36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Liam Laoiseach összes RPG hozzászólása (79 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] Le
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. szeptember 11. 21:29 Ugrás a poszthoz



- Az jó, ha ez mindig aktuális veszély. - A veszélyt nyilván nem szó szerint értem, hangsúlyom is jelzi. Tényleg jó lehet, hogy gyakran fordulnak meg nála barátok meg család. Nem irigylem, én szerintem nem bírnám, ha a lakásom átjáróház lenne, de ott van a dojo, úgyhogy van sejtésem, hogy milyen lehet. A különbség csak annyi, hogy a dojoba nem az én társaságomért jönnek az emberek, legalábbis általában nem.
- Budanekeresden - felelem. Még mindig kicsit furcsa nem Londont mondanom erre a kérdésre.
- Is. - Azért nem csak emiatt tettem pofavizitet nála. - Ő volt az oka, hogy feljöttem a kastélyba, de nem csak miatta kopogtam be hozzád.
Hajlamos vagyok elhanyagolni az ismerőseimet, barátaimat, ezért van utóbbiból olyan sok. Ha arról van szó, hogy bajban vannak vagy szükségük van rám bármilyen minőségben, akkor nálam védelmezőbb anyamedve nincs. Merjen valaki az utamba állni. De ha minden oké, csak úgy beugrani egy kávéra, beszélgetni semmiségekről, esetleg valami normális, nem egzisztenciális katasztrófával járó eseményen részt venni, na, az annyira nem megy nekem. Ahogy Franky mondani szokta szemforgatva - mindig csak a dráma.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. szeptember 13. 09:48 Ugrás a poszthoz




- És milyen itt? Beilleszkedtél? - érdeklődök, bár meglepődnék, ha azt mondaná, hogy nem. A jelenlegi viselkedése, az, hogy érkezésem előtt önfeledten bulizott egymagában, meg amúgy is - az egész jelleme és a képessége mind arra utal, hogy jól érzi itt magát. Nem csodálkozom. Eleinte aggódtam, hogy milyen lesz a nyüzsgő brit főváros után egy csendesebb vídékre költözni. A tömeg, a zsivaj mind olyasmi, ami ugyan zavar, de másfelől kiváló közeget nyújt, hogy az árnyékban tudjak maradni. Magánemberként, s nem csak. Mi lesz velem, ha nincs helyi maffia, vagy pont ellenkezőleg - ha a társadalom a gyökeréig romlott? Ha nem tudom átlátni a szociális csavarok apró kis mozgását, a belső törvények pszichológiáját?
Nem mondom, még mindig kicsit elveszettnek érzem magam olykor. Sokszor elszámolom magam. Gyakrabban végzem egy kukában, mint régebb. És sokkal feltűnőbb is vagyok.
Nehezen szakítom ki magam a spirálba csavarodó, egyre elkeserítőbb gondolataim közül. Belekortyolok a vizembe, legszivesebben képen önteném magam vele, de azt azért talán mégsem.
Lenézek a kezemet szorító kezére és kis fáziskéséssel, de elmosolyodom.  
- Nem nézhetek be hozzád, ha nincs gond? - kérdem, mosolyom szélesedik, de kicsit fénytelen. Nem is húzom sokat az agyát, már eddig is látta, hogy valami nem stimmel. - Thomasszal - így hívják - szóval... hát volt egy kis incidense. Amikor megtudta, akaratán és akaratomon kívül, hogy együtt vagyok egy festő sráccal - ahogy kiejtem, el is némulok. Nem tudom, hogy jogomban áll-e ezt így mondani. Együtt vagyunk. Nem tudom, mi vagyunk egymásnak. - Nem akartam, hogy így tudja meg. Hogy sértésnek vágják a fejéhez, gúnyként, ezzel próbálva bántani őt.
A probléma természetesen ennél sokkal rétegeltebb. Minek is lenne egyszerű? De lefejteni a rétegeket meg se merem próbálni. Talán soha nem érnénk a végére, de ha mégis, nem tudom, mit találnánk a legvégén. Nem tudom, hogy akarom-e tudni.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. szeptember 27. 20:53 Ugrás a poszthoz


we're all weeping now, weeping because
there ain't nothing we can do to protect you


Hallottam a hangját! Biztosan a hangja volt, felismerem. Az ajtó és a falak tompa morgássá fojtják, de ő kellett legyen. Léptek surranása, közeledik, megáll, biztos kiles, én hátrébb lépek, hogy láthasson, felnézek a kukucskálóra, próbálok átlátni rajta. Én vagyok!
Kinyílik az ajtó és tényleg ő, épségben van, itt van, nem értek még el hozzá, talán nem is fognak. A megkönnyebbüléstől mintha minden erőm kiszállna belőlem, hatalmas sóhajjal beljebb lépek, gyakorlatilag bezuhanok  a karjaiba. Izzadt testem gusztustalansága sem érdekel most, csak hadd tartsam egy kicsit így, egészen közel.
- Jól vagy... - suttogom bután, apró, erőtlen kacagással, ami hirtelen elfúl, s elhallgatok, mert félek, hogy megbicsaklana a hangom. Csak most érzem igazán a kimerültséget, a rettegés okozta agyonhajszoltságot, most meg, mikor már elmúlt a közvetlen veszély okozta adrenalin, lábon állni is alig tudok.
- Azt hittem... - kezdek neki, de nehezemre esik beszélni. Beljebb botorkálok a segítségével, és szó nélkül lezuttyanok az ágy szélére. A fejemet lehorgasztva megdörzsölöm az arcom, félresöpröm a homlokomra ragadt tincseket és végül felnézek rá, mélyet sóhajtva. Minden ellenére egy kósza, bágyadt görbére kúszik a szám. Beiszom a látványát, az élő, egészséges lényét, zavart-riadtan is szép arcát.
- Azt hittem, történt veled valami. De persze butaság... - megrázom a fejem sóhajtva. A megkönnyebbülés ellenére nem párolgott el teljesen a félelem. Az, hogy még nem jártak itt, nem jelenti azti, hogy nem is fognak. És Cole nem fogja engedni, hogy dadusosat játsszunk, ahol nem engedem kartávolságon kívülre.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. szeptember 29. 20:46 Ugrás a poszthoz


we're all weeping now, weeping because
there ain't nothing we can do to protect you


Türelme, gondoskodása megnyugtat, s hálásan mosolygok fel rá. Sajnálom, hogy így a frászt hoztam rá. És mivel így berontottam hajnali - egykor? kettőkor? fogalmam sincs, hány óra lehet -, magyarázattal is kell majd szolgálnom. De egyébként is tudnia kell. Nem tarthatom sötétségben, mikor a saját testi épségéről, vagy egyenesen az életéről van szó. De csak nem mennének el odáig... persze eddig azt hittem, egyáltalán nem bántanának senkit, nem komolyan, és most mégis ott fekszik egy fiú egy hullaházban.
A javaslatára megkönnyebbülten felszusszanok. Nincs minden rendben, de olyan jó hallani tőle. A csókjára önkéntelenül is közelebb hajtom a fejem, aztán úgy maradok, lehunyt szemekkel. Még mindig nehéz a szívem, mintha vasmacskát kötöztek volna hozzá és most süllyednék megállíthatatlanul.
- Maradok - felelem halkan s felpillantok rá. Ha nem kérte volna, úgyis maradnék. Ha nem engedi, hogy vele aludjak idebent, akkor a ház előtt verek sátrat ördög formámban, úgy kevésbé lennék feltűnő. De örülök, hogy nem kellett a b tervhez folyamodnom. Vagy az már a c? Összefolynak már a gondolataim, minden egyszerre bukkan fel, kivehetetlenül.
Közelebb fészkelem magam hozzá, a vállára hajtom a fejem, az orromat hozzádörgölve finoman. Értettem én, hogy zuhany, meg kaja, mindkettő rám fér, de egy kicsit jó elveszni itt mellette. Nem szoktam sebezhetőnek mutatkozni senki előtt. Egyszerűen nem megy az nekem. Annyira feszélyez a helyzet, hogy szálkás és rideg maradok. Nem mintha nem lenne egy ilyen oldalam is... Istenem, de még mennyire, hogy van. Hányszor omlok össze, hányszor tombolok... Most nem érzem magamban a gátat. A félelemre takaróként borul az otthonosság megnyugtató melege, s ha nem is szünteti meg, de legalább kevésbé lesz rémisztő.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. október 8. 21:38 Ugrás a poszthoz



Azért, ha nagyon őszinte akarok lenni, még mindig hiányzik London. Néha itt is megcsap az a tipikus nagyvárosi szag, főleg a mugli városrészben, az utcai árusok bódéjai között, a kávézók közelében, a folyó irányából felém szálló illatkavalkád, ami annyira tipikusan londoni számomra. Kicsit mindig meghasad a szívem tőle. Mostanában azért jobb. Ritkábban kell elgondolkozzak azon reggeli félkómában, hogy hol is vagyok. És mióta nem élek egyedül, arra nem is gondoltam, hogy szeretnék máshol lenni.
Ahogy a beszámolóm végére érek, vagy legalábbis szünetet tartok benne, amíg felelni hagyom, felpillantok rá. Nem tartok attól, hogy mit fog szólni, csak nehezemre esik erről beszélni. Kevés ember van, akivel szemben nincs meg ez a feszélyezett öntudatosság, akinek könnyedén elmondok bármit és nem merengek előtte hosszú ideig, újra és újra átmosva a szavakat a fejemben. A bírósági hivatalosságot nehezen rázom le a vállaimról. Pedig Riley mindent megtesz, hogy nyugodt és fesztelen legyen a beszélgetés, s tudom, hogy idővel valóban az is lenne. Mint régen.
Figyelem, ahogy feltérdel mellettem a kanapén, a törzsem önkéntelenül is felé fordul, s mielőtt még nagyon átgondolhatnám, vagy túlgondolhatnám a dolgokat, megölel. Vékony karjai szorosan átfogják a vállaimat, arca arcomhoz simul, s egy pillanatra elengedem magam, viszonozva az ölelését. Lehunyom a szemeim és az arcomat belefúrom a vállába, mégha szúrok is kissé. Belemorgok a nyakába egy meglehetősen kivehetetlen igenlő választ. Lehet, hogy önző vagyok, lehet, hogy butaság, de az én feltételeimmel, az általam kiválasztott időben akartam elmondani. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Hogy meg kelljen védenie mások előtt. Hogy úgy érezze, ő elmond nekem mindent, én viszont titkolok előtte ilyen fontos dolgokat. Szégyellem, hogy mástól tudta meg, szégyellem, hogy így, és szégyellem, hogy emiatt ennyire dühös vagyok.
Pedig igazán jól ment. Egy atomnyi rossz nincs a gyerekben, nem ítélkezik, nem gőgös, nem tart haragot. Mellette úgy érezhetném magam, mint a föld utolsó szemete, egy végérvényesen elbukott lélek - de még ezt sem okozza jelenléte, személyisége. Önkéntelenül is jobb próbálok lenni és úgy érzem, még van is valamennyi esélyem rá. Rég nem éreztem így.
- Jól ment - felelem bólogatva. - Képzeld - mosolyom végre olyan igazán igazi. - Bevallotta, hogy valószínűleg ő a lányokat kedveli. - Hirtelen nem is tudnék mást mondani, ami jobban leírná a reakcióját. Persze ennek semmi hírértéke nincs, ami a tartalmát illeti - de az, hogy egyáltalán elmondta, hatalmas jelentőséggel bír.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. október 19. 14:08 Ugrás a poszthoz


we're all weeping now, weeping because
there ain't nothing we can do to protect you


Ha tudná, mennyire jó az, hogy ő itt van, hogy jól van. Egy futó mosollyal felelek, tenyeremet finoman az arcához tapasztom, hüvelykujjammal megsimogatva az álla vonalát, a szája sarkát.
Mint ott, régen, a tengerszagú városban; ő még riadt kölyök, én a kívülről érkezett idegen, aki próbált mindig ott lenni, vele lenni, amikor csak lehetett s amikor csak hagyta. Sokáig ez volt a szereposztás. Ezidáig. Most mintha hallanám a sirályok rikoltását a távolban.
Szusszanva belemosolygok a simogatásába, az annyira ismerős, megnyugtató mozdulatokba. Az én szavaim, mozdulataim ezek, tőle annyira különösnek hat, de annyira hálás vagyok érte, hogy itt van. Hirtelen nehéz sóhaj szakad fel legbelülről, önkéntelen is megdörzsölöm a mellkasom, mintha a fájdalmat próbálnám kinyomkodni onnan, de hiába.
Elmondanám én, neked mindent, mindig. Felnézek rá, esdeklőn, szólásra nyílik a szám, de aztán nem jön ki hang rajta. A bűntudat bogot kötött a torkomra. Félrepillantok, most veszem észre először a laptopját, s rajta hagyom a tekintetem, mert így könnyebb, mint aggódó szemébe nézni.
- Volt egy fiú - kezdek neki nehezen, az igeidő marja a szívemet. - A testvére belekeveredett egy fekete mágiával üzletelő bandába és... - Pont én, akinek ez a kenyere, nem tudok most kiejteni ilyen mindennap használt szavakat? Lehunyom a szemeim, szorosra zárom őket, s szabad kezemet a homlokomhoz emelem, lassan végighúzom az ujjaim rajta, újra meg újra.
- A fiú bosszút akart állni a testvéréért. Pálcával, ököllel, bárhogy, csak... nem tudta másképp levakarni magáról a gyász és a düh fojtogató ujjait. Segíteni akartam neki.
Leengedem végre a kezem és felé fordítom az arcom, a kulcscsontját fixírozva távolba meredőn.
- Borzalmas, amit a fiúval tettek. - Borzongás fut át rajtam. - Nem tudtam, hogy képesek lennének ilyesmire, de ezek után... azt hittem, utánam is jönnek.
Nem tudom rábírni magam, hogy kimondjam, hogy utánad. Tudom, hogy mennyire írtózik az agressziótól, a fegyverektől, soha nem is próbáltam megismertetni az életem ezen részével. Most viszont muszáj berántanom a mocsárba, ahonnan eddig tisztán, távol igyekeztem tartani.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2018. november 10. 12:37
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. november 10. 13:09 Ugrás a poszthoz


we're all weeping now, weeping because
there ain't nothing we can do to protect you


A szavaim utáni csend keserű félelem-szagú, megülepszik köztünk, megpróbál rést vágni, beférkőzni a csontjainkba is. Lehorgasztott fejem lassan a vállának döntöm, mint a kutya, amikor tudja, hogy rosszat tett és sajnálja, de nem tudja kifejezni magát, nem tud emberül. Érzem, amint borzongás fut végig a testén - tehát megértette. Mélyet sóhajtok s felemelem a fejem. A tények, a konkrétumok után érdeklődik, s ez a tényszerűség, ez a már rutinos kérdésfeltevés rosszabb mindennél.
- Néhány órája. Felbukkant egy auror nálam, személyesen akartak értesíteni, mert... az ilyen esetek általában nem állnak meg ennyinél. És mert ismernek, sokan kollégáim az akadémián is.
Miközben tárgyilagosan válaszolgatok, az agyam némán kiáltja folyamatos egymásutánban, sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom. A fiú arca, legutóbbi beszélgetésünk, bátorításom, ígéretem, hogy nem hagyom cserben, újra fel-felvillannak bennem, s minden villanás egy ólomütés a gyomorszájam környékén. De ez még mindig jobb, mint Cole szemébe nézni.
- Ne, kérlek... - végre rápillantok, tényleg rá, nem csak úgy meredek a feje mellé. Arcát tenyereim közé fogom, ujjaim beletúrnak a hajába, s közelebb hajtom hozzá az arcom. - Az aurorok már rajta vannak, nekem is vannak kapcsolataim, megoldjuk, megoldom.
Hogyha esetleg eddig nem volt veszélyben, nem akarom, hogy a radarjukba kerüljön.
- Csak legyél éber, ne engedj be senki idegent, amikor nem vagyok itt, és a többit bízd rám, kérlek, jó? - Ott van már a nyelvem hegyén, hogy minden rendben lesz, de nem bírom kimondani. Túl felelőtlenül használtam ezt a kifejezést, és neki nem akarok hazudni, nem olyasmiről, amiről nem muszáj.
Hív fürdeni, el egy kicsit innen, kikapcsolni, én meg hálásan elfogadom a kezét s felkelek, szorosan mellé állva, egy pillanatig magamhoz húzva, amíg csókot nyomok a szájára, minden betarthatatlan ígéret helyett ezt válaszolva neki.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. november 12. 17:50 Ugrás a poszthoz



Soha nem voltam népes baráti kör tagja. Nem volt "bandám". Persze, haverok akadtak, a Roxfortból, aztán az egyetemről, majd kollégák. De az más. Ma már valószínűleg simán elsétálnának mellettem az utcán.
Különös, hogy valaki így fogadjon ennyi év után is. Hogy nem kell döcögve előlről kezdeni az egészet. Különös, de hálás vagyok érte. Megkönnyíti számomra a dolgokat.
Csitítani, nyugtatni próbál, szavaival, mozdulataival egyaránt együttérzését fejezi ki. Örülök, hogy nem viszi azért túlzásba. Elég hamar elérnénk ahhoz a határhoz, ami után már nehezebben tűröm. Azért hamar kibontakozom az öleléséből, anélkül, hogy menekülnék, s bár ott maradunk egymás mellett, visszafészkelem magam a kanapé rámeső felébe.
- Igen, nálunk nincs. Felülírjuk a defaultot - állapítom meg mosolyogva, kicsiket bólogatva hozzá. A kvittek vagyunk-rész csak ennyiben állja meg a helyét, mert azért még mindig úgy érzem, ő folyton elém szórja minden titkát, életének legutolsó kis részletét, én viszont kénytelen vagyok kihagyni őt sokból. Egyszer majd talán nem lesz így.
Szusszanón felnevetek a kérésén és a lelkes arckifejezésén. Tényleg mindent tudni akar.
- Mit? - kérdem, nem gondolva egészen komolyan, még mindig mosolyogva. Nem igazán szoktam mesélni magamról. Alkalmam is ritkán van, s amikor meg akad, akkor olyan ügyefogyottan állok hozzá. Mintha megtanultam volna valaha biciklizni, de olyan ritkán ülök fel rá, hogy minden alkalommal a bokorban kötök ki.
Aztán lassanként kibuknak belőlem a szavak, melyek mondatokká, életképekké, emlékekké növik ki magukat. Hogyan került hozzám Thomas, az ajánlólevél az apácáktól, az első napok. Minden olyan hétköznapi, én mégsem érzem annak, s szerintem Riley sem fogja annak vélni. Lehet, hogy más családokban is palacsintát reggeliznek vasárnaponként, lehet, hogy sokan szeretnek mugli társasokat játszani a szőnyegen pizsamában ülve, de nem úgy, ahogy mi, és ők nem mi vagyunk. Én soha nem ettem palacsintát vasárnap, amit egy szülő készített volna nekem szeretettel. Nem játszottam a szőnyegen scrabble-t. Nekem ezek fantasztikus, mesebeli dolgok.
Cole-ról viszont nem mesélek. Róla nehezebb. Őt kicsit magamnak szeretném még megtartani, mintha félnék, hogyha nyilvánosan beszélnék róla, rólunk, valaki ellopja azt, amink van, és elszalad vele egy másik galaxisba.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2018. november 12. 18:53
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. december 3. 12:25 Ugrás a poszthoz




Hosszú, tárgyalótermekben töltött nap után hol is lehetnék, ha nem az irodában? A mugli ügyfelek felemésztik a teljes időmet, így - az amúgy főállásnak titulált - mágikus ügyekkel csak program után tudok foglalkozni. Őket ez annyira nem is zavarja, megszokták, hogy sötétedés előtt rendszerint ne is keressenek. Ők legalább tudják, hogy van más munkám is. A mugliknak mit mondhatnék? Bocsi, kettőre jön egy boszorkány, négytől pedig órám van az aurorképzőben? Már a srácok is kezdik megszokni, hogyha sürgősen szükségük lenne rám, ne a dojoban, hanem itt keressenek. Lassanként mindenki itt toporog a küszöbön, s ha nem szerzek egy időnyerőt, nem fogok végezni soha semmivel idejében.
Pittyen egyet a telefonom. Hagyom, biztos a holnap reggeli tárgyalásról kapok már megint egy emlékeztetőt. Kissé control freak a nő. Inkább felveszem a telefont, mielőtt még felhív, hogy miért nem válaszolok.
Nem ő írt. Cole. Önkéntelenül is mosolyogni kezdek, mint egy barom. A tenyerembe támasztom az arcom, az ujjaim a billentyűk fölött lebegnek. Érkezik egy második üzenet. Mostmár rendesen vigyorgok. Szórakozottan babrálni kezdem a nyakláncom; belenyomom a kereszt szárába az ujjam és a fájdalom kicsit visszabillent. Legalább válaszoljak, ne csak vigyorogjak. Tömören, komolyan írok, mintha épp nem érnék rá. Pedig úgy írnék még valamit. Megkérdezném, mit csinál. Le is írom a kérdést, de olyan... soknak tűnik. Mintha nem bírnám ki este tízig, ami amúgyis egy óra múlva lesz. Nem akarok az a fajta lenni. Aki napjában ötven üzenetet küld és minden lépésről beszámolót kér. De az sem akarok lenni, aki a munkájának él, aztán későn este hazaállít, bevág két sört és elalszik a tévé előtt. Nem mintha lenne tévéje neki vagy nekem. És nem mintha hozzá mennék haza. Az egész annyira járatlan út, fogalmam sincs, hogy merre induljak, vagy ha már elindultam valamerre, az a jó irány-e. Szeretném, ha valaki ide adná az útmutatót ehhez. Tessék, Liam, így kell ezt csinálni, ezeket kell mondani és ezek a szabályok.
Gyorsan kitörlöm, amit írtam, s teszek egy mosolygós smileyt, amit végképp nem szoktam használni, én az a smileyk nélküli érzelemmentes üzenetek híve vagyok, de most ha nem írok valamit még, biztos azt fogja hinni, hogy megzavart és nincs kedvem átmenni hozzá. Megnyomom a küldés gombot, aztán megvárom, amíg elsötétedik a képernyő, semmi válasz. Ráejtem a fejem a telefonra. Felberreg a homlokom alatt, gyorsan felülök. Megint vigyorgok. Aztán jön egy másik üzenet. Egy kép. Felszökik a szemöldököm, a görbe a képemen tovább nyúlik. Sóhajtva megrázom a fejem. Mindketten olyan mamlaszok vagyunk, hogy egyszerre érzek vágyat arra, hogy gyorsan töröljem ezt az egész beszélgetést, és kinyomtatva bekeretezzem. Aztán egyiket se teszem.
Nem sokat haladok a munkával, még egy ideig teszem magam, mintha dolgoznék, de aztán már negyed tíz, s tudom, hogy legalább öt percbe telik, amíg összeszedem magam, és még legalább húsz percbe, amíg odaérek, úgyhogy akár neki is foghatok.

- Szia - köszönök vissza, mikor ajtót nyit. A csókot viszonzom, rövidebben, mint szeretném, de próbálok nagyon lezser maradni. Van nálam egy üveg bor, amit most feltartok, mint valami tokent, amivel belépést nyerhetek, de igazából csak nem tudom megszokni, hogy otthonosan mozogjak nála, s vendégként mindig illik valamit vinni. Ha már nem hozok semmit, akkor az már csak egy lépésre van attól, hogy saját polcot kapjak a szekrényben.

Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. december 29. 10:20 Ugrás a poszthoz




Az ajándékom láttán felnevet, s ha nem lennék teljesen transzban ettől a hangtól, még akár zavarba is jönnék. Így csak mosolygok rá átszellemült fejjel egy pár pillanatig, aztán pislogok egy párat s beljebb lépek.
- Kár lenne, hogy egyedül igyam meg - hozakodok elő egy elég vérszegény kifogással. Egyedül nem szoktam borozni, erre talán már ő is rájött. Frankyvel mindig vagy sörözünk, vagy valami erősebbre kapcsolunk. Söröztünk. Nehéz megszokni, hogy múlt időben gondoljak rá. Az olyan, mintha meghalt volna, pedig köszöni, tök jól megvan. Vagyis gondolom. Fogalmam sincs.
Elindul Cole előre, én meg követem, a kezét fogva kacsázok be a konyhába.
- Ne aggódj, protokoll-ajándék volt, csak porosodott volna az irodában. - Ez tényleg igaz. Nem költöttem a piára, kivételesen. Máskor nyilván ezt-azt szoktam venni, ha ide jövök, már csak egy hajszál választ el attól, hogy beállítsak egy csokor virággal. De az megint az a misztikus határvonal, amit ha átlépek, utána minden más lesz. És az agyamat nem tudom leszoktatni arról, hogy a mást, az újat rögtön valami ijesztővel, rosszal asszociálja. Ez van, amikor egy majd' kétezer éves katolicizmust sulykolnak beléd pelenkás korod óta. Nehéz utána elhinni, hogy van még új a Nap alatt, ami nem az ördög műve.
- Kajával vársz és még én vagyok a rokonokhoz-jövök-látogatóba? - kérdem nevetve, de magamhoz húzom egy pillanatra a fiút és megcsókolom. Próbálom nem kimutatni, hogy mennyire meghatott ez az egész, hogy áthívott és ennyire készült és úgy igazán látszik rajta, hogy örül, hogy itt vagyok. Mennyire más ez a Cole, mint aki évekkel ezelőtt eltűnt az életemből. Szeretném még egy kicsit magamhoz ölelni, de inkább elengedem s odalépek a konyhaasztalhoz, hogy lepakoljam a bort, s a táskám is az egyik székre.
- A saláta tökéletes. - Igazán nem akarom, hogy tőrje magát, már ennyi is bőven elég. Tudom, hogy nem az a háziasszony-típus, távol áll tőle ez az egész. Azt akarom, hogy jól érezze magát, ne feszengjen. Jó, lehet, hogyha nem hoznék én is mindig valamit, amivel jól megalapozom a vendégvagyok-hangulatot, akkor ő is kevésbé lenne feszült. Inkább odalépek mellé és feltűröm az ingemet könyökig. - Mit segítsek? - Közben a nyakkendőmet is leveszem, mielőtt még belelógna a kajába, s meglazítom a felső gombokat.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. február 3. 17:59 Ugrás a poszthoz




Tudom, mire gondolsz. Hogy kár rád pazarolnom. Ismerlek. Semmi sem túl drága vagy túl értékes, ha rólad van szó. Megszokhattad volna már.
Mindebből semmit sem ejtek ki, csak nézek rá hosszasan, féloldalas mosolyommal, szeretnék kinyúlni érte, kócába beletúrni, tarkójára csúsztatni a kezem és suttogva mindent elmondani, addig mondani, amíg elhiszi. Helyette viszont csak nézem egy darabig, aztán beérem egy csókkal - bár ez nem csak "beérem", ez annál több, ez minden talán.
- Néha úgy is érzem magam - vonom meg a vállam nevetve. - Csak nem én szolgáltatom a piát, hanem a klientúra hozza, fizetségként, amiért meghallgatom őket és képviselem a jogaikat. Alapjáraton nem sokban különbözök egy kocsmárostól, csak kicsit több a munka.
A helyzet az, hogy tényleg sokan fizetnek így, mert másként nem tudnak. Ezzel-azzal. Régóta őrzött jóféle borral például. Nincs szükségem rájuk, de tudom, hogy az önérzetüket sérteném az elutasítással.
A kifogására feltartott kezekkel jelzem, hogy oké, elhiszem. Dehogy hiszem. Már megint az önérzeteknél tartunk, s most főleg nem akarom megsérteni. Nem őt. Tudom, hogy nehéz neki is. Ismeretlen terep. Mindkettőnk vakon tapogatózik, csak érzésből araszolunk előre. De a jó irányba, biztosan a jó irányba. És ha nem - hát majd együtt leszünk, bárhol is.
- És nagyon köszönöm a meghívást, szívesen csatlakozok - bólintok mélyet, nem téve semmi megjegyzést sem arra, hogy többet kéne egyen, sem arra, hogy már nem jár annyit bulizni. Nem mintha nem mondtam volna neki eleget, vagy nem vettem volna észre a változást. De nem akarhatok egyből mindent, csak szépen, lassan, a kis győzelmeknek is kell örülni.
Kinyitom az egyik szekrényt és elég hamar előszedem belőle az említett öntet-alapot. Nincs túl sok mindene, nem kell ásatást végeznem. Az én régi életemet juttatja eszembe. A Thomas előttit. A szükségeseken túl nem törődtem mással. Most meg invito nélkül már alig tudok előszedni bármit is.
Az alaphoz keresek valami folyadékot, ami egy jogurt formájában elő is kerül a hűtőből. Meg van kezdve, de még jó. Összekeverem a kettőt, aztán csípőre tett kézzel körbeforgok, hogy merre is találom a tányérokat. Második próbálkozásra meglesznek, asztalt terítek s közben figyelem Cole ügyködését körülöttem. Nem mondhatnám, hogy rutinosan forgunk a konyhában. A rutint máshol tanultuk be. De ez is alakul. Néha össze-össze ütközünk, mire zavartan mosolyogva állok félre vagy épp kerülöm meg. Egy ilyen megkerüléskor csókot nyomok a nyakára, csak úgy hirtelen jött, át se gondoltam. Félrefordulva beleharapok az ajkamba és egy pillanatra lehunyom a szemem. Most komolyan? Az a bajom, mert egyszerűen jól érzem magam? Azon stresszelek, mert nem stresszelek? Nem vagy normális, Liam.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. augusztus 8. 19:28 Ugrás a poszthoz





Hely, időpont. Mindezt egy üzenetben. Tárgyilagos és épp megfelelő szintű komolyságot sugall. Annyira, hogy ne gondolhassa randinak. Próbálkoztam azzal, próbálkoztam különböző programokkal, amit ő szeret, amit mindketten, még egy elég fontos és nyilvános tárgyalásom zárására is elhívtam -- ez utóbbi egy halva született ötlet volt, tudtam, mégis megpróbáltam.
Mindent megpróbáltam.
Nem kerestem sokáig. Hagytam lélegezni. Vagy amit csak tenni akart, nem kértem számon egyszer sem. Hagytam, hadd menjen. Ha vissza akar jönni, majd jönni fog. Ha nem --
Nem merem elhinni, hogy most eljön, hiába küldte az okét, hiába látjuk néha egymást, hiába jár el a gyűlésekbe, hiába járok el én is, bár ritkán, de eljárok, azokba a másik fajtákba, a hozzátartozóiba, szülők és házastársak, gyerekek és nagyszülők keserű, fájdalmas klubjába. Úgy érzem ott magam, mint egy svindli, egy szemfényvesztő, egy hazug.
Nem hánynám fel neki, ha nem jönne. Gyakorlatilag ide rendeltem s mindketten tudjuk, mennyire hibás húzás parancsolgatni neki. Mire megérkezek a megbeszélt időben a megbeszélt kávézó elé, már teljesen abba a hitbe sikerült ringatnom magam, hogy nem jön. A fejemben már futnak a lehetséges forgatókönyvek. A kifogások. Én gyártom a fejemben az ő kifogásait nekem - mennyire beteg ez? Már teljes vitákat nyomok le, olyan ez, mint egy reflex, önvédelem és berögződés egyszerre, falcs rögeszme, körkörös, önmagát felemésztő agy-torna.
És ha jön? Ha mégis? Biztosan megkapom, hogy mi ez a hangnem, mit akarok, miért ide, biztos jöttem megmondani a tutit, lehet még az útját is kiakarom adni, pedig milyen utat és kinek? Ha egyszer együtt sem vagyunk? Mit fejezek be, ha semmit sem kezdtünk el? Nevetséges és gyerekes ez az egész részemről, igen, biztosan így lesz, ha lesz egyáltalán valahogy.
Nem megyek be egyedül, azt nem akarom, hogy nézzék, ahogy nézem az ajtót, aztán nézzék, ahogy fél óra múlva kimegyek egyedül, ott hagyva egy félig üres kávés csészét az asztalon. Inkább támasztom a kirakat párkányát, a hátamat ebben a félhomályban már úgysem látják, bent nagyobb a fény, idekint még nem kapcsolódtak fel az utcalámpák, fekete pólómban és fekete farmeremben pont úgy nézek ki, mint egy akárki, mint mindenki, szóra se érdemes idegen.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. augusztus 8. 20:27 Ugrás a poszthoz




Az irodában ért a hivatali bagoly, hogy az ügyfelemet becitálták egy újabb kör vallatásra, s ugyan fél óra múlva a bíróságon kell lennem, úgy éreztem, egy gyors hoppanálással megjárhatom.

Végigviharzok a Minisztérium folyosóin, muglis szerelésem - a megszokott ing és kosztüm - kirí a sok talár közül, de mégsem mer senki az utamba állni. Megtalálva a megfelelő ajtót, finoman berontok rajta, épp csak le nem esik a sarkairól.
- Liam Laoiseach vagyok, Ambrózy Henrik ügyvédje - csapom le a táskám az asztalra, magamat pedig a Henrik mellé húzott székre.
- Nem kell válaszolj egyetlen kérdésükre sem - szólok a férfihoz, aztán minden vehemenciámat a nőre irányítom. Arcom diplomatikusan üzeni, hogy ne szarozzon velem és egyébként is - már nagyon tele van a hócipőm az egész kapitánysággal. Ami egyébként igaz is. Mindkettő.
- Vannak újabb bizonyítékaik? Tanúk? - dobom felé a kérdéseket, amikre ugyan választ várok, de nem azért, mert ne tudnám, hogy mi lesz az. Azt akarom elérni, hogy belássa, legalább némán magában, de jobban örülnék, ha hangosan tenné, hogy két kézzel nem találják a feneküket a sötétben, s inkább egy ártatlan embert zaklatnak újra és újra, hogy a munka és a haladás látszatát keltsék.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. augusztus 9. 15:59 Ugrás a poszthoz




Nem épp osztatatlan az öröm az érkezésemet illetően, de ez megszokott. Munkaköri kötelességem beleköpni az aurorok levesébe, nekik meg a vérükben van utálni engem. Egyszerűbb lenne, ha együttműködnénk, de a Minisztérium és a kooperáció mégcsak ugyanabban az időzónában sem fér meg.
Ezzel a berögzült nézettel rontottam be, egy agysejtet hagyva meg annak a lehetőségnek a felismerésére, ha esetleg ezúttal valami más történne.
Elfogadom a felém nyújtott kezet, annyira paraszt azért nem vagyok, csak a stílusom tűnhet agresszívnek kissé.
Szép sorban felel a kérdéseimre, aztán azon is tovább megy, s a végén Henrik sem tud csendben maradni, hiába szóltam rá. Pedig tényleg jobb neki, ha hallgat. Alaptalanul vallatják újra és újra, nyugodtan megtehetné, hogy elutasítja, sőt, akár fel is jelenthetné őket zaklatásért. Nem volna túlzó reakció ez arra, amit az aurorok leműveltek vele az elmúlt években. Nem vagyok régóta ügyvédje, az előző egy dilettáns marha volt, aki az engedélyét biztos jópénzért vette. Viszont amíg én képviselem Henrik jogait, addig nem fogják csak úgy kivallatni, amikor eszükbe jut.
Új kihallgató? Ennyi az egész? A többiek már mind lefutották a köreiket s most jött egy új ember, akinek neadjisten saját elképzelései vannak és ezért újra előszedi Henriket? Mert majd ezzel akar bizonyítani, hogy ő is valaki, hogy észrevegyék? Egy téglafal érzelmi skálájával bámulok a nőre.
- Mi volt a baj az eddigi kérdésekkel? - Mondhatnám úgy is, hogy mi volt a gond az eddigi kérdezőkkel, de az csúnyábban hangzik. A lényege ugyanaz. Ha más megközelítéssel érkezett ez a nő, akkor nem ért egyet az elődjeivel. Ha meg nem ért egyet az elődjeivel, akkor nem ért egyet azzal sem, hogy Henrik megölte a szüleit, vagy minimum bűnrészes volt. Ettől függetlenül egy nagy marék szarság, hogy beráncigálta ide, mert nem fog hirtelen többet tudni a férfi, mint tudott eddig. De nincs más nyom. Értem én. Valahol el kell kezdje. Csak épp rossz helyen kezdi. Új szálakat kell keressen, nem a régieket feltépkednie.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. augusztus 26. 16:09 Ugrás a poszthoz




Ellenfelünk nem örül az egyenlőtlen meccsnek, ami természetes, és ami engem elégedettséggel tölt el. Lehetne ezt másként, viselkedhetnék másként, tudom, de ahhoz túl sok kört lefutottunk már. Nem pont ezzel a nővel, de most ő képviseli a Minisztériumot, a Minisztérium pedig már rég leszerepelt ezzel az üggyel kapcsolatban is.
Ahogy végighallgatom, mi is az új álláspont, nehezen állom meg, hogy ne kezdjek el röhögni. Végül csak egy széles vigyort eresztek meg, amolyan hitetlen, most-szivatsz mosolyt. Olyan öngólokat lő, hogy kész élvezet nézni. Nem vagyok szadista, egyáltalán, nem okoz örömöt számomra mások szenvedése, de ez… ez gyönyörű.
- Csak hogy tisztázzuk… - teszem hozzá gyorsan, mielőtt Henrik megtudna szólalni. Tudom, hogy megfog szólalni. - Az alappremisszája az egész nyomozásnak az volt, hogy ez az ember bűnös. Mielőtt bizonyítékuk lett volna, azt feltételezték, hogy bűnös, jól értem? Mondja, mi történt azzal az alapvető emberi joggal, hogy mindenki ártatlan, amíg be nem bizonyítják az ellenkezőjét?
Nem hagyom azt sem figyelmen kívül, hogy ez az egész mit hoz magával - vagyis hogy a Kapitányság eddigi narratívájával teljesen szembe akar menni. Látom ám, ahogy többes számban beszél - a cég, kértük -, de közben hallom, hogy mit is akar közölni. Ez nem szankcionált. A Minisztérium majd akkor fogja elengedni Henrik nyakát, amikor az ölükbe pottyan az igazi tettes. És bocsánatkérésre akkor sem szabad számítani. Ez a nő pedig igyekszik kézre keríteni az igazi bűnöst. Mindenképp kellemes változás ez, de hogy ennyire rossz taktikával kezdje, az mindenképp lehangoló. Nem tudott volna egy kompetensebb aurorhoz kerülni az ügy?
Hova is gondolok? Még mindig ugyanarról az intézményről van szó. Nem lesz ennél jobb. És végtére is, nekem nem csak az a célom, hogy megvédjem Henrik jogait - ügyvédként persze csak ez az egyetlen és legfőbb cél -, emberileg viszont azt is szeretném, ha végre kézre kerülne az igazi gyilkos és lezárhatnánk mind ezt az egészet.
- Meséljen erről az új taktikáról. Ön beszél, mi hallgatjuk - kedvesen a nőre mosolygok, már amennyire az nekem sikerülni szokott ilyenkor, s egy pillantással jelzek Henriknek, hogy ez a hallgatjuk rá is vonatkozik. Ha már ide lett ráncigálva, legalább mi menjünk haza új információkkal.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. szeptember 19. 09:47 Ugrás a poszthoz



Szavamhoz hűen tényleg csendben végighallgatom a nőt, még csak nem is mosolygok. Néhány helyen azért nehéz megállnom reakció nélkül, nem arra lettem beprogramozva, hogy kussban üljek, de egy ennyit kibírok. Meglepően Henrik is szép nyugodtan ül mellettem - már amennyire nyugodt tud lenni, amikor a szülei haláláról és az ő ügyéről van szó -.
Tudom, hogy a nő relatív kezdő és ég a bizonyítási vágytól, de ez akár előnyünkre is válhat. Nincs tele előítételettel, nem szokott az elmúlt tíz évben együtt koktélozgatni a nagykutyákkal. Nincs múltja, ami az aurorságát illeti. Egy ilyen múlttalan ember, mégha a tapasztalat hiánya fájón meg is látszik, nem feltétlenül fog negatívan kihatni Henrikre. Úgyhogy a kérdéseit hallgatva nagyon kedves vagyok és nem forgatgatom a szemeim, meg nem horkanok fel, semmi ilyesmi, csak nézek, olykor a férfire sandítva. Ő is hasonló apátiával nézi a nőt. Egyikünk sem ájult el ettől a remekbeszabott tervtől. De tény, hogy jobb, mint eddig bármi, amivel próbálkoztak. Csak... too little, too late. Mágia nélkül nem fognak túl sok részletet előszedni Henrik memóriájából, mert 1. rég volt, 2. egy traumatikus élményről beszélünk, amit rövid időn belül a szelektív amnézia köde borít be.
Végül olyan tisztán szembemegy a Minisztériummal, hogy már-már azt várom, valaki berúgja az ajtót és az egész bulit gyorsan feloszlassa. Valami csoda folytán ez nem történik meg, úgyhogy megköszörülöm a torkom, hogy feleljek, de Henrik megelőz. Hagyom, hadd beszéljen, kivételesen pont azt mondja, amit én is szerettem volna, s mindenképp jobb, ha tőle jön a válasz.
- A segítség feltétele a bizalom - folytatom a gondolatot. - Ha lezárják az eddigi nyomozást és új szálat nyitnak, az a bizalom első feltétele. A második az lesz, hogy nem Henrikkel kezdik, hanem mondjuk a szülei kollégiával, szomszédokkal, olyan emberekkel, akik esetleg tényleg gyanúsítottak lehetnek. Nem beszélve arról, hogy többet voltak az áldozatok környezetében, mint egy Roxfortban lakó fiú.
Kezdem összeszedni magam, s Henrikre pillantva jelzem, hogy itt az alkalom a lelépésre.
- Ha mindez megvan... - a mellzsebemből elővett névjegykártyámat átnyújtom a nőnek, amin először csak a mugli praxisom elérhetősége szerepel, de ha mágus kezébe kerül a papír, akkor néhány pillanat után megjelenik rajta a megfelelő elérhetőség is. - Engem hívjanak, ne Ambrózy urat.
Szinte soha senki nem tartja be, hogy csak a jogi képviselőt értesíti, sokkal jobb megfélemlítő taktika a gyanúsítottat zaklatni, de miután ilyen szépen megbeszéltük a bizalom fontosságát és segítséget is kért tőlünk, remélem megteszi ezt a minimális udvariasságot.
Felkelek a székből s ha Henrik vagy az auror nem kíván még valamit hozzátenni, akkor részemről lezárhatjuk ezt a kedves beszélgetést.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2019. október 31. 13:02 Ugrás a poszthoz


Budanekeresd | irodám | délelőtt


Azt gondoltam, egy gyakornokkal majd könnyebben fog menni a munka, kevesebb időt kell itt töltsek. Valahogy ennek az ellenkezője történt. A lány kétségtelenül nem hülye, de szüksége van segítségre szinte minden lépésnél. Amíg valamit elmagyarázok, már rég megcsinálhattam volna én magam. Abban reménykedek, hogy előbb-utóbb beáll egy megszokott ritmusra és elég rutint szerez ahhoz, hogyha új problémával is szembesül, egyedül megtudja oldani. Addig meg mentorkodok - ebből már nincs kitáncolás.

Ma is hamarabb bejöttem, hogy mindent előkészítsek, a hiányzó részeket pedig megírjam, mire Myra befut. Mentálisan próbálom szuggerálni az éteren keresztül, hogy hozzon kávét - a kora hajnali kezdés azt jelentette, hogy még semmi se volt nyitva, így az otthoni egy bögrével sínylődök még mindig. Nehéz az élet.

Már szép kupac papírhalom felgyűlt, kaotikusan hektikus rendszeretetem eredményeképp alig lehet megtalálni valamit benne, s észrevétlen leköltözött néhány lap a földre. Az írógép ütemes kattogással kíséri a hangomat, csak olyankor tartva szünetet, amikor én is elakadok. Hajam valaha jólfésült, mostanra azonban zilált, ingem még úgy-ahogy tartja magát, a mágikus vasalás előnyei, a nyakkendőt viszont már az ajtóban letéptem magamról. Tehát nem nézek ki másként, mint olyankor szoktam, ha egy nagy ügyet készítek elő, s tudom, hogy aznapra egy bejelentett kliensem sincs.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2020. július 27. 13:54 Ugrás a poszthoz


repülünk!



Olyan ez, mint biciklizni. Ha furcsa is kissé, mikor hosszú szünet után újra felpattansz, hamarosan már vadul tekered. Nem mintha én az a nagyon biciklizős fajta volnék, de az érzést ismerem. Most is átjár.
Megállok egy pillanatra az óriási kijelzők alatt, gyorsan kiszúrom a mi járatunkat, amiről még nem írták ki, honnan indul majd, aztán szétnézek a tömegen. A kapcsolódás helye ez. Az utak eleje és vége, az új izgalma és a hazatérés öröme. Frankyvel repülőztünk sokat, még egyetem alatt s rögtön utána.
De az már rég volt, az a Liam már talán fel se ismerne. Ideje új hagyományokat teremteni, olyanokat, amiket szívesen megtartunk s örömmel nosztalgiázunk majd.
A régi rutinnal veszem sorra a repülőtéri mozdulatokat, bár újra s újra megállok s én is rácsodálkozok egy újításra, frissen nyílt kávézóra, a legújabb utazási célpontokra. Azerbajdzsán!
- Olyan sokan utaznak... Heyderbe? - Hirtelen kiolvasni is nehezemre esik, s vigyorogva megcsóválom a fejem. Nekünk most a jó öreg London az úti cél.

Thomas kérdésére megemelem a táskámat, ami nem kis erőfeszítést igényel azért. - Mindenki felvihet egy ekkora vagy kisebb csomagot, meg egy retikült, ha van, ez pont elfér a székek fölött vagy azok alatt. Ha nem lenne belül tágasabb, akkor egy nagy bőröndöt is kellene cipelnünk magunkkal, azt viszont a repülő rakodóterébe vinnék, ott, látod? - mutatok arra a sorra, ahol méretes poggyászaikkal állnak az emberek s mérés, ellenőrzés után viszik is el a csomagokat. A mágia előnyei.
- A mi csomagunkat ott fogják megnézni - mutatok a jóval hosszabban kígyózó sorra. Meg is indulunk arra, a kapunál a jegyeinket ellenőrzik, majd zölden felvillanva átenged a sorompó. Jöhet az izgalmasabb része. A fiút próbáltam valamelyest felkészíteni, hogy ki fog kelleni tenni a folyékony dolgokat, hogy a fémet elveszik, hogy zokniban kell átmenni a detektorok alatt, de biztos vagyok benne, hogy mégis minden nagyon érdekes, esetleg egyenesen szürreális lesz. Különösen az a része, amikor a csomagjainkat átvilágítják és teljesen más belsőt látnak majd, mint ami valójában benne lapul. Megbűvölt táskák, másképp a gépeik nem tudnák értelmezni a mágiát s valószínűleg mind kisülne. Igazából nem tudom, mi történne, mert eddig nem próbáltam tértágítózott táskával átmenni, de az extra adag bűbájnak rajta védenie kéne a muglik elől. Ha pedig valaki beledugná a kezét, csak egy normális táskát tapinthatna ki. Remélem a valódi súlyát sem fogják érezni.
Végül sorra kerülünk mi is, zakóm, övem, órám, telefonom, cipőm mind bevándorolnak egy tálba, egy másikba a táska, egy harmadikba meg minden folyékony a táskából. A pálcám a táskám aljában, mágus pénzünkkel és valódi igazolványainkkal együtt. Mikor a tálak átcsúsznak a gépben, egy pillanatra visszatartom a lélegzetem. Csak akkor engedem ki lassan, mikor tovább hajtanak, várva Thomast mögöttem.
Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2020. augusztus 6. 18:54 Ugrás a poszthoz


repülünk!



A nagy kalandot igyekeztük úgy megtervezni, hogy azért maradjon helye a véletleneknek, a spontán élményeknek. Elsőre Londonban lesz alkalom arra, hogy csak úgy legyünk a vonat indulásáig, s kicsit kíváncsi is vagyok, vajon lesz-e olyan hely, ahova elszeretne menni, amit újra meglátogatna. Érdekel minden a múltjából, de nem szeretném, ha kellemetlen emlékeket hozna elő ez az út, így nem is erőltettem, hogy egy Thomas-centrikus körsétát is beiktassunk.
Ahogy közeledünk az első nagy próbatételhez, elmagyarázom neki, hogy a rakodótér az a repülő gyomra, az utastér alatt van és képzelje, még állatokat is szoktak ott szállítani. Végignarrálom a következő lépéseket is, a nyaklánca levétele után angolul, vaskos ír akcentusommal. Nekem is még szükségem van általában a saját nyakláncomra, de azért már elboldogulok anélkül is.
Ahogy öltözködök s pakolok sietősen a kapu másik oldalán, kissé aggódva lesem Thomast - pedig nincs miért, nem követünk el semmi illegálisat. Vagyis semmi olyasmit, amit észre tudna venni egy mugli kütyű.
Egy alapos ellenőrzés után megérkezik mellém egy vidám Thomas, s már suhanunk is tovább a neonfényes folyosón.
Míg gépünkre várunk, sétálgatunk a dutyfree és a könyves stand polcai között, a magam részéről be is szerzek egy mugli olvasmányt, egy Grishamot, amiket soha nem tudok megunni. Nem vagyok az a boltban mászkálós fajta, de tudom, hogy ezeknek a reptéri üzleteknek megvan a maga bája, így szívesen koslatok Thomas után, ha ő nézelődni szeretne.
- Mehetünk lassan a terminálunk fele - bökök a kijelzőkre, ahol a 2B kapunál már megkezdték a beszállást.
Számomra maga a repülés nem tartogat különösebb izgalmakat, de a fiún keresztül én is úgy érzem, mintha először ülnék gépre. Boldog izgatottságban állunk be a sor végére, ami döcögve halad előre, a kapunál álló egyenruhás személyzet fele. Azon túl pedig már ott áll az Airbusunk, a mágus szemmel monstrumnak minősülő égi járgány.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Liam Laoiseach összes RPG hozzászólása (79 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] Fel