Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elveszem tőle a cigit s beleszívok. Huh, pislognom kell egy párat, hogy helyrejöjjek. Köhögni azért nem kezdek el, hál'Istennek. Rég volt az egyetem. Azóta se voltam kíméletesebb az egészségemhez, csak más formában romboltam. Ez... ez így kellemesebb. Ja, sokkal jobb így Cole-lal sétálgatni, mint büdös sikátorokban összetörni magam. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy a lelki sérülés melyik esetben a kockázatosabb. De, meg tudom, mit hülyéskedek. Nem is kérdés. Ettől olyan... jó? Mintha csak most tértem volna vissza az élők közé, íme Lázár, újra köztünk jár.
Nem vagyok a régi - mondanám neki, de csak a cipőm orrát bámulom, ahogy megcsillan rajta a lámpa fénye. Én sem - mondaná erre ő, mire én megértően mosolyognék, hogy hát persze, ez már csak így megy. So it goes.
Átfut a fejemen, hogy valami mintha kisíklott volna bennem, nem a szokásos menetrend szerint robog a gőzös, de nem tudom megragadni, hogy mi lehet az. Elillan előlem, én meg talán túl fáradt vagyok utána kapni, vagy talán csak nem érzem fontosnak, vagy inkább a kettő együtt, ha őszinte akarok lenni.
Egy pillanatra megáll s nagyot szusszan mellettem, mint akiből légzsilipen engedik ki a nevetést. Én is szétnézek, de nem egészen értem, hogy hova hozott, vagy hogy ennek mi a jelentősége. Biztos hamarosan kiderül. Ha más nem, azért, mert odaérünk. A beszédesség mintha kifogyott volna belőle. A válaszaimra nem számított. A régi szóváltásainkat a régi énjeink vívták. Új stratégia kell. Például ez a hallgatás. Ez... más. Érzem rajta, hogy nagyon nincs elemében. Kibillentettem a pályájáról. Igazából én sem érzem magam annyira... magamnak.
Átveszem tőle a cigit s újra beleszívok. A füst második körben otthonosabban járja át a torkom. De még mindig csak nagyon távoli emlékeket ébreszt. Mintha csak láttam volna valaha egy filmben.
- Van már vagy tíz éve, mióta nem cigiztem - jegyzem meg. Az ujjaim között nevetségesen áll. Horzsolt bütykeim közt olyan, mintha oroszlánra adtak volna tütüt. Megfordítom, hogy Cole felé tartsam s visszanyújtom neki. Felnézek rá közben, keresem a tekintetét, figyelem a vonásait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A lelkesedése ragadós - ha már a magabiztossága annyira nem is. Jó lesz ez. Este majd küldök egy baglyot Agnesnek, hogy minden rendben van. A baglyot kötelező elküldenem, de eddig rettegtem tőle, mert hazudni nem akartam, az igazság meg lehet, hogy azzal végződne, hogy az apáca az ajtómban terem. Félek a mugli, öreg apácáktól, jó? Veszélyes jószágok.
A válasza nehezen érkezik, de türelmesen várom, hogy bökje ki. Aztán kiböki, én meg egy pillanatig csak nézek rá pislogva. Mindent? Az ő életével mindent szeret? Hirtelen az egész fejem mosolyogni kezd - ez olyan énes dolog. Amikor szívből mosolygok, akkor szerintem a marslakók napszemüvegben nézhetnek csak a Föld felé.
- Jófej srác lehetsz, már most látom - jegyzem meg derűsen. Nem akarom én itt borzasztóan zavarba hozni, de ez a releváció olyan örömmel töltött el, hogy mindenképp szerettem volna megosztani vele. Az ő korában én mit feleltem volna? Biztos csak morogtam volna valamit, aztán kibököm, hogy szeretem a könyveket és az ökölvívást, de azt is duzzogva. Mindezt a kolostor előtti időkben, amikor még relatív normális életem volt. Utána? Szeretném azt hinni, hogy megváltoztam s kedvesebb lettem utána, de attól tartok, az még csak később jött.
A kérdése kicsit meglep s visszarángat a nosztalgiából.
- A munkámat - felelem. - Vagyis a munkáimat. Szeretek ügyvéd lenni. Megvédeni az embereket és börtönbe juttatni azokat, akik rászolgáltak. És tanár, edző. - Vajon mennyire hangzok elcsépeltnek, mint egy rossz reklámszöveg? Komolyan gondolom, amit mondtam, még akkor is, ha kicsit cenzúráznom kell magamat. Szeretem feltakarítani az utcákat, hogy az emberek kicsit nyugodtabban aludjanak. Szeretem az adrenalin lüktető áradását, amikor tetőkről ugrok le, amikor egy rablást állítok meg, amikor áldozat és támadó közé állhatok. Szeretem a bot ismerősen durva érzését a tenyeremben. Szeretem látni a diákjaim arcát, amikor felcsillan a szemük, amikor a katatonikus szomorúságból vagy nemtörődömségből kiemelkednek és bátran állnak a félelmeikkel szemben.
- És… úgy gondolom, szeretni fogom a kis életünket is.
Oké, hivatalosan is a cornyság királya vagyok, beismerem.
Ebben a nagy őszinteségben fel se tűnt, hogy közben átértünk az út túloldalára, csak a lábaim vittek, Thomas meg követett. Felnézek a palacsintázóra s belököm az ajtaját. Előre megyek, megtartva az ajtót neki, s kiválasztom az ablak melletti legjobb asztalt.
Belül is jópofa a hely, kifejezetten gyerekeknek meg gyereklelkű felnőtteknek tervezték, én csak a kajáért jártam eddig ide. Minden színes, 50-es évekbeli amerikai étkező piros kis fülkékkel, pasztell színekkel, rock&rollal a háttérben. Épp csak a konyháról ki-be lebegő tányérok, az önjáró seprű, a magát mosó pult jelzi, hogy máguslokálról van szó. Még mi is szeretjük Elvist.
Becsúsztatom az asztal alá a bőröndöt s beoldalazok utána az egyik ülésre. Rögtön elénk érkezik két étlap és egy kancsó limonádé. Mondtam, hogy király a hely.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kicsit összefacsarodik a szívem, ahogy látom felragyogyni az arcát. Az öröm mögött a meglepetést, a hitetlenkedést. Nincs hozzászokva az ilyen válaszokhoz. Az elfogadáshoz.
Kifakul egy pillanatra a mosolyom, s félrefordítom az arcom, így talán nem veszi észre. Forrón buzog a düh a felszín alatt, alig-alig sikerül elfojtanom. Nehéz szem előtt tartanom a teljes képet. Hogy gyerekek bántották. Ugyanolyan gyerekek, mint ő. Árvák, magukra hagyottak. Az sem kifogás - de mégis, ha valaki megérdemli, hogy elnézőbb legyen vele a világ, akkor ez egy ilyen gyerek. Még akkor is, ha bánt másokat. Viszont ha felnőtt is volt… Visszanézek Thomasra és nincs az az önfegyelem és pókerarc, ami eltudná takarni a fejemben tomboló gondolatokat.
Szerencsére ő is épp próbál elbújni az étlapja mögött, úgyhogy én is inkább a kezembe veszem az én példányomat. Aztán le is teszem, hiszen mindig ugyanazt kérek, fölösleges bámulnom a kínálatot. Inkább a limonádéból töltök magamnak s azt kortyolgatom, miközben tapintatosan - nem csak az ő érdekében - az ablakon bámulok kifele.
Nem tudom kiverni a fejemből az egészet. Az agyam automatikusan generálja a legrosszabb forgatókönyv-változatokat, mint egy horror szerző karrierjének csúcsán. Szeretném az agyamat jól képen törölni, ugyanakkor meg nem tudok nem rá figyelni. Elhiszem minden rémképét. Csak rémeket látsz... Nem csak! De, ha már vannak: látom őket is. Mondaná a smartass alteregóm. Mentálisan megforgatom a szemeim. Tudod, hogy igazam van.
A fene nagy helyzet az, hogy tényleg így van. Lehet, hogy csak képzelgek és Thomast nem bántották szisztematikusan, nem bántották felnőttek, csak gyerekes csínyek áldozata volt - bármennyire is borzalmas tud az lenni, mert a gyermeki kegyetlenségnél olykor kevés rosszabb van. De… mi van, ha nincs így? Ha a képzelgéseim közel járnak az igazsághoz?
És mi van, ha telitalálat? Úgy igazán - mi lesz akkor? Nem mehetek Londonba, hogy majd rendet teszek. Nem indíthatok egy bosszúhadjáratot. Addig mi lenne Thomasszal? És mi lesz azután vele? Mi lesz a diákjaimmal, a dojoval, az ügyfeleimmel? Holnap reggel börtön várna egy emberre, ha ma eltűnök. Sok másra is.
De mi lesz, ha nem teszek semmit?

Éles fájdalom zökkent vissza. Lenézek az asztal alatt összeszorított jobb öklömre. Vékonyka vöröslő csík buggyan elő az ujjaim közül. Nehezen szétfeszítem őket s feltartva megnézem a tenyerem. Sikerült sebet vágnom a saját kezembe. Remek. Gyorsan letörlöm a nadrágomban, a sötét anyagon nem lesz feltűnő. Már rég nem hordok világos ruhákat.

Valaki mellénk lép, én meg felnézek a pincérre, aki mosolyogva várja a rendelésünket. Thomasra pillantok kérdőn.
- Egy banános-almásat kérnék, kevés fahéjjal - adom le a magam részét, s várom, hogy a fiú is kérjen valamit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Általában laza, nemtörődöm viselkedése most mintha határok közé lenne szorítva. Mintha a közös múltunkról kiderült volna, nem is velünk történt meg, mi csak nézői voltunk, s most itt állunk, két idegen, akik nem tudják eldönteni, mi volt igaz s mi nem. Ezen a visszafogottságon túl van valami csendes nyugalom is, ahogy figyeljük egymást.
Nem hiszem, hogy valaha ismertem volna. Egy ideig elhitettük magunkkal és egymással, hogy igen, mert kényelmesebb volt úgy, de az elmúlt évek mozgásteret nyújtanak, hogy kissé hátraléphessünk. A gondolat egyszerre szomorú és reménykeltő. Kik voltak akkor ott Portsmouthban? Igaz volt-e, ami velük történt? Másfelől viszont itt van egy új lehetőség. Tabula rasa. Újrakezdhetjük. Ha… ha mindketten akarjuk. Azt se tudom, én mit akarok. Nem vagyok hozzászokva, hogy a szívemmel döntsek - nem, amikor az életemről van szó. Ahhoz sem, hogy csak hagyjam magam sodródni.
A megjegyzése kicsit megakaszt, aztán lassan elmosolyodom. Körülbelül most eshetett le neki is, hogy mit mondott, vagy hogy egyáltalán megszólalt.

Talán mégsem vagyunk annyira idegenek. Lelkünk lenyomatait a másik életén hagytuk, csak a részleteket kell most berajzolni. S kiegészíteni az elmúlt évek új foltjaival. Ami akkor volt, most is megvan, csupán kissé átalakult. Én… nem tudom. Talán nyugodtabb lettem. Jót tett, hogy elköltöztem. De azelőtt még eltelt egy kis idő, rögtön azután, hogy eltűnt az életemből, s ez a rész viszont sötét, olykor még mindig sajgó űrként borítja a szívem. Éhesen tátongó lyuk, mely minden boldogságot magába próbál szippantani. Fantomfájdalom. Ezt is be kell majd rajzolnia, remegő kézzel tán, de őszintén, valósághűen. Csupán gyenge másolat volnék nélküle.
Felnéz rám, nekem meg kissé tovább szélesedik a mosolyom. Még mindig nem az az igazi, az a fülig érő, de már alakul. Most csak ilyen csöndes, és csöndességében beszédes. Igen, értettelek.
Felvonom a szemöldököm, olyan ó?-arcot vágva, de hamar bólintok egyet. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Azt sem akarom, hogy lássa a lelkesedésemet. De már hogyne volnék lelkes? A műhelye! Nála ez egyenlő egy szentéllyel, s mint minden igazán hívő, ő is szereti megtartani magának azt a kis szegletet az életéből. Megértem… hogyne érteném. Mégis örülök, hogy elhozott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Beszélni fogok Agnesszel. Ha tudna valamit, elmondta volna - pontosabban már indulásból nem hagyta volna megtörténni -, de lehet, hogy vannak sejtései. Félelmei. Vagy nincsenek, s akkor talán megnyugtathat. Ha a legkisebb esély is van rá, hogy igazam van, akkor nem fog hazudni. Sőt, majd nekem kell visszatartanom őt. Igen… így fogok tenni. Még ma este elküldöm a baglyot. Holnap már tudni fogom. Ma pedig nincs mit tegyek úgysem. Csak legyek itt.
A pincér kicsit mindkettőnket visszarángat a jelenbe, s elmosolyodom Thomas zavarán. Csak ezután esik le, hogy nincs fordító nála. Biztos bűbájt sem szórtak ki rá indulás előtt, hisz nem is lett volna, ki megtegye. Nálam sincs talizmán most, de én értek és beszélek már annyira magyarul, hogy elboldoguljak, főleg hogy nem először rendelem itt ugyanazt.
Már nyitnám a szám, hogy gyorsan felsoroljam, mi kapható, vagy esélyt adjak a pincérnek, hogy angolul is elmondja a kínálatot, amikor Thomas választ egyet, amit még ő is megértett. Angolul szólt, de a pincér mosolyogva bólint és sarkon fordulva elsiet, hogy leadja a rendelésünket.
- Van valamim számodra - mosolygok a fiúra, s közben előveszem a pálcám. Ráirányítom a táskámra s előhívok belőle egy dobozt. Megkereshettem volna kézzel is, de tértágító bűbájjal van ellátva a táska, órákig is kajtathatok benne, mire meglelem, amit keresek.
A doboz pici, sötétkék, semmi különös nincs rajta, én mégis végtelenül zavartan nyújtom oda a fiúnak. Ha kinyitja, egy nyakláncot talál odabent egy pici ezüst kereszttel. Nem hivalkodó, póló alatt észre se lehet venni, mégis aggódok, hogy mit fog szólni. Nem akarom ráerőltetni a hitemet, úgy is felfoghatja, hogy a kereszt engem szimbolizál, nem kell túlgondolni.
- Fordító talizmán, érteni fogod vele, ha magyarul szólnak hozzád, illetve a magyar szöveget is eltudod olvasni, mintha angol lenne, s téged is ugyanúgy megértenek majd - magyarázom az arcomat vakargatva. Majd otthon megláthatja, hogy nekem is hasonlóm van, csak az én keresztem nagyon régi és jóval nagyobb. Átméretezhetném, de én így szeretem. Ilyen volt mindigis, még amikor édesanyámé volt, meg még azelőtt, amikor az ő édesanyjáé volt. Fordító-képessége már újkeletűbb, de szerintem találó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hmm. Érthető. Bólogatok egy párat szórakozottan. Én nem nőkkel ugyan, de hasonló problémamegoldó módszerekhez folyamodok olykor. Egészen addig, amíg nem pont emiatt születnek újabb problémák. Vagy ha a slamasztika eredete nem pont ebben gyökerezett már amúgyis. Olyankor ezzel semmire se megyek, csak tovább rontok a helyzeten. Ettől függetlenül gyakran teszem, aztán csodálkozok, hogy miért nem lett jobb semmi.
- Te, lehet, hogy az alkoholizmus kevésbé életveszélyes függőség - vetem fel, amikor ilyen szépen elérek a gondolatmenetem végére. Lassan széles mosolyra kúszik a szám. Én se gondoltam komolyan. - Vagy maradj csak az edzésnél.
Tudom, hogy mennyire erős igény és szükség tud lenni ez is. Naponta érzem. Ha huzamosabb ideig nem tudok edzeni vagy legalább valamit sportolni, leszámítva azt a heti pár órát, amikor a gyerekeket tanítom, érzem, hogy felrobbanok. Nem találom a helyem. Semmi se jó. Frusztrált leszek és morcos. Nem is szoktam sokáig bírni, mert egy ponton túl nem vagyok képes másra koncentrálni. Csak arra, hogy kell. Az adrenalin, a szabadság, a zsák ritmikus püfölése, amit csak a saját légzésem kísér, vagy a lépteim zaja az aszfalton, a szél az arcomban... Vagy éjszakánként odafent lenni… De az nem. Nem ilyen. Nem ennyire. Vagy igen? Nem… Kicsit megrázom a fejem, s csak utána esik le, hogy nem csak mentálisan tettem meg.
- Ne félj, ez a mi kis titkunk lesz - kacsintok rá és vezetem is befele az egyik hátsó asztalhoz. Jólesőn huppanok le egy székre, s a lábizmaim hálásan felsóhajtanak. A táskám ledobom a mellettem lévő székre s neki is fogok nézelődni a pincér után. Nincs nagy forgalom még ebben az órában. Kellemesen duruzsoló háttérzaj tölti be a teret, ahogy mindenki csöndesen beszélget, a pincérek nyüzsögnek, a kávégép olykor felbrummog.
- Kéne azért valami táplálék is, nem? - Túl sok mindennel nem szolgálnak, de egy-két féle saláta meg szendvics azért kapható.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az ablak párkányán fekszem, bóbiskolok, de fülelek. Már kora hajnalban felébredtem s kiszökött az álom a szememből. Csöndben kislattyogtam a konyhába, ahol egy gyors kávéfogyasztás után levedlettem emberi formám és felkucorodtam az ablakba. A szomszédok biztos meg vannak győződve, hogy a háziállatom vagyok. Egy túlméretezett, nagyon ronda macska. Bár ha jobban ismernének, biztos nem tudnák összeegyeztetni a jellemem és az életem azzal a feltételezéssel, hogy macskát tartok.
Emlegetett szamarak. Egy vörös példány felsziszeg rám a szemközti ház kertjéből, feldomborítja a hátát és nagyon szeretne engem innen leverni, mint egy pimasz muskátlit. Elmosolyodok. Szürreális látvány lehetek. Egy mosolygó tasmán ördög.
A távolból sírás. Hegyezni kezdem a fülem, oldalra billentem a fejem is, hogy jobban halljak. Áh, csak egy gyerek. Vége a csöndes pihenésnek a szülei számára. Visszahelyezkedek a reggel első sugarainak melegébe.

Már egy hete így éldegélünk. Még mindig olyan különös. Néha elfelejtem, hogy nem egyedül lakok. Éjszakákat átvirrasztok, lesem a kinti zajokat, de az itthoniakat is. Nem hallottam olyasmit egy ideje, amiért ki kellett volna mennem, úgyhogy lassan elérem azt a szintet, hogy már-már pihentnek érzem magam. Először nem is tudom, mióta. Minden foltom és horzsolásom kezd már zöldes lenni. Egy se kék! Nagyon bizarr.

Folyton megakad a tekintetem az ajtaján. Új ajtó. Szűkösnek bizonyult hirtelen az eddig tágasnak hitt lakásom. Kellett még egy szoba. Kitágítottam a háló melletti részt és ajtót bütyköltünk a nappali irányában rá, elválasztva az enyémtől. A fürdőnek is vágtunk kijáratot a nappali fele. Még nincs teljesen berendezve a szobája, de mindent szép sorban. Hamarosan be fogja lakni. Hamarosan talán otthonnak fogja érezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Összerezzenek a hangjára. Elbóbiskolhattam. Kicsit a frászt hozta rám, ami abban nyilvánul meg, hogy felborzolom a szőröm és picit arrébb húzódok, de hamar lenyugodnak az állati ösztöneim, amikor tudatosítom magamban, hogy ez csak Thomas. Hogy tudtam pont most bealudni? Nem tudtam volna mondjuk két órával ezelőtt megtenni, amikor az ágyamban hánykolódtam?
Tovább beszél hozzám a fiú, s rájövök, hogy még mindig állatnak néz. Egyfelől picit kellemetlen a helyzet, mert… hát, izé, simogatja a fejemet. Másfelől meg kedvesen s örömmel fogad egy láthatóan nem hagyományos házi kedvencet. Az emberek nem szoktak aranyosnak tartani. Ha valaki meg is lát így, nem az az első reakciója, hogy megsimogasson. Thomasnak viszont igen. Jóleső meleg érzés árad szét a gyomrom táján. Büszkeség, azt hiszem.
Hogy tisztázzuk a félreértést, s hogy az ő kérdését is megválaszoljam, leugrok a párkányról s kicsit arrébb húzódva átalakulok. Emberi alakom még mindig pizsamát hord, szerencsére megtartom a ruháimat, amikor átváltozok. Nagyon kellemetlen lenne egyébként.
- Jó reggelt - köszönök vissza kicsit megkésve, de kedélyesen, mintha ezt minden reggel eljátszanánk. - Rántottát?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Emlékek vágyódásával figyeli az arcom rezdüléseit. Ahogy én teszem az övével. Csüngök minden mozdulatán, mint aki fél, hogy nem lesz több alkalma látni ezt az arcot. De lennie kell. Már nem fog tovább menekülni, már annak vége, és én sem fogom elriasztani. Ezt nem fogom elszúrni. Istenem, hadd, hogy ne szúrjam el.
- Akarom - felelem egyszerűen, csöndesen. A hangnemére csak mosolygok, ami talán idegölő, de mást nem tudnék most reagálni rá. Rég megtanultam, mit jelent ez a hangnem. Olykor nem kezelem jól, olykor hasonló hangnemben felelek rá, ami most biztosan nem végződne jól. Úgy tűnik, a Cole-szótáram még mindig nincs elévülve, csupán kissé poros és moly-rágta.
- Cole... Mikor számított ez bármit is? - kérdezem költőire véve a formát. Mert nyilván soha. Nem a szép látvány iránti vágy hozott minket össze, pláné nem az tartott meg mellette.
Egyébként látni azt a helyet, ahol alkot, ahol él, túl van a szép fogalmán. Nem lehet beszögezni ilyen sematikus ládákba.
Váratlanul meg is érkezünk, s mintha álomból ébrednék, úgy nézek fel az épületre. Soha nem szúrtam volna ki a többi közül. Követem a lépcsőházba, szorosan mögötte haladok, s közben iszom be a látványt, mint az imént az ő vonásait.
Beérünk, ő meg megy is befele, úgyhogy én sem kezdek el a cipőmmel babrálni. Majd szól, ha mégis kéne.
Mindenhol arcok. Elmosódott ködön át mintha mind engem figyelnének. Az idegent a szentélyben. Ők tisztán látnak, a köd csupán előlem takar. Ujjaim hegyét óvatosan végighúzom a falon, követem ecsetének vonásait. A megjegyzésére csak egy pillantásra méltatom. Persze, hogy meg kellett jegyeznie.
Hogy is mondhatná, hogy ezek jók? A falra mázolta lelkének sajgásait és örömeit; soha nem mondaná, hogy ezek jók. Pedig azok. Annál is többek.
Végre megjelenik a széles, louis-mosoly a képemen, ahogy lassan forogni kezdek, hogy mindent gyors egymásutánban be tudjak venni, de aztán hamar rájövök, hogy ez annyira nem jó ötlet, s kicsit szédelegve állok meg előtte a szoba közepén.
- Köszönöm - szólok halkan, egészen közel állva előtte, beburkolózva a cigijének füstjébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jó döntés nyitva hagyni a lehetőségeket. Nekem sem ártana kicsit nyitottabbnak lennem. Biztos könnyebb úgy az élet. Vagy legalábbis érdekesebb, ha nem is könnyebb. De lehet, hogy igazából nem akarok érdekesebb életet. Nyugodtabb, igen, az kéne. Békésebb. Boldogabb. Ilyen elcsépelt hülyeségek.
- Én azért itt leszek, a biztonság kedvéért, hogyha túl elvinne a lendület a másik irányba, jó? - Ígéretemmel nem mondok semmi újat, hisz már voltunk itt. De tudom, hogy néha fontos elismételni, mert az ember hajlamos elfelejteni, hogy nincs egyedül, hogy számíthat másokra.
Az elképzelt jeleneten felnevetek. Beletúrok a hajamba, ujjaimmal próbálom felcuppantani az izzadt tincseket a fejemről.  
- Különös kis házasság lesz az - megcsóválom a fejem, még mindig szélesen vigyorogva. Ez körülbelül az első alkalom, hogy valaki engem közvetlen kapcsolatba hozott az esküvő fogalmával - furcsa is hallani. Az apácák otthon nem számítanak, ők mindig össze akartak boronálni különböző lányokkal, ahogy elég idős lettem hozzá. Aztán egy bizonyos bejelentés után kicsit lelombozódott a lelkesedésük, de olykor azért felvetik most is, ha hazaírok, hogy na, találtam már valakit? Hány módon lehet még vajon leírni, hogy nem? Nem megy az úgy, hiába akarják ők.
- Ne félj, én majd vállallak - felelem tettetett komolysággal, de hamar újra felbukkan a vigyor az arcomon. - Nem terveztem ilyesmit, de az ellenkezőjét sem. Ahogy esik, hm?
Inkább csak a kölykökkel vagyok szigorú, meg persze ügyvédként, de Marci már hamarabb barát, mint diák. Neki nincs szüksége szigorra. Arra van szüksége, hogy itt legyek, hogy kirángassam a fejéből s jól érezhesse magát.
Gyakorlatilag ugyanarra, mint nekem. Win-win.
- Saláta? Egy kis focacciával mellé, azt jól csinálják itt, a sör mellé is csúszik. - Intek is a pincérnek, hogy rendelnénk, ha ráér. Mosolyogva hozzánk sétál, ismerősként üdvözöl, ami megint arra késztet, hogy a hajammal babráljak. Miért is nem szárítottam meg a fejem futás után?
Leadom neki a rendelést, én maradok a saját ajánlatomnál, mert megkívántam, aztán mellé kikérem a szüretlenemet is, s kérdőn várom, hogy Marcell is kérje az első kört magának.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudom, mégis mire számítottam. Talán arra, hogy könnyű lesz ez. Hogy bejövök s rögtön ott lesz az első polcon a Tökéletes Ajándék. Hogy egyértelmű lesz, mi micsoda, mi a jó, mi a luxus, mi az, amire szüksége lehet, de esetleg nem engedheti meg magának.
Ehhez képest már negyed órája sétálgatok a polcok között s olvasgatom a cimkéket. Minden drága. Hogy élnek meg a festők? Vagy csak az én fejemben élt egy totálisan hibás kép erről az egészről. Az ár mondjuk nem probléma, csak így végképp nem tudom, mit vegyek. Már néhányszor megközelített egy eladó, de eloldalaztam előle. Kicsit röhejesnek érzem magam. Nagyon nem illek ide a nyakkendőmmel és az élére vasalt nadrágommal. Láthatóan hat éves korom óta nem fogtam ecsetet, akkor is többet mázoltam a falat, meg nyomtam a festéket a számba, mint a papírra. Igazából emlékem sincs arról, hogy valaha tettem volna ilyet, csak feltételezem, mert minden gyerek fest. Ugye? Többre mennék, ha lennének emlékeim a gyerekkoromból, de soha nem tudtam előcsalogatni őket. Mintha már indulásból koravén kamaszként jöttem volna a világra.
De most mégis ajándékot fogok venni egy festőnek. Valahogy kitalálom. Például az a szett ecset… az olyan szépen néz ki. Ára is van. Azt írja, hogy… közelebb hajolva kibetűzöm, hogy akvarell. Az most akkor jó, vagy nem?
Kétségbeesetten nézek körbe. Az eladó már rég feladta s inkább egy másik vásárlót zaklat. Megvakarom a tarkómat. Ha behunyt szemmel találomra leölelek néhány dolgot a polcokról, lehet, hogy lesz benne valami értelmes is. Mondjuk nem megyek a gyurmák meg egyéb, gyerekeknek való cuccok közé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elfelejtettem, hogy milyen különös s rémisztő lehet először látni egy átalakulást. Hisz nem egy hoppra történik. Előbb egy groteszk hibriddé válok, csak utána kezdek formálódni emberré. De erre csak akkor jövök rá, amikor már emberként állok előtte s látom, ahogy az arcán a kósza rémület végtelen, kerekszemű csodálkozássá lényegül.
Elfogadja a reggeli rántottát, bár nem vagyok biztos benne, hogy felfogta, mire mond igent. Mindenesetre megindulok a konyha felé, s csak hallgatom hátulról a kérdéseit. Előveszem a tojást a hűtőből, mellé kikotorok valami sonkafélét meg sajtot, ha már van, tegyünk bele azt is.
- Igen, animágus vagyok - felelem végül, mert látom, hogy tényleg választ vár. Mintha lett volna itt még egy kis zöldhagyma. Vagy megettük? Újra elmerülök a hűtőben. Itt nincs semmi. Mindegy, a sima is jó lesz.
- Öhm - megvakarom az orrom szórakozottan, miközben megállok előtte. Kicsit lassan jut el a kérdése a tudatomig. Nem látott még tasmán ördögöt? Képen sem? Azt a régi mugli rajzfilmet sem? Báár… amennyire valósághű az a rajz.
- Tasmán vagy erszényes ördög - válaszolom. Ha a rajzfilmet sem ismeri, majd meg kell mutassam neki. Vicces. - Ausztráliai ragadozó, veszélyeztetett faj, bár azt mondják, mostanában kezd növekedni a populáció. Nagyon furcsa volna, ha kihalnának, hisz akkor egy nem létező faj formáját hordanám. Nem egészen világos, mi az erre vonatkozó szabály, hisz dinó animágusok sem rohangálnak fel-alá. - Az illusztráció kedvéért úgy csinálok, mintha rövid t-rex karjaim lennének és így próbálom megragadni a fakanalat, persze sikertelenül, s majdnem leverem a tojásokat a pultról, úgyhogy gyorsan abba is hagyom a bénáskodást, s inkább csak szélesen mosolygok, igyekezve elrejteni a zavarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Megilletődött, kósza boldogság-szellem járja át a szívem. Elhozott ide. Kitárta előttem az ajtót  s csak csöndben figyel, hagyva, hogy körbejárhassak. Hogy hozzáérhessek az alakokhoz. Talán nem mondtam neki elégszer, talán nem tudtam soha igazán kifejezni magam, hogy mennyire csodálom minden ecsetvonását. Minden színfoltban őt vélem meglátni, őt érzem ki az árnyékok mélyén, a fények peremén. Akkor, ott, a kiállításon, az olyan sokkoló érzés volt. Látni önmagam rajta keresztül. Látni, ahogy ő lát. Látni a többit. Látni őt. Vásznon és hús-vér formájában. Már akkor éreztem ezt a templomi áhitatot, nem is gondolva, hogy hamarosan elhoz ide. Tán akkor épp semmit se gondolva. Csak megmaradva a jelenben, örülni mindennek. Mint most.
Követem biccentésének útját s elidőznek ujjbegyeim képmásának vonásain. Kissé megkopik az örömöm, ahogy elnézem a képét. Ha úgy festhetné meg önmagát, ahogy én látom... Ragyognának a színek. A vörös a naranccsal táncot járna, és beköltözne a szeme sarkába.

Úgy állok itt előtte, hogy tisztán láthassa, amit én látok, amikor rápillantok. Láthatja, ha akarja látni. A nevetése átmelegít, aztán kicsit közelebb húzódok, hogy jobban láthassam a mosolyát.
- Ők mind te - adom meg az egyszerű feleletemet, kicsit felhúzva a vállaimat, hogy aztán újra leengedjem őket. Hogyne érnék szépen hozzájuk. Nem merném megzavarni intimitásukat, csendjüket. Nem is akarok belesni a vásznak, falak mögé. Nekem egy falat ígért, és azt is adott. Nem akarok többet hasítani ki magamnak, hisz már ez is csodának minősül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kiszúr engem egy lány, szintén vásárló. Azért nem rohan le egyből, hogy pardon, mit csinálok itt, adjon-e térképet, hanem csak felém sétálgat diszkréten. Tény, hogy feltűnő jelenség lehetek. Nem tudom, hogy meneküljek, vagy maradjak. Ha maradok, talán segíteni fog. De ugyanakkor, ha maradok - segíteni fog. Épp ez a baj. Azt hittem, menni fog ez egyedül is. Mert mennie kell egyedül. Mert én akarok ajándékot adni neki. Legalább egy ennyit hozzak össze önerőből. És mert rögtön tudni fogja, hogy én választottam ki neki vagy valaki más. Nem akarom, hogy azt higyje, nem is vettem a fáradtságot. Hogy fogalmam sincs, mit adok, csak adok valamit, ami után elszalasztottam a titkárnőmet ebédidőben. Nincs is titkárnőm, de az mindegy.
A dilemmámat eldönti az idegen, amikor hozzám szól. Lenézek rá a szemem sarkából, aztán tovább stírölöm a polcokat.
- A… - kezdem, de megállok s megköszörülöm a torkom. - Egy festőnek szeretnék ajándékot venni - felelem végül. Majdnem másképp neveztem meg Colet. Az agy hülye egy testrész, furcsa dolgokat talál ki, az ember meg csak néz, hogy mi van. - Ennyire feltűnően szenvedek? - Önkritikus, lesajnáló kis mosollyal megcsóválom a fejem.
- Nem jártam még soha ilyen helyen - vallom meg neki, ha már így érdeklődött. Az egész helyzet bizarr. De hogy miért az… nem tudom. Hisz ez egy bolt. Nem most másztam ki a barlangból, tudom, hogy ezek hogy működnek. Mégis úgy érzem, mintha most bújtam volna ki a tojásból s védtelen, esetlen fiókaként sírok bele a nagyvilágba. Ami nevetséges, igazán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még soha senki nem ámuldozott ennyire azon, hogy animágus vagyok. Leszámítva azt a pár muglit, akik véletlenül megláttak, de ők úgysem tudták, mit látnak, aztán meg arra sem emlékeztek, hogy nem tudják, hogy mit láttak. Gyorsan mozognak a minisztérium emberei. A Roxfortban ritka képességnek számított, de mindenki nevetségesnek tartotta a választásom. Pedig az kevésbé volt választás, inkább sors.
Csak figyelem, ahogy az arca egy neonbetűs tábla szuggesztív erejével hirdeti gondolatait. Nem kell sokat merengeni, hogy vajon mit érez vagy mit gondol. Szeretném elmondani, hogy ez veszélyes és előbb-utóbb nagyon visszaüt, de ahogy hallgatom a nevetését s érzem magamon a lelkes tekintetét, nincs szívem szólni. Talán nem fog visszaütni, talán nem fogja megbánni soha. Egy búrát húznék köré, rózsaszín felhőket varázsolnék a feje fölé s én közben idekint visszaverném a romlott világ minden mocskos kis támadását. Persze ez az egész butaság, tudom. De akkoris.
- Igen, és villákat - bólintok s mutatom az irányt is, bár már valószínűleg megtanulta, mi hol van. Nem olyan nagy ez a lakás. Enni is itt a pulton a legegyszerűbb, a másik felén lévő bárszékek relatív kényelmesek.
A kés már vágja is a hagymát, a reszelő meg nekiáll a sajtnak, én pedig előszedek egy tálat a tojásnak. Hamarosan már az egész a serpenyőben sül, a fakanalat rutinosan mozgatom ide-oda, hogy ne égjen meg a kaja.
- Utolsó évben tanultam meg. Úgy éreztük Frankyvel - ő… - elakadok, nem tudom, milyen igeidőt használjak. Megcsavarodik kicsit a szívem. - Ő volt a legjobb barátom. Szóval úgy gondoltuk, jól mutatna az önéletrajzban egy extra képesség, ha esetleg mégsem jön össze az ügyvédi karrier. A patrónus csak neki jött össze, hoppanálni pedig egyikünknek sem sikerült. Úgyhogy maradtak a könyvek és… - széttárom a kezeim, ahogy végigmutatok magamon, utalva a korábbi kinézetemre. - Meg ez. - Szélesen elvigyorodok hirtelen. Franky állati formája! Ha lehet, méginkább furcsa, mint az enyém. Ketten együtt voltunk igazán a menő duó. - Ő egy kapibarának tud átalakulni. Őket ismered? - kérdezem, miközben a serpenyőt szépen a tányérok mellé lebegtetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Felém szól s én elfordulok végre a képektől. A kérése megolvasztja a gyomrom, egyszerre érzek örömöt és végtelen, kifogyhatatlan bánatot. Talán ez már mindig így lesz velünk.
- Téged látlak - felelem. Igyekszem megnyugtatni, megértetni. Tudom, hogy a képei csupán ferde tükrök. Akár az emlékeim, amelyek a lényét, alakját, hangját, illatát életben tartották annyi éven át. De már nincs szükség az emlékekre, sem a képekre. Itt van, végre tényleg itt van.
Bizonytalanul s tétóván állunk egymással szemben, már elég közel ahhoz, hogy kitudjuk lesni a másik apró ráncait, amelyek legutóbb még nem voltak ott, s meglátni a régi ismerős vonásokat, amelyekről azt hittük, már elfelejtettük. Most itt állva minden visszajön, deja vu, egy álom felsejlései.
De mégsem állunk elég közel, még nem érünk a másikhoz, nem is merek mozdulni felé, megdermesztett a pillanat, s ezt a habozást érzem az ő mozdulataiban is. A szavaimra mintha áram érné, mintha valami belső erő mozdításra bírná, s közelebb húzódik.
Próbálom megragadni a tekintetét, de az ide-oda cikázik az arcomon, a testemen, mindenen, amit ilyen távolságból be tud venni. Mintha félne, hogy köddé válok, s még mindig hihetetlennek tűnne, hogy itt vagyok. A borostám alatt pipacsnak öltözik az arcom, s a szarkalábaim elmélyülnek. Felvont szemöldökkel picit felé hajolok, még mindig a szemeibe próbálva nézni úgy, hogy viszonzásra leljek benne. Megérintem finoman az állát s magam felé fordítom.
- Itt vagyok. - Ahogy ő igyekezett megértetni velem, kérlelve, könyörgőn, hogy őt lássam, ne a képeket, ne az árnyat, amit a falakra vet, hanem csak, csak őt, ugyanúgy most én kérem őt, hogy engem lásson. Engem, most, itt. Látnia kell, hogy valóban itt vagyok, s hogy nem megyek sehova. Itt vagyok.
Nyelek egyet, s mielőtt meggondolhatnám magam, még mindig óvatosan tartva az állát közelebb hajolok, s lehunyt szemmel hosszan megcsókolom. A szívem kalapálása a gyomrom tájékáról kisugárzik szerteszét s átjárja az egész testem, felállítva a szőrt a tarkómon, bizsergéssel csiklandozva a gerincem tövét. Hirtelen újra abban a tengerszagú, nyirkos városban vagyok, azon a régi, csillagtalan éjszakán, amiről azt hittem, valaki mással történt meg, s a szívem sóvárgó örömmel engedi be az ismerős érzéseket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Körülöttem nyüzsög, én meg már majdnem rutinosan lépek ide-oda, hogy ne legyek útban, de azért az ételt is tudjam készíteni. Mikor minden megvan, épp feldobom a kávét is főni, aztán fel is huppanok az egyik székre.
- Gyakorlatilag óriási tengerimalacok, mint egy közepes termetű kutya, csak épp malac. Békés, nyugodt lények - magyarázom nagyon szakszerűen. Nem vagyok zoológus, minden, amit tudok, Frankytől tudom. Ami elég szomorú. - De ha lemalacozod Frankyt, garantáltan nem lesz békés, főleg nem nyugodt.
Tapasztalatból mondom ezt, az arcomra ki is ül a kellemetlen, de azért vicces emlék, bár ettől függetlenül mindig piszkáltam vele. Ő meg ördögözött, meg kenguruzott engem. Teljesen irreleváns, hogy mégcsak nem is hasonlítok egy kengurura. Ami Ausztráliában van, az neki kenguru.
Szedek a tányéromra s már fognék is neki enni, amikor jön az újabb kérdése, s leengedem a villámat.
- Évekig együtt dolgoztunk, előbb gyakornokként egy nemzetközi vállalatnál, aztán saját praxist nyitottunk egy lepukkant irodában Londonban. Potyogott le a festék a falról és a szomszédban hét gyerek bömbölt kórusban egész nap, de szerettem ott… a miénk volt. - Szórakozottan bökdösöm a rántottámat, egy makacs tojáscsomót próbálok szétnyomkodni.
- Aztán visszament az első munkahelyünkre társként, s most biztos úszik a galleonokban s pezsgőt iszik reggelire - felnézek a fiúra, s megpróbálkozok egy elég gyatra mosollyal. A kávéfőző sípolni kezd, s a villámat csörömpölve hátrahagyva odasietek levenni a tűzről. Lekapcsolhattam volna pálcával is, de szükségét éreztem, hogy felálljak s kicsit tegyek-vegyek, amíg ez a furcsa kavargó érzés a torkom mélyéről elmúlik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem csak a szentélyébe engedett belépni, önmagát is kitárt kapuként tartja elém, oldalszárnyai leghátra nyomva, szabadon, védtelenül, sebezhetőn, bátran. Az első lépés a legnehezebb, mert ismeretlen talajon állok, mégis oly ismerős, a lépésem bizonytalanul tapogatózó, akárha hosszú évek múltán próbálnék újra biciklizni, s minden olyan különösen otthonos s borzongatóan idegen. A kezdeti csodálat e hely iránt a háttérbe húzódott, már csak őt látom, de sziluettje peremén homályosan felderengenek a falak színei, az alakok suttogó vonásai, minden tökéletesen illeszkedik hozzá, köré, ez mind általa született és ez mind ő. Odakint számkivetett, magányos alakja idebent otthonra lel, s maga mellé engedett.
Így táplálkozunk egymás látványából és közelségéből, ő egy művész precizitásával figyeli a vonásaim, beleborzongok, de állom a szemmel boncolást és elemzést, s közben igyekszem beinni jelenlétének teljességét. Érintésemre kitágult pupillákkal, hevesen dobogó szívvel néz fel rám, s nem húzódik el. Nem szól, bár talán szólni szeretne. Nincs szükség rá. Megsimítom finoman hüvelykujjammal az álla vonalát.
Itt vagyok. Kit lát maga előtt, őt, aki régen voltam, vagy egy bizarr árnyat, mely mintha utánozni próbálná az emlékképet, de próbálkozása nevetséges, gyenge másolat csupán? Az idő megédesítette vagy megkeserítette számára a múltunkat? A kétely gyomként fészkeli be magát a szívem sarkába, mélyre eresztve gyökereit.

Az ajkaink egy pillanatra csöndes egyoldalúságban érintik egymást, lassan, nem akarom elriasztani, hagyok időt, hogy tudjon dönteni. Abban a megnyúlt pillanatban benne van minden; elhúzódhat, elküldhet, vagy viszonozhatja a csókom. Úgy tűnik, az élet egy időre mintha kitágult volna, s reménykedve-rettegőn nem merek átlépni a másodpercen, amiben még bármi megtörténhet.
Érzem, hogy mozdul az ajka s visszacsókol és a pillanatbuborék széthasad, a szívem nagyot dobbanva megkönnyebbül s már bátrabban merek közeledni hozzá. Karjai ráfonódnak a nyakamra, mire az én kezeim önként eldöntik, hogy mit is szeretnének tenni, és Cole derekára csúsznak.
A rettegés, a tétóvázás, a múlt most mind értelmét veszti. Nem számít, hogy kik voltak akkor ott évekkel ezelőtt, hogy mi történt velük azóta. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy itt van, a karjaim közt, s ha csak egyetlen éjszakáig, egyetlen hosszúra nyújtott percig is, de az enyém.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mintha ez a rántotta jobban sikerült volna, mint legutóbb. Csak van valami eredménye, hogy annyi főzös műsort nézek két ügyfél között. Még egy receptes könyvet is beszereztem, meg rendes fűszereket. Régebb fel se tűntek ezek a hiányosságok, mert nem volt kinek főzzek. Most azonban ez is sótlan, az se úgy sikerül, ahogy a vendéglőben láttam.
Thomas azonban az elejétől elégedett mindennel. A satnya főzési technikám mintha a gasztronómia csúcsa volna. Semmit nem tudok annyira elszúrni, hogy ő ne legyen boldog vele. Egy ilyen gyerekkel kinek kell Michelin-csillag?
Most mégis halkan koppan a villája s megáll a lelkes evésben. Kérdőn pillantok fel rá. Hirtelen teljesen elszontyolódott. Biztatón próbálok mosolyogni, mostmár úgy normálisan, de nem sikerül teljes szívből.
- Néha... - megvonom a vállam. - De csak munka miatt.
Hiányoznék neki? Lehet, hogy igaza van Tomnak. Mi volna, ha... írnék neki? Elmehetnénk most a postára s negyed órán belül már úton volna a bagoly. Vagy előszedhetném a telefonom, de az... olyan más. Muglis. Hideg, személytelen. De egy bagoly! Egy kézzel írt levél. Mindent elmondhatnék, amit évek óta meg kellett volna tegyek, de gyáva voltam és büszke.
- Lehet - végül csak ennyi válaszra futja. Sajnos nem olyan egyszerű ez. Ha csak pár hete, hónapja tartana, az más. De amikor ennyi ideje hagyja az ember savanyodni a lelkét, utána nagyon nehéz lekaparni róla a kérget. A régi sérelmek a legrosszabbak. Főleg ha már az ember nem is tudja, mi volt a kiváltó ok, az egész olyan nevetségesnek tűnik, s mégsem tesz semmit egyik fél sem.
Töltök magamnak egy csésze kávét, belelöttyentek egy kevés tejet, aztán komótosan kavargatva visszaülök a tányérom mellé. Figyelem, ahogy a barna lében örvény keletkezik, aztán gyorsan visszafele mozgatom a kanalat, amire egy kevés kifolyik a kezemre és az asztalra.
- Megkérdezhetném, hogy mit csinál - vetem fel bátortalanul, a kezemet és az asztalt törölgetve egy szalvétával. Arra csak válaszolna. Ha ilyen távolságtartóan kezdem s nem rukkolok rögtön elő a régi dolgokkal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kérdőn pillantok le rá. Tehát nem csak nekem okoz gondot. De várjunk csak. Maga az ajándék-vásárlás nehéz dió, vagy ez az egész művészet biznisz? Biztos mindenkinek saját stílusa, saját preferenciái vannak, két művész nem tenné be ugyanazokat az eszközöket a kosarába. Mit is gondoltam. Hogy majd én eligazodom itt? Lehet akkor se tudnék, ha teszemazt értenék hozzá. Úgy érzem, teljesen kezdek rákattanni a dologra. Nem tudtam, hogy ilyen ez. Ez az egész. Nem szoktam megoldhatatlan feladatok elé kerülni. Logikával, fenékkel vagy ököllel, de valahogy mindig a végére értem.
Jól van, lehet, hogy csak ajándékot venni nehéz. Abban sincs túl sok tapasztalatom. Egy maréknyi embernek kellett vegyek az életem során, ők pedig vagyok a nevelőim vagy a barátaim voltak. Egyik esetben sincs ilyen nyomás az emberen.
Igyekszem rendezni a fejem, ami pókerarc, ha koncentrálok, de ha elfeledkezek magamról, minden gondolatom három mérföldes távolságból tökéletesen kivehető.
- Kösz - eresztek meg egy vérszegény mosolyt, de értékelem ám a próbálkozását.
- Hát... - Tényleg, milyeneket szokott? Szépeket. De attól tartok, ez nem segít. - Portrékat? Úgy tudom, többféle eszközzel is kísérletezik, még falfújó sprayvel is. - Az emlékre szélesen elmosolyodok, s hogy zavaromat rejteni próbáljam, megvakarom az arcom. - Olaj? Úgy hiszem, azt kedveli.
Mekkora blöff. Nem vagyok én erre felkészült, hajaj. Nem szoktam nem felkészülve lenni. Körülbelül ez a legnagyobb félelmem, rögtön az alap egzisztenciális veszélyek után persze.
- Van olyasmi, amit minden művesz szeretne, de túl extra luxusnak tűnik? Nem tudom... önfestő ecset? Valami, ami nem egy tubus festék?
Lehet, hogy el kellett volna menjek egy varázsfestőhöz, aki mozgó képeket készít s őt kérdezzem meg. Cole soha nem fest olyanokat, de nem is kérdeztem, hogy miért nem. Vagy hogy azt hogy kell. Lehet nem is tudna, s csak emlékeztetném erre őt, ami biztos nem lenne egy ideális ajándék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Akkor ott mintha másképp érintettük volna egymást. A levegő is mintha nehezebb lett volna. Vibrálón ülepedett meg rajtunk. Borzongató volt. Most viszont mintha közelednénk a parthoz. Fényesebb minden. Légiesebb. A múlt súlya apránként feloldódik, mint só a vízben, ajkai az ajkamon úgy itatják fel a szívem maszatát. A végén tisztább, fényesebb leszek. Hitetlen kis boldog szusszanás hagyja el a szám, megszakítva a csókot egy pillanatra. Azt hittem, minden csak nehezebb lesz majd ezután. Ha lesz egyáltalán ez után. Annyi év… Volt időm átgondolni. Volt időm rájönni, hol hibáztam. Volt időm hiányolni őt. Sok imámba és gyónásomba telt valamelyest rendezni a bűntudatot, bár teljes feloldozást nem tudtam kapni. Hiányzott az a rész, amikor én bocsátok meg magamnak. És amikor ő - a legfontosabb talán. Nem tudva, hogy miért hagyott el, nem tudtam nem arra gondolni, hogy az én hibámból, miattam. Hogy talán rájött, ez az egész egy nagy hiba volt, helytelen s nem mellesleg törvénytelen. Nevetséges is most belegondolni - hogy Cole elhagyjon azért, mert amit tettünk, törvénytelen? Mintha valaha különösen érdekelte volna. Még akkor is, ha ő áll a rövidebb végén.
Most itt ez már nem számít. Úgy érzem, ha feloldozást nem is, új lapot kaphatok. A többivel pedig majd elszámolok, mikor oda kerülök.
Elmosolyodom a kérdésére és corny válaszok tömege bukkan fel a fejemben. Szerencsére nem ejtem ki őket, nem rontom el a pillanatot, csak a mosolyom felel neki. Igen, itt maradok. Ma éjszaka és minden éjszaka, amikor csak kéri. Ha majd azt mondja, hogy elég, hogy menjek el, ha helyet és időt akar magának, akkor majd elmegyek. Addig viszont nem, többet nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem könnyű a változás, ha nem magától, természetesen jön. Néha még akkor sem. Hiába tudod, hogy jobb lesz neked úgy, hogy jobb lesz másnak is talán. Mindig így van. Egyedül sokszor lehetetlennek tűnik - persze nem az. Csak az lehetetlen, hogy megérintsd az orrodat a nyelveddel, minden más lehetséges, ha elég fantáziád és kitartásod van. De mégis jobb, ha van melletted valaki. Egyedül a végére sokszor értelmét veszti, és a feladás eshetősége is nagyobb.
- Nem tudnék érdemben nyilatkozni a házasságról.
A szüleimét se láthattam, nekem sincs. Az ismerőseim többsége vagy munkamániás ügyvéd vagy meleg, és egyik kategória sem a legalizált kapcsolatok bajnoka - különböző okokból, de végül csak egykutya. Az ügyfeleim nagy része is a házasságuk miatt kerülnek hozzám. De biztos van olyan kapcsolat is, ami nem a törvényszéken ér véget. Kell lenniük, épp csak én nem szoktam találkozni olyannal. Majd a Marciéké olyan lesz. Illetve hát a miénk, mert én is tagja leszek.
- Ha a házasság intézménye idegen is számomra, te nem vagy az. Biztosan jó lesz.
Magánemberként ritkán teszek ilyen magabiztos és kategorikus kijelentést. Ügyvédként is óvatosan bánok a biztossal, mert olykor felbukkanhat egy új tanú, egy bizonyítékról kiderül, hogy nem lehet felhasználni. Néha nem tőlem függ. De ez majd tőlük fog függni. És én egy kicsit hadd legyek romantikus optimista, rám fér, úgy érzem.
- Tizenegy évesen megismertem egy öregembert, akinek volt egy dojo-ja Londonban. Azt hittem, csak hülyéskedik, amikor megmondta. De végül csak elmentem, mert… - egy pillanatig szórakozottan babrálok a sótartóval. - Azt hiszem, már említettem, hogy egy kolostorban éltem akkor, nem? Ez még azelőtt volt, hogy elmentem volna a Roxfortba. Én voltam az egyetlen gyerek a sok apáca között, távol Galwaytől, távol mindentől, amiben felnőttem.
- Az öregember vak volt, soha nem is látott. Törékeny alkatú, mint egy madár. De tényleg volt egy dojo-ja - az emlék lassan mosolyt fest az arcomra. - És ahogy mozgott! Évekbe telt, mire sikerült eltalálnom edzés közben. Még több időbe, mire sikerült először győznöm. De arra már ő idősebb lett, én meg elértem a mostani magasságom és izomtömegem, úgyhogy nem volt tisztességes győzelem.
Nem szoktam Stickről beszélni, vagy a gyerekkoromról. Azt tudják általában rólam, hogy apácák neveltek s korán elkezdtem a harcművészetet, de a részleteket rendszerint homályban hagyom. Az az enyém. Most mégis megeredt a nyelvem, én sem értem a dolgot. Lehet, hogy a futás serkentette endorfin-hullám, lehet a bizalom, ami már egy ideje alakulgat. Lehet csak úgy érzem, neki elmesélhetem.
Közben kiérkezik a rendelésünk, de amíg nem jutok el a mosdóig, nem fogok hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lélekszakadva tettem meg az utat a műhelyig a kapitányságról. Átkozom a percet, amikor nem tanultam meg hoppanálni, amikor az irodában felejtettem a mobilom, amikor ez az egész elkezdődött, amikor hagytam, hogy elkezdődjön. Dübörgő szívvel, hangosan lihegve fékezek be az ajtó elé, s nem gondolkodok, nem kezdek el finomkodni, hanem rendesen verni kezdem az öklömmel. Csak legyen itthon! Rettegve bámulom az ajtó fáját, tenyerem még mindig rajta nyugtatom, már abbahagytam a dörömbölést, fülelek, valami neszt, valami életjelet próbálok kivenni. Istenem, könyörgöm.

A fiú élettelen teste beévődött az elmémbe, mindenhol őt látom, furcsán álló karját, szürke arcát, de az arca nem az övé, hanem a Cole-é, nem tudom nem őt látni, s tudom, hogy ez borzalmas részemről, hisz a fiú csak jót akart, csak segíteni, tenni valamit, bármit, én meg... Legyél itthon! Aztán... aztán majd... előbb csak tudjam, hogy jól vagy.

Izzadt fürtjeim a homlokomra vannak tapadva, fekete pólóm a testemhez ragadt, az egész kinézetem űzött vadé, bűzlök a félelemtől. Az idekint töltött éjszakák, a munkám, semmi se készített fel erre. Amikor esélytelen erőfölénnyel nézek szembe, a szívem akkor is nyugodt marad. Magabiztos, sziklaszilárd. Most őrült rémültségben tombol, túl a racionalitáson, túl a megszokássá vált küzdésen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Egy szellem és egy diák kellett ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom az igazgatói irodát. Felhívott beszélgetni. Minden szülő szereti hallani ezeket a mágikus szavakat, cseppet sem okoznak gyomorgörcsöt és alaptalan stresszt. Szülő. Szülő? Mi?
Kicsit testen kívüli élménynek tűnik ez az egész. Végül semmi rosszat nem mondott, csak hallani akarta, hogy milyen az otthoni beilleszkedése Thomasnak, meg elmesélte, hogyan teljesít a suliban. Nem mintha nem tudnék mindenről, mert a fiú az utolsó részletig elmeséli a napjait, de ezt ő nincs honnan tudja. Az egész mégis olyan, mintha valaki mással történne meg. Engem behívnak egy iskolába szülői minőségben. Oké, nevelői minőségben, de az most jelentéktelen.
Mielőtt még hazaindulnék, van egy elintéznivalóm, úgyhogy egy újabb útbaigazítás után itt vagyok a rendelő előtt. Átállok a másik lábamra. Vajon még emlékezni fog rám? A családjával sem tartom rég a kapcsolatot, ő pedig még fiatal volt. Nyilván most is az, csak neki hosszabb időnek tűnhetett az elmúlt 4-5 év, mióta nem jártam náluk.
Végül csak bekopogok. Az is lehet, hogy nincs bent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A benti hangok a kopogásomra hirtelen félbeszakadnak. Megzavartam a bulit. Egy pszichológusi rendelőben. Állati nagy bulikat csaphatnak itt.
Felvont szemöldökkel nézem meg újra a rendelő-táblát. Kis mosolyra húzódik a szám sarka. A mi irodánk se volt csendesebb, s a védőügyvédi szakma sem épp az a poénos-könnyed kategória. Rendszerint kínai elviteles dobozok között szlalomoztunk és vertük a ritmust a lábunkkal, miközben hangosan felolvastuk egymásnak a másnapi védést vagy óvadék szövegét. Vagy kiabáltuk. Néha versbe szedtük. Rejtély, hogy hogyan sikerült valaha megnyernünk egyetlen pert is.
Így fogad az ajtónyitás s a meglepetés a képemre ragasztja a mosolyt.
- Helló…? - köszönök, én se tudom, hogy most kérdezni vagy kijelenteni akarok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Kitárul az ajtó és egy idegen áll odabent. Hát persze. Gondoltam, hogy nincs olyan szerencsém, hogy pont most lesz itt, amikor én is erre járok. Majd legközelebb bagolyban egyeztetünk.
Már épp elnézést szeretnék kérni, amikor a nevemen szólít az idegen lány, s a következő pillanatban a nyakamba veti magát. Összehúzom a szemem, de azért esetlenül ráteszem az egyik kezem a hátára. Aztán elenged és az arcába nézek, mire bumm, kigyúl a körte. Lehet látni a szemeim mögött a mentális fény felkapcsolódását s az egész fejem átalakul, ahogy szélesen elmosolyodok.
- Hagyhatod, jól áll - biccentek picit. Ha ezt a külsőt szereti hordani, amikor egyedül van, akkor ne érezze magát késztetve, hogy átalakuljon az én kedvemért. Egyébként meg tényleg jól áll ez a vörös porcelánbaba-stílus.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Próbálom összeegyeztetni az emlékeimet a látványával, de nyilván esélyem sincs reális képet alkotni. A lelkesedése, a mosolya, közvetlensége azonban mind ismerős vonások. Csak mintha... magabiztosabb lenne. Alapvetően azonban ugyanaz a szimpatikus gyerek, mint akkor volt. Gyerek. Hozzá kéne szokjak, hogy már nem gyerekek a nálam tíz évvel fiatalabbak.
Nem mellesleg kellemes meglepetés, hogy nem kell kitörjem a nyakam, ha a szemébe akarok nézni. Ez az alakja enyhén magasabb nálam, de lehet, hogy csak a cipő miatt.
- Láttam a neved az iskolai alkalmazottak listáján, s gondoltam, benézek, hogy tényleg te vagy-e az - megvonogatom a vállam, de a mosoly nem tűnik el a képemről. Kicsit talán bámulom is, nem tudom, enyhén zavarban vagyok, ilyenkor meg minden, amit csinálok, túlzónak és esetlennek tűnik számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Forogni kezd előttem, hogy jobban megnézhessem, s prüszkölve elnevetem magam, aztán elismerően ciccentgetek a nyelvemmel, s még “nem rossz”-arckifejezést is vágok mellé, lebiggyesztett szájjal, aprókat bólogatva. Igen, ő Riley.
Nagyon egyetért azzal az ötletemmel, hogy felkerestem, de ez csak természetes. Kissé félsz volt bennem, hogyha itt is van, talán már nem emlékszik rám, vagy pont a háta közepére kíván, de úgy igazából nem voltak kétségeim affelől, hogy örülni fog a fejemnek. Csak hát… mindig ott van az a bizonytalanság.
- Öhm - nyekergem, s megyek is utána, bár nincs is más választásom, húz maga után, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni.
- Víz jó lesz, köszönöm - mosolygok hálásan. Megvakargatom a tarkóm, amíg várok az italainkra. Mit mesélhetnék? Az életem nagy részén egy hatalmas cenzúrázva pecsét van, a többi része meg olyan, mint egy hiányos puzzle. Elég vérszegény meséléssel tudok így előrukkolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Amikor legutóbb találkoztunk, még… hát, nem így nézett ki, de ezen túl is más volt. Fiatal, esetlen. Miből lesz a cserebogár. Persze azóta én is megváltoztam. Nem tudom, hogy javamra-e. Lecseréltem a fodrászom s megtanultam, hogy soha ne borotváljam símára a képemet, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.
Biccentve megköszönöm a vizet, aztán ahelyett, hogy innék belőle, csak forgatgatom a tenyerem között. Az arcomat azért felé fordítom, miközben a válaszon töprengek.
- A londoni irodát bezártam s már semmi se kötött oda, itt meg volt egy megüresedett tanári állás, ami pont rám volt szabva - kezdek neki az én kis életem 2.0 mesélésének. - Mármint nem itt-itt, hanem kicsit odébb, az aurorképzőben, csak már minden olyan ittnek tűnik. Az ott már… odaát van, szalagvágás, tabula rasa, tudod milyen. - Igazából nem tudom, hogy tudja-e, de elvégre ő is ide került az óceán túloldaláról. Valamennyire értenie kell.
- Van egy gyám fiam - jelentem be hirtelen, önkéntelenül is felragyogó arccal. Még mindig furcsa kimondani. A gyám szót nem merem elhagyni, de úgy bántja a fülem. Az örökbefogadás lesz a következő lépés. Lesz? Nem tudom, most még nem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Értékelem, hogy nem kezdi el a témát harapófogóval tépázni. Hazudni sem akarok neki, ahhoz túlságosan kedvelem, de a részleteket sem akarom az orrára kötni - ezt is pontosan azért, mert kedvelem. Jobb nem tudni.
A megjegyzésére elvigyorodok.
- Nem olyan fából faragták őket. - Az alapítvány nem állna most úgy, ahogy áll, illetve valószínűleg egyáltalán nem állna, ha a családját olyan apróságok zavarták volna, mint a távolság. Annál nagyobb nehézségeket is könnyedén tudnak venni. Meg amúgyis - varázslók. - A különbség számomra inkább időbeli és világbeli, ha ennek van értelme. Más itt. - Sajnos az tény, hogy fizikailag elég nehéz elmenekülni. Saját magad elől pláné.
- Kösz - rámosolygok, aztán a számhoz emelem a poharam, de a folytatástól prüszkölve nevetem el magam. - Igazi ember-gyerek, erről a bolygóról való. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, más csillagrendszerből érkezett hozzánk. - A feltevésem persze nem komoly, viszont nem is teljesen megalapozatlan. Thomas más, mint a többi gyerek. Ártatlanabb. Mintha ő volna a kisherceg, én pedig a pilóta. Vagy a róka? Csak remélni tudom, hogy nem derül ki, hogy én voltam mindvégig a bárány.