- A peremkerületben pihen, a belváros zsúfolt már így is, ott van minden szemét. Egyszerűbb lesz ellátni azzal, amire szükség van. De semmi sem biztos, még egyszer ellenőriztetem, aztán lapozhatok ebben a fejezetben – apró cetlit helyez az asztal azon pontjára, ahol nem hever semmi. Még ha semmit sem tettek eddig, a helyet inkább védi, mintsem előre elronthassa, a papíron a cím pihen, meg persze a jó öreg Fidelius, amelyet ha elolvas, onnantól látni is fog, de nem tömegcikknek szánja, így nem ejti ki egyelőre hangosan. Nem paranoia, csupán apró óvatosság, amely szinte lehet csak túlzás, viszont így biztos, hogy senki sem fog a levesbe köpni. Ha épp turkálnak is elméjében, a címet védi, csak a másikkal kívánja megosztani, egyelőre. A többi meg foglalkozzon azzal, amit talál az emeleten. Elengedi a papírost, a témát is, hogy a kellemetlenebb vizekre evezzen, meg süllyedjen is velük egyetemben. Mert nem kell mocsárba süppedni, csak a magas ló és a leszállás esete, nem mindegy, hogy lelépőt kap, vagy lerángatják onnan, nem túl kellemesen. Utóbbival szembesült akkor is, most is, nem finom és kényelmes utat kap arra, hogy bármit is bizonyítson és lefektessen, hogy bizalom vagy akármi más legyen ebben az abszurd helyzetben. Küzdött már meg ő mindennel és sok fajta helyzettel, nehezebb, könnyebb, talán veszélyesebb is vagy sem, akármi ez, eléggé megedzi az idegeket és minden mást is. Nem könnyű, mert tudja a másik, hogy hova kell taposni és tiporni ahhoz, hogy bármit kihozzon belőle és ez, valahol még mindig bosszantja, ellehetetleníti, de erre a megfelelő hasonlat talán, hogy semmi vadat nem könnyű betörni és arra kényszeríteni, hogy azt tegye, ami más akarata. És mégsem a legjobb. Fogalma sincs mi ez, ahogy arról se, mi hever előtte, legalább viszont elkezdte az értelmét keresni. Tudna még mit mondani, talán lenne pofája felállni és kisétálni, csak épp tudja, azzal rosszabbul jár, mintha továbbra is úgy fecsegne tovább, hogy át sem gondolja. Nem is figyel, csak beszél, ujjai között forgatja a könyv lapjait, keresi meg az alapokat, amelyek olvasata elsőre is magasan vannak, mint hitte, újabb sóhaja inkább valami fújtatás, türelmetlensége a könyvnek is szól, szállhatna bele egyből oda, ahol lennie kellene és nem senyvedne ennyit egy olyan feladattal, ami türelmének és kitartásának igencsak kínzó próbatétele. Nem veszi észre az illúzióablak változását, ahogy a férfi arcán sem, ha kelletlen is, mint valami diák, akit házi feladat írásra kényszerítenek, úgy cselekszik és olvas, futja át a sorokat, miközben mögé lépked. Egy pillanatra emeli fel a tekintetét, majd ejti is vissza, ujjával egy sorra bökve húzza közelebb az egyik papírlapot és veti össze. Ennek semmi értelme, sosem ő volt a szellemi ember. De nem, nem tépi szét, legyűri az ingert. Szavaira enged meg magának egy félvigyort és már válaszolna is, amikor hirtelen mozdul és megérzi, miért is van ilyen közel. Egész teste rezdül, rándul bele, ahogy elkapja, szinte ösztönösen mordul fel és rúg egyet lábával, amely az asztal lapján csattan. A könyv leesik, ahogy kezével és az azzal tett hirtelen mozdulat miatt lesodorja azt. Feje kényelmetlen feszül hátra, gondolatait azonnal kezdi kitölteni az ismerős köd, a reflexszerű védekezés, amely miatt támadni akarna. A karhoz kap, markol rá, miközben mellkasa szaporán emelkedik fel majd le, a kevéske kis levegőt, melyet engednek neki, falja és fújtatva ereszti ki. Nem tekeri tovább magát, teste szinte ívbe hajolva merevedik meg, tekintete haragosan csillogva mered a férfire, hogy aztán nagyobbra nyílva a késre. A Késre. Ökölbe szorulnak ujjai, amelyek a széken pihennek és amelyen a hely van, ahol találkozott már azzal a pengével. Hidegsége előbb arcán fut végig, állapodik meg végül torkánál, hideg veríték fut végig rajta, borzongás, a köd még mindig nyomja elméjét, de tudja, nem engedheti ki. Karját szorongatja, ahogy nagyot nyel, szinte úgy hallja, hogy bőre apró mozdulására hogyan karcolja azt, milyen apró és semmis hangot ad ki, mégis, mintha üvöltene. Szorítása enged, a gyűrött zakó ujját engedi el, keze a levegőben marad, kitárt ujjakkal, mintha megadná magát, pedig nem. Vagy mégis. Kár lenne felnyitott torokkal festeni, nemde? Pár pillanatra hunyja le a szemét, csusszan egy aprót a széken, akaratlanul, mintha menekülni kívánna. Vagy lecsapni. Egyik sem történik, csak hallgatja őt.
- Elsőre is... felfogtam... hogy nincs... - sziszegi szinte vicsorogva, indulattal felé. Újabb fújtatás, megint sarokba lett szorítva, megint elkapva és megint fenyegetve. Nem kellemes, nem szereti, gyűlöli, a fejhajtás nehéz, ha előtte nem mutatják meg, mi jár érte, ha nem teszi. Tovább bámulja őt, a tekintetét, mindenét, ahogy a fenyegető él több formában is eléri. Nem fog könyörögni, siránkozni, főleg nem félni. Talán elfelejtette már vagy sose tanulta meg. Ha most mozdul, a penge felsérti a bőrt és vére folyik, ha nem, akkor úgy tűnik, megértette. És tűnjön úgy, mert úgy is van. Nincs választása, még ha erre üvölteni is kívánna. Apró lépések, vagy azok sem. Ismét találkozik vele tekintete, elmélyed abban, amely kitekint onnan, amely a sötét, az övéivel ellentétben, amelyben most tűz tombol, lassan apadó lángok. Aztán elengedi.
- Mindent értek – nem kell elnézést kérnie, nem érdekli. Csak a pont a mondat végén, amely hideg és éles. Nyel egyet, légzése lassan normalizálódik.

Nem nyúl a cetliért, amely érthető, hiszen egyelőre máshol, más felületen pihen a fontos, az elsőbbséget élvező információ. Nem is erőlteti, ő átadta amit kívánt, egyelőre több sincs, talán észre sem veszi a néma és láthatatlan „dicséretet” a pillantásában a helyválasztása felé, és valóban nem, hiszen már a rúnákon járnak szemei, agytekervényei, a zavaró figyelem, amely a férfi felől árad, ignorálva marad, hiszen rá nem mordulhat, hogy bámuljon mást. Nem érti, miért teszi, talán felügyeli, hogy valóban foglalkozik vele, nem csak bámulja, üres, üveges tekintettel és arra vár, hogy magától oldódjon fel a titok. Nem. Ez teljesen felesleges lépés, noha gondolatai elkalandoznak, ide és oda, mikor mire, mindig visszatér a sorhoz, amelyet elsőre, sokadjára sem ért, de majd az idő talán neki is kedvez. Továbbra sem hisz ebben, a módszerben, semmiben sem, de nem írja már körbe újabb szavakkal, felesleges, hiszen nem enged. Nem írhatja és ha akarná sem tudná, mert esélyt sem kap. Talán tényleg a feladat hibája, talán nem, ahogy görgette maga elé a szavait, meggondolatlan módon válaszolgatott, mintha csak valamely ismerőse lenne, már nem számít. Elfelejtette azt, amit a pesti irodában már megtanult, vagyis elsajátított ahhoz, hogy aztán a nagyobb szörnyűség, a hullám végül bekebelezze és elvegye eszét. Elfelejtette, hibáztassa már a lapokat, amelyeket meg akar felejteni, a nemi sztereotípiát, hogy nehezen figyel két helyre teljesen, vagyis az egyikben sem teljes. Elfelejtette, hogy tenyerét milyen erő vágta át, mert már behegedt, elmúlt a viszketés, a lüktetés, és mégsem, mert ugyan úgy zsibbad, érzi és kaparja, ha felbukkan. De elfelejtette, csak a férfi nem, Alfred talán a legapróbb pillanatot sem sosem, nem engedheti meg magának a felejtést bizonyára, miközben itt ül az asztalánál valaki, akinek fel kéne érnie oda, ahol már a felszín nem kényelmes. Hogy meg kell mutatnia, hogy mennyire képes elszakadni, mint az ideg, amely végül cselekvésre készteti a férfit.
Az ostor egyet csattan, súlyosan.
Belekapaszkodik, majd engedi el, holott roppanásig tudná szorongatni. Hogy az előbb még lassan ringatózott, csendben, most pedig vadul hánykolódik. De nem lehet, megint és ismét nem lehet elengedni, hagyni, hogy a rések mögül, között kiszivárogjon, áttörjön és elöntsön mindent. Ahogy nem lehet, nem akarná bőrét felnyittatni, úgy nem akarja elméje gátjait átszaggatva megint elé teríteni a lapokat, azt, amelyek nem cinkeltek, nem csalnak, nem is ő talán. Gondolkodjon, tanulja meg ismét, érezze a hideg fémet, amelytől lassan érzi a verejtéket legördülni tarkóján, homlokán, amelytől vadul ver a szíve és ő is vadul akar verni, kapálózni, mégis, nyugton ül, csak szaporán le és fel mozgó mellkasa és cikázó tekintete az, amely most él. Ujjai még mindig a levegőben, meredten, mintha ki akarna nyúlni, elkapni bármit, valamit, de csak ott állnak és semmit sem tesznek. Hogy amikor egy pillanatra elkapja a tekintetét, ne azt lássa, nem azt, aki az irodában fogadta. Sajátja értetlen egy pillanatra, homloka bőre ráncolódik, szemei kissé összeszűkülnek. Valami, ami kibújt belőle, mint az irodában és mégis, más. A penge fordul, immáron nagyobb felülete ér bőréhez, egész testét libabőr pettyezi, azonban ez nem kellemes, nem bizserget, egy pillanatra talán a vészjelzők csendülnek fel fejében, hogy most vagy soha. Hogy ragadja meg, engedjen a veszett doboknak elméje mélyén és hagyja, hogy az legyen, akit ma épp száműzött a másik. Hogy legyen ő a kés, az ítélet. Végül teste feszül meg, a szék aprót nyikordul, ahogy alig, de moccan. Homlokán érzi meg állát, ahogy odadönti, most végképp értetlen. Szemeit lehunyva zihál aprókat, olyan most a másik, mint a vihar előtti csend, vakon is érzi, érzi bőrén, még a ruháin át is, mindenütt. Megtehetné, könnyű lenne és akkor többé senki sem néz rá, senki sem mondja azt, amit, senki sem tudná többé. Meg és mégsem. Nem mozdul a kés, a keze nem remeg meg, nyelni sem mert, mert most azzal sértené fel saját magának a bőrt. Egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, ez tör ki belőle majd vissza, egy nagy sóhajjal és egy még szomjasabb kortyolással, amikor elveszi az állát. Szemei pattannak ki, ahogy keresik elhangzott, suta szavai után a másik ábrázatát. Nem érti, most nem. Pedig valóban felfogta, azzal soha nem volt probléma. Csak a dac, a küzdelem, ő, aki mindig és mindent megtehet, kevés a kivétel. És most a férfi nyomatékosítja, hogy ő is az. Nem felel, csak tekintete, amely most szikrázik kissé ugyan, az indulatok apadnak, de van egy kis utócsengése. Csak a tekintet, amely belefúródik, amely arcára tapad. Megbocsátani? Miért? A mostaniért, azért, amit Pesten tett, vagy amit tenni fog? Sosem tudni. Eltűnnek arcáról az ujjai, amelyet, még ha forróak is, jegesnek érzett. Egy apró sóhajt hallat, majdnem megkönnyebbül, eddig meredten álló keze elernyed, a szék karfájára esik. Egy pillanatra elhiszi a végét, majd úgy feszül vissza a kés, mintha muszáj lenne. Teste reagál, aprót rándul, lába ismét fájdalmasan ütközik az asztalnak. És akkor meglátja azt. Meglátja, amelytől a jeges érzet visszakúszik gerincébe. Amikor arcáról olvas végre és megérti. Ő valóban elrejtette és fájdalmas, ha találkozik a szörnyeteggel. Ajkai enyhén nyílnak el, szavai eltűntek. Hát találkoztak. A mélyen ülő sajátja mégsem dorombol felé, feszülten figyel, mozdulni nem mer. Teljes a csend. És ez a csend a halál csendje is lehetne.
Előre bukkan a feje, mintha víz alól bukott volna fel – húzta volna fel, ahova előtte percekig lenyomta, ott tartotta míg az oxigénhiánytól nem szenvedne – úgy kap a levegő után és kap újra. Ujjai esetlenül nyúlnak oda, ahol a pengét még tökéletesen érzi, előre görnyedve, másik kezével kapaszkodva bámul fel végül rá. Hogy mi?
- Micsoda...? - még nem tért vissza, fogalma sincs, mi a kérdés. Zilált tincsei most nem érdeklik, nem érdekli a tökéletesség, semmi. - A kérdés.. fontos most? Fontos. Rendben – nem alázkodik meg, nem retteg, csak helyre kell tennie magát odafent. Majdnem elvesztette és azzal a torkából kizubogó vérárammal írta volna utolsó levelét. Nem figyel arra, mit ténykedik, a papírokra bámul, most végképp nincs humora rejtvényezni. Hirtelen támad kedve lesöpörni mindent, üvölteni, talán rombolni, de csak a szék karfáját markolja ismét, fájdalmasan. Ha nem cselekszik másképp Alfred, meg is történne, de meredt bambulásából a felé nyújtott pohár zökkenti ki, annyira, hogy egy ideig csak bámulja a poharat, mintha vér lenne benne. Pedig csak...
- Köszönöm – veszi el, kortyol bele azonnal, marja csak, érezze csak, ahogy lecsordul torkán. Ekkor bámul az ablakra, ahol nemrég még a homokos tengerpart és fűszálak táncoltak. A poharat leeresztve dől hátra, megkeresi a férfi tekintetét, egy kérdő pillanatig fogja meg, majd bámul vissza a hamis ablakra. Mi történik? Mi fog vajon történni? Ismét érzi, hogy pulzusa emelkedik, a pupillái nagyobbra tágulnak. Érzi zubogni keringését a fülében. Le kell állnia. Le kell.
- Valóban igaz, bennem bujkál, érdekel. Csak sosem volt biztos, láthatom-e. De most látnom kell. Mindent értek – van egy nyugodtabb él szavaiban, semmi több. Látnia kell. De nem tudja, akarja-e.

Ha behunyja a szemét, ha az utolsó lámpa is lekapcsol, ha a csillagok és a Hold nem bújik elő, ott a sötétség. Ha egy szobában minden ablakot mellőzünk, az ajtó alatti rést is, akkor szintúgy, hiába tágulnak a pupillák hatalmasra, nem tudja értelmezni az emberi szem. Nem erre lett teremtve. Nyitott szemmel van, fényekkel körbeölelve, mégis, megint a sötétség, amelyet ezek mellett is értelmezni lehet. Talán tényleg felszínes, talán tényleg újabban, mióta ebben az országban porosodik, nem figyel, nem hajlandó figyelni arra, ami a zónán kívül pihen. Talán tényleg hasztalan, ostoba és talán ott, abban a szobában kellett volna elsüllyednie, kérdés, melyik lett volna előnyösebb. De ő nem ilyen, nem tudja feldolgozni azt, hogy ennek ott, ennek már vége kell legyen. Igen, ő nehéz eset, papírok írhatnák a lehetetlen és addig pofozgatta az alvó szörnyeteget, amíg az előbújt és megmutatkozott. Olvas a sötétben, talán bele is zuhan, percekig tartó szabadesés a semmiben, amely olyan mély, hogy ha kiált, az is csak egy széles ásításnak tűnik. Ahol nem tudni, egyáltalán van egy alja, amelyet elérve, kellemetlen és gyilkos erővel történő becsapódás ad pontot az egész végére. Nem tudni, hogy valaha véget ér vagy örökké csak zuhanni fog. Egy pillanat volt az egész, hogy összekapaszkodott vele, hogy a tekintetet elkapva megérinthette vagyis inkább megérintette, mégis, óráknak tűnnek. Az idő kegyetlenül lassult le és a percek lassan gördültek előre, azt várva, mikor jön el a nulladik óra. A gongatás. A végszó, becsapódás. Noha a másik vágyik arra, amely a penge alatt, a bőr alatt zubog, épp forr, nem veszi el, nem követeli valóban, csak mint valami figyelmeztetés. Kettős, egyszerre táncol a két oldalon, egyik felét abban tartva és válaszolva, aztán hirtelen vált és acsarog. Feláll a piheszőr a tarkóján, bensőjében talán felmordul valami, hogy támadjon, adja vissza, viszonozza, azonban, ahogy talán ma először, ahogy annyira óhajtja, kívánja, az agyát kezdi használni. A fogaskerekek lusta csikorgása helyett pörögnek, okot és okozatokat válaszolgatnak az ezer kérdésre, az ezer szóra, amely ki tudna törni belőle. Üvöltene, hogy vigye azt a szart tőle, lecsaphatna, tud olyan fogásokat, amely hamar kedvezőbb fordulatot hoznának egy pillanat erejéig, rá tudna markolni a késre, hagyná, hogy a köd eleméssze az elmét, amely végre gondolkodik. Ha eddig nem akart elveszni, most miért tenné? Higgadtság, csak annyi, ami ilyenkor belefér, látható feszültség és figyelem, mert most valóban néz, nem csak lát. Elhesseget minden mást, ahogy ellép tőle, ahogy eltűnik a penge, ahogy ismét levegőhöz jut, mintha térdét nyomta volna bordáinak, pedig azt belülről kalapálja a megemelkedett pulzustól kapáló szív, mely emberi, hogy ő ember, nem pedig isten, akinek nem vethet véget egy kés. Hosszasan fújja ki a levegőt, hunyja le a szemeit egy hosszú pislogásra, majd vezeti figyelmét az ablak felé. Rendben, megmutatta magát, teljesen. Végleges forma került elé, ahogy rá-rápillant, követi a mozdulatokat, mintha egy teljesen idegen alak lenne előtte, nem az, akinek az arcát már bőven megjegyezte. Ő bemutatkozott múltkor, ha hibásan is, ha hirtelen és erőszakosan, de megtette. Illett már viszonozni? Nos, talán nem, nem kellett volna idáig látnia. Képtelen ezentúl csak úgy nézni rá, ahogy a világ, ahogy mások. Mert ami egyszer beette magát elméjébe, méghozzá abba a szekcióba, ahonnét múltkor előbújt, az onnan sosem távozik. Ám legyen. Minek Pokol, ha a démonok a felszínen karcolgatják a valóság határait?
Az ablak válik jelenleg az átjáróvá valóság és egy olyan dimenzió között, amelybe a normál ember elméje belerokkan. Odalép, koppint és ismét visszatér, háta mögött áll meg, mintha szükség lenne ismétlésre vagy csak őrzi a nyugalmát, amely már rég nincs. Még mindig készenlétben áll, hátát a támlának dönti, így hallgatja a szavait.
- Igazán hálás leszek bizonyára azért is, amennyit mutathatsz – hiába akar ő mindig mindent, talán most, hogy gondolkodik, megérti, mindent mégsem lehet. Nem mindenki tanul a szavakból, tudna mutogatni, hogy hányszor jöttek már rá erre és talán már rájött, hogy nála a szavak nem teljesek. Talán mind a ketten rájöttek arra, hogy miféle módszer kell ahhoz, hogy a másikra nézve a feszengés, a gúny, a játék ne törjön felszínre. Talán nem a penge hideg csókja volt a vízválasztó pont, hanem a mostani. Érzi, hogy a férfi közel van, a támlán könyököl, lehajolt hozzá, miközben saját ujjai hajlanak ismét be, hogy akaratlan érjenek a sebhelyhez, a kép közben pedig egyre tisztább. Az ő világa. Bólint csupán a köszöntésre, majd arra, hogy figyeljen. Hisz figyel.
- Tehát két történet, rendben – nem mintha sietne, a papírok meg fogják várni, ahogy az is, hogy ezek után nem küldi aludni, hanem vissza, hogy folytassa csak. De hol vannak a rúnák ahhoz, ami lassan bontakozik ki előtte. Ahogy a képsorok pörögnek, úgy válik el a támlától, dől előre, mintha valami izgalmas folyna a képernyőn, ő pedig látni akar minden apró momentumon. Az első pillanatok nyugodtságát, a felismerést, majd azt, amit jól ismer. Félelem csillan a halálán lévő alak tekintetében, szinte érzi a szagot is, mert olyankor az izzadtság szaga is más, egyesek összepisálják magukat, hánynak, nyáladzanak. Ez az a világ, amelybe annak idején belemászott és amely nem engedi. Nem szól egy szót sem, míg megy a show, arca sem rezdül, csak agya jegyzetel. Végül pedig megérti. Megérti a penge szerepét, megérti azt, ami a pillantásában lakozott és nem ismerte fel. Éhség. Ma pedig majdnem megetette. Balga és botor. Megérti. Visszadől a széken, amint az utolsó képsorok táncolnak előtte, az italba kortyol. Ujjhegyét nyomja a sebhelyének tenyerén, majd úgy fordul a széken, hogy rápillanthasson, mindegy, milyen közel van.
- Amikor felfogják, hogy vége, a tekintetben van valami, amely szép lassan, mint egy fáklya, először fellobban, majd lassan kialszik. Ha pedig nincs mitől égnie, úgy még lassabb és lassabb, ahogy az utolsó szikra is kihuny. Az első ilyen lenyűgöző, utána csak szomjasabbá válik az, aki belekóstolt – csevegő hangneme halk és könnyed, semmi nincs benne. Nem fél, nem remeg, látott rosszabbat is, mégis, mintha közelebb lépett volna hozzá, elhagyta volna azt a három lépést, a lépcsőfokot ahonnét dirigált. Érdeklődő, kíváncsi. Talán kiengedte ő is azt, akit nem kellene. Megsétáltatja, hagyja beszélni. Egymás között
- Kérlek, mutasd tovább – fordul vissza, és igazándiból, talán a számára címkézett csak most érkezik. Egy pillanatra sem enged fel, enged el. A pattanásig feszült ideg, kérdés, ki lesz olyan bolond, hogy el is engedi végül.

Az árulást mindig megtorolták. Hol közvetlen, hol közvetett, de megtörtént és nem is olyan új és ismeretlen számára sem. Ha csak enyhén is, de mindig megtörtént, bár abban igazat kell adnia a látottaknak, ebben a világban többnyire a halál az, amely a pontot teszi az egész végére. Az már más, hogy ki és hogyan cselekszi meg. Van, amikor az szenved, aki elkövette, mint esetükben a szerencsétlen a széken, aki utolsó csepp vérét adta azért, amit elkövetett. Kíváncsi rá, mekkora mérték az, amely miatt el kellett ezt érnie nála, amely miatt az ablakon látott alak, aki mögötte áll közben, teljesen más és amelytől akaratlan fut végig karján a libabőr. De hisz mindenkinek ezer arca van, ez tény, mindenki más, mikor mást cselekszik. Ki így, ki úgy váltogatja, vagy csak rendezi át a képet. A lényeg ugyan az. Az ott a gyilkos arca, amely nemrég pillantott rá teljes közelségből, mert azoknak saját arcuk van, de a nép, az átlag ezt nem látja meg addig, míg nem kerül elé a halál pillanatában.
- Tudni lehet... mit követett el? - csak egyszerű, kíváncsi hangnem, érdeklődő, mintha művészek beszélnék meg, milyen ecsetet használt, mire alkotott, vagy épp ki volt a múzsa, amely megcsókolta és meg sem állt, míg kész nem lett a mű. Érdeklődik, ezzel nem olyan vizekre csap, amelytől az előbb intette óva, mint a tiszteletlenség, mert látni rajta, ahogy bámulja tovább a képeket, hogy választ se vár, ha nincs rá lehetőség. Igen, a gőg is, hogy nem érdekli, hogy ez az egész nem érdekli, de az ész is, hogy most megint annak kell lenni, nem csúszhat ki, nem léphet megint abba a csapdába, amely miatt már így is rezgett a léc, amely miatt minden majdnem mehetett a szemétbe, vele együtt, darabokban. Nem. El kell ismernie, hogy szüksége van a higgadt darabra a kirakósban, amit eddig csak a dobozban pihentetett, mert kell a francnak, a lényeg így is kivehető volt, a kényelem és a saját bizonyossága mindenben elhitette, minek, nincs rá szükség. Pedig van, látja, érzi és érezni fogja, annak pedig nem enged, hogy egy ilyen miatt vesszen el egy nap. Nem, azt tudja, hogy ha más által, és hogyan érjen véget, az pedig nem ez a megoldás, nem ez az út. Akkor tanul, ismét és átkoz némán, hogy ezt elérte. Gyűlöli, de minden makacs teremtés ilyen. Nehezen kezelhető, aztán egy idő után alakul csak. Talán ez az idő most.
- Valóban. De nem mindig megéri, valamikor csak kell, mert más azt mondja, azt akarja. Más szava dönt, a lélek pedig alkalmazkodik hozzá, egy idő után hozzászokik, aztán pedig követeli – mert való igaz, gyilkosnak sosem készült. Volt erőszakos, volt bitorló, minden, de aztán  fordult a világ és más kellett. Alkalmazkodott, hogy előre jusson, fürdött benne, egy idő után pedig már nem váltott ki belőle semmit. Nem félt akkor sem, nem volt lelkiismeret-furdalása, sem semmi, mégsem volt az, mint mondjuk a mániákusoknál, akik akkor elégülnek ki, ha valakiből kiszáll az élet. Talán már akkor is kegyetlenül semmit sem érzett, vagy csak azt, hogy ezt nem kellett volna. De megtette.
Nem fűzi tovább, mert jön a második felvonás, neki pedig figyelnie kell. Nem vár kegyesebb megoldást, így nem lepi meg az újabb székhez csatolt alakot pillant meg. Aztán végül azt, amit tesz vele. Ösztönös reakció, ahogy érzi saját ujjperceit zsibogni, az egyik meg is rándul, viszont félre nem néz, arcán most mégis látni valamit. Orra ráncolódik, ajka húzódik felfelé, mert a halál egyszerű, véget ér, na de a kínzás. Az más. A hosszas tortúra, aminek a végén nem vár a megváltó semmi és üresség, csak a fájdalom, újra és újra. Megborzong, ahogy mély sóhajt vesz, mint aki épp lenyűgöző képeket lát, pedig nem. Oké, érti ő, mindent is ért. Ahogy lehajol, úgy néznek szembe egymással, fordítja fejét a másik arca felé, közelről, érzi a whisky bukéját, miközben beszél. Kegyetlen, gyilkos, a szörnyeteg, belebámul a szemekbe, elkapja és nem ereszti, ő nem az a könyörgő, nem olyan fajta és mégsem ostoba. Végighallgatja, ajkaira lágy és apró mosoly ül ki, mintha most ismerte volna fel igazán, mintha mindig ismerte volna, bár inkább azt, hogy mivel van dolga. Mintha rég találkoztak és most fel kellett eleveníteni a dolgokat.
- Sikerült, igen. Elég volt ez a kettő hozzá, hogy levonjam a tanulságot – hogy mindenképp szarul jár, ahhoz pedig túl büszke. Túl bolond, hogy féljen. De ám legyen. - Nem én vagyok a logikus szavak embere, nézd el nekem. Sose voltam, megittam már párszor a levét. De igyekszem, főleg észben tartani – biccent is mellé, hogy cselekszik majd, vagy választja a csendet, azzal pedig sosem járt rosszabbul senkit. Feljebb tornázza magát ültében, már nem az elnyomott, lenyomott büszkeség látványa, kényelmesen ül és még mindig őt figyeli.
- Jól vélem, a delikvens utána még élt? - bök az ablak felé. - Láttam már eleget, majdnem mindent, de ez... nos, erős húzás – szisszen fel, és örül annak, hogy saját ujja csak bizseregnek. Ez ilyen. Megint beleborzong, veszett fejsze nyele, nyakig benne van, ez nem vitás és tartania kell magát, még ha le kell nyelnie a keserűt. Sokszor. Gyűlöli a helyzetet, a sarkba szorítást, bármit, de... Valamit, valamiért. Az asztal felé pillant.
- Nem tudom meddig fog tartani, ebben őszinte voltam.