A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 26. 20:22
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807011#post807011][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.26. 20:22[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárTöbb, mint egy hónap eltelt azóta, hogy életemet kötöttem össze vele. Szó szerint, hiszen vérünk keveredik a sorok között, amelyek a szerződést írták, és amelyek mostantól megkötik a kezét. Nos, különös lehet, talán még az is megfordul a fejedben, hogy a szerződés egyoldalú, és csak nekem kedvez. Nem mondom, jogosan kerülgetne meg egy ilyen csalfa gondolat, de ilyenről szó sincs. A szerződés engem is köt, ámbár meg kell hagyni, nem olyan mértékben, mint újdonsült szerzeményemet, akit most is várok. Mert eljött az idő, hogy megmutassa mire is képes és hogyan, hogy ne csak eszközként legyen használva, hanem mint ember. Mert akármennyire is nem szeretné, tagadja magában, vagy a körülötte lévők is, akiket a családjának hív, ő egy ember. És ha az ember embernek születik, akkor akarva-akaratlan maradnak benne emberi mivoltok. Még ha tagadja, akkor is, hiszen az idő elérkezett, talán a legjobbkor. A türelem rózsát terem, és borzasztóan nehezemre esett nem azonnal magam elé cipeltetni és addig húzni-vonni az egészet, még készségesen kikotyogja nekem, mégis mire gondolt, amikor a terv megfogant gondolatai között? De nem tettem meg, türelmesen vártam, várok még most is, mert a tökéletes időpont, hogy a lovas, aki eddig aligha mutatta meg magát teljes valójában, azt tegye, amihez a legjobban ért. Ajkaimon játszó mosollyal lépkedek az ablakhoz, ami megbűvölve engedi láttatni azt, amit éppen a legjobban kívánok. Jelenleg a tenger halk morajlása tölti meg az irodát, somolyogva figyelem, ahogy a hullámok csapódnak szégyenlősen a szikláknak, szinte már becézik őket. Jobb kezemben tartogatom poharamat, amibe a whisky órákkal ezelőtt lett beletöltve, már régen felvette a szoba hőmérsékletét, én mégis mindenféle grimasz és fintor nélkül kortyolok bele egy aprót, miközben képzeletben a tengerparton sétálok, egyensúlyozok a sziklákon. Micsoda átverés. A föld alatt egy ilyen gyönyörű látvány? Kiábrándító. A helyzet iróniája mégis mosolygásra késztet. Valóban sziklákon egyensúlyoznék? És ha nem én, akkor a másik? Hamarosan kiderül, mert, ahogy belépnek a bárba, az információ az agyamba rögtön megérkezik. Ahogy ő is. Pár perc múlva nyílik az ajtó, hátra sem fordulva, csendben intek egyet az asztal előtt elhelyezkedő szék felé, hogy foglaljon helyet. Ismét apró kortyot engedek meg magamnak, mielőtt megszólalnék. - Remélem a maszkodat most otthon hagytad – vállam felett sandítok hátra, hogy tekintetem szegezzem Rubenre azonnal elkapva a kékeket. Mindent látni akarok.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 27. 18:59
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807087#post807087][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.27. 18:59[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárOldalamat fúrja a kíváncsiság, hogy vajon a bátorság, amelyet több mint egy hónapja szerzett Budapesten, vajon még tart-e? Ha belép ide, és a szemébe nézek, ugyanazt fogom látni, mint amikor elváltak útjaink, vagy ismét az álarc került fel, hogy megint le kelljen róla szednem? Csak remélhetem, hogy az első áll fenn, a felesleges körök az idő pocsékolásával járnak, amihez aligha van erőm és türelmem jelenleg. Így is túlságosan türelmes voltam eddig, megadtam a választási lehetőséget minden résztvevőnek ebben a történetben, de egyiknek sem volt annyi bátorsága, hogy elém álljon. Neki lesz, mert elvárom tőle, hogy legyen, ha már a gondolatok, amelyek megfogalmazódtak benne vérem szépségéről és arról, mennyire csodálatosat tudna vele festeni, akkor ez a minimum, amit elvárok. A minimum, amit adhat nekem ma, vagy akár holnap. Halk kuncogásom töri meg a csendet, amely ránk telepedett pár pillanatra. Nevetve fordulok vissza az ablak felé, és adom át magam ismét a tenger morajlásának, hogy agyamat is az töltse meg és ne más, amelynek most nem itt van az ideje és a helye. Eljött, én pedig minden figyelmemmel, minden porcikámmal rá szeretnék koncentrálni, arra, amiért ma idehívtam. És amiért itt van. Mosolygok folyamatosan, Ruben bájcsevegésétől a szőr áll a hátamon. Megköszörülöm torkomat, de nem szólalok meg, egyszerűen csak kortyolok egy aprót ismét. Lehunyom szemeimet, sóhajtozok párat, majd az asztal mögé lépve foglalom el a székemet. A felső fiókot rántom ki könnyed mozdulattal, a papírhalmot teszem az asztalra. Bal kezemet pihentetem rajta, ujjaim kopogtatják a teleírt felületet, poharam koppan végül az asztalon. - Legutóbb, amikor elváltunk, azt mondtad, hogy nem csak rólad került le a lepel – piszkos tekintetemet vezetem arcára, halvány mosoly játszik az enyémen. – Én nem hordok maszkot, Ruben, és szeretném, ha te sem tennéd – torkomat köszörülöm meg ismét, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, tekintetem vándorol a lapokra. A lapokra, amin a lényeg van, ami elvezet ahhoz, aki nem mutatta meg magát, mert félt. Fél. Fog félni. Lényegtelen. Kerüljön elém. - Egy emberemet akarata ellenére rúnázták fel. Az illető, aki ezt tette, megkapta a lehetőséget, hogy megmutassa magát nekem, de nem élt vele. Visszafejtették a testrúnát, és az illető, aki megcselekedte ezt, volt olyan kedves, hogy hagyott nekünk egy igencsak fontos nyomot – a sorok között vándorolnak kékjeim, akaratlan állnak meg egy-egy szónál vagy vonalon. Mosolyom szélesedik ki, mert ezzel a cselekedetével megmentett egy embert, míg egy másiknak pecsételte meg a sorsát. Tudja, biztos vagyok abban, hogy tudja, ezzel a használó olyan árat fizet majd meg, amit elképzelni sem tudott. – Az első feladatodat rejtik a papírlapok. Kissé elrejtve, de ott vannak azok az információk, amik megmondják neked, ki volt a használója a rúnának – eddig a lapokon pihenő balommal nyúlok a halom alá és fordítom Ruben felé, majd csúsztatom elé azokat. Barátságos mosoly játszik ajkaimon, miközben arcát fürkészem. Mert eddig az ész, mint a legnagyobb fegyver, háttérbe szorult, és én ezt nem hagyhatom, főleg így, amikor az én nevem és vérem is köthető hozzá immár. - Rá kell jönnöd a használó kilétére, majd elém hozni. Az irodát nem hagyhatod el a jegyzetekkel, az ajtó előtt álló emberem mindenben a rendelkezésedre áll, az időd pedig végtelen – kényelmesen dőlök hátra a széken, fejemet vetem a támlának, szemeimet lehunyom. Megérett az első feladatra, és talán valami játszi könnyedségűvel kellett volna kezdeni, de mint mondtam, elég ideig voltam türelmes. Az enyém is lehet véges, és lassan, de biztosan elérünk a végéhez. Ám már nem ezen múlik. Valószínűleg.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 28. 20:29
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807130#post807130][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.28. 20:29[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzemöldököm ráng egy aprót. Nem érti valamiért, de talán nem is várhatom el, hogy mindössze a második találkozásunk alkalmával megértse azt, amit elvárok tőle, ha elém kerül. Valakinek elég lenne egy találkozás ehhez, valakinek évek kellenek, és csak remélni tudom, hogy az előttem ülőnek nem a második opció szükséges. Nem szeretnék éveket elpazarolni egy olyan dologra, amelynek a kockázata egyre csak nő és nő, akárhányszor a szemem elé kerül. Félretéve minden kétes érzelmemet állok neki a gondolataimat szavakká formálni, hogy Ruben is megtudja miért is van itt valójában ma. Feladatot akart, amit én készségesen tolok felé az asztalon, és ajkaimra csal mosolyt az, ahogy figyel és bólogat. Nagyon helyes, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Hangosat és mélyet sóhajtok, ahogy visszakérdez, fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, és csak hagyom, hogy folytassa. Mondja, ameddig jól esik neki, én nem sietek, és mostantól ő sem siet sehova, mert amíg rá nem jön arra, amit kérek tőle, addig sajnálatos módon nem engedhetem el. Pontosan ezért nem véletlen a helyszín választás sem. A kijevi bárom a legnyugodtabb, még az ellenőrzések ellenére is, és az oroszok szeretik az ilyen helyeket, éppen ezért nem tesznek semmi olyat, ami azzal járna, hogy esetleg bezárják vagy kárt okoznának vele nekem. Tökéletes hely arra, hogy Rubent magára hagyjam, amint eljön az ideje, hogy áttanulmányozhassa az elé tett papírhalmot, míg én addig Budapesten intézem a dolgaimat. Jobb kezem ujjai járnak az asztallapon, a halk kopogás tölti meg az irodát, miközben minden szavát hallom és hallgatom Rubennek. Óvatos nevetés tör fel belőlem. Inkább az életét lenne képes elvenni, mintsem megmenteni. Már megtörtént, szerencsére ezzel nemigen kell már foglalkoznunk, mert Sébastien pontosan olyan precízen és profizmussal végezte el az eltávolítást, ahogy elvártam tőle mélyen magamban. - Én már tudom, hogy ki a használó, annak ellenére, hogy nem értek a rúnákhoz, de azt akarom, hogy te is rá gyere. Könnyebb lenne csak felkelni, megkeresni és elém hozni, tudom. De egyszer sem mondtam, hogy könnyű lesz – halvány, féloldalas mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy Ruben arcát fürkészem. Nagyobb szócsatára számítottam volna? Lényegtelen, akkor sincs más választása, mert addig nem megy sehova, amíg nem mondja el nekem a használót. – Szeretném, ha az agyadat használnád Ruben, mert mint mondottam egyszer, számomra nem fegyver vagy eszköz vagy, mint amit hiszel magadról. Azt szeretném, hogy megfejtsd, nem azt, hogy ülj fölötte és bámuld, mint egy fogyatékos – szisszenek fel hangosan, felső ajkam húzódik felfelé kissé. Hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel szólalok meg, szám szegletében bujkál a mosoly ismételten. Milyen vidám nap. - Kedves, hogy aggódsz az emberem életéért, de ő él és virul. Csak derítsd ki, ki az és hozd elém, ez a lényeg. És természetesen tisztában vagyok vele – és nincs más, ami lényeges lehet. Innentől kezdve más nem számít, mert a lavina elindult, és megállítani már nem lehet. Türelmes voltam és toleráns az egész helyzettel kapcsolatban, mert megkértek rá, adjuk meg a lehetőséget, ahogy eddig mindig tettem mindenkivel. Eleget tettem a kérésének, megadtam a választási opciókat az illetőnek, aki botor módon nem élt vele, így a lavina a hegy alján el fogja kapni és akkor már hiába könyörög majd bármiért is. Megbocsátásért? Kegyelemért? Megértésért? Számítani fog egyáltalán miért könyörög?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 8. 15:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=808022#post808022][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.08. 15:41[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárKicsit tartok attól, hogy a helyzet valami olyasmi irányt vesz majd fel, mint halottnak a csók. Semmit nem fog érni. A legegyszerűbb megoldás lenne valóban az, hogy kiadom az utasítást a sajátjaimnak, akik elém hozzák a férfit, én pedig eljátszadozom vele a saját szájízem szerint, de ne térjünk ki a részletekre, szeretem meghagyni a meglepetés erejét mindenkinek. Igen, ez lenne a legegyszerűbb, én mégis valamiért a bonyolultabbat szeretném választani egy olyan ember közreműködésével, aki előbb használja az öklét, mintsem az agyát, és előbb rúg bele a földön fekvőbe, mintsem kérdezne tőle. Elgondolkodnék azon talán, hogyha valaki szembesítene azzal, miszerint sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint amit elbírnék, de mégis tovább vinném. Nem kérhet senki arra, hogy éppen most és itt engedjem el az egészet, és Rubent is, mint verőembert használjam, amikor sokkalta többet látok benne, mint azt ő elhiszi magáról. Talán tévedek és tényleg nem teremtetett többre, mint annyira, hogy embereket verjen el vagy öljön meg, éppen mihez van kedve vagy indíttatása, de ha nem próbálom meg, ha nem adom meg az esélyét annak, hogy kiderüljön az ellentéte, akkor magamtól is megvonom a lehetőséget. Márpedig magamtól aligha szoktam ilyeneket elvenni, főleg, hogy a segítsége, ha nem is jön be úgy, ahogy én azt elterveztem, még mindig jól jöhet. Megrebben a szemöldököm, a halvány mosoly továbbra is ajkaimon játszik, ahogy elhangzik, megérti és engem is ért. Túlságosan hamar fogalmaz meg olyan dolgokat, amik egyáltalán nem biztosak, de elnézem neki, majd beletanul, időm végül is van, főleg olyanokra, amik nekem kedveznek, és úgy formálom őket a saját arcomra, ahogy nekem tetszik. Kékjeim siklanak a papírlapokra, miközben aprót bólintok, amolyan jelzésképpen, hogy örülök a megértésének, nehogy azt higgye, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Ugyan, képtelen lennék rá. - Nagyon jól gondolod – fejemet billentem előre a fejtámláról. Pillantásom fürkészi Ruben arcát, a mosoly aligha lankad le arcomról, amíg erről a témáról megy a szájtépés. Így is túl sok időt szentelt már a miérteknek, ahelyett, hogy az érdemi munkának állt volna neki. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd felállok és a hamis ablakhoz sétálok. Nem pillantok hátra, amikor megszólal, tekintetemet továbbra is a homokos tengerparton tartom, mintha csak ott lennék. Türelmesen hallgatom a szavait, és bár ő nem láthatja, de a felfelé görbülő ív ugyanott van, ahol eddig. Óvatosan rázom meg a fejemet, mélyet szusszanok, mielőtt megszólalnék. Jobb kezem emelkedik meg és támaszkodik az ablakkeretnek. - Nem feltesszük, Ruben, hanem megcselekedjük. A feladat, amit kaptál, egyáltalán nem embert próbáló, csak erőltesd meg magad, mielőtt hisztériázni kezdesz, mint egy gyermek – vállam felett sandítok hátra, majd azzal a lendülettel fordulok vissza az ablak felé, hogy folytathassam. Nem kenyerem az, amikor az érdemi résznek még neki sem állt valaki, de már azt látja maga előtt, hogy mennyire lehetetlen a feladat maga. Ismét nagyot sóhajtok, mert a türelmem, olybá tűnik, hogy rohamosan kezd fogyni. – Nyisd ki a szemedet és lásd meg azt, ami az orrod elé van téve. Nem élhetsz állandóan a fejedben kreált illúziókban – minden szükséges könyv, ami a megfejtéshez kell a tömött könyvespolcokon van. Nincs szükség másra, minthogy felkel és keresgélni kezd, majd neki áll megoldani a feladatot, amit annyira várt már, azonban ezek szerint nem azt kapta, mint amire számított. Nos, a meglepetések mindig jók, főleg, ha én adom őket, és még tovább is kell látni azon, hogy nem elég élve elém hoznia, de még rá is kell jönnie, hogy kit kell. Üdvözöllek a világomban, Ruben.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 22. 17:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809239#post809239][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.22. 17:37[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzeretek kiszakadni a valóságból úgy, hogy a hamis ablak adta képekbe képzelem magam. Ahogy a homok kúszik lábujjaim közé, az óceán moraja tölti meg fülemet, sós levegő érződik a levegőben, amelyet egyre csak mélyebben és mélyebben szippantok be tüdőmbe. Mintha egy teljesen más világban léteznék, ahol semmi és senki nem számít rajtam kívül. Nincsenek miértek, nincsenek ok-okozati összefüggések, egyszerűen a tények léteznek, amelyek nyersen, őszintén és hidegen vannak eléd téve. Nincs más dolgod, mint elfogadni őket, hiszen nem kell rajtuk gondolkodnod. Pontosan ebbe a hibába esik vagy ejtik a mögöttem ülőt, aki egész életében kész tények elé volt állítva. Teljesítette azt, amit kértek vagy parancsoltak neki, nem voltak miértek és okok, egyszerűen tedd meg, vagy meghalsz alapon cselekedett. Megértem. Fordított esetben talán én is így cselekednék, de a világ, amelybe beleképzelem magam, a tökéletes világ, ahol csak a tények vannak, nem létezik. A való világ nem fekete és fehér, a színek minden árnyalata benne van, és ha ahhoz minden szín átmenetét Ruben elé kell tennem, hogy fejlődjön, akkor megteszem. Sok minden múlik azon, hogy az ember milyen gyorsan és mire használja a fejét, és a benne lévő észt, ami megadatott neki. Gyors észjárás, türelem és tudás. A három dolog, amelyek a legnagyobb hatalommal bírnak, bár még így is ezek felett áll az idő, azonban az nem releváns. Most nem. Ha szükségesnek érzi, akkor mellette öregszem meg, ebben az irodában, de rá fog jönni a feljegyzésekből, hogy ki tette. Ha nem, akkor rossz lóra tettem, de a szégyen helyett, amelyet a sikertelenség okozhatna, ismételten megíródott kihívásnak tekinteném. Talán sokat várok tőle, talán a remény és a hit, amely bennem élnek felé túlságosan elvakítanak, de már nem számít. A kezem alatt van, a vérünk köt össze minket, amely kapcsot, aligha lehetne csak úgy sutba dobni. - Ha rájöttél, és a megfelelő információk végre a birtokomba kerülnek, azonnal elém hozhatod. Hat emberemet kapod magad mellé, akiket te választhatsz ki - vállam felett pillantok hátra a szusszanásra, vendégem azonban a papírok fürkészi oly' bőszen ismét. - Ő az enyém lesz - hangom tónusa csap át egyik pillanatról a másikra szinte már vérszomjassá, a kereten pihenő kezem szorul ökölbe. Élve akarom, hogy csak és kizárólag én láthassam a rám szegeződő tekintetben a megbánással keveredett félelmet, csak én hallhassam ki a nyöszörgő hangból a könyörgést, amely az életéért szól ki belőle. Nem lesz elég. Akkor és ott már semmi nem lesz elég ahhoz, hogy az emberi mivoltom állhasson előtte, mert a lehetősége adott volt, amivel buta módon nem élt. Megadtam a lehetőséget. Mindig megadom. Szemöldökömet ráncolva rázom meg a fejemet, ahogy a szavak visszhangzanak a fülemben. Olyan ismerősen cseng, de mégis ki...? - Akkor a felesleges beszéd helyett csinálhatnál valami értelmeset is - éles kardként vágják át szavaim a levegőt, annak ellenére, hogy hangomat nem emeltem meg. Nem kell ahhoz felé fordulnom, hogy egyértelműen ki lehessen hallani belőlük az élt, amely úgy vágja át az irodát, mint nemrég Ruben tenyerét a kétélű penge. Tenyerem kezd zsibbadni, pontosan ott, ahol Weiss tenyere lett elvágva. Ott vagyunk összekötve a vérünk által, ha akarna sem tudna megszabadulni tőlem, de egy belső megérzés súgja azt, hogy nem is áll szándékában. A hit és a remény csalóka képe lenne ez is? - Az én társaságomat nem élvezheted sokáig, azonban az ajtó előtt mindig fog állni valaki, nehogy véletlen rossz gondolatok forduljanak meg a fejedben - fejem mozdul aprót, kékjeim pillanatnak az alakra, amely végre megmozdul, és a könyvespolc elé lép. Aprón ráng meg ajkam szeglete, ahogy a mosolyt fogom vissza. Egy gyermek tekintete fürkészi most a könyveket, keresvén azokat, amelyek segítségére lehetnek, mert kicsit ugyan, de törtek a szarvából, amit a gyermeki büszkeség nem bír el. A világomba szeretett volna belátni egy átlátszó és mégis kedves ötlettel, én pedig tálcán szeretném nyújtani felé. - Ha kellő ízesítés nélkül nem tudod élni az életet, akkor nem is érdemled azt - fordulok vissza az ablak felé, homlokomat döntöm ökölbe szorított kezemnek, miközben orromat tölti meg Ruben cigarettájának szaga. A reménybe, mint utolsó mentsvárba kapaszkodom most, hogy a hitem, amelyet belé fektettem lassan ugyan, de kezd elhagyni. Akkor valóban csak a remény marad majd a végére?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 26. 17:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809646#post809646][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.26. 17:40[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az emberi élet mindennapjainak része a csalódás. Ott lebeg a fejünk felett és csak arra vár, hogy egy helyzetben gondolkodás nélkül vesse magát ránk. Nem preferálom, ha csalódást okoznak, mert annak súlyosabb következményei vannak az én világomban, mint a te szürke hétköznapjaidban. Elgondolkodtatott, hogy esetleg valóban ezzel a módszerrel kell-e elérnem nála azt, ami azóta megfogalmazódott bennem, mióta először bukkant fel a pesti bárban. Mert felfigyeltem rá már akkor, tudtam, hogyha tőlem szeretne valamit, akkor engem szeretne elérni, még akkor is, ha nem volt tudatos. Kitartásának köszönhetően léphette át a küszöböt, és nézhettünk végül farkasszemet egymással, miután lefektettük a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket én írtam, és nem léphet át rajtuk következmények nélkül. Mert a szabályok megszegésével automatikusan jönnek a következmények, amiket maguk után húznak, akár tetszik, akár nem. Én pedig nagyon szeretem a következményeket, mert ahogy a szabályokat, úgy azokat is én szabom meg. Tökéletes összhang van a kettő között. – Hallgatlak – nagyot szusszanok. Ahelyett, hogy félinformációkat közöl, előrébb haladhatnánk, talán még gyorsabb és érdemibb is lenne, ha mondaná azt, amit megtudott, megszerzett vagy az ölébe hullott. Az én türelmem is tud véges lenni, és kezdek amiatt aggódni, hogy a mögöttem ülő hamarost eléri azt, hogy a végére érjek. Micsoda csalódás lenne, ha ez valóban megtörténne. – Mmm – kékjeimet el nem szakítom a hamis ablak adta tökéletes képtől, miközben aprót bólintok. Neki egyáltalán nem releváns információ, hogy mióta én rájöttem a használó kilétére, az embereim jórésze a tartózkodási helyének megkeresésén ügyködik, és napról napra sikeresebben. Nem. Neki nem releváns. Ami fontosabb lehet Rubennek jelenleg az az, hogy az elé tett feladatot sikeresen abszolválja, lényegtelen, mennyi idő kell neki hozzá. Oldja meg, hogy a hitem maradjon meg benne, és abban, hogy valóban érdemes a figyelmemre, nem csak ideig-óráig tudja azt fenntartani. Hogy megéri időt fektetnem abba, hogy nekem, majd mellettem dolgozhat, ha úgy érzem, már felkészült rá. Hogy felkészült arra, hogy mellettem nem minden az erőszak és az ösztönből való cselekvés, mert sokkalta több hibázási lehetőség van bennük, amit én nem engedhetek meg. És ha miatta csúszok el, akkor csúszik velem, csak amíg én felállok, addig ő a padlón kénytelen maradni, amíg fel nem fogja tetteinek súlyát. Ez is csak a nagylelkűségemet szimbolizálhatja, hogy az ő szavaival élhessek, mert bár nem segíthetek neki felállni, de támogathatom benne, amíg megtalálja azt a kapaszkodót, ami biztos pont lehet ahhoz, hogy ismét a szilárd talajt érezze a talpa alatt. Mint ahogy az irodát átvágó hangom, ahogy végre értelmes cselekedetre kérem vendégemet, mert eddig aligha mozdult meg érdemben, ami egyáltalán nem tetszik. Oldalra sandítva figyelem, ahogy a könyvek gyűlnek karján, szavait hagyom egyszerűen figyelmen kívül, mindössze felső ajkamat húzom fel reakció gyanánt, amit azonban ő nem láthat. Mire az asztalhoz lépked ismét, kékjeim már a hamis ablakot fürkészik és a benne elterülő tisztást. A fűszálakat simogatja a lágy szellő, amelyek akaratának eleget téve hajlonganak benne. Vajon ő mikor fog hajlongani úgy, ahogy az nekem felel meg? Nem most. Mert a szavaira kapom fel fejemet és kékjeimben a hidegség pillanatokon belül veszi át az uralmat, ahogy az erősebb, szinte már orkánszerű szél a hamis ablakban. Lassan fordulok Ruben felé, és mire teljesen megfordulok, arcomon semmi nem látszik, mindössze egy kedves mosoly. Óvatosan lépek el a hamisságtól, kerülöm meg az asztalt és lépek Ruben mögé. A szék karfájára csúsztatom ujjaimat, amik elfehérednek annak markolásától, alattuk gyűrődik vendégem zakója, mégsem törődöm vele. – Az én terveim előrelátóak és hosszútávra készülnek, még akkor is, ha a várakozás valóban a kellemetlenségig jut már. Vannak olyan esetek, amikor megéri várni – hallom a motyogást, amely a feladatnak, vagy éppen magának a könyvnek címződik már, mit sem számít. Mosolyom nem lankad, miközben bal kezem mozdul hirtelen és ujjaim immár Ruben nyakára kulcsolódnak kellően határozottan szorítva azt, de éppen annyira, hogy még bőségesen levegőhöz juthasson. Hátra feszítem fejét, hogy kedves mosolyommal, annál fénytelenebb tekintetemmel találkozhasson, amikor felpillant, miközben jobbomban csillan meg a penge, amit már olyan jól ismer. Lassan fordítom függőleges irányba a kést, a pengét csúsztatom végig Ruben arcán, erősen markolva továbbra is nyakát, hogy végül gégéjéről emeljem el mutatóujjamat és a penge hideg érintése váltsa fel meleg ujjamét. – Micsoda nagylelkűség szól belőled, Ruben, hogy megcselekszed nekem azt, amit elvárok tőled. Arra a következtetésre jutottam az elmúlt percekben, hogy nem voltam elég világos az elején – lehunyt szemekkel rázom meg fejemet. – Elnézést kérek érte, azonban akkor engedd meg, hogy megismételjem; nincs döntési jogosultságod. Eléd tettem, megcsinálod. Ha nem jössz rá, akkor ebben az irodában leheled ki a lelked – a mély és nyugodt hang, amely betölti a szobát, nem egyezik a tekintetemben meg-megcsillanó sötétséggel. Nem szomjazhatok most. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Főleg nem vele. Nem szomjazhatok az ő vérére.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 15. 20:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811595#post811595][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.15. 20:51[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az asztal egy üresebb részére tolt papírfecnire esnek kékjeim. Bólintok egyet, azonban nem mozdulok, hogy megtudhassam azt, amit magában rejt a papír. Ráérünk erre még, egyelőre azt szeretném látni, ahogy, ha szükséges, vért izzadva köpködi ki nekem a választ, amit a Sébastien által lerótt sorok rejtenek. Egyszerre csak egy rejtéllyel törődjünk, a peremkerület egyébként is csodálatos döntés, szinte már büszkeség csillan piszkos kék tekintetemben, ahogy bólintok is mellé. Végül karjaimat összefonom magam előtt, kissé oldalra fordított fejjel, de a könyveket bújót figyelem. Valahogy nem tudom róla levenni a szemem, és a gondolat mindegyre felüti a fejét; én vágtam nagyobb fába a fejszémet, avagy ő? Mert egyre csak a ráncolt homlokot figyelem és azt, ahogy beleveti magát az elé rakott feladatba, morogva ugyan, de megteszi. Valóban ennyire fontos lenne az, hogy tudjon bizonyítani? Hogy nekem bizonyítsa azt, hogy bármit teszek elé, megoldja? Mert eddig sem győztem neki nyomatékosítani; nekem nem az erejére és az ösztöneire van szükségem, hanem arra, amit a fejében hord. Gondolkodjon, érlelje azt a gondolatot, majd ha úgy dönt, ha úgy érzi, hogy a kockázatok elkerülése lehetséges, akkor cselekedje meg. Sokat várnék el? Az én hibám lenne, igaz? Egy olyan embertől sokat elvárni, aki gondolkodás nélkül ejti ki a szavakat a száján, mielőtt azokat megrágná, ahogy illene, hogy érezzem azt nem csak bizonyítani akar nekem, de még tisztel is mellé. Anélkül nincs keresnivalója mellettem, el sem viselném, látni sem akarom, ha ez az alapvetőség, amely az emberek jórészéből kihalt már, nincs meg benne. Márpedig nincs. Botor módon ejti ki a szavakat a száján, amikor elvárom, hogy gondolkodjon előtte. Valóban nehéz dolgot kérnék? Ilyen teljesíthetetlen lenne? Mégis miért? Miért kell ismét a sötétségnek megcsillannia tekintetemben, ahogy a hamis ablakban is? Miért kell lágy, mégis erőteljes hangomnak betöltenie a szobát? Miért kell előkerülnie a késnek, amely összeköt minket? Amelyen mindkettőnk vére csordogált, hogy egy olyan köteléket köttessen meg kettőnk között, ami elválaszthatatlanná tesz. Miért kell hátrafeszített torkának szegeznem, hogy felfogja szavaim súlyát? Miért kell bántanom ahhoz, hogy megértse, nem dönthet, soha nem dönthetett, és amíg én azt nem mondom, nem is fog? Kérdés követ kérdést, a karomba markoló ujjakra térek vissza gondolataim közül, amelyek csak még inkább elbizonytalanítottak. Nem is probléma, hogy kiszakítottak onnan. Egy kellemes, óvatos, szinte már bátorító mosolyt küldök meg felé, ahogy a zakómat markoló ujjak eresztik el azt, majd állnak meg a levegőben kitárva. Ciccegek egyet, államat teszem Ruben homlokára, miközben a pengét oldalra fordítom, annak lapját fektetem gégéjére. Csak egy apró mozdulat kellene… egy apró, semmis mozdulat, hogy sötétvörös vére borítsa be a szőnyeget, az erőtől duzzadó illat töltse be a szobát, amely a vörös folyadékból árad. Csak egy apró mozdulat, hogy a sötétség elszálljon tekintetemből és visszatérhessek az emberek közé. Apró mozdulat lenne azért, hogy újra visszataláljak és végre megkaphassam azt, amire vágyom, mióta betette a lábát az irodába Pesten. A vérére. Immár fojtott hangja ránt ki a borzalmakból. Homlokáról veszem el államat, az előbbiek hatására csillogó tekintettel pillantok le rá. Szabad tenyeremet csúsztatom arcára, miközben beszélni kezdek. – Én nem úgy vettem észre, azonban, ha valóban így lenne, bocsáss meg nekem – szabad kezemet veszem el arcáról, azonban a penge megremeg torkánál. Nem veszem el onnan, ismét lemosolygok vendégemre, ahogy a gondolat beférkőzik a megannyi borzalmas csoda mellé. A kés feszül vissza torkának, a kellemes mosolyból lesz hideg és könyörtelen vicsorgás, mintha csak kiengedtem volna magamból a vadállatot. A sötétség lobban fel újra, pedig már apadni látszott. Miért szükséges ezt csinálni velem, Ruben? Miért? – Érdekelne mi jár azért, ha nem hajtasz fejet előttem? Szívesen megmutatom. Érthetetlen, hogy nem ezzel kezdted, pedig gondolom benned bujkál a kérdés egy ideje – hangom valóban megbánásról árulkodik, Rubennek nincs oka kételkedni bennem. A penge tűnik el torkáról kezemmel egyetemben, hogy fejének hátsó részére simítsam azt, és kissé segítsek neki előre biccenteni. Nem szeretném, ha lemaradna a műsor egyetlen pillanatáról is. – Őszintén elnézésedet kérem, amiért eddig nem tettem meg. Tarts öt perc szünetet a rúnákkal, amíg végzünk, talán az agyad is hálás lesz ezért – elengedem fejét, a kést csúsztatom lábbelimbe, hogy mellé léphessek és tölthessek neki az aranyló whiskyből, amit felé is tartok, majd, amint elveszi, magamnak is.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 16. 21:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811712#post811712][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.16. 21:00[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Tartok attól, hogy amíg a bennem bujkáló sötétség nem kapja meg azt, amire igazán, a szíve mélyéről vágyik, addig nem menekülhet el előlem. Nincs olyan hely, sarok vagy zug, ahonnan ne tudnám előásni, és félő, hogy ezzel ő nincs tisztában. Készségesen állt rendelkezésemre most is, bármennyire nem fűlik a foga az elvégzendő feladathoz, ül, és csinálja, morog az orra alatt ugyan, de cselekszi. Agyi kapacitásához mérten, amit, ha minden úgy történik, ahogy én azt akarom, akkor kiaknázunk és olyan csodákat enged mutatni neki, amiktől rájön, mégsem olyan rossz az a világ, amit valóságnak hívnak. Mert az illúziók által kreált világban leélni egy életet, amely minden találkozásunkkor egyre jobban és jobban repedezik meg, mint egy ősöreg tükör, aligha lehetséges. Nem kisfiú már, hogy a démonok elől, amik az ágya alatt várnak rá készenlétben, elbújjon, főleg, ha időközben ő is egy lett közölük. És talán ez az oka annak, amiért mérhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy ismét láthassam vérét folyni. Bárhol, csak láthassam. Itt és most is megteszi, miközben mellkasa süllyed le és fel, miközben érzem és hallom szuszogását, amely mindent elárul. Ő nem szeretné nekem adni a vérét, hogy csodálhassam pár pillanat erejéig, ahogy végig folyik a penge élén, nyakának férfias vonalán be az ing alá. Lehunyt szemeim alatt jelennek meg a képek, amelyből a hangja ránt ki, és amelyre őszinte megbánással hangomban reagálok. Mérhetetlen bűntudat mardossa a sötétséget, ami egyre jobban tobzódik bennem, mert kiharcolta, buta módon küzdött azért, hogy megmutassam azt, ami én vagyok. Hogy megmutassam azt az apró pluszt, ami bennem rejtőzik, de csak nagyon ritkán mutatkozik meg, mert nincs rá szükségem, hogy elöl legyen éjt nappallá téve. Felesleges erő- és időpocsékolás lenne, nekem pedig ilyenekre nincs időm. Végül államat veszem el homlokáról, hogy segítsek neki a megfelelő irányba pillantani, ahol szemben találhatja magát a képben megtestesült sötétségemmel, mert a hamis ablak mindössze annyit mutat. Sötétséget. Kérdését egyszerűen hagyom figyelmen kívül, ismét botorság feltenni olyan kérdést, ami egyértelmű. A poharat tartom felé türelmesen, kedves mosollyal ajkaimon, ámbár ugyanazzal a sötétséggel tekintetemben, mint eddig. Micsoda kettősség! Csodálatos és dicséretreméltó, hogy így is kordában tudom tartani azt, ami vagyok. Amint elveszi, a hálára biccentek egy aprót. Könnyedén, jobb kezemben whiskymet tartva lépkedek a hamis ablakhoz, aminek felületére koppintok rá egyet lágyan. Aprót szusszanva, elégedettséggel figyelem pár tizedmásodpercig, amíg az ablakban kezd el hullámzani a sötétség. Visszalépkedek Ruben mögé, a szék háttámlájára könyökölök, kissé lehajolok vendégemhez. – Nem mutathatok meg mindent egyszerre, különben oda a meglepetés ereje, de szeretek eleget tenni vendégeim kíváncsiságának, így… – bal kezem mozdul, hogy Ruben feje mellett nyúlhassak el és bökhessek a hamis ablak felé, ahol a kép lassan ugyan, de kezd kitisztulni. – Légy üdvözölve az én világom egy olyan mélységében, amit reményeim szerint nem harcolsz ki magadnak – búgó hangom tölti meg a szobát, lassan húzom vissza kezemet feje mellett, hogy ismét a támlára könyökölhessek. Végszóra. Mosolyom szélesedik ki, szemeim csillannak fel, ahogy a kép kitisztul, és a meztelen férfit engedi láttatni egyenes háttal ülni a székben. Nincs megkötözve, nincs megátkozva, egyszerűen ott ül, várja a sorsot, amelyet megérdemel, és tud róla. Én voltam a sorsa, csak akkor ezt még nem tudta, de amint tudatosul benne, amint gyöngéden lépkedtem be a helyiségbe, hogy szembe nézhessen velem, a hideg verejtékcseppek egymás után hullottak alá arcáról. – Úgy gondolom kiérdemelted azt, hogy meglásd, mi jár annak, aki elárul, és mi annak, aki tiszteletlen. A butasága vezetett idáig, így nagyon kérlek, hogy jól figyelj – aprót kortyolok az italból, bal lábamra helyezem testsúlyomat, miközben a férfi tekintetében az őszinte félelem csillan meg, de mozdulni nem mer. A félelem bénította meg, mert amikor elkapták, amikor közölték, hogy a végzet hamarosan eljön érte, nem erre számított. Nem ezt ígérték neki. Az ígéret csodálatos volt, amiért megcselekedte az árulásomat. Rengeteg pénz, gondtalan élet, lányok egymás hegyén és hátán. Szerinte megérte, egészen addig a pillanatig, amíg nem léptem be az irodába és léptem elé, hogy a kést játszi könnyedséggel húzzam végig combjain, alkarjain, vállain, nyakszirtjeinél. A látvány gyönyörű volt, megkönnyebbülten mosolyodott el, mert azt hitte ennyi történt. A kép hirtelen vált, a hófehér és elernyedt test ül a székben immár megkötözve, testén ezernyi apró és felületes vágás. Fülemben hallom a hiperventilláció miatti felületes légzést, azonban Ruben ezt nem értheti. A hamis ablak csak képeket mutat neki. Hatalmas hiba. – Én úgy vélem, hogy a hipovolémiás sokk miatt volt még itt életben. Lenyűgöző volt, ahogy végig követhettem a testi és agyi reakciókat – kedves, törődő hangom végül elhal, ahogy a kép ismét hirtelen vált és a fehér, inkább már csontvázra hasonlító, kivéreztetett test, kissé kicsavarodott pózban fekszik a székben. Nem lélegzik, többé a barna tekintetre nem borul a szemhéj, az izmok és inak nem mozdulnak, a csontokra feszülő bőr többé nem lesz napbarnított. A férfi az árulása miatt halt meg.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 18. 20:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811858#post811858][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.18. 20:50[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna. Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod. Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül. – Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. július 23. 15:32
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813984#post813984][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.07.23. 15:32[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ebben a világban, ahol a mindennapjaimat vagyok kénytelen tölteni, sokan gondolkodnak úgy, hogyha félnek tőlük, akkor övék a hatalom. A félelem becses dolog egy embernél. Lehetőséget ad arra, hogy egy helyzetet máshonnan szemléljünk és éljünk meg, befolyásolja a döntésünket, ami akkor megmentheti az életünket. Azonban, aki félelemből cselekszik, megbízhatatlan. Életet menthet, valóban, ezt képmutatás lenne tagadni, azonban a saját életedet, és nem azét, akiért halnod kellene. Akiért képes lennél meghalni, ha azt követeli tőled, nem félelemből teszed, hanem mert tiszteled, és olyat nyújt neked, amire szükséged van. Félelemből csak magadra gondolhatsz, olyankor a világon minden és mindenki más is megszűnik létezni. Megéri így elhinni, hogy a hatalom a te kezedben van, amikor félelemből cselekszenek érted és neked? Bátor, talán inkább már vakmerő hitnek mondanám. – Elárult – nyugodt és kellemes hangom tölti meg a szobát. Kellemetlen rezgésnek, mintha bűntudat, esetleg megbánás marcangolna, nyoma sincs. Tárgyiasan közlöm a tényt, hogy az árulásáért jutott neki olyan sors, amely nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha nem ostoba módon cselekszik, hanem gondol a tettei következményeire. Ezt szeretném elérni vendégemnél is. Valahogy az állati ösztönöket szükséges háttérbe szorítani ahhoz, hogy valamit tudjak vele kezdeni, mert egyelőre azon kívül, hogy minduntalan arra vágyom, hogy vörös vére fesse be ismét a tömör fa asztallapot, mást nemigen értünk el. Türelmet kell statuálnom, hogy a végén élvezhessem a megért gyümölcsöt, az eredményt, amit elértem. Lehet, hogy sokat kérek tőle, lehet nem ilyen módon kellene, lehet egyszerűen képtelen olyan értelem megmutatására, amit én mindig is elvártam az embereimtől. Ezért kell a türelem. Sokkalta jobban, mint eddig bármikor. A hamis ablaktól pillantok vissza rá vállam felett, de egy apró mosolyon kívül semmit nem teszek egyelőre. Amíg az ablak magához tér, van időm válaszolni, így nem kapkodom el. Komótos léptekkel sétálok vissza hozzá, és amíg a férfi tüzes tekintete látszik csupán a képernyőn, elmosolyodom. – Kellemetlen felfogás. Soha nem kértem az embereimet arra, hogy öljenek értem, mégis megtették, ha az volt szükséges. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mégsem lett egyik sem vérszomjas – jelentőségteljes pillantással térek vissza vendégem mögé, majd eredeti pozíciómat felvéve helyezkedem el, mielőtt folytatnám. – Ha pedig azért ölsz, mert arra kérnek, akkor nem vagy más, mint rabszolga – tekintetem szegezem a hamis ablakra, el nem szakítom onnan, amíg a kép kitisztul. Az események gyorsabban folynak most, mint az előzőnél, hiszen a részletesség itt nem számít. A lényeg most az, hogy felfogja és megértse, mi történik akkor, ha az alapvető szabályoknak képtelen megfelelni. A halál gyors és könnyű, szinte megváltásként jön, ha eljön az idő, de ha szenvedned kell azért, hogy élhess, márpedig szenvedned kell, máris nem olyan szórakoztató. Következmények. Tekintetem csillan fel, ahogy észreveszem arckifejezését, végül a borzongást is. Elégedettség csillan kékjeimben, mert tudom, hogy céltértem. Megértette. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor elfogja és megérti azt, amit kell neki, amikor feldolgozza az információt, és nem azt cselekszi meg, ami először jut eszébe. Mert kivétel nélkül cselekedném meg ezt mindenkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik az én terepemen, ahol csak és kizárólag az én kezem által leírt szabályok lehetnek érvényesek. Mély baritonom tölti meg a szobát, az elégedett mosoly sem lankad arcomról, amikor ismét szóhoz jutok. – Sokszor elnéztem már. Az én türelmem is véges, Ruben – egyenesedem fel mellőle, majd az ablakhoz lépkedvén koppintok rá, hogy a sötétség helyett jelenlen meg a rét, amelyen a kellemes szél lengedezteti a fűszálakat. Drasztikus váltásnak látszik az előbbiek után, azonban az én mindennapjaimba mindkettő tökéletes harmóniában él meg egymással. A nyugalom és az igazságosztó szerepe kéz a kézben jár. – A mai napig él – fordulok vissza vendégem felé, az ajtó ezzel egy időben nyílik ki, és lép be rajta a robosztus férfi, ujjainak végén szinte megcsillannak a hegek. – Ő lesz a társaságod, amíg nem végzel. Légy vele kedves, elég türelmetlen típus, ámbár nem cselekszik meggondolatlanul – ellágyult mosollyal biccentek a férfinek, majd pillantok vissza Ruben felé. – Kinek mi az erős. Nekem a tiszteletlenséged, neked ez. Minden emberfüggő ebben a rosszra összpontosult világban – egy húzásra iszom ki whiskymet, poharam koppan az asztalon, Ruben mellé lépkedek, szinte már együtt érzően lapogatom meg vállát, mielőtt az ajtó felé indulnék. – Mint mondtam, annyi időd van, amennyi csak kell. Sok sikert – ismét aprót biccentek, elmosolyodom, ahogy a férfi foglal helyet a székemben, majd elhagyom az irodát. Amennyi csak kell neki.
|
|
|
|