A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.
|
|
|
W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárTöbb, mint egy hónap eltelt azóta, hogy életemet kötöttem össze vele. Szó szerint, hiszen vérünk keveredik a sorok között, amelyek a szerződést írták, és amelyek mostantól megkötik a kezét. Nos, különös lehet, talán még az is megfordul a fejedben, hogy a szerződés egyoldalú, és csak nekem kedvez. Nem mondom, jogosan kerülgetne meg egy ilyen csalfa gondolat, de ilyenről szó sincs. A szerződés engem is köt, ámbár meg kell hagyni, nem olyan mértékben, mint újdonsült szerzeményemet, akit most is várok. Mert eljött az idő, hogy megmutassa mire is képes és hogyan, hogy ne csak eszközként legyen használva, hanem mint ember. Mert akármennyire is nem szeretné, tagadja magában, vagy a körülötte lévők is, akiket a családjának hív, ő egy ember. És ha az ember embernek születik, akkor akarva-akaratlan maradnak benne emberi mivoltok. Még ha tagadja, akkor is, hiszen az idő elérkezett, talán a legjobbkor. A türelem rózsát terem, és borzasztóan nehezemre esett nem azonnal magam elé cipeltetni és addig húzni-vonni az egészet, még készségesen kikotyogja nekem, mégis mire gondolt, amikor a terv megfogant gondolatai között? De nem tettem meg, türelmesen vártam, várok még most is, mert a tökéletes időpont, hogy a lovas, aki eddig aligha mutatta meg magát teljes valójában, azt tegye, amihez a legjobban ért. Ajkaimon játszó mosollyal lépkedek az ablakhoz, ami megbűvölve engedi láttatni azt, amit éppen a legjobban kívánok. Jelenleg a tenger halk morajlása tölti meg az irodát, somolyogva figyelem, ahogy a hullámok csapódnak szégyenlősen a szikláknak, szinte már becézik őket. Jobb kezemben tartogatom poharamat, amibe a whisky órákkal ezelőtt lett beletöltve, már régen felvette a szoba hőmérsékletét, én mégis mindenféle grimasz és fintor nélkül kortyolok bele egy aprót, miközben képzeletben a tengerparton sétálok, egyensúlyozok a sziklákon. Micsoda átverés. A föld alatt egy ilyen gyönyörű látvány? Kiábrándító. A helyzet iróniája mégis mosolygásra késztet. Valóban sziklákon egyensúlyoznék? És ha nem én, akkor a másik? Hamarosan kiderül, mert, ahogy belépnek a bárba, az információ az agyamba rögtön megérkezik. Ahogy ő is. Pár perc múlva nyílik az ajtó, hátra sem fordulva, csendben intek egyet az asztal előtt elhelyezkedő szék felé, hogy foglaljon helyet. Ismét apró kortyot engedek meg magamnak, mielőtt megszólalnék. - Remélem a maszkodat most otthon hagytad – vállam felett sandítok hátra, hogy tekintetem szegezzem Rubenre azonnal elkapva a kékeket. Mindent látni akarok.
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 26. 20:22
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807011#post807011][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.26. 20:22[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárTöbb, mint egy hónap eltelt azóta, hogy életemet kötöttem össze vele. Szó szerint, hiszen vérünk keveredik a sorok között, amelyek a szerződést írták, és amelyek mostantól megkötik a kezét. Nos, különös lehet, talán még az is megfordul a fejedben, hogy a szerződés egyoldalú, és csak nekem kedvez. Nem mondom, jogosan kerülgetne meg egy ilyen csalfa gondolat, de ilyenről szó sincs. A szerződés engem is köt, ámbár meg kell hagyni, nem olyan mértékben, mint újdonsült szerzeményemet, akit most is várok. Mert eljött az idő, hogy megmutassa mire is képes és hogyan, hogy ne csak eszközként legyen használva, hanem mint ember. Mert akármennyire is nem szeretné, tagadja magában, vagy a körülötte lévők is, akiket a családjának hív, ő egy ember. És ha az ember embernek születik, akkor akarva-akaratlan maradnak benne emberi mivoltok. Még ha tagadja, akkor is, hiszen az idő elérkezett, talán a legjobbkor. A türelem rózsát terem, és borzasztóan nehezemre esett nem azonnal magam elé cipeltetni és addig húzni-vonni az egészet, még készségesen kikotyogja nekem, mégis mire gondolt, amikor a terv megfogant gondolatai között? De nem tettem meg, türelmesen vártam, várok még most is, mert a tökéletes időpont, hogy a lovas, aki eddig aligha mutatta meg magát teljes valójában, azt tegye, amihez a legjobban ért. Ajkaimon játszó mosollyal lépkedek az ablakhoz, ami megbűvölve engedi láttatni azt, amit éppen a legjobban kívánok. Jelenleg a tenger halk morajlása tölti meg az irodát, somolyogva figyelem, ahogy a hullámok csapódnak szégyenlősen a szikláknak, szinte már becézik őket. Jobb kezemben tartogatom poharamat, amibe a whisky órákkal ezelőtt lett beletöltve, már régen felvette a szoba hőmérsékletét, én mégis mindenféle grimasz és fintor nélkül kortyolok bele egy aprót, miközben képzeletben a tengerparton sétálok, egyensúlyozok a sziklákon. Micsoda átverés. A föld alatt egy ilyen gyönyörű látvány? Kiábrándító. A helyzet iróniája mégis mosolygásra késztet. Valóban sziklákon egyensúlyoznék? És ha nem én, akkor a másik? Hamarosan kiderül, mert, ahogy belépnek a bárba, az információ az agyamba rögtön megérkezik. Ahogy ő is. Pár perc múlva nyílik az ajtó, hátra sem fordulva, csendben intek egyet az asztal előtt elhelyezkedő szék felé, hogy foglaljon helyet. Ismét apró kortyot engedek meg magamnak, mielőtt megszólalnék. - Remélem a maszkodat most otthon hagytad – vállam felett sandítok hátra, hogy tekintetem szegezzem Rubenre azonnal elkapva a kékeket. Mindent látni akarok.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 26. 23:39
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807031#post807031][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.26. 23:39[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Ujjait ropogtatja, miközben a hátsó ülésen terpeszkedve, némán várja, hogy elérjék a cím publikus területét. Hüvelykje hegyével nyom egyet a már csak vöröslő hegen tenyerén, mintha csak kapcsoló lenne ahhoz, amely benne lakozik és amelyre várnak. Pedig csak egy bugyuta megszokás a sebet vakarni, piszkálni, semmi több. Már rég máshogy pihen agya, máshogy feszítik elméjét a gondolatok és mégis, arcán kellemes mosollyal cseverészik alkalmi sofőrjével. Egy apró kis csalás, amellyel fordulnak a szavai arra a nyelvre, amelytől kiejtése igencsak érdes és mégis, tökéletesen landol a másik fülében. Aztán hallgat el, amikor elunja és csak apró hümmögéssel jelzi, hogy végül nem alszik. De nem ám. Számolt arra, hogy keresni fogja. Nem olyannak tűnt, aki csak üresben beszél és elfelejti, nagyon is úgy nézett ki, hogy semmit sem felejt, azonban annál többet fog idővel kérdezni és bővíteni. Várta, mondhatja, hazudhatja, hogy lenne jobb programja, de annál a kíváncsiságnál és a kellemes feszültségnél, amely benne dorombol, egyelőre nemigen adódik jobb. Nincsen félelme, nincsen szeretete, nincsen most semmi, fogalma sincs, mit gondol a másik felé. Egy kapocs, egy mélyre fúródott, mélyen ülő dolog, amelyet nem lehet kiszaggatni és amely elér bármeddig. Nem akart elbújni, csak azon az éjjelen tűnt el, hogy ismét aztán minden úgy mehessen tovább, ahogy mindig is, amelyet levakart arcáról és amely mögött az lapult, amely miatt most a lassuló autó a segge alatt pihen. Egy gyors köszönés, és már száll is ki, kabátját igazítja össze magán, kényelmes léptekkel teszi meg az út fennmaradó részét, mintha mindig is erre sétált volna, pedig sosem járt a világ ezen pontján és pont nem itt. Ráérősen, időben érkezett mivoltával gyújt rá, tölti meg a füst a forrongásra kész felleget maga körül, azonban, ha valaki belelát, akkor egyelőre higgadt lustasággal ringatózó felületet láthat. Hogy amúgy mit rejt a mélye, és hogy milyen színre fest, jó kérdés. A világ egyelőre fekete és fehér. Az apró parázs repül az út túloldala felé, ő pedig kényelmesen lépkedve tér be a bárba. Kabátjától megszabadul, abban semmi sincs, amely hasznos lehet, ujjairól menet közben húzza le a sötét bőr kesztyűket. Ma semmi szín, csak fekete és fekete, elegáns, a sötétbe kívánkozó jelenség. Hagyja, hogy az irányba állítva vezessék az ajtó felé, amely mögött ott várja már. Lustán pillant az órájára, percre pontos. Amennyire nem nézi máskor, ilyenkor annál jobban. Az idő érték, és számít. - Fogalmam sincs, miről beszélsz – mintha sosem létezett volna, hogy ilyesmit valaha maga elé húzott. Egy röpke pillanatra bámul bele a másik tekintetébe, szinte mint a macska pupillái, így villannak felé sajátjait, majd a székre nézve lép oda. Egy mozdulattal lazítja meg öltönye gombját és helyezi le magát, ahogy kérte. - Csodás környék, imádom a környezetváltozást – se nem hízeleg, se nem kedveskedik. Tényeket közöl, hogy a mozgás valóban jót tesz, a lovas pedig helyezkedik a sakktáblán. Talán királyt kell ma ölnie?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 27. 18:59
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807087#post807087][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.27. 18:59[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárOldalamat fúrja a kíváncsiság, hogy vajon a bátorság, amelyet több mint egy hónapja szerzett Budapesten, vajon még tart-e? Ha belép ide, és a szemébe nézek, ugyanazt fogom látni, mint amikor elváltak útjaink, vagy ismét az álarc került fel, hogy megint le kelljen róla szednem? Csak remélhetem, hogy az első áll fenn, a felesleges körök az idő pocsékolásával járnak, amihez aligha van erőm és türelmem jelenleg. Így is túlságosan türelmes voltam eddig, megadtam a választási lehetőséget minden résztvevőnek ebben a történetben, de egyiknek sem volt annyi bátorsága, hogy elém álljon. Neki lesz, mert elvárom tőle, hogy legyen, ha már a gondolatok, amelyek megfogalmazódtak benne vérem szépségéről és arról, mennyire csodálatosat tudna vele festeni, akkor ez a minimum, amit elvárok. A minimum, amit adhat nekem ma, vagy akár holnap. Halk kuncogásom töri meg a csendet, amely ránk telepedett pár pillanatra. Nevetve fordulok vissza az ablak felé, és adom át magam ismét a tenger morajlásának, hogy agyamat is az töltse meg és ne más, amelynek most nem itt van az ideje és a helye. Eljött, én pedig minden figyelmemmel, minden porcikámmal rá szeretnék koncentrálni, arra, amiért ma idehívtam. És amiért itt van. Mosolygok folyamatosan, Ruben bájcsevegésétől a szőr áll a hátamon. Megköszörülöm torkomat, de nem szólalok meg, egyszerűen csak kortyolok egy aprót ismét. Lehunyom szemeimet, sóhajtozok párat, majd az asztal mögé lépve foglalom el a székemet. A felső fiókot rántom ki könnyed mozdulattal, a papírhalmot teszem az asztalra. Bal kezemet pihentetem rajta, ujjaim kopogtatják a teleírt felületet, poharam koppan végül az asztalon. - Legutóbb, amikor elváltunk, azt mondtad, hogy nem csak rólad került le a lepel – piszkos tekintetemet vezetem arcára, halvány mosoly játszik az enyémen. – Én nem hordok maszkot, Ruben, és szeretném, ha te sem tennéd – torkomat köszörülöm meg ismét, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, tekintetem vándorol a lapokra. A lapokra, amin a lényeg van, ami elvezet ahhoz, aki nem mutatta meg magát, mert félt. Fél. Fog félni. Lényegtelen. Kerüljön elém. - Egy emberemet akarata ellenére rúnázták fel. Az illető, aki ezt tette, megkapta a lehetőséget, hogy megmutassa magát nekem, de nem élt vele. Visszafejtették a testrúnát, és az illető, aki megcselekedte ezt, volt olyan kedves, hogy hagyott nekünk egy igencsak fontos nyomot – a sorok között vándorolnak kékjeim, akaratlan állnak meg egy-egy szónál vagy vonalon. Mosolyom szélesedik ki, mert ezzel a cselekedetével megmentett egy embert, míg egy másiknak pecsételte meg a sorsát. Tudja, biztos vagyok abban, hogy tudja, ezzel a használó olyan árat fizet majd meg, amit elképzelni sem tudott. – Az első feladatodat rejtik a papírlapok. Kissé elrejtve, de ott vannak azok az információk, amik megmondják neked, ki volt a használója a rúnának – eddig a lapokon pihenő balommal nyúlok a halom alá és fordítom Ruben felé, majd csúsztatom elé azokat. Barátságos mosoly játszik ajkaimon, miközben arcát fürkészem. Mert eddig az ész, mint a legnagyobb fegyver, háttérbe szorult, és én ezt nem hagyhatom, főleg így, amikor az én nevem és vérem is köthető hozzá immár. - Rá kell jönnöd a használó kilétére, majd elém hozni. Az irodát nem hagyhatod el a jegyzetekkel, az ajtó előtt álló emberem mindenben a rendelkezésedre áll, az időd pedig végtelen – kényelmesen dőlök hátra a széken, fejemet vetem a támlának, szemeimet lehunyom. Megérett az első feladatra, és talán valami játszi könnyedségűvel kellett volna kezdeni, de mint mondtam, elég ideig voltam türelmes. Az enyém is lehet véges, és lassan, de biztosan elérünk a végéhez. Ám már nem ezen múlik. Valószínűleg.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 28. 05:56
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807099#post807099][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.28. 05:56[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Fogalma sincs, mit keres és talál majd, mert az az állatias vadság, amely elöntötte és amely annyira kívánkozott bármire is, most csak halk és halvány alakként járkál fel és alá, mintha csak a rendet akarná őrizni és alig várná, hogy a férfi valami olyat tegyen, hogy ő arra ugorhasson. Bármekkorát. Aztán mégis, nem nyugalom ez és barátias hangulat, hiszen azt aligha lehetne erre ráhúzni. De ha keres, akkor bizonyára olyat lát, amelyet akar is, hiszen nem húzott semmit, se az idétlen vigyorai egyikét, se semmit abból, amely akkor és ott elfogadta azt italt, miközben töltött, szórakozottan figyelt és beszélt, csak beszélt minden ostobaságot, hogy előrébb kerüljön. Lám, mi lett az ára annak, már egy apró „lecke”, hogy a szavait kevésbé engedje ki. Sőt. Felszínes egyelőre, mert a valódi gondolati is csendesen várakoznak arra, hogy felfedje, miért kellett a világ messzi pontjáig utaznia ahhoz, hogy bámulja miközben nevet és az ablakot kémleli, mintha muszáj lenne. De nincs türelmetlenség, mint ott, akinek nem volt kedve tovább beszélni, ezért bedobott mindent, amit csak lehetett, szavak, szavak, mondatok. Most mégis türelmetlen, az egészséges szinten, tekintete elvándorol mellette, ki az ablakon, amely mögött minden annyira valós, mint a maszk, amit leszaggatott róla. Szinte érzi bizseregni a bőrét, mintha az a napos közeg odakint valódi lenne és csak arra várna, hogy kilépjen és a homokba heveredjen. Furcsa. De várakozik, csendben, mint akinek a világ minden ereje az övé lenne, leeresztett karokkal, csendben, ez ismerős lehet, ugyebár. Ezt már tudja és látta. Kérdés, mennyit ér a látás. Elszakad azonnal az ablaktól, amint megmoccan, keze mozgását figyeli, ahogy fiókot nyit és előkerül a lapok hada. Szemöldöke lágyan ívelődik felfele, hol ujját, hol a lapokat nézi. Nem volt elég? Vagy tán ezeket is hintse be vérrel? Mindegy kié az, csak akkor mégis, minek? Halk szusszanás, amint végre beszélni kezd, apró biccentés. Ha csak ennyi elég lenne... - Hisz mondtam. Fogalmam sincs miről beszélsz. Nincs rajtam semmi – fúrja kékjeit a másik tekintetébe, hiszen nincs mit rejteni, amikor valóban nincs ott semmi. Csak ő. Észlelhető gesztusain, mindenén. Többet mit adhatna a mindenen kívül? Visszatekint maga is a lapokra, egyszerre vele, mintha összhangban lennének és vannak is talán, elvégre a közös hangszín már meg van, úgymond. És akkor beszélni kezd. A csendbe figyelem és kíváncsiság vegyül, ahogy lassan tárja fel a részleteket. Tehát van valaki, akinek kálváriája alapozza meg, amiért utaznia kellett és amiért most előrébb dőlve könyököl a karfára és biccent, hogy eddig mindent ért. Csak a kis bökkenő, de egyelőre, hallgat. Nem fecsérel időt, mert feleslegesen ágálna úgy, hogy csak sejti, mire kellene. Információ. Információk kerülnek elé, a világ, amelyről beszélt és amelybe üdvözölte. Immáron elé csúsztatja a lapokat, látni, hogy a sorokon futnak végig szemei, követik azokat és fülel, hall, arcán rándul egy izom, mintha valami ki akarna mászni, de nem történik semmi sem végül. Elsőre. - Hogy mi? – akad meg az olvasásban és pillant ismét rá. Kezét emelve most lapoz csak bele a halomba, arcán most már jól látható a feszült él. Ez valami vicc? - Eléd hozni egyszerűbb a világ végéről is, azonban vajmi kevés az, amit én ezen... rúnákhoz bármit is értek – engedi el az egyik lapot, mert legalább egymást kövessék az oldalak, ha ő nem tudja. – Biztosan van erre is embered, azonban érzem, hogy nem ez a megoldás. Tehát bezársz ide, hogy papírokat bámuljak – sóhajt fel, a morajló mélység odabent tiltakozik, forrong, de elfojtja és csendre inti. Csak orrnyergét masszírozza át, dől hátra a székben és kezét leejtve figyeli, ahogy kényelembe helyezi magát. - Rá kell jönni, az idő végtelen, de közben, végesebb, mint lehetne. Ha az embered halott, vagy haldoklik, vagy erre vár, akkor most rajtam múlik az élet? Én azt elvenni tudom inkább, nem vagyok hős. Se szakértő. Bár, ezzel, biztosan tisztába voltál – és ekkor enged meg magának egy mosolyt, már-már halovány vigyor árnyékát. De koránt sem nyugodt.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 28. 20:29
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807130#post807130][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.28. 20:29[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzemöldököm ráng egy aprót. Nem érti valamiért, de talán nem is várhatom el, hogy mindössze a második találkozásunk alkalmával megértse azt, amit elvárok tőle, ha elém kerül. Valakinek elég lenne egy találkozás ehhez, valakinek évek kellenek, és csak remélni tudom, hogy az előttem ülőnek nem a második opció szükséges. Nem szeretnék éveket elpazarolni egy olyan dologra, amelynek a kockázata egyre csak nő és nő, akárhányszor a szemem elé kerül. Félretéve minden kétes érzelmemet állok neki a gondolataimat szavakká formálni, hogy Ruben is megtudja miért is van itt valójában ma. Feladatot akart, amit én készségesen tolok felé az asztalon, és ajkaimra csal mosolyt az, ahogy figyel és bólogat. Nagyon helyes, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Hangosat és mélyet sóhajtok, ahogy visszakérdez, fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, és csak hagyom, hogy folytassa. Mondja, ameddig jól esik neki, én nem sietek, és mostantól ő sem siet sehova, mert amíg rá nem jön arra, amit kérek tőle, addig sajnálatos módon nem engedhetem el. Pontosan ezért nem véletlen a helyszín választás sem. A kijevi bárom a legnyugodtabb, még az ellenőrzések ellenére is, és az oroszok szeretik az ilyen helyeket, éppen ezért nem tesznek semmi olyat, ami azzal járna, hogy esetleg bezárják vagy kárt okoznának vele nekem. Tökéletes hely arra, hogy Rubent magára hagyjam, amint eljön az ideje, hogy áttanulmányozhassa az elé tett papírhalmot, míg én addig Budapesten intézem a dolgaimat. Jobb kezem ujjai járnak az asztallapon, a halk kopogás tölti meg az irodát, miközben minden szavát hallom és hallgatom Rubennek. Óvatos nevetés tör fel belőlem. Inkább az életét lenne képes elvenni, mintsem megmenteni. Már megtörtént, szerencsére ezzel nemigen kell már foglalkoznunk, mert Sébastien pontosan olyan precízen és profizmussal végezte el az eltávolítást, ahogy elvártam tőle mélyen magamban. - Én már tudom, hogy ki a használó, annak ellenére, hogy nem értek a rúnákhoz, de azt akarom, hogy te is rá gyere. Könnyebb lenne csak felkelni, megkeresni és elém hozni, tudom. De egyszer sem mondtam, hogy könnyű lesz – halvány, féloldalas mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy Ruben arcát fürkészem. Nagyobb szócsatára számítottam volna? Lényegtelen, akkor sincs más választása, mert addig nem megy sehova, amíg nem mondja el nekem a használót. – Szeretném, ha az agyadat használnád Ruben, mert mint mondottam egyszer, számomra nem fegyver vagy eszköz vagy, mint amit hiszel magadról. Azt szeretném, hogy megfejtsd, nem azt, hogy ülj fölötte és bámuld, mint egy fogyatékos – szisszenek fel hangosan, felső ajkam húzódik felfelé kissé. Hátravetett fejjel, lehunyt szemekkel szólalok meg, szám szegletében bujkál a mosoly ismételten. Milyen vidám nap. - Kedves, hogy aggódsz az emberem életéért, de ő él és virul. Csak derítsd ki, ki az és hozd elém, ez a lényeg. És természetesen tisztában vagyok vele – és nincs más, ami lényeges lehet. Innentől kezdve más nem számít, mert a lavina elindult, és megállítani már nem lehet. Türelmes voltam és toleráns az egész helyzettel kapcsolatban, mert megkértek rá, adjuk meg a lehetőséget, ahogy eddig mindig tettem mindenkivel. Eleget tettem a kérésének, megadtam a választási opciókat az illetőnek, aki botor módon nem élt vele, így a lavina a hegy alján el fogja kapni és akkor már hiába könyörög majd bármiért is. Megbocsátásért? Kegyelemért? Megértésért? Számítani fog egyáltalán miért könyörög?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. május 3. 13:55
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=807563#post807563][b]Weiss Arion Ruben - 2020.05.03. 13:55[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Megint egy csapda. Vagy pókháló. Ki minden nevezi, ő pedig jött, mert hozott valami olyan döntést, amelynek eredménye nem a legjobb, de nem tud vele mit kezdeni, mert ami ki lett mondva és vörössel festve, az már úgy marad. Nem megy bele jobban a játékba, amely arcokról és hazugságról szól, valóban nincs rajta semmi, csak indulatait temeti el és áll hozzá úgy ehhez az egész találkozáshoz, ahogy azt elvárják tőle. Mint mikor meg kellett tanulnia hirtelen olyan szavakat használni, amik számára idegenek és keserűek, aztán pedig csak bajt is hoztak a fejére, de ki tudta akkor mondani. Most talán valóban kétszer gondolkodna, rágná meg a gondolatokat, mégis, ennek ideje lejárt, nem ismételnek, hanem új szintekre lépnek. Hiszen ez az ő világa, sok világot látott már, ő ennek a férfinek a felszínes burkába mászott bele, mert érzett valamit, ami csalogató ízt és érzetet hagyott benne, mint valami falat, amire jobban sosem vágyott, pedig lehet, hogy előtte is végig ott volt a tányéron, sőt, biztosan, csak valamiért nem nézett arra. Amikor pedig meg akarta kóstolni, a falat harapott vissza, a villa bökött ínye puha húsába és vér serkent, rettentő sok vér, és csak el kell feledni, mert a vörösség mindig megnyugtató és csalogató, de ő most a székben ül, semmi nem szivárog sehonnan sem, talán picit a türelme és papírokat bámul. A nevetésre libabőr önti el bőrét, de szeme rebbenésén túl semmit sem reagál rá, tekintete még mindig a sorokon és jeleken futkorászik. Nem érti, nem érti, hogy ez miféle ócska tréfa, vagy talán próba? Az lenne? Ha elbukja, akkor használhatatlan? Meglehet. Nem tud a férfi fejével gondolkodni, nem tudja megsaccolni a lépéseit, akármennyire is próbálkozik, mert megint olyan kiismerhetetlenséggel találkozott, amelytől egyszerre kicsit ámul és tart. Imád előre tudni lépéseket, előnyben lenni és ez most nem lehetséges. Semmi sem. Patthelyzet. Tessék ezt is megismerni. Talán ez az egész lényege. - És miért szándékozol most engem ilyen hamar rúnákra oktatni? - mert elvégre a bár volt az egész tét az egyenletben, ő üzleti tanácsokra, szép mosolygás megejtésére és kedves szavak tanulására számított. Arca meglepettséget türköz, haloványan de ott van, és bár lehet, hogy azt várja, hogy rálökje az asztalt és megpróbáljon távozni, akkor ebben csalódnia kell. Nem, semmi ilyen, még ha kapar is fejében a dolog, mert ugye, hogy is volt? Szégyent hozni nem lehet. Ismét a papírra vándorol a tekintete, ahogy kifejti, miért is ez a dolog, nem a keresés. Szusszanva engedi ki a levegőt, az egyik papírlap libben meg tőle, aztán heveredik vissza a többire. Nem fegyver és nem eszköz, de agy? Szokta ő azt használni, de tény, ennyire komplex dolgokra kevésbé. Hirtelen nyíllal belé a felismerés, amelybe a tekintete is villan egy aprót, hogy talán sokkal több mindent tud, mit kellene. Nem, nem a legmélyebb és kimondatlan dologról van itt szó, hanem róla, az egész lényéről. Hogy tudja mi gyengébb, mi erősebb, mi az, amiben akár bizonytalan, mert sosem szentelt rá sok időt, elmaradt. Kellemetlen a tudat és az érzés, hogy ez lehetséges. Valóban? Így állunk? Kérdezné, de nem mondja ki. Túl nagy éle lenne. - Értelek és értem is – csak lehetetlent kér tőle pont. Egy pont, egy dolog, amely talán megfogható. Akárhogy lapoz és forgat, nem áll elébe a kép. Visszapörgeti az egészet az elejére és valóban bámul, próbálja értelmezni a sorokat, amiket odavéstek mellé, vagy épp kellett volna. - És gondolom élve kellene – jegyzi meg, fel sem pillantva, pedig mozdulatai tökéletesen tükrözik, hogy nincs humora ehhez, nincs türelme és semmije sem. Minden idegszála mást kíván, de cselekszik, mozog. Végül felsóhajt és hátradől a székben. Orrnyergét masszírozza át, majd kezét leejtve bámul rá. Tényleg így állnak vajon? Felismerte és elemezte? Ő pedig már a bárral botor volt... - Oké, tegyük fel, hogy ez teljesíthető. Valami segítség, támpont? Lexikonok, bármi? Őszinte leszek, látom, hogy mi van ott, de fogalmam sincs semmiről. Szóval, most itt játszhatunk napokig ezzel, vagy akad valami mankó is hozzá? - kérdése türelmes, még ha ő nem is annyira az. Tényleg érdekli, mennyire meztelen vágja be a mély vízbe, vagy legalább egy habszivacsot kap, hogy valamelyest fent maradhasson. Hát így állunk. Akkor elemezze.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 8. 15:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=808022#post808022][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.08. 15:41[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárKicsit tartok attól, hogy a helyzet valami olyasmi irányt vesz majd fel, mint halottnak a csók. Semmit nem fog érni. A legegyszerűbb megoldás lenne valóban az, hogy kiadom az utasítást a sajátjaimnak, akik elém hozzák a férfit, én pedig eljátszadozom vele a saját szájízem szerint, de ne térjünk ki a részletekre, szeretem meghagyni a meglepetés erejét mindenkinek. Igen, ez lenne a legegyszerűbb, én mégis valamiért a bonyolultabbat szeretném választani egy olyan ember közreműködésével, aki előbb használja az öklét, mintsem az agyát, és előbb rúg bele a földön fekvőbe, mintsem kérdezne tőle. Elgondolkodnék azon talán, hogyha valaki szembesítene azzal, miszerint sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint amit elbírnék, de mégis tovább vinném. Nem kérhet senki arra, hogy éppen most és itt engedjem el az egészet, és Rubent is, mint verőembert használjam, amikor sokkalta többet látok benne, mint azt ő elhiszi magáról. Talán tévedek és tényleg nem teremtetett többre, mint annyira, hogy embereket verjen el vagy öljön meg, éppen mihez van kedve vagy indíttatása, de ha nem próbálom meg, ha nem adom meg az esélyét annak, hogy kiderüljön az ellentéte, akkor magamtól is megvonom a lehetőséget. Márpedig magamtól aligha szoktam ilyeneket elvenni, főleg, hogy a segítsége, ha nem is jön be úgy, ahogy én azt elterveztem, még mindig jól jöhet. Megrebben a szemöldököm, a halvány mosoly továbbra is ajkaimon játszik, ahogy elhangzik, megérti és engem is ért. Túlságosan hamar fogalmaz meg olyan dolgokat, amik egyáltalán nem biztosak, de elnézem neki, majd beletanul, időm végül is van, főleg olyanokra, amik nekem kedveznek, és úgy formálom őket a saját arcomra, ahogy nekem tetszik. Kékjeim siklanak a papírlapokra, miközben aprót bólintok, amolyan jelzésképpen, hogy örülök a megértésének, nehogy azt higgye, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Ugyan, képtelen lennék rá. - Nagyon jól gondolod – fejemet billentem előre a fejtámláról. Pillantásom fürkészi Ruben arcát, a mosoly aligha lankad le arcomról, amíg erről a témáról megy a szájtépés. Így is túl sok időt szentelt már a miérteknek, ahelyett, hogy az érdemi munkának állt volna neki. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd felállok és a hamis ablakhoz sétálok. Nem pillantok hátra, amikor megszólal, tekintetemet továbbra is a homokos tengerparton tartom, mintha csak ott lennék. Türelmesen hallgatom a szavait, és bár ő nem láthatja, de a felfelé görbülő ív ugyanott van, ahol eddig. Óvatosan rázom meg a fejemet, mélyet szusszanok, mielőtt megszólalnék. Jobb kezem emelkedik meg és támaszkodik az ablakkeretnek. - Nem feltesszük, Ruben, hanem megcselekedjük. A feladat, amit kaptál, egyáltalán nem embert próbáló, csak erőltesd meg magad, mielőtt hisztériázni kezdesz, mint egy gyermek – vállam felett sandítok hátra, majd azzal a lendülettel fordulok vissza az ablak felé, hogy folytathassam. Nem kenyerem az, amikor az érdemi résznek még neki sem állt valaki, de már azt látja maga előtt, hogy mennyire lehetetlen a feladat maga. Ismét nagyot sóhajtok, mert a türelmem, olybá tűnik, hogy rohamosan kezd fogyni. – Nyisd ki a szemedet és lásd meg azt, ami az orrod elé van téve. Nem élhetsz állandóan a fejedben kreált illúziókban – minden szükséges könyv, ami a megfejtéshez kell a tömött könyvespolcokon van. Nincs szükség másra, minthogy felkel és keresgélni kezd, majd neki áll megoldani a feladatot, amit annyira várt már, azonban ezek szerint nem azt kapta, mint amire számított. Nos, a meglepetések mindig jók, főleg, ha én adom őket, és még tovább is kell látni azon, hogy nem elég élve elém hoznia, de még rá is kell jönnie, hogy kit kell. Üdvözöllek a világomban, Ruben.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. május 20. 22:03
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809092#post809092][b]Weiss Arion Ruben - 2020.05.20. 22:03[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Persze, hogy jól gondolja. Vagyis nem, semmit sem gondol jól jelen pillanatban. Elkényelmesedett mivolta van és ezt úgy néz ki, Alfred tökéletesen látja és érzi, sőt mi több, ha nem is feltétlen szórakozik rajta, de azon majd/már igen, ahogy küzd magában vele és vagy veszít, vagy sem. Ruben, nevezzék úgy, ahogy eredetileg kellene, mindig és mindent készen kapott korai évei és később is igencsak sokáig, nem kellett kiabálnia, nagyon mozdulnia sem, annak pedig később mindig van valami hozadéka, ha előbb nem, utóbb biztosan. Talán most ütközik ki kicsit, amikor megint valami olyasmi kerül elébe, amellyel munka van és amit készen akar megkapni, legyen bármi az ára, mert az árat mindig meg tudja és akarja fizetni, csak ismét a kényelem és a gyorsaság. Hát, most fizet, türelemmel, higgadtsággal és minden mással, amely eddig káromkodásnak hatott ajkairól. Tudja, biztos benne, hogy tudja, hogy ez az, amely megfogja, amely tényleg arra fogja késztetni, hogy nekiveselkedjen és szenvedjen – csak tudja elnyomni majd a dühöt... - mert minden mellett, a maximalizmus, a tökéletességre hajtás és, hogy nem tudja félbehagyni, ha elkezdi. Vagyis, a fontos esetekben, a retek réteggel nem foglalkozik most. Csak azzal, ami előtte van. Jól gondolja, hogy itt most nem a hóhérnak kell lenni, aki meghúzza a kart és a fej a porba hullik, sem vadásznak, aki messziről kilövi. Itt neki most annak kell lennie, aki nem csupán egy apró cetlit kap, rajta a feladattal, hanem igen is dolgozzon meg vele, mint valami vizsgával, amelynek a végén az asztal mögött ülő láttamozza rá a jegyet. Nem hiszi, hogy azonnal bukás lesz a vége, nem hisz semmit. El sem hiszi leginkább. Mindegy. Minden mindegy, mert ezen nem változtat. Sok mindent lát a férfi és ez frusztrálja. Megint. Mint mikor érezni kezdte a „veszélyt”, a penge előtt. Pontosan az az érzés. Még el kell magában helyeznie, a megfelelő helyre. Áldás, vagy átok. Ő is jó megfigyelőnek tartja magát, de talán ennek a férfinak az a dolga az életében, hogy az eddig aranyozottnak hitt pillérekről lekaparja a festéket és el is döntögesse azokat, holott egyszer ez már megtörtént. Sok lesz ez. Hiba. Ennek gondolatára zökken vissza a valóságba. - Egyben. Élve. Masnival átkötve. Több információ nem is kell – mert nem kérdez, mi a bűne, nem kérdi, mit tett vagy mit köpött, sosem teszi. Nem érdekli, nem mozgatja meg egy élet, amelyről semmit sem tud. És ha tudna, ismerné sem tenne. Mindennek ára van, ennek is, annak is bizonyára, amit művelt. Nem az ő feladata mérlegelni én dönteni, nagyon sehol sem. Ez a gond, hiszen őt most nem gépnek kezelik és lám, meg is akad benne. Fránya megszokások, akár csak legyen szó arról, ő hogyan gondolkodik. De a precizitás és minden, amit aközben csinál, vitte oda, ahol most van. Akár ide, elé. Aprót szusszanva forgat a szemein. Mire azonban rápillant, már ismét a lapokat böngészi. - Nem hisztériázok. Csupán csak közöltem – a francokat nem, képes rá, mert miért ne lenne. Ne lásson ennyire a mélyére. Mégsem tette, mégis hallgatnia kellene rá. Erőltesse meg magát. Nehéz bánni vele, ezt talán már Alfred is belátja, ha nem látta ezt is előre. Képzett varázslóra nem veszélyes. - Ó – emeli meg a fejét és belátja, valóban nem figyelt a tényleges környezetre, lekötötte a probléma. Kelletlen mormogással fordul, nézi a köteteket, amiket regénynek hitt, verseskötetnek, bárminek, csak nem mankónak. Visszafordul felé. - Végig figyelni fogsz, vagy valaki? Még a végén lámpalázas leszek – nem pofátlan, mert annak a közelében sincs. De ő ilyen. Majd változik, vagy nem, ahogy megemeli magát, úgy gyújt rá, és lépked a polcok felé. Kelletlen, látszik rajta, hogy még mindig nincs kibékülve a helyzettel. - Többnyire a valóságban élek, mellesleg. Az illúziók csak a fűszer a sivárság ellen – futtatja végig ujjait a gerincek mentén és a címeket olvassa. Ezzel sincs előrébb, mert a „rúnákról hülyéknek” kötetet sehol sem leli. Nos, ez érdekes lesz.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 22. 17:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809239#post809239][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.22. 17:37[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bárSzeretek kiszakadni a valóságból úgy, hogy a hamis ablak adta képekbe képzelem magam. Ahogy a homok kúszik lábujjaim közé, az óceán moraja tölti meg fülemet, sós levegő érződik a levegőben, amelyet egyre csak mélyebben és mélyebben szippantok be tüdőmbe. Mintha egy teljesen más világban léteznék, ahol semmi és senki nem számít rajtam kívül. Nincsenek miértek, nincsenek ok-okozati összefüggések, egyszerűen a tények léteznek, amelyek nyersen, őszintén és hidegen vannak eléd téve. Nincs más dolgod, mint elfogadni őket, hiszen nem kell rajtuk gondolkodnod. Pontosan ebbe a hibába esik vagy ejtik a mögöttem ülőt, aki egész életében kész tények elé volt állítva. Teljesítette azt, amit kértek vagy parancsoltak neki, nem voltak miértek és okok, egyszerűen tedd meg, vagy meghalsz alapon cselekedett. Megértem. Fordított esetben talán én is így cselekednék, de a világ, amelybe beleképzelem magam, a tökéletes világ, ahol csak a tények vannak, nem létezik. A való világ nem fekete és fehér, a színek minden árnyalata benne van, és ha ahhoz minden szín átmenetét Ruben elé kell tennem, hogy fejlődjön, akkor megteszem. Sok minden múlik azon, hogy az ember milyen gyorsan és mire használja a fejét, és a benne lévő észt, ami megadatott neki. Gyors észjárás, türelem és tudás. A három dolog, amelyek a legnagyobb hatalommal bírnak, bár még így is ezek felett áll az idő, azonban az nem releváns. Most nem. Ha szükségesnek érzi, akkor mellette öregszem meg, ebben az irodában, de rá fog jönni a feljegyzésekből, hogy ki tette. Ha nem, akkor rossz lóra tettem, de a szégyen helyett, amelyet a sikertelenség okozhatna, ismételten megíródott kihívásnak tekinteném. Talán sokat várok tőle, talán a remény és a hit, amely bennem élnek felé túlságosan elvakítanak, de már nem számít. A kezem alatt van, a vérünk köt össze minket, amely kapcsot, aligha lehetne csak úgy sutba dobni. - Ha rájöttél, és a megfelelő információk végre a birtokomba kerülnek, azonnal elém hozhatod. Hat emberemet kapod magad mellé, akiket te választhatsz ki - vállam felett pillantok hátra a szusszanásra, vendégem azonban a papírok fürkészi oly' bőszen ismét. - Ő az enyém lesz - hangom tónusa csap át egyik pillanatról a másikra szinte már vérszomjassá, a kereten pihenő kezem szorul ökölbe. Élve akarom, hogy csak és kizárólag én láthassam a rám szegeződő tekintetben a megbánással keveredett félelmet, csak én hallhassam ki a nyöszörgő hangból a könyörgést, amely az életéért szól ki belőle. Nem lesz elég. Akkor és ott már semmi nem lesz elég ahhoz, hogy az emberi mivoltom állhasson előtte, mert a lehetősége adott volt, amivel buta módon nem élt. Megadtam a lehetőséget. Mindig megadom. Szemöldökömet ráncolva rázom meg a fejemet, ahogy a szavak visszhangzanak a fülemben. Olyan ismerősen cseng, de mégis ki...? - Akkor a felesleges beszéd helyett csinálhatnál valami értelmeset is - éles kardként vágják át szavaim a levegőt, annak ellenére, hogy hangomat nem emeltem meg. Nem kell ahhoz felé fordulnom, hogy egyértelműen ki lehessen hallani belőlük az élt, amely úgy vágja át az irodát, mint nemrég Ruben tenyerét a kétélű penge. Tenyerem kezd zsibbadni, pontosan ott, ahol Weiss tenyere lett elvágva. Ott vagyunk összekötve a vérünk által, ha akarna sem tudna megszabadulni tőlem, de egy belső megérzés súgja azt, hogy nem is áll szándékában. A hit és a remény csalóka képe lenne ez is? - Az én társaságomat nem élvezheted sokáig, azonban az ajtó előtt mindig fog állni valaki, nehogy véletlen rossz gondolatok forduljanak meg a fejedben - fejem mozdul aprót, kékjeim pillanatnak az alakra, amely végre megmozdul, és a könyvespolc elé lép. Aprón ráng meg ajkam szeglete, ahogy a mosolyt fogom vissza. Egy gyermek tekintete fürkészi most a könyveket, keresvén azokat, amelyek segítségére lehetnek, mert kicsit ugyan, de törtek a szarvából, amit a gyermeki büszkeség nem bír el. A világomba szeretett volna belátni egy átlátszó és mégis kedves ötlettel, én pedig tálcán szeretném nyújtani felé. - Ha kellő ízesítés nélkül nem tudod élni az életet, akkor nem is érdemled azt - fordulok vissza az ablak felé, homlokomat döntöm ökölbe szorított kezemnek, miközben orromat tölti meg Ruben cigarettájának szaga. A reménybe, mint utolsó mentsvárba kapaszkodom most, hogy a hitem, amelyet belé fektettem lassan ugyan, de kezd elhagyni. Akkor valóban csak a remény marad majd a végére?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. május 24. 17:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809469#post809469][b]Weiss Arion Ruben - 2020.05.24. 17:16[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz Nem tudni, hogy mit hoz a jövő – meglepetést vagy épp csalódást – abban azonban biztosak lehetnek, hogy ha lemegy a gőg, akkor kezelhetőbb. Vannak bizonyos dolgok, amik csak az idővel változnak és még nem telt el olyan sok idő és alkalom, hogy másképp lehessen minden. Egyelőre mondhatni, örül annak, ami van, mert lehetne másképp, sokkal máshogy is. De nincs, csak az, amit elé fektettek és amelyek az első kövek egy úton, amelyet furcsa, morbid hobbiként fektetget a földre a férfi. Szeretné megérteni, hogy miért, csak nem akarja végül is, mert nem a választól fél, hanem annak egyszerűségétől. Ahhoz képest, hogy honnan kezdték és mire indult mindent, nos, eléggé kifacsart történet lett a végére. Csak egy futó pillanatra emeli fel a tekintetét elsőre. - Apropó birtok. Megvan a hely – bizonyára ebből is érteni fogja, minek keresett helyet, még ha az eredeti szándék egyelőre csendes háttérbe vonult, mégis ott volt és érlelődött, azonban sehova sem siet, a lépések előre ráérősek és kényelmesek. Most amúgy is bonyolultabb kerül elé, mint egy ingatlanszerződés hatvankét bekezdéssel, elég lesz egyelőre ezen átrágnia magát. Szusszan egyet. - Megfelelő információnak gondolom a tartózkodási hely számít – hümmög egy sort, talán az is a sorok között van? Ki tudja, ő már itt semmit sem, lehet egy novellát rejtettek a sorok közé. Még mindig legszívesebben lesöpörné és érdemi résszel foglalkozna, de a türelem, megint a türelem játéka, amikor vissza kellett fognia a szavait, most úgy meggondolatlan cselekedeteit. - Lehet sok is lesz a hat, de rendben. Köszönöm nagylelkűséged – lehet kell, lehet nem, majd a helyzet és a helyszín hozza, alapvetően nem rossz, ha van valaki, de ha úgy érzi, hogy zavaró lesz, akkor majd jelzi. Többet nem, ahogy fejét emeli meg arra, ahogy a változás szinte késként hatol át a szobán és jut el füléig. Mondhatni beleborzong, és mégis, érti ő, hogy mi van ezekben a szavakban. Valahol ő is képes így nyilatkozni, ha előtör, ha az tör elő, amit nem kell többé mutogatni, de képes másképp is, csak... mindegy. Apró, szinte már gonosz mosoly ül ki ajkaira, olyan, mint amikor a szárnysegédek megértik az őrült zseni ideáját és minden porcikájuk egyetért velük. - Csak a tiéd. Egy hajszála nem hullik ki közben – és zárja le a dolgot, mert ennyi elég volt rá. Nem üt, nem harcol, csak idecipeli, leteszi és ott hagyja. Lesz ami lesz vonul el dolga végeztével, a takarítás már, tudomása szerint, nem az ő dolga lesz. Bármit is tett, kellőképpen leásta magát a méreg ahhoz, hogy olyan szinteket kaparjon meg, aki és ami elé senki nem akar kerülni. Szinte belefeszül a heg a tenyerén. Mire szavai csattannak, ő már szétteríti a lapokat, sorrendben és bár hiába futja át újra és újra, semmivel sincs előrébb, látni, hogy valamibe belekezdett. Ha még csak az eleje is, messze a vége, ő akkor sem látja, ha most a férfi fejte is áll előtt. Már a polc előtt vigyorodik el, miközben félig kiemel egy kötetet. - Túl sok a rossz gondolatom, nem fog unatkozni – persze, érti a célzást. Nem hívhat ide senkit, nem mehet ki, nem tehet semmit azon kívül, ami a feladata jelenleg. Egy óriási kelepce ez, rácsok helyett, messze mindentől. Cseles. Akaratlanul kell elismernie, hogy ezt most jól tervelte ki. Mindent. A franc, hogy nem tud ezekre nem figyelni. Karján szaporodnak a kötetek, az alapok, a szótagképtár, a haladóbb, és valami szabadabb felfogású értelmező, egyelőre az elsőre van szüksége, hogy akár pár, lehet hasznos kötet címét fejtse meg. Változik ő is, az előbbi gőg helyett, ha a bizonyítási vágy még/már nem mutatkozik, valami mégis. Apró sóhajjal fordul a férfi felé, hogy visszalépkedjen az asztalhoz. - Mások vagyunk, máshogy éljük. Nem a te másoddá kell válnom ahhoz, hogy élvezhessem – pakolja le a könyveket, majd zakójától megszabadulva teríti azt a szék támlájára, ingujját tűri fel. - Fogalmam sincs, mik a terveid az egész folyamat végére, vagy épp mi nem. Naggyá lenni, elbukni, vagy csak csendben megtűrni. Nem számít. Nem lehet a torkomon mindent lenyomni, azonban... most mégis, megcselekszem, hogy megkaphasd őt. A várakozás ilyenkor kellemetlen – ül le és nyissa fel a könyvet, hogy tekintete elvesszen a sorokban. Már most megunta, de elharapja a megjegyzéseit, csak pár apró szitokszó csusszan ki ajkai közül. - Az ajtó előtt álló valaki hozhatna nekem később vacsorát, úgy érzem, ezzel nem végzek lefekvésig.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. május 26. 17:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809646#post809646][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.05.26. 17:40[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az emberi élet mindennapjainak része a csalódás. Ott lebeg a fejünk felett és csak arra vár, hogy egy helyzetben gondolkodás nélkül vesse magát ránk. Nem preferálom, ha csalódást okoznak, mert annak súlyosabb következményei vannak az én világomban, mint a te szürke hétköznapjaidban. Elgondolkodtatott, hogy esetleg valóban ezzel a módszerrel kell-e elérnem nála azt, ami azóta megfogalmazódott bennem, mióta először bukkant fel a pesti bárban. Mert felfigyeltem rá már akkor, tudtam, hogyha tőlem szeretne valamit, akkor engem szeretne elérni, még akkor is, ha nem volt tudatos. Kitartásának köszönhetően léphette át a küszöböt, és nézhettünk végül farkasszemet egymással, miután lefektettük a szabályokat. Azokat a szabályokat, amiket én írtam, és nem léphet át rajtuk következmények nélkül. Mert a szabályok megszegésével automatikusan jönnek a következmények, amiket maguk után húznak, akár tetszik, akár nem. Én pedig nagyon szeretem a következményeket, mert ahogy a szabályokat, úgy azokat is én szabom meg. Tökéletes összhang van a kettő között. – Hallgatlak – nagyot szusszanok. Ahelyett, hogy félinformációkat közöl, előrébb haladhatnánk, talán még gyorsabb és érdemibb is lenne, ha mondaná azt, amit megtudott, megszerzett vagy az ölébe hullott. Az én türelmem is tud véges lenni, és kezdek amiatt aggódni, hogy a mögöttem ülő hamarost eléri azt, hogy a végére érjek. Micsoda csalódás lenne, ha ez valóban megtörténne. – Mmm – kékjeimet el nem szakítom a hamis ablak adta tökéletes képtől, miközben aprót bólintok. Neki egyáltalán nem releváns információ, hogy mióta én rájöttem a használó kilétére, az embereim jórésze a tartózkodási helyének megkeresésén ügyködik, és napról napra sikeresebben. Nem. Neki nem releváns. Ami fontosabb lehet Rubennek jelenleg az az, hogy az elé tett feladatot sikeresen abszolválja, lényegtelen, mennyi idő kell neki hozzá. Oldja meg, hogy a hitem maradjon meg benne, és abban, hogy valóban érdemes a figyelmemre, nem csak ideig-óráig tudja azt fenntartani. Hogy megéri időt fektetnem abba, hogy nekem, majd mellettem dolgozhat, ha úgy érzem, már felkészült rá. Hogy felkészült arra, hogy mellettem nem minden az erőszak és az ösztönből való cselekvés, mert sokkalta több hibázási lehetőség van bennük, amit én nem engedhetek meg. És ha miatta csúszok el, akkor csúszik velem, csak amíg én felállok, addig ő a padlón kénytelen maradni, amíg fel nem fogja tetteinek súlyát. Ez is csak a nagylelkűségemet szimbolizálhatja, hogy az ő szavaival élhessek, mert bár nem segíthetek neki felállni, de támogathatom benne, amíg megtalálja azt a kapaszkodót, ami biztos pont lehet ahhoz, hogy ismét a szilárd talajt érezze a talpa alatt. Mint ahogy az irodát átvágó hangom, ahogy végre értelmes cselekedetre kérem vendégemet, mert eddig aligha mozdult meg érdemben, ami egyáltalán nem tetszik. Oldalra sandítva figyelem, ahogy a könyvek gyűlnek karján, szavait hagyom egyszerűen figyelmen kívül, mindössze felső ajkamat húzom fel reakció gyanánt, amit azonban ő nem láthat. Mire az asztalhoz lépked ismét, kékjeim már a hamis ablakot fürkészik és a benne elterülő tisztást. A fűszálakat simogatja a lágy szellő, amelyek akaratának eleget téve hajlonganak benne. Vajon ő mikor fog hajlongani úgy, ahogy az nekem felel meg? Nem most. Mert a szavaira kapom fel fejemet és kékjeimben a hidegség pillanatokon belül veszi át az uralmat, ahogy az erősebb, szinte már orkánszerű szél a hamis ablakban. Lassan fordulok Ruben felé, és mire teljesen megfordulok, arcomon semmi nem látszik, mindössze egy kedves mosoly. Óvatosan lépek el a hamisságtól, kerülöm meg az asztalt és lépek Ruben mögé. A szék karfájára csúsztatom ujjaimat, amik elfehérednek annak markolásától, alattuk gyűrődik vendégem zakója, mégsem törődöm vele. – Az én terveim előrelátóak és hosszútávra készülnek, még akkor is, ha a várakozás valóban a kellemetlenségig jut már. Vannak olyan esetek, amikor megéri várni – hallom a motyogást, amely a feladatnak, vagy éppen magának a könyvnek címződik már, mit sem számít. Mosolyom nem lankad, miközben bal kezem mozdul hirtelen és ujjaim immár Ruben nyakára kulcsolódnak kellően határozottan szorítva azt, de éppen annyira, hogy még bőségesen levegőhöz juthasson. Hátra feszítem fejét, hogy kedves mosolyommal, annál fénytelenebb tekintetemmel találkozhasson, amikor felpillant, miközben jobbomban csillan meg a penge, amit már olyan jól ismer. Lassan fordítom függőleges irányba a kést, a pengét csúsztatom végig Ruben arcán, erősen markolva továbbra is nyakát, hogy végül gégéjéről emeljem el mutatóujjamat és a penge hideg érintése váltsa fel meleg ujjamét. – Micsoda nagylelkűség szól belőled, Ruben, hogy megcselekszed nekem azt, amit elvárok tőled. Arra a következtetésre jutottam az elmúlt percekben, hogy nem voltam elég világos az elején – lehunyt szemekkel rázom meg fejemet. – Elnézést kérek érte, azonban akkor engedd meg, hogy megismételjem; nincs döntési jogosultságod. Eléd tettem, megcsinálod. Ha nem jössz rá, akkor ebben az irodában leheled ki a lelked – a mély és nyugodt hang, amely betölti a szobát, nem egyezik a tekintetemben meg-megcsillanó sötétséggel. Nem szomjazhatok most. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Főleg nem vele. Nem szomjazhatok az ő vérére.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. május 30. 22:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=809977#post809977][b]Weiss Arion Ruben - 2020.05.30. 22:51[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
- A peremkerületben pihen, a belváros zsúfolt már így is, ott van minden szemét. Egyszerűbb lesz ellátni azzal, amire szükség van. De semmi sem biztos, még egyszer ellenőriztetem, aztán lapozhatok ebben a fejezetben – apró cetlit helyez az asztal azon pontjára, ahol nem hever semmi. Még ha semmit sem tettek eddig, a helyet inkább védi, mintsem előre elronthassa, a papíron a cím pihen, meg persze a jó öreg Fidelius, amelyet ha elolvas, onnantól látni is fog, de nem tömegcikknek szánja, így nem ejti ki egyelőre hangosan. Nem paranoia, csupán apró óvatosság, amely szinte lehet csak túlzás, viszont így biztos, hogy senki sem fog a levesbe köpni. Ha épp turkálnak is elméjében, a címet védi, csak a másikkal kívánja megosztani, egyelőre. A többi meg foglalkozzon azzal, amit talál az emeleten. Elengedi a papírost, a témát is, hogy a kellemetlenebb vizekre evezzen, meg süllyedjen is velük egyetemben. Mert nem kell mocsárba süppedni, csak a magas ló és a leszállás esete, nem mindegy, hogy lelépőt kap, vagy lerángatják onnan, nem túl kellemesen. Utóbbival szembesült akkor is, most is, nem finom és kényelmes utat kap arra, hogy bármit is bizonyítson és lefektessen, hogy bizalom vagy akármi más legyen ebben az abszurd helyzetben. Küzdött már meg ő mindennel és sok fajta helyzettel, nehezebb, könnyebb, talán veszélyesebb is vagy sem, akármi ez, eléggé megedzi az idegeket és minden mást is. Nem könnyű, mert tudja a másik, hogy hova kell taposni és tiporni ahhoz, hogy bármit kihozzon belőle és ez, valahol még mindig bosszantja, ellehetetleníti, de erre a megfelelő hasonlat talán, hogy semmi vadat nem könnyű betörni és arra kényszeríteni, hogy azt tegye, ami más akarata. És mégsem a legjobb. Fogalma sincs mi ez, ahogy arról se, mi hever előtte, legalább viszont elkezdte az értelmét keresni. Tudna még mit mondani, talán lenne pofája felállni és kisétálni, csak épp tudja, azzal rosszabbul jár, mintha továbbra is úgy fecsegne tovább, hogy át sem gondolja. Nem is figyel, csak beszél, ujjai között forgatja a könyv lapjait, keresi meg az alapokat, amelyek olvasata elsőre is magasan vannak, mint hitte, újabb sóhaja inkább valami fújtatás, türelmetlensége a könyvnek is szól, szállhatna bele egyből oda, ahol lennie kellene és nem senyvedne ennyit egy olyan feladattal, ami türelmének és kitartásának igencsak kínzó próbatétele. Nem veszi észre az illúzióablak változását, ahogy a férfi arcán sem, ha kelletlen is, mint valami diák, akit házi feladat írásra kényszerítenek, úgy cselekszik és olvas, futja át a sorokat, miközben mögé lépked. Egy pillanatra emeli fel a tekintetét, majd ejti is vissza, ujjával egy sorra bökve húzza közelebb az egyik papírlapot és veti össze. Ennek semmi értelme, sosem ő volt a szellemi ember. De nem, nem tépi szét, legyűri az ingert. Szavaira enged meg magának egy félvigyort és már válaszolna is, amikor hirtelen mozdul és megérzi, miért is van ilyen közel. Egész teste rezdül, rándul bele, ahogy elkapja, szinte ösztönösen mordul fel és rúg egyet lábával, amely az asztal lapján csattan. A könyv leesik, ahogy kezével és az azzal tett hirtelen mozdulat miatt lesodorja azt. Feje kényelmetlen feszül hátra, gondolatait azonnal kezdi kitölteni az ismerős köd, a reflexszerű védekezés, amely miatt támadni akarna. A karhoz kap, markol rá, miközben mellkasa szaporán emelkedik fel majd le, a kevéske kis levegőt, melyet engednek neki, falja és fújtatva ereszti ki. Nem tekeri tovább magát, teste szinte ívbe hajolva merevedik meg, tekintete haragosan csillogva mered a férfire, hogy aztán nagyobbra nyílva a késre. A Késre. Ökölbe szorulnak ujjai, amelyek a széken pihennek és amelyen a hely van, ahol találkozott már azzal a pengével. Hidegsége előbb arcán fut végig, állapodik meg végül torkánál, hideg veríték fut végig rajta, borzongás, a köd még mindig nyomja elméjét, de tudja, nem engedheti ki. Karját szorongatja, ahogy nagyot nyel, szinte úgy hallja, hogy bőre apró mozdulására hogyan karcolja azt, milyen apró és semmis hangot ad ki, mégis, mintha üvöltene. Szorítása enged, a gyűrött zakó ujját engedi el, keze a levegőben marad, kitárt ujjakkal, mintha megadná magát, pedig nem. Vagy mégis. Kár lenne felnyitott torokkal festeni, nemde? Pár pillanatra hunyja le a szemét, csusszan egy aprót a széken, akaratlanul, mintha menekülni kívánna. Vagy lecsapni. Egyik sem történik, csak hallgatja őt. - Elsőre is... felfogtam... hogy nincs... - sziszegi szinte vicsorogva, indulattal felé. Újabb fújtatás, megint sarokba lett szorítva, megint elkapva és megint fenyegetve. Nem kellemes, nem szereti, gyűlöli, a fejhajtás nehéz, ha előtte nem mutatják meg, mi jár érte, ha nem teszi. Tovább bámulja őt, a tekintetét, mindenét, ahogy a fenyegető él több formában is eléri. Nem fog könyörögni, siránkozni, főleg nem félni. Talán elfelejtette már vagy sose tanulta meg. Ha most mozdul, a penge felsérti a bőrt és vére folyik, ha nem, akkor úgy tűnik, megértette. És tűnjön úgy, mert úgy is van. Nincs választása, még ha erre üvölteni is kívánna. Apró lépések, vagy azok sem. Ismét találkozik vele tekintete, elmélyed abban, amely kitekint onnan, amely a sötét, az övéivel ellentétben, amelyben most tűz tombol, lassan apadó lángok. Aztán elengedi. - Mindent értek – nem kell elnézést kérnie, nem érdekli. Csak a pont a mondat végén, amely hideg és éles. Nyel egyet, légzése lassan normalizálódik.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 15. 20:51
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811595#post811595][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.15. 20:51[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Az asztal egy üresebb részére tolt papírfecnire esnek kékjeim. Bólintok egyet, azonban nem mozdulok, hogy megtudhassam azt, amit magában rejt a papír. Ráérünk erre még, egyelőre azt szeretném látni, ahogy, ha szükséges, vért izzadva köpködi ki nekem a választ, amit a Sébastien által lerótt sorok rejtenek. Egyszerre csak egy rejtéllyel törődjünk, a peremkerület egyébként is csodálatos döntés, szinte már büszkeség csillan piszkos kék tekintetemben, ahogy bólintok is mellé. Végül karjaimat összefonom magam előtt, kissé oldalra fordított fejjel, de a könyveket bújót figyelem. Valahogy nem tudom róla levenni a szemem, és a gondolat mindegyre felüti a fejét; én vágtam nagyobb fába a fejszémet, avagy ő? Mert egyre csak a ráncolt homlokot figyelem és azt, ahogy beleveti magát az elé rakott feladatba, morogva ugyan, de megteszi. Valóban ennyire fontos lenne az, hogy tudjon bizonyítani? Hogy nekem bizonyítsa azt, hogy bármit teszek elé, megoldja? Mert eddig sem győztem neki nyomatékosítani; nekem nem az erejére és az ösztöneire van szükségem, hanem arra, amit a fejében hord. Gondolkodjon, érlelje azt a gondolatot, majd ha úgy dönt, ha úgy érzi, hogy a kockázatok elkerülése lehetséges, akkor cselekedje meg. Sokat várnék el? Az én hibám lenne, igaz? Egy olyan embertől sokat elvárni, aki gondolkodás nélkül ejti ki a szavakat a száján, mielőtt azokat megrágná, ahogy illene, hogy érezzem azt nem csak bizonyítani akar nekem, de még tisztel is mellé. Anélkül nincs keresnivalója mellettem, el sem viselném, látni sem akarom, ha ez az alapvetőség, amely az emberek jórészéből kihalt már, nincs meg benne. Márpedig nincs. Botor módon ejti ki a szavakat a száján, amikor elvárom, hogy gondolkodjon előtte. Valóban nehéz dolgot kérnék? Ilyen teljesíthetetlen lenne? Mégis miért? Miért kell ismét a sötétségnek megcsillannia tekintetemben, ahogy a hamis ablakban is? Miért kell lágy, mégis erőteljes hangomnak betöltenie a szobát? Miért kell előkerülnie a késnek, amely összeköt minket? Amelyen mindkettőnk vére csordogált, hogy egy olyan köteléket köttessen meg kettőnk között, ami elválaszthatatlanná tesz. Miért kell hátrafeszített torkának szegeznem, hogy felfogja szavaim súlyát? Miért kell bántanom ahhoz, hogy megértse, nem dönthet, soha nem dönthetett, és amíg én azt nem mondom, nem is fog? Kérdés követ kérdést, a karomba markoló ujjakra térek vissza gondolataim közül, amelyek csak még inkább elbizonytalanítottak. Nem is probléma, hogy kiszakítottak onnan. Egy kellemes, óvatos, szinte már bátorító mosolyt küldök meg felé, ahogy a zakómat markoló ujjak eresztik el azt, majd állnak meg a levegőben kitárva. Ciccegek egyet, államat teszem Ruben homlokára, miközben a pengét oldalra fordítom, annak lapját fektetem gégéjére. Csak egy apró mozdulat kellene… egy apró, semmis mozdulat, hogy sötétvörös vére borítsa be a szőnyeget, az erőtől duzzadó illat töltse be a szobát, amely a vörös folyadékból árad. Csak egy apró mozdulat, hogy a sötétség elszálljon tekintetemből és visszatérhessek az emberek közé. Apró mozdulat lenne azért, hogy újra visszataláljak és végre megkaphassam azt, amire vágyom, mióta betette a lábát az irodába Pesten. A vérére. Immár fojtott hangja ránt ki a borzalmakból. Homlokáról veszem el államat, az előbbiek hatására csillogó tekintettel pillantok le rá. Szabad tenyeremet csúsztatom arcára, miközben beszélni kezdek. – Én nem úgy vettem észre, azonban, ha valóban így lenne, bocsáss meg nekem – szabad kezemet veszem el arcáról, azonban a penge megremeg torkánál. Nem veszem el onnan, ismét lemosolygok vendégemre, ahogy a gondolat beférkőzik a megannyi borzalmas csoda mellé. A kés feszül vissza torkának, a kellemes mosolyból lesz hideg és könyörtelen vicsorgás, mintha csak kiengedtem volna magamból a vadállatot. A sötétség lobban fel újra, pedig már apadni látszott. Miért szükséges ezt csinálni velem, Ruben? Miért? – Érdekelne mi jár azért, ha nem hajtasz fejet előttem? Szívesen megmutatom. Érthetetlen, hogy nem ezzel kezdted, pedig gondolom benned bujkál a kérdés egy ideje – hangom valóban megbánásról árulkodik, Rubennek nincs oka kételkedni bennem. A penge tűnik el torkáról kezemmel egyetemben, hogy fejének hátsó részére simítsam azt, és kissé segítsek neki előre biccenteni. Nem szeretném, ha lemaradna a műsor egyetlen pillanatáról is. – Őszintén elnézésedet kérem, amiért eddig nem tettem meg. Tarts öt perc szünetet a rúnákkal, amíg végzünk, talán az agyad is hálás lesz ezért – elengedem fejét, a kést csúsztatom lábbelimbe, hogy mellé léphessek és tölthessek neki az aranyló whiskyből, amit felé is tartok, majd, amint elveszi, magamnak is.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. június 16. 18:20
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811701#post811701][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.16. 18:20[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Nem nyúl a cetliért, amely érthető, hiszen egyelőre máshol, más felületen pihen a fontos, az elsőbbséget élvező információ. Nem is erőlteti, ő átadta amit kívánt, egyelőre több sincs, talán észre sem veszi a néma és láthatatlan „dicséretet” a pillantásában a helyválasztása felé, és valóban nem, hiszen már a rúnákon járnak szemei, agytekervényei, a zavaró figyelem, amely a férfi felől árad, ignorálva marad, hiszen rá nem mordulhat, hogy bámuljon mást. Nem érti, miért teszi, talán felügyeli, hogy valóban foglalkozik vele, nem csak bámulja, üres, üveges tekintettel és arra vár, hogy magától oldódjon fel a titok. Nem. Ez teljesen felesleges lépés, noha gondolatai elkalandoznak, ide és oda, mikor mire, mindig visszatér a sorhoz, amelyet elsőre, sokadjára sem ért, de majd az idő talán neki is kedvez. Továbbra sem hisz ebben, a módszerben, semmiben sem, de nem írja már körbe újabb szavakkal, felesleges, hiszen nem enged. Nem írhatja és ha akarná sem tudná, mert esélyt sem kap. Talán tényleg a feladat hibája, talán nem, ahogy görgette maga elé a szavait, meggondolatlan módon válaszolgatott, mintha csak valamely ismerőse lenne, már nem számít. Elfelejtette azt, amit a pesti irodában már megtanult, vagyis elsajátított ahhoz, hogy aztán a nagyobb szörnyűség, a hullám végül bekebelezze és elvegye eszét. Elfelejtette, hibáztassa már a lapokat, amelyeket meg akar felejteni, a nemi sztereotípiát, hogy nehezen figyel két helyre teljesen, vagyis az egyikben sem teljes. Elfelejtette, hogy tenyerét milyen erő vágta át, mert már behegedt, elmúlt a viszketés, a lüktetés, és mégsem, mert ugyan úgy zsibbad, érzi és kaparja, ha felbukkan. De elfelejtette, csak a férfi nem, Alfred talán a legapróbb pillanatot sem sosem, nem engedheti meg magának a felejtést bizonyára, miközben itt ül az asztalánál valaki, akinek fel kéne érnie oda, ahol már a felszín nem kényelmes. Hogy meg kell mutatnia, hogy mennyire képes elszakadni, mint az ideg, amely végül cselekvésre készteti a férfit. Az ostor egyet csattan, súlyosan. Belekapaszkodik, majd engedi el, holott roppanásig tudná szorongatni. Hogy az előbb még lassan ringatózott, csendben, most pedig vadul hánykolódik. De nem lehet, megint és ismét nem lehet elengedni, hagyni, hogy a rések mögül, között kiszivárogjon, áttörjön és elöntsön mindent. Ahogy nem lehet, nem akarná bőrét felnyittatni, úgy nem akarja elméje gátjait átszaggatva megint elé teríteni a lapokat, azt, amelyek nem cinkeltek, nem csalnak, nem is ő talán. Gondolkodjon, tanulja meg ismét, érezze a hideg fémet, amelytől lassan érzi a verejtéket legördülni tarkóján, homlokán, amelytől vadul ver a szíve és ő is vadul akar verni, kapálózni, mégis, nyugton ül, csak szaporán le és fel mozgó mellkasa és cikázó tekintete az, amely most él. Ujjai még mindig a levegőben, meredten, mintha ki akarna nyúlni, elkapni bármit, valamit, de csak ott állnak és semmit sem tesznek. Hogy amikor egy pillanatra elkapja a tekintetét, ne azt lássa, nem azt, aki az irodában fogadta. Sajátja értetlen egy pillanatra, homloka bőre ráncolódik, szemei kissé összeszűkülnek. Valami, ami kibújt belőle, mint az irodában és mégis, más. A penge fordul, immáron nagyobb felülete ér bőréhez, egész testét libabőr pettyezi, azonban ez nem kellemes, nem bizserget, egy pillanatra talán a vészjelzők csendülnek fel fejében, hogy most vagy soha. Hogy ragadja meg, engedjen a veszett doboknak elméje mélyén és hagyja, hogy az legyen, akit ma épp száműzött a másik. Hogy legyen ő a kés, az ítélet. Végül teste feszül meg, a szék aprót nyikordul, ahogy alig, de moccan. Homlokán érzi meg állát, ahogy odadönti, most végképp értetlen. Szemeit lehunyva zihál aprókat, olyan most a másik, mint a vihar előtti csend, vakon is érzi, érzi bőrén, még a ruháin át is, mindenütt. Megtehetné, könnyű lenne és akkor többé senki sem néz rá, senki sem mondja azt, amit, senki sem tudná többé. Meg és mégsem. Nem mozdul a kés, a keze nem remeg meg, nyelni sem mert, mert most azzal sértené fel saját magának a bőrt. Egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, ez tör ki belőle majd vissza, egy nagy sóhajjal és egy még szomjasabb kortyolással, amikor elveszi az állát. Szemei pattannak ki, ahogy keresik elhangzott, suta szavai után a másik ábrázatát. Nem érti, most nem. Pedig valóban felfogta, azzal soha nem volt probléma. Csak a dac, a küzdelem, ő, aki mindig és mindent megtehet, kevés a kivétel. És most a férfi nyomatékosítja, hogy ő is az. Nem felel, csak tekintete, amely most szikrázik kissé ugyan, az indulatok apadnak, de van egy kis utócsengése. Csak a tekintet, amely belefúródik, amely arcára tapad. Megbocsátani? Miért? A mostaniért, azért, amit Pesten tett, vagy amit tenni fog? Sosem tudni. Eltűnnek arcáról az ujjai, amelyet, még ha forróak is, jegesnek érzett. Egy apró sóhajt hallat, majdnem megkönnyebbül, eddig meredten álló keze elernyed, a szék karfájára esik. Egy pillanatra elhiszi a végét, majd úgy feszül vissza a kés, mintha muszáj lenne. Teste reagál, aprót rándul, lába ismét fájdalmasan ütközik az asztalnak. És akkor meglátja azt. Meglátja, amelytől a jeges érzet visszakúszik gerincébe. Amikor arcáról olvas végre és megérti. Ő valóban elrejtette és fájdalmas, ha találkozik a szörnyeteggel. Ajkai enyhén nyílnak el, szavai eltűntek. Hát találkoztak. A mélyen ülő sajátja mégsem dorombol felé, feszülten figyel, mozdulni nem mer. Teljes a csend. És ez a csend a halál csendje is lehetne. Előre bukkan a feje, mintha víz alól bukott volna fel – húzta volna fel, ahova előtte percekig lenyomta, ott tartotta míg az oxigénhiánytól nem szenvedne – úgy kap a levegő után és kap újra. Ujjai esetlenül nyúlnak oda, ahol a pengét még tökéletesen érzi, előre görnyedve, másik kezével kapaszkodva bámul fel végül rá. Hogy mi? - Micsoda...? - még nem tért vissza, fogalma sincs, mi a kérdés. Zilált tincsei most nem érdeklik, nem érdekli a tökéletesség, semmi. - A kérdés.. fontos most? Fontos. Rendben – nem alázkodik meg, nem retteg, csak helyre kell tennie magát odafent. Majdnem elvesztette és azzal a torkából kizubogó vérárammal írta volna utolsó levelét. Nem figyel arra, mit ténykedik, a papírokra bámul, most végképp nincs humora rejtvényezni. Hirtelen támad kedve lesöpörni mindent, üvölteni, talán rombolni, de csak a szék karfáját markolja ismét, fájdalmasan. Ha nem cselekszik másképp Alfred, meg is történne, de meredt bambulásából a felé nyújtott pohár zökkenti ki, annyira, hogy egy ideig csak bámulja a poharat, mintha vér lenne benne. Pedig csak... - Köszönöm – veszi el, kortyol bele azonnal, marja csak, érezze csak, ahogy lecsordul torkán. Ekkor bámul az ablakra, ahol nemrég még a homokos tengerpart és fűszálak táncoltak. A poharat leeresztve dől hátra, megkeresi a férfi tekintetét, egy kérdő pillanatig fogja meg, majd bámul vissza a hamis ablakra. Mi történik? Mi fog vajon történni? Ismét érzi, hogy pulzusa emelkedik, a pupillái nagyobbra tágulnak. Érzi zubogni keringését a fülében. Le kell állnia. Le kell. - Valóban igaz, bennem bujkál, érdekel. Csak sosem volt biztos, láthatom-e. De most látnom kell. Mindent értek – van egy nyugodtabb él szavaiban, semmi több. Látnia kell. De nem tudja, akarja-e.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 16. 21:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811712#post811712][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.16. 21:00[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Tartok attól, hogy amíg a bennem bujkáló sötétség nem kapja meg azt, amire igazán, a szíve mélyéről vágyik, addig nem menekülhet el előlem. Nincs olyan hely, sarok vagy zug, ahonnan ne tudnám előásni, és félő, hogy ezzel ő nincs tisztában. Készségesen állt rendelkezésemre most is, bármennyire nem fűlik a foga az elvégzendő feladathoz, ül, és csinálja, morog az orra alatt ugyan, de cselekszi. Agyi kapacitásához mérten, amit, ha minden úgy történik, ahogy én azt akarom, akkor kiaknázunk és olyan csodákat enged mutatni neki, amiktől rájön, mégsem olyan rossz az a világ, amit valóságnak hívnak. Mert az illúziók által kreált világban leélni egy életet, amely minden találkozásunkkor egyre jobban és jobban repedezik meg, mint egy ősöreg tükör, aligha lehetséges. Nem kisfiú már, hogy a démonok elől, amik az ágya alatt várnak rá készenlétben, elbújjon, főleg, ha időközben ő is egy lett közölük. És talán ez az oka annak, amiért mérhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy ismét láthassam vérét folyni. Bárhol, csak láthassam. Itt és most is megteszi, miközben mellkasa süllyed le és fel, miközben érzem és hallom szuszogását, amely mindent elárul. Ő nem szeretné nekem adni a vérét, hogy csodálhassam pár pillanat erejéig, ahogy végig folyik a penge élén, nyakának férfias vonalán be az ing alá. Lehunyt szemeim alatt jelennek meg a képek, amelyből a hangja ránt ki, és amelyre őszinte megbánással hangomban reagálok. Mérhetetlen bűntudat mardossa a sötétséget, ami egyre jobban tobzódik bennem, mert kiharcolta, buta módon küzdött azért, hogy megmutassam azt, ami én vagyok. Hogy megmutassam azt az apró pluszt, ami bennem rejtőzik, de csak nagyon ritkán mutatkozik meg, mert nincs rá szükségem, hogy elöl legyen éjt nappallá téve. Felesleges erő- és időpocsékolás lenne, nekem pedig ilyenekre nincs időm. Végül államat veszem el homlokáról, hogy segítsek neki a megfelelő irányba pillantani, ahol szemben találhatja magát a képben megtestesült sötétségemmel, mert a hamis ablak mindössze annyit mutat. Sötétséget. Kérdését egyszerűen hagyom figyelmen kívül, ismét botorság feltenni olyan kérdést, ami egyértelmű. A poharat tartom felé türelmesen, kedves mosollyal ajkaimon, ámbár ugyanazzal a sötétséggel tekintetemben, mint eddig. Micsoda kettősség! Csodálatos és dicséretreméltó, hogy így is kordában tudom tartani azt, ami vagyok. Amint elveszi, a hálára biccentek egy aprót. Könnyedén, jobb kezemben whiskymet tartva lépkedek a hamis ablakhoz, aminek felületére koppintok rá egyet lágyan. Aprót szusszanva, elégedettséggel figyelem pár tizedmásodpercig, amíg az ablakban kezd el hullámzani a sötétség. Visszalépkedek Ruben mögé, a szék háttámlájára könyökölök, kissé lehajolok vendégemhez. – Nem mutathatok meg mindent egyszerre, különben oda a meglepetés ereje, de szeretek eleget tenni vendégeim kíváncsiságának, így… – bal kezem mozdul, hogy Ruben feje mellett nyúlhassak el és bökhessek a hamis ablak felé, ahol a kép lassan ugyan, de kezd kitisztulni. – Légy üdvözölve az én világom egy olyan mélységében, amit reményeim szerint nem harcolsz ki magadnak – búgó hangom tölti meg a szobát, lassan húzom vissza kezemet feje mellett, hogy ismét a támlára könyökölhessek. Végszóra. Mosolyom szélesedik ki, szemeim csillannak fel, ahogy a kép kitisztul, és a meztelen férfit engedi láttatni egyenes háttal ülni a székben. Nincs megkötözve, nincs megátkozva, egyszerűen ott ül, várja a sorsot, amelyet megérdemel, és tud róla. Én voltam a sorsa, csak akkor ezt még nem tudta, de amint tudatosul benne, amint gyöngéden lépkedtem be a helyiségbe, hogy szembe nézhessen velem, a hideg verejtékcseppek egymás után hullottak alá arcáról. – Úgy gondolom kiérdemelted azt, hogy meglásd, mi jár annak, aki elárul, és mi annak, aki tiszteletlen. A butasága vezetett idáig, így nagyon kérlek, hogy jól figyelj – aprót kortyolok az italból, bal lábamra helyezem testsúlyomat, miközben a férfi tekintetében az őszinte félelem csillan meg, de mozdulni nem mer. A félelem bénította meg, mert amikor elkapták, amikor közölték, hogy a végzet hamarosan eljön érte, nem erre számított. Nem ezt ígérték neki. Az ígéret csodálatos volt, amiért megcselekedte az árulásomat. Rengeteg pénz, gondtalan élet, lányok egymás hegyén és hátán. Szerinte megérte, egészen addig a pillanatig, amíg nem léptem be az irodába és léptem elé, hogy a kést játszi könnyedséggel húzzam végig combjain, alkarjain, vállain, nyakszirtjeinél. A látvány gyönyörű volt, megkönnyebbülten mosolyodott el, mert azt hitte ennyi történt. A kép hirtelen vált, a hófehér és elernyedt test ül a székben immár megkötözve, testén ezernyi apró és felületes vágás. Fülemben hallom a hiperventilláció miatti felületes légzést, azonban Ruben ezt nem értheti. A hamis ablak csak képeket mutat neki. Hatalmas hiba. – Én úgy vélem, hogy a hipovolémiás sokk miatt volt még itt életben. Lenyűgöző volt, ahogy végig követhettem a testi és agyi reakciókat – kedves, törődő hangom végül elhal, ahogy a kép ismét hirtelen vált és a fehér, inkább már csontvázra hasonlító, kivéreztetett test, kissé kicsavarodott pózban fekszik a székben. Nem lélegzik, többé a barna tekintetre nem borul a szemhéj, az izmok és inak nem mozdulnak, a csontokra feszülő bőr többé nem lesz napbarnított. A férfi az árulása miatt halt meg.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. június 17. 20:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811779#post811779][b]Weiss Arion Ruben - 2020.06.17. 20:00[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Ha behunyja a szemét, ha az utolsó lámpa is lekapcsol, ha a csillagok és a Hold nem bújik elő, ott a sötétség. Ha egy szobában minden ablakot mellőzünk, az ajtó alatti rést is, akkor szintúgy, hiába tágulnak a pupillák hatalmasra, nem tudja értelmezni az emberi szem. Nem erre lett teremtve. Nyitott szemmel van, fényekkel körbeölelve, mégis, megint a sötétség, amelyet ezek mellett is értelmezni lehet. Talán tényleg felszínes, talán tényleg újabban, mióta ebben az országban porosodik, nem figyel, nem hajlandó figyelni arra, ami a zónán kívül pihen. Talán tényleg hasztalan, ostoba és talán ott, abban a szobában kellett volna elsüllyednie, kérdés, melyik lett volna előnyösebb. De ő nem ilyen, nem tudja feldolgozni azt, hogy ennek ott, ennek már vége kell legyen. Igen, ő nehéz eset, papírok írhatnák a lehetetlen és addig pofozgatta az alvó szörnyeteget, amíg az előbújt és megmutatkozott. Olvas a sötétben, talán bele is zuhan, percekig tartó szabadesés a semmiben, amely olyan mély, hogy ha kiált, az is csak egy széles ásításnak tűnik. Ahol nem tudni, egyáltalán van egy alja, amelyet elérve, kellemetlen és gyilkos erővel történő becsapódás ad pontot az egész végére. Nem tudni, hogy valaha véget ér vagy örökké csak zuhanni fog. Egy pillanat volt az egész, hogy összekapaszkodott vele, hogy a tekintetet elkapva megérinthette vagyis inkább megérintette, mégis, óráknak tűnnek. Az idő kegyetlenül lassult le és a percek lassan gördültek előre, azt várva, mikor jön el a nulladik óra. A gongatás. A végszó, becsapódás. Noha a másik vágyik arra, amely a penge alatt, a bőr alatt zubog, épp forr, nem veszi el, nem követeli valóban, csak mint valami figyelmeztetés. Kettős, egyszerre táncol a két oldalon, egyik felét abban tartva és válaszolva, aztán hirtelen vált és acsarog. Feláll a piheszőr a tarkóján, bensőjében talán felmordul valami, hogy támadjon, adja vissza, viszonozza, azonban, ahogy talán ma először, ahogy annyira óhajtja, kívánja, az agyát kezdi használni. A fogaskerekek lusta csikorgása helyett pörögnek, okot és okozatokat válaszolgatnak az ezer kérdésre, az ezer szóra, amely ki tudna törni belőle. Üvöltene, hogy vigye azt a szart tőle, lecsaphatna, tud olyan fogásokat, amely hamar kedvezőbb fordulatot hoznának egy pillanat erejéig, rá tudna markolni a késre, hagyná, hogy a köd eleméssze az elmét, amely végre gondolkodik. Ha eddig nem akart elveszni, most miért tenné? Higgadtság, csak annyi, ami ilyenkor belefér, látható feszültség és figyelem, mert most valóban néz, nem csak lát. Elhesseget minden mást, ahogy ellép tőle, ahogy eltűnik a penge, ahogy ismét levegőhöz jut, mintha térdét nyomta volna bordáinak, pedig azt belülről kalapálja a megemelkedett pulzustól kapáló szív, mely emberi, hogy ő ember, nem pedig isten, akinek nem vethet véget egy kés. Hosszasan fújja ki a levegőt, hunyja le a szemeit egy hosszú pislogásra, majd vezeti figyelmét az ablak felé. Rendben, megmutatta magát, teljesen. Végleges forma került elé, ahogy rá-rápillant, követi a mozdulatokat, mintha egy teljesen idegen alak lenne előtte, nem az, akinek az arcát már bőven megjegyezte. Ő bemutatkozott múltkor, ha hibásan is, ha hirtelen és erőszakosan, de megtette. Illett már viszonozni? Nos, talán nem, nem kellett volna idáig látnia. Képtelen ezentúl csak úgy nézni rá, ahogy a világ, ahogy mások. Mert ami egyszer beette magát elméjébe, méghozzá abba a szekcióba, ahonnét múltkor előbújt, az onnan sosem távozik. Ám legyen. Minek Pokol, ha a démonok a felszínen karcolgatják a valóság határait? Az ablak válik jelenleg az átjáróvá valóság és egy olyan dimenzió között, amelybe a normál ember elméje belerokkan. Odalép, koppint és ismét visszatér, háta mögött áll meg, mintha szükség lenne ismétlésre vagy csak őrzi a nyugalmát, amely már rég nincs. Még mindig készenlétben áll, hátát a támlának dönti, így hallgatja a szavait. - Igazán hálás leszek bizonyára azért is, amennyit mutathatsz – hiába akar ő mindig mindent, talán most, hogy gondolkodik, megérti, mindent mégsem lehet. Nem mindenki tanul a szavakból, tudna mutogatni, hogy hányszor jöttek már rá erre és talán már rájött, hogy nála a szavak nem teljesek. Talán mind a ketten rájöttek arra, hogy miféle módszer kell ahhoz, hogy a másikra nézve a feszengés, a gúny, a játék ne törjön felszínre. Talán nem a penge hideg csókja volt a vízválasztó pont, hanem a mostani. Érzi, hogy a férfi közel van, a támlán könyököl, lehajolt hozzá, miközben saját ujjai hajlanak ismét be, hogy akaratlan érjenek a sebhelyhez, a kép közben pedig egyre tisztább. Az ő világa. Bólint csupán a köszöntésre, majd arra, hogy figyeljen. Hisz figyel. - Tehát két történet, rendben – nem mintha sietne, a papírok meg fogják várni, ahogy az is, hogy ezek után nem küldi aludni, hanem vissza, hogy folytassa csak. De hol vannak a rúnák ahhoz, ami lassan bontakozik ki előtte. Ahogy a képsorok pörögnek, úgy válik el a támlától, dől előre, mintha valami izgalmas folyna a képernyőn, ő pedig látni akar minden apró momentumon. Az első pillanatok nyugodtságát, a felismerést, majd azt, amit jól ismer. Félelem csillan a halálán lévő alak tekintetében, szinte érzi a szagot is, mert olyankor az izzadtság szaga is más, egyesek összepisálják magukat, hánynak, nyáladzanak. Ez az a világ, amelybe annak idején belemászott és amely nem engedi. Nem szól egy szót sem, míg megy a show, arca sem rezdül, csak agya jegyzetel. Végül pedig megérti. Megérti a penge szerepét, megérti azt, ami a pillantásában lakozott és nem ismerte fel. Éhség. Ma pedig majdnem megetette. Balga és botor. Megérti. Visszadől a széken, amint az utolsó képsorok táncolnak előtte, az italba kortyol. Ujjhegyét nyomja a sebhelyének tenyerén, majd úgy fordul a széken, hogy rápillanthasson, mindegy, milyen közel van. - Amikor felfogják, hogy vége, a tekintetben van valami, amely szép lassan, mint egy fáklya, először fellobban, majd lassan kialszik. Ha pedig nincs mitől égnie, úgy még lassabb és lassabb, ahogy az utolsó szikra is kihuny. Az első ilyen lenyűgöző, utána csak szomjasabbá válik az, aki belekóstolt – csevegő hangneme halk és könnyed, semmi nincs benne. Nem fél, nem remeg, látott rosszabbat is, mégis, mintha közelebb lépett volna hozzá, elhagyta volna azt a három lépést, a lépcsőfokot ahonnét dirigált. Érdeklődő, kíváncsi. Talán kiengedte ő is azt, akit nem kellene. Megsétáltatja, hagyja beszélni. Egymás között - Kérlek, mutasd tovább – fordul vissza, és igazándiból, talán a számára címkézett csak most érkezik. Egy pillanatra sem enged fel, enged el. A pattanásig feszült ideg, kérdés, ki lesz olyan bolond, hogy el is engedi végül.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. június 18. 20:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=811858#post811858][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.06.18. 20:50[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna. Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod. Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül. – Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. július 20. 01:27
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813710#post813710][b]Weiss Arion Ruben - 2020.07.20. 01:27[/b][/url] Alfred - Kijev, a föld alatt, közelebb a pokolhoz A következő műsor megtekintése 18 éven felülieknek ajánlott
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Az árulást mindig megtorolták. Hol közvetlen, hol közvetett, de megtörtént és nem is olyan új és ismeretlen számára sem. Ha csak enyhén is, de mindig megtörtént, bár abban igazat kell adnia a látottaknak, ebben a világban többnyire a halál az, amely a pontot teszi az egész végére. Az már más, hogy ki és hogyan cselekszi meg. Van, amikor az szenved, aki elkövette, mint esetükben a szerencsétlen a széken, aki utolsó csepp vérét adta azért, amit elkövetett. Kíváncsi rá, mekkora mérték az, amely miatt el kellett ezt érnie nála, amely miatt az ablakon látott alak, aki mögötte áll közben, teljesen más és amelytől akaratlan fut végig karján a libabőr. De hisz mindenkinek ezer arca van, ez tény, mindenki más, mikor mást cselekszik. Ki így, ki úgy váltogatja, vagy csak rendezi át a képet. A lényeg ugyan az. Az ott a gyilkos arca, amely nemrég pillantott rá teljes közelségből, mert azoknak saját arcuk van, de a nép, az átlag ezt nem látja meg addig, míg nem kerül elé a halál pillanatában. - Tudni lehet... mit követett el? - csak egyszerű, kíváncsi hangnem, érdeklődő, mintha művészek beszélnék meg, milyen ecsetet használt, mire alkotott, vagy épp ki volt a múzsa, amely megcsókolta és meg sem állt, míg kész nem lett a mű. Érdeklődik, ezzel nem olyan vizekre csap, amelytől az előbb intette óva, mint a tiszteletlenség, mert látni rajta, ahogy bámulja tovább a képeket, hogy választ se vár, ha nincs rá lehetőség. Igen, a gőg is, hogy nem érdekli, hogy ez az egész nem érdekli, de az ész is, hogy most megint annak kell lenni, nem csúszhat ki, nem léphet megint abba a csapdába, amely miatt már így is rezgett a léc, amely miatt minden majdnem mehetett a szemétbe, vele együtt, darabokban. Nem. El kell ismernie, hogy szüksége van a higgadt darabra a kirakósban, amit eddig csak a dobozban pihentetett, mert kell a francnak, a lényeg így is kivehető volt, a kényelem és a saját bizonyossága mindenben elhitette, minek, nincs rá szükség. Pedig van, látja, érzi és érezni fogja, annak pedig nem enged, hogy egy ilyen miatt vesszen el egy nap. Nem, azt tudja, hogy ha más által, és hogyan érjen véget, az pedig nem ez a megoldás, nem ez az út. Akkor tanul, ismét és átkoz némán, hogy ezt elérte. Gyűlöli, de minden makacs teremtés ilyen. Nehezen kezelhető, aztán egy idő után alakul csak. Talán ez az idő most. - Valóban. De nem mindig megéri, valamikor csak kell, mert más azt mondja, azt akarja. Más szava dönt, a lélek pedig alkalmazkodik hozzá, egy idő után hozzászokik, aztán pedig követeli – mert való igaz, gyilkosnak sosem készült. Volt erőszakos, volt bitorló, minden, de aztán fordult a világ és más kellett. Alkalmazkodott, hogy előre jusson, fürdött benne, egy idő után pedig már nem váltott ki belőle semmit. Nem félt akkor sem, nem volt lelkiismeret-furdalása, sem semmi, mégsem volt az, mint mondjuk a mániákusoknál, akik akkor elégülnek ki, ha valakiből kiszáll az élet. Talán már akkor is kegyetlenül semmit sem érzett, vagy csak azt, hogy ezt nem kellett volna. De megtette. Nem fűzi tovább, mert jön a második felvonás, neki pedig figyelnie kell. Nem vár kegyesebb megoldást, így nem lepi meg az újabb székhez csatolt alakot pillant meg. Aztán végül azt, amit tesz vele. Ösztönös reakció, ahogy érzi saját ujjperceit zsibogni, az egyik meg is rándul, viszont félre nem néz, arcán most mégis látni valamit. Orra ráncolódik, ajka húzódik felfelé, mert a halál egyszerű, véget ér, na de a kínzás. Az más. A hosszas tortúra, aminek a végén nem vár a megváltó semmi és üresség, csak a fájdalom, újra és újra. Megborzong, ahogy mély sóhajt vesz, mint aki épp lenyűgöző képeket lát, pedig nem. Oké, érti ő, mindent is ért. Ahogy lehajol, úgy néznek szembe egymással, fordítja fejét a másik arca felé, közelről, érzi a whisky bukéját, miközben beszél. Kegyetlen, gyilkos, a szörnyeteg, belebámul a szemekbe, elkapja és nem ereszti, ő nem az a könyörgő, nem olyan fajta és mégsem ostoba. Végighallgatja, ajkaira lágy és apró mosoly ül ki, mintha most ismerte volna fel igazán, mintha mindig ismerte volna, bár inkább azt, hogy mivel van dolga. Mintha rég találkoztak és most fel kellett eleveníteni a dolgokat. - Sikerült, igen. Elég volt ez a kettő hozzá, hogy levonjam a tanulságot – hogy mindenképp szarul jár, ahhoz pedig túl büszke. Túl bolond, hogy féljen. De ám legyen. - Nem én vagyok a logikus szavak embere, nézd el nekem. Sose voltam, megittam már párszor a levét. De igyekszem, főleg észben tartani – biccent is mellé, hogy cselekszik majd, vagy választja a csendet, azzal pedig sosem járt rosszabbul senkit. Feljebb tornázza magát ültében, már nem az elnyomott, lenyomott büszkeség látványa, kényelmesen ül és még mindig őt figyeli. - Jól vélem, a delikvens utána még élt? - bök az ablak felé. - Láttam már eleget, majdnem mindent, de ez... nos, erős húzás – szisszen fel, és örül annak, hogy saját ujja csak bizseregnek. Ez ilyen. Megint beleborzong, veszett fejsze nyele, nyakig benne van, ez nem vitás és tartania kell magát, még ha le kell nyelnie a keserűt. Sokszor. Gyűlöli a helyzetet, a sarkba szorítást, bármit, de... Valamit, valamiért. Az asztal felé pillant. - Nem tudom meddig fog tartani, ebben őszinte voltam.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. július 23. 15:32
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=813984#post813984][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.07.23. 15:32[/b][/url] W E I S S R U B E N aka L O V A S O M “That’s not my shadow, That’s my darkness” 04.26., Kijev, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ebben a világban, ahol a mindennapjaimat vagyok kénytelen tölteni, sokan gondolkodnak úgy, hogyha félnek tőlük, akkor övék a hatalom. A félelem becses dolog egy embernél. Lehetőséget ad arra, hogy egy helyzetet máshonnan szemléljünk és éljünk meg, befolyásolja a döntésünket, ami akkor megmentheti az életünket. Azonban, aki félelemből cselekszik, megbízhatatlan. Életet menthet, valóban, ezt képmutatás lenne tagadni, azonban a saját életedet, és nem azét, akiért halnod kellene. Akiért képes lennél meghalni, ha azt követeli tőled, nem félelemből teszed, hanem mert tiszteled, és olyat nyújt neked, amire szükséged van. Félelemből csak magadra gondolhatsz, olyankor a világon minden és mindenki más is megszűnik létezni. Megéri így elhinni, hogy a hatalom a te kezedben van, amikor félelemből cselekszenek érted és neked? Bátor, talán inkább már vakmerő hitnek mondanám. – Elárult – nyugodt és kellemes hangom tölti meg a szobát. Kellemetlen rezgésnek, mintha bűntudat, esetleg megbánás marcangolna, nyoma sincs. Tárgyiasan közlöm a tényt, hogy az árulásáért jutott neki olyan sors, amely nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha nem ostoba módon cselekszik, hanem gondol a tettei következményeire. Ezt szeretném elérni vendégemnél is. Valahogy az állati ösztönöket szükséges háttérbe szorítani ahhoz, hogy valamit tudjak vele kezdeni, mert egyelőre azon kívül, hogy minduntalan arra vágyom, hogy vörös vére fesse be ismét a tömör fa asztallapot, mást nemigen értünk el. Türelmet kell statuálnom, hogy a végén élvezhessem a megért gyümölcsöt, az eredményt, amit elértem. Lehet, hogy sokat kérek tőle, lehet nem ilyen módon kellene, lehet egyszerűen képtelen olyan értelem megmutatására, amit én mindig is elvártam az embereimtől. Ezért kell a türelem. Sokkalta jobban, mint eddig bármikor. A hamis ablaktól pillantok vissza rá vállam felett, de egy apró mosolyon kívül semmit nem teszek egyelőre. Amíg az ablak magához tér, van időm válaszolni, így nem kapkodom el. Komótos léptekkel sétálok vissza hozzá, és amíg a férfi tüzes tekintete látszik csupán a képernyőn, elmosolyodom. – Kellemetlen felfogás. Soha nem kértem az embereimet arra, hogy öljenek értem, mégis megtették, ha az volt szükséges. Nem tudom őket hibáztatni ezért, mégsem lett egyik sem vérszomjas – jelentőségteljes pillantással térek vissza vendégem mögé, majd eredeti pozíciómat felvéve helyezkedem el, mielőtt folytatnám. – Ha pedig azért ölsz, mert arra kérnek, akkor nem vagy más, mint rabszolga – tekintetem szegezem a hamis ablakra, el nem szakítom onnan, amíg a kép kitisztul. Az események gyorsabban folynak most, mint az előzőnél, hiszen a részletesség itt nem számít. A lényeg most az, hogy felfogja és megértse, mi történik akkor, ha az alapvető szabályoknak képtelen megfelelni. A halál gyors és könnyű, szinte megváltásként jön, ha eljön az idő, de ha szenvedned kell azért, hogy élhess, márpedig szenvedned kell, máris nem olyan szórakoztató. Következmények. Tekintetem csillan fel, ahogy észreveszem arckifejezését, végül a borzongást is. Elégedettség csillan kékjeimben, mert tudom, hogy céltértem. Megértette. Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor elfogja és megérti azt, amit kell neki, amikor feldolgozza az információt, és nem azt cselekszi meg, ami először jut eszébe. Mert kivétel nélkül cselekedném meg ezt mindenkivel, aki nem az én szabályaim szerint játszik az én terepemen, ahol csak és kizárólag az én kezem által leírt szabályok lehetnek érvényesek. Mély baritonom tölti meg a szobát, az elégedett mosoly sem lankad arcomról, amikor ismét szóhoz jutok. – Sokszor elnéztem már. Az én türelmem is véges, Ruben – egyenesedem fel mellőle, majd az ablakhoz lépkedvén koppintok rá, hogy a sötétség helyett jelenlen meg a rét, amelyen a kellemes szél lengedezteti a fűszálakat. Drasztikus váltásnak látszik az előbbiek után, azonban az én mindennapjaimba mindkettő tökéletes harmóniában él meg egymással. A nyugalom és az igazságosztó szerepe kéz a kézben jár. – A mai napig él – fordulok vissza vendégem felé, az ajtó ezzel egy időben nyílik ki, és lép be rajta a robosztus férfi, ujjainak végén szinte megcsillannak a hegek. – Ő lesz a társaságod, amíg nem végzel. Légy vele kedves, elég türelmetlen típus, ámbár nem cselekszik meggondolatlanul – ellágyult mosollyal biccentek a férfinek, majd pillantok vissza Ruben felé. – Kinek mi az erős. Nekem a tiszteletlenséged, neked ez. Minden emberfüggő ebben a rosszra összpontosult világban – egy húzásra iszom ki whiskymet, poharam koppan az asztalon, Ruben mellé lépkedek, szinte már együtt érzően lapogatom meg vállát, mielőtt az ajtó felé indulnék. – Mint mondtam, annyi időd van, amennyi csak kell. Sok sikert – ismét aprót biccentek, elmosolyodom, ahogy a férfi foglal helyet a székemben, majd elhagyom az irodát. Amennyi csak kell neki.
|
|
|
|