Mallorca
2013. július


Doléance Arslí na Fírinne

Tulajdonképpen teljesen fölösleges volt időben kimenni a reptérre. Ezt még a jóslástan órai szorgalmam nélkül is bármikor megállapítottam volna... És csak vártunk, és vártunk. Röpke három órán keresztül. A szüleim nyugodtak voltak; ellentétben velem. Nagyon ideges tudok ám lenni, ha valami nem úgy van ahogyan én azt elterveztem. A repülőút magában 5 órás... Azt gondoltam délután kettőre megérkezek, a szieszta végét még pont elcsípem, és aztán kiruccanok kicsit. Ehhez képest vacsorára fogok megérkezni. Na mindegy. Búcsút veszünk és felszállok a gépre.

Kényelmesen elhelyezkedek.  Nem nehéz. Az ülések puhák és a mellettem ülő kislány nem foglal sok helyet. A szülei mögöttünk ülnek; néha kisebb beszélgetéseket folytatnak, de nem zavar túlzottan. Legalább van mivel töltenem az üres óráimat. Annyira ebbe a mugli világba szocializálódtam, hogy nehéz túltennem magam a tényen, én többet tudok erről a világról ezeknél az embereknél. Vagyis inkább, én tudok egy másik világról; amiről ezek az emberek nem tudnak. Így van végül is rendjén. Ami furcsa, még így is, az viszont az, hogy én nem zavartatva magam itt utazom velük. Valószínűleg komoly összegeket fizettek azért, hogy itt lehessenek. Én viszont ingyen ülök a gépen. A sellő nyelv tanulmányozása után, tulajdonképpen az angollal sem akadtak különösebb nehézségeim. Egy nemzetközi (mugli) pályázaton vettem részt, és amint a mellékelt ábra mutatja: sikeresen. Néhány hónapot töltök majd Mallorcán,  Bagolykő igazgatójának beleegyezésével. Távol minden mágiától.
Tulajdonképpen ez tök jól hangzik, de nincs mit kipihennem. Sőt! Még mindig félek a varázsló világtól. Nem sikerült még ledöntetnem a magam köré épített falakat. Mindemellett is egész jól teljesítek, de tudom, hogy ennél jobban is tudnék. Sokkal jobban. Valami motivációra lenne szükségem. Valami állandó motivációra, mert valahányszor elhatározok valamit, azt hajlamos vagyok félúton abba hagyni. Ezért szeretem a kötelező dolgokat és szabályokat. Valószínűleg a hozzám hasonlók találták ki a hozzám hasonlóknak. Alapvetően elszoktam hessegetni ezeket a gondolatokat, de jelen esetben nincs jobb dolgom a filozófia gyakorlásánál, így hát ez marad...

Ez nagyon szép! És az idő is remek. Még így este 8 órakor is... Azt ígérte piros ruhát fog viselni és lila kalapot; mondván ennél kirívóbban úgysem öltözik majd senki. Én pedig lila nadrághoz vettem zöld pólót. (Ezt nagyon furcsa ám kimondani, a mindennapos talár-viselés után...)Ahá! Ott van. A szervező hölgy.
-¡Buenas tardes! - üdvözöltem a korábbi levelezőpartnert. Ő a szálloda egyik alkalmazottja; azé a szállodáé ahol lakni fogok. A beszélgetés körülbelül két mondat erejéig folytatódott, utána ugyanis kifogyott a spanyol tudásom, és angolul folytattuk a társalgást. Tíz órakor -túl a vacsorán és a szoba elfoglalásán- lementem a partra. Igazi éjszakai élet várt rám, amit -őszintén szólva- nem kedvelek maradéktalanul. Vettem az egyik árustól fagyit -ami a déli országokban valahogy sokkal jobb! Ezek után lementem a partra. Huh! Meghőköltem. És lehuppantam a homokba. Ez már nem a tenger. Ez az óceán. Az Atlanti-óceán. Hatalmas és nemes. Nem köthető országokhoz. Senkié. Korábban is voltak vízzel kapcsolatos élményeim. Egyszer egy különös véletlen folytán maradtam életben a tengerben. (Kicsi voltam, elszöktem, és valahogy megmenekültem; valami külső hatás végett.) Másodszor pedig elemi mágia órán. És ez volt a harmadik alkalom, mikor meg kellett állnom, egy percre fejet hajtani a végtelen víznek. Utána visszatérve a pillanat varázsából, felmásztam újra az emberekhez. Éjféltájt tértem vissza a hotelbe. Volt még otthonról egy kis innivalóm. Kiültem a teraszra és a kertet nézegettem. A hirtelen érkező sok élményt fel kellett dolgoznom. Nagyon boldog voltam!

Anglia
Sharlotte Johanson;

Valencia, Spanyolország
Előzmények
Yari
Ruci.

outfit.

Anglia

Home sweet home
Nate
'13.06.02

Aggódtam. Az utóbbi időben mindig találtam rá okot, pedig nem kerestem őket. Az aggodalom nem olyan érzés volt, ami egyszer csak megjelent, fejbe kólintott majd tovább úszott mintha nem is lett volna. Inkább rátelepedett minden gondolatomra, elnyomott bennem minden más érzést, ergo tompította őket. Mikor az egyik gond megszűnt, akkor jött a másik, soha nem lett könnyebb. Most sem lélegezhettem fel, ugyanis amire készültünk, az felér egy öngyilkos merénylettel. Egy mugli autóban gubbasztottunk hárman, igyekeztük húzni a pillanatot, ameddig csak lehetett. Bár az út lassú volt, nem épp zökkenőmentes és felettébb idegőrlő, legalább volt időnk  gondolkodni. Hogy miért választottuk a mugli közlekedést, abba még csak-csak beletörődtek. Azt hazudtuk, hogy nem akarjuk kitenni Christ a hopponálásnak, mert fél és esetleg valami baja lesz és aggódunk. Ez persze nem volt igaz és ők sem hitték el igazán, de belenyugodtak. Összevont szemöldökkel pillantok oldalra és Nathaniel keze után nyúlok, hátha belőle erőt tudok meríteni. Gyűlöltem azt, ami most ránk vár, de nem lehetett tovább halasztani. Ideje volt meglátogatni a kis családot. Itt volt az egész pereputty, nem csak a szűk család, mint a bemutatkozásunkkor, hanem a távolabbi rokonok és ismerősök is. Szerencsénkre, őket későbbre várták, de a kemény mag, akkor is a falak mögött rejtőzködik. Ahogy kinyílik a kovácsoltvas kapu előttünk és a szemünk elé tárul a hatalmas birtok lekapom a szememet a mellettem ülőről és kibámulok az ablakon. Még a sofőr sem tudta szó nélkül hagyni az impozáns környezetet, halkan füttyentett, a szemei kikerekedtek. Nem bírtam megállni, hogy ne horkantsak fel erre a reakcióra.
-  Végünk van.
Egy széles mosolyt küldök a mellettem ülő felé, majd megpuszilom Chris fejét, aki az ölembe ül és az ablaknak nyomja az orrát. Ő még nem tudja, mi vár rá, de szinte biztos vagyok vele, hogy ordítás lesz a vége, főleg ha meglátja a nagyanyámat, vagy Nate anyját. Ugyanis eddig sikerült megkerülnünk látogatást, mindig volt mire fogni, miért hagyjuk ki a visszautasíthatatlan ajánlatot. Valójában nem csak attól féltem, hogy megint ócsárolni fogják a kapcsolatunkat, ahhoz már hozzá voltam szokva. Sokkal jobban bántott az, hogy észre fogják venni, hogy nem minden megy flottul az utóbbi időben és elővesz a "mi megmondtuk..." kezdetű dumát. Az autó lefékezett a lépcsősor előtt, kinézve láttam, ahogy ott állnak, merev arccal, kiöltözve...kirázott a hideg.

Kath

A pesti váróban állva próbálta kisilabizálni, most akkor pontosan merre is tart a gép, amelyre látta Kath-et és az ismeretlen srácot felszállni. Nem tudta, hogy az idegen szintén vámpír-e, és ezért használják a mugli közlekedést, vagy nem tud elég jól hoppanálni ekkora távolsághoz - valóban nem egyszerű -, mindenesetre a gép felszállt, Seren pedig továbbra is a kiábrándító bűbáj hatása alatt mustrálta a feliratokat.  
Nem volt hülye, egy percig sem gondolta komolyan, hogy Kath betartja az ígéretét és tényleg nem megy semerre engedély vagy díszkíséret nélkül, de abban azért reménykedett, hogy legalább egy kis időt kibír anélkül, hogy tényleges hullát akarna gyártani magából.
A férfi abban kételkedett, hogy a rellonos puszta kéjutazást tervezett Norvégiába - igaz, a dögmeleggel szemben meglehetősen hívogatóan hangzott a lehetőség -, de még ha ez is lett volna a célja, választhatott volna jobb időpontot is.
Dehoppanált, a következő pillanatban pedig a birtok határán állt, s visszatért a lakosztályába, ahol összeszedett néhány hasznos holmit, azzal viszont gondban volt, hogy mi legyen Eirivel. Nem szándékozta csak így itt hagyni, de a gép még hosszú órákig repült, s mire neki is érdemes volt odaérni, már bőven le kell feküdnie a kicsinek, úgyhogy nem bízhatja rá Alexára vagy Kahlilra. Persze, megkérhette volna őket, hogy nézzenek rá időnként éjszaka, de akkor el kellett volna magyaráznia, hogy hová megy, és mint tudjuk, Seren nem kifejezetten az a típus, aki örömmel veszi a faggatózást.
Végül úgy logikázott, hogy egy-másfél óránál tovább nem fog tartani ez az egész, Eiri észre sem fogja venni, hogy nincs itt, és egyébként is hagy neki egy üzenetet, ha a lányka esetleg keresné Serent az éjszaka folyamán.
Gyorsan eltelt az a néhány óra; a hoppanálási ponthoz érve céltudatosan beleejtette magát a semmibe, majd kisvártatva halk, pukkanó hang kíséretében megérkezett a kiszemelt sikátorba. Néhány kóbor macska megriadva szaladt fedezékbe, ő pedig megindult a reptér felé. Út közben vett egy kávét az egyik éjjel-nappal üzemelő standnál, majd a kijárat közelében elhelyezkedett az egyik kültéri padon. Ujjait a papírpohárra fonva várta, hogy a két jómadár kilépjen az ajtón, s nem is kellett sokáig ücsörögnie tétlenül: néhány perc múlva felbukkantak, és kénytelenek voltak elhaladni Seren előtt.
 - Mit gondolsz, mit csinálsz? - kérdezte, hangjában némi kevéssé palástolt ingerültséggel. Felfoghatatlan volt számára, Kath miért nem képes megülni egy hónapig anélkül, hogy ne kísérelne meg passzív öngyilkosságot; hihetetlen színvonalat produkált, és ez a legkevésbé sem elismerő megjegyzés.
 - Ez meg ki? - kérdezte elővéve a jobbik modorát, a Kath-nél némiképp idősebbnek tűnő srácra pillantva, nem különösebb érdeklődéssel, de nem is megvetően, inkább csak érzékeltetve, mennyire mélységesen feleslegesnek gondolta a másik jelenlétét.
Merthogy akármit terveztek, ebből hazaút lesz, bizony.

Szellemtan óra
Anglia

Minden nyugodtan elvégzi az elvégezni valót. Valaki nekiáll enni, valakik pedig beszélgetésbe elegyednek egymással. Én csak elszaladok gyorsan a mosdóba, és visszatértem után megeszek egy adag győri édes jóreggeltet. Várok még egy kicsit, majd kiállok a díszes társaság elé.
- Nos akkor gyorsan tartanék egy kérdezz felelek játékot. Én kérdezek, ti pedig válaszoltok rá. -
Nyilván a diákok annyira nem fognak rajongani az ötletért, mint én, mert nekik kell törniük a buksijukat, de azért csak-csak menni fog. Semmi extrát nem akarok kérdeni, csak és kizárólag az alap infókat amit a szellemekről tudni kell. Ez volt életük első szellemtan órájának az anyaga, és nagyon remélem, hogy megmaradt bennük.
- Na akkor fussunk is neki. Aki tudja a kérdésre a választ, az nyugodtan mondja. De ha lehet ne mindig ugyan az az illető válaszoljon, hanem mindig más. Köszönöm!
//Felsorolom a kérdéseket, és aki amelyiket szeretné, arra válaszolhat, de ha lehet mindegyikre érkezzen válasz.//
1. A szellem szónak milyen jelentései vannak?
2. Mi az a kísértet?
3. A kísérteteknek milyen megjelenési módjuk van?
4. Hogy néznek ki a kísértetek?
5. Miért vándorolnak a még mindig köztünk? -
Miután a kérdésekre érkezett válasz én is gyorsan elmondok még pár érdekes információt, amit lényegesnek tartok az első ilyen kis kiruccanáson.
- A szellemeket több szempont szerint tudjuk osztályozni, és így több csoportba is tudjuk őket sorolni. Van első-, második-, és harmadik rend. Az első rendnek egyetlen lakója van, a tiszta szellem, ők más néven az angyalok. A második rend a jó szellemek rendje,a hova 4 fajta szellem sorolható be. A harmadik rendbe pedig a tökéletlen szellemek kerültek, melyekből 5 db van. Mi most reményeim szerint mindhárom rendből megismerkedhetünk egy vagy több szellemmel. Nos akkor induljunk is el. Csak nem várhatjuk meg, hogy ők keressenek meg minket. Vegyétek fel a cuccaitokat, és vessük bele magunkat a Tower rejtelmeibe. -
Kissé színpadiasan közlöm velük a dolgokat, és a rejtelmek alatt a folyosókat értem, de talán nem fognak teljesen hibbantnak nézni.

//Elnézést kérek, hogy csak most válaszoltam. Nem igazán úgy alakultak a dolgaim, ahogy terveztem, és sajnos Viktor sem ért rá írni.//

- Mi van a szempilláimmal? Nem szokásom festegetni, el se kezd. Majd ha bohócnak készülök, megkérlek téged, amint látom, kiválóan megy. - na mert mintha bármit is tervezett volna a jövőjét illetően. Abban viszont biztos volt, hogy vásári hülyét nem csinál magából, még akkor sem, ha éhen pusztul. Ezt a kis képzelgést szakította meg, hallgatta tovább a másikat, és végigtekintett rajta, csakhogy leellenőrizze az elhangzottakat.
- Nem, te törpe vagy. - rendezte le ennyivel a dolgot, miközben nyújtózott egyet, és hátradőlve érte el a kényelem legmagasabb fokát. Szemeit lehunyva első pillantásra úgy tűnt, még be is aludt, de túlságosan is éber volt. Húga szavaira elsőnek csak horkantott egyet, hiszen tény, egyikük sem egy szent, és nem is arról híresek, hogy idős néniket kísérgetnek, vagy az iskola pedáns magatartású diákjai közé tartoznak. Személy szerint nem is vágyik oda, és nem csak azért olyan, amilyen, hogy ezzel mutassa meg, mennyire menő, vagy bátor, hogy ellent mer mondani a családjának. Egyszerűen ő ilyen, és ez nem is fog változni. Valaki a fény, valakit pedig a sötétség vonz.
- Pedig esküszöm nem arra játszom. Csak nem felelek meg az idióta elvárásainak, ez a hatalmas bűnöm. Máglyára velem. - mulatott a dolgon, ami az apja dolgait is érinti, majd a légkör egykettőre megváltozott, amint társaságul megérkezett az apjuk. Valahogy gondolta már akkor, hogy nem nevelés tárgya a lesz a beszélgetés, hanem valami mást tervez. Arra ugyan rá nem jön, de az öreg sem olyan, hogy nagyon húzni akarná az időt, szép komótosan, de a közepébe csap, ahogyan azt tőle már megszokta. Előredőlve szedi le lábait az asztalról, arcára meglepettség ül ki, ahogyan a férfi szépen terelgeti a szavakat. Erre nem számított, sőt, talán most először, olyan arcot vág, amin teljes mértékben a meglepettségé a szerep. Elképzelni nem tudta eddig, hogy eljön majd ez a nap, amikor erről esik szó. Tudja, hogy miféle szokások, "hagyományok" érvényesülnek azokban a körökben, amiben él, amelyben inkább a családja mozog, de sosem értett egyikkel sem egyet, gyűlölte, gyűlöli és a halála napjáig gyűlölni fogja a szabályokat.
- Velünk, a családról? Már rég rossz.. - akadt fent az első dolgon, amit közöltek velük. A következő hallatán szemei egészen kikerekedtek, arcára költözött az a csökönyösség, amellyel mindig is az ilyesmik elébe nézett, és fog is, az elkövetkezendőkben. Ő az örökös, tudja, mivel jár ez, mit fog majd elvárni tőle a társadalom. Pontosan annak az ellentétét, amit ő akar magának. Szabályok. Kötöttség. Egy sajátos börtön.
- Jaj ne gyere megint azzal, mennyi medencét tölthetünk meg annyi pénzzel, mert már unalmas téma. Tudom, hogy hogyan működnek a dolgok, amióta tudunk beszélni, járni, felfogni, amit mondasz, ezt szajkózod. - dőlt vissza, miközben visszagondolt néhány, ehhez kapcsolódó emlékre, beszélgetésre, bár akkor csak ő egyedül volt, de sejti, hogy McK is hallotta már ezt párszor, sőt. Amint kicsit elmélyült, apja a tárgy pontos részére tért, fejét felkapva tekintett az öregre, meglepett képpel. Ugyan, mégis ki akar megrendezett életet? Mert ő nem.
- Szóval téged nem hat meg? Engem meg nem érdekel, hogy te milyen rútságot találtál nekem feleségnek. Akkor temesd magad mellé a vagyonod, mert én ebben nem veszek részt. Nem állok le veszekedni, nem fogok üvölteni, nem kapod meg az örömet. Lehet, hogy McKenzie szerint nem kap ő nagy szerepet, sőt, nem is vagyunk puszipajtások, de most egyet fogok vele érteni. - áll fel ő is, felrúgva azt, amit az öreg kitalált, elképzelt. Akkor inkább eléri, hogy kitagadják, újfent meglép, a világ végére megy, de nem fog ilyesmiben részt venni. Megrendezett házasság mi? Vagyon védelme? Nem izgatja. Csak a saját szabadsága.
- Nos, akkor távozunk. Nem megyünk bele ilyesmibe, ugye? - tekintett húgára, talán életében először olyan pillantással, amivel egy testvérnek élnie kell. Arra viszont még kíváncsi, tartogat-e valamit az öreg búcsúzóul, vagy egyáltalán hogyan áll hozzá, hogy a bábnak hitt gyerekei elfordulnak "nagyszerű" tervétől.

Ophelia LaFonde, Párizs, 2013.07.31. 18:48  
Egy nevenincs bárban

Napfény, ábrándos, kék ég, színes madarak, sodró tömeg, nevetés, kacagás, lábdobogás, forgatag, vidámság, öröm, nyár. Halk, méltatlankodó nyögés, koszos arc, fekete talár, menekülés a tömegből, domborodó táska, seszínű, egyenes tekintet, kicsiny lépcső, félhomályos lebúj, ősz tulaj, kényelmes pad, égő szivar, lángnyelv whiskey, C’est la vie, douxe vie.

Mostanában elfoglaltabb és boldogabb, mint valaha. Mióta a legminimálisabb kötelességek se kötik a Bagolykőhöz, annyi helyen járt, annyi mindent tanult, mint eddig egész életében. Boldog, mert már hónapok óta nem kellett szóba állnia muglival, boldog, mert kubai szivarja van, boldog, mert a táskájában lapul az eddigi legértékesebb ereklyéje és boldog lenne akkor is, ha valamelyik vendég megtámadná, mert legalább fél óra telt el azóta, hogy elrakta a pálcáját és otthagyta az ereklye átadóját a padlón.
- Douxe vie...- Leheli elégedetten egy füstfelhőn át békésen hátradőlve, egyik kezében a pohárral és a szivarral, a másikat mindvégig az ezerféle bűbájjal megtoldott táskáján nyugtatva. Az apró, füstös bárban valami alternatív francia zene szól, a fejében a gondolatok egymást püfölik, a lelke meg olyan szilárdan szundikál, mintha kisgyermekként a tejét szürcsölné a mese előtt. Végre egyedül van.
Különben szokás szerint semmit nem tud erről a máguskörnyékről, meg Párizsról se úgy általában, de az információhiány 17 éves kora óta, mióta nagykorú, nem okoz neki problémát. Az is lehet, hogy itt marad néhány napig, vagy visszajön, miután leszállította az árut - a bolton kívül mihez, vagy kihez kellene alkalmazkodnia? Ma egy hotelben alszik, a kincs mellett akadt az átadónál néhány őrizetlenül hagyott galleon (legalábbis azután őrizetlenül maradtak, miután a gazdájuk elájult), holnap meglátogat egy híres francia ereklyekutatót, amolyan hozzá hasonlót, aztán pedig, ha nem kap munkát, néhány nap, vagy hét múlva hazamegy megnézni, kirabolták-e már a lakását. Nem lenne nagy probléma, hiszen minden tárgyi dolgot magánál tart, amire feltétlenül szüksége van, a pénze nagy része bankban nyugszik, bár talán az téli köpenyét sajnálná, ritkán talál az ember olyan kényelmeset.
Az ember olyan kiegyensúlyozott lesz, ha azt csinálja, amit akar!
Következzék a második kör.

Zakopane, Lengyelország - Navinés banda



// A játékot kérlek egy szálba tegyétek, bármi kérdés van írjatok a Mesélőnek (A levél tárgya legyen Navine kirándulás), vagy Szendrei Védának.
A kirándulás karakterileg: július 26-27-28-29. ; álmodói időpontja pedig: július 27. - augusztus 19. lesz. //

Liz
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London

Remek, egész Magyarországon negyven fokos meleg uralkodik, Londonban pedig zuhog az eső, és kabátot kell felvennem, hogy ne ázzak szét. Jó, persze van esernyőm, de az sosem segít túl sokat,mert bever alá az eső, meg csorog le róla a víz, de azt hiszem, hogy ezt nem kell részletezni, mindenki pontosan érti. Mindenesetre ez az eső sem rontja el az izgalmam és a lelkesedésem, mert hosszú keresés és várakozás után végre a nyomára akadtam. Vagyis… na jó, inkább Steve, apa nyomozóhaverja találta meg, bár állítása szerint; egészen könnyű munka volt.
Ahogy végighaladok a macskaköves úton, a szívem egyre gyorsabban ver. Esküszöm, úgy viselkedem, mint aki a szerelmével találkozik, pedig erről szó sincs, de nem ám. Egy olyan valakihez megyek, aki csakúgy ott hagyta az iskolát, és nem szólt senkinek, még nekem sem. Pedig olyan volt, mintha a nővérem lenne, és elvileg én is olyan voltam számára, mint a húga, legalábbis ezt mondta nekem. Jó, mondjuk az közvetlenül az után volt, hogy a nagymamája meghalt, szóval nem elképzelhetetlen; akkor csak az érzelmek mondatták azt vele, bár bennem még él a remény, hogy ez nem így van.
Ahogy figyelem a házszámokat érzem, hogy egyre közelebb kerülök a célomhoz és az aggodalmam is nő, mert az izgalom mellett félek is. Vajon meg fog ismerni? Megváltoztam, már nem az a tizenhat éves lány vagyok, akit akkor ott hagyott, már nem. Megerősödtem, felnőttem, és részt vettem a mágustusán, bár ez a tény nem különösebben tartozik ide, de nem baj. Ha Liz ma menne el, akkor valószínűleg már nem sírnék, nem hívogatnám, mint valami idióta és nem kutatnék utána. Bár, ha jobban belegondolok: most is itt gyalogolok, hogy megtaláljam a házat, ahol megszállt.
Ahogy körülnézek Londonnak eme kicsi, de mégis barátságos kerületében meg kell, hogy állapítsam; valahogy illik a barátnőmhöz. Kicsit elhagyatott, kicsit magányos, de mégis erős és önálló.
- Igen, pontosan olyan, mint ő - mondom ki félhangosan, mire megszólal a telefonom. Először összeráncolom a szemöldököm, mert elképzelésem sincs, hogy ki az, aki ilyenkor kereshet. Mindenesetre gyorsan leengedem a vállamról a táskát, majd valahogy fél kezemmel tartva az esernyőt elkezdem keresni a kis készüléket. Szerencsére alapjába véve rendes ember vagyok, így elég hamar a kezembe akad a kis masina. „Apa hív”, jelzi a képernyő, mire sóhajtok egyet. Külön szóltam neki, hogy majd hívom, nem kell aggódnia miattam, Londonban nőttem fel, anyanyelvi angol vagyok, megtalálom azt a házat, amit keresek.
- Szia - nyomom le a zöld gombot, miközben a vállammal a fülemhez szorítom a telefont. - Nagyjából fél perc és ott vagyok, nyugi. Nem raboltak el, nem ütöttek el és el sem varázsoltak. Vacsorára otthon vagyok - mondom neki, majd végighallgatom, hogy ő csak aggódott, amihez joga van, elvégre én vagyok az egyetlen lánya, majd ő is elköszön és leteszi.
Imádom apámat, de a féltése egyszerűen már sok. Mintha valami tojás lennék, amit a legelső szél összetör, vagy egyszerűen nem bírja elfogadni, hogy lassan felnövök. Igazából nem tudom, hogy melyik, de addig jó, amíg aggódnak értünk, nem?
Ahogy sikerül visszabűvészkednem a telefonom a helyére a ház felé fordulok, ami előtt az imént megálltam, miközben apával beszéltem. Nyolcvannégyes házszám, ez az. Azt hiszem, hogy ez egy kisebb panzió, vagy az egész ház ki van adva. Nem tudom, erre pontosan nem emlékszem. Egy nagy sóhaj kíséretében elindulok előre. Amint az ajtó elé érek, elbizonytalanodom egy pillanatra, majd mielőtt meggondolom magam, megnyomom a csengőt és reménykedem, hogy Liz nyit ajtót.

Ruha

Dadadavid:)

London-reptér

Igazából el sem tudom hinni, hogy David elvisz engem külföldre. Olyan ajándékot adott nekem, amilyet még életemben nem kaptam, pedig alig pár hete ismerjük egymást, talán nagyon szimpatikus vagyok neki, vagy nem tudom. És honnan van ennyi pénze? Mikor régebben anyut kértem, hogy utazzunk el Magyarországról, akkor arra hivatkozott, hogy nincs elég lóvénk, pedig sokat dolgoztak. Lehet Davidnek meghalt valakije, így megörökölt valamennyi összeget, esetleg dolgozik valahol, vagy nem tudom. A lényeg, hogy el fogok jutni Londonba Davidnek köszönhetően. Mikor ezt közölte velem örömömben megöleltem és a szuszt is majd kiszorítottam belőle. Nem is tudom mikor vigyorogtam utoljára annyit. Valahogy meg fogom neki hálálni, csak még nem tudom hogyan tegyem. Rajzoljak neki, vagy karkötőt csináljak? Végül az utóbbinál döntöttem, olyan karperecet csinálok, mint amilyet Ellnek, persze nem ugyanolyan színűt. Még csütörtökön neki álltam az ékszer elkészítésének, hiszen másnap már indultunk is. Egész este azzal szenvedtem, beletelt kb. három órámba, mire végeztem. Ez lett az egyik legszebb karkötő amit valaha készítettem. Fekete és fehér színű, remélem tetszeni fog neki. Eztán lefeküdtem aludni, mert másnap frissnek kéne lennem. Mielőtt még nyugovóra tértem volna átnéztem a bőröndöm. Minden benne volt, a ruhától a plüssmacimig minden. Alig várom, hogy induljunk! Azért kicsit izgatott vagyok és nem csak az utazás miatt, hanem hogy fel fog-e ismerni vörös hajjal. Én szerencsétlen magamra öntöttem azt a cuccost így ilyen lett a hajam, nem tudom mikor fog elmúlni, de már kezdem megszokni. Határozottan jobban áll, mint a barna. Végül betettem a hátitáskámba a karkötőt és bebújtam a takaró alá.
Ha a kastély környékén lenne egy kakas, akkor már most kukorékolt volna, reggel 5 van. Ha izgatott vagyok mindig felkelek pár órával előbb a kelleténél. Elmentem megmosakodni, alaposan megtisztítottam a fogaimat és megigazítottam a hajamat. Mivel elég hűvös van kinn és a szél is fúj, egy hosszú sötét színű farmernadrágra esett a választásom egy kék pólóval, amelyen valamilyen minta volt és erre még pulcsit húztam. Mivel a vonatunk 8-kor indul és 11-kor a gépünk gyorsnak kell lennünk. 7-re már teljesen kész vagyok és a Bejárati csarnokban várakozok Davidre. Közben rájövök arra, hogy el is felejtettem elköszönni István bácsitól meg Elltől. A francba! Na mindegy. David pillanatokon belül megérkezik és én rávigyorgok, majd újra átölelem.
 - Tététényleg nagyon köszönöm. - nézek fel rá nagy szemekkel. - És nene ijedj meg ettől a hajtól, majd elmesélem mi történt. - nevetek. Meg fogom a srác kezét, majd újra megszólalok: - István bábácsi azt mondta, hogy mindig fofogjam a kezed, így bibiztos nem hagysz el. - magyarázkodom. Végül együtt kisétálunk az állomásra és felszállunk a vonatra. Hú, kissé hűvös van, majdnem fázok. A vonaton átadom neki az ajándékom és elmesélem a hajam történetét és pár óra múlva már meg is érkezünk. Szinte egy percnek tűnt az egész, hiszen olyan jót dumáltunk. Leszállunk a vonatról, majd folytatjuk tovább az utunkat és felszállunk egy buszra, amely elvisz minket a repülőtréig. Nagyon sokan vannak, így hát kicsit erősebben szorítom David kezét, nagyon nem akarok elkeveredni. Átvizsgálják a bőröndjeinket és megtesznek mindenféle ilyen cuccost és már a repülőn is vagyunk. Én az ablakhoz ülök, szeretném látni a tájat, David pedig mellettem foglal helyet. Egy ideig még nem engedem el a kacsóját, csak akkor eresztem el, mikor észbe kapok, hogy már erre nincs is szükség. A gépen elalszok és a fejemet Dave vállán pihentetem. Aztán mikor érzem, hogy a gép egyre lassabban megy, felriadok és végül leszállunk a repülőgépről.
 - És most merre? - tekintek fel rá Davidre.

Rubya Kúria
Spanyolország
Néhány nappal Karácsony előtt


Ádám

 Az idei minden tekintetben különleges Karácsony lesz számomra, hiszen ennyi hó már rég hullott és ilyen erősen még nem aggódtam egyetlen párom bemutatásakor sem. Hiába az ember lánya minél idősebb annál több a félelme is.
 Zsupszkulcsot használunk, ez a legpraktikusabb és könnyebb megoldás, hiszen így a csomagjaink is biztonságban velünk utazhatnak. Jó húsz percnyi sétára érkezünk meg a Szüleim házától és most itt ballagunk egymás mellett a bokáig érő szikrázóan fehér hótakaróval borított úton, ösvényt taposva magunknak.
 A haza küldött leveleimben már mindenkinek írtam pár sort róla, kinek többet-kinek kevesebbet, hogy előre felkészítsem szeretteimet a tényre, hogy ebben az évben eggyel nő a létszám a vacsoraasztalnál. Furcsa mód egyik válasz sem sikerült részükről valami magasröptűre, az öt-tíz szót alulról karcoló róla szóló terjedelem előre jelezte nekem, hogy ez nehéz menetnek ígérkezik ez az összeimertetési ceremónia.  
 Egyszerű, kapucnis fekete combközépig érő szövetkabátot, térd alá érő fekete csizmát, beletűrve világoskék farmernadrágot viselek, hátamon egy tágító bűbájjal ellátott szürke táska van, melyben ott lapulnak az ajándékok amiket jó előre, novemberben megvettem a családom minden egyes tagjának és természetesen Ádámnak is rejt egy kis meglepetést a bugyor mélye.

- Előre szólok a hangulat lehet, hogy elsőre fagyos lesz. Faggatni fognak, keresztkérdéseket tesznek fel és sandán méregetnek majd. Különösen Apa és Juan, ők nagyon ki vannak hegyezve a partnereimre. Eddig egy sem volt abból a háromból aki megfelelt volna nekik. Anya és az Ikrek kicsit már kellemesebb társaság lesznek ezt megígérhetem, különösen Anya és Blas, ők az én jobbik feleim.
 Egy tanácsot viszont fogadj meg tőlem, ha jót akarsz magadnak, vagyis nekünk akkor mindenképp magázd őket, már a Szüleimet. Ez a heppjük, azt hiszem én is tőlük örököltem az erre való háklisságot. Amor Míó, iszonyatosan tartok ettől az egésztől. Mi lesz ha nem lesznek neked szimpatikusak, és mi lesz, ha te nem leszel nekik? Már a puszta gondolatba is beleborzongok...

 Nézek a mellettem haladó férfira és tekintetemben kétségbeesettség és izgalom furcsa elegye csillan. A gyomrom görcsbe rándul, a tüdőm és a torkom elszorul így köhintek párat. Leheletem látszik a hidegben, hogy azután egy pillanat alatt el is tűnjék. Lassan közeledünk, és nem csak az időjárási viszonyok miatt.
 Szerencsére Ő annyira más mint az eddigiek, hogy talán épp emiatt könnyebb dolgunk lesz mint hinném. Ebben reménykedem. Ekkor megpillantom a házunkat, ha jól látom Blas épp égőket varázsol fel az eresz alá. Jégcsapokat formálnak, de színesen villódznak egy lassabb ütemes ritmusra.
 Testvérem háttal áll nekünk így egyelőre nem vesz észre bennünket, csak akkor, amikor megbököm a lapockáját és elváltoztatott hangon megszólítom. A vasútnál dolgozik így biztosan nem fog meglepődni azon amit csinálok és mondok neki. Egy kicsit kuncogok miközben igyekszem visszafogni magam, nehogy kiessem szerepemből és eláruljam kilétemet.

- Elnézést, jóember! Megmondaná hogy jutok ki az állomásra a hat húszas gyorshoz?
 
 Ahogy megfordul reflexből majdnem elküld az említett vonat és a pályaudvar helyett melegebb éghajlatra, ám mielőtt bármit is mondhatna egy puszit kap tőlem arra a végtelenül megrökönyödött arcára. Csintalan-rosszalló pillantását szavaival támasztja alá ezután.

- Temi, hányszor mondtam már neked, hogy nem tudsz átejteni...Na ácsi, biztosan Te vagy az a srác akivel tele vannak a nővérem levelei. A legutóbbiban például minden második sorban megemlített téged. Üdv nálunk Blas Rubya vagyok!

 Egyik kezében pálcájával még mindig tartja az égősort, így állunk egymás mellett, s le sem tagadhatnánk rokonságunkat. Ugyanaz a habitus és külső karakter jellemez bennünket. Míg én örömmel figyelem és fürkészem rajta az eltelt idő nyomai ő Kedvesemhez kezd el beszélni, én pedig hiába bököm oldalba csak lebuktat. El is pirulok, amikor kikottyintja, hogy mennyit is áradoztam neki Ádámról, aki felé most kezét nyújtja.
 Öcsém fekete üstökén sapka, arca enyhén borostás, fülében fülbevaló, örök lázadó, akárcsak én, de ő más eszközöket használ. Nem lett sem mágus, sem borász, nem használ varászlatot csak itthon hiába jártas benne. Táncot tanít egy apró stúdióban, mellette fest és fotókat készít és még hálókocsi kalauzként dolgozik is. Igazi polihisztor.

Tiff és a bevásárlótúra
november 1.
-előzmények vannak, gondolatban-
RÓMA

. . .
-Gyerünk Tiffany, szedd a lábad, mert eltöröm őket -szólt oda Mira, mikor végre sikerült elindulniuk a telkükről. Az anyja meg az apja túlságosan is jól fogadták a barátnőjét, az apja különösen jóban lett vele hirtelen. Hogy mi okból, az elképzelhetetlen, de mindegy is, ezzel legalább elterelték arról a figyelmet, hogy az egy szem lányuk milyen állapotban van.
-Szóval sétálunk, ránk fér az idegen levegő, nem? -halványan elmosolyodva pillantott a kis vörösre. Felsóhajtott, és csak arra figyelt, hogy ne lépjen semmibe bele a magassarkújával. A kis erdő, ami még pluszban elválasztotta a kaput a külvilágtól, még a családé, de már olyan varázslatokkal van ellátva, ami meggátolja, hogy bárki idegen, vagy mugli betaláljon a kastély környékére. Egy jó tíz perc sétára volt az a rész, ahol hirtelenjében ritkultak meg a fák, és a lányok máris egy kis parkba jutottak.
A feketeség csendben sétált, eléggé céltudatosan, de félúton -mikor majdnem sikerült elhagynia Tiffanyt-, megfogta a lány kezét, és úgy ment vele tovább, főleg mivel eleredt az eső, és ha nem akarta, hogy a vöröske elázzon, be kellett engednie az ernyője alá.
Egy rövid, de szélesebb utcába érkezve már az első zsákutcának tűnő sikátorba behúzta, és gyors léptekkel az onnan nyíló egyetlen kis ajtó kilincsére tette a kezét.
-Fogd meg -nyomta másik kezével Tiff kezébe az esernyőt, és előhúzta a zsebéből a pálcáját, amit aztán a kilincsre szegezett, és nonverbálisan egy Alohomorat használt, így könnyen feltárult a csodabolt, ahova mindig jár vásárolgatni.
-Ez az olasz varázslóparadicsom. Három emelet tele van butikokkal, meg mindenféle bolttal. Mintha Bogolyfalva lenne, márkásban -vázolta fel neki gyorsan, hogy hova fognak belépni. Mielőtt bárki megláthatta volna őket, belépett a plázaszerű üzletbe, majd miután barátnőcskéje is belépett, az ajtó magától bezáródott.
Mosolyogva nézett körbe, és ismét elkapta a vörös lány kezét, hogy behúzza az első boltba, ami az útjukba esett.


Ruha

Téli kirándulás
1. helyszín, Bécs

Álmodóilag: dec. 13-17.
SZJ-s: dec. 13-14.



Már korán reggel, pontosabban háromnegyed hétkor sietős léptek zaja törte meg az egyébként még békés kastély csendjét. Húsz fő igyekezett a Bejárati csarnokba, ki korábban, ki éppen csak hétre érkezve. A maradék kettő a faluban várta, hogy megérkezzenek, hisz két előkészítős is a csapattal tart.
A DÖK elnöke várta a kiránduláson résztvevő kis csapatot, akik számára csak akkor derült ki, mi az első úti cél. Egy gyors népszámlálás után már indultak is Bogolyfalvára, hogy a Minisztériumbeli kandallón keresztül hamar eljussanak a szállásukra, ami Bécs egy kis utcájában foglal helyet. Ebben a kis utcában legfőképp fél-máguscsaládok élnek.
Egyesével, és pakkokkal beletelt pár percbe, hogy mindenki a jó helyre kerüljön, persze a biztonság kedvéért Đominic ment elsőre, utoljára pedig Amira, hogy senki ne maradjon a faluban.

A megérkezést követően, mielőtt bárki elment volna a szobájába, sort kellett keríteni a szabályok, szobabeosztás, és programok elmondására.
Mikor ezekkel megvoltak, elkérték a szobakulcsokat, és a fiatal hölgy eligazította őket a folyosó végére, a szervezőket pedig az első emeletre.

Axel - még 2013. karácsonyi szünete (utólagos pótlás)
-Svédország, Stockholm, Sjölander rezidencia-

Levitás Kirándulás - Anglia, Norfolk, Ködös Völgy kúria
Február 15.

~ Axel ~
Helyszín: Islington – Knight család egykori otthona

Izgulok, mert soha nem töltöttem még ennyi időt Axellal. Három nap, azért három nap, nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne tegyek semmilyen elhamarkodott lépést. Elhatároztam valamit, ami nem más, mint az, hogy az elkövetkezendő napokban be fogom vallani az iránta táplált érzéseimet. Nagy felelősség, nagy elhatározás… és nagy kockázat. Még mindig nem tudom, hogy Axel miként is viszonyul az ilyesmihez, és ha úgy nézzük, akkor a barátságunk a tét. Ha el is utasít, akkor is úgy érzem, hogy nem tudnék a közelében maradni, mert az érzéseim felrobbantanának. Azonban már azt sem tudom kibírni, hogy magamban kell tartanom ezt az egészet. Patt helyzet, egy lépés van: vagy magamnak adok mattot, és elvesztem őt, vagy neki adok mattot, és sikerül összejönnöm vele. Ebben a három napban lesz időm kideríteni, és ki is fogom.
Már reggel izgatott voltam, miközben összepakoltam az elegendő holmimat. A nyakláncot, aminek a párja Axel nyakában lóg, gondosan a pólóm alá rejtettem, ugyanis nem szeretném, ha idő előtt megtudná a dolgokat. Így is nagy meglepetés lesz, mikor összeillesztjük őket, és csak utána jön a feketeleves. Írtam egy baglyot Axelnak, hogy mikor, és hol találkozzunk az indulás előtt, utána átmentem Jamiehez reggelizni. Az utazást említve a lelkemre kötötte, hogy ne darabokban érkezzünk meg, és épségben jöjjünk haza. Örülök annak, hogy ennyire félt, mert az ő helyében én is ezt tenném.
A reggeli után visszamentem a cuccomért, és indulás előtt még elköszöntem a többiektől. Egyenesen a Minisztériumba indultam, ugyanis az ottani kandallón keresztül jutunk el az islingtoni házamba. Nagyon rég voltam ott, talán már a házimanó se fog megismerni. Be se ugrik a neve, oly’ annyira nem foglalkoztam azzal a hellyel. A fontos cuccaim el lettek hozva, a többi meg ott maradt. Jó is így, nem kell annyi kacat a szobámba. Csak az útban lenne, és mindig felborulnék tőlük. A visszaemlékezés közepette észre sem veszem, hogy már meg is érkeztem a Minisztériumhoz. Kicsit hideg van, így belépek az épületbe, és ameddig Axel meg nem érkezik, addig elintézek mindent. Amint megérkezik az utazótársam, a megfelelő kandallóhoz vezetem, és mosolyogva nézek rá, miután köszöntem neki.
– Nos, remélem élvezni fogod ezt a három napot. Gyere, és ne engedd el a karom, különben elhagylak. –vigyorogva néztem rá, s miután lekicsinyítettem a csomagomat és zsebre vágtam, megfogtam Axel karját, és behúztam a kandallóba. Határozottan mondtam ki az úti célunk, és hamarosan el is tűntük a lángokban. A pörgés után Islingtonba értünk, azon belül is a régi otthonom nappalijában. Egy éve már, hogy nem jártam itt, de semmit nem változott. Tiszta minden, látszik, hogy a házimanó jó munkát végez. Vajon merre lehet? Nem is érdekes, most az a legfontosabb, hogy Axellal vagyok.
– Ez lenne az. Nem túl nagy durranás, de imádtam ezt a helyet. Érezd magad otthon, addig megkeresem a házimanót… mennyivel könnyebb lenne, ha emlékeznék a nevére. –zavartan vigyorgok Axelre, aztán gyorsan elviharzok a konyha felé.

Anglia, Liverpool


Van két oka annak, hogy Mandát összeszedtem és kijelentettem, hogy felülünk egy gépre, aztán megyünk Liverpoolba. Az első inkább a saját érdekem, de ahhoz jöhettem volna egyedül is. Eltökélt szándékom a páromat meglátogatni. Csak pár napja, de tudatosult bennem, hogy látnom kell, pedig eddig, ahogy annak rendje, szépen el is fogadtam, hogy nem láthatom. És most, ki akadályoz? Senki.
Az pedig, hogy hoztam az egyetlen embert, akit barátomnak mondhatok, az az, hogy ez a személy történetesen nem igazán mozdul ki. Szerintem pedig ez nem jó. Én is voltam ilyen, de csak rossz vége lesz, úgyhogy a levegőváltozás jó hatással lesz rá. Szerencsémre pedig nem is ellenkezett.. nagyon legalábbis.
Konkrét tervem nem volt, csak annyi, hogy 4 napra elkérem magam Kristóftól. Ehhez lényegében mindent előre megcsináltam, elrakható, tartós kajákat főztem, és rendben hagytam mindent, csak reménykedve, hogy nem fogok szívrohamot kapni a ház állapotától, mire visszamegyek.
Találtam egy szállodát, ez volt az egyetlen dolog, amit elintéztem, meg felhívtam apát is, hogy kellene pénz, és ennyi konkrétum volt összesem az utazásban. Valószínűleg bulizással, vásárlással és welnessel fog elmenni ez a pár nap, de egyáltalán nem bánom. Aztán majd valamikor rászánom magam, hogy meglátogassam Leandrot az építkezésen. Amikor szöget ütött bennem a gondolat, a főnökét kerestem meg, mert biztos akartam benne lenni, hogy Angliában van, meg hol. Ezért a hely.
Ja, és Mandának ezt el is kéne mondani. A taxiban még nem akartam traktálni, de a szállodába érve amint a recepcióról elkértem a kulcsainkat már a lápcsőn felfelé frusztráltnak érzem magam, a mikor kérdése miatt.
- Mit szeretnél csinálni először?
Tudom, hogy várhatnék legalább amíg felérünk, de biztos, hogy nem! Elfogadom, ha megjegyzi, de ő ismer a legjobban, azt tudja, hogy a türelmem az.. van türelmem?  Nyugodt tudok lenni, de türelmes.. azt hagyjuk.
- Öhm.. szeretném megkeresni Leandrot vala..hm..melyik nap..
Most kivételesen nem keresem a szemkontaktust, és azt sem kérdem velem jön-e, mert ezt ő tudja csak. Addig, és egyébként is azt csinál, amit szeretne, csak szobában ücsörgés nem lesz, mert azt otthon is lehet.
Ha már szoba. A liftet azért megtaláltuk, lépcsőzni eszem ágában nincs, és így az ötödikre hamar felérünk, ahol a folyosón nem mondom, hogy nagy a választási lehetőség. Összesen három nagy ajtó, mert hát lakosztályokról van szó, milyen jó nekünk. Azt valljuk be, hogy a kulcsok sosem voltak az erősségeim, de ez a kártyás megoldás, ez nagyon tetszik. Így is szerencsétlenkedek, amíg végighúzom a helyén.. abban a dobozban... Nekem az ilyenek úgy tetszenek.
- Áh.. végre..
Valahogy nagyon büszke, elégedett és megkönnyebbült vagyok, ahogy az ajtó nyílik, és végre be tudom rakni a cuccaimat. Ledobni, jobban mondva. 1 nagy bőröndöm van, meg egy táskám, és nekem ez bőven elé, szóval a fal mellett lerakom, és a hozzám legközelebb eső fotelba lehuppanok. Az asztalon whiskey. Mintha csak tudták volna mit akarok..  
- Nem modern, mint vártam, de nagy, és szerintem van minden. Kérsz?
Poharak is vannak megint nagy szerencsémre, mert ha a konyháig el kellett volna sétálnom.. annak annyira nem örültem volna, de aztán ez kárpótolt volna. Skót, szóval.. JÓ'ETTE!

Izébizé... másik felem, meg a többi nyálas hülyeség....



Az egész egy jól szituált családi drámával kezdődött, mikor is én idő előtt állítottam haza, számolva a következményekkel, és bejelentettem, semmi hajlandóságot nem érzek aziránt, hogy aktákat tologassak, csak mert baromi jól mutat a nevem mellett, hogy minisztériumi tudom is én, micsoda.
Persze ezzel olyan hatást értem el, mintha minimum azt mondtam volna, kedvem támadt feltámasztani a Sötét Nagyurat... pedig erről szó sincs, csak az ősök most kaptak egy maflást... előfordul.
Próbáltam én elmagyarázni, hogy - szerintük- nem is létező tárgyakat hajkurászni sokkal izgalmasabb, és tegyük fel... még érdekel is, mert érdekel, de hát abból nem lehet megélni... a francokat nem, de ezeknek beszélni... akár a falnak. Aztán betelt a pohár, és elhatározva, hogy akkor levizsgázni se fogok, becsaptam magam mögött az ajtót, és a kihasználva a repülő jegyet, ruccantam át Amszterdamba. Még szülinapunkra kaptam, úgyis felhasználtam volna, most íme itt az alkalom.
Mondjuk sejtem, nem ártott volna megosztani ezt húgommal is, de ha ő is haza téved, csak megtudja, sőt, biztos vagyok benne, hogy hosszasan részletezik neki, mekkora pofátlan vagyok már, és nem értik, miért tartottak el eddig. Mondjuk azt én se értem. Sose szorultam rá, még csak a házaspárral se volt olyan viszonyom, mintha a szüleim lennének, elviseltem őket, mert Manda miatt muszáj volt, jó voltam, mert nem akartam, hogy külön válasszanak minket, de ennyi, semmi kötődés nem alakult ki, bármennyire is szerették volna ezt hinni.

Na, de azt se tudom, hányadik klubban fordulunk meg Irinával. Még a német suliban akadtam össze a csajjal, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, okkal, mivel az egyik legéletképesebb ember, akit ismerek. Tényleg kevés azok száma, akik elmondhatják magukról, jóban vannak velem, legtöbbjüket ép csak elviselem.
Az agyam már rég ködös, csoda, hogy lépni tudok, vagyis nagyon remélem, nem botladozok, az még ilyen állapotban se vall rám.
- Bloody Maryt- üvöltöm a pultosnak, hogy meghallja a dobhártyát szaggató zenétől, miközben kezemmel mutatom, hogy kettőt kérek. Rina már rég a felhozatalt stíröli, mert hát az a fő, hogy jól érezzük magunkat nem? Aztán kecsesen vágódik le egy asztalhoz, ahová követem, kezemben az italokkal. Nem törődök  a mustráló tekintetekkel, már annyira megszoktam, hogy hiányozna, ha nem lenne.
Ahogy fogy az ital, úgy engednek fel a gátlások, és legközelebb már csak arra eszmélek, hogy barátnőmmel karöltve, az asztalon táncolok, és valahogy gyanítom, minket többen bámulnak, mint a DJ-t. Hát... van ez így.

Katkó
Svédország, Stockholm, Yarista bérelt lakása

Aileen
~Franciaország, Párizs~
Az évnyitó estéjén

Dwayne
Erdély
Sárkányrezervátum

Oroszország.
É-K-re Szentpétervártól

Egerszegi Nina, Mihael Gérard Saint-Venant
+ Mesélő


 Lassan állítottam le az autó doromboló motorját, amely az út alatt egyszer sem viccelődött velünk és ezért valahol hálás voltam, valahol csalódott. A szinte érezhetetlen remegése az Peugeotnak azon nyomban megszűnt, magunkra maradtunk a sötétségben a kietlen pusztaságon észak-keletre a szülővárosomtól. Át jöttünk Szentpéterváron, ahol legalább egy 1 órás kis szünetet beiktattunk, sétáltunk, úgy néztünk ki, mint a turisták, akik valami teljesen érthetetlen, kihalt nyelv utolsó képviselői. Oroszországban nagyjából azt sem tudják, hogy mi az a Magyarország. És bár egy árva alkalommal sem mondtam ki, tudták, ahogy én is, hogy nem csekély az esélye annak, hogy nem nézhetünk meg még egyszer egy csodálatos várost az esti fényeiben, és Szentpétervár az egyik legcsodálatosabb ilyen tekintetben. Az orosz hideg ellenére az egész utat napfényben tettük meg, ami kellemesen felmelegítette a levegőt annyira, hogy elég legyen a pulóver is rajtunk. Amint leszállt az éj, úgy jelent meg a hideg és kellett felvennünk a már majdnem elcsomagolt dzsekiket és pufis kabátokat.
 Hajnali 3 múlt néhány perccel, egyik kezem átvetettem az anyósülés támláján és hátrapillantottam a mindössze egyetlen ottani utasra. Egyébiránt könnyű dolgunk volt, hogy a láthatatlanná tévő autóknál az égben nincs forgalom, így csak egy éjszakára kellett megállnunk valahol Ukrajnában. Előző nap délután 3 körül szálltunk fel a vonatra, 7 körülre értünk ki a muglik világába és egész jól haladtunk, hogy másik országban kellett szállás után néznünk egy estére. Mindketten úgy festettek, mint akik pontosan tudja, hogy mire készülnek, hogy kikkel kell felvenniük a harcot, hogy mindezt miért. És valóban, miért is? Miattam? Ki vagyok én ahhoz, hogy az életüket tegyem kockára az enyémért? Hogy jövök én ahhoz, hogy feláldozzam őket egy olyan akcióért, ami már az elején bukásra volt ítélve? Még ha ki is szöktetjük Ginnyt - ha egyáltalán még életben van - ugyanúgy fognak üldözni! Szóval valahogy ennek kapcsán merült fel a lehetőség, hogy robbantsuk fel az egész épületet. A semmi kellős közepén állt ugyanis egy monstrum "erődítmény", melyet erdők vesznek körül és csak egy földúton megközelíthető. Most itt állítottam le a kocsit, egy kanyarban, amely még nem látható onnan. Előnnyel rendelkezünk: ők csak és kizárólag muglik. Hátrány: nem varázsolhatunk, úgyhogy ennyi.
- Tudom, hogy minden órában megkérdeztem, de ez az utolsó. Ha most elindulunk ellenük.. nem tudom lesz-e visszatérés. Akinek megjött az esze, az szedje elő a csomagtartóból a takarót, az elviszi Amerikába.
 Tudom, hogy megbeszéltük, hogy ez a zsupszkulcs lenne majd a megmenekülésünk tárgya,  amennyiben nem tudjuk felrobbantani az építményt, de.. Ismét megfogtam a kormányt, de már alig izgultam. Magam elé meredtem és próbáltam kitalálni, hogy vajon mióta tud a maffia a jelenlétünkről.
- Na menjünk.
 Elég rövid monológ volt, mielőtt bekopogtunk a halál ajtaján, de ők sem várnak többet, akkor én minek mondjak. Kellemetlenül éreztem magam, még mindig, hisz a vásárra viszem az ő bőrüket is - bár ők kértek. A távolság csökkenésével a adrenalin szintem párhuzamosan emelkedett, és bár nem mutattam, volt bennem egy olyan érzés, hogy én nem hagyom el többé ezt a terepet élve. Kinyitottam az ajtó, kiszálltam és a csomagtartót felnyitva konstatáltam, hogy azért van miből gazdálkodnunk. Berettám egész úton, már a vonaton is az övembe volt csúsztatva alul és most egy egész kincsesbánya terült elénk csempészett fegyverekkel. Felvettem pár shotgunt, de lapultak ott Combatok, Lucznikok, Parabellumok, de Beretták is a könnygázzal, tárakkal, késekkel egyetemben. Meg volt egy pár gránát is C4-essel egyetemben. Hagytam, hadd szemezgessenek kedvükre, attól pedig egy pillanatig sem tartottam, hogy nem tudnák használni őket.
- Öhm.. Te, én.. áh, hagyjuk.
 A Rellonos lány mögött megállva nagyon el akartam neki mondani egy szót. A nyelvem hegyén volt, de.. elkéstem vele. Mostanra már úgy is mindegy, épp most írjuk alá a halálos ítéletünket. Magam is befurakodtam hozzájuk, és bár valóban majdnem elszóltam valamit az érzelmeimről, eszembe jutott az a csók Amiráék buliján köztük. És én meg itt vagyok velük ezt a lányt szeretve, aki igazság szerint tesz magasról rám.
 Mostanra lehiggadtam egészen. Feltankoltam magam kézifegyverrel, pár shotgunnal, gránátokat a dzsekim zsebeibe, C4-est a berettám mellé, majd megkerülve az autót kiélesítve a Remington 870 MCS-t a bal kezemben és elindultam. Ginny. Csak őt szabadítsam ki és meneküljön el élve a másik kettővel, ha én itthagyom a fogam, az nem számít. 8 éve félelemben tartanak az egész családommal, de csak én tehetek róla, én vethetek csak véget ennek. Ha én végre meghalok, onnantól mindenki nyugodtabb életet élhet: a húgom, Ráhel és Réka, az iskola, de még Kristóf és az ő leendő családja is. Igen. Ez ésszerű megoldásnak tűnik, hatásosnak. Mindent megoldana, mindenki problémáját. De nem adom magam könnyen, ezt tudják, és ha mindenképp az én véremmel akarják beszínezni a falukat, ahhoz meg kell ölniük. És tulajdonképpen nem is félek a haláltól, valahol olyan kecsegtetően hangzik, olyan hatalmas ereje van ennek az egy szónak, és ijesztően hívogató. De nem félek tőle. Már nem.

 
hol is vagyunk?

Nathaniel
[Románia, sárkányrezervátum]

Átéreztem Nathaniel landolását - az első néhány utam nekem is hasonló módon ért véget, és a hopp-hálózattal is meggyűlt párszor a bajom, főleg a román kandallók nem szerették a kiejtésemet. Mindenesetre, sem a srácnak, sem kedvencének nem esett nagyobb baja, úgyhogy amíg ők összeszedték magukat, én megszereztem a belépőnket - bár erre a környékre egyébként sem lehet véletlenül tévedni, a jelszót még így is elkérik és ha nem előre egyeztetett érkezésről lett volna szó, akkor még a patrónusommal is azonosítanom kellene magam.*
- Benézünk a konyhára, ha nem maradt a közös vacsorából, összeütünk valamit. Akkor mentem érted, amikor véget ért a szolgálatom, szóval akik velem végeztek, azóta ettek.-*Magyarázom, bár a munkaidőnk elég rugalmas, valamennyi rendszer van azért benne, van egy maximum óraszám, amit egyhuzamban lehet lehúzni, ha épp nem történik semmi. Jómagam azok közé tartozom, akiket gyakrabban ugrasztanak, ha valami történik, úgyhogy megszoktam, hogy alkalmazkodom a helyzethez.*
- Gyere mögöttem és nézz a lábad alá!-*Javaslom, ahogy két kisebb tűzgömböt gyúrok, egyet magam előtt, egyet nem sokkal mögöttem lebegtetve, hogy bevilágítsák a keskeny ösvényt, amit taposunk - érezhető, hogy nemrég eshetett, így a talaj csúszós és sáros, nem árt résen lenni. Ez persze nem akkora akadály, hogy ne lehetne közben beszélgetni, így ha kérdések érkeznek a hátam mögül, nyugodtan megválaszolom őket, kitelik az időnkből.*
- Holnap, ha minden jól megy. Éjjel nem szívesen vinnék magammal olyat, aki nem ismeri a terepet. Épp a világ legnagyobb rezervátumának területén lépkedsz, szóval el tudod képzelni, milyen óriási a hely.-*Most épp csak a legszélén járunk, mivel ide a legegyszerűbb behozni az élelmiszert és a tartalékokat, itt összpontosul a vezetés és a rezervátum többi részén elszórva vannak még őrtornyok, amik között kandallón át lehet közlekedni, de a rendszer zárt - nem lehet kijutni, hoppanálással és zsupszkulccsal sem.*
- Reggel körbevezetlek, addig majd mutatok térképet. Hét sárkányfaj él itt, és a jó ég tudja, hány nemzetiség képviselői, eléggé nemzetközi a csapat, meg kutatók is érkeznek. Az angoltudás aranyat ér, de néha egyszerűbb a kézzel -lábbal módszer, mert egek, egyesek akcentusa egyszerűen ellehetetlenít mindenféle kommunikációt.-*Igazán vicces helyzeteket tud az ilyesmi szülni, főleg kívülről nézve, bár szerencsére a terepen használt vezényszavakat mindenki megtanulja, idővel pedig összecsiszolódott a csapat, csak az új jövevények okoznak néha fejtörést.

Vanda
"Lóma"
avagy hogyan értessük meg magunkat magyarul egy olyan országban, ahol azt tudjuk csak olaszul, hogy "pizza"


Szép, verőfényes tavaszi délután van, az utcák kellőképpen zsúfoltak turistákkal és itt élő olaszokkal, ő meg kellőképpen nem érti a térképet, amit most a kezében forgat ide-oda. Megvakarja a tarkóját, majd borostás arcát is, felnéz az előtte lévő Colosseumra. Hatalmas jószág, ez tény, biztosan jó kis műsorok mehettek odabent, de határozottan nem ezt keresi. Minek is kellett neki elfogadni ezt az utazást? Még ha szabadságot vesz ki, akkor sem megy külföldre, kifejezetten eleget utazott gyerekkorában az apjával ide-oda. Sajnos ez is vezetett oda, hogy most őt küldték el erre az üzleti útnak nem nevezhető valamire. Nem is tud olaszul!
- Eszközémoá, szenyor...! - próbálná megszólítani az egyik megtermett, bajuszos formát, aki végignézve Kristófon, olasz káromkodások közepette küldi el.
- Hát ez nem az a vendégszeretet, amit a prospektusban ígértek! - kiáltja utána magyarul, majd inkább visszatér a hatalmas autóstérkép kibogarászásához. Nem is érti, hogy ezt miért tervezték az autókba, félvér lévén nem egyszer az anyja vitte ide-oda a fémmasinában, úgyhogy nagyon jól tudja, nem szerencsés útközben kicsomagolnia ezt a sofőrnek. Néhány húzott szemű turistalány nagy mosollyal az arcukon mutogatnak a Colosseumra, de mivel Kristóf pont előttük van, így először azt hiszi, őt akarják lefotózni.
- Ó hát persze hölgyeim, tessék csak! - Vigyorodik el a férfi, kitárja karjait, s mivel a lányok szintén nem értenek olaszul, és ezt inkább valami vidéki tájszólásnak hiszik, rögtön mennek is oda hozzá, hogy lekapják magukat egy őshonos spagettizabálóval.
- Szí, szí, merszi mádámok, jó utat hazafelé, akárhol is legyen az. - Búcsúzik el végül, mikor kifotózták magukat a diáklánykák, ő pedig végre visszatérhet a térkép kisilabizálásához. Csak tudná, hogy merre van ez a szökőkút, ami az itteni minisztériumba viszi.

Yar
Svédország, Stockholm, Yar lakása előtt

Ha valaki azt mondja neki még pár hete, hogy hamarosan ismételten újra láthatja átmenetileg elhagyott otthonát, akkor értetlenül nézett volna rá s letagadta volna ezt a feltételezést. Hiszen nem véletlenül hagyta el Svédországot, habár olyan nyomos indoka nem volt, mint előtte Magyarországgal kapcsolatban. Egyszerűen csak hiányzott neki a családja. Persze voltak itt barátai... meg minden, de mégis. Hiányzott neki valami nagyon.
S most mégis itt volt. Megint Stockholmban. Még csak tegnap este érkezett a nagy európai városba. Shanes-el megbeszélte előtte, így tudott maga helyet beugrasztani egy másik munkaerőt az óvodába, de tudta, hogy ezért még sokkal tartozik a főnökének. Előző éjszaka már lepakolt a lakásába... nem tervezte azt, hogy sokáig maradna. Csak pár napig, amíg elintézi azt, amiért jött. Ezért sem ment be egy ideje Vikohoz az ispotályba, így is, amikor először bement hozzá s megtudta miért itatta annyira az egereket a barátnője, eldöntötte, hogy utána jár a dolgoknak. Egy kis kutakodás eprecske noteszében, egy kis nyomozás a régi barátok segítségével itt kint s előbb-utóbb megszerezte ennek a fickónak a címét, sőt azzal együtt azt is, hogy igazából ki is. Kvidicses csillag... Ezen már meg sem lepődött, ha a barátnőjére gondolt, de ettől függetlenül parányi lámpa villogott a fejében, attól tartva, hogy talán jobban őrzik, mint valami fontosabb embert. Talán azonban nem kell neki is 'kém csillaggá' válnia ,hogy a közelébe jusson. Most itt állt az épület előtt s csak nézte. Még egy utolsó pillantás a cetlire, amire a címet firkantotta, még egy utolsó mély levegővétel és bemehet.
Az egész utat tegnap este kipihente, de ma mialatt ide fele tartott elégé sikerült ismételten felhúznia magát. Legalábbis kellően ahhoz, hogy úgy vélje, az igazat megmondhatja a másiknak, amiért az azt tette amit! Na... Nem mintha Haru túl sokat tudott volna az előzményekről, de Vikot látva nem lehetett olyan, ami okozhatta azt, hogy ez a friss csillag éppenséggel egy Kati nevezetű hölgyeménnyel kellemes lepedő akrobata mozdulatokat hajtson végbe, míg az eredeti párja az akrobaták hímnemű tagjának éppenséggel távol volt. Tudta milyen fájdalmas az ilyen, első kézből tudta milyen érzés azon az oldalon lenni ahol az eprecske volt éppen, talán ezért is vette komolyabban fel a dolgokat, s ezért is égett egyre jobban benne a tűz. Hát igen... valószínűleg elégé sikeresen idegesítette magát fel, mindegy egyes lépcsőfokkal egyre jobban, ahogyan a kijelölt helyig eljutott.
Az ajtó előtt még megtorpant... szerencséjére senki nem őrizte. Ennyivel kevesebb gond...
Pár pillanatig elgondolkodott azon, hogy mit is fog mondani ennek a Yarnak. Valami olyasmit talán, hogy?
„ Hoztam egy üzenetet valakitől, akit magad mögött hagytál szavak nélkül?” Nem jó. Viko nem is tudja, hogy itt van.... akkor " Hello! Még emlékszel egy Vikohino Thaihasy nevű lányra?" Egy fokkal jobb.... Na, még törje a fejét egy kicsit.....
Bekopogott s várt. Bármiféle gondolatban állapodott meg mialatt várt, valahogyan az egész hirtelen törlődött az elméjéből, ahogyan az ajtó kinyílt s megmutatta vélhetően a lakás gazdáját. Haru, mint valami begőzölt vadállat ütött. A jobb horgasa gyönyörű volt, talán célt is talált. Bele sem gondolt, hogy netalán egy beszélgetést nem így kellene kezdenie, egyszerűen annyira benne volt a bosszú a barátnője miatt, hogy magától mozgott a keze.
Azonban ezután egy pillanatra meg is fordult a saját tengelye körül. Ha elérte az áldozatát az ütéssel, akkor érezhetően sajogni kezdtek az ujjai, így a másik kezének ujjait fonta rájuk, mialatt ajkába harapva szinte pingvintáncnak nevezhető koreográfiába kezdett. Épp hogy a könnycsepp nem gördült ki a szemeiből, ám ahelyett csak felszisszent az éles fájdalomra, ami nem akart múlni. Miből van ennek az alaknak az arca? Betonból?

Runa - Projektmunka 1. nap, 9:30, Megérkezés, körbevezetés, eligazítás
Anglia, Elementalisták Lelki Egészségét és Mentális Erejét Kutató Intézet (pontos helymeghatározás nem lehetséges)

Írország - Ardmore

Egy különleges útinapló margójára


 A szirt szélén állva karomat enyhén már gömbölyödő pocakom köré fonva állok. Előttem a tenger mögöttem a zöld dombok ölelte vidék. Hajnal van, a szél lágyan leng körül és simogatja arcom, ahogy a víz felől érkező sós permet is egyként vele. A nap kelet felől lassan bújik az ég felé, ahogy szerető párjához édesdeden. Magam vagyok, szeretek egyedül sétálni és közben gondolataimon mint csónakon sodródni messze-távol a nyüzsgő világtól.
 Mostanság sok bánat és sok öröm ért, s most és itt jött el az ideje, hogy magamban rendezzem ezekből adódó érzelmeimet. Sikerült is talán, mert már nem fáj semmi és mosolyogva nézem a tájat, ahová mindig is visszavágytam. Gyermekként éltünk itt úgy egy évet, de már akkor megfogadtam, hogy eljövök újra és beváltottam ígéretemet. Bakancslista, volt, van és lesz is. De már sok dolgot kihúzhattam róla, ami jó.
 Ádám még aludt amikor kiléptem a kis házból, amit egy domb tetején vettünk ki nem messze innen. A karját féltőn körém fonta, alig tudtam kikecmeregni az ágyból, de szerencsére nem ébresztettem fel. Egy cetit hagytam a párnán, hogy aggodalmát,ami mostanság egyre erősebb valahogy lenyugtassam. Kellett egy sóhajnyi magány, egy könnycseppnyi igazi magány, amit én választottam.
 Egy dal jutott az eszembe, amit nem régen hallottam először és azóta az elmémben motoszkált, nem hagyott nyugodni. Nem tartva a lámpaláztól elkezdem dúdolni, ám alig hagyja el ajkam az első pár akkord távolról, mintha csak kíséretet akarna adni, egy furulya szólal meg mögöttem. Hátrapillantok gyorsan, de egy lélek sincs az ég egy adta világon rajtam kívül a vidéken. Nem ijedek meg, hiszen ez a varázslatos Írország, ahol mindennaposak a rejtelmek és az apró csodák. Folytatom hát tovább a dúdolást és élvezem a végtelen nyugalom eme véges és értékes pillanatát. Közben eszembe jut egy ötlet, amire remélem Ádám is helyeslően reagál majd, ha felvetem neki.