Yvonne
ruha

Violetta


Imádom, imádom, imádom. Lapozok a második oldalra, elolvasom. Imádom, imádom, imádom. Minden oldal elolvasása után, csak ez járt a fejemben. Kívülről tudtam, hogy ki mit fog mondani, mi fog történni, de még is, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Teljesen belemerültem a történetbe, szinte magával ragadott. Alig telt el 10 perc, de én már majdnem elolvastam 30-40 oldalt. Csak lapoztam és lapoztam, megszűnt számomra a külvilág. Ekkor riadtam fel, és tértem vissza a valóságba, mivel valaki majdnem átesett rajtam, de szerencsére, csak a fotelom érzett fájdalmat.
- Mi a...? Eszméltem fel, majd ránéztem a mellettem lévőre, kissé meglepetten. Ahogy végigpillantottam rajta, először is megállapítottam, hogy lány, és talán egy kicsit idősebb mint én, vagy csak annak tűnik. Sóhajtottam egyet, nem akartam bunkó lenni, most nem annak van itt az ideje, így talán kissé monoton hangon, de megszólaltam.
- Minden oké? Egyben vagy? Kérdeztem, majd egy picit feljebb ültem a fotelbe, és vártam a lány reakcióját. Nagyon reméltem, hogy nem purcant ki itt mellettem, de nem tűnik olyan gyengének, hogy egy apró eséstől súlyosabb sérüléseket kaphat. Mikor a lány feltápászkodott, kissé zavartnak tűnt, de még így is volt elég ereje ahhoz, hogy bemutatkozzon. Végighallgattam, majd becsuktam a könyvemet, és letettem a velem szemben lévő asztalra. Pár másodpercig csak gondolkoztam, hogy mutatkozzak-e be én is, vagy hivatkozzak valamire, ami miatt el kell mennem, de rájöttem, hogy ismerősöket kell szereznem. Nem akarok magányosan éldegélni itt, ennyi erővel, már most beszerezhetnék 7 macskát, és egy kis kötögetni valót. Nyeltem egyet, majd a lányra néztem, egy apró mosollyal az arcomon.
- Yvonne vagyok. Mondtam, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Ha már bemutatkozunk, legyünk hivatalosak. Violetta. Egész szép név. A lánynak volt még egy kérdése felém, erre viszont nem tudtam hirtelen mit válaszoljak. Valószínűleg még mindig a könyv hatása alatt voltam, kicsit vissza kellett rázódnom a jelenbe. Sóhajtottam egyet, majd beláttam, őszintének kell lennem.
- Nos, igeeen. Ez valószínűleg azért van, mert még csak nemrég érkeztem. Másik iskolából jöttem át, ide. Mondtam, egy halovány mosoly kíséretében, majd vállat vontam, nem tudom miért. A velem szemben lévő fotelre pillantottam, majd vissza Violettára, ezzel is jelezve, hogy nincs-e kedve leülni, vagy...valami ilyesmi. Ha nincs, azt is megértem. Igazán megértő tudok lenni ilyen téren, sokan nem kedvelik a társaságomat, de olyanok is akadnak, akik egyenesen rajonganak értem. Khm, igen ez lennék én.

Yvonne

A bál - Yvonne

Az álmatlanság, ami mostanában gyakran rám köszönt, az éjjel se nagyon hagyott aludni, így meglehetősen korán fent voltam már és inkább a klubhelyiségben olvasgattam, azzal az idegesítő, levakarhatatlan szőrgombóccal a hasamon, amit macskának neveznek. Én nem aggattam rá egyéb jelzőket, mondván nem az enyém, de úgy tűnik a dög másképp gondolkodik, mert lehetetlen megszabadulni tőle, így hát kénytelen vagyok megtűrni. Azt mondanom se kell, mennyire meglepett mindkettőnket, mikor a rajtam lévő ruha hirtelen átalakult, csak úgy, minden előrejelzés nélkül. A nyávogógép rögtön le is vetődött rólam, aztán csak bambán bámult, míg az én figyelmemet a plakát vonta magára, mely mindenre magyarázatul szolgált. Csak egy fejrázással és sóhajtással díjaztam az ötletet, majd egy fintorral végig mértem az öltözetemet és visszamentem a szobámba, hogy megtekintsem milyen más lehetőségem van, mert ez határozottan túl csicsás volt az ízlésemhez.
Később a nap folyamán mindenhol az esti bál volt a téma, és a hihetetlen színkavalkád összes női képviselője a másik nemet leste, párt remélve. Persze nem egy fiú volt, aki élt a lehetőséggel. Némelyek a szerelmüket választották, mások lány barátaikkal mentek, a harmadik csoport pedig csajozási céllal új partnert választott. Én valahogy egyik kategóriába se tudtam sorolni magam, hisz barátaim nem nagyon vannak, egy barátnő pedig túl sok energiát igényelne, amit fordíthatok hasznosabb dolgokra is. Szóval úgy voltam vele, hogy minek nekem bál, inkább kihagyom, ám ahogy az este közeledett a véleményem lassan megváltozott. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, azért viccesnek és hangulatosnak találtam az egész ötletet, ráadásul azon fiúk sorát bővítem, akik táncolni is képesek, mivel apám gondoskodott az ilyen nemű oktatásomról is. Nála ez volt a "szórakozás a gyereknek" kategória, amit néha be lehetett szúrni a szellemi oktatások közé, hogy ne meneküljek ki a világból. Eleinte utáltam, de később rájöttem, hogy azért egész jó mulatság tud lenni és a lányok is nagyon értékelik. Legalább tudok valamit, ami nem elriasztja, hanem lenyűgözi őket.
Amint az esti eseményen morfondíroztam, pár lány ment el mellettem, akik ugyanarról a témáról csevegtek. Az egyik lánynak - Yvonne-nak - nem volt még párja, de ahogy az elcsípett mondatokból levettem, akart volna menni, vagy legalábbis a többiek akarták, hogy ő is menjen, akár fiú nélkül is. Ehhez hasonlót már sokat hallottam ma, mert gyakorlatilag minden harmadik ember annyira lázban égett, hogy az összes környezetében fellelhető élőlényre át akarta ragasztani lelkesedését. Éppen tovább léptem volna a dolog felett, mikor rájöttem, hogy akár én is lehetnék Yvonne párja. Elvégre már csak pár óra maradt, szóval nagy a valószínűséggel belemegy, már csak azért is, hogy békén hagyják és talán azon se akad fenn, hogy egy alsóbb éves lesz a kísérője. Ekképp gondolkozva úgy döntöttem teszek egy próbát és egy virágot szakítva a Fénylő Lelkek Udvarából, a csoport után mentem, majd mikor megálltak - talán búcsúzkodni, talán más okból - odaléptem hozzájuk és Yvonne előtt meghajolva, odanyújtottam a lánynak az imént szerzett virágot.
- Lennél a hölgyem ma este?
Kérdeztem egy elbűvölő mosollyal. Ő beleegyezett és megbeszéltük, hogy a nagyterem előtt találkozunk kicsivel nyolc előtt.
Szóval valahogy így kerültem ide. Jó pár másik személlyel együtt ácsorgok a nagy ajtók előtt, várva, hogy a párom is megérkezzen. Kicsivel korábban jöttem, biztos ami biztos, mert nem akartam én lenni a második. A nap közbeni szimplább ruhámat egy elegánsan díszes példányra váltottam, melyben a sötétkék dominál. Véleményem szerint kicsit öregít is rajtam az öltözet, amit határozottan díjazok, mert eszem ágában sincs a zöldfülű kis gólya látszatát kelteni, még ha valójában az is vagyok. Most inkább mondhatnának egy nemes fiának, vagy akár hercegnek, aki olyan 17 év körül van. Tetszik ez a jelmezbálosdi.
Mikor Yvonne megérkezik, néhány lépéssel elé megyek és egy elegáns meghajlással párosított kézcsókkal üdvözlöm, az est szellemiségéhez illően, majd az udvarias stílust tartva biztosítom róla, hogy gyönyörűen néz ki. Ha nincs ellenvetése, akkor csatlakozunk a Nagyterembe özönlőkhöz. A maszkot fölvéve immár tényleg senki se mondhatná meg, hogy csupán pár hónappal ezelőtt láttam meg ezt a kastélyt életemben először, ahogy abban is biztos vagyok, hogy hercegi mivoltomat is fenntartások nélkül elfogadnák, - persze csak ma estére - ha abba a szerepbe bújnék. Azt hiszem remekül fogok mulatni...

Isabelle de Roux ~ Bál

Sosem rajongtam túlságosan a bálokért és ha Đominic nem is indult volna a tusán, akkor biztos, hogy ki nem mozdultam volna ma a lakásomból. Ámde a kis barátom végig csinálta az összes feladatot és a mai nap róla is szól, ezért vagyok olyan kedves és besétálok a kastélyba. Bizony, mióta van saját lakásom egy lépést sem teszek a kastély felé, csak akkor, ha óráim vannak. Jobban tetszik nekem az itteni élet, nincsen hangzavar, új elsős diákok, akik felettébb idegesítőek. Rajtam kívül még négyen laknak itt, de egész jól megvagyunk, eddig egyikünk sem panaszkodott a másikra. Mondjuk én néha több vendéget fogadok, mint kellene, ám nincs ezzel baj, szerintem. Elég csendesek vagyunk. A falut is kezdem megszeretni, alig pár lépésnyire van innen a pub, hát nem csodálatos?! Ami pedig még jobb, az az, hogy a kocsma is itt van egy köpésnyire. Igen, még mindig dolgozok, nem mondtam fel, pedig néha már eléggé idegesítő kiszolgálni az embereket. Sajnos a csárdában alig van jó nő, inkább a pubban töltik az idejüket, amit meg is értek. Ha tehetném én is ott dolgoznék, ám ha jól tudom, akkor nem lehet már jelentkezni az állásra. Mondjuk annak örülök, hogy a főnökömmel egész jóban vagyok, az ottani tulajt nem is ismerem. Maradok én szépen a seggemen és nem kutatok más munka után. Visszatérve a bálhoz: mivel egyedül nem olyan jó megjelenni egy ilyen ünnepségen, megkértem Isabelle-t, hogy legyen a partnerem. Csípem a lányt, vele kerültem először közelebbi a viszonyba és Mira barátja, nem rossz arc. Tényleg, Amira... mióta felavattuk a házat kicsit máshogyan tekintek rá, de még mindig barátként gondolok a lányra. Amúgy sincs szükségem kapcsolatra. Egy-két éjszaka még belefér, de több nem. Megbeszéltem Isabelle-el, hogy nyolcra ott leszek a Nagyterem bejáratánál és ott fogom várni. Mondjuk ezt az időpontot is az egyik háztársamtól tudtam meg, mikor találkoztunk lenn a faluban. Nem olvastam el a plakátot, amit kitettek az eseményről, úgyhogy nem tudom mi vár rám. Mindenesetre egy fekete hosszúnadrágot és egy kék inget vettem fel. Már ki is nyitom az ajtót és indulok el a kastély felé. Kissé meleg van, úgyhogy lehet nem volt tökéletes választás ez a fekete gatya, de már nem fordulok vissza. Sietős lépetekkel haladok végig az utcán, nem akarok elkésni, akarom látni, ahogyan Đominic belép az ajtón. Rendes kisgyerek, az elsősök közül csak őt bírom, értelmes, okos fiú.
Mikor átlépek az iskola kapuján furcsa dolog történik velem, csak lesek. A ruhám teljesen átváltozik, az előző szerelésemhez képest egy zöld színű nadrág kerül rám fehér inggel, ami túl nagy rám. Az izmaim nem látszódnak annyira mint az ingben, amit felvettem. Egész viccesen nézhetek ki, ugyanis ilyen zokniszerű cucc is rám terem, ami a térdemig fel van húzva. Ez iszonyú ciki! Viszont a cipőm igazán kényelmes, az nem olyan gáz. És csak most kerül fel egy mellény szerű cucc is az ingemre. Apropó, ing. Az nem is olyan rossz, a mellkasomig ki van gombolva, így jön be egy kis levegő. Mindegy... megrázom magam, majd szépen besétálok a kastélyba és a Nagyterem felé veszem az irányt. Mikor az ajtóhoz érek kicsit megkönnyebbülök, még nincs itt Isabelle.

Öltözet

Yannick - bál
Ruha

Annyi minden megváltozott! Végzős vagyok, és azt hittem, amíg ide járok a Bagolykőbe, a szobatársaimmal kell osztoznom egy szobán a pincében. Nem sok időt töltöttem igazából velük, sőt. Szerintem még egymás nevét sem tudjuk igazán... Több időt töltöttem Dmitri szobájában. Igazából nem tudom, mi ez ami köztünk van. Jól elvagyunk, ő tökéletesen megelégszik Isabelle-énemmel, szóval...talán sosem fogja megtudni az igazat, hogy az a lány csak egy kitaláció. Mint ahogy más sem. Még a család sem tudja, hogy mit művelek én a képességemmel, és valószínűleg az új lakótársaim sem tudják, hol vagyok éjszakánként ha nem az ágyamban. Ja igen! Hát leköltöztem a faluba. Jamie, az unokatesóm pár hónapja vett itt egy kis házat, és a csárda is az ő kezei alatt működik. Részmunkaidőben ott dolgozok én is, suli után, Yanickkal szoktuk általában ellátni a kiszolgálóskodást. Nem egy álommunka, de legalább van, és segíthetek vele Jamie-nek.
A napokban csatlakozott hozzánk az öcsém is. Szegény kölyöknek nem volt hova mennie az anyja halálát követően, és szerintem ez így tök jó, legalább többet látjuk egymást. Mióta kiraktak a Roxfortból, csak egyszer találkoztam vele, amikor Csengével is.
Az idilli családi kis hangulatot megöli, hogy mint már mondtam, keveset vagyok otthon. Azt hiszem kezdek kinőni az aranyos kislány szerepéből. Kedvelem azt a titokzatos életet, amit Isaként élhetek, így nem véletlen, hogy nem a saját énemben indultam a bálra. Mivel a kapcsolat nem szakadt meg Yannal a mestertanoncbuli után -semmit nem tud, szerintem munkatársaként egyáltalán nem érdeklem-, elhívott erre a reneszánsz bálra. Eléggé elhíresült a mágustusa, még a Roxfortoson is ott voltam. Durva volt, szóval ezt is követtem próbáról próbára, a bált meg főleg nem akartam kihagyni. Amikor mondták, hogy milyen lesz a témája, anyukámra bíztam a ruhakészíttetést. Az Abszol úton vannak a legjobb szabászatok, és apu befolyásával könnyen ment a dolog. Egy nagyon szép, fehér ruhával leptek meg, így hát a bál napján még Bogisan ebbe bújtam bele, és így köszöntem el a fiúktól otthon. Kicsit késében voltam, de a köszöntőről még nem késtünk le. A kastélyba érve mosolyogva nézelődtem a jelmezek között, mígnem kiszúrtam a páromat is, a bejárat előtt.
-Szép estét, elnézést a késésért. Oh, nagyon jól néz ki a ruhád -inkább vicces, de nem lett volna poén körberöhögni, nem tehet róla, hogy ez nem az ő stílusa.

Megint elpirul, ha ugyan nem piros folyamatosan, amióta megpillantotta a fiút. Azt mondta neki, hogy tündérke! Ez nem akár mi ám! Persze, az apukája is hívta már így, és nála nincs tökéletesebb a földön, de azért mégis csak nagyon-nagyon tetszik neki, hogy a nagyfiú tündérkének hívja. Biztosan azért, mert rellonos, mint az apukája. Habár, ha Viktor hívná tündérkének, az is tetszene neki, pedig Viktor nem is rellonos.
Ismét nagyra nyílnak szemei, ahogy emészti magában ezt a tündérke dolgot. Elmosolyodik, ahogy arra gondol, hogy újra hallani akarja, és közben izgatottan várja a kártyatrükköt is. Kornél biztos sokkal ügyesebb, mint a testvérei, de azért reméli, hogy ki tudja találni a trükköt.
Megfordítja a lapot az utasításnak megfelelően - szív király. Egyszer a keresztanyukája, Fait mondta azt, hogy a szerelme a szív királya, de az ő szívének a királya nem lehet Faithi szerelme, hiszen ő mást szeret. Oldalra hajtja fejecskéjét, ahogy nézi a lapot, és akaratlanul is az a gondolat jut eszébe, mennyire jó lenne, ha Kornél lenne a szív királya. Sőt, hiszen lehet is a szív királya, mert ez az ő szíve, és nem is baj, ha a nagyfiú nem tud róla semmit. Csak azon lepődik meg, miért nem Viktor jutott eszébe, de aztán vágtázó szívvel, gyorsabban szuszogva, és erősen koncentrálva arra, hogy a fiú ne legyen legilimentor, visszaadja a lapot.
Nagyon alaposan figyel, hogy mindent jól lásson, aztán meglepetten néz a fiú szemeibe, de azonnal el is kapja a tekintetét szégyellősen. Nagyon szép szeme van Kornélnak, de hát hogy is lehetne másmilyen, amikor ő maga is olyan szép?!
Megfordítja a lapokat, és elkezdi széthúzogatni. A nagy koncentrálásban el is felejti, hogy a szív királya itt áll, és várja, hogy mi lesz a kártyák sorsa, hogy hogyan reagál, csak keresi a pakliban a szív királyt. Elfelejti Viktort is, és azt is, hogy lehet, hogy szerelmes Kornélba, csak keresi a lapot, de nem találja. Csillogó vidámsággal, és mohó tudásvággyal a szemében néz a fiúra, és azonnal a karjához kap, hogy megnézze, a ruhaujjába rejtette-e a lapot. Felemeli a ruha ujját, és közelebb hajolva bekukucskál alá.
-Hol van?-
Kérdezi kíváncsian kutatva, eszébe se jut, hogy hozzáér, maximum a kis szervezete reagál a közelségre.

Ahogy Ashley egyre lázasabban keresi, úgy lesz az ő vigyora egyre szélesebb. Hát mégiscsak sikerül majd átverni. Fogalma sincs, mi járhat a kislány fejében, csak arra tud gondolni, hogy mekkorát fog csodálkozni, ha végül előkerül a lap. Szinte biztos volt benne, hogy nem fog egyszerűen lebukni, de ilyen lázas keresésre azért nem számított. Vigyorogva hagyja, hogy átnézze a kislány, keresheti, úgysem fogja megtalálni.
-Szólj, ha feladtad.
Elégedett vigyor kúszik a szájára, mondjuk elég nagy gonoszság, hogy kihasználja, hogy a kislány nem ismeri a stílusát és a trükköt, de hát pont ezért gyakorolt hosszú éveken keresztül. A legtöbb vele egykorú már élvezi az ilyesmit, csak az ő lelkének egy része maradt ilyen csököttül gyerekes, nyilván nem ok nélkül. Elnézegeti a kislány arcát, amikor belemerül a keresésbe, egyébként nem teszi meg, mert feltűnt neki, hogy néhány árnyalattal sötétebb az arcszíne, az érkezése óta. Ha ez miatta van, hát biztosan bóknak veszi, mert akkor valami biztosan jól csinál. Talán mégsem annyira reménytelen a gyerekekkel szemben. Soha nem vallaná be, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet, de hát, valahol mélyen egyszer ő is szívesen lenne apa, talán.
-A hajadban nem nézted meg.
Felvonja a szemöldökét, odanyúl a kislány füle mögé, ahonnan általában az érméket szokta kiszedegetni. Azt Hajni óta senkinél vetette be, főleg azért, mert a lány orv módon sajátította ki magának a relikviát ami érzékeny érintette, azóta pedig nem hajlandó az érmék elővarázsolására. Szóval, visszatérve a történethez, lassan nyúl a kislány válla mögé és hirtelen rántja vissza a kezében, amibe ott van a szív király. Néhányszor megforgatja az ujjai között a kislány orra előtt, könnyű volt, pedig aggódott, hogy esetleg lebukik.

Összevont szemöldökökkel, mogorván néz fel a fiúra, amikor meghallja a szavait, majd dühösen fúj is egyet, és keresi tovább a lapokat. Ő sosem szokta feladni, és még a feltételezés is sértő a számára.
Keresi a lapot tovább, de nem találja, ekkor ragadja meg a kezét, hogy ott is keresse, de hiába. Sóhajt egyet, és kutatna tovább, de ekkor Kornél azt mondja, a hajában van. Nem akarja elengedni a kezét, mert épp valami érdekeset fedezett fel, de a fiú a hajához nyúl, és elveszi a lapot.
-Most tetted oda!-
Vádolja meg, de azért elveszi tőle a lapot, és megnézi a kártyát. A szív király. Aztán a másik szív királyra néz, és megint eszébe jut, amit az előbb talált.
-Mi történt a kezeddel?-
Kérdezi kíváncsian, mert kitapintotta a vágást. Szívesen odanyúlna megint, hogy megnézze jobban, de nem mer csak így nyúlkálni. Még nem is esett le neki, hogy az előbb önszántából, engedély, és főleg engedélykérés nélkül hozzáért a fiú kezéhez... majd a szobájában, amikor felidézi ezeket az emlékeket, akkor biztosan nagyon fog csodálkozni, hogy ilyen bátor volt.
Forgatja a lapot a kezében, amíg vár a válaszra, majd odanyújtja Kornélnak, és szélesen rámosolyog. A fiú ügyes, és ezt nem hagyhatja nyomtalanul, ezért kapta a mosolyt.
-Még egyet!-
Kéri, és elhatározza, hogy most sokkal jobban fog figyelni.

A bál - Jeremy
Ruha

Mindenki valamiféle bálról beszélgetett, én meg persze semmiről sem tudtam. Kihallgattam másokat, így raktam össze a fejemben, hogy reneszánsz témájú bál készülődik a Nagyteremben. Mindig szerettem bálozgatni, bulizni, úgyhogy ezt sem hagyhattam ki, még akkor sem ha nem volt kivel mennem. Nem szégyen egyedül menni. Amint erre gondoltam, mintha csoda történt volna, egy alacsony, szőke srác felém sétált, és elhívott a bálba, nem is akárhogy. Nagyon aranyosnak tartottam, még szép, hogy igent mondtam. Benne legalább volt bátorság tisztességesen elhívni, értékelem az ilyet. Rögtön el is vonultam a szobámba, kicsit készülődni. Hosszú hullámokban lévő hajamat kontyba felkötöttem, arcomat tisztára varázsoltam, majd felvettem az estélyi ruhámat, természetesen reneszánsz stílusban. Hosszú volt, középen fűzős, hatalmas szoknya résszel. Kezdtem amiatt aggódni, hogy alig fogok majd beférni a Nagyterem ajtaján. A csukló részt, egy-egy kis masni díszítette, csakúgy mint a fűző résznél is. Piszkosfehér és rózsaszín színekben pompázott, nagyon elnyerte a tetszésemet, pedig nem is az én stílusom. Mikor megláttam a ruhán az arany szegélyeket, és a kis fodrokat végképp beleszerettem. Felvettem egy átlagos magassarkút, majd belenéztem a tükörbe. Kissé ideges lettem, kezdett visszatérni a régi énem. Leültem az ágyamra, majd a földet kezdtem el bámulni. Megígértem. Otthon mindenki tudja, hogy itt már jól kell teljesítenem, és ők is boldogok lennének, ha minden rendben lenne velem. Hiszen ismernek. Tudják, hogy kitartó vagyok, és nem adom fel könnyen a dolgokat, csak akkor, ha már nincs más választásom. Most viszont még bőven van, úgyhogy vettem egy mély levegőt, majd kinéztem az ablakon. Igen sokáig tarthatott a készülődésem, ugyanis a nap időközben már lement, odakint sötét volt. Felvettem egy apró mosolyt, ismét a tükörbe pillantottam, majd elhagytam a szobát. Mikor Jeremy megkért rá, hogy menjek el vele a bálba, szinte gondolkodás nélkül igent mondtam, nem tudom miért. Félek, még az arcára sem emlékszem. Mi lesz ha csak simán elmegyek mellette? Bár biztosan nem így lesz, ennyire idióta csak nem vagyok. Mikor az ajtóhoz értem, Jeremy már ott várt rám, majd ahogyan egyre jobban közelítettem feléje, úgy hajlott meg előttem, én pedig elmosolyodtam. Még mindig aranyos. Fiatalabb mint én, ebben biztos voltam, de nem nagyon fordítottam rá figyelmet. Ki érdekel a kora? A lényeg, hogy ha valakinek élvezzük a társaságát, akkor...akkor az rendben van. Besétáltunk, és amikor körülnéztem, szinte már elámultam. A termet gyönyörűen kicicomázták, az asztalok tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel, halk zene szólt. Volt akik csak sétálgattak, voltak akik táncoltak, mindenki mást csinált. Sokan voltunk. Biztosan remek estének nézünk elébe. Rápillantottam a partneremre, majd szóra bírtam magamat.
- Mihez lenne kedved?

Sharlotte

Chaske Tsosie - zárás

Scarlet Violett

  Nagyon izgatott voltam. Nagyon vártam már a barátnőm, Scarlet Violett! Tesómnak tekintettem és nagyon vártam már, hogy megjöjjön. Nagyon sok mindent kellett még megmutatnom neki, a kastélyban. Rengeteg látnivaló van. Izgatott voltam. Majd kibújtam a bőrömből.
  Szép kék ruhában vártam, az új társam, aki úgyszintén a Levita házat gyarapította. A ruha réteges volt, ahhoz képest, hogy nyár volt, és rengeteg masnit viseltem rajta. Már a szép hosszú hajam kissé össze-vissza állt, és virágot tettem bele. Tudtam, hogy ő is így fog felöltözni, ezért hozzá igazodtam.
  Ekkor az ajtó becsapódott. Egy hosszú barna hajú lány lépett be a csarnokba.  ő volt Scarlet!
  - Szia! - futottam felé, és megöleltem. - Nagyon hiányoztál! Sok látni való van a kastélyban, amit látnod kellene! - mondtam neki.

Reneszánsz báli csavargás

Ruha, Maszk

Mizéria vége, ujjé, Kivus is fel van szabadulva teljesen, a délutáni kelésem is ezt bizonyítja.  Na de ácsi, mik ezek a göncök? Mi van? Hol vannak a saját ruháim? Leonie szórakozik vajon vagy csak szimplán az élet bosszant éppen? A pizsamám szerencsére még a régi, ezért abban kibotorkálok a klubhelyiségbe és körbenézek, hátha ott van valami, ami megmutatja, hogy mi történhetett. A hirdetőtáblán nagy felirat, ma reneszánsz napot tartunk, ezért a ruháinkat ne is keressük, a régimódi cuccokban kell ma flangálnunk. Kis híján beájultam a tábla alá, hogy most csak szívatnak minket, bizony, de nem, a szobába visszatérve rá kellett ébredjek, hogy ez a kőkemény valóság, itt ma nincs esélyem a saját ruháimat felvenni. 10 perces ágyszélén ülés közben fejfogás után végül összeszedtem magamat és a szekrényként funkcionáló ládámat ismét felnyitottam. Kerestem egy szimpatikus göncöt - nevezetesen egy szép, Eridon színű szatén ruhát találtam magamnak - és felügyeskedtem valahogy magamra. Ez a nap sem úgy indul, mint az ember várná.
Miután egyetlen csillagvirágszál Robikám kiesett a tusából, nem igazán követtem nyomon az eseményeket, de hallottam valami olyat, hogy ketten nyertek. Pff, szánalmas, legalább annyira, mint megosztozni a kviddicskupán a Sárkánylovasokkal. Mindegy, este csak tiszteletemet teszem a bálon, ha már kaptunk ilyen göncöket, legalább nem kell válogatni, mindegyik olyan elegánsnak hat.
A nap bálig hátra lévő részét a klubhelyiségben ücsörögve töltöttem el, egy kellemes regény társaságában, amit estig kis híján ki is olvastam. Totálisan sikerült elveszni a könyvben, idő és tér megszűnt számomra, egyre csak lapoztam az oldalakat, minél előrébb akartam jutni, hogy megtudjam a végét. Mikor végre sikerült visszarángatnom magamat a valóságba, feltűnt, hogy mindjárt indulnom kellene, így természetesen rohantam vissza a szobába, hogy valami cipőt húzzak és rendbe tegyem a hajamat. Az akció végeztével pedig megindultam sietve a nagyterem felé, már amennyire a fekete magassarkú engedte.
Életemben először sikerült időben érkeznem, hogy halljam az igazgató beszédét. Ez nálam igencsak komoly előrelépés a kis életemben. A bejáratban kaptam egy maszkot egy ott álló embertől, nem figyeltem hogy ki lehet az, inkább csak gyorsan elkaptam egy piros darabot és mentem is tovább. Helyet foglaltam az Eridon asztalánál és csendben, majd tapsolva hallgattam mind az öreg, mind Mira szónoklatát. Ezek után forgolódni kezdtem, szétnéztem, hátha megtalálom szívem egyetlen Róbertjét, de csak nem akart felbukkanni. Mondjuk ahogy ismerem most tuti valamerre egyedül tekereg és szidja magát, vagy éppen valamelyik Levitást, hogy nem tudott nyerni. A gondolatra az egyik kezembe temettem az arcomat és hangosan, vigyorogva a bajszom alatt felsóhajtottam. Szörnyű gyerek.
Pár falatot letoltam a torkomon, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy merre lehet ez a majom gyerek, szóval felálltam az asztaltól és a terem egy olyan pontjára igyekeztem állni, ahonnan az egész teret belátom, hátha megpillantom valahol. Nem, tényleg nem találom sehol. Felsóhajtottam, majd még egyszer körbejárva az egész termet végül szó nélkül távoztam, hogy keressek.

Kiva bűvös álarca

Csodás ez a maszk, de még mennyire! Ám azt nem kötötte az orrodra az álarcos idegen, hogy bizony kivételes, meglepetést tartogat a számodra. Tudod, mi volt az udvarokban a szórakoztatás? Az udvari bolondok. Valószínűleg összekeveredtek a bűbájok, és egy férfi maszk helyett a tiédre került a humor Herold. Minden azzal kezdődik, hogy az asztalnál véletlenszerűen borogatni kezdesz, persze mindezen jót nevetve. Ez azzal folytatódik, hogy a tánc kezdetekor zsonglőrködésbe kezdesz az étkészlettel, néhányat ripityára törve. A kedved azonban nem lankad, partnert választva a táncparketten alakítasz tovább, viccesebbnél viccesebb mozdulatokkal vidítod a népet. Mindezt úgy, mintha tudatosan csinálnád, és még jól is érzed magad közben. A másnap viszont ciki lehet.

Niki, Runa, Robi

Reneszánsz - Tusazáró bál

Eric - Reneszánsz bál
Ruha
    Nagy meglepetés ért a napokban, ám ezúttal kellemes. Épp órára tartottam, mikor egy Levitás fiú megállt előttem és megkérdezte, elmennék-e vele a bálba. Mivel kissé meglepődtem, először nem nagyon tudtam semmit sem mondani, de végül kiböktem egy igent. Nem nagyon ismertem a srácot, viszont az a két nap, amennyi még volt a bálig, elegendőnek bizonyult, hogy megtudjak róla egyet s mást – a nevén kívül, amit elárult. Többek között olyan pletykákból értesültem, amelyek nem túl hízelgőek, kezdve azzal, hogy épp most szakított a barátnőjével. Vagy fordítva? A történetek különbözőek, ám a lényegen mit sem változtatnak. A barátunk bizony megszingült. Vagy szingli lett… Mindegy, nyelvújítás, ráadásul nem izgat a pasi kérdés. Ezen kívül tudomást szereztem arról is, hogy másodikos, ami szintén nem zavart nagy vizet, mert másokkal ellentétben nem vagyok rászállva a kor témára. Szóval mindent összevetve, érdekes estének néztünk elébe, pláne hogy már napközben elkezdődött.
    Az egész ruhatáramat lecseréltek. Ha azt mondom, VIII. Henrik mellé elmehettem volna háremhölgynek, az úgy nem fedi a valóságot. Szebbnél szebb darabok sorakoztak a fogason és bár nagyon új és kihívó volt ez hirtelen, tetszett az ötlet. Na nem mondom, bújtam már ilyen göncökbe és ha a fiúknak nem is, nekünk lányoknak nem volt egyszerű ezeket hordani. Először is ott a fűző, amit jó szorosan kell meghúzni, nagyjából annyira, hogy megfulladj, ebben a szobatársnőm volt a segítségemre, puszta baráti szeretetből. Aztán pedig az a sok alsószoknya, magának a ruhának a súlya pedig egyenesen eltörpült már a többi tényező mellett. Mikor elkészültem, a tükör előtt megállva elmosolyodtam, mert egy álomszép lány köszönt vissza. Egy királykék, fekete fodrokkal díszített ruhában álltam, természetesen magas sarkúban, ami alig kandikált ki a szoknyarész alól. Kissé nehézkes volt a járás elsőre, de hamar megszoktam.
    Így, teljes harci díszben indultam el a Nagyterem felé, egyenes háttal, emelt fővel. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, ami megmosolyogtatott. Megfontolt, óvatos lépteim voltak, nem szerettem volna hasra esni már az elején, azzal még várnom kellett egy kicsit. Mikor megérkeztem nem láttam senkit, az órára pillantva pedig konstatáltam, én jöttem előbb. Kezeimet összekulcsolva ruhám elején pihentettem és vártam, hogy megérkezzen a „lovag”.

Yvonne - A bál

A partnerem érkezésével a napnak egy új fejezete nyílik meg, most elkezdődik a bál, ahol egy hölgyet kell szórakoztatnom, ha nem akarom felvállalni a kockázatot, hogy szégyenszemre faképnél hagy. Az elmúlt pár órában, ami az elhívás és a nagyterem előtti találka között volt, már átgondoltam minden lehetséges taktikát és megpróbáltam a lehető legjobb stratégiát kidolgozni, bár ez nem a legegyszerűbb, ha egy lány is benne van a képletben. Sajnos a másik nem a világ legkiszámíthatatlanabb változójának tekinthető, így elég nehéz megjósolni az este menetét, főleg mivel Yvonne-t igazából nem is ismerem. Az is csak később ugrott be, hogy talán kideríthettem volna legalább a házát, bár az se garantál semmiféle jellemzést, de legalább egy kis iránymutatóul szolgálhatott volna. Késő bánat. Bár igazából az a tény jobban zavar, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni, mikor teljesen evidens lett volna legalább ennyit hozzátenni a bemutatkozáshoz. Azt hiszem a nők tényleg csak megbonyolítják az életemet és hibákat generálnak az agyi működésemben, arról nem is beszélve, hogy bár úgy érzem mindent végig gondoltam és semmi se sülhet majd el rosszul, mégis az izgalom és némiképp a félelem jeleit mutatom. Zavarba ejtő, mennyire logikátlan és hétköznapi módon reagálok erre az egészre. Ennél én jobb vagyok.
Udvarias, a kor szelleméhez illő köszöntésemmel mosolyt csalok a lány arcára, amitől kicsit egyszerűbb megszilárdítanom a szám magabiztos és remélhetőleg némiképp sármos görbületét. Nincs mitől félni, menni fog ez!
Yvonne-nal az oldalamon besétálok a nagyterembe, majd még teszünk pár lépést odabent, így félrehúzódva, hogy helyet adhassunk a többi érkezőnek. Körbenézve elakad a szavam, mert a terem határozottan nem a megszokott képét mutatja. Ma este a középkorba pottyantunk és ehhez mérten olyan látvány tárul elénk, amit sose hittem volna, hogy látni fogok. Az a pár hónap ide vagy oda, még mindig meglepő, mennyi mindenre képesek a varázslatok. Teljesen olyan érzésem van, mintha egy mesében lennék, ahol lovagok, hercegek meg hercegnők vannak mindenütt. Anyámtól hallottam leginkább ilyen történeteket, mikor még élt. Az emlékeimben haloványan ott van a kép, amint én az ágyamban fekszem, ő mellettem ül és egy könyvből olvas, de amit kiejt a száján az megelevenedik előttem, valóban látom a szemeim előtt a nagy csatákat az udvari bálokat, a sárkányok legyőzését. Akkoriban azt hittem anyám tud ilyen tehetségesen mesélni, később pedig azt, hogy túl élénk volt a képzeletem és az egészet csak bemeséltem magamnak. Amióta tudok a varázsvilágról, már nincsenek kétségeim miként vált lehetségessé mindez, főleg mivel emlékszem is anyám "fadarabjára", amit mindig nagy becsben tartott, de apámnak nem volt róla szabad beszélnem.
Az emlékek annyira elsodornak, hogy igazából meg se hallom Yvonne szavait, csak bámulok tovább egy messzi-messzi pontba. A szerencsém az, hogy egy nagyon minimális fáziskéséssel sikerül visszazökkennem a valóságba, és amint a lányra nézek, aki nyilván engem fixíroz, valami választ várva, összerakom a képet. Kérdezett tőlem valamit, én pedig elmulasztottam... Nos reméljük a lehető legáltalánosabb témát vetette fel, azaz azt, hogy miként kezdjünk neki az estének, máskülönben nagyon hülyének fog nézni, az pedig nem lenne jó indítás most.
- Öhm... Mit szólnál, ha innánk egyet? Most még úgy is sokan érkeznek és valószínűleg lesz valami nyitóbeszéd is, szóval addig nem nagyon érdemes táncolni menni... Éhes meg gondolom nem vagy még. Azaz hogy... Szóval megértem ha az vagy, és ehetünk is akár... Csak... Feltételeztem, hogy nem farkaséhesen jöttél ide, de semmi baj ha mégis.
A maszk miatt szerencsére nem látszik annyira, de határozottan érzem, hogy egyre vörösebb leszek. Ezt... Nem így terveztem. Csak egyszerűen annyira zavarba ejtett a lehetőség, hogy talán nem is a megfelelő kérdésre válaszolok és elkezdtem a logikai gondolatmenetemet hangosan kimondani - amit megfogadtam, hogy ma este nem fogok - és aztán rájöttem, hogy talán téves következtetésekre jutottam egy ponton, ettől pedig még kínosabb lett az egész. De talán még nem rontottam el mindent, esetleg cukinak találja az esetlenségemet... Szóval még van esély, hogy boldogulok ezzel a kihívással, amit a bál jelent.
- Hozok inni. Mit szeretnél?
Némi nyugalom magamra erőltetésével egész határozottan tudok ismét megszólalni, tovább siklani az iménti habogásom felett. Ha megmondja mit kér, már megyek is, így némi időt adva mindkettőnknek. Neki, hogy meglépjen - valószínűleg utolsó esélye anélkül, hogy teljesen megalázna, ez még viszonylag kíméletes módszer volna - nekem pedig némi erő és higgadtság gyűjtésére. Pár nevetséges mantrát ismételgetve magamban, visszatérek a páromhoz - ha még ott van - az italokkal, és egy sármosnak szánt mosollyal felé nyújtom az övét.
Ekkor veszi kezdetét a megnyitó, pár ismeretlen ember beszédével, bár legalább az igazgatót sikerül beazonosítanom. Egyébként hallottam én a tusáról, talán indultam is volna, ha rendesen, tanév elején kezdtem volna a suliban, de így lemaradtam. Talán nem is baj, egy mugli világból jött elsős amúgy se nyerhetett volna, az teljesen irreális lenne. Mindenesetre mint egy diák, akit teljesen nem érint a verseny, viszont rengeteg egyéb más dolga akad - például a mágia rejtelmeinek feltárása, na meg a sok-sok pótlás - nem igazán követtem az eseményeket, de azért a nyertesek nevét már hallottam itt-ott pár társam szájából. Most láthatom is őket, sőt - mint ahogy az az ünnepelteknek jár - tapsot is kapnak tőlem. Persze csak szolidan, hisz innivaló van nálam.
Mikor végre letudjuk a szükséges köröket, mindenki elmondta a magáét és az emberek figyelme ismét visszatér a társaságukra, én is Yvonne-hoz fordulok.
- Te követted a tusa fejleményeit? Esetleg szurkoltál valakinek?
Igyekszek valami beszélgetési témát feldobni, amíg itt ácsorgunk és iszogatunk. Közben a táncparkettre egyre többen lépnek és érdeklődve tanulmányozom, ki miként vezeti - vagy épp nem vezeti - partnerét. Úgy tűnik nincsen semmiféle külön varázslókra szabott báli tánc, szóval nem lesz ezzel probléma. Persze amíg mások mozdulatait analizálom, azért Yvonne-ra is figyelek és próbálom észrevétlenül űzni megfigyeléseimet. Mikor nyugtázom a tánctudásom elégségességét, ismét csak a lányé vagyok. Most az ő mozdulatait analizálom, és ha arra utaló jelet látok, hogy esetleg szívesen csatlakozna a táncosokhoz, akkor immár nyugodt szívvel felvetem az ötletet. Persze ha megelőz engem, vagy semmi érdeklődést nem mutat a dolog iránt, akkor csöndben maradok és szavaim nem hangoznak el.
- Volna kedved táncolni?

Leen, Niki és Robi cicc

Úgy robognak itt az események, hogy lassan már azt sem tudja, hol áll a feje. Az egyik percben még ráugrott Robira, aztán megkövült egy rövid időre hála a hímek ezen csodás gyöngyének. Csak enyhén riadt tekintettel tudta követni, hogyan veti rá magát Leen lefegyverzése után Zorróra, izé, Nikire. De nem, Nikit nem kell félteni. Bámulatosan helytállt és perceken belül megkaparintotta ennek a csótá... khm, gonosz, csúnya, ocsmány fiúnak a pálcáját is, így Robi végképp harcképtelenné lett. Helyes.
Azonban ahogy Robi leragadt szó szerint, úgy ők is ragadtak vele együtt Leennel. Nem baj, valahogy ezt is a hasznukra tudják fordítani. Hogy Robinak ne jusson eszébe mégis valami Supermanéhez hasonló mutatvány, végre előhalássza ő is a pálcáját és Leen meg maga elé szépen megalkotja a Protego segítségével a jó öreg védőfalat. Nem hiányzik egy orrbaverés Madmaxtől, főleg most, hogy gyakorlatilag harcképtelenné vált és a száját sem tudja pankrációra használni.
Leen kérdése jogos. Mit is tegyenek vele? Nos, neki akad pár ötlete éppenséggel.
-Szerintem erőszakoljuk meg és hagyjuk itt a nemesebb felénél fellógatva a plafonra.- csicsergi teljes lelki nyugalommal fapofát vágva és tök komolyan nézve másik két társára. Úgy tűnik, a vad ötlet őt környékezte meg erőteljesebben, pedig Nikinek és Leennek nagyobb a sérelme az ő kis otthagyásához képest. Persze az első napokban zavarta, irritálta az esemény, elbőgte magát, hogy saját csapdája így visszaütött, de ezen már kár aggódnia, inkább bosszút kell állni a dögön, aki így szemétkedett a barátnőivel. És erre mi lehetne pompásabb fegyver, mint megszégyeníteni őt nyilvánosan?
-Vagy kössük ki és fessünk a hasára céltáblát. Paradicsommal bárki megdobálhatja ingyen.- von vállat teljes közönnyel szemlélve a hős rellonos tusázót. Nagyjából úgy gusztálja Robit, mintha egy kiló krumplit becsülne fel a piacon: már-már unott arccal viszi végbe a mustrát.

Leen, Runa, Robi sicc

Szívesen megnéztem volna, Lenn hogyan ivartalanítja a rellonost, még fizetni is hajlandó lettem volna érte, ha megnézhetem, ahogy visongva a földön fetreng kínjában, de ez elmaradt, és nem az érdeklődés hiányában. Egy jó kis cirkuszi előadásra már igen fájt a fogam. Ott is a bohócokat szerettem a legjobban, de Robika túl tett volna mindegyiken. Magamat hibáztathatom, hogy elmaradt a szórakozásom, én ragasztottam le a barátnőimet is, igaz a préda azért megvan, és ez a legfontosabb, a többi hanyagolható körülmény. Az öntelt pukkancs hadonászhatott kedvére, meg höröghetett, ahogy akart, semmi esélye sem volt így leragadva. Leen meg nagyon ügyesen egyensúlyozva le is kötözi a fiút, sőt még a lábait is megbilincseli, biztos, ami tuti. Hogy ezután mi legyen vele, ez a legfontosabb kérdés. Egy ilyen prominens személyiséget nem hanyagolhatunk el csak úgy. Meg kell adni a módját, hogy megkapja a kellő figyelmet és törődést, amit Runa ötlete tökéletesen meg is valósít, igen, ez Robikához méltó lesz szerintem. Szavaimmal is támogatom az ötletét.
- Nagyszerű! Céllövölde...jó elképzelés. Csak még ki kéne csinosítani kicsit a pofiját, így olyan lapos a képe. Na meg a paradicsom helyett jobb lenne a trágyabomba, nem gondoljátok? - A tettek mezejére lépek, először is elrebegek egy Finitét, amivel a saját bűbájomat oldom fel, az Illigo-t. Tudtam, hogy ezzel együtt talán a Pofix is oldódik, de érdekelt Robika mondandója, majd ha nagyon durván vagdalkozik, egy intéssel újra elhallgattatom és kész. Meg is állok egy pillanatra, hogy beszélhessen, miután egy Carbunculust is varázsoltam a csodás, okos kis fejecskéjére, ha sikerül, csak nem rontok el egy harmadikos bűbájt. Aztán hallgatom még egy kicsit Robika szidalmait, feltételezhetően, ha egyáltalán a kötöző és a lábbilincselő bűbájok hatottak, ellenkező esetben a bajnok tusás, már rég letepert a földre vagy ki tudja, hogy milyen tervei vannak.

Zsolt Perott- A bál

Fátylas ruhák, fűzők, abroncsos szoknyák... Hihetetlen! Megyek a bálba.
Kiveszek egy sötétkék ruhát a szekrényemből, miközben a kényelmes farmersortra gondolok. Leülök az ágy szélére és felveszem a harisnyát, meg a cipőt. Egyedül erőszakolom bele magam a gyönyörű műalkotásba, majd a tükör elé lépek. Lesimítom a ruhám apró gyűrődéseit, majd nagyot sóhajtok.
Mit kezdjek a hajammal?
Alig ismerem a srácot... Beszélgettünk egy kicsit, de ennyi. Mégis örülök, hogy elhívott.
Begöndörítem a hajam és bonyolultan feltűzöm, csak pár tincset hagyok szabadon az arcom körül. Amikor elkészülök a szekrényhez lépek és előveszek egy félhold alakú álarcot, a tetején lévő tollak kicsit csiklandozzák a homlokom. Újra belenézek a tükörbe, majd fel az órára.
Már biztosan vár..
Halkan lépkedek a folyosókon, alig találkozom pár diákkal. Beérek a Nyugati-szárnyba. A nagy ruhában alig tudok felmenni az első emeletre vezető lépcsőn. Felérek és a fejemet forgatom. Végül meglátom. A homályos fényben alig lehet kivenni,de ő az.
Elpirulok,mert eszembe jut hogyan is találkoztunk.
Bár Levitás nem láttam egészen tegnap délutánig.
Éppen a fürdőben voltam, muszáj volt letusolnom, mert a rengeteg dolog , amit el kellett intéznem, meg a forróság elvett belőlem minden energiát.
A nyakamat ropogtatva álltam a langyos víz alatt, miközben teljesen ellazultam. Mára végeztem- gondoltam jólesően és a tenyerembe gyűjtve egy kis vizet megmostam az arcom. Sokáig fürödtem. Volt az már húsz perc is.
Végre kiléptem a fülkéből és a közeli fogason lévő törülközőért nyúltam, amikor nyílt az ajtó. Nem érdekelt különösebben, gondoltam egy lány lesz az, de aztán egy barna hajú srác bukkant fel az ajtóban.
Ijedtemben hátraugrottam és a törülközőt olyan gyorsan és olyan erővel szorítottam magam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim. Meglepetésemben kiabálva tudakoltam tőle, mit keres itt?
A hangom vékonyabb volt és magasabb is a szokottnál.
Lesütötte a szemét, de nem mozdult és ez annyira idegesítő volt. Ki kellett volna mennie.
Felsandított rám, félmosolyra húzta a száját, én meg majdnem nekirontottam és kituszkoltam az ajtón.
Gúnyosan érdeklődtem, tud-e beszélni,nyilván nem ismer még, ha azt hiszi szórakozhat velem.
Szorosabbra fogtam magam körül a barackvirág-színű törülközőt, ha ez egyáltalán lehetséges.
Aztán megszólalt és valami olyasmit mondott, hogy keresett valamit, ami feldobja a délutánját, majd közölte, megtalálta.
Felnevetett, annyi vidámsággal, hogy azt hittem mentem odamegyek és felrúgom.
Már készültem a csípős válasszal, mikor kiszaladt és nyoma sem maradt.
Megtörülköztem és felkapkodtam magamra a ruháim. Egy színes toppot, meg egy fekete rövidnadrágot. Az elmaradhatatlan balerinacipővel.
Később kaptam egy levelet. Maya kicsit összegyűrte ugyan, de ki lehetett olvasni. A srác elárulta a nevét és  bocsánatot kért, azt mondta normál körülmények között nem csinál ilyet. Nem hittem neki és visszaírtam egy kicsit mogorva hangú levelet. Mire még jobban szabadkozott. Sokat beszéltünk ezután, sok mindent megtudtam róla. Aztán körülbelül az ötödik levelében megkért, hogy legyek a partnere. Nagyon meglepődtem... És bár nem nagyon akartam,mégis belementem, mert nem volt partnerem és érdekelt ez a reneszánsz bál. Bár kétségeim akadtak, hogy és miről fogunk beszélgetni mégsem adtam ki  az útját. ~Jó lesz az!~ Azokban a nagyszerű ruhákban.
Odalépek hozzá:
-Szia! Régóta vársz?

Mademoiselle Annabell Parker- Bál
viselet

A bálra, mint mindenki, én is el akartam menni. Mondjuk nem kifejezetten a bál része miatt, sokkal inkább gratulálni a bajnokoknak. És hasonlóan a többiekkel, én sem akartam pár nélkül megjelenni. Itt kezdődtek a gondok. Mivel a napokban szakítottunk Lotte-val nem volt biztos párom, kénytelen voltam keresni valakit. Úgy döntöttem, hogy nem azok közül választok, akiket már ismertem, hanem egy ismeretlen lányt hívok el. Hogy a választás ne legyen nehéz, nem válogattam. Az lett a párom, akivel először összetalálkoztam a folyosón. A későbbiekben pedig ki is derítettem róla pár dolgot. Leginkább a neve érdekelt, a többi csak olyan információ, amiket a többiek hozzám vágtak.
A bál napján teljes átalakulásra ébredtem. A szekrényembe nézve először arra gondoltam, hogy valaki szórakozik velem, de végig nézve a többieken, nem ez történt. Mindenki megváltozott. A legjobban a szőke parókák leptek meg, amiket a fiókban találtam. A többieken végignézve rájöttem, hogy azok a harisnyák nem díszek. Kérdőn néztem a ruhadarabra, amikor a bálra szánt ruhákat akartam felvenni. Miután a harisnyát hosszas szenvedés után sikerült felvennem, már nem tartott sokáig a többi darabot magamra ölteni. Csak a cipőnél fogtam a fejem. A jól megszokott edzőcipők helyén fényesre bokszolt, magas sarkú darabok voltak, amik ráadásul szörnyen kényelmetlenek voltak. Hogy kicsit szokjam sétáltam pár kört a szobában, kínkeserves arccal. Hogy bírnak ebbe járni az emberek? Utolsó igazításként feltettem egy szőke göndör parókát, aztán elindultam.
Szokás szerint kis késéssel hagytam el a szobát. Viszont úgy döntöttem, hogy a mai estén igazi lovagias úrrá változom. Hátamat kihúztam, két kezemet pedig hátrarakva emelt fővel sétáltam. A nagyteremben eltartott egy ideig, amíg a sok -számomra egyforma- ruhát viselő lány közül megtaláltam akit kerestem. Hátamat szinte fájdalmasan kihúzva sétáltam a lányhoz, majd előtte megállva kicsit meghajoltam.
- Szép, jó estét a hölgynek! Pompásan fest, eme csodás ruha kiemeli csillogó tekintetét! -Tudomásom szerint a régi időkben tegeződve beszéltek, és sokat bókoltak. A köszönésem közben még kezet is csókoltam neki. Megadva a dolog módját.

Eric - Reneszánsz bál
    Egy kissé feszélyezett ez a reneszánsz hangulat. Na nem mintha nem tudnék hozzászokni, csak éppenséggel borzalmasan viccesek voltak a fiúk. Mindenki, aki elment mellettem, teljesen máshogy nézett ki, ráadásul a bál tiszteletére tisztességesebbek lettek. Még Yannick-ot is láttam, aki az erdős „cicához” képest valamicskét máshogy festett. Szórakozottan figyeltem Kivát is, aki nem épp nagy kedvvel lépett be a terembe, viszont többször is körbejárt, valószínűleg keresett valakit. Mire gondolatmenetem végéhez értem, szemben találtam magam Ericcel. A parókáját látva igazán nehéz volt magamban tartani az első reakciómat, viszont valamit tennem kellett. Ha kinyitottam volna a szám, nevetni kezdek, de ha csukva tartom, az faragatlanság. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, pukedliztem egyet.
- Jó estét Önnek is – feleltem mosolyogva, és kiegyenesedtem. Nem sokkal volt magasabb nálam, de nem is bántam, így legalább nem volt szükségem székre, hogy a szemébe tudjak nézni. Feszes tartása annyira kimerevítette, mint egy karót, mire én valahol mélyen azt hiszem megsajnáltam, mert muszáj voltam könnyíteni rajta.
- Kérem, kicsit lazábban, nem kivégzésre megyünk – sütöttem le a szemem, mintha tényleg visszamentünk volna az időben. Reméltem, hogy érti és valamivel természetesebb tartást vesz fel, mert ez inkább volt ő érdeke, mint az enyém. Ha a karját nyújtotta, elfogadtam és elindultunk a terembe. Mindketten megkaptuk a saját maszkunkat, így már abban pásztáztuk körbe a terepet. Páran táncoltak, de voltak, akik inkább beszélgetéssel ütötték el az idejüket. Néhányan odaköszöntek, mire mosolyogva pukedliztem egyet, ahogy azt illik és továbbmentünk. A beszédről sajnos már lemaradtunk, viszont tisztában voltam vele, hogy Benjamin és Đominic nyerték meg a tusát. Ha jobban belegondolok, miattuk voltam itt elsősorban, hogy gratuláljak, mert bár nem nagyon követtem a tusa eseményeit, mégis tudtam, mekkora teher és feladat volt ez számukra. Lopva Ericre néztem, hogy mi lesz. Ülünk, állunk, de akár repülhetünk is, csak történjen valami.

Elliot
Ismerkedés a kastéllyal

Meleg van ma, kifejezetten meleg, csak úgy tűz a nap lefelé az égből, mintha meg akarná sütni az embereket. Majdnem kibírhatatlan az időjárás. Egyszer csak remegő levegő horizontján felbukkan egy picike lány alakja, aki egy nagy ládát lebegtet maga előtt és próbálja minél jobban leárnyékolni a szemét, hogy lássa, merre megy. Ez a kis vörös alak Maya, aki éppen azt figyeli, hogy hol is kellene bemennie ebbe a hatalmas épületbe. Mert kétségtelenül nagy ez a létesítmény, életében nem látott még ekkora kastélyt, nyitva is marad a kis szája néhány pillanatig, de gyorsan be is csukja, nem akarja, hogy bárki meglássa így. Kellőképpen szégyenlős ő ahhoz, hogy bárki is így pillantsa meg.
Miután sikerült becsuknia a száját, tovább indult a kaputól, hogy végre beléphessen ide, ami hamarosan az új otthona lesz - ki tudja meddig. Még mindig nem biztos abban, hogy az apja végleg belenyugodott abba, hogy iskolába fog járni, ráadásul egy bentlakásosba, amiben óhatatlanul is vannak fiúk, akiktől egész eddigi életében védte egyetlen szem kislányát. De Mayának pont ebből lett elege, hogy majdnem egy üvegburában él, ami mindentől megvédi, de ő nem akarta hogy védjék, megelégelte ezt a 17 éves védelmet. Sarkára állt, amennyire csak a saját kis erejéből telt és sok vitás hónap után végre megérkezett ide, a Bagolykőre. Izgult, ez csak természetes, hiszen ma szinte új életet kezd, ismeretlen helyre jön, ami tele van ismeretlen emberekkel. Most még talán annak is hálás lenne, ha az öccse vele lenne, pedig ez a legszokatlanabb kívánsága egész eddigi életében.
Az épületbe beérve egy nagy csarnokba érkezett, ami valami előtérként funkcionálhatott. Végre megszüntette a lebegtetést és letette maga mellé a agy ládát, ami egy tompa dübbenéssel esett le a földre. Maya összerezzent a hangra és idegesen pillantott körbe, hogy vajon hányan hallották. Máris zavarban volt, pedig jóformán nem is csinált semmit, csak megérkezett.

Levitás Gráciák és az Iskolaelső

Gyávák

  

Angelina & Chaske

Nem, határozottan nem kellett volna packáznia egy alvó bagollyal. Azzal is hibát követett el, hogy szobatársára bízta a sebei gyógyítását holott még ő sem volt olyan járatos a mágiában másodikos lévén. A dolog úgy állt, hogy Isobel karjai köré egy-egy lepedőt tekertek, amin fokozatosan ütött át a vér. Nem tudta mozgatni leharcolt végtagjait, még csak el sem tartotta a testétől, hogy az ütközés ne fájjon annyira. Mindenben a legrosszabb, hogy nem tudta felvenni kedvenc tértágítóval kezelt édességes dobozát pedig annyi emberrel találkoztak már a gyengélkedő felé trappolva, akit megkínálhatott volna. Ja, igen... Felsőbb éves levitások egy csoportja tanakodott, ki kísérje el a leányzót a javasemberhez. A vizsgaidőszak közeledtével senki sem mert 10 percnél tovább távol maradni a tankönyvektől. Egyrészt a harapós példányok csúnyán megfizették az unalmas perceket, másrészt nem volt mindegy milyen minősítést kapnak majd a vizsgalapjukra. Szigorú szülők, súlyos elvárások...
Őszintén szólva a lánynak fel sem tűnt, ki kísérte el a hosszú úton. A szokásos 5-10 perc helyett fél órába is beletelhetett, mire a majdnem öntudatlan Isobellel az összes lépcsőt megjárták. Eközben ő vígan cseverészett kísérőjével és olykor fájdalmasan felnyögött sután meglapogatva a sebesüléseit. Kedvenc édességeinek nevét sorolta és milyen jól is esne neki egy hideg üdítő, aminek a felét egy pillanat alatt meginná, a maradékkal felváltva hűsítené a kezeit, mármint a palackkal.
Próbálta elképzelni, miként fogja kimagyarázni magát a helyzetből. A sebei a rossz bűbájnak hatására időről-időre szélesednek, vagy egyszerűen nem engedik a gyógyulás folyamatát. Ha majd letekerik a lepedőket, egy biztos. Isobel összeszorítja majd a fogait és az ajkait egyaránt. A karja nem is rajzolódik ki igazán a hosszúkás hegektől, ó és a piros alkotórész sem akarja abbahagyni a kiserkenést.
Eközben észre sem vette, hogy beléptek a gyengélkedőbe...

~ Maya ~

Nem is tudom, hogy miért is megyek fel megint az iskolába... Ja igen, megvan. Jamie előszeretettel rám szólt, hogy most már ideje lenne bejárnom az órákra. Pedig semmi hangulatom nincs hozzá, és sokkal jobb lenne egész nap hűsölni a szobámba. Végre a kis épületet is átalakítottuk, így saját kis birodalmam van. Egyedül konyha nincs benne, így kajálni át kell járnom az unokabátyámhoz, de ez a legkevesebb gondom. A bűbájoknak hála kellemesen hűvös van a szobámban, nem forr fel az agyvizem a melegtől, így nyugodtabban tudok zongorázni, vagy dalszöveget írni.
Úgy döntöttem, hogy az utolsó óráról lelépek, úgy is unalmas dolgokat tanulni, meg olyanokat, amiket én már megtanultam. Ezért csendben elindultam lefelé remélve, hogy senki nem vesz észre. A Navinéból indultam, mert véletlenül fent hagytam a füzetemet, és jobb, ha azt senki nem olvassa el. Nem napló, de mégsem szeretem, ha beleolvasnak a szövegeimbe, az engedélyem nélkül. Amint megvan a füzetem, a lehető leggyorsabban indulok meg kifelé. Szerencsére senki nem vett észre, így könnyedén elértem a Bejárati csarnokba. Ott viszont egy lány ácsorgott, és a bőrödből ítélve most érkezhetett. Hmm, legalább ha rajtakapnak, hogy lógok, arra tudom fogni, hogy neki segítettem eligazodni. Igen, pont én, aki kb kettő hete lehet jártas az iskolában, de tok mindegy. Lassan odasétálok hozzá, és mosolyogva szólítom meg.
– Szia! Új lenni itt? –érdeklődöm magyarul, mert feltételezem, hogy magyar anyanyelvű, és nem angol. Ebben a suliban úgy is a legtöbben magyarok, így én vagyok az, aki hátrányban van. De legalább már egészen jól beszélem, és csak néha mondok értelmetlen dolgokat.
– Elliot vagyok. Téged hogy hívnak? –mutatkozok be végül. Azért mégis csak jó, ha tudja a nevem, és nem ismeretlen srácnak szólít majd. Ha a Roxfortban lennék, akkor jobban eltudnám igazítani, mint itt, de azért megpróbálom, hátha sikerül. Legfeljebb eltévedünk, abban sincs semmi rossz.

Ell (fogadható:P)

Sosem gondoltam volna, hogy ennyi stréber, izé... szorgalmas diák lengi körül a Mugliismeret órákat, nem beszélve a szorgalmi feladatokról. Manapság örülök ha levegőt vehetek, legutóbb is nem kevesebb mint 20 levéllel bombáztak meg a baglyok. Aztán igyekezni kell, különben már zargatnak és kérdezősködnek a pontok holléte felől, és ha nem tudok érdemleges választ adni lemondhatok az év tanára díjról... Úgy jöttem ide hogy a logikára és a tényekre fogunk építkezni, nem a pontokra, a házi feladatokra. Ezek szerint a diákok nagyon is keresztezni tudják a terveket. Nekem személy szerint nem tetszik ez a pontverseny, túlságosan is élezi a konfliktusokat diákok és házak között. Szeretem megdicsérni az ügyesebb diákokat, de próbálom őket figyelmeztetni az összetartásra is, végtére is mindannyian fiatalok, később már nem lesz lehetőségül ennyi barátságot kötni.
A mai nap... hát, lenne még meló, de kész, feladom, szükségem van egy kis lazításra. Erre a legjobb a hely a konyha. Egy férfi legnagyobb álmai között mindig jelen van a konyha, a finomabbnál finomabb ételek, sütemények. Néhány perc leforgása alatt már az ajtó előtt állok, végtére is volt már alkalmam felfedezni a legrövidebb utat.
A manó már üdvözöl s hozza is a süteményeket, igen, már ismernek. Kényelmesen helyet foglalok, és hozzá is látok. Bár ez nem a legizgalmasabb pillanataim egyike, viszont nekem annál többet ér. Érthető, ha ennyi munka után édes a pihenés, jelenleg azt sem bánnám ha később társaságom is akadna, kicsit magányosnak érzem magam ennyi levéllel összezárva.