Dwayne

Ashley
Projektmunka, 3. forduló, Mirabell

Mielőtt kiugrottam volna, Ricsi poénból azt mondta, háromra kilök. Ezért én már kettőnél ugrottam, de még pont elért a fülemhez, mikor Dasha megkért, röhögve persze, hogy kiáltsam, hogy "Geráppá!" Igazából kénytelen voltam a levegőben röhögni, mert olyan szintem abszurdul hangzott, hogy az valami elképesztő. Mármint... miért kéne azt kiabálnom, hogy Geráppá? Mindegy, ennek ellenére megtettem, miközben a kezem a pálcámért nyújtottam. Jobbnak láttam előre kiszedni, hogy majd ne halálfélelmemben kezdjek el kajtatni utána. Ma nem akarok meghalni, még élnem kell, nem is keveset, hanem kifejezetten sokat! Na jó, azért még fiatalon akarok meghalni, de nem most. Mindezek utána  pálcámat szorosan markolva előre dőltem, így egy darabig széttárt karokkal, fekve zuhantam, úgy éreztem magamat, mint egy repülő mókus. Mikor viszont hátradőltem, hogy egyenesbe hozzam magam és túl nagy lett a lendület, én pedig bukfenceztem egyet a levegőben. Kicsit sokkos érzés volt, de aztán hangos ujjongással ünnepeltem az iménti, véletlen trükkömet. Az idő és a kilátás továbbra is csodálatosnak bizonyult, nekem nagyon tetszett. Még egy kicsit billegtem ide-oda a levegőben, kiélvezve a repülés, vagyis inkább a zuhanás örömét, aztán visszagondoltam a földön tartott kiselőadásra, hogy hogyan is éljem túl az esést. Erősen gondolkoztam, nehogy hibát vétsek, aztán persze suhintottam a pálcámmal, elüvöltve a varázsigét. A varázslás nehéz volt, mert a szél húzta felfelé a pálcám, meg a karom is, de végül sikeresen kinyílt az ernyő, én pedig éreztem egy hatalmas rántást felfelé. A levegő kiszánkázott a tüdőmből egy pillanatra, de aztán mély levegőt vettem ismét, feltöltve a tüdőmet, az egész testemet az éltető oxigénnel. Szépen lassan a föld felé közeledtem, felpillantva, hogy lássam, Dasha egyben van-e de sajnos nem sikerült megsasolnom, mert az ernyőm mindent eltakart... nyomi ernyő! Aztán a földre érkeztem, a lendülettől még futottam  pár lépést, majd fenékre ültem, hogy le tudjam szedni magamról az ernyőt. Nagy nehezen, de lekotortam magamról, hallgatva Dasha örömkiáltását. Igazából már azon gondolkoztam, hogy menjünk-e még harmadikat, de nekem nagyon volt hozzá kedvem, szóval nem rajtam múlt, csakis a barátnőmön. Bár egyelőre kétségem sem volt afelől, hogy neki is lesz majd hozzá kedve. A kezemet a szemem elé tartottam, mintegy ernyőként, hogy jobban figyelhessem, ahogyan a repülő megfordulva ereszkedni kezd, Dasha pedig végre landol. Amint földet ért, futni kezdtem felé, nevetve és megölelgettem, már azelőtt, hogy leszedhette volna magáról az ejtőernyőt.
- Ugye megyünk még egy utolsót, ugye megyünk? - ugráltam csillogó szemmel, leginkább olyan lehettem, mint valami túlpörgött gyerek.

Juhéé, síelünk!
Dasha, Grace, Iza, Scarlet és Tony

Iszonyatosan hosszú út áll Lina mögött, és hazudna, amit egyébként sosem tesz, ha azt mondaná, kellemes volt. Elvégre Pécs és Gerlitzen nem éppen szomszédos városok, de még csak közel sincsenek egymáshoz. Még szerencse, hogy édesapjának épp egy határmenti városban kellett valamilyen konferenciára mennie, különben zötykölődnie a vonaton vagy fél napot, így legalább néhány órával megúszta. Az egyetlen vigasza a végtelennek tűnő úton a lenyűgöző táj volt. Mindig is szeretett a természetben gyönyörködni, most sem tett másképp. Kissé kellemetlenül érezte magát a rosszalló pillantásokért, amiket azért kapott, mert gyermeki lelkesedéssel sikoltott fel, és nyomta arcát a koszos ablaküvegnek, valahányszor meglátott egy őzikét, vagy egy nyúlcsaládot átnyargalni a fagyos mezőn. Aztán meg a havas hegycsúcsok ejtették ámulatba, és képzeletben már siklott is a havon. Időnként el-elszundított, szerencséjére azonban nagyjából az út közepétől egészen a végéig kellemes útitársra talált egy idős nénike személyében, akinek elmesélte, hogy síelni megy a barátnőivel a hegyekbe, majd szóba került a lány hobbija is, a jégtánc. Szegény néni csak nézett, mint pocok a lisztben, hogy mégis mi a fenét akar egy táncos azokkal a rusnya sílécekkel meg snowboarddal, vastag téli dzsekiben, amikor megmaradhatna a kecses korcsolya és flitteres ruhák varázsában. Lina szégyenlősen elmosolyodott, igyekezett elmagyarázni, hogy a két sportág nem üti egymást, ám a néni hajthatatlan volt, és megígértette a lánnyal, hogy az eltervezettnél is jobban fog magára vigyázni, nehogy eltörjön a lába, és odalegyen a sportkarrier. Gerliteznben az állomáson búcsút vettek egymástól, és Lina elindult a szálláshely felé. Útközben szinte minden kirakat előtt megállt, és igyekezett észrevétlenül pásztázni magát az üvegekben, mert ezer százalékig biztos volt benne, hogy ennyi ülés után a feneke felvette egy szabályos négyszög alakját. Nagy nehézségek árán ugyan, de csak megtalálta a többieket, gyorsan a szobájukba sietett, hogy minél előbb megszabaduljon a bőröndöktől, mert bár otthon úgy tűnt, nem hozott el elég cuccot, a cipekedésnél kiderült, hogy valószínű a fél házat belepakolta a hatalmas kofferba. Eztán gyorsan átöltözött: trikó,póló,pulcsi,kabát,még egy kabát és még egy, ami mindenféle bűbájjal el volt látva, ugyanígy a nadrágokkal is, majd belebújva a sítalpakba evickélt kifelé a többiekhez. Már a tervezéskor felvetődött a probléma, hogy a társaságból ketten nem tudnak síelni, és Lina természetesen ajánlkozott, hogy minden tudományát, amivel csak rendelkezik, igyekszik a tőle telhető lehető legjobban átadni. Persze, ha akad még olyan a bandában, aki szívesen vállalná az oktató pozíciót, a szőkeségnek nem lenne ellene kifogása, elvégre többen jobb és hatékonyabb eredményt érhetnek el.
-Azt hiszem, igazad van Dasha. Túl mély víz lenne, ha rögtön a csúcsról kéne leszáguldaniuk. Ha jól emlékszem van itt valahol egy gyakorlópálya…
Körbepillant, és szinte észre sem veszi, hogy a csapatkapitány átnyújtja neki a bérletét. Gyorsan észbe kap, legbelső zsebébe mélyeszti, majd visszatér a terep pásztázásához. A koriját tenné rá, hogy van itt egy ilyen pálya, kifejezetten erre a célra, már csak az a kérdés, hogy merre található. Gyermekkorában volt itt utoljára síelni, kicsit megkopott a helyismerete, de nem adja fel, amíg meg nem leli, az egyszer biztos. Miza, Scarlett készüljetek, Linácska elméletben már akcióba lendült!

Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!

deszkaa :3

Már az ünnepek előtt ki volt írva a kis táblánk aljára a mai nap dátuma, én magam véstem fel oda, miután Dasha elhívott levélben síelni. Természetesen a válaszom hatalmas és azonnali igen volt, mivel a múltkori kalandunk is életre szóló élménynek bizonyult. Egy olyan élménynek, amit nem kéne elmondanom Tonynak... Szóval miután többször majdnem elszóltam magam, úgy döntöttem, jobb, ha többet meg sem szólalok. Ezért  mikor ma reggel szólaltam meg tegnap délután óta először, mikor is kimásztam az ágyból, majdnem átestem a szőkén, fejjel le az ágyról... Azt hiszem, hogy az bizony szitkozódás volt, röhögéssel vegyítve. Gyorsan felöltöztem, majd átkutattam az utazótáskámat, hogy mindent beraktam-e, aztán végigsimítottam a snowboard deszkámon és elszáguldottam teázni. Persze nem csak magamnak csináltam, mert nem vagyok olyan szemét, de a drága párom megint nem akart kimászni az ágyból, szóval kénytelen voltam elvinni a takarót. Miután kipiszkáltam és ő is rendbe szedte magát persze lehetett sietni a vonatra, amit szemforgatással fogadtam. A vonatút elég hosszú volt, de ahhoz meg, hogy elaludjak, rövid, tehát jobb ötlet híján ismételten a szőkét zaklattam, többször is megkérdezve, hogy miért hozzuk a kutyát, mikor egy napot csak kibírna otthon. Deee nem, Palomának jönni kell! Már alig várom, hogy lássam, hogyan siklik a mini síléceivel. Mikor odaértünk, rögtön böngészni kezdtem a térképet, hogy hol is vagyunk, illetve hová kell mennünk, ezzel nem is volt baj, mert Londonban belém neveltek egyfajta jó tájékozó-képességet. Nagyjából minden rendben volt, mikor odaértünk, azon kívül, hogy Paloma mancsai már most elkezdtek kékülni, na nem szó szerint, csak képletesen. Egész pöpec volt a szálláshely, a környék pedig gyönyörű, igazából kedvemre voltak a hegyek, annak ellenére is, hogy tengerparti népség vagyok gyárilag. Lepakoltam az ágyamra, majd mély sóhajjal néztem az "álompárt".
- Még szerencse, hogy Betti nem velünk lakik Bogolyfalván, őt is hoztad volna? - kérdeztem kis iróniával a hangomban, de sajnos nem voltam benne biztos, hogy nem tette volna meg.  - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen pusztulok.
Ezzel a kijelentéssel hagytam el a szobát és vonultam el étkezni, hogy ne korgó pocakkal induljunk neki a hegynek. Miutána  kajálást befejeztem, visszavonulót fújva elkezdtem öltözködni, azaz teljes outfit váltáson estem túl, mert azért ezt mégiscsak utazásra vettem fel és enyhén szólva is befagyott volna a hátsóm, ha ebben megyek snowboardozni. A cuccom teljes egészében fekete és szürke színben pompázott, a deszkámtól eltekintve, mert az fekete volt, lángnyelves. Igen, már ezelőtt is voltam párszor snowboardozni, voltak elég érdekes családi hagyományaink. Mikor odaértünk, amennyire csendben csak lehetett, Dash mögé lopakodtam és elkaptam a derekát fél kézzel.
- Szia Dash! - nevettem végül. - Bocs, hogy késtünk, de cserébe hoztam kutyát is. Nem, nem tudom minek.
Mindezek után begyűjtöttem a bérletemet, figyelve arra, hogy Dash mit mond, de szemmel tartottam a szöszkémet is. Kifejezetten muris látvány volt a kutyával, meg felszerelésben. A többieket néztem, nyugtázva, hogy azért ők is felkészültek rendesen, majd integettem Izusnak is, Alina felé pedig biccentettem egyet.
- Nos akkor innét hogyan tovább? - kérdeztem a kedvenc sztárcsapatkapitányomat, elvégre ő szervezte ezt az egészet, mármint ő volt az ötlet szülőanyja.

Grace Erin Green ^^ zárom soraim
Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Kinézet, fekete hajjal
Szerencsére eddig minden rendben volt, megérkeztünk a hegy lábához, a sípálya pénztárához. Csak akkor tűnt fel, hogy Grace-ék a kutyájukat is hozták, amikor kijöttem.
- Megőrültél? Mit fogsz csinálni a kutyával miközben siklasz? Elgázolhatják a többi síelők és még baja eshet. – Mi a fene? Egy kutya a sípályára? Ha velünk lesz és össze-vissza fog futkározni, akkor sok síelőt zavarhat. Egy tapasztalt ember elérheti a 90km/óra sebességet is, de annál is többet akár, és ha akkora erővel beleszáguld egy kutyába, akkor nincs miről beszélni egyik élőlénynél sem. De talán a kutyának lenne fájdalmasabb, hisz az ő testébe állhat bele egy síléc. Vagy kettő.
Megvettem a bérleteket és mindenkinek a kezébe nyomtam. Felmértem a helyzetet, Iza és Lina síelnek, Grace, Tony, Scarlett és én pedig snowboardozunk. Közülünk két embernek kell segítenünk elsajátítani az alapokat. Alina nagyon rendes volt, ő már az elején jelezte, hogy szívesen segít Izának síelni tanulni, bevallom őszintén elég nehéz helyzetben lettem volna, ha nekem kellene Izát tanítanom, miközben snowboard van a lábamra csatolva.
Már otthon is áttanulmányoztam a hegy pályatérképét, de a kasszaház falán is ott, így nem kellett fejből tájékozódnom. - Lássuk csak, a kék pálya legfelül van, vagyis miután elsajátították az alapokat menjünk majd oda. – Mondtam, majd körülnéztem kicsit és megláttam a tanulásra kialakított kisebb pályákat is. – Nézd Lina és mindenki! Ott vannak a kezdőpályák. - Mutattam enyhén balra a kezemmel. Közbenéztem, hogy mindenki rendben van-e.
- Menjünk oda. – Azzal elindultam a kijelölt kezdőpályák felé. Deszkám még a kezemben volt, mert viszonylag sík terület vezetett odáig, fölöslegesnek tartottam, hogy ugrándozva tegyem meg a távot. Miközben gyalogoltunk Scarlett mögé settenkedtem és megfogtam a vállát. – Várod már? Nagy élmény lesz! – Biztattam és ezzel is fokozni akartam a kedvét.
Odaérve már egy kicsit lejtősebb volt. Alinára pillantottam és aranyosan elmosolyodtam, ami azt jelentette, hogy „hajrá csajok, tiétek a pálya”. Szurkoltam Izának, hogy megszeresse a síelést és viszonylag könnyen, nagy fájdalmak nélkül elsajátítsa az alapokat. Aztán Scarlettre pillantottam.
- Csatold fel a boardot, aztán megmutatom, mit hogy kell. – Mondtam teljesen kötetlenül és barátságosan, majd a földre huppantam és én is csatolgatni kezdtem a kötéseket, de egyelőre még csak az egyiket csatoltam be, hogy ha netán Scarlett elesne, akkor még könnyűszerrel utána tudjak kapni. Mikor megvoltam, felálltam és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a lányt.
- A boardot, mint ahogy a sílécet is, az élével tudod lassítani, vagyis az előre haladás szlalomozásként is felfogható. Minden kis kanyarnál a belső élre kell helyezned a testsúlyodat, majd meg fogod látni, hogy ez beválik. Ha lapjával keresztbe fordítod a snowboardot a lejtővel, akkor is lassabban fog menni valamelyest, de minden esetben dőlj kicsit hátra, akkor tudsz rendesen élezni és kanyarodni. Na de ne siessünk ennyire. Először is tapasztald meg milyen a siklás. – A lejtő alsóbb részén állhattunk, de még volt annyi, hogy ha meglököm, akkor elindul és siklik kicsit. Megállással még nem kell bajlódnia, mert nem tud felgyorsulni és előbb-utóbb megáll magától. Elengedtem a kézét és egy nagyon kicsit löktem rajta, hogy elinduljon. Amikor leért, azaz eltávolodott tőlem két, három méternyire én is elindultam és gyorsan lesiklottam hozzá. – Tetszett? Most menjünk fel a felvonóval. Ne aggódj, nem lesz meredek. - Azzal odacsúsztam a felvonóhoz és belekapaszkodtam a felvonókötélbe, közben hátra-hátrapillantottam, hogy Scarlett is hasonlóképpen tett-e és hogy minden rendben van-e.
- Nem akartok addig felmenni és megtenni egy pályát? Nem azért, én nem küldelek el titeket, csak hogy addig ne unatkozzatok. - Kiáltottam Grace és Tony felé, míg húzódtunk felfelé a picike lejtőn. Szerintem bőven leérnének addig míg mi végzünk, aztán mikor másodszorra akarnának felmenni, akkor már mi is mennénk velünk. Nem akartam, hogy bárki is unatkozzon, de nekem az is tökéletesen megfelelt volna, ha úgy döntenek, inkább velünk maradnak.

A síkaland ötlete nem volt rossz, belementem hamar, habár nem síelni fogok, mivel azt annyira nem szerettem mint snowboardozni. Na az.. azzal nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Régebben apámmal mindig elmentünk snowboardozni, ha volt egy kis ideje rám, míg a későbbiekben anyám is csatlakozott hozzánk elrontva az apa-fia foglalkozás szépségét. Hamar belejöttem ebbe a sportba mivel jó érzékem volt hozzá, na és a reflexeim, az egyensúlyom is köszönik szépen, megfelelőek voltak hozzá, így nem csak simán fel és lecsúszkáltam a hegyről, hanem egy kicsit extrémebb mozdulatokkal tettem. Amióta apám elment azóta nem volt rá alkalmam, na és elköltöztünk ide, Magyarországra ám Dashának hála most újra űzhetem az egyik kedvenc sportomat. A kelés időpontjában azonban volt egy kis gond. Nem sok kedvem volt felkelni, sőt szinte semennyi sem, de erről nem tehetett senki. Egy kicsit sokat voltam fent mostanában éjjel és a szervezetem még nem teljesen szokta meg a dolgot. Mikor a drága átesett rajtam és nevetésben tőrt ki, akkor a fejembe húztam a párnát, mert még nem volt kedvem kikelni... Grace végül csak összeszedte magát és kiment én pedig újra a drága félálomnak szentelhettem minden egyes másodpercemet... vagyis nem. Egy kis idő elteltével feljött és ellopta a takarót az a kis hamis.
- A takaróm! - morgolódtam és kipillantottam a párna alól, de olyan világos volt, hogy a eltakartam a szemem. - Megölsz te nő, esküszöm, te meg akarsz ölni! - nyögtem ki pár másodperccel később és felültem. Nagy sóhajjal jutott el a tudatomig, hogy én most már nem fogok aludni, szóval kikászálódtam és nekiláttam felöltözni. Miután megvoltam vele Palomára emeltem a tekintetem, aki remegve nézett rám. - Nyugi törpe, nem maradsz itt. - jegyeztem meg és erre abbahagyta a remegést, majd odabújt a kezemhez. Megsimogattam a bugyuta fejét, majd összekaptam a cuccait és lekocogtam vele. Leérve megéreztem a tea illatát, így szinte repültem a konyhába és eloroztam a saját részemet. Na hát milyen jó is egy kis tea reggel... Szórakozottan néztem ahogy Grace türelmetlenkedik.
- Nyugalom, ne parázz, elérjük azt a vonatot. - mosolyogtam rá, majd Palomára néztem. Miután megittam a teát elöblítette a bögrét és felkaptam a kutyát, majd felöltöztettem közölve, hogy ő is jön. Na persze máris jöttek az ellenérvek! Végül sikerült meggyőznöm az én kis gráciámat, hogy igen a kutya jön, szóval elindulhattunk. A vonatút olyan volt, akár egy kínvallatás, mivel vagy hatvanszor kellett elmagyaráznom, hogy a kutya jön, mert teljesen ki lenne, ha megint otthon hagynánk teljesen egyedül. Múltkor még egy párnát is széttépett, mikor egyedül volt. Mi lenne, ha egy egész napot hagynánk magára... Bele sem akartam gondolni. Megpróbáltam elterelni a témát, ám nem sok sikerem volt, ezért nagyrészt csak ismételgettem magam a vonatút alatt. Miután végül leszálltunk a vonatról megkönnyebbült arckifejezéssel tettem le a kutyát a hóba, hiszen teljesen fel volt öltöztetve, nem lesz baja. Paloma persze teljesen izgatottan ugrált körbe mindent ami csak az útjába került, így minket is. Mégis csak jó ötlet volt elhozni, mert már kezdtem aggódni amiatt, hogy nem fogja élvezni a kiruccanást. A szálláshelyig a lábam mellett jött a kutya, így egy kicsit el volt fáradva mire odaértünk. Lepakoltam, majd körbetekintettem a szobában amibe kerültünk. Persze a drágámnak volt még egy ellenvetése ami vigyort csalt az arcomra.
- Dehogy, habár megnézném ahogy snowboardozik... lehet lenyomna. Láttam is valami képet erről... a muglik tudnak valamit. - nevettem fel, majd ledobtam magam az ágy szélére. Ezután kijelentette, hogy ő mindjárt éhen fog halni, ezért felvont szemöldökkel néztem rá. - Csak nem terhes vagy... - kérdeztem abszolút komolyan, de nem bírtam sokáig, kitört belőlem a nevetés. mivel poénnak szántam. Ugyan hogy lenne terhes... De azért poénnak jó volt.  - Na jó, menjünk szerezzünk valami ehetőt, mert elfogysz itt nekem. - jelentettem ki és elsétáltam vele étkezni, de én nem ettem semmit. Nem voltam éhes, ráadásul nem is kívántam most semmit. Megeshet hogy meghűltem a napokban... A gondolat miatt megvontam a vállam, majd mikor végzett visszamentem vele a szálláshelyre és kint ácsorogtam míg átöltözött, voltam ilyen lovagias. Miután végzett én is gyorsan átkapkodtam a ruházatomat és felkaptam Palomát és kisétáltam vele. Egy kicsit szórakoztatom a törpét, hogy aztán pihenjen egy jót míg mi kiszórakozzunk magunkat. Míg ők a kezdőket próbálják megtanítani addig én elleszek a kutyával is. Nem volt kedvem oktatóbácsit játszani. Persze Grace és Dasha már ismerték egymást, így sejtettem, hogy összetartó egy csapat. Köszöntem mindenkinek, majd vállat vontam Dasha megszólalására.
- Nyugi, nem viszem fel oda!-mutattam fel a hegytetőre. - Még a végén meghalna nekem... de azért  muris lenne egyszer levinni a kezdő pályán rátéve a deszka elejére. - mondtam szórakozottan, majd figyeltem a jelenetet, miután megkaptam a bérletet. Dasha találta ki az egészet, így nem volt csoda mennyire felkészült és szépen elmagyarázta a dolgokat a többieknek, majd megindultak a kezdő pályára. Hirtelen visszakiáltott nekünk én pedig felé pillantottam, majd visszakiabáltam.
- Megvárlak titeket, ráértek gyakorolni. - kiáltottam vissza, majd gyúrtam egy hógolyót és eldobtam nem messzire. A törpe máris szedte a lábait és mikor odaért szomorúan vette tudomásul, hogy az nem egy labda. Persze én jól szórakoztam rajta és végül előszedtem a labdáját, aztán eldobtam neki. Könnyű lefárasztani a kutyát, ha ilyen kicsi. Egy ideig játszadoztam vele, majd Gracere pillantottam és vissza a kutyára.
- Szóval, van kedved borulni drága? Beviszem a kutyát aztán mehetünk... nem akarom szegény kitenni annak, hogy olyan magasra felviszem. - feleltem szórakozottan és megfogtam a kezét. -  Csak azért hoztam el, hogy megkíméljük a berendezéseket, mert itt legalább a közelben vagyunk. Ha teljesen magára hagytuk volna egy egész napra, akkor szétszedte volna a kanapét, a házat meg mindent. Lehet egy törpe de a fogai azért elég jók. - mondtam és felkaptam a visszaérkező Palomát a hónom alá aztán becipeltem magammal és letettem. Miután biztos voltam benne, hogy nem fog nekimenni semminek kisétáltam újra és a lányra emeltem a tekintetemet. Én benne voltam abban, hogy menjünk egyet és az is biztos, hogy a többiek ellesznek még egy kis ideig a tanulással, szóval belefér az az egy kör. Na és szemmel is tarthatom, nehogy nekem butaságot csináljon... Ha elesik akkor biztosan lesz hozzá pár kedves szavam! Habár jobban fogok aggódni mint azon gondolkozni, hogy mivel szidjam le, de ki tudja, amíg nem esik el addig nem tudom mi lesz. De majd akkor...

Catherine Alexis Rawen
Szalamanton, Valamikor a téli szünetben

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Na, tényleg slamasztikában vagyunk és az még nekem is leesik, hogy nem egy kisebb fajta kis összeröffenésre jöttem el véletlen, hanem egy nagyobbra és veszélyesebbre. A fiú válasza pedig nem éppen kielégítő.
- Egyszerű? - kérdeztem fojtottan. - Ha nem vennéd észre három izomember kivont pálcával akar minket elátkozni és ez a te munkádnak köszönhető. Mindegy, csak jussunk ki élve. - sóhajtottam egy aprót, majd összeszedve magam valamennyire a kopasz fickóra emeltem a tekintetem, aki méregetni kezdett. Tudja kit méregessen... Jobb ötlet hiányában a fiúra pillantok újra félig meddig a takarásában és megkérdezem, hogy esetleg nincs egy frappáns ötlet a tarsolyában, de nem tudja befejezni a mondatot, mert egy átok csapódik felette a falba. Nem rezzenek össze, már rájöttem, hogy ezek itt nem lesznek olyan kedvesek és csak úgy kiengednek... Mivel nem sokat tudok tenni a fickóra emelem a tekintetem aki közben megszólalt. Az a mosoly egy hétig a rémálmaim főszereplője lesz, az tuti! Már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy akkor se mondanám meg a nevem, ha megpróbálna megölni, amikor a srác kijelenti, hogy ő a bátyám. Mázlimra sikerül semleges arckifejezéssel elfogadnom az új helyzetet. Szóval Kovács Gabriella vagyok... szuper. Mondjuk nem is olyan rossz név! Elrendezve magamban a dolgot a fickóra tekintek aki aranyomnak hív. Biztosan meg fogom fojtani!... Elmosolyodok halványan, magamra erőltetve egy teljesen ártatlan arckifejezést, olyat amivel megszoktam győzni a szüleimet, hogy én abszolút jó kislány vagyok, nem fiúzom, nem rosszalkodom.
- Hát tudja... - mondom és a „bátyámra pillantok” - Igazából csak véletlen keveredtünk ide, mert a nagy tolongásban nekünk jött az a fickó. - mondom és arrébb lépek amit nagyjából mindenki figyelemmel követ. A fickó megint elkezdett vizslatni, ami zavar, de amennyire lehet figyelmen kívül hagyom és rápillantok, majd a többiekre. - Muszáj ezt? - kérdeztem a rám szegeződő pálcákra mutatva. - Igazán, nem akarunk mi rosszat. - mondom abszolút őszintén előadva az ártatlant, pedig ha közelebb jön akkor szívesen középen küldöm úgy, hogy biztosan érezze a sarkaimat. Mivel a kopasz fickót nem zavarja arrébb sétálok újra felérve a helyet és arra nézek, akinek hála idejutottunk, de ő meg se mukkan. A kopasz is ráemeli a tekintetét, majd int az embereinek, akik elvesznek tőle egy kesztyűszerűséget. Aha, akkor tényleg az amire gondoltam, valami értékes ereklye lehet... most komolyan, egy kesztyű miatt kerültem bele ebbe az egészbe. A kopasz elveszi a kesztyűt, majd intett az embereinek azok pedig körülállják a férfit. Én az előzőn tartottam a tekintetem és kíváncsian néztem a kezében lévő tárgyat. - Az micsoda? - érdeklődtem csak úgy semlegesen, de ezzel újra magamra vonom a vezetőjük figyelmét és kapok egy elég érdekes pillantást mellé. Nem mond semmit, csak felém lép, én pedig egyet hátra. Végül megáll és felnevet, majd az eközben siránkozó ember felé tekint és csak annyit mond. - Öljétek meg! - na itt volt az a pont, amikor újra a bátyuskám felé tekintettem, mert nem sok ötletem volt. A három el volt foglalva az üvöltő férfivel, a kopasz meg újra velem. Remek, lehet nem volt jó ötlet ennyire rám terelni a figyelmét. A kesztyűre pillantok a kezében, aztán vissza az arcára és hátrálok még egy lépést. Már csak egy lépésem van, aztán a fal és közé szorulok. Gondolkodj Cat!...

Catherine Alexis Rawen
Szalamanton, Valamikor a téli szünetben

Grace, Iza, Tony, Dasha és Lina

 

Kinézet, fekete hajjal
A sípálya kasszájánál állva pillantottam meg Tony és Grace kutyusát. Mondanom sem kell, azt hittem, hogy rosszul látok. Én nagyon szeretem az állatokat, imádok velük a hóban szórakozni, de ezúttal megijedtem, vagyis aggódtam a jószágért. Szerencsére Tony sem gondolta komolyan, csupán az elején fog elleni vele. Megkönnyebbültem bólintottam és még díjaztam is az ötletét, hogy ültesse rá a deszkájára és vigye le a kezdőpályán. Vicces lenne.
Odamentünk a kezdőpályához, közben még bátorítottam Scarlettet. Talpraesett lánynak tűnt, nem hiszem, hogy nagy gondot okozna neki megtanulni snowboardozni.
- Az elején mindenki sokat esik, én is estem-keltem anno. De ha ez megnyugtat, száguldozva lehet igazán nagyokat esni, vagyis szerintem te fogsz rajtam nevetni majd inkább. – Jó deszkásnak tartom magam, de bizony, néha akkorákat tudok tanyálni, hogy örülök, ha a csontjaim nem törnek. Egyszer a fekete pályán estem el nagy sebességről, nagyjából félúton a letörésen és meg sem álltam a lejtő aljáig, végigbukfenceztem az egészet. De szerencsére nem történt komoly sérülés.
Örültem, hogy tetszett a lánynak az első siklása, ami bár nem volt több három méternél. A fenti pályákat sokkal jobban fogja majd élvezni. Felfelé menet még odakiabáltam Tony-nak és Grace-nek, hogy ha van kedvük, menjenek egy kört addig. A szőke herceg épp a hóban játszott Palomával, minek láttán elmosolyodtam, de nem tudtam sokáig nézni őket, mert felértem a lejtő tetejére. Elengedtem a felhúzókötelet és léptem pár lépést. Mikor Scarlett is felért a kezemet nyújtottam felé. Bár úgy láttam, hogy biztosan áll a talpán, pontosabban a deszkáján, azért biztatásként és védelemként elé helyeztem a karom, hogy még véletlenül se akarjon megindulni lefelé idő előtt.
- Most próbáld azt, hogy keresztbe fordítod a deszkád a lejtőnek és így kezdesz el siklani lefelé. Próbálj meg hátradőlni és a boardod hátsó élére helyezni a súlyod, akkor fog lassulni. Ha valahogy mégis irányba áll a deszkád, akkor be fogsz gyorsulni, de ne félj, nem meredek, ha megtartod az egyensúlyod, akkor előbb-utóbb megállsz. – Mondtam el a következő feladatot. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan kéne tanítanom, csak azt tudtam mondani, amit nekem is mondtak anno. De simán lehet, hogy pár lépést kihagyok a gyakorlásból, nem emlékszek minden utasításra, amit kiskoromban adott nekem az oktatóm. Mindenesetre, tényleg nem meredek a kezdőpálya, nem kell félnie a megállástól. Én eleinte mindig hanyatt vágtam magam, ha felgyorsultam, de csak az ijedtségtől. Féltem, hogy nem tudok megállni, pedig jobban tettem volna, ha a tanult fékezést gyakoroltam volna. De ez már a múlt.
Elsőként én mozdultam meg, hogy megmutassam, mire is gondoltam. Szemben álltam a lejtővel, ennek köszönhetően a deszkám éppen merőlegesen volt. Ugrottam egy kicsit, hogy elindítsam magam és nagyon lassan elkezdtem lefelé csúszni. Pár méternyire már egy kicsit gyorsabban mentem, ezért hátradőltem, a boardom hátsó élét pedig lenyomtam a súlyommal. Rögtön lassultam is, majdhogynem megálltam, de aztán újra hagytam lapjával csúszni. A következő méternél viszont már megálltam és felnéztem a lányra.
- Láttad? Ennyi az egész. – Nem indultam tovább, bevártam a lányt és figyeltem lépéseit. Amikor megvolt ezzel, tovább haladtam lassan, amíg a sík területre nem értem.

SuperGergő, a megmentő *-*
Úton Rákosborzasztó felé

SuperGergő, a megmentő *-*
Úton Rákosborzasztó felé

Lucának
2015.01.01. - Délután - Budapest, nagynéni lakása

A tegnap este történései álomként kúsznak be az emlékeibe, ahogy félálomban szuszog. Elképzelhetetlen volt számára, hogy a mellkasán békésen szuszogó lányt még annál is jobban szeresse, mint szerette, de tévedett. Ezután az este után csak még inkább eluralkodott rajta az érzés, átszőtte minden egyes gondolatát, minden mozdulatát. Szerelmes volt, most már határozottan tudta és ezt tegnap közölte is Lucával, igaz, akkor épp a boldogság és a bódultság mondatta vele, de az érzés reggelre sem tűnt el. A sötétítőn beszűrődő gyér fényre kinyitotta a szemét, lustán pislogott párat de megmozdulni nem akart, nem akarta felkelteni a lányt. Óvatosan felemelte a fejét, hogy lepillanthasson rá. Tényleg ott feküdt, nem álmodta! Ezek szerint minden ami tegnap történt, nem a képzelete szüleménye volt, hanem a valóság. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie, ennyire nem jó a fantáziája. Óvatosan leemelte a törpe karját magáról és szépen lefektette az ágyra, majd felkelt és magára kapta a ruháit. Nem tétovázott, visszapillantott még az alvó szépségre, nem bírta megállni, hogy ne leheljen egy rövid csókot a szájára, majd elindult a rövid folyosón át a konyhába. Közben nagyokat nyújtózott, nyúzottan túrt a kócos hajába, de mikor beért a konyhába minden álmosság kiment a szeméből. Nem is emlékezett rá, hogy ekkora kupit csináltak. A konyha minden négyzetcentimétere tiszta liszt és nyers tészta volt. Odasétált a pulthoz és megpróbálta lekaparni az első útjába kerülő száraz tésztapacát, de nem tudta. Mérgesen felnyögött, majd inkább felrakott egy adag kávét főni, és magára kapta a kabátját. Emlékezett rá, hogy a ház alagsorrészében van egy bolt, ami mindig nyitva van. Lesétált, hogy vegyen magunkat egy kevés kaját, valami gyümölcslevet és egy-két péksütit, bár nem volt éhes, de gondolta úgyis az lesz előbb vagy utóbb.
Megpakolva indult vissza, mire felért pont kész lett a kávé, így nem volt más dolga, minthogy keressen egy tálcát, bögréket és a jól megpakolva bevigye a lánynak. Igyekezett óvatos lenni, de a liszt ráragadt a zoknijára és ahogy végigment a folyosón szép, egészséges nyomokat hagyott maga után. Óvatosan leült az ágy szélére, lerakta a tálcát közé és a lány közé, majd végigsimított a haján és szelíden megszólalt.
- A bolti óra szerint délután három óra van.
Vigyorogva csóválta a fejét, ő is szívesen aludt volna tovább, de lassan vissza kellett menniük a kastélyba, lassan.

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Öröm, utazás, izgalom, még nagyobb jókedv, érkezés, sütés, mókázás kettesben, buli, megint együtt, pattogás, nutella, ugrabugra, nevetés és boldogság. Tömören és lényegretörően mindezek az elmúlt nap és éjjel összefoglalói, amit maguk mögött tudhatnak, amit Luca látott, érzet és megélt belőle. Eléggé furcsán érezte még magát az elején, de aztán ahogy elkezdtek pörögni az események, gond egy szál se stílusban vetette magát bele mindenbe, ahogy valamikor kora reggel felpislogott a meleg takaró alól – berögzülés a koránkelés, az edzések miatt, csak nem tud még ilyenkor sem nyugton lenni – azonban a fáradtság most először győz, pillanatokon belül csukódik vissza a szeme és merül újra álomba Vincére feküdve oldalról. Mosolyog, folyamatosan, megmásíthatatlanul. Bármi jusson is eszébe, ezt teszi vele. Mikor napokkal korábban Zephyvel beszélgetett arról, mi is a helyzet, mik kavarognak benne, még annyira nem gondolt bele, hogy egész egyszerűen csak ki kell mondani dolgokat és azzal boldoggá teszi a másikat. Mert ugye az egy dolog, hogy ő picit ennél kényszeresebben vágyik rá, hogy inkább kimutassák felé, mert a szavakban annyira nem bízik. De igyekszik, semmit nem akar elrontani, és most tényleg inkább borítja rá az egész szeretetét az eridonosra, mintsem várjon holmi megfelelő időre. Azt maga teremtheti meg úgy is. Na, most pedig sikerült, tökéletesen.
Szeret, újra, nagyon és most félelem nélkül.
Olyan nyugodt és békés most minden, ahogy megmozdul mellette a fiú, kicsit magához tér, de a szemeit sem nyitja ki, csak magára húzza a takarót, aztán a csók után elmosolyodik. Valahogy nem igazán akaródzik neki megmozdulni, érzi, hogy a tegnapi aktívsága nyomán még az ujja hegyében is izomlázas nagyjából, hiszen már a szünet előtt, ha utoljára mozgott rendesen, az újév örömére pedig adott a kedve és a hangulata mindennek. A nagy szempihentetésnek eredményeként már másodjára is sikerült visszaaludnia és még magukkal is álmodnia… Kávéillat, ajtócsukódás és a közeledő léptek azok, amik a már nem túl mély alvásból ténylegesen felkeltik.
- Ühhüm.
Kinyitja a szemeit, de elsőre csak a fejére húzza a takarót Vince kezét elkapva két kézzel és az arcához húzza a takaróval együtt, hogy véletlenül se húzhassa el tőle egyiket se. Aztán egy kicsit rájátszott mély sóhaj után, ami a „muszáj”-t szimbolizálta, erőt vett magán, elengedte és felült az ágyon.
- Ki kell takarítanunk.
Felhúzta a lábait, és az ölébe keveredett párnát ölelgette kicsit ásítozva. Fáradt volt és még kicsit kimerült, de egyetlen percet sem cserélne el semmire. Talán még sütire és nutellára sem. A tálcára pillantva rájött, hogy egyébként éhesnek egyáltalán nem éhes, így csak nézte Vincét meg mi van a tálcán.
- Nem igazán vagyok éhes…
Aztán az ágy másik oldalán lefelé kezdett lógni, hogy megkeresse a cuccait. Jó, tud ő rendes lány lenni, meg szépen elpakolni, de alapvetően, hát, na, majd meglesz minden, mikor szükséges. A ruháknak nincs se keze, se lába, biztos nem léptek le. Bár annyira nem zavarná az sem, ha a rajta lévő pólóban kéne hazajutni, de valami hosszúnadrág nélkül kicsit hideg lesz… meg zokni és cipő, ahj. Jó, mindjárt, gyerünk Luca!
Inkább visszafordult. Vigyorgott rá, aztán óvatosan áthajolt a tálca fölött és megcsókolta Vincét, aminek köszönhetően majdnem sikerült átesnie rá. Nagy volt a lendület, fel is nevetett.
- Nem biztos, hogy azzal kéne kezdeni az újévet, hogy beléd esek… ma is.

Annelie F. Blargjsrthoi

december 23, este

 Életembe nem láttam még ilyen első osztályú előadást, mint amire Annelie meghívott. És bár valóban kedvem lett volna gratulálni nekik a lenyűgöző műsorért, sajnos leragadtam a mellettem tomboló lánnyal még besezélgetni egy kicsit. Helyes egy leányzó volt, meg kell hagyni, de a közelébe se ért annak a Rellonosnak, akit volt szerencsém fejbe kólintani a dobverőmmel - majd nem sokon múlott, hogy élve felkoncol. Nem erőltettem a dolgot, a végén adtam neki egy puszit, amibe belehajolt, és igazat is adtam neki: miért ne. Nem fogtam hosszúra a dolgot, épp igyekeztem ugyanis az egyik fellépőhöz, amit közölve vele mégiscsak leléptem a sátrak felé. Ízlésesen út közben egy cigarettát elszívtam, itt-ott útbaigazítást kértem, és mily boldogsággal töltött el az érzés, hogy másodjára sikerült megtalálnom Anniéket! Addigra már bőven kivégeztem a dohányomat, amely maradékjai valami fűcsomóban végezhették. Mielőtt beléptem még megigazítottam a fekete szövetkabátomat és sálamat, kisöpörtem minden porszemcsét az ingemről, beletúrtam a hajamba, ránevettem egy lányra, aki mindezt leesett állal nézte végig és benyomultam szépen a helységbe. Szerencsémre a leányzó egyedül piszmogott valamit a szobában és igencsak reméltem, hogy nem olyan jókor jöttem be, hogy most leátkozzon, tehát a biztonság kedvéért még csak rá se néztem, hanem rögtön a sarokba. De az anyja, se Cath, se Máté. Lehet együtt mentek el valamiért a cirkuszi növendéknek, de ez csak annál jobb! Legalább nem kell még őket is magammal vinni, esetleg meghívni őket inni, ne adj Isten hát ha még sokat és töményet is akarnak inni.. Na nem.
- Na, kész vagy már? Menjünk, kérlek! - beszéltem oda pontosan a saroknak, ahol egy valami fogas-szerűség állt, s még mielőtt bármit válaszolhatott is, folytattam. - Pazar volt a műsor. Egyszerűen fantasztikus voltál, imádtam. - most már befogom, mert még le talál átkozni, aminek a lehetősége így sem volt elhanyagolandó. Nem, még véletlenül sem mertem odasandítani, mert bár a késztetés megvolt igen rendesen, azért az ő haragjától tartok. De na, menjünk már!

Lucának
2015.01.01. - Délután - Budapest, nagynéni lakása

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

- Mert mi lesz, ha nem kelek fel?
Felvonta a szemöldökét, miközben kibújt a takaró alól, de nem bírta ki nevetés nélkül a dolgot, mondjuk tényleg kíváncsi volt mi fog történni, ha ilyen nagyon „ellenáll”. Persze nem gondolta komolyan, ha muszáj, hát muszáj, erőt fog venni magán… lassan. Aztán ahogy látja a dolgokat, azért csak úgy nevelték, hogy főleg idegen helyen nem illik nagy kupit csinálni, de ha már sikerült, illik azt szépen rendbe tenni, és a legjobb emlékei szerint, nagyon jól sikerült rumli várja őket kint is. Bár neki is lennének jobb ötletei a takarításnál, leginkább az ágyban maradni. Megnyugtató, hogy Vince ilyen könnyen veszi, úgyhogy pár bólintással egyetértően lezártnak tekinti, viszont, ha már el kéne indulni az úton a felkelés felé, nem ártana ruhát találni hozzá, valahol. Igen, mondjuk nem ott, ahol látja ő is.
- De az messze van…
Morog egy kört egész halkan magában, mikor ő is megtalálja, aztán az eridonost nézve a kijelentésen csak felnevet és már nyitná szóra a száját, de inkább nem mond semmit. Édes tudatlanság. Hamar feladja a nagy „akkor felkelek” lendületet, és inkább csak megcsókolja, majd visszahátrálna az ágyba, de a következő pillanatban már zuhan is a puha párnák közé a fiúval fölötte. Még a megjegyzésen is csak kacarászik, majd csak ismételni tudja Őt, amire még rá is játszik kicsit.
- Fogalmam sincs, hogy került oda. Nem tudod véletlenül?
Ezen ő remekül elszórakozik, sőt kifejezetten élvezi, aztán közelebb húzza, hogy az orruk egészen összeérjen, aztán a nevetése mosollyá csendesül, végül közelebb húzza, hogy jó erősen magához ölelhesse, aztán egy puszit ad először az állára, aztán az arcára, de a szája előtt megáll. Nem igazán szeretné elengedni, viszont… Ha már annyira kérte Vince. Gyors mozdulattal tolja kicsit távolabb és csúszik ki alóla, hogy felülve mellette lehajoljon egy leesett párnáért.
- Szóval… azt mondtad fel kell kelnem.
Néz rá, aztán fel is kel, elmegy a nadrágért, aztán visszaérve az ágy mellé bele is fog bújni majd, magát ismerve kicsit szerencsétlenkedve ugrálja bele magát a szűk ruhaneműbe, amint belekezd. Na, azért annyi sütit nem evett tegnap, hogy ez ne menjen. Nagy vigyorral a párja tekint a nadrággal a kezében, még a kezét is csípőre teszi közben.
- Én fent vagyok…
Olyan vicces volt ez az egész, de nagyon is élvezte, mert pontosan tudta, hogy azt a felkelést még Vince sem gondolta teljesen komolyan, ráadásul az imént annyira jó volt. De ő rendes kisnagylány, és hallgat a kérésekre. Jó, talán az is közrejátszott, hogy ezzel húzhatta kicsit az eridonos agyát, persze csak hangyányit, nem akart ő rosszat. A legaranyosabb és legártatlanabb szemeket meresztette rá, még kicsit billegett is a kezeit maga mellé eresztve a nadrágot pedig az ágy végébe dobva. Nagyon várta mi lesz ebből. Jó, majd ad neki egy puszit, ha mérges lesz rá…

Így nézünk ki

Nagyon hosszú, tartalmas és nagyon nagy sikernek örvendő műsoron volt túl a Mirákulum, köztük Anne is. Elfáradt, de még a műsor után beszélgetnie kellett a vendégekkel. Már Máté kezét szorongatta, és a vállár hajtotta a fejét, jelezve, hogy menjenek már. Catet is vitte magával a lakókocsijukba, ahol elbúcsúzott nagytesójától, barátnője pedig hallgathatta a boldog, de egyben fáradt nyavalygást, igaz, csak pár percig.
Közben a lány felfrissítette magát, átöltözött, extra sminkjét pedig lemosta, azt is csak bólogatással fejezte ki, mennyire nem bánja, ha Harold elhívja Catherine-t sétálni. Tudta, hogy a bátyjának bejön a csaj, de neki meg pasija van, szóval...na ez a rész már hidegen hagyja.
Egyedül maradt a kocsiban, éppen az utolsó simításokat végezte arcán, a vörös rúzst kente fel mikor nyílt az ajtó, valami idegennek tűnő csöves...fiú kukkantott be. Annelie felvonta szemöldökét, aztán összecuppantotta ajkait.
- Tudom - villantotta meg vörös szája mögött hófehér fogait egy vigyor keretében. Őszintén jó kedve volt, fel is pattant a székből, magára kanyarította kabátként funkcionáló blézerét és odalépett Ruihoz.
- Hova is megyünk? - egy pillanatra elgondolkozott, arról valahogy nem esett szó, hogy a műsor után hol fognak haverkodósat játszani.
- Amúgy egész tűrhetően nézel ki - picit lábujjhegyre állt, megigazította a srác kabátjának gallérját, majd végignézett rajta. Nem, nem úgy, mint férfi, hanem mint divatos srác...

Annelie F. Blargjsrthoi

 Az én szerencsémre legyen mondva, hogy olyan állapotban leltem fel, mikor talán eszébe se jutott az a lehetőség, miszerint csak úgy üdvözlés-képp hozzám vág egy cserepet vagy épp ami a keze ügyébe kerül. Egy tükröt vagy valamit. Kellemes csalódásként ért, mikor odaállított mellém, megcsapott enyhe, de kellemes parfümje és megcsodálhattam a ruháját. Habár igaz is.. neki szinte minden modell jól áll.
- Egy teázóba gondoltam, de ilyenkor már egy sincs nyitva. Úgyhogy.. - ilyestájt pipiskedett a lábujjhegyén igazgatva a galléromat és mit ne mondjak, igencsak tetszett ez a helyzet. Egy szép, intelligens és karizmatikus lány olyan közel, hogy szinte érzem leheletét az arcomon.. Mindössze egy pillanat erejéig akadt össze pillantásunk, de rögtön ki is hátráltam a képből..- Keresünk egy kocsmát. - fejeztem be a mondatot, hogy végre elhagyva a lakókocsit kiléphessünk a szabadba s udvariasan felajánljam neki jobbomat.
- Jut eszembe. Tudsz itt a közelben egyet, vagy menjünk aztán majdcsak látunk? - néztem még rá még mielőtt esetleg elindulnánk bármerre is.

Így nézünk ki

Annelie arckifejezésén látszott, hogy a teázónak még a gondolata is riasztja, Ruiból meg amúgy nem nézte volna ki. A második verzió valamivel jobban tetszet neki, de a kocsmákkal sincs kibékülve, hisz nem iszik igazán alkoholt, maximum ha ünnepelnek, vagy Noel meglátogatja egy üveg bor társaságában. Az is régen volt már.
Indulás előtt egy pillantást vetett az íjára, ami az ágya fölött a falon pihent. Ő most itthon marad, biztonságban, elég a pálca is. Becsukta maga után a lakókocsi ajtaját, mielőtt pedig belekarolt volna a srácba, körbenézett. Máténak direkt nem szólt, hogy elmegy. Biztos, hogy ott állt volna végig amíg a másik megérkezik és leült volna vele beszélgetni, mintha az apja lenne. Szerencsére nem volt ott senki a közelben, javarészt az emberek a sátorban ünnepeltek, beszélgettek, meg hát pakolták össze a dolgaikat.
- Minden utcában van legalább kettő, nem lesz nehéz - vigyorodott el és szépen a másik kijárat felé kezdte húzni haverját, vagyis a drótkerítéshez, ahol mindig át szoktak szökni. Van rajta egy kisebb lyuk, Anne viszont azt a megoldást választotta, hogy átmászik rajta.
- Gyere - vigyorgott rá Ruira a kerítés tetejéről, majd leugrott. Két lépést odébb állt, aztán megigazította blézerét.
Ahogy ránézett Ruira, nem igazán tudta hova tenni. Mert hát Catherine-t megérti amiért eljött vele az előadásra, de ezzel a levitással még nem ismerik egymást olyan jól.
- Öhm...örülök, hogy eljöttél.