Gil

- Ő egy nagyon cuki hasmacska - vigyorgott Nath a megnevezést hallva. A maga részéről teljesen igazat adott Gilnek a megállapítását illetően, elvégre biztos volt benne, hogy ha az említett állatka nem csak rajzolt lenne, akkor egymás ellen próbálnák kienni a vagyonából az iskolát. Így viszont sajnos csak rá maradt ez a feladat, mert ahogy Gilt elnézte, ebben nem igen számíthatott a hathatós segítségére.
Aztán Nathanielen volt a sor, hogy megpróbálja valamivel lenyűgözni szobatársát, és ő igyekezett is, képességeihez mérten, hogy valami szépet alkosson. Élvezte, mikor a tűzzel foglalkozhatott, valahogy annyira természetesnek tűnt számára, hogy noha csak nemrég kezdett hozzá a tanuláshoz, mégis úgy érezte, hogy már időtlen idők óta ezzel foglalkozik, és csak mostanában értette meg, hogy mit is jelent az, ha valakinek van egy vele született képessége. Ő mindeddig azt hitte, hogy nincs benne semmi különleges, maximum a különlegesen nagy lustasága, és igazából ez nem is zavarta, mégis, ahogy most megismerte ezt a fajta erőt, rájött, hogy nem biztos, hogy csak egy tucatdiák, aki nagy nehezen elvégzi majd az iskolát, aztán elmegy a minisztériumba aktát tologatni éhbérért. Neki soha nem volt semmije, mások levetett ruhájába öltözött, olyan ágyban feküdt, amiben előtte oly sok más gyerek is, és nem is emlékszik rá, hogy valaha lett volna saját játéka gyerekkorában, de most még ha nem is fogalmazta meg magában ennyire tisztán, érezte, hogy kapott egy lehetőséget, hogy ne ágrólszakadt csövesként végezze az Abszolút valamelyik eldugott szegletében. Eddig sosem gondolt a jövőre, nem érdekelte mi lesz, ezért nem is tanult, csak élt a mának, most viszont történt valami, amitől fontossá vált, hogy mi lesz majd, fél év, egy év, öt év múlva, valami, amiért megérte igyekezni, hogy jó legyen benne.
- Sokat gyakorlok - válaszolt egy halvány mosollyal a dicséretre, ami nagyon jól esett neki, főleg ahogy már ránézhetett Gilre, és látta az arcán, hogy tényleg tetszik neki, amit látott. Lesz ez még jobb is - ígérte magában, társát figyelve, és megfogadva, hogy megtanul minél látványosabb dolgokat alkotni, csak hogy lássa ezt az arckifejezést. Aztán ahogy Gil a szavakat kereste, és végül megmutatta neki, hogy mire is gondol, újra Nathanielen volt az ámulás sora. Kerekre nyílt szemmel nézte az égen úszó gyönyörű tüneményeket, amik olyan lassan mozogtak, mint a tenger majdnem szélcsendkor, és elmosolyodott.
- Ez gyönyörű - mondta ki a gondolatát, ahogy az eget bámulta egyre, míg nem végül eltűnt a fodrozódó fény, és elkezdett ülepedni köztük a csend. Nath egy darabig még mozdulatlanul ült, aztán Gilre nézett, mint akinek új ötlete támadt.
- Most az jutott eszembe, hogy ha kombinálnánk, amit tudunk, akkor mennyire látványos dolgokat lehetne létrehozni. - Bár tisztában volt vele, hogy Gil gond nélkül megismétli, amit ő csinált az előbb, csak épp nem égetne, ettől függetlenül felmerült benne a gondolat, hogy ha Gilbert esőt, szelet, havat idézne, míg ő igazi lángokat, az nagyon menő lenne. - Még egy cirkuszban is felléphetnénk! - röhögött egy jót, mert megjelent a képzeletében, hogy flitteres ruhában mászkálnak a porondon.

Nagy nyikorgás töri meg az ódon felek csendjét, Damian akármennyire is halkan próbálta meg kinyitni a kaput. A hangra a festmények morgolódással felelnek..amire szöszink csak lemondóan sóhajt.
~Ha meg lenne bűvölve és nem nyikorogna, ti se nyavalyognátok.. nem hogy szólnátok egy tanárnak vagy akárkinek.. neem.. ti nyafogtok..~
Fut végig az agyán a gondolat, majd kilép a rétre. Hosszú szövetkabátjába burkolózva körbe néz, mikor is egy hirtelen szél felborzolja a most kibontott haját.
~Még csak ez hiányzott.. utálom az őszt.. hideg is, nedves is, szeszélyes is..
Szeszélyes, akárcsak tegnap Awer-Kowai.. hogy azt a nőt mi lelte..~
Gondolkodik tovább, miközben jobban szemügyre veszi a tájat. A megsárgult falevelek vígan táncolnak a szélben, de ez Damian-t nem hatja meg. Egy pár bizonyosan romantikusnak tartaná ezt a környezetet, de a mi hősünk nem. Csak friss levegőt jött szívni, meg megnézni, mégis milyen a környék. De semmi meglepőt nem talál, hisz hasonló kertje van az ő kúriájuknak is, csak ott nincsenek a falevelek szétszórva a pázsiton, mert a szorgos szolgák mindent feltakarítanak. Ekkor megint egy nagyobb szélroham az arcába fújja az összes haját, amit bosszankodva söpör félre bőrkesztyűs kezével. Ilyenkor utálja, hogy apja az ősi hagyományokhoz mérten neveli, és nem engedi, hogy levágassa. Igaz, a bálokon sok nő megfordul utána, és nem egyszer hallotta már, hogy ez a szexepilje a metsző tekintete mellett, de akkor is a szél egyáltalán nincs tekintettel rá.

Idejét se tudja, mikor mutatta meg magát. Már amennyire ő képes erre, ugye. Az eridonos viszont imádja ezt az időt. Nem süt a nap, meleg sincs, nyugodt szívvel róhatja a folyosókat. Talán ennek is köszönheti, hogy aránylag nyugodtabb, mint annak előtte, de tisztában van azzal, hogy ez az állapot mulandó. Mihelyst megint hatalma alá keríti az éhség, nem lesz ugyanaz a lány.
De most nem gondol erre, a birtokot járja, csak úgy.... mindenféle cél nélkül, mert örül, hogy megadatik neki ez a lehetőség. Még ember korában is imádott kint sétálgatni, a különbség csak annyi, sose volt egyedül, most meg... mintha a magány egyik díszpéldánya lenne, pedig nem, csak... nehezen nyilvánul meg az emberek közelében.
A réthez érve pillantja meg a hosszú szőke hajzuhatagot, össze is vonja a szemöldökét, mikor rájön, hogy a tulaj viszont nem nő. Persze nem kéne ezen meglepődnie, mégis kuriózum ebben az iskolában a hosszú haj, már ami a pasikat illeti. Rajta kívül csak Nathet ismeri, aki majdnem ekkora hajkoronával büszkélkedhet, csak az övé vörös. El is húzza a száját, mert bevillan a cseppet sem kedves találkozásuk. Igen, határozottan meglett volna anélkül az élmény nélkül is.
- Klassz haj. Mű? - teszi fel a kérdést, ártatlan érdeklődéssel, mert mi másra gondolhatna? Azért bízik benne, nem fog rá megorrolni a srác, mert tényleg nem sértésnek szánta.

Olivia Meyerson

Hirtelen lépteket hall maga mögül, majd hang is társul hozzá. Lassan megfordul, és felhúzza az egyik szemöldökét.
-Mű?
Csak ennyi csúszik ki a száján viszont kérdés gyanánt. Mindent mondtak már a hajára, csak azt nem, hogy mű.
-Nem hölgyem, nem mesterséges. Ez a természetes hajam. De miből gondolod, hogy nem az?
Meg sem sértődik rajta, hisz látja a nőn, hogy nem sértésnek szánta. De ahogy jobban megnézi a hölgyet, észreveszi, hogy idősebb nála, ez nem a kinézetén mutatkozik meg, hanem a tekintetéből. Jobban megvizsgálja hát a kisasszonyt, és látja hogy Eridonos kitűzője van, a legtöbb háztársához hasonlatosan megvető is lehetne az ellenkező házbeliekkel, de ő felülkerekedik a sztereotípiákon. De valami nem hagyja nyugodni, a nőnek érdekes kisugárzása van. Másnak lehet borsózna a háta tőle, de Damian érdeklődését csak fokozza. Hisz minden érdekes számára, ami ismeretlen.

Anna

Levegőt, levegőt, levegőt....
Ezt mantrázom egy ideje, és be is válik, mert amíg nem nyílik ki a kapu, nem kéne taccsolni. Kilépünk, és eztán sem taccsolok ki, szóval nagyon pro vagyok. Még vigyorogni is kedvem támad, mikor felsejlik valahol a közeli emlékeim között a naci.
- Mintha meglőttek volna a hátsódon.
Kontrázok rá Annára, miközben már vidáman ugrándozom mellette. Látom ám én, hogy valamit szorongat, de nem vagyok illemtudtalan, igen direkt hozok létre új szavakat... Szóval ismerem az általános illemtant, így nem kezdem rögtön faggatni.
Egy kanyar, meg még egy ellentétes, és már meg is látom, amit kerestem. Áhááá, ez az.
- Nem gondoltam volna,....
Kezdem én is a mondatom, de befejezni már nem fogom, előbb végighallgatom, amit nekem szánnak, majd utána elég, ha elmondom én is. De aztán nem teszem, mert csak nagy szemekkel, olyan meghökkenten reagálok a hallottakra.
- Pontosan ugyanez jutott eszembe.
Nézek rá, pont akkor, amikor farkas nagyságúra tárja az ajkait, hogy az a csokis valami fura sütemény nemsokára a gyomrában landoljon.
- Jó étvágyat!
Kívánom a jókívánságaimat, mire belenyomja a másikat a kezembe. Gyorsan kibontom, mert érdekel, hogy csak megtréfálni akar-e, vagy amolyan tényleg jó szándékból kapom, és be kell látnom, miután kiemelem az első darabot, hogy az pontosan ugyanolyan, mint amit az előbb nyelt le Anna.
- Óóó. Köszönöm szépen.
Reagálok a tettére, és én is belekóstolok. Óvatosan, nem úgy, mint az előbb ő, csak pici kis majszolással. Különben is nemsokára itt a kajaidő. Ez természetesen fél másodperc alatt kimegy a fejemből, és egyszer csak azt veszem észre, hogy olyan csokis leszek, mintha abban fürödtem volna meg.
Végignézek magamon, aztán nevetni kezdek szánalmas kinézetemen, és a mai tettem egyik utolsója, hogy észreveszem, Anna sem teljesen mázmentes.
- Csokis a szád sarka. Meg az egész arcod majdnem.
Jó, enyhe túlzás van a dologban, de a lényegen nem változtat, főképp akkor nem, ha...
- Zöldül, és lilul a csoki az arcodon, és mindeneden!
Kiáltok fel, az arcába mutatva, majdnem kiszúrva szegény szemét, de hát ilyen vagyok, mikor pánikolok. Vajon az enyém is olyan lesz? Át fogok valamivé változni? Nem kellett volna megennem. Biztos meg fogok halni!
És még ehhez hasonlók járnak a fejemben, de csak annyit tudok kinyögni, hogy:
- Mondd, hogy nem dobom fel a talpam!
Kiáltom pánikolva, semmint leszúrva, mert most se időm, se energiám, se tudatom nincs őt hibáztatni. Meg egyébként sem tenném, mivel ugyanúgy járt.

Damian

Alaposan megnézi magának a srácot, nem érez semmi kellemetlen érzést ezért. Emberként is az alapos megfigyelésről volt híres, magasról tett arra, hogy ez másokat esetleg zavarba hoz. Most se érdekli igazából. Persze az akkori számára létfontosságú jegyek elvesznek, most szimplán valami különlegeset próbál találni, valami olyat, amit eddig még sose. És ez minden bizonnyal a haj lesz, hisz nem sokszor látja, hogy egy férfinek hosszabb tincsei lennének az övénél.
- Mert lehetetlenség, hogy egy pasi annyi ideig el bírja viselni a hosszú hajat, hogy ennyire megnőjön - állítja komolyan, tényleg. Drake is sokat panaszkodik, pedig az övé csak a válláig ér.
- Rellonos vagy, ugye? Furcsa, hogy még mindig nem ragadsz pálcát, ez nem jellemző rátok - billenti oldalra a fejét, ahogy vizslatja. Persze már leszűrte, hogy újonc, nem okoz nagy gondot az ilyesmit megállapítani, így nem is éli bele magát, hogy a legközelebbi találkozásukkor se fog. Már ha persze találkoznak legközelebb... nagy a suli, sok az ember, így ez koránt sem biztos.
- Olivia vagyok, eridonból - és bár az illem megkövetelné, kezet nem nyújt, csupán biccent egyet, ezzel is letudva a kötelező köröket.
- Mit csinálsz itt kint? Nem valami jó az idő - vonja fel a szemöldökét. Hirtelen ered meg a nyelve, nem is igazán tudja, miért.

Nath

Bakay Blanka

Sóhajtva összehúzom magamon vastag bőrkabátom. Körülnézek, miközben a levegő, mint lágy füst, jelenik meg előttem, majd eloszlik, mintha ott sem lett volna. Persze ez a jelenet meg-megismétlődik, amikor újra kifújom. Egyedül vagyok, nincs körülöttem senki sem. Jobb is így. Nem igazán érzem jól magam társaságban, főleg nem abban, ami nagy. Lassan zsebembe süllyesztem kezeimet, miközben indulok. Az avar megropog súlyom alatt, néha egy ág reccsen. Csak pár napja vagyok itt és azt hiszem, eltévedtem. Egy erdőben ez nem szerencsés, viszont élvezem, ha a természetben lehetek és ez az egyetlen társaság.
Hamarosan egy korhadt fába botlom. Felpillantok rá, majd az előttem álló lépcsőszerűségre. Még egyszer feltekintek, ezután elindulok. Egyelőre mindegynek tartom, hova vezet, vagy mi történik velem, csupán az a lényeg, hogy a szomorúság, amit a szívemben érzek, csillapodjon. Valami nagyon szúrja, és az idő múlásával - a mostanira, percekre, órákra értve, nem úgy a múlttól kezdve - egyre fokozódik. Már fáj, de nem ejtek kósza könnyeket. Nem engedhetem meg magamnak, ahogy azt sem, hogy más szomorúnak lásson, ha erre jár.
- Járna erre bárki is? - teszem fel hangosan a kérdést, tudván, hogy csak a madarak éneke lesz rá válaszom.

Sheela Lengrond
ruha

Felkapva kedvenc ruháit, Blanka neki indult az erdőnek. Pár napja meséltek neki valami faházról, ami nagyon jó hely, ha egyedül akar lenni az ember. A lány eddig akár hányszor próbált meg egyedül lenni, mindig megjelent valaki, akivel beszélgettek, aztán utána már köszönni sem köszönnek az embernek. Szóval ahogy elindult az erdő felé leesett neki, hogy igazából nemsokára mehet haza. Nemsokára itt a karácsony és a téli szünet, amit igazából nem is bán. Végre hazamehet. Kíváncsi, hogy mi fogja várni otthon. Igaz az öccsétől nemrégiben kapott egy baglyot, hogy már nagyon hiányzik neki a nővére és alig várja hogy hazajöjjön. De minden rendben és nagyon tetszik neki az iskola. Az öccse idén kezdte az első évfolyamot egy mugli iskolában. A szülei gondolkoztak is rajta, hogy esetleg ide költözhetnének Bogolyfalára, hogy ne kelljen olyan sokat utazni egy szem lányuknak, és így szemmel is tudnák tartani őt. De az ötlet végül is feledésbe merült.
Már látta a faházat, aminek lépcsőjén épp mászott fel valaki.
~Ennyit az egyedül létről. Bár remélhetőleg csak itt hagyott valamit és azért jött vissza.~ -gondolta és el is mosolyodott magán és a kedves gondolatain.
Az ajtón belépve meghallotta, ahogy a lány megkérdezte magát, hogy járna-e erre bárki is. Kapva az alkalmon Blanka válaszolt rá.
-Igen, sokan járnak ide. Főleg, aki ki akar kapcsolódni és egyedül akar lenni. Egyébként szia. Blanka vagyok.-Lehuppan a sarokba egy fotelba, törökülésbe vágja magát.- Téged hogy hívnak? És miért vagy itt?- Kérdezősködött azonnal.

Bakay Blanka

Meglepődök mégis, mikor egy lágy hang szól hozzám. Nem hittem volna, hogy bárki is válaszolna rá. Mielőtt követném az illet példáját, körbenézek. Egy faházhoz jutok, ami... Elég lepukkant, csodának tartom, ha nem omlik rám a kóceráj, ugyanakkor a bútorok többnyire modernek és úgy tűnik, használatban vannak. Egyik sem poros, s nincsenek elhanyagolva. Sóhajtozva ledobom magam vele szemben. A kérdésekre csak az ajkamat harapdálom. Hosszas percek után vagyok hajlandó választ adni rájuk. Hát, én egyedül akartam, de már.. mindegy.
- Sheela Lengrond - válaszolom halkan, kicsit tartózkodón - Egyedül akartam lenni, azonban mindig mindenki rám talál. Elég idegesítő - jegyzem meg rezzenéstelen arccal.

Sheela

A lány érdekes válaszát kicsit sértőnek vette Blanka és eszébe is jutott pár szép, kedves visszaszólás, de nem volt most olyan passzban, hogy kötekedjen, úgyhogy csak nyugodtan odadobott egy választ.
-Ismerős érzés. De ha már itt vagyunk akkor beszélgethetnénk, vagy valami.
Visszagondolt az öccsére. Olyan rég nem látta már azt a kis törpét. Sem a szüleit, és igazából mindenkit, akit ismert nagyon rég látott már. Hiányzott neki mindenki Siófokról. Mindenki. Még az idegesítő szomszéd néni is, aki mindig ordibált Blankával, amikor egy fokkal hangosabbra vette a zenét vagy valami hangosabb dolgot csinált a suttogásnál. Mire hazaér, a Balatonon már biztosan lehet korcsolyázni. Alig várja már, hogy felkaphassa koriját, kihívja a bandát és mehessenek korizni.
-Egyébként Rellonos vagyok és elsős. Te?-kérdezte meg illedelmesen a lányt.
Végigmérte a vele szemben ülő lányt. Nagyon hasonlított arra a lányra, akit ki nem állhat otthon. Legalábbis külsőre.
-Honnan jöttél? Olyan ismerős vagy nekem valahonnan.
Rágni kezdte a körmét. Pedig már annyiszor elmondták hogy nem jó az. De ha egyszer unatkozik, akkor nem tud mást csinálni. Ránézett a bal karján lévő órára. Délután fél egy. Még késő sincs, de már lassan elalszik. Nem tesz jót neki ez a sok tanulás.
~Haha. sok tanulás, persze.~ -mosolyog egyet.

Blanka

Igazából fene tudja csak, mi lenne a legjobb reakció jelen helyzetben. Ha tehetném, végig csak hallgatnék, csendes jellememhez híven, de a kérdéseivel mind úton válaszadásra késztet. Most is csak hosszú percek elteltével válaszolok, előtte pedig némán méregetm Blankát.
- Elsős, Navine - felelem szűkszavúan, majd folytatom - Londoni vagyok - ha elég figyelmes, hallhatja, hogy angol akcentussal beszélek. Mindkét szülőm vérbeli angol, akik bizony tudják ám, mi az élet, azonban én kimaradtam az övékből és a hanyagságuk miatt árvaházi dolgozók kezeibe kerültem. Már csak ezért sem vagyok boldog.
- Te honnan jössz? - kérdezem pusztán udvariasságból, azonban elég nehezen megy. Túlságosan idegen nekem ő.

Sheela

~Na hát ez a lány sem túl bőbeszédű. Bár lehet csak nincs jó passzban. Vagy igazából nem is érdekli őt Blanka, csak illedelmességre tanították.
-Siófokról jöttem. A Balatontól.
Blankát már nem igazán érdekli a lány. Úgy gondolja, hogy majd ha a lány kérdez, ő is fog. De most egyenlőre akkor üljenek csöndben, a saját gondolataikban. Blanka nincs hozzászokva, hogy nem rajongja őt mindenki körül, és nem kérdez tőle mindenki mindent. Na de most mindegy. Nem is tudja már, hogy miért is jött ide. Ja igen. Meg akarta nézni a helyet. Hát megnézte. Feláll a padlóról és körbesétál. Valószínűleg a lány most hülyének tartja, de nem érdekli. Próbál keresni valamit, amivel feldobhatja ezt az unalmas napot. Kinéz az ablakon. Mindenféle madarakat lát még mindig a nagy hideg ellenére is. Csúnya felhő közeledik északról.
-Esni fog. Vagy havazni. - mondja magában, de hangosan. Végül megrántja vállát. Nem igazán érdekli ez a tény. A hónak csak örül, az eső meg, hát az eső meg hadd essen, ha esni akar. Blanka kinyitja az ablakot és felmászik a rozoga ablakpárkányra. Innen elér egy vastagabb faágat, amire egy ugrásos, húzásos, akrobatikus és hiper-szuper mozdulattal fel is ül. Onnan átmászik a faház tetejére, remélve hogy az nem szakad be.  Leül a középére és a kis lyukakon belát  a lányhoz. Fentről nézi a lányt, hogy mit csinálhat most.

Dóra

Blanka

A helyzet is-is. Nem vagyok jó passzban és a társaságnak sem örülök igazán, bár most igaz, hogy jobb együtt "szenvedni", mint magamba roskadva itt görnyedni. A végén előfordulhat, hogy utánam küldenek valakit, keressenek meg, na az végképp ne hiányzik!
 Éppen a következő lépést tervezgetem, hiszen nem mindegy, hogyan reagálok arra, amit mond, vagy tesz. Talán még hasznát veszem, vagy remekül elszórakozhatok azzal, hogy az érzéseit manipulálom. "Remek" tulajdonságaimhoz tartozik ez is, akárcsak a visszafogottság, a visszahúzódottság és a faarcúság. Sosem voltam teljesen jó kislány, ám rossznak sem vallanám magam. A kettő között állok.
A várost nem ismerem, abban sem vagyok biztos, hogy az. Azt hiszem náluk, így nálunk is másképp tanítanak mindent, beleértve a történelmet és a földrajzot...
- Az merre van? - kérdezem egy idő után, mikor kimászik az ablakon.Őrült, hogy ezt teszi. Rögtön fel is állok, ezután odavándorlok, hogy kinézzek. Lent nincs, akkor csak fent lehet. Miután sikerül levonnom a következtetést, egy kecses forgással kiugrom az ágra és a tetőre mászom egy cseppnyi félelem nélkül.
- Engem akartál volna kukkolni, eltaláltam? - kérdezem felvonva egyik barna szemöldököm - Egyébként szerintem havazni fog, amitől már most feláll a szőr a hátamon.

Anna

Az élet csupa móka, és kacagás. Addig mindenképpen, amíg nem kezd bezöldülni a csoki, ami a bőrünkre megy. Anna máza zöld színűre vált, mire én előkapom a kis tükröm, és magamra nézek. Az enyém hányás színt kezd magára ölteni. És nem bizsereg, hanem  kelések kezdenek megjelenni alatta. Ójaj, ez nem tréfa.
- Valaki tuti, hogy szórakozott a konyhán.
Kiáltom pánikszerűen, de ez is fájni kezd, mert ugye  csoki már a számban van. Gyorsan bekapom a maradékot, kellemetlen érzéssel, fájdalommal megrágom, és lenyelem. A könnyem kicsordul tőle, és várok.
Nagy nehezen a szökőkúthoz bandukolok, lerogyok a szélére, és veszek a kezembe néhány korty hűs vizet.
Lassan kortyolom, és megkönnyebbülök, hogy nem fáj annyira a torkom. De sajnos minden más, amire rákerült a csoki igen. Ijedten fordulok Anna felé, már majdnem vörös szemekkel.
- Menjünk fel a gyengélkedőre. Vagy hívjuk le a bácsit, hogy segítsen. Nincs jó érzésem.
Most már mindenem fáj, nem csak ott, ahol az édesség ért, és lassan már mozogni sem lesz erőm, nemhogy felvonszolni magam a gyengélkedőre. Egyéb viszont nem fenyeget, szóval ez egy kicsit lenyugtat. De ennyi, semmi több.

Sheela

Nem érti a lány viselkedését. Miért kell flegmáskodni?-teszi fel magában a kérdést.
Nem válaszol a lányra. Feláll a tetőről a lány vállának nekimenve saját vállával egy egyszerű ugrással visszamászik az ablakon. Visszapattan a fotelbe és simogatni kezdi a haját. A lányra ügyet sem vetve kiül a fölötte lévő másik ablak párkányára,  ahonnan tökéletes kilátás nyílik a kastélyra. Ahogy a köd folyamatosan ereszkedik le és lassan elborítja a kastélyt, egész félelmetessé válik. Szóval nagyon szép. Ha most itt lenne az öccse, már biztos végigmásztak volna az összes fán. De nincs itt. És egy jó darabig még nem is mászkálhatnak semmiféle fán. Nem fürödhetnek a Balatonban. De viszont korcsolyázhatnak rajta heteken belül. Nem tudta kiverni most az öccsét a fejéből. Nagyon felkavarta őt az a levél. Mióta itt van azóta nem írt neki még az öccse. Igaz, nem is tudott eddig írni. Most is látszott hogy egy két betűt nem ő írt még de igazán szép írása lesz neki. Szépen és szabályosan ír minden betűt. Olyan szépen kanyarintja a betűket, hogy csak na. Talán még Blanka sem írt már olyan korán ilyen szépen.
~A tehetség öröklődik~- Gondolja magában egy kedves vigyor mellett.
Egy madár száll el az arca előtt, amitől nagyon megijed így, hogy teljesen a gondolataiba volt merülve.

Blanka

Kicsit zavar, hogy nem válaszol a kérdése, ugyanakkor megértem. Nem fordítok felé elég figyelmet. Nem tudom miért, de kezd zavarni ez a némaság. Néha csak szomorúbbá tesz és most csak még rosszabbul érzem magam tőle. Rosszabbul, mint eddig bármikor. Bűntudat? Lelkiismeret furdalás, amiért nem ragadom meg  eléggé a lehetőséget és nem beszélgetek egy itt lévő diákkal? Lehet. Talán felsőbb éves, aki segíthet eligazodni, meg ki tudja... Ha leállok vele beszélgetni, kevésbé leszek magányos? Sok kérdés felmerül bennem az iskolával, a jövővel kapcsolatban, miértek folyamatos sorozata, amik közül egyikre sem tudom a választ. Észre sem veszem, hogy könnybe lábad a szemem, és egy le is gördül az arcomon. A fenébe! Elbambultam! Gyorsan letörlöm, mielőtt még észrevehetné, végül felállok és sóhajtozva odasétálok hozá. Meg akarom törni a csendet, kivételesen.
- Ők is menekülnek - jegyzem meg a madárkát elnézve - A tél lassan olyan, mint egy kutya. A nyakunkba liheg és mire észbe kapunk, a fejünkre nő. Ellep mindent a vakító fehérség, aztán az azok a karácsony dalok az utcákon, meg a sok dísz... - bírom az ünnepet, de a sok előkészülettől valahogy érdekesen hat. Nem vagyok kibékülve a díszekkel, az ajtómra akasztottakat is mindig leszedtem.
- Várod már azt az ünnepet? - kérdezem aztán kíváncsian, várva, mit felel.

Sheela

Blanka kicsit megörül, amikor a lány hozzászól. Kis önelégült mosoly tűnik fel a szája sarkában.
-Szeretem a telet-mondja mosolyogva, miközben a lányra néz.- Imádom a hideget, a havat a forrócsokit, a meleg teákat és az ablakból nézni a hulló havat. Ja és jégkorcsolyázni. Próbáltad már?-kérdezi tőle kedvesen, de még mindig a tájat bambulva. Érdekes, hogy a lány megmozdulásai és hozzászólásai percek alatt így megváltoztak.
-Igen, nagyon szeretem. Már alig várom hogy jöjjön és hazamehessek végre. Te? Szereted?-rámosolyog.
Blankának még ötlete sincs, mit ad a családjának karácsonyra ajándékba. De majd kitalálnak valamit az öccsével. Az öccsének pedig, hát igazából még azt sem tudja, de majd kitalál valamit. Az iskolában még nem nagyon találkozott senkivel, akinek ajándékot kellene vagy lehetne adnia.
-Egyébként otthon töltöd a karácsonyt? Vagy itt kell maradnod?-néz rá.

Blanka

Rögtön megváltozik minden, amikor változtatni kezdek a viselkedésemen. Csendes vagyok, remélem Blanka ezt megérti. Nem tudnék kitörni abból, ami az alapjellememhez tartozik, de ma, amíg itt vagyok, megpróbálok minél több mondatot kicsikarni magamból, már csak a mosolyáért is, ami kicsit dob az én kedvemen is.
- Én utálom, pedig télen születtem - vonok vállat, ezzel le is rendezve a meg nem történt "csatát", kérdéssorozatokat, bár pár percnyi gondolkodás után mégis megindoklom - Nem tetszik a rossz idő, az ünnep... De a korcsolyázás tényleg jó - dupla copfba kötött hajamban megragadom a gumikat és kihúzom, majd elrendezgetem a tincseket - Próbáltam, bár még nem megy olyan jól - válaszolom. Először mindig hátraestem, aztán némi gyakorlással eljutottam odáig, hogy csak egyszer törtem be az orromat  - véletlenül -, végül most ott tartok, hogy tudok rendesen körözni, bár még kissé ingatag a mozgásom.
Karácsony... sosem volt számomra világos, mi az értelme. Ha a család, akkor sosem fogom megtudni, milyen lehet átélni a boldogságot. Mindketten olyan emberek voltak, akiket a pénz érdekel. Kapzsik voltak, velem sosem foglalkoztak igazán. A dadákat kivéve elmondhatnám, hogy egyedül jutottam el idáig és mindig keserűség önt el, ha csak erre gondolok, vagy eszembe juttatják. Neki akaratán kívül sikerült. Lehorgasztom fejem, a sárga hajba valókat némán kabátzsebeimbe süllyesztve.

Ágoston;;

Erősen elgondolkozik a kicsilány azon, amiket Ágoston mond neki. Igyekszi nem görcsös lenni, meg tanulni azon hibákból, hogy magával rántson olyan embereket, akik cseppet sem vevők rá, vagy a dolgaira. Jó azért nem szokta magát alapból ráerőszakolni senkire, de még jobb tisztán látni magában, mielőtt ellenpéldát hoz a viselkedésére. Egyébként meg a fiú teljesen úgy beszél, mintha járatosabb lenne a dologban, ezért is engedi meg magának Luca, hogy bólintva vegye tudomásul, meg azt, hogy megfogadja. Legalábbis próbálja. A barátkozás és az ismerkedés mindig nehéz. A házában kedvesek az emberek, bár nem ismer sokat, mondjuk, akiket igen, azoktól tudja a többiekről, hogy ők sem esznek embert. Aztán vannak ugye eridonosok, ők tünemények, elég csak Ash-t vagy Emilyt említeni. A levitából még csak futólag futott össze bárkivel is, szóval elképzelése sincs, hogy a szóbeszéd szerinti tanulás foglalja le őket, vagy ennyire félnek ők is nyitni, mint ő az elején. A rellon pedig, az megint egy olyan ház, amiről nehéz beszélni. Több a tapasztalata itteniekkel, ellenben elég hullámzó is. Nehéz őket besorolnia, meg azt is nehéz eldöntenie, merje-e hangoztatni, hogy ismer ott valakit. A hallgatás néha jó, néha meg még hasznos is. De visszakanyarodva a jelenbe, a társaságához, még az idézőjeleket látva, elmosolyodik, ez egész cuki volt. Egyébként meg ilyenkor, mikor látja a másikon, hogy szükséges, meg neki is kényszere van rá, akkor jön a csoki! Az mindenre megoldás szokott lenni, ezért is jön elő ezzel. Megkínálja, szerencsére bátran fogadja el, aminek nagyon-nagyon örül.
- Igen, én is imádom. – kicsit kuncogva tér rá a többire már. – Hát, nemrég jöttek új édességek a nővérem és Emma boltjába, akkor fedeztem fel, nekem nagyon bejött!
A következőekben a hálálkodás, és az, hogy sajnálja, de nem tudja viszonozni, annyira aranyosan hangzik Luca számára, hogy kedve lenni megsimogatni a buksiját a háztársának, de nem vetemedik ilyenekre. Meg egyébként is miért tenné? Nem akar valami rossz benyomással indítani nála.
- Jajj, nem is kellene, mármint adnod bármit… Szeretem megosztani az édességet, így is túl sokat eszem. Nem tudom miért, de itt szoktam rá, az biztos!
Merné állítani teljes bizonyossággal, ha nem tudná, hogy régen is szerette, csak most nem figyelik annyira, mondjuk mióta a kviddics előlépett az életében korlátozottan fogyasztja ezeket a dolgokat, de elhagyni úgy sem fogja. Képes lesz ugyan ilyen ujjongó örömmel bemenni egy cukorkaboltba jó 50 év múlva is. De a gondolkozást megint a csacsogás váltja nála fel, és löki a feleslegesebbnél is feleslegesebb információkat, amiket erre vagy arra összekapott már, most pedig kényszeresen vágja témába. De meg kell hagyni, elég cukin adja elő, mert sok a lány, mégis van benne valami báj.
A mesekönyvet nézegetve és lapozgatva azt valahol megragadt két gondolat között. Egészen könnyen barátkozott itt eddig, aminek részben a közvetlensége az oka, de mi van akkor, ha ez egyszer sok lesz valakinek? Őszinte lány és a legnagyobb kritikákat saját magával szemben tudja megfogalmazni. Ha hibázik, beismeri, azok pedig, amikből egyedül nem tud kimászni, kifejezetten dühítik. Miért is kapcsolódik ide? Mert a mesekönyvek tanították, mármint arra, hogy az empátia önirányúságára is érdemes figyelni, mert az sem állapot, ha azért nincsenek sokan a barátai, mert önmaga szerint nem megfelelő X vagy éppen Y számára. Ellenben most, nagyszújú, felfedte a dolgait, hozott csokit és még sincs elkergetve, ettől egészen boldog lesz szinte pillanatok alatt. De a fiúra tekintve és érezve azt, amit, ne meg hallva, miket gondol, automatikus turkálásba kezd az életében tulajdonképpen. nem sokan díjazzák az ilyen tanácsadósdit, ezért is szégyelli el magát elég hamar.
- Szerintem lehet, hogy nincs olyan ember nagyon közel, akinek elmondhatnád, mert szerintem nem feltétlenül tanács vagy ilyesmi kell neked. Okos vagy… vagyis így gondolom, hozzá magad is.
Mosolyog is mellé, de ebbe jobb nem belepiszkálni alapon, most tényleg csak a szavaival segít. Legalábbis reméli, még mindig a könyvbe néz, de a testvérek témájánál inkább becsukja azt.
- Neki nincs ereje, vagy máshová jár? – Kezd bele elég szomorkásan, felvette kicsit magára a másik érzelmeit itt már, de valójában a sajátjai is benne vannak ebben, Benji miatt legfőképp. – Igen itt vannak, de nekem azért nagyon hiányzik a bátyám is. Tudod, ha párokba kéne minket szedni, az ikrek mindig összetartoztak, ahogy mi kisebbek is mindig sokat voltunk együtt. Mióta itt vagyok, azóta pedig nem is láttam.
Egyre lejjebb görbül a szájacskája, a könyvet félreteszi, és Ágoston felé fordul. Általában nem szoktak ennyire közvetlenek lenni az emberek, de a kérdés előzményeit nézve, nem lepődik meg. Picit tanácstalanabban, hogy mivel tudná felvidítani, de a kerekek már forognak és töri a fejét.
- Főleg a pergősebb, vidámabb számokat, de a komolyabbakat is, abból egy-kettőt el is tudok játszani. Tudod, fuvolázom kiskorom óta, és volt pár ilyen vizsgamunkám. Te is játszol valamin? Egyébként meg mugli körülményekből csöppentem ide, inkább az itteniekkel állok hadilábon.
Kezdi kicsit több beszéddel, mint ami megint elvárható az egyszerű kérdéstől, néha be nem áll a szája, de most inkább izgatott lett, mert érdekli a dolog, nagyon is. Sok olyan ember van itt állítólag, aki hozzá hasonlóan nem varázslós családból jön, mégsem látott eddig valami sokat. Bár lehet csak ő tájékozatlan.
- Van nálam egy pakli kártya, mééég múltkor…- Kicsit felkuncogva folytatja. – találtam valakinek a szobájában. Lehet vele jósolni, elvileg, de nem értek hozzá. Kipróbáljuk?

Sheela

-Pedig a korcsolyázás könnyű. Igaz, én már kiskorom óta sokat korcsolyázok, minden télen. Pont olyan helyen lakunk, ahol mindig lehet korizni, még akkor is ha enyhébb tél van.
~Hogy nem lehet szeretni azt a csodás ünnepet? Karácsony reggelén egyszerre nyitódik nálam és az öcsémnél az ajtó és a lépcső oldaláról ugrunk le és futunk a fa alá. Még én is, aki már jóval idősebb vagyok az öcsémnél. Bár valószínűnek sok rossz emlék köti őt ehhez az ünnephez.~ -Gondolkodik el Blanka.
Bemászik az ablakból és becsapja maga után. Ránéz az órájára. Még csak két órája van itt. Nem tud mit kérdezni a lánytól, úgyhogy inkább csak rámosolyog és lehuppan a fotelbe. Pár perc bambulás után az ajtóra pillant. Lassan mennie kellene, mert már unatkozik. Jó fej ez a lány, csak nem igazán van közös témájuk.
-Megharagudnál ha én most elmegyek? Vagy ha gondolod jöhetsz velem.-néz a lányra de válaszát nem várva meg felpattan a fotelből és az ajtó felé szökkel. Megáll az ajtóban és visszanéz az ajtóból. Várva, hogy mit válaszol a lány.

Blanka

- Én csak nemrég kezdtem el - felelem rá - Egyébként az jó lehet és nyugalmas - tanakodom el. Nekem sok nyugodt pillanatom volt eddigi éveim során, talán túl sok is. Mikor ráébredtem, hogy a szüleimet nem érdeklem igazán, valahogy nem tudtam már megbízni bennük és az a vidám gyerek maradni, aki egykor voltam. Élő energiabombaként száguldottam a nagy kertünkben, kezemben egy piros pettyes labdával, énekeltem, táncoltam... Mikor pedig anyuék azt mondogatták, mindig, dolgozni mennek, reménykedtem abban, hogy egy nap ez véget ér, hogy együtt lehetünk, mint egy igaz család, de végül nem gy lett. Örültem, amikor megkaptam a levelet az iskolától, s elhagyhattam azt a kastélyt, amit inkább tartottam a keserűségem börtönének, mint otthonnak. Otthon, család, chh! Karácsonykor biztosan sokan hazamennek majd, de én maradok. Nem szeretnék arról tudni, mi történik velük. Túl akarok lépni rajtuk, nem gondolni rájuk és foglalkozni azzal az új eséllyel, ami megadatott, viszont nem tudom, sikerül -e megfeledkeznem róluk. Elfelejteni sosem felejthetem el őket, de a fájó részeket talán sikerül magam mögött hagynom.
- Nem, én is jövök - mondom végül. Meguntam, hogy itt vagyok és nem örülök, ha pár óránál tovább kint vagyok. Egy idő után ez történik, no meg nem biztos, hogy visszatalálok egyedül. Bólogatva utánaeredek, majd kilépek az ajtón. Mögötte kullogva újra csak a gondolataimba temetkezem. Lehet, hogy nincs túl sok közös témánk, de még nem ismerem és ő sem engem. Lehet, hogy valójában több közös van bennünk, mint bárki gondolná.

Yvonne L. West

Órák után.

Elindulok a kastélyból ki, már eleget voltam a falak között. Kimegyek friss levegőt szívni. Lemegyek a rétre egy könyvel. Olvasok egy kicsit egy kellemes fa alatt. Ma úgyis jó idő van, hiába az évszak és a hónap. Már a lépcsőn sétálok, nagyon várom, hogy pihenhessek egy kicsit. Olyan sokat kellet mostanában tanulni. Na, itt is vagyok. Benyitok az ajtón. Csend van, béke és rend. Enyhe szellő fúj. Nagyon kellemes. Leülök egy közepesen napos padra. Úgy nézem, nincs most más itt, csak én. A mókusok a fákon játszanak, a madarak dalolnak, szóval egy jó nap a mai. Egy sóhajjal elhelyezkedem a padon. Kinyitom a könyvet és kikeresem, hol tartok. Mielőtt elkezdek olvasni, belép valaki a képbe. Egy ismerős rellonos. Öregebb, mint én, de nem sokkal. Ő is úgy látszik, ide jött pihenni. Hát szerintem nem zavarjuk egymást. Ezzel a gondolattal elkezdek olvasni, nem törődve azzal, ki ül mellém. Vagy mért.

Mesterem, Yar

Nem tudom fokozni, szóval Michelle-em  

Richard J. Ifens

Nem rázódtam még bele az iskola életébe. Egy ideje már itt vagyok, de még nem találtam barátokra. Úgy érzem, arra leszek kárhozatra, hogy életem végéig egyedül kódorogjak a Pokol tüzében, mert máshova nem lennék való.
Nem vagyok rossz ember, azonban túl kedves sem. Ha összeszámolnák, hány embert sértettem már meg pusztán a viselkedésemmel, egy viszonylag nagy szám jönne ki. Soha nem ment igazán az ismerkedés. Mindig zárkózott voltam egy kicsit, s vagyok. Nem tudom, mikor szabadulok meg ettől a tulajdonságomtól. Nagyon gyűlölöm a viselkedésem, gyűlölök mindenkit, ám legfőképp magam. Körülnézek. Egyelőre senkit nem látok a közelemben. Leroskadok a fűre azt gondolván, hogy senki nem láthat meg és teljesen visszavonulok a világomba, ahol aztán sírásban török ki, néma sírásban. Érzem, hogy az arcomat hirtelen forróság önti el. A meleg könnycseppek sorban hullanak, kis patakokban csorognak le az államig, majd onnan a földre. Szánalmas, szánalmas, szánalmas, szánalmas!!
Keserűségemben jobb kezem ökölbe szorul és a földbe csap, majd elkezdem egy helyben ülve döngölni, mintha csak a füves talaj tehetne arról, hogy rossz kedvem van. Ma alapból az volt. Látva más arcán a mosolyt, meg az, hogy eszembe jutottak a közelgő ünnepek, rontottak a hangulatomon, ami mindig monoton. Nem tudok mosolyogni, sem nevetni, pedig aztán nem vagyok egy szociopata, érzelmek nélküli ember. Akkor nem is nevezhetném magam ennek, hiszen tudom, ezekkel fejezhetjük ki magunkat a legjobban. Dús hajamból a fülem mögé tűrök egy tincset, végül sóhajtozva körbenézek. Meddig kell elviselnem ezeket a rémes láncokat? Meddig kell a saját csapdámban szenvednem? Mikor jön az, aki megszabadít tőlük? mikor jön el az, hogy nem marja a szívemet az egyedüllét sötét felhője?

Levélküldő
december 24. 23:59

Pont időben volt, így nem kapkodta el a leérést, kényelmes sétával baktatott végig az udvaron. Jobb kezében szorosan fogta pálcáját és tüntette el maga mögül a hóban lévő lábnyomait, nem akarta, hogy pont most találja meg valaki, akinek nem kéne. Az idegesség összeszorította gyomrát, egyrészt, mert még egyszer sem szegte meg ennyire a szabályokat ittléte óta, másrészt a meghívójának kiléte miatt.
Délelőtt kopogtatott a bagoly a gólyalak ablakán, mely egy neki címzett levelet tartott a csőrében. Miután felbontotta a díszes viaszpecsétet, szemöldökei egészen a homloka tetejéig felszaladtak csodálkozásában, ahogy olvasta az irományt.

Szerelmes karácsonyt! A csodálód. Ha érdekel kilétem, elmondom. Gyere éjfélkor a Vadőrlakba. Vigyázz! Meg ne fázz!

Első gondolata persze Noel volt, de aztán rá kellett jöjjön, hogy az effajta felesleges titkolózás nem vallana rá, ő külön élvezné, ha tudatosan csábítaná a rosszba a lányt. Így hát kénytelen volt belenyugodni, nem barátja hívja kései sétára, helyette azonban más jelölt nem jutott eszébe. Hogy a csodálója? Butaság, még mindig kevés embert ismert a kastélyban, lehetetlennek tartotta, hogy egyikük érdeklődjön iránta. Agya persze nem fogadta el ennyivel a dolgot, azonnal újabb magyarázatot keresett, így kénytelen volt arra jutni, hogy valószínűleg megviccelni - vagy épp megszívatni - szeretnék. Ez persze óvatosságra intette, azonban nem tudta legyőzni kíváncsiságát, ennek volt köszönhető hogy most itt volt. Habár eleget tett a levélíró tanácsának és vastagon felöltözött, pár extra kiegészítőt is hozott magával, a pálcáján kívül persze - ezek zsebe mélyén, keze ügyében pihentek.
Ennek volt köszönhető, hogy kívülről végtelenül nyugodtnak tűnő léptekkel sétált a koromsötétben, egyenesen a Vadőrlak felé. Elhatározta magában, hogy maximum egy tíz percet vár a rejtélyes alakra, utána visszaindul a kastélyba - egyrészt mert semmi kedve nem volt megfázni, tényleg hideg volt már az idő, másrészt pedig elvárta, hogy az illető pontos legyen, ha már egyszer iderángatta egy ilyen lehetetlen időben.
A kis házikó elé érve észrevette a különféle ketrecben lévő állatkákat, és érdeklődve indult meg feléjük, ha nem jelentkezett a titokzatos levélküldő.
A rácsok mögött mindenféle mágikus kisállat bújt meg, fázósabbjuk egy adag szénába vackolódva. Ajkain kis mosollyal figyelte az alvó Jarweyt, mely szőrös kis testét szorosan összehúzva pihent. Sajnálta, hogy nincs ébren, szívesen elbeszélgetett volna vele pár szót*, azonban csak ezért nem akarta felkelteni a gyógyuló bestiát, így megmaradt csendes vizslatásánál.

~×~
* A Jarwey-k leginkább egy nagyra nőtt menyétre emlékeztetnek, csupán annyiban különböznek varázstalan társaiktól, hogy képesek az emberi beszédre. Viszont alacsony értelmi szintjük miatt csak rövid megnyilvánulásokra képesek.

Dóra