Kenszi bácsi


- Köszönöm.
Hálálkodik lesütött szemmel a férfinek, miközben újra szipog egyet. A zsebébe akart nyúlni, ám véletlenül a férfi zsebét érinti meg a sajátja helyett, hirtelen el is felejtette, hogy dupla kabát van rajta.
- Jaj!
Mondja, majd úgy elrántja jobbját a férfi zsebétől, mintha az tűzből lenne. Nem akart ám ő semmit kirámolni onnan, úgyhogy benyúl a bácsi kabátja mögé, s a sajátjából halássza elő az egyik még tiszta zsepijét, hogy ki tudja fújni az orrát, meg megtörölni az egyre pirosabb szemeit. Alapvetően a kabátja ujjába törölte volna a könnyeit, de most a nehéz bőrkabát miatt ez bajos lett volna.
A szőkeség egyre inkább úgy érzi, hogy ideje lenne hazamennie. Már meglehetősen álmos is, talán csökken benne az adrenalin, vagy csak tényleg későre jár. Nagyot ásít, majd hátra néz a férfi irányába, hogy követi-e, amikor a nem is messzi távolból mozgásra lesz figyelmes. Ismét összerezzen, a körvonalakból látja, hogy nem a dühös Anyukája, meg még valaki, hanem valaki mások járnak kint. Az utolsó árusok most pakolhattak össze. Viszont feléjük tartanak, fura testtartással. Mi van, ha aurorok és el akarják kapni, amiért kiszökött éjjel? Van rajta valami gyerekbűbáj, amit észlelnek az aurorok, hogy ha éjjel kint jár, akkor el tudják kapni? A szíve ismét a torkában van, mint amikor a részeges férfiakkal találkozott, a lábaitól kezdve minden porcikájában érzi a félelmet. Nagyot nyelve próbálja meg csökkenteni a feszültséget, miközben rémültem bámul a mellette álló pólós férfire. Itt vannak, megszólítják őket. Egy rendesnek tűnő boszorkány kedvesen megkérdezi tőle, hogy ismeri –e ezt az urat. Most mit mondjon? Végül is nem ismeri, de megmentette, sőt vállalta, hogy pólóban kint áll a hidegben, csak hogy ő ne fázzon.
Viki megint elsírta magát, sok ez neki mára. Őrület, hogy mibe keverte magát egy hülye fogadás miatt. Már tényleg nem vágyik másra, csak hogy kiabáljon vele az Anyukája, a testvérei, az Apukája, de még Kísz is.
- Éhn… één…
Könnyes szemmel a férfira pillant. Most mit mondjon? A nevét sem tudja, de megmentette. A furaságra ellenére végül is bízik benne egy kicsit, de fogalma nincs, hogy ki ő és milyen ember. Mint ahogy ezeket a varázslókat sem ismeri egyáltalán.
- Éhn nem tudom, haza akarok menniii.
Kitör belőle a zokogás, majd pánikolva megindul, mint az őrült és futni kezd: valahová, ahol nincsenek kérdések, nincsenek idegenek, nincs fogadás, csak az otthon biztonságos falai. Útközben azonban nem számol azzal a közeli jeges résszel a földön, amin idefelé is majdnem elesett, s ismét megcsúszik rajta, ám ezúttal megindul a föld felé.

Zelei Riri
éjjel | a szökőkútnál | x

Bogi és Viki

Brigi, Bogi és Viki

A lányoktól nem messze, egy anyuka és a kisfia játszanak a játszótéren. A kisfiú édesanyja gyors és hatékony kis varázslatokkal tisztítja meg a kisebbeknek való hintát, illetve melegíti fel egy kissé, hogy a kis Milánnak semmiképpen ne fázzon meg semmije. Milán egy szőke hajú, zöld szemű fiatalember, aki olyan 4 év körül lehet. A hidegre való tekintettel egy overál és egy jó alaposan megkötött sál van rajta, illetve a csuklójára egy kis gumival odaerősített kesztyű, amelyet most éppen nem hord, hogy jobban tudjon kapaszkodni a hintába... Így az csak a csukóján lifeg.
Pár perc hintázás után azonban megunja, és panaszos hangon kérleli az anyukáját, hogy vegye őt ki a hintából. Inkább csúszdázni szeretne. Az édesanyja felsóhajt, ez neki természetesen újabb tisztogatást és további aggódást jelent, ám belemegy a dologba. Elvégre Milán is csak egyszer lehet kisgyerek.
Milán boldogan szalad a csúszda felé, miután édesanyja kiveszi a hintából, ám futás közben elhalad a lányok mellett, Brigi előtt pedig megtorpan. Csodálattal néz fel a lányra, aki jóval magasabb nála, láthatóan mondani szeretne valamit. Kicsit szégyellősen leszegi az állát, kezeivel a kesztyűt babrálja, majd kissé oldalra döntve fejét, ismét felnéz a lányra.
- Hű, de szép szemeid vannak! - pislog Brigire őszintén, majd kicsit megráncigálja a kabátja ujját, jelezve, hogy szeretné, hogyha a lány lehajolna hozzá. Súgni szeretne valamit, elvégre a dolog nem tartozik a többiekre, csakis rájuk.
Ha Brigi lehajol hozzá és odatartja a fülét, akkor Milán a fülébe súgja a nagy kérdést, hogy a későbbiekben lenne-e majd a felesége. Ez még úgyis odébb van, és természetesen az óvódában is minimum két másik lány a jegyese már, de ez most nem számít... A jövőt jobb már korán bebiztosítani.
Akárhogy is, miután elmondta amit szeretett volna és el is tudott mondani, vet még egy lehengerlő mosolyt Brigi felé, aztán tovaszalad, hogy folytathassa az önfeledt játékot.

Barcián

Bianka

Zsebre tett kezekkel battyog, Bogolyfalva utcáit járja, míg el nem ér a piactérre. Egy-két könnyebb bájitalt szeretne elkészíteni, ám a hozzávalókért nincs kedve az iskoláig menni, és egyébként is tudja, hogy itt mindenféle jót meg lehet találni. Fapofával nézelődik körbe, pár éve járt a falunak ezen a részén utoljára, így most csendes szemlélődéssel igyekszik begyűjteni az információkat a változásról a legutóbbi látogatáshoz képest. Igazából nem nagyon talál semmi szembetűnőt, semmit, ami kifejezetten másként hagyott volna benne nyomot korábban. Éppen gyógynövényeket árúsító hölgyek bódéi között sétál el, amikor valami különösre lesz figyelmes. Két, neki háttal álló férfit lát meg, és egy libbenő kabátot, amelyben vadul keresnek valakit. Biztosan nem hozzájuk tartozik a kabát, ugyanis nőies a szabása, azonban tulajdonost nem lát meg hozzá. Szapora léptekkel közelebb sétál, hogy jobban lásson. Ekkor bukkan ki számára a férfiak válla mögül egy lány arca, amit nagy valószínűséggel éppen most vertek be.
A férfi adrenalin szintje egy pillanatra megugrik, de aztán visszaszerzi nyugalmát, ám addigra a pálcája már a kezében van. Nem megy közelebb, ugyanis innen is tökéletesen eltalája őket valószínűleg, az előnyét pedig szeretné megőrizni, amit az jelent, hogy egyelőre nem vették észre. Túlságosan el voltak foglalva a lánnyal. Végül pár lépést megindulva a trió felé, pálcáját a jobboldali férfira szegezi.
- Stupor! - a pálcából előtörik a jól ismert fény, majd pár pillanat múlva a férfi összecsuklik. A másikkal azonban már nincs ennyire egyszerű dolga, hiszen amíg a társát elkábította, észrevette őt, és ő is pálcát ránt. Közben több árus is feljajdulva rohan mindenfelé, észrevéve a csetepatét.
- Protego! - vonja maga köré pajzsát. Szerencsére nagyon erős pajzsot tud megidézni, főleg most, hogy még kipihenten is érkezett, éppen ezért akkor sem lesz nagyobb baj, ha a következő egy-két átkot esetleg nem tudja elkerülni.
- Silario! - mutat a pálcájával a férfi felé, miközben a felé küldött átkokat kerülgeti. A pajzsbűbáj már nem hat, így most gyorsan bevágja magát az egyik bódé mögé, majd onnan kihajolva küldi a következő átkot. Szerencsére az ellenfele nem lehet túl magasan képzett, ugyanis nem tudja, milyen átkot szórt rá az előbb, és lendületesen küldi tovább az átkait. Berci elégedetten látja, hogy hatásos volt az ötlet, a férfi ereje ugyanis egyre fogy, erre ő maga is kezd lassacskán rájönni. Már nehezen áll a két lábán, amikor Bárcián végül ráküld egy utolsót.
- Stupor! - ám ebben a pillanatban a férfi levágja magát a földre, ezért ez a varázslat nem találja el, így az ugyan legyengül, egyelőre még nincsen elkapva. Annyi ereje már biztos nincs, hogy Biankát bántsa, ráadásul továbbra is Bárcián kötheti le a figyelmét, ám még magánál van.
Bárcián felpattan és közelebb szalad, majd mielőtt a férfi reagálni tudna, újabb kábító átkot szór rá, ezúttal sikeresen. Rengeteg kérdés cikázik a fejében. Mégis hogy kerültek ezek ide? Főleg fényes nappal? Hogy vették egyáltalán a bátorságot ekkora tömegben, hogy megtámadjanak valakit? Egyébként is, mit reméltek, mit tudnak elemelni egy diáklánytól? Végül a kérdései közül csak egyet mond ki, miközben kékjeit a lányra szegezi.
- Jól vagy? Nem törték el semmid? - néz a lányra készségesen. A pálcáját egyelőre nem teszi el, hátha szükség lesz egy-két gyógyító bűbájra (ez szinte biztos), illetve tervez küldeni egy patrónust is, hogy a szolgálatban levő bogolyfalvai aurorok elvigyék ezt a két barmot innen. Ez azonban most ráér, a kábitó átok még hat egy darabig, előbb azt szeretné tudni, a lány hogy van.
Azt nyilvánvalóan látja, hogy zaklatott állapotban van, hiszen hogy a fenébe ne lenne, ezért nem túl erősen, de alkalmazza a képességét és kivetíti a nyugalmát Biankára. Az ő szívverése már teljesen lelassult, hamar visszaállt minden a normális kerékvágásba. Pár pillanat múlva pedig a Navinés is érezheti majd, ahogyan elönti a nyugalom, a gondolatai pedig összeszedettebbek lesznek. Direkt nem csinálja túl erősen, nem szándékozik teljes zen állapotba vinni a lányt, de a szívverése neki is le fog lassulni hamar, és a félelme is elmúlik. Éppen csak pár jótékony hatás, hogy a kellemetlen érzés elmúljon. Nem is volt benne biztos a férfi, hogy ki fogja szúrni, hogy az ő keze van a dologban, bár kicsit természetellenes lehet a hirtelen nyugalom. Igazából ez már a lány jellemétől függ, hogy mennyire lesz számára a dolog különös, észreveszi-e a dolgot. Ezzel Berci egyelőre nem lehetett tisztában.
- Ha szabad... Valetudo! - szegezi a lány szájánál levő sebre a pálcáját, amikor jobban szemügyre veszi a hölgyeményt. Szó se róla, jól helybenhagyták. Továbbra is csak vár, érdeklődve fürkészi a lány arcát, egyrészt a lelkiállapotában beálló változásokat keresve a tekintetében, másrészt az információkra várva, hogy hol sérült meg pontosan.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Tétován, de belementem a mai találkozóba. Igazából fogalmam nem volt róla, mit akarhat Ákos, bár sejtettem, hogy jól fel kell öltöznöm hozzá, mert valamiféle szabadtéri programról magyarázott. Bizalmatlan voltam vele és a programötleteivel szemben, ezért aztán vacilláltam eleinte, hogy lejöjjek-e. Ma volt a születésnapom, abban pedig biztos voltam, hogy ő ezt nem tudja. Márpedig hajlamos elrontani dolgokat, a szülinapom pedig nem szerettem volna, hogy ezek közé a dolgok közé tartozzon... Így aztán felfegyverkeztem a leggyanakvóbb hozzáállásommal, felöltöztem a legmelegebben amit az itteni ruhatáram engedett, aztán összeszedtem a bátorságom és eljöttem a szobámból.
Eddig egyébként jónak ígérkezett a nap, a szüleim által küldött levelet már megkaptam, és Olivér is meglátogatott reggel. Teo csak egy csomagot küldött, hiszen ő Hollandiából nem tudott hazajönni, ám egy gyönyörű nyakláncot kaptam tőle. A medálja egy gyönyörűen kidolgozott hópihe volt, valószínűleg valamilyen bűbájt is tettek rá, mert gyönyörűen csillogott, és jobban, mint amennyire általában a medálok csillogtak. Rögtön fel is vettem. Rachel is felköszöntött már, illetve még pár háztárs, sőt, még olyan tanár is volt, aki valahonnan tudta, hogy ma van a születésnapom. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogyan csinálják. Elég sok diák jár ide azért ahhoz, hogy ne jegyezzék meg mindenkinek a születésnapját... Mindenesetre jólesett a sok köszöntés, mert a kastélyban mindig sokkal kevésbé éreztem úgy, hogy igazán törődnek velem. Most legalább egy kis pótlást kaptam.
Határozott léptekkel közeledtem a Boglyas tér felé, ám amikor megérkeztem, hirtelen megtorpantam. Innentől ugyanis már nem tudtam, hogy merre tovább, Ákos pedig – szokás szerint – még nem volt sehol. Szóval zsebretett kezekkel és jól bebugyolálva vártam, hogy a fiú megjelenjen, közben pedig néha körbetekintgettem a kihalt téren. Hát igen, mindenki a karácsonyra készülődött már, és egyébként sem volt a legjobb az idő, nem volt annyira meglepő, hogy nem volt túlzottan forgalmas a hely.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nyugodtan nézelődtem a téren, amelyet most hó lepett be. A tekintetemmel végigjártam a szökőkutat, amely most a hideg miatt nem üzemelt, illetve a padokat, amelyekre régóta nem ülhetett le senki, mert már egészen vastag, érintetlennek tűnő hóréteg volt rajtuk. Egyszerűen imádtam ezt a látványt. Én sosem élveztem annyira a nyári tüző napsütést és a meleget, jobban szerettem a csendes, kissé borús, ám nyugodt időszakot. Ilyenkor mindenki bezárkózott a szoba melegébe, az emberek pedig végre kicsit békénhagyták a természetet, hadd aludjon. Valamiért jólesett erre gondolnom.
Fázni egyáltalán nem fáztam, főleg így, hogy azért viszonylag melegen fel is öltöztem. Egy halvány mosoly kíséretében jutott eszembe a legutóbbi beszélgetésem Adammel a stégen. A víz még húsz fokos sem volt, de én simán belemártottam a lábam. Érdekes dolog ez, hogy miért vannak fázós és egyáltalán nem fázós emberek... De örültem neki, hogy az utóbbiak közé tartozom. Főleg azért, mert hogyha fázós lettem volna, akkor most nagyon bosszankodtam volna Ákos késedelme miatt. Így is kicsit elfogott a türelmetlenség, mikor arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva előbukkan majd valahonnan. Hát még mennyire lettem volna türelmetlen akkor, hogyha mindezek mellett még fázom is.
Végül megjelent. Igazából elég régen nem láttam, maximum önismeret órán futottunk egymásba, de ott sem láttam most már egy ideje. Így aztán örültem a hülye fejének, bár igyekeztem ezt nem túlságosan kimutatni. Semmi köze hozzá. Köszönni persze nem köszönt, miért köszönt volna, inkább rögtön elkezdett piszkálódni. Jellemző. Azonban ezzel a mondattal most éppen nem volt szerencséje, ezért csak elégedetten elvigyorodtam, úgy válaszoltam neki.
- Ne reménykedj, egyáltalán nem vagyok fázós. Inkább magad miatt aggódj. - néztem végig a fiún, megállapítva, hogy ő még csak nem is vitte annyira túlzásba az öltözködést, mint amennyire mondjuk én. Pedig még az én öltözékem sem volt eltúlozva.
- Szóval miért kellett idefáradnom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, Ákos arcát fürkészve, közben kicsit felemelve az államat, játsszva a szerepet, amely alapján én éppen hatalmas áldozatot hoztam azzal, hogy elvonszoltam magam idáig. Tulajdonképpen így is volt, kockára tettem miatta a szülinapomat. Minimum egy magyarázattal tartozik nekem.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem igazán számítottam a reakciójára, bár hogy ezen miért voltam egyáltalán meglepődve, az egy nagyon érdekes kérdés. De igazából azt hittem, hogy majd leráz valami egyszerű mondattal, mint az "eléggé fel vagyok öltözve", vagy valami hasonló, ami alapvetően azt sejteti, hogy nem a kedves anyukája vagyok, hogy megjegyzéseket tegyek a hidegre és a lenge öltözetre. Végül elszánt pillantással néztem a szemébe pár pillanatig, majd levéve róla a pillantásomat, merengő tekintettel, de egyáltalán nem bátortalanul feleltem neki.
- Lefogadom, hogy azt nagyon szeretnéd. -  eresztettem meg végül egy kisebb mosolyt, ám közben visszanézve rá csak egy szekptikus pillantást kapott, az "arról ne is álmodj, te beképzelt majom" üznetet küldve.
Már éppen meg akartam volna sürgetni, magyarázatot követelve, amikor válaszolt a kérdésemre. Így igaz, ezzel tényleg kicsapta a biztosítékot, nem is kicsit. Elöntött a méreg. Szóval megint csak szórakozik, a saját szülinapomon, én pedig olyan idióta vagyok, hogy ugrok, amint füttyent. Hirtelen teljesen ismeretlen eredetű és intenzitású agressziót éreztem magamban.
- Szóval unatkoztál?! - nem is vártam ki a következő mondatát. Először felmerült bennem, hogy faképnél hagyom, de aztán meggondoltam magam. Elindultam azonban, el is mentem a szökőkútig, ahol aztán felmarkoltam egy nagy adag havat a szegélyéről. Közben elhangzottak Ákos következő szavai is, én pedig hitetlenül csattantam fel.
- Vacsora? Majd ha már nem lesz tele jéggel a képed! - az biztos, hogy ma nem én fogok megfürödni. Lendületesen eldobtam az időközben jó keményre gyúrt hógolyómat, egyenesen bele Ákos arcába. Váratlanul érhette, és biztos voltam benne, hogy el fogja találni, csak abban nem, hogy pontosan hol. Közben pedig már szaladtam is vissza az újabb adag hóért a szökőkúthoz, és egyben a menedék irányába. Most kicsinálom, mert megérdemli.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Most csak hülyítesz?
Próbáltam megtalálni a józan eszem, bár amikor megerősített, nem is tűnt úgy, mintha viccelt volna. Beharaptam az alsó ajkamat és leszegeztem a tekintetemet a hóra, azon gondolkodva, miért csinálja ezt velem.
Azonban nem hagyott nekem időt arra, hogy ezt átgondoljam, már jött is a hülye kifogásaival, miközben én a szökökút felé tartottam.
- Te tök hülye vagy. - morogtam, mert így is gondoltam. Ha kicsit is értene a nőkhöz, sőt még csak nem is a nőkhöz, de úgy egyáltalán az emberekhez, tuti nem mondana ilyet. Értékeljem az őszinteségét? Jobb lett volna, ha hazudik. Persze igazából az is lehet, hogy most hazudott. Elvégre tudjuk, hogy imádja húzni az agyamat. A jó fene sem tudja, hogy miért akart engem látni, még az is lehet, hogy ő maga sem. Az biztos, hogy amit mond, inkább a hergelésemre irányul, mintsem bármi másra.
Rossz embert tesztelsz.
Futott át az agyamon indulatosan, miközben hozzávágtam a hógolyót. Találat, ráadásul nem is rossz helyen, a hó már folyt is befelé a kabátja alá. Elégedetten vigyorogtam, miközben futottam vissza a szökőkúthoz. Közben egy hógolyó eltalálta a hátamat, de a vastag kabát miatt ez annyira nem is zavart.
A fenyegetést szinte elengedtem a fülem mellett. Megbánni? Ugyan már. Ha csak egy kicsit megtorolhatok pár jól irányzott hógolyóval az idegeskedésből amit okozott nekem, már akkor is ez egy elégedett szülinap lesz. Nevet ő is, vigyorgok én is, azt gondolja vicceskedem vele. Még az is lehet, hogy fogalma sincs, hogy a feszültség amit éppen azzal vezetek le, hogy hozzávágok dolgokat, teljesen valódi. Ő okozza, minden egyes érthetetlen megnyilvánulásával, minden kétértelműséggel és minden nemtörődömséggel, amellyel azt érzékelteti, hogy nem számítok neki. Elértem arra a pontra, hogy nem akarom visszafojtani a bennem kavargő vihart, amit okoz. Inkább levezetem, a magam módján. Például úgy, hogy most addig fogom hozzávagdosni a hógolyókat, ameddig az alsógatyájáig csurom vizes nem lesz. Ennek a remek gondolatnak a megnyilvánulásképp pedig gyúrtam is egy szép nagyot és próbáltam úgy dobni, hogy pont a pad mögé essen, amely mögött Ákos rejtőzött.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem tudom sajnos ezt az ellentmondásosságot mire vélni, egyszerűen nem megy. Az egyik pillanatban félreérthető megjegyzéseket tesz, a másikban pedig azt mondja, hogy csak unalomból találkozik velem. Én ezzel egyszerűen nem bírok mit kezdeni.
A szökőkút felé menet kap el a válaszával, egy pillanatra pedig meg is állok, és fogcsikorgatva nézek rá vissza.
- Én tökéletesen tudom, hogy mit akarok. – ez pedig nem más, mint a velem szemben álló, 1’90 körüli vadbarom, aki abból űz sportot, hogy lovagol az idegeimen - egészítem ki gondolatban a halk megjegyzésemet, amely úgy hagyja el az ajkaim, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy Ákos is hallja. Utálom őt, egyszerűen annyira utálom... Kiskoromtól kezdve arra tanítottak és verték belém tűzzel vassal, hogy kontrollálnom kell az érzéseimet, a mozgásomat, az arckifejezésemet... Mindent. Mindennek tökéletes kontroll alatt kellett lennie, az egész életem egy jól megkomponált tánc volt, és minden elemének az irányítása az én kezemben volt. De feltűnt ez a hülye, és elvette tőlem az egyetlen dolgot ami mindig az enyém volt – az irányítást.
Közben pedig mégsem utálom annyira. Sőt. Úgy szeretném... Nem is tudom. Először talán jól megpofozni, igen, az jó lenne. Aztán pedig lecsókolni az arcáról a nyomát.
Most is ez a két érzés cikázik bennem jobbra-balra, ahogy sarkon fordulok és a szökőkúthoz futok.
Mielőtt eldobnám az első hógolyómat, sóhajtok egyet. Arra gondolok, hogy el kell engednem ezt az egészet valahogyan, márpedig ha ez a feszültség bennem tombol, akkor ez egyszerűen nem sikerülhet. Ezért kezdek aztán hógolyókkal vagdalkozni. Mert szeretném én is jól érezni magamat, szeretném kihasználni, hogy egyáltalán a közelében lehetek, mert az utóbbi idők tapasztalatából ítélve már ez is nagy szó. És szinte pár perccel azután, hogy Ákost kezdem bombázni a hógolyókkal, máris sokkal jobban érzem magam és őszintébb a mosolyom.
Elkezd felém közeledni, miközben sorozatosan dobálja felém a hógolyókat. Jó sokat csinált előre, ez okos volt... De én sem vagyok teljesen hülye, mellettem is van már egy kisebb kupac. A gond csak az, hogy ahogy folyamatosan közeledik, a hógolyók előbb utóbb elfogynak. Mégis hogy csinált ilyen sokat? Kétségbeesett gyorsasággal gyúrom az újabbakat és dobálom felé ahogy közeledik, azonban mivel nem tudok rendesen odafigyelni rá, egyre több hógolyója talál el. A végén a kabátomból már csavarni lehetne a vizet és a hajam aljából is. Igazából jó érzés, ahogy a hó befolyik a pulóverem alá, és lehűti az egyébként az ugrándozástól már felmelegedett bőrömet.
Ákos már elért hozzám a szökőkúthoz, ezért szembe fordulok vele, és elindulok ugyanabba az irányba mint ő, hogy ne érhessen el. Közben néha kihajolok és a pár megmaradt hógolyómat szinte megállás nélkül dobálom a hátának.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Egy darabig működik a stratégia, és a hátrálásom bőven elég ahhoz, hogy Ákos ne érhessen utol. Ahhoz azonban már közel sem, hogy közben még folyamatosan újabb és újabb hógolyókat is gyártsak, de azért pár még van nálam és egyet kettőt gyúrok is... Éppen csak annyi a baj, hogy nem annyira gyorsan, mint ahogyan fogynak.
Ákos azonban stratégiát vált, innentől kezdve pedig az egész amit művelek szertefoszlik, értelmetlen lesz. Pár pillanat sem telik el, és már nagyon közel ér hozzám, majd hirtelen erős rántást érzek, és nagyon kell figyelnem, hogy ne essek orra, egyenesen arccal a vízbe. Ez a gyerek biztos nem normális, ha most nem lettem volna észnél, már simán elhasaltam volna a szökőkútban, és a legkisebb gond lett volna az, hogy mindenem vizes lenne... De fájna is nagyon.
Mindenesetre megállok vele szemben, a sípcsontomig teljesen vizes leszek, érzem ahogy a cipőm is lassacskán átázik. Mérges lennék rá, ha a pillanat megengedné, de nem engedi.
Állom a pillantását, kékjeimet én is a szemeibe fúrom, miközben tudatja velem, hogy igenis hallotta az iménti kis megjegyzésemet. Na erre most mit mond az ember, hogy ne is legyen túl őszinte, de ne hangozzék hülyén? Aztán hirtelen támad egy ötletem.
Egy fél lépéssel közelebb araszolok Ákoshoz, majd beharapom kissé az alsó ajkam, pár pillanatig pedig lesütöm a szemem, hezitálok.
- Ezt. - mondom, és az arcom egyre közelebb ér az övéhez, pár pillanat múlva pedig már csak egy-két centi választ el tőle... Amikor a jobb arcára nyomom az utolsó, a kezemben már olvadásnak indult hógolyómat, és szépen lassan végigkenem rajta. Pimasz mosoly terül el az arcomon, miközben kicsit újra növelem a távolságot kettőnk között, közben pedig jól mulatok az elázott fején. Talán ezután már nem lesz kedve ilyeneket kérdezni.

Bran
Elemi mágia vizsga
A vizsgáztató kinézete, ruhája

Vizsga, Hanga

Bran
Elemi mágia vizsga
A vizsgáztató kinézete, ruhája

Hanga, Vizsga

Scar és a kedves kolléga

Annamari és Maszat, a bernáthegyi

Nati a falulátogatást mára tartogatta, bár szegénynek jó sok időbe tellett, mire magához tért. Még az is megtörtént vele a rellonos hámból kirúgás után, hogy fordított a reggeli rutinja sorrendjén: előbb felöltözött, és utána akart zuhanyozni, úgyhogy elölről kezdhette a műveletet. De kétségkívül megérte ez a buli, mert új embereket ismert meg, még játszottak is, bár kicsit furcsa volt ez a varázstársas neki.
Szerencsére elvileg még nem jutott el Petra, Dominik, és főképp Dávid fülébe az információ, márpedig a rellonos Dávid azért igencsak piszkálta volna, hogy szárnyat bontogatott a kis unikornis-csikócska.
Hát, ja, megvolt a Csermey-testvéreknek a maguk kis szokása, ami azt illeti, egyébként hellyel-közzel össze is tartottak.
Az a bernáthegyi bizony hozzá tartozott, legalábbis úgy döntött, hogy a némileg takarításra szoruló, lelkes és játékos kóbor állat mostantól az övé lesz, mert csak.
- Maszat, nem! Állj, hagyjad szépen békén! – fogta vissza, legalábbis próbálta engedelmességre nevelni. Azért lett Maszat a neve, mert minden méretes dagonyába belement, és eléggé maszatos is volt a jószág. Szó, ami szó, a kanegyednek nem ártott volna egy alapos fürdetés.
- Bocsi, lejöhetsz nyugodtan, nem fog bántani, nem harapós – pillogott fel ártatlanul a kislány a nagylányra, aki a fára menekült Maszat szeretetrohama elől. – Csermey Natália Babett vagyok, Navinéből. És te?
A kicsit kínos csöndet jó lett volna megtörni, bár ebbe a kategóriába Maszat lelkes ugatása nem igen tartozott bele. Remélte, hogy azért kis kedvence nem hozott akkora frászt a másik lányra. Úgy hetvenedik felszólításra a hetvenkedő kutya még hajlandó is volt engedelmeskedni, és letette tomporát a földre. Még így, ülő helyzetében is kevés híján akkora volt az ebadta, mint maga a kislány.
Maszat kutyus

Kutyakaland és Annamari

Nati kínosan elvigyorodott, mert az neki is eszébe juthatott volna, hogy a kutyusok nagy húsimádó lényecskék, és azért neki is volt kajája, amit odaadhatott volna Maszatnak.
- Nem szégyelled magad, Maszat? Te kis kunyerálós… - a kutya bűnbánó szemekkel meredt újdonsült gazdijára, aztán megajándékozta Natit egy méretes kutyaöleléssel, kis híján magával rántva a boszitanoncot.
- Persze, nyugodtan.  Amúgy nem rég fogadtam örökbe, Maszatnak hívják. De pszt, a tesóim, Dominik és Petra meg ne tudják! – tette ajkaira mutatóujját, jelezvén, hogy ez titok akart lenni. – Ők is eridonosak, mint te. Dávid, a nagyobbik bátyám meg rellonos.
Kicsit talán túl őszintének tűnhetett, de nem ártott előre figyelmeztetni a virgonc, és néhanapján igencsak bajkeverő testvérei háztársait, hogy ha esetleg egy vöri ikerpárba, meg egy vörös, hozzá hasonlatos srácba botlanának, akkor azok bizony a Csermey-populáció népes tagjai.
- Nem könnyű megbírni vele, de azon vagyok, hogy megneveljem. Talán Emmus néni és HVH-néni megengedik, hogy megtartsam. Nem tudod, hol vehetnék itt neki való holmikat? Első körben egy pórázra lenne szükségünk, meg hámra. – döntötte oldalra a fejecskéjét Natika, segítségben reménykedve, s abban, hogy talán sikerül lecsalogatnia a nem is annyira bátor főnixlánykát. Pedig bátrabbnak hitte őket, úgy elsőre, legalábbis Petrából és Dominikból kiindulva.

Konstantin