Luca

Halkan suhan végig a folyosón az alakja. Igyekszik minél feltűnésmentesebben szelni a folyosókat még ilyenkor, hiszen a legtöbb diák még alszik, vagy ha nem is alszik, meglehetősen morcos állapotban van még, hiszen nem olyan régen kelt. Az ő szemében is ott van még kissé az álom, ám tétlenségre nincs idő, a jó munkásember ilyenkor már bizony javában dolgozik.
Szóval egy komótos arcmosás és a megfelelő öltözet kiválasztása után, Bárcián felkapott az asztaláról egy halom nemrég befejezett elszámolást, és egy másik fekete mappát, aminek még ennél is sokkal izgalmasabb tartalma volt... Aztán szépen kilépett az irodájából és az igazgatói iroda felé vette az irányt, ahol egyébként néhanapján szinte több időt töltött el, mint a sajátjában.
Az igazgató és helyettese még nem értek be, de ez nem is volt gond, ugyanis Bárcián mindig szándékosan jött ilyen korán, pontosan azért, hogy mire reggel megérkeznek, már minden a helyén legyen. Most is hatalmas precizitással rendezett az asztalukon mindent szép kupacokba, amihez neki köze volt – a saját ügyeiket tartalmazó papírokhoz értelemszerűen nem nyúlt. Egyrészt nem akarta nekik összekavarni a dolgokat, másrészt ennyi diszkréciót nyilván illik mutatni, még akkor is, ha egyébként valószínűleg semmi probléma nem származott volna belőle, hogyha hozzájuk nyúl.
Éppen pár aláírást firkantott még a megfelelő helyekre, az asztal mellett állt, de a kezével letámaszkodott rá, tekintetével a papírokat pásztázta, amikor valaki betoppant az ajtón. Lassan emelte fel kék tekintetét a lapokról, egy kérdő pillantást vetve a jövevényre. Egy apró, ám annál zaklatottabb állapotban levő hölgyike lépett be, aki láthatóan nem őt kereste és nagyon rosszul indulhatott a napja.
Gyorsan összerendezte a papírokat egy gyakorlott mozdulattal (ezt a mozdulatot elég sokszor kellett alkalmaznia, pedig csak pár napja kezdett bele a munkába), majd közelebb lépett a lányhoz.
- Jó reggelt! Ádám sajnos még nincs itt, de hátha én is a segítségére tudok lenni. - mondta neki egy nyugodt mosoly kíséretében, közben pedig gondolatban kijavította magát: Biztos, hogy a segítségére tudok lenni. Úgy gondolta, nem árthat vele sokat, hogyha egy kicsit megnyugtatja. Így aztán nem gondolkodott sokáig, csak a tekintetébe fúrta a sajátját, és igyekezett maga is minél jobban ellazulni. Szerencsére ez nem volt nehéz, az alvó kastély nyugalmas reggeli atmoszférája már eleve szinte magától elringatta az embert, úgyhogy inkább azt nem értette teljesen, a lány min borulhatott ki ennyire. Szinte látta maga előtt a következő egy percet, ahogy Luca megnyugszik kissé, éppen eléggé ahhoz, hogy rendesen össze tudja szedni a gondolatait, és át tudja látni a helyzetet. Érdeklődve kémlelte a tekintetét, keresve a jeleket, hogy már kicsit sikerült a segítségével összeszednie magát, közben pedig gyorsan a kezére pillantott, megállapítva, hogy egy levél okozhatta a zaklatottságát. Hiszen még a pizsamáját sem vette át! Ezt most már, hogy Bárcián tudta, hogy a lány tökéletesen rendben lesz, meglehetősen szórakoztatónak találta, ám ennek semmilyen jelét nem mutatta, csak továbbra is állt a lánnyal szemben, igyekezve kivetíteni rá a saját lelki békéjét.

Ádám

Az igazgatóhelyettes társaságában lépett be a csárdába, egy hosszú és igazából nem túl különleges munkanap után. A nap különlegességét talán az az egy dolog adta, amiért most tulajdonképpen a két férfi lejött Bogolyfalvára és a vendéglátó negyed felé vették az irányt – ünneplésük tárgya – hogy egy rakás határidős papír, amit Ádám valahogy a nap folyamán elkevert, Bárcián által megtalálásra került. Korábban igazából nem volt sok kontaktusa kettejüknek, hiszen bár sokat kommunikáltak az elmúlt napokban a különböző munkával kapcsolatos ügyek miatt, alapvetően azért mégsem ez a legmegfelelőbb módja, hogy két ember puszipajtás legyen. Mostanra – ha puszipajtások nem is lettek – mindenestre összekovácsolta őket a mai nap nagy eseménye. Hiszen azt a fránya papírt ma ki kellett küldeni, az a gonosz viszont megszökött, ezzel nem kis mértékben szabotálva jó pár napos munkát. A problémát gyorsan kellett megoldani, és így is történt. Így aztán, a nagy örömködés közepette (amely Bercinél leginkább pár szolid, ám rendkívül büszke mosolyt jelentett) meg is beszélték, hogy ezt mindenképpen meg kell ünnepelni.
Mivel Bárcián járt már itt korábban, tisztában volt vele, hogy a pultban senki nem fogja lelkesen várni a rendelését, így oda is állt ő maga, és gyorsan el is emelt onnan egy vajsört, az árát pedig otthagyta, ahonnan a sört elvette.
- Mit kérsz? - nézett kérdő pillantással kollégájára, majd egy komótos pillantással körbetekintett a helységen. Nem voltak sokan, a légkör is csak a "szokásos" volt. Dohos hely, egy nagyon kicsit talán büdös is, a legtöbb helyen szállt a por, oxigén még hírből sincs sok... Azonban mindenképpen megvan a maga bája. Bárcián alapvetően azért részesítette ezt a helyet előnyben a többi bogolyfalvai vendéglátóegységgel szemben, mert itt (feltehetően a mogorva hangulat miatt) csak ritkán lehetett diákokba botlani. Sok kényes helyzetet szült már az diák korában is, amikor Bogolyfalván nem volt kifejezetten megtiltva az alkoholizálás, ám a diákok ezt sokszor csúnyán kihasználták, a tanárok pedig tanúi lettek az esetnek. Szó se róla, neki aztán mindegy, azt csinálnak a kedves tanulók amit csak szeretnének, ám ő nem szerette volna nézni, több okból sem. Egyrészt nem volt szép látvány, ahogyan sokak éppen a hátraikat próbálgatják, másrészt azt sem akarta, hogy miatta bárki kínosan érezze magát. Persze most igazából hétköznap volt, szóval nyugodtan mehettek volna akárhova, de Bárcián már csak megszokásból is ide jött volna, Ádám pedig, ki tudja milyen okokból, de egyetértett vele. Szóval itt voltak, hogy levezessék a fáradt gőzt, és koccintsanak a mai nap apró, ám mégis fontos sikerére.

Sosemfogja-megtanulni-anevem Ádám

Egy pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy alapos pillantással felmérte a helyzetet a pultban. Végül egy üveg Lángnyelv Whiskey-ért nyúlt, abból töltött egy pohárral Ádámnak, aztán magának is. Jó lesz a vajsör mellé, elvégre abban úgy önmagában azért nem igazán van bármi férfias. Na nem mintha Bercinek valaha szándékában állt volna túlzottan fitogtatni a legférfiasabb jellemzőit, nem érezte ennek túl sok szükségét, és a tesztoszteron sem tengett benne túl soha. Róla azért egyébként is könnyen meg lehetett állapítani, hogy fiúból van, akár sört ivott, akár whiskeyt.
Először a két kisebb poharat tette le az asztalra, amely mellé Ádám már le is helyezte magát, utána pedig a sört fogta meg, majd egyidőben azzal, hogy a pohár koppant az asztalon, Bárcián feneke is koppant a széken. Vagy puffant, elvégre a fenekek annyira azért nem koppannak.
- És arra, hogy ma sem kell már többet dolgoznunk. - vigyorodott el Ádám mondatára, és egészítette ki cseppet, majd a saját poharát Ádáméhoz koccintotta, miközben a szemébe nézett (elvégre azt úgy illik), aztán pedig a whiskeyt egy az egyben lehúzta, ahogy a pohárban volt. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy elkezdje érezni, ahogy a végtagjaiban végigszalad a jól ismert melegség, tényleg nem volt gyenge az ital. Viszont Berci sem volt az.
- Jó cucc. - állíptotta meg egy elismerő bólintás kíséretében, közben újra Ádámra nézve. Meglehetősen gyötörtnek tűnt szegény. Bárcián számára elég hamar egyértelmű lett, hogy meglehetősen kicsinálhatta a kollégáját ez a nap. Nem baj, ezért vannak itt, lazítanak. Ezenkívül pedig szocializálódnak, ami szintén nem hátrány, Berci szempontjából pedig főleg nem volt az, mivel egyelőre még nem állt túl jól sem a régi ismerősök felkutatásával, sem az újak kialakításával. Egyrészt mert sokat dolgozott, másrészt pedig azért, mert egyelőre nem is érezte túlzottan szükségét, hogy mindenkinek a kedvence legyen. Van arra még idő... De azt sem igazán bánta volna, ha ez soha nem következik be. Erről eszébe is jutott egy meglehetősen kínos kis jelenet, amit fel is vetett Ádámnak, hátha feldobja valamennyire.
- Képzeld, tegnap diáknak néztek. Azt hiszem, le kell állnom a borotválkozással, különben lassan visszaraknak az előkészítőbe. - mondta nevetve, és persze kissé túlozva is. Kicsit megcsóválta a fejét, tettetett elégedetlenséggel. Nyilván inkább mestertanoncnak nézték, és végül is annyival nem is volt idősebb a legidősebb itteni mestertanoncnál... Viszont az is igaz, hogy az iskolában tanított nála fiatalabb tanár is, így aztán a Bagolykövesek már hozzászokhattak volna ahhoz, hogy itt nem mindenki diák, aki nem minimum negyven éves. Például, amennyiben az információi nem voltak tévesek, Ádám sem volt még annyi. Mindenestre annyira nem bánta a dolgot, sokszor egyébként is inkább a diákok közé valónak érezte magát még most is, mint "komoly felnőttnek". Őszintén érdekelte, mikor fog eljönni az a nap, amikor majd teljesen őszintén fogja már magát annak tartani, anélkül, hogy elfogná a fintorgás. Valószínűleg soha.

Luca

Igazán sajnálta a lányt a zaklatottsága miatt, éppen ezért volt jó érzés, hogy tudott módot, hogy segítsen rajta. Sajnos nem igazán ismerte a zaklatott lelkiállapotot amiben a kány láthatóan volt, igazából összesen talán csak akkor érzett életében hasonlatosat, mikor elveszítette a karját. De az is csak intenzitásában, nem jellegében volt hasonló. Ugyan sokat találkozott már ezzel a jelenséggel, de meg nem élte, így csak elképzelni tudta, hogy mennyire kellemetlen egy érzés lehet. Elgondolkodott azon, hogy általában ilyenkor az emberek hosszas magyarázatokba kezdenek a másik félnek arról, hogy miért nem kell kétségbeesnie, milyen okai vannak a nyugalomra, melyek a lehetséges megoldási lehetőségek, és hasonló maszlagok. Ezek néha bejönnek, ám gyakrabban nem. Elvégre az érzelmekre (és főleg a nők érzelmeire) csak nagyon ritkán lehetséges észérvekkel hatni. Ezért jó, ha az embernek ilyen speckó képességei vannak, még ha meglehetősen ijesztő is a delikvensnek, aki először találkozik a hatásokkal. Ez a zavaros érzés ült ki most Luca arcára is, de szerencsére hamar összeállt számára a kép, hogy kettejük közül nem ő kezd megkattanni, hanem Berci az, aki nem teljesen sorolható be a "normális" kategóriába. Így aztán a lány kérdésére gyorsan igyekezett válaszolni, hiszen természetesen minden jog megillette őt, hogy tudhassa, mi történik vele.
A férfi pislogott párat, majd ahogy Luca hátrébb lépett, ő is hátrált pár lépést. Nem azért, mert kényszeresen utánozni akarta a lányt, csak jelezni akarta, hogy jöjjön nyugodtan beljebb. Nem fogja megharapni. Egy picit félre is állt oldalra, hogy teljesen egyértelmű legyen a gesztus, ha eddig nem lett volna az.
- Tegezz nyugodtan. Én voltam... Remélem nem gond. Mondjuk úgy, hogy nyugtatóan hatok másokra. Bárcián vagyok egyébként. - mutatkozott be, ugyanis az volt a sejtése, hogy az iskolában nem az a leggyakoribb beszédtéma, hogy ki az új gazdasági igazgató. Legalábbis a lánynak láthatóan lövése sem volt róla, hogy kivel beszélget, szemmel láthatóan annyit tudott, hogy nem diákkal.
Közben beljebb lépekedett a szobába, várva, hogy Luca is elinduljon és becsukja maga mögött az ajtót, ha ezek után nem fél vele kettesben maradni. Bár miért félne? Nyugalommal nagyon nehéz bárkit bántani, és egyébként sem volt a férfinek egyáltalán ilyen szándéka. Hamar repülne, ha brahiból diákokat enne reggelire, pedig még csak most kapta az állást, nem állt szándékában máris elveszíteni.
- Szóval, mi történt? Mi áll a levélben? - bökött a fejével a lány keze és annak tartalma felé, majd egy érdeklődő pillantást vetett Luca arcára, aki most már láthatóan elég jó állapotban volt ahhoz, hogy elmesélje a helyzetet. A napi jócselekedet úgy tűnik már szinte meg is volt mára, és Bárciánnak még fogalma sem volt róla, mit hozhat még a nap... De legalább egy idegösszeroppanás már el lett hárítva, ez mindenképpen jó kedzet.

Ádám

Megértően forgatott egyet a szemein. Majdnem kiment a fejéből, hogy Ádám munkaköre nem ér ott véget, ahol az övé – tanárként a munkaidő tovább tart nyolc óránál. Egy pillanatig maga elé bambulva emelte fel lassan az asztalról az üresen tátongó whiskeys pohár mellől a vajsört, majd miután belekortyolt, Ádámra kapta a tekintetét, mint akinek éppen most jutott eszébe valami. Enyhén összeráncolta a szemöldökeit, miközben feltette a fejében megfogalmazódott kérdést.
- Miért lesz valaki igazgatóhelyettes? A tanárt még csak-csak értem... - hagyta végül nyitva a mondat végét, feltételezve, hogy Ádám úgyis fogja érteni, mire gondolt. Elvégre ehhez azért nem szükséges legilimentori oklevél. Egy derűs, ám halovány mosoly kíséretében el is tűnődött azon, hogy tulajdonképpen nem is valószínű, hogyha legilimentor lenne, menne vele bármire. Bár nem tökéletesen, de Bárcián azért értett az okklumenciához. Egy (ex-) aurornál ez tulajdonképpen szinte elvárható volt.
Ahogy ezen töprengett, a mosolya nevetésbe fordult át, Ádám megjegyzését hallva.
- Azt mondod? Anno nem annyira voltam itt a lányok kedvence. Azt hiszem, hiányzik hozzá a megfelelő "lehengerlő" jellem. - válaszolta végül jókedvűen, a lehengerlőt kissé jobban megnyomva. Bár ebből a mondatából sejthető volt, azért gyorsan kiegészítette még néhány információval, amelyekkel Ádám, szavaiból ítélve, még nem volt tisztában.
- Megszoknom annyira nem kellett... Én itt végeztem, szóval tulajdonképpen csak visszajöttem. - elgondolkodott egy pillanatra ezen, majd Ádám következő kérdésére válaszolva még gyorsan hozzátette a szükséges további információkat. Mint például, hogy az irodájával egyben lesz majd lakrésze is az iskolában, ám egyelőre még nincs kész, ezért a faluban száll meg. Eszébe jutott ugyan egy automatikus válasz a bejárással kapcsolatos kérdésre, ám ezt inkább visszafojtotta.
A tekintete a fekete kesztyűs bal kezére siklott, az arca felett az uralmat pedig egyetlen pillanatra egy elmerengő, kicsit fancsali arckifejezés vette át.
Én nem hoppanálok.
Futott át a fején gondolat, de aztán csak Ádámra szegezte a tekintetét újra, elhessegetve a múlttal kapcsolatos kellemetlen gondolatokat. Éppen szólásra nyitott volna a száját, egy újabb kérdést feltéve, azonban már az első szavát vad csörömpölés nyomta el.
Reflexszerűen kapta elő a pálcáját és pattant fel, a pálcát a hang forrásának irányába szegezve. Egy pillanatra megmerevedett és csak fülelt, de aztán pár pillantással felmérte a helyzetet. Egy polc esett le a pült mögött, ennek következtében pedig az összes üveg a földön landolt, a nagy részük pedig apró darabokra törött.
- Jézusom, ráférne erre a helyre egy felújítás... - mondta Ádámnak, közben pedig magában elnyomott pár válogatott szitkozódást, minden egyes kedves szót a tulajnak címezve. Mégis miért nem tett fel védőbűbájokat ilyen esetre? A hanyagság netovábbja... Valaki akár meg is sérülhetett volna. Megpörgette a pálcát a kezében, azon tűnődve, vajon  meg fog-e jelenni bárki, aki tesz majd a feltakarítás érdekében, vagy ennek is jobb lesz, ha ők ketten állnak neki?

Luca

Aprót bólint a lány neve hallatán, majd kicsit alaposabban is felméri a leányzó külsejét és viselkedését most, hogy már nem igazán kell másra koncentrálnia. Mozdulatlanul áll, egyedül a szeme mozog ide-oda, miközben a Navinésen tűnődik. A karjai a teste előtt pihennek összefonva, ő maga pedig az íróasztalnak dől, miközben várja, hogy a lány összeszedje magát kissé.
Luca természetellenesen alacsonynak tűnik, főleg a férfihez képest, jelenlegi állapotában pedig Berci inkább Eridonosnak tippelné így pizsamában, mint bármi másnak. Na persze egyáltalán nem a hálóruha, inkább a viselkedés miatt. Hiszen melyik ház az, ahol teljesen normális, ha az embert ennyire elragadják az érzelmei, hogy még egy épkézláb ruhát sem keres magának...? Szóval igen, úgy tűnik, ennyi itt töltött év után is élnek még Bárciánban az előítéletek, bár valahol mélyen tökéletesen tisztában van vele, hogy szinte minden házban akad olyan, akit első ránézésre az ember inkább máshova tenne. Ezért végzi a süveg a beosztást, és nem az emberek. Az emberek ugyanis tévednek, mégpedig gyakran. Ha mások megítéléséről van szó, akkor pedig még annál is gyakrabban.
Szeretett volna áttérni a levélre és Luca ittlétének okára, ám hamar fény derül rá, hogy Luca nem tud ennyire egyszerűen tovalendülni a tényen, hogy az érzelmeihez "kicsit" hozzányúltak. Igazából ezzel kapcsolatban a férfiből nem nehéz együttérzést kicsiholni, hiszen tökéletesen tudja, mennyire furán hathat ez az egész kis műsor, hogyha az ember nem látott még hasonlót... Azonban Luca megszólal, Bárcián pedig kicsit átértékeli a lányról kialalakult képét a szavai hallatán. Az utolsó szava hallatán mintha egy pillanatra a férfi megfagyna, még a légzése is kihagy egyet, a tekintete pedig megdermed. Kerek szemekkel nézi Luca szép arcát, aztán picit megrázza a fejét, és lágyan elmosolyodik.
- Nyugodt vagyok. Így születtem. Olyan erősen megvan bennem, hogyha akarom, másnak is át tudom adni. - mondja, miközben kék pillantását leveszi a lányról, a száját pedig kissé elhúzza oldalra, mint akinek éppen egy kellemetlen gondolat jut eszébe. Azonban kissé, alig észrevehetően megrándítja végül a vállát, és újra Lucára néz, immár inkább kicsit gyanakvóan.
- De úgy érzem, a veleszületett képességekkel kapcsolatban nem neked kell magyarázatba kezdenem. Vagy...? - teszi fel az egyszerű kérdést, továbbra is Luca szemeit kémlelve érdeklődve, hátha a reakcióból már hamarabb tudni fogja a választ, mint szavakból. Ha nem az lenne, aki, valószínűleg most egy kicsit még izgulna is. Ez talán a második eset lehet életében, hogy olyasvalakivel találkozott, akinek hozzá hasonlóak a képességei. Sokszor elképzelte már, milyen jó lenne valakivel néha az ezzel kapcsolatos gondolatokat és kérdéseket megosztani, de arra nem igazán számított, hogy ilyesvalaki csak úgy egszerűen besétál az ajtón. Még nem is hisz el, addig biztosan nem, amíg a lány meg nem erősíti a dolgot, hiszen egyelőre az egyetlen amire támaszkodhat, csak egy elkapott szó.
Közben Luca elmondta a gondját is, Bárcián pedig azon gondolkodik közben, vajon hogyan lehetne a problémát megoldani. Egyelőre azonban semmi más nem jut eszébe, minthogy addig nem tudhat biztos megoldást, ameddig nem látta a levelet.
- Megnézhetném? - kérdezi végül, a kezét Luca felé nyújtva, az asztaltól kissé ellökve magát. Látja, hogy a lányt újfent kezdi elönteni a kétségbeesés, ám egyelőre úgy dönt, nem segít neki. Arra számít, talán Luca ezúttal egyedül is le tudja győzni a félelmét. Ha pedig jól sejti, és a lány tényleg képes érezni mások érzelmeit, akkor ő itt lesz a nyugalmával, hogy segítsen ebben neki.

Rachel

Szinte észrevétlenül járja a tanulószobát már egy ideje, a karjára fektetve egy kisebb rajztábla, rajta egy pergamennel, kezében pedig egy penna. Határozott, férfias lépésekkel jár-kel a helyiségben, mint aki tudja mit csinál. Pedig dehogy tudja, dunsztja sincs. Elvileg dolgozik, gyakorlatilag pedig kóvályog.
A mai nap egyik részfeladata elvileg az lenne számára, hogy átjárja a diákok által gyakran látogatott helyeket, ahol bizonyos felszerelésekre mindenképpen szükség van, és összeírja, melyik hely hogy áll ezekkel a felszerelésekkel. Utána pedig szépen vissza a szobájába, ahol majd meg is ír pár levelet, és megkezdődhet a beszerzés. Rengeteg bagoly, különböző tartalmakkal; rendelések, árajánlatok, számlák, befizetések és végül az igazgatói irodában landoló kimutatások arról, mire volt szükség, honnan vettük meg és mennyiért, mire mennyit költöttünk, mennyi idő alatt.
Az egyetlen gondja Bárciánnak most az, hogy a kastély helyiségei nagyon rafináltak, hiszen a legtöbbje bűbájjal van ellátva, ahogy például itt is. A diákok csak azt látják, hogy nem igazán fogy ki a pergamen és a tinta a tartóból, de azt nem tudják, honnan jön. Ezeket a dolgokat be kell szerezni, a bűbáj csak az újratöltésért felel. Nincs ezzel baj, a diákoknak nem is kell tudni erről. A baj ott kezdődik, hogy Bárcián sem teljesen biztos benne, hogy ezek honnan jönnek. Fel-alá járkál, próbálva bármilyen arra utaló jelet találni, hogy merre vannak a pergamenek tárolói. Ha meglenne egyébként már könnyű dolga lenne, mert egy egyszerű varázslattal elő lehet hívni, hogy hogy áll tartalékkel a tanulószoba. Csak ahhoz először nyomra kellene akadnia.
Egy pillanatra végül megáll a tanulószoba közepén, zavartan vakargatva a tarkóját. Na most mi lesz? Körülnéz tanácstalanul és sóhajt egy nagyot.
Ebben a pillanatban azonban kiszúrja az egyik pergamentekercset, illetve arasznyira tőle a pennákat is. Követlenül mellettük egy lány ül. Tétova mozdulatokkal elindul. Nem áll szándkékában senkit sem zavarni, de a munka akkor is munka, a munkát pedig el kell végezni. Szóval szépen odaáll a lány mellé (pontosabban a lány és a tanulószobába beszűrődő fény közé, ám ezt a kellemetlen tényt ő nem veszi észre), suhint párat a pálcájával, aztán a szerzett információt felírja a saját pergamenjére, a pennája csak úgy susog. Sajnos nem veszi észre, hogy teljesen leárnyékolja Rachel lapját, ezzel erősen ellehetetlenítve a rajzolását. Pedig egyébként modellnek egész vicces lenne, ahogy itt álldogál az üres pergameneket és a használatlan pennákat bámulva, észre sem véve, hogy valakinek az időtöltését közben szabotálja. Pont, mint egy félbolond.

Rachel

Már nincs sok, mindjárt a listája végére ér. Egészen belemerül a számok gyors összeadogatásába, ahogyan gyűjti miből mennyit lenne érdemes hozatni, hogy kitartson egy időre. Ebben már jó, fejben összeadni szuperül tud, és általában a hosszútávra vonatkozó döntéseket is jól hozza meg. Nagyon sok hasonlóval kellett foglalkoznia már az egyetemen is. Az auror szak után a számolgatás számára szinte felüdülés volt. Kellemes semmittevésnek mondható, aminek ráadásul még a varázsláshoz sem volt köze. Bárcián valamiféle nagyon morbid átmenet az egyik legakciódúsabb varázslómunka és az unalmas mugli munka között. Ám éppen mikor két oszlopot adott volna össze, a mellette ülő lány hangja csendül fel, a szavait pedig láthatóan neki címzi.
Bárcián lassan, felvont szemöldökkel fordul Rachel felé, most már teljesen eltakarva a fényt, így a lány az arcát is kiveheti majd jobban. Habár őt ez egyáltalán nem érdekli. Inkább az, hogy megzavarták a számolásban, ezért most kezdheti majd az egészet az elejéről. Igazából ez sem okoz benne különösebb sértettséget vagy feldúltságot, inkább csak afféle tompa bosszúságot.
- Elnézést, nem akartam megzavarni, de én is csak dolgozni próbálok. Eltévedni pedig nem szoktam. - magázza le kapásból a lányt, csak hogy érzékeltesse vele kissé, hogy ő hajlandó neki megadni a kellő tiszteletet, amit elvár viszont is. Nos, szegény Rachel, ezt hívják úgy, hogy égés. Egyébként az idősebb diákoknak probléma nélkül megengedi, hogy tegezzék, ám Rachel esetében most egyelőre tartja a távolságot, főleg az előbbi kis "beszólása" után.
Végül vet egy elnéző pillantást és egy mosolyt a lány felé, jelezve, hogy nem történt különösebb probléma. Elvégre nem is történt. Bár kicsit már kezdett nevetséges lenni, hogy minimum harmadszorra nézték diáknak, pedig még két teljes hete sem dolgozott az iskolában. Ennyire azért nincsen babapofija, ezt ne mondja senki, mert nem igaz. Vet egy pillantást a Rellonos papírjára, aztán sóhajt egyet. Szinte teljesen üres, hát persze.
- Egyébként sem rám vagy mérges. - állapítja meg egy kisfiús mosoly kíséretében, tegezésre váltva. Egy pillanattal később arrébblép egyet, hogy ne takarja el előle a fényt, és visszafordul a polc felé. Befejezi, amit elkezdett.

Rachel

Továbbra sem tudja folytatni a számolást, Rachel ugyanis újra megszólal. Ráadásul most éppen egy olyan mondat szökik ki belőle, amely Bárcián érdeklődését is felkelti. Egy kisebb sóhaj kíséretében leengedi maga mellé a rajztábláját, ugyanis érzi, hogyha ez így megy tovább, egy darabig még nem lesz szüksége a listájára. Szó se róla, szívesen beszélget ő akárkivel, csak éppen nem munkaidőben. Most ugyanis ketyeg az óra, ő pedig azért kapja a fizetését, hogy a dolgok el legyenek intézve. Márpedig ha aranyos diáklányokkal cseveg, az valószínűleg nem vezet magasfokú hatékonysághoz.
Most már azonban megtörtént a baj, mert elkezdte érdekelni a leányzó, így aztán szépen lassan megpördül a sarka körül és újra ráaggasztja kékjeit a lányra.
- Képről? - kérdezi zavarodottan, kissé ráncolva a homlokát, mikor a lány magyarázkodásba kezd. Gyanút foghatna ugyan, azonban a szokásos lazaságával csak vállat von, egyszerűen válaszolva:
- Biztos a tablóról. Ide jártam. - fűzi hozzá a magyarázatot, bár azon azért egy pillanatra elgondolkodik, hogy mégis miért vannak a diáklányok azzal elfoglalva, hogy az ő tablóképét nézegetik? Erre a gondolatra elégedetten elvigyorodik, bár átfut az agyán, hogy az egész tök értelmetlen – ő maga ugyanis élőben is megtekinthető, még csak fizetni sem kell érte (egyelőre, bár amennyire jövedelmezőnek tűnik, úgy látszik lenne értelme bevezetni). Szóval száz szónak is egy a vége, egyáltalán nem értette, miért a tablóképével vannak elfoglalva. Egyébként is nagyjából ugyanúgy néz ki rajta, mint ahogyan most is kinéz, a változás maximum egy kis borostában lenne megfogható, azonban ma reggel még borotválkozott is, szóval még csak erről sincs szó.
Közben a lány bemutatkozik, Bárcián pedig kezet ráz vele, miközben ő is megosztja a vele kapcsolatos fontosabb tudnivalókat. Ugyan az egyik nagytermi vacsora során be lett jelentve, mint új gazdasági igazgató, azonban tisztában volt vele, hogy a diákok jó része nem is mindig odalent vacsorázik, ráadásul ha igen, akkor sem igazán figyel oda az ilyesmire... Inkább a habzsolással szoktak foglalkozni. Ha mégis figyelnek, akkor pedig általában nem elég, hogy egyetlen egyszer látják az arcát ahhoz, hogy aztán a gazdasági iroda falain kívül is ráismerjenek. Szóval tulajdonképpen nem hibzátat ő senkit azért, amiért nem tudja róla, hogy kicsoda. Majd idővel biztosan megszokják a jelenlétét.
- Én pedig a gazdasági igazgató vagyok, Béres Bárcián. Tegezz nyugodtan. - mondja végül a lánynak egy barátságos mosoly kíséretében. Ő aztán tényleg nem tanár, alig kerül kapcsolatba a diákokkal a munkája során, szóval ez igazán nem zavarja. A tiszteletlenség és a bunkóság már annál inkább, ezt nem is tűri jól, és bár ő maga nem biztos benne, hogy adhat bűntetőmunkát, de az biztos, hogy mivel együtt dolgozik az igazgatóval és a helyettesével, ha nagyon akar, azért intézhet egyet. Más kérdés, hogy őt azért nagyon-nagyon nehéz annyira felzaklatni, hogy ilyesmihez folyamodjon. Kábé lehetetlen.
Újra a lányra néz, egy egyszerű kérdéssel felelve Rachel gondjára:
- Ha rosszul érzed magad tőle, akkor miért csinálod? - teljesen egyszerű kérdés, ám Berci úgy látja, a kelleténél többször kell feltennie az embereknek. Elvégre vannak kötelező dolgok, amelyeket az ember kedve ellenére is csinál, ám a rajzolás pont nem tartozik közéjük... Ez nem kötelező. Éppen ezért érthetetlen számára, miért kínozná magát ezzel bárki, hogyha csak bosszúságot okoz számára.

Rachel

Csak egy nem annyira élénk mosollyal nyugtázza a lány megjegyzését a karrierjére vonatkozóan. Azon gondolkodik, hogy tulajdonképpen már talán vezető is lehetne az egyik parancsnokságon aurorként, hogyha nem változtat útközben tervet. De egyszerűen nem volt neki való az a munka. Azt remélte, attól majd megjön a hőn áhított rendszeres adrenalinlöket, az izgalom, a rég keresett pörgés... De aztán egy idő után belátta, hogy nála ez talán sosem fog eljönni. Egyszerűen elunta ezt is, ahogyan minden mást is eddig, talán az idegen nyelvek tanulását leszámítva. És persze az utazást, de ez külön kategória volt, érthető okokból. Annak nem önszántából vetett véget.
Leginkább hálás, amikor Rachel újra beszélni kezd, így inkább rá tud figyelni, mintsem a saját hülyeségeivel foglalkozna. Kicsit meglepődik a lányon, ugyanis a Rellonos hosszas beszámolóba kezd, kifejti a véleményét és részletekbe menően mesél a szenvedélyéről. Egy pillanatra elgondolkodik. Na ez lenne az, amit ő is keres. Egy olyan akármi, amely esetében ő sem tudna mást tenni, csak minden egyes szembejövőnek (akinek legalább már a nevét tudja)  lelkesedéssel mesélni róla, nem érdekelve, hogy a másikat egyáltalán leköti-e, és csak mondani és mondani, és közben érezni a belül lüktető életerőt, amely hajtja a cselekedeteit. Ám ő sosem érzett ilyet záros időnél tovább. Mindig jött egy-két új dolog, érezte is egy darabig, aztán egyszerűen csak... Elmúlt. Rámosolyog a lányra, mikor az befejezi a mesélnivalóját, majd kedvesen válaszol:
- Érdekesen hangzik, és egyetértek veled. A fényképek tényleg sokat elmondanak. Ha ezt választod, biztosan szép hivatásod lesz. - állapítja meg, bár azt már nem teszi hozzá, amit egyébként is gondol még a a dologról, vagyis, hogy fizetése már annál kevésbé lesz szép. Ám pontosan ő az, aki a legjobban tudja, hogy ez nem igazán számít. A fél karját odaadta volna egy olyan állásért, amit ilyen lelkesedéssel szeret. Ja várjunk csak... Oda is adta. Morbid-nem morbid, ezt a mondást valószínúleg Bárciánról írták.
- Nos, én korántsem foglalatoskodom ilyen érdekes dolgokkal. - nevet fel, sugárzó arccal nézve a lányra. Szórakoztatónak találja a társalgást, különös tekintettel a lány kedves jóindulatúságára, ahogyan vele próbál beszélgetni. Igyekszik nem éreztetni vele, hogy erre igazán semmi szükség nincsen szerinte, ugyanis meggyőződése, hogy a lány alapvetően udvariaskodik vele. Ő nem tud a képről, így semmilyen egyéb elképzelése nincs, hogyan kelthette volna fel Rachel érdeklődését ennyire, másként. Éppen ezért inkább úgy dönt, hogy visszatereli a beszélgetést a lányra.
- Szerintem egyszerűbb lenne, hogyha kezdetnek kiszemelnél magadnak valamit, amit lerajzolhatsz. Másolni mindig sokkal könnyebb. - próbál tanácsot adni, bár ő maga sem konyít olyan rengeteget a firkálmányok gyártásához. Azonban a tanácsai általában bejönnek, ezért most is igyekszik hasznos lenni. Ahogy mindig.

Ádám

Kissé szórakozik Ádámon, amikor válaszolni próbál a kérdésére. Láthatóan ő sem tudja tökéletesen a választ a kérdésre, amelyet ezek szerint magának sem gyakorta tesz fel. Berci persze megérti a dolgot, teljesen. Így alakult, és az adott pillanatban ez tűnt a legjobb döntésnek, azóta pedig nem bánta meg, szóval ez van. Ő is volt már hasonló helyzetben, igaz nem gyakran, de azért tudott azonosulni a dologgal. Végül egy tűnödő pillantás kíséretében fejtette ki a dologgal kapcsolatos gondolatait.
- Hát nézd, azt mindenki tudja, hogy a kviddics-sztárság nem egy halálos ágyig tartó hivatás... Ahhoz képest, te folytatásnak is elég szép karriert építettél ki. - állapítja meg, és teljesen őszinte is. Elvégre a Bagolykő az ország legnevesebb (és valószínűleg legjobb) iskolája, ráadásul még nemzetközi értelmeben is elég elismert. Az igazgatóhelyettesének lenni, tulajdonképpen elég elismerésre méltó dolog. Még akkor is, hogyha néhanapján elhagy egy-két papírt... Mindenki hibázik néha.
Rosszallóan rázza csak a fejét a diáklányokkal kapcsolatos megjegyzésekre, persze tudja, hogy csak viccelődik vele a kolléga. Egy kicsit azért elgondolkodik a dolgon, miközben a poharára sandít. Nem mintha számítana az egész, hiszen a diáklányokkal semmiképp sem érintkezik túl sokat, már csak azért sem, mert nem igazán venné jól ki magát a dolog. Egyébként is, az anyja szerint lassan feleséget kellene már keresnie, ennyi idősen. Azt pedig biztosan nem a diáklányok között fog találni.
Ádám következő megállapítására felkapja a fejét, majd felmerül benne a kérdés, vajon mennyinek nézhetett ki így elsőre... Érdekes, a diákok fiatalabbnak nézik, a tanárok öregebbnek... Most már biztos benne, hogy nem ő a fura itt, hanem mindenki más flúgos. Nem lehet valakinek egyszerre fiatalos és öreges a feje, képtelenség. Kivéve, ha az ember metamorfmágus, de ez a veszély Berci esetében nem állt fenn.
- Harminc leszek jövőre. - néz a férfire, miközben elmotyogja a mondatot. Igazából nem annyira számít a kora, de azért ha már szóba került, akkor készséggel elmondja. Nem fog belehalni, ha a mai napon eggyel több mondatot mond el.
- Szertem a falut, és egyébként is csak pár nap már... Nagyobb macera lenne bárhova átcuccolni most már, mint maradni. - vonja meg a vállát, de azért vet egy hálás pillantást Ádámra. Bármennyire is röhejesen hangzik, egy pillanatra az anyukája ugrik be neki. Na nem mintha Ádámmal túlzottan hasonlítanának, egyszerűen csak utoljára ilyen praktikai szempontokból ő aggódott érte hasonlóan. Más kérdés, hogy ő nem is hagyta rá így, mint Ádám... Dehát erre vannak az anyák, vagy mi.
Ádám is felpattan a csörömpölés hallatán, azonban lazán kezeli a dolgot, nem áll neki tenni semmit, így aztán Berci úgy dönt, követi a példáját. Nem ül vissza, inkább az asztalnak támaszkodik.
- Hát, leginkább azért, mert a mugli apukája kedvéért elvégez egy mugli, gazdasággal foglalkozó szakot az egyetemen... De gondolom láttad a jelentkezési lapomat, auror is vagyok. Igazából csak csapongok a végzettségeim között. Azért pont ide jöttem, mert szeretek itt lenni. Itt nőttem fel gyakorlatilag. - ... emlékeztet rá, ki vagyok. fejezi be gondolatban a mondatot, és nagyjából az igazat is mondja. Erre a nagy kérdésre próbált rájönni évekig a baleset előtt, sikertelenül. Aztán eljött oda, ahol utoljára még tudta. A "nagy történet" tulajdonképpen az ő esetében rövid és egyszerű.

Bianka

Zsebre tett kezekkel battyog, Bogolyfalva utcáit járja, míg el nem ér a piactérre. Egy-két könnyebb bájitalt szeretne elkészíteni, ám a hozzávalókért nincs kedve az iskoláig menni, és egyébként is tudja, hogy itt mindenféle jót meg lehet találni. Fapofával nézelődik körbe, pár éve járt a falunak ezen a részén utoljára, így most csendes szemlélődéssel igyekszik begyűjteni az információkat a változásról a legutóbbi látogatáshoz képest. Igazából nem nagyon talál semmi szembetűnőt, semmit, ami kifejezetten másként hagyott volna benne nyomot korábban. Éppen gyógynövényeket árúsító hölgyek bódéi között sétál el, amikor valami különösre lesz figyelmes. Két, neki háttal álló férfit lát meg, és egy libbenő kabátot, amelyben vadul keresnek valakit. Biztosan nem hozzájuk tartozik a kabát, ugyanis nőies a szabása, azonban tulajdonost nem lát meg hozzá. Szapora léptekkel közelebb sétál, hogy jobban lásson. Ekkor bukkan ki számára a férfiak válla mögül egy lány arca, amit nagy valószínűséggel éppen most vertek be.
A férfi adrenalin szintje egy pillanatra megugrik, de aztán visszaszerzi nyugalmát, ám addigra a pálcája már a kezében van. Nem megy közelebb, ugyanis innen is tökéletesen eltalája őket valószínűleg, az előnyét pedig szeretné megőrizni, amit az jelent, hogy egyelőre nem vették észre. Túlságosan el voltak foglalva a lánnyal. Végül pár lépést megindulva a trió felé, pálcáját a jobboldali férfira szegezi.
- Stupor! - a pálcából előtörik a jól ismert fény, majd pár pillanat múlva a férfi összecsuklik. A másikkal azonban már nincs ennyire egyszerű dolga, hiszen amíg a társát elkábította, észrevette őt, és ő is pálcát ránt. Közben több árus is feljajdulva rohan mindenfelé, észrevéve a csetepatét.
- Protego! - vonja maga köré pajzsát. Szerencsére nagyon erős pajzsot tud megidézni, főleg most, hogy még kipihenten is érkezett, éppen ezért akkor sem lesz nagyobb baj, ha a következő egy-két átkot esetleg nem tudja elkerülni.
- Silario! - mutat a pálcájával a férfi felé, miközben a felé küldött átkokat kerülgeti. A pajzsbűbáj már nem hat, így most gyorsan bevágja magát az egyik bódé mögé, majd onnan kihajolva küldi a következő átkot. Szerencsére az ellenfele nem lehet túl magasan képzett, ugyanis nem tudja, milyen átkot szórt rá az előbb, és lendületesen küldi tovább az átkait. Berci elégedetten látja, hogy hatásos volt az ötlet, a férfi ereje ugyanis egyre fogy, erre ő maga is kezd lassacskán rájönni. Már nehezen áll a két lábán, amikor Bárcián végül ráküld egy utolsót.
- Stupor! - ám ebben a pillanatban a férfi levágja magát a földre, ezért ez a varázslat nem találja el, így az ugyan legyengül, egyelőre még nincsen elkapva. Annyi ereje már biztos nincs, hogy Biankát bántsa, ráadásul továbbra is Bárcián kötheti le a figyelmét, ám még magánál van.
Bárcián felpattan és közelebb szalad, majd mielőtt a férfi reagálni tudna, újabb kábító átkot szór rá, ezúttal sikeresen. Rengeteg kérdés cikázik a fejében. Mégis hogy kerültek ezek ide? Főleg fényes nappal? Hogy vették egyáltalán a bátorságot ekkora tömegben, hogy megtámadjanak valakit? Egyébként is, mit reméltek, mit tudnak elemelni egy diáklánytól? Végül a kérdései közül csak egyet mond ki, miközben kékjeit a lányra szegezi.
- Jól vagy? Nem törték el semmid? - néz a lányra készségesen. A pálcáját egyelőre nem teszi el, hátha szükség lesz egy-két gyógyító bűbájra (ez szinte biztos), illetve tervez küldeni egy patrónust is, hogy a szolgálatban levő bogolyfalvai aurorok elvigyék ezt a két barmot innen. Ez azonban most ráér, a kábitó átok még hat egy darabig, előbb azt szeretné tudni, a lány hogy van.
Azt nyilvánvalóan látja, hogy zaklatott állapotban van, hiszen hogy a fenébe ne lenne, ezért nem túl erősen, de alkalmazza a képességét és kivetíti a nyugalmát Biankára. Az ő szívverése már teljesen lelassult, hamar visszaállt minden a normális kerékvágásba. Pár pillanat múlva pedig a Navinés is érezheti majd, ahogyan elönti a nyugalom, a gondolatai pedig összeszedettebbek lesznek. Direkt nem csinálja túl erősen, nem szándékozik teljes zen állapotba vinni a lányt, de a szívverése neki is le fog lassulni hamar, és a félelme is elmúlik. Éppen csak pár jótékony hatás, hogy a kellemetlen érzés elmúljon. Nem is volt benne biztos a férfi, hogy ki fogja szúrni, hogy az ő keze van a dologban, bár kicsit természetellenes lehet a hirtelen nyugalom. Igazából ez már a lány jellemétől függ, hogy mennyire lesz számára a dolog különös, észreveszi-e a dolgot. Ezzel Berci egyelőre nem lehetett tisztában.
- Ha szabad... Valetudo! - szegezi a lány szájánál levő sebre a pálcáját, amikor jobban szemügyre veszi a hölgyeményt. Szó se róla, jól helybenhagyták. Továbbra is csak vár, érdeklődve fürkészi a lány arcát, egyrészt a lelkiállapotában beálló változásokat keresve a tekintetében, másrészt az információkra várva, hogy hol sérült meg pontosan.

Luca

További kérdések záporoznak a gyanútlan férfi nyakába. Hát, arra igazán nem számított, hogy így fog indulni ez a reggel. Luca tulajdonképpen nem ad egyértelmű választ neki, azonban a kérdései beszélnek helyette. Végül aztán elmagyarázza, pontosan miben is áll a képessége. Egy pár másodpercre a férfi csodálkozva vonja fel a szemöldökét. A lány képessége jóval széleskörűbb, mint amilyen az övé. Nem csoda, hogy láthatóan nem igazán bír el vele. Vet felé egy megértő pillantást, majd óvatosan magyarázni kezd.
- Hát, az én helyzetem elég más. Én nem érzem mások érzéseit, csak a normális módszerekkel tudom felmérni, én nem vagyok átérző... Nekem csak felerősödött az egyik személyiségjegyem és átitatta a bennem levő varázserő. Ez más. És még így is rengeteget gyakoroltam, hogy ilyen egyszerűen menjen, eleinte nem volt a kezemben az irányítás. De sok időm volt megtanulni. - fejezi be végül a magyarázatot. Elvégre eltelt már majdnem 13 év azóta, hogy ráeszmélt a saját képességére, azóta pedig egy auror-képzésen is túl volt, ahol a fegyelem és az önkontroll szintén szükséges kvalitások voltak. Tényleg nem igazán lehet összehasonlítani a két helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy Lucának egyszerre két irányban is meg kell küzdenie a képességével. Egyszerre a befelé és a kifelé irányuló információknak is helyet hagynia az elméjében és erőt hagynia a testében. Ez összetett feladat, és egyértelműen tanulást igényel. Igazából a férfi egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy pont önmagát nem sikerült kontrollálnia, tulajdonképpen teljesen várható volt.
- Benned találkozik az, amit másokban érzel, és amit átadni szeretnél. Ha belegondolsz, kicsit sem meglepő, hogy pont magadat nem tudod rendesen irányítani, ott a legnagyobb a zűrzavar. Nekem, így kívülről szemlélve, sokkal könnyebb. - magát pedig soha nem esett nehezére megnyugtatni, bár ezt már nem teszi hozzá. Ebben is különbözik a helyzetük – benne csak egy fajta állapot kavarog folyton, míg Lucában mindegyik. Együttérzően néz a lányra, ezt ugyanis nem lehet könnyű irányítani. Nem igazán tud mit mondani. Az alsó ajkát beharapva gondolkodik el egy fél perc erejéig, majd megszakítja a köztük falként felhúzódó csendet.
- Ha szeretnéd, az átadásban tudok segíteni. Szerintem az összes érzelem hasonló elven működhet, mint a nyugalom. Ami az átérzést illeti... Abban sajnos nem vagyok járatos. De egyébként ha saját magad kontrollálásáról van szó, egy jó okklumentor is hasznos tanácsokkal szolgálhat. - nyögi ki végül a leghasznosabb tanácsot, ami eszébe jut. Úgy gondolja, tényleg köze lehet az elme irányításának az érzelmek irányításához is. Hiába nem lehet az érzelmeket túlzott mértékben az elménkkel befolyásolni, a varázserő segítségével azonban igen, azt pedig az elménkkel irányítjuk. Ő maga is járatos valamennyire az okklumenciában, ám úgy tudja, a kastélyban van olyan, aki nála jobb ebben, elvégre legilimenciát is tanítanak itt, ha jól tudja.
Közben elveszi Lucától a levelet, majd a szokásos, alapos és figyelmes attitűdjét veszi fel. Már hozzászokott ahhoz, hogy sok papír tartalmából gyorsan és hatékonyan kell leszűrnie a lényeget, ezért ebben jó. Így aztán nem telik el fél perc sem, és már el is mosolyodik. A nevetését elfojtja, nem akarja a lányt megalázni, inkább csak egy nagy vigyorral csóválja meg a fejét.
- Neked csak annyi a bajod, hogy nem vagy elég alapos... Itt nincsen semmi gond. Tessék, nézd a második oldalt. - nyújtja vissza a lánynak a levelét, közben pedig egyre jobb a kedve. Elvégre még csak most jön az a rész, hogy Luca rájön, hogy le fogják szerződtetni. Ha a sejtései helyesek, és a lányból ugyanolyan intenzitással fog kitörni az öröm, mint egy pár perce a hisztéria, akkor pedig itt nemsokára hatalmas boldogság lesz. Ezért aztán a lány arcát kémleli, nem akar lemaradni a boldog pillanatról, amikor leesik neki.
- Azt hiszem ez pedig az a pillanat, amikor hivatalosan is gratulálok. - mondja még egy sejtelmes mosollyal, tekintetével pedig a lány tekintetét követi, várva az örömködést.

Rachel

Elismerően pillantana a lányra, ha nem tartaná a dolgot kissé kínosnak, ezért inkább nem néz rá, csak bólogat. Ezek szerint ugyanis Rachel is rájött már az anyagiakkal kapcsolatos kérdésekre is. Hiába tűnhet ez kissé lenézőnek, igazából meglepődik ezen. Nem azért, mert ne lehetne a lány okos, vagy gondolkodhat előre, ám a legtöbb korabelinek ezek a kérdések nem szoktak számítani. Neki sem számítottak az ő korában. Pedig ő mégcsak nem is gazdag, aranyvérű családból származik, ahol aztán tényleg ne kellett volna ilyesmire gondolnia a rendelkezére álló hatalmas anyagi javak miatt. Egyszerűen csak egy 14-15 évest tapasztalata szerint még inkább foglal le az, hogy ő maga mit szeretne csinálni és mit élvez, mint az, hogy mivel lehet jól keresni. De ezek szerint újdonsült kis ismerőse kivétel ez alól.
Közben Rachel elkezd mesélni a további érdekeltségeiről is, Bárcián pedig megállapítja, hogy a lány elég sokoldalú. Őt már ennyi idős korában sem érdekelte ilyen sok dolog, vagy legalábbis nem egyszerre. Időbeli eltérésekkel mondjuk sokkal több is, de  csak azért, mert folyamatosan csapongott a dolgok között.
- Jól hangzik. Sportolni én is sokat szoktam. De inkább a muglik által űzött extrémsportokat részesítem előnyben. - teszi hozzá, már láthatóan nem akarja Rachel annyiban hagyni, hogy a férfiől semmit nem tud meg. Elgondolkodik rajta, hogy egy igazi aranyvérű lehetséges, hogy vérlázítónak találja ezt, elvégre a varázslóknak is van tömérdek sportjuk... Azonban ő jobban szereti azt, amikor nincs ott a mágia, hogy körülvegye és megvédje. Olyankor tud igazi izgalmat átélni, mert akkor tudja, hogy tényleg csak magára számíthat, még a varázserejére sem. Számára van ebben valami izgalmas.
- Utazni és új nyelveket megismerni. - teszi végül hozzá, mert ez felel meg a legjobban annak, amiről Rachel beszél. A hangjában van egy kis szomorú él, egy pillanatra letekint a kesztyűs kezére, bár igyekszik úgy tenni, hogy Rachel ne vegye észre. Direkt nem beszél a dologról múltidőben, mert nincs kedve magyarázkodni, főleg nem a lánynak, akit még csak nem ismer. Nem igazán van köze hozzá, ezért inkább nem is hozza szóba a dolgot. Ő tulajdonképpen már elveszítette azt, amit igazán szeret csinálni.
Kissé felnevet Rachel aranyos kérdésén, majd lágyan, ám cseppet okítólag szólal meg:
- Nem veszett ügy, csak szerintem túl sokat szeretnél túl gyorsan. Nem lehet rögtön úgy kezdeni, hogy bármit elképzelsz, tökéletesen fog menni. - feleli a lánynak egyszerűen, mert így is gondolja. Nem kell olyan mohónak lenni, előbb-utóbb úgyis belejön, de mindenkinek kezdenie kell valahol.
- Indeed. - feleli még a lánynak. A nevéből már sejtette, hogy nem a magyar az anyanyelve, ez pedig most be is bizonyosodott. Nos, Bercinek mondhatja bárhogyan, legalábbis kilenc nyelv biztosan van, amelyen megértené. Az ő hibája, valóban mindig lefelejti a gazdasági igazgató mellől, hogy ő a suli nemzetközi kapcsolattartója is. Úgy már túl hosszú lenne a bemutatkozás, meg egyébként is, ez a munkájának sokkal kisebb részét teszi ki. Bár ez az izgalmasabb része.

Artemisia
Svédország, Valhalla termálfürdő | Előzmény: itt

Örömmel konstatálja, hogy nem lett hatalmas hiszti az esetből. Sajnos mostanában túl sok olyan nővel találkozik, akik nem veszik a dolgokat ennyire könnyedén, egyszerűen leragadnak és beleélik magukat a mindennapok elkerülhetetlen "tragédiáiba", utána pedig próbálhatják eltakarítani a romokat... Mintha akkor már ugyan nem volna mindegy. Éppen ezért üdítő számára most olyasvalakinek a társaságában lenni, aki nem így viselkedik.
Olyannyira, hogy mire a férfi bemutatkozna, a feketeség már vissza is foglalja a helyét és újra lehunyja a szemeit, igyekezvén kizárni a külvilágot. Bárciánnak pedig egyáltalán nem áll szándékában zavarni, inkább csak igyekezne elővenni a jómodorát, ha már eddig nem a legjobb oldalát sikerült megvillogtatnia.
 - Gemmológia? - érdeklődve vonja fel a szemöldökét, majd kicsit összeráncolja, elgondolkodik. Természetesen tudja, hogy mit takar ez a témakör úgy általánosságban, ám nem rémlik neki, hogy a Bagolykőben annak idején lett volna ilyen tantárgy, amikor ő járt éppen ide. Éppen ezért aztán azt sem nagyon tudja elképzelni, hogy mondjuk a 16-17 évesek számára tanított Gemmológia miben merülhet ki. De nem lepődik meg, sok ilyesmivel találkozott mióta visszajött. Az ő idejében például még Legilimenciát sem oktattak a Bagolykőben, és elsőre arról sem nagyon tudta elképzelni, hogy mit lehetne róla mondani... De aztán kiderült, hogy a dolognak tulajdonképpen van értelme.
Mindenesetre a válaszát megkapja, tényleg az iskola falai között láthatta Artemisiát, elvégre tanár. A neve hallatán valamiért Ádám neve is beugrik a férfinek, ám nem tudná megmondani hirtelen, hogy miért. Valószínűleg csak azért, mert ő is kolléga. Vagy azért, mert még tartozik neki egy snowboard visszavágóval. Fene sem tudja, miért pont most jutott eszébe.
 - Hát, biztosan érdekesebb, mint a kimuatatásaim. - nevet fel végül, majd kicsit kiemelkedik a vízből, mert kezd melege lenni. Ám ez egy másodperccel később rögtön el is múlik. Jót mulat a helyzeten, ugyanis a karján a vizes szőr szinte pillanatok alatt elkezd megfagyni és szép fehér lesz. Visszamártja a vízbe, így a dolgok rögtön visszaállnak a normális kerékvágásba. Tetszik neki a dolog, ezért újra kiemeli a karját a vízből, közben pedig már kissé a mellkasán is kezd fehéredni a szőr, ő pedig akaratlanul is hangosan felnevet.
 - Azt hiszem, így készülnek a jetik. - mormogja, alapvetően inkább magának, mintsem Artemisiának, ám ő is hallhatja. Pár pillanat után azonban visszatalál a felnőtt énjéhez és visszamerül a vízbe, főleg, hogy egyébként sem szándékozik megfázni. Kékjeit a nőre szegezi, figyelve a reakcióját. Valószínűleg lassan már ott tart, hogy ötévesnek nézi Bercit, ám ez őt láthatóan nem zaklatja fel, halálos nyugalom árad a tekintetéből, illetve egy kis kíváncsiság. Csak a szokásos.

Artemisia

A férfi még pár pillanatig elszórakozik az időjárási viszonyoknak köszönhető kis jelenségen, majd rögtön a nőre szegezi a pillantását, amikor az – kérve, kéretlenül – válaszol a korábbi megszólalására. Önkéntelenül is csak arra tud gondolni, hogy ennek a nőnek bizony szüksége lenne egy jó nagy adag lazaságra, hogy kicsit könnyedebben tudja az ilyen helyzeteket kezelni, vagy legalábbis le tudják nyűgözni az életben megjelenő apró dolgok. Nem is igazán tud máshogy reagálni, csak egy nyugodt mosollyal és egy kedves pillantással, miközben megvonja a vállát és válaszol. Ha Artemisia azt remélte, hogy a gúnyolódás hatásos lesz, rossz emberrel fürdőzik együtt. Berciről lepereg az ilyesmi.
 - Persze, hogy nem. De talán mégiscsak kellmesebb a szórakoztató oldaláról megközelíteni a dolgokat, nem? - néz kíváncsian a nőre, kicsit cukkolva őt. Elvégre nem lehet folyamatosan mindent emögül a túlontúl reális, már-már rideg látásmód mögül szemlélni... Vagyis lehet, sokan csinálják is, ám Bárcián számára ez elég unalmasnak tűnik, ráadásul egyáltalán nem túl örömtelinek.
A következő kérdésére kissé ráncolni kezdi a homlokát. Lehetséges, hogy eddig saját zsebéből állta volna a nő az órájához szükséges kellékeket? Látszik bizony, hogy az elődje kicsit kaotikusan végezhette a munkáját, ugyanis nem ez az első furcsa eset amivel találkozik mostanában... Ám jelen pillanatban ez viszi a prímet. Még mindig rosszalló a pillantása, miközben kicsit közelebb úszik a nőhöz, majd készségesen megszólal.
 - Igen. Sőt, ha összeállít egy listát nekem a szükséges dolgokról, el is intézek mindent. - mondja habozás nélkül, elvégre a beszerzés is a munkakörébe tartozik. Láthatóan megkomolyodott az elmúlt pár pillanatban az arca, hiszen ha munkáról van szó, rögtön sokkal felnőttebbé válik. Vannak dolgok, amelyek fontosabbak, mintsem hogy viccet lehessen űzni belőlük. Nos, Bárcián számára ez éppen egy ilyen dolog.
 - Merlinre, hogyan csinálta eddig? - bukik ki belőle a kérdés, bár a választ természetesen szinte tudja előre. Csak azt nem érti, hogyan történhetett meg, hogy senki nem gondolt az Artemisia órájához szükséges kellékek beszerzésére, pont ebben az iskolában. Kemény tandíjat fizetnek a kölykök (pontosabban a kedves szüleik), hogy itt tanulhassanak, hát pont erre ne lenne pénz?

Artemisia

Nem is igazán tudja eldönteni, hogy most legyen-e elégedetlen, hogy a munkáját részben a tanárok végzik el helyette, vagy inkább legyen hálás, hogy neki ennyivel is kevesebb a dolga. Végül az utóbbi opció mellett dönt, mert az tölti el jobb érzéssel. Bárcián ilyen értelmeben nem egy bonyolult jelenség, nem is nehéz éppen ezért a kedvére tenni.
 - Hát ez nem lep meg, sokan vannak itt így ezzel. - nevet fel végül Artemisia incselkedésére, majd kissé felvonja a szemöldökét és egy szórakozott mosollyal megvonja a vállát. Szerencsére az iskola egyáltalán nem szűkölködik, így aztán az a legkisebb probléma, hogy hogyan ossza el a büdzsét a kiadások között úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Az még a munka jobbik fele. Inkább az adminisztráció az, amitől még annál is jobban égnek áll a haja, mint amikor reggelente felkel. Attól is csak a húzósabb heteken, hiszen alapvetően szereti azt, amit csinál.
Érdeklődve hallgatja a nőt, közben pedig kicsit le is van nyűgözve. Szereti, mikor az emberek ilyen lelkesedéssel beszélnek az életük különböző területeiről, legyen az akár munka, akár család, akár valamilyen hobbi... Sokkal jobban kedveli ezt az attitűdöt, mint amikor valaki egész nap csak nyavalyogni tud arról, hogy hány ponton rossz az élete. Mindenkivel történnek rossz dolgok, éppen ez a kihívás. Mindig megtalálni a jót.
 - Talpraesett egy nő maga. - mondja elismerően, majd hagyja, hadd menjen ki a medence szélére. Észrevette már a nő hegeit korábban, azonban ha valaki, ő diszkrét az ilyesmivel kapcsolatban. Ki lenne az, ha nem egy olyan ember, akinek hiányzik az egyik karja és mágikusan van pótolva? Biztos benne, hogy fordítva sincsen ez másképp, ám Artemisiából is kinézi a diszkréciót. Magából indul ki, ő pedig nem szeret beszélni róla, éppen ezért másokat sem faggat. Ennyire egyszerű az egész.
Miközben a nőt figyeli, pár pillanatig a tetoválásain időzik a tekintete. Azon gondolkodik (nem, nem azon, hogyan nézhet ki Artemisia ruha nélkül), hogy vajon mikor és miért kerültek fel a nő bőrére. Ahogy az eddigi ismerősein látta, ezeknek mindig van külön története.
 - Mit szimbolizál? A tetoválás. - kérdez rá végül, mert úgy van vele, hogy a sebhelyekkel ellentétben most talán nem indiszkrét.

Artemisia

Egy pár pillanatig habozik csak, mielőtt elvenné a nő kezéből a felé nyújtott italt. Ez is csak afféle automatikus reflex, ami az alkoholos italok kerülését illetően alakult ki benne, és amely néha akkor is megjelenik, amikor nincs rá szükség – vagyis munkaidőn kívül. Gyorsan rá is jön, hogy bizony ma már semmi elintéznivalója nincsen, gondolatban pedig még kicsit korholja is magát, elvégre nem is lenne itt, ha ez nem lenne így, szóval a dolog meglehetősen egyértelmű kellett volna, hogy legyen.
 - Köszönöm. - mondja, miközben a kezeit rátapasztja a nemrég megidézett pohárra. A meleg kellemesen fut végig az ujjaitól majdnem a csuklójáig. Közben a pillantását újra a nő arcára függeszti, aki immár felé fordul, és éppen az imént feltett kérdésére válaszol. A szavai igazán szépek és igazak. A férfi elmosolyodik a gondolatra, hogy pont valami hasonlót fogalmazott meg magában pár perccel ezelőtt, és pont Artemisia juttatta eszébe. Ezek szerint nem véletlen, és nem is tapintott mellé, mikor úgy gondolta, hogy a nő olyasvalaki, aki mindig igyekszik megtalálni az életben a szépet.
A nő szavai nyomán az eddig kissé bohókásabb légkör most valamennyire komollyá válik, Berci pedig éppen azon töpreng, hogy mit is mondhatna erre, mert elég nehezen jönnek a szájára a szavak.
 - Egyetértek. - mondja végül halkan, bólintva egyet, majd belekortyolva az italába. Szerencsére Artemisia újra megtöri a csendet, és tovább tereli a beszélgetést, a megfogalmazása pedig újra visszahozza a viccelődést a beszélgetésbe.
 - Oh, én csak gyönyörködöm. De talán egyszer lesz egy. - mondja tűnődve, hiszen tényleg megfordult már a fejében a gondolat. A fájdalomtól nem fél, inkább csak várja még a tökéletes mintát, amit aztán egy életre magán szeretne majd tudni. Nem biztos, hogy eljön valaha, de ha igen, azt tudni fogja.
 - Szóval akkor folyamatosan bővül? - bök át a nő válla felett, természetesen a tetoválásra célozva. Elvégre ha minden egyes levél egy szerette, akkor néha elő kell, hogy kerüljenek újabb és újabb levelek. Azt nem feltételezi a férfi, hogy el is tűnik valamennyi, mert egyrészt az életszemlélete meglehetősen pozitív, másrészt pedig úgy gondolja, hogy a halál ilyen értelemben a szeretetnek nem áll útjába. Olyat pedig az emberek csak nem tesznek túl gyakran, amivel ezt a szeretet örökre elveszíthetik... Összességében ez a kérdés a kézenfekvő számára.

Artemisia

A tanárnőnek Bárciánnal ilyen értelemben meglehetősen könnyű a dolga. A férfit sok dolog érdekli és sok mindenről van véleménye is, ezért beszélgetni egyáltalán nem nehéz vele. Különösen azért, mert az egyik dolog, ami eléggé foglalkoztatja, az emberi természet. No persze mint semmit, ezt sem viszi túlzásba, de igaz, hogy szeret beszélgetni és érdeklődő ha mások dolgairól van szó, ezért egyáltalán nem nehéz megtalálni vele a közös hangot. Ezt érzékelheti most Artemisia is, Berci pedig örül, mert látja, hogy egyre inkább feloldódni látszik beszélgetőpartnere.
 - Hű köszönöm, ezt az ajánlatot szerintem el is fogadom. Tényleg érdekel, hogyan működik az ilyesmi. - néz meglepődve, ám egy kisfiúsan lelkes mosollyal a nőre. Nem igazán számított erre a felajánlásra, de tulajdonképpen jó ötletnek tűnik. Ha egyedül menne el egy ilyen helyre valószínűleg egyébként is hülyének néznék, hogyha csak úgy megállna ott és elkezdné szemügyre venni a berendezési tárgyakat és a munkafolyamatot... Úgy azonban mindjárt más, hogyha azért megy, mert elkísér valakit.
 - És mi fog felkerülni és hova? - kérdezi érdeklődve, miután újabb pár kortyot eltűntet a forralt borból. Elismerően pillant egyet, majd egy gyors torokköszörülés után úgy dönt, meg is dicséri  a dolgot, még ha nem is biztos benne, hogy nem csak egyszerűen egy sarki árustól van. Bár ha igen, akkor különösképpen finom, ahhoz képest.
 - Nagyon finom. Egészen karácsonyi hangulatom lett. - vallja be őszintén, hiszen tényleg szinte megjelentek a lelki szemei előtt az ünnepi fények és a hó illata. Pár pillanat kell is hozzá hogy rájöjjön, a kép azért ennyire tiszta számára, mert a hó illatát tényleg érzi, a fehérség pedig betölt körülötte mindent. Sután elmosolyodva körbe is néz, majd kicsit lejjebb ereszkedik a vízben, már csak a feje kandikál ki. Az arcát a két kezével kicsit összevizezi, de továbbra sem veszi le a pillantását társnőjéről, akinek éppen a válaszát várja.

Artemisia

Bólint egyet, jelezve, hogy részéről rendben van és mehetnek ha úgy adódik, mert tényleg érdekli a dolog.
 - Jó, bagolyban tudunk egyeztetni, de az irodám is elég könnyen megtalálható. Az igazgatói mellett van. - mondja, elvégre szóban talán egyszerűbb és gyorsabb egyeztetni. Az irodájában pedig majdnem mindig megtalálható, ráadásul elég központi helyen is van a szoba, szóval egyáltalán nem nehéz a férfit megtalálni, már ha az ember keresi. A kezeit néha leveszi a pohárról, egy darabig még érzi a bőrén pár másodpercig, aztán amikor elmúlik, újra visszateszi őket, ezzel játszik, miközben nyugodtan bólogat a nő szavait hallva.
 - Az nem fáj nagyon? Mármint ha a csontra csinálják? Mindenesetre biztosan szép lesz. - mondja, és igyekszik nem hagyni, hogy a gondolatai túlzottan elkalandozzanak, vagy legalábbis annyira ne, hogy rögvest a valóságban is szemügyre vegye az említett területet a túl sokat nem takaró fürdőruhában. Szerencsére ilyen szempontból férfi létére elég nagy önuralomra tett már szert, márészt pedig a vízen keresztül egyébként sem lenne könnyű dolga, szóval sokáig nem kell magával viaskodnia. Egyébként is tökéletesen biztos benne, hogy a nő rögtön kiszúrná, hogyha a tekintete csak egy pillanatra is rossz helyre tévedne, így ezt igyekszik elkerülni. Kínos lenne utána a találkozás. Egyébként is, mivel a tetoválás készültekor esélyesen ott lesz, valószínűleg fogja látni, hogy miről van szó.
Belepillant a bögréjébe, miközben annak tartalmáról beszélgetnek, majd megvonja kissé a vállát, miközben felel a kérdésre.
 - Komolyan? Nagyon jó. Édesanyám néha próbálkozott vele, de elég csúfos kudarcot vallott általában. - idézi fel magában hirtelen azt a pár régi karácsonyt, amikor a drága anyukája úgy döntött, tesz egy kísérletet az ital otthoni előállítására. Valahogy azonban valamelyik fűszerből egyszerűen mindig egy kicsit túl sok lett, és hiába gondolná az ember, hogy ezt egyszerűen nem lehet elrontani, neki sosem jött össze. Így utólag már nevetnek a dolgon, akkoriban azonban nem volt ennyire vicces.
 - Szeretem, gyerekkoromból nagyon sok szép emlék kötődik hozzá. Mostanában mondjuk ritkán töltöttem a családommal. - mondja, és ez így igaz, hiszen az elmúlt pár évben mindig külföldön volt, amikor éppen a karácsonyt esedékes lett volna ünnepelni. Idén azonban itthon lesz és az anyukájával fogja tölteni, ez már biztos. Hédi pedig biztosan nagyon fog örülni, habár a miértje mindkettejük számára szomorú. Ha nincs a baleset, Berci valószínűleg a következő karácsonyt sem Magyarországon töltené. De ezt mindenesetre nem bánja, ahogy még nagyon sok dologgal békélt már meg, sőt, pozitívumként éli meg őket. Tényleg minden rosszban van valami jó. Például, hogy itt lehet most. Végignéz a nő kibomló fürtjein és magában jót mosolyog a tényen, hogy így sokkal szebbnek találja, mint a pedáns módon összefogott hajjal. Ez meglátása szerint a legtöbb férfival így van, ám erről a nők ritkán tudnak. Kezével kicsi hullámokat kavar a vízben, amelynek hatására a nő egy-két fürtje ringani kezd ide-oda. Pár pillanatig élvezi a látványt, aztán felnevet és a nőre néz.
 - Bocsánat, tudom, menthetetlen vagyok! - mondja, ám tény ami tény, remekül mulat, és reméli, hogy Artemisia sem fog érte nagyon megharagudni.

Artemisia

Örömmel konstatálja, hogy azért a témával kapcsolatos tudása mégsem olyan szegényes, és jól tudja, hogy a csontos testrészek esetében a tetoválás jobban fáj. Kifejezetten tetszik neki, hogy ez a nőt a szent cél érdekében egyáltalán nem rettenti el. Látszik, hogy tényleg kemény hölgyről van szó, Bárcián pedig önkéntelenül is elgondolkodik rajta, vajon mi tehette ilyenné. Ezt azonban jó eséllyel egy darabig még nem fogja megtudni, ha meg fogja egyáltalán valaha, azonban ez egyáltalán nem gond. Ettől szép az ismerkedés, lehet találgatni.
 - Mágikus módon lehetne érzésteleníteni, bár gondolom akkor nem lenne ugyanaz. - néz egy kicsit rosszalló tekintettel a nőre, hiszen habár egyáltalán nem mondta, a férfi mégis úgy sejti, hogy a fájdalom is hozzátartozik az egész rituáléhoz. Anélkül talán nem is lenne értelme. A karácsonyos témát a beszélgeőtpartnere nem firtatja, habár igazából nem akkora trauma ez a férfi számára, bár nem bánja, hogy nem kell beszélnie róla. Semmiképp sem egy üdítő téma, akkor pedig inkább marad ennél a kedves és bohókás incselkedésnél, ezt ugyanis jobban élvezi, mint régi sebeket tépkedni. Ő már csak ilyen fura alak.
Örömmel csillan fel a szeme, amikor a nő letegezi, illetve annak is felettébb örül, hogy nem vette rossz néven a kis játékát. Furcsa belegondolnia, hogy a nővel tulajdonképpen egészen eddig magázódtak, holott egy csomó diák már szinte az első perctől letegezte... Hát hiába, ezek azok a neveltetési és szokással kapcsolatos kérdések, amelyek generációról generációra változnak, így mindig újabb és újabb meglepetéseket tartogatva.
Vártalanul vizet kap az arcába. Prüszkölve nevet fel, pár pillanatig pedig nem is tudja, meg kellene-e torolnia ezt a gaztettet. Az egyik szempontból nézve... Artemisia hajának már úgyis mindegy. Márészt viszont, ő egyszer már eláztatta a hölgyet, így aztán most kvittek még csak. Végül csak gyors mozdulatokkal megrázza a fejét, nagyjából egy kutyához hasonlítosan, hogy kijöjjön belőle a víz. Így "véletlenül", de valamennyit a nő is kap belőle, bár tényleg nem sokat. Ártatlan szemekkel pislog a tanárnőre, majd vigyorogva közli:
 - Oh bocsánat, nem szándékoztam... - mondja, bár a vigyorról teljesen egyértelmű, hogy cseppet sem volt véletlen.

Artemisia
Záró

Természetesen egyáltalán nem lepődik meg a nő grimaszolásán. Biztos volt benne, hogy az élményhez hozátartozik a fájdalom is. Ezt már csak önmagából kiindulva is sejtette, ugyanis hasonló esetben valószínűleg ő is ragaszkodna hozzá... Hogyha már hasonló volumenű dolog történik vele, akkor azt érezze is. Ha csak feláll az ember a székből és ott van rajta a tetoválás anélkül, hogy közben bármit érzett volna, az olyan... Üres.
Persze Berci teljesen átlátszó volt a kis fröcskölődésével, a nő pedig természetesen egyáltalán nem hülye, így hamar meg is kapja ami jár neki, hatalmas hullámok és fröcskölés kíséretében. Berci pedig pár pillanatig tétovázik, utána azonban úgy dönt, hogy ezt mégsem hagyhatja tovább. Teljesen elmerül a vízben, addig sem éri több fröcskölés. Gondol egyet, és a hozzá egyébként is nagyon közel álló nő lábát elkapja és finoman kirántja alóla, kicsit meg is húzva őt maga felé. Reményei szerint Artemisia is szépen el fog merülni a vízben. Ha nem is a feje búbjáig, a haja azért biztos elég vizes lesz.
Pár pillanat múlva persze már el is engedi és ő maga is felbukkan a víz alól, hiszen nem gyöngyhalász ő, hogy órákig bírja a víz alatt... Nagy lélegzetvétellel juttatja magát ismét friss oxigénhez, majd az eléggé vizes kolleginára vigyorog, pár rosszalló svéd pillantás kereszttüzében.
 - Na jó, azt hiszem itt az ideje megszárítkoznunk. - mondja a nőnek egy halk kis kuncogás kíséretében, majd a fejével a part felé int, ahova kimegy előre, a nőnek pedig, ha majd ő is kilép, odanyújtja a törülközőjét.
Végül együtt ballagnak vissza a városba, miután mind a ketten jól megszáradtak.

Levitások
A kastély lábánál, Lin szobájának ablaka alatt, a távozása előtti estén

Hajnalka

Hajnalka

Hajnalka

Hajnalka

Hajnalka

Kriszpin | a végeredmény

Kriszpin