Ákos

Szóval, nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek a kis kincsekkel, amelyeket találtam. Először úgy terveztem, hogy egy szó nélkül visszaadom őket a fiúnak, anélkül hogy belenéznék, csak simán a kezébe adom. De aztán később, ahogy az asztalamon hevert egy kisebb kupacban, és elkaptam egy-két szót a félbehajtott lapokra futólag rápillantva, megfogta a dolog az érdeklődésemet. "Na jó, csak egyet, és kizárólag egyet" alapon elolvastam a legfelül lévőt. Persze aztán jött a következő, és a következő. Lenyűgözött a stílus, de elborzasztott a tartalom. Reméltem, hogy Ákos ezeket a dolgokat csak kitalálja, így aztán ezzel hitegettem magam, de amikor visszagondoltam a legutóbbi estére, és a hangjára, amikor be volt zárva, túlságosan sok értelme volt az egésznek. Annyira összeállt a kép. Mégsem vallottam be magamnak a gyanúmat, még gondolni sem mertem rá olyan igazán. Inkább igyekeztem azt mantrázni magamnak, hogy Ákosnak csak nagyon jó a képzelőereje, az írói vénája pedig még annál is inkább. Hiszen, különben hogy lehetnének ezek az irományok ennyire részletesek és pontosak?
Mindenesetre nem időztem sokat, mintha el sem olvastam volna, olyan gyorsasággal küldtem is egy üzenetet a fiúnak, hogy találkozzon velem, ha vissza szeretné kapni. Nem tudtam, hogy képes leszek-e teljesen ugyanúgy nézni rá, mint a legutóbb, de azzal nyugtattam magam, hogy valószínúleg nem is nagyon emlékszik rá, milyen volt a legutóbb. Hiszen éjszaka volt, fáradtak voltunk, és én egyébként is elég jelentéktelen vagyok. Persze titkon reméltem, hogy ez nincs így, de ezt beszéltem be magamnak, mert ebben a helyzetben erre volt szükségem.
Soha nem készültem még talán ennyit a nagytermi ebédre. Na nem mintha hat tonna sminket tettem volna fel, az egyébként sem volt szokásom (és a bőröm sem igazán igényelte, de sokáig fonogattam a hajamat. Az egyik felét leengedtem, hadd essen a vállamra, a másik oldalon laza fonatba rendeztem. A ruhásszekrény előtt is eltűnődtem, aminek nem volt sok értelme, hiszen a legutóbb praktikusan melegítőben látott, és a felsőim között egyébként sem volt lényeges különbség, de mégis. Végül egy sötétkék szoknyát kaptam magamra, és egy fekete blúzt.
Nem is voltam biztos benne, hogy eljön, mert tulajdonképpen nem válaszolt semmit. Én pedig nem tudtam, hogy mennyire fontosak neki ezek a papírok, hogy csak egy irományának a vázlatai-e, amiből hat másik van neki otthon, vagy valami több. Egy kicsit reméltem, hogy nem is jön el, ezzel jelentéktelenné téve az egész ügyet... A másik felem pedig remélte, hogy végre világosban is megnézhetem a fejét.
Lassan vágtam át hozzá a tömegen keresztül miután megpillantottam. Nyugodtnak tűnt, hál' Istennek. Akkor talán tényleg nem is annyira fontos ez az egész. Leültem mellé, és lendületesen az asztalra tettem a papírokat, amelyeket azóta kicsit jobban összrendezgettem, és összekötöttem egy szalaggal, olyannal, amilyeneket egyébként a hajamba szoktam tenni.
- Szia. - mondtam, és közben a tekintetét fürkésztem. Próbáltam kitalálni, hogy most mi fog történni, és bár az arca egyelőre semmi rosszat nem sejtetett, azért nem voltam benne biztos, hogy az egész beszélgetés végig rózsás lesz.

Ákos

Már megint ezt csinálja, amit a legutóbb is csinált. Annyira könnyed... Túlságosan könnyed. Mintha minden mindegy lenne. Fájna beismerni, hogy igenis egy kicsit szíven üti, hogy ilyen bizalmas dolog került ki a kezei közül? Bosszantott a dolog. Mindenesetre ha valamire megtanított a tánc, akkor az a fegyelem volt, hiszen kicsi korom óta minden mozdulatomra figyeltem, így nagyon ritkán esett meg, hogy csak úgy elengedtem magam és kiengedtem mindent, legalábbis a tánc keretein kívül. Az zárt fegyelmezettségbe, és az lazított el. Máshogy nem ment. Éppen ezért aztán, nem is hagytam, hogy előtörjön belőlem a bosszankodásom.
Ez az egész beszélgetés egy rohadt színjáték.
Gondoltam, közben pedig a fiúra figyeltem, ugyanis feltette azt a kérdést, amitől tartottam, hogy fel fogja tenni. Eddig nem igazán mertem elgondolkodni azon, hogy mit is fogok neki erre válaszolni, de most valahogy evidensnek tűnt a megoldás. Én ugyanis, tudom tűrtőztetni magam. Tudok úgy viszonyulni hozzá (vagyis majdnem úgy) mintha semmiről nem tudnék. De ha szeretné, akár beszélhetnénk is róla. Ez a gondolat persze még hozzám képest is naiv volt, szinte ki tudtam volna nevetni magam. Picit el is mosolyodtam, és egy leheletnyit közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangomat lejjebb vehessem, és úgy is hallhassa a hangzavarban.
-Nem tudom. Olvastam? Legyen úgy, ahogy te szeretnéd. - mondtam neki, és ezzel tudtam a legőszintébben válaszolni a kérdésére. Hiszen ebből egyértelmű lett, hogy valójában elolvastam őket, de azt is tudtára adtam, hogy én hajlandó vagyok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem fogok pszichológust játszani, vagy aggódó barátnőt, aki mindenáron azt szeretné, ha kiöntené neki a lelkét és leülnének megbeszélni a problémákat. Nem éreztem úgy, hogy bármelyikőnknek szüksége lenne erre, mégis, megadtam neki a lehetőséget, hogyha ő így érez, válasszon. Kicsit az ajkamba haraptam, és elfordultam egy másodpercre, körülnézve a teremben, mintha csak futólag végiggondolnék valami fontosat, aztán visszanéztem rá, várva, hogyan dönt.

Ákos

Újfent kicsit bosszankodva figyeltem a reakcióját. Mintha folyamatosan a várakozásaimmal ellentétesen viselkedett volna. Én nem ismertem magam ennyire rossz emberismerőnek, szóval kizárásos alapon, a defekt csak is Ákossal lehetett. Már kedvem lett volna a fejéhez vágni bosszúsan, hogy "Örülök, hogy jól szórakozol", de tulajdonképpen a válaszában volt valami, ami jó érzéssel töltött el. Meg valami ijesztő is. Mindenesetre a szívem kicsit gyorsabban kezdett dobogni, és ez akkor sem lett jobb, amikor a keze elkezdett az enyém felé közelíteni. De aztán meggondolta magát, én pedig végig követtem a tekintemmel a keze útját, közben pedig elképzeltem az alternatív lehetőséget, ahogyan befejezhette volna a mozdulatot.
A következő mondatával pedig, többet mondott el, mint hitte volna. Valószínűleg nem is tudtam jól leplezni, hogy egy pillanatra megrándult az arcom és összeráncoltam a szemöldökömet.
Mi történt veled?
Kérdeztem, megint csak úgy nézve rá, mintha hallhatná, bár tudtam, hogy nem hallja. Komolyan, könnyebb dolgom lenne egy Legilimentorral.
Aztán kapott egy kisebb őszinteségi rohamot, és közölte, hogy nem boldog attól, hogy olvastam a leveleket. Nem tudtam rögtön válaszolni, mert még mindig az kavargott a fejemben, amit az előbb mondott. Régóta írja őket. Mégis miért? És mennyit? Kinek címzi őket, ha aztán senki nem olvashatja? Annyi kérdés kavargott bennem, hogyha nem az vagyok, aki, már rég felrobbantam volna a zavarodottságtól.
- Ezt gondoltam. Sajnálom. - mondtam, bár igazából itt füllentettem egy kicsit. Őszinte voltam, mert tényleg sajnáltam, csak nem azt, hogy elolvastam. Hanem azt, hogy ilyeneket ír, és ezek szerint nem írói passzióból, hiszen senkinek nem mutatja meg. Nem értettem, ha eddig senki nem látta, miért árult el nekem most ilyen sokat, hiszen az utóbbi pár mondatából szinte mindent ki lehetett következtetni, amit csak egy magamfajta újdonsült ismerősnek lehetséges.
Végül megkérdezte, vajon mihez is kezdjen most velem, és itt kicsit kellett erőlködnöm, hogy ne vigyorodjak el, mert megfordult a fejemben egy-két a témához nem éppen passzoló, ám a kérdést remekül megválaszoló gondolat... Nem nagyon ismertem magamra egyébként, én ugyanis nem gyakran gondolkodtam ilyesmiken korábban. Ezt az iskolai légkör tette, az elmúlt hetekben teljesen megváltozott a hozzáállásom a másik nemhez. Durva.
- Nem tudom, de remélem, nem az lesz a megoldásod, hogy elásol. - tértem a vissza a tárgyhoz, és bár alapvetően viccnek szántam, mégis volt egy kis őszinteség is benne. Kicsit megijesztett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, és reméltem, hogy nem azért, mert felejtésátkot akar rám szórni, vagy eltenni láb alól.

Ákos

Probáltam kivenni, hogy mire gondolhat, de egyszerűen nem ment. Egy pár elnyújtott pillanatig a szemébe néztem, de aztán rájöttem, hogy kifejezetten magabiztos, szinte megfélemlítően. Elkaptam a pillantásom. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen eltökélt volna valamit, és ettől most annyira magabiztosnak érezte magát, hogy majd' kicsattant. Láttam, ahogy változtak a mozdulatai, ahogy nyugodtan hátradőlt. Rémesen bosszantott, hogy nem értettem, mi történik. Úgy éreztem, csak a felét ismerem a szituációnak, vagy talán már az én felemet sem rendesen, mintha nem is én ülnék itt. Ez nagyon zavart. Még mindig minden olyan őszintétlennek tűnt. Abban Ákosnak nagyon igaza volt, amennyiben most elégedett volt magával, hogy tényleg jól összezavart, csak azt gondolta tévesen, hogy én nem vettem észre, hogy szándékosan próbál félrevezetni. Nem bírtam rájönni, hogy hogyan és mivel, de attól még tudtam, hogy így van.
Abban is volt valami hátborzongató, ahogy a feltevésemre reagált, bár be kellett hogy lássam, én kezdtem. Hallgattam, amit mondott, közben kicsit tanácstalanul néztem rá. Most meg hova akar kilyukadni?
- Azt látom, hogy nagyon fejlett az igazságérzeted, de nem érzem úgy, hogy tartoznék neked. - jelentettem ki, ugyanis a bókjai nem hatottak meg. Nem azért, mert nem estek volna jól, hanem azért, mert úgy éreztem, ezeket is csak arra akarja felhasználni, hogy beleugrasszon valamibe. Igazából nem voltam vele őszinte, igenis úgy éreztem, hogy tartozom neki, mivel tényleg sajnáltam egy kissé a helyzetet, de valahogy mégis kis bizalmatlansággal kezeltem a dolgot.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, és igazából rájöttem, hogy nem is a törlesztés lehetősége, inkább az az érzés keltette fel az érdeklődésemet, hogy újra találkozni akart velem. Emlékeztettem magamat, hogy valószínűleg egyáltalán nem a legelőnyösebb, ha egy ilyen flúgosnak, mint Ákos, érdekel a véleménye, és hogy valószínűleg a kastélyban bármelyik szembejövő fiú kevésbé zavart volna össze. De ebben volt valami izgalmas.
- Mit szeretnél tőlem? - kérdeztem nagyon őszintén, és bár megintcsak végigfutott a fejemen, hogy általános értelemben véve újfent kicsit kihívó a kérdés, mégisl elég egyértelmű volt, hogy az adott szituációra értettem. Nem kell mindent félreérteni, és az volt a gyanúm, hogy ezt Ákos is tudja.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Tétován, de belementem a mai találkozóba. Igazából fogalmam nem volt róla, mit akarhat Ákos, bár sejtettem, hogy jól fel kell öltöznöm hozzá, mert valamiféle szabadtéri programról magyarázott. Bizalmatlan voltam vele és a programötleteivel szemben, ezért aztán vacilláltam eleinte, hogy lejöjjek-e. Ma volt a születésnapom, abban pedig biztos voltam, hogy ő ezt nem tudja. Márpedig hajlamos elrontani dolgokat, a szülinapom pedig nem szerettem volna, hogy ezek közé a dolgok közé tartozzon... Így aztán felfegyverkeztem a leggyanakvóbb hozzáállásommal, felöltöztem a legmelegebben amit az itteni ruhatáram engedett, aztán összeszedtem a bátorságom és eljöttem a szobámból.
Eddig egyébként jónak ígérkezett a nap, a szüleim által küldött levelet már megkaptam, és Olivér is meglátogatott reggel. Teo csak egy csomagot küldött, hiszen ő Hollandiából nem tudott hazajönni, ám egy gyönyörű nyakláncot kaptam tőle. A medálja egy gyönyörűen kidolgozott hópihe volt, valószínűleg valamilyen bűbájt is tettek rá, mert gyönyörűen csillogott, és jobban, mint amennyire általában a medálok csillogtak. Rögtön fel is vettem. Rachel is felköszöntött már, illetve még pár háztárs, sőt, még olyan tanár is volt, aki valahonnan tudta, hogy ma van a születésnapom. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogyan csinálják. Elég sok diák jár ide azért ahhoz, hogy ne jegyezzék meg mindenkinek a születésnapját... Mindenesetre jólesett a sok köszöntés, mert a kastélyban mindig sokkal kevésbé éreztem úgy, hogy igazán törődnek velem. Most legalább egy kis pótlást kaptam.
Határozott léptekkel közeledtem a Boglyas tér felé, ám amikor megérkeztem, hirtelen megtorpantam. Innentől ugyanis már nem tudtam, hogy merre tovább, Ákos pedig – szokás szerint – még nem volt sehol. Szóval zsebretett kezekkel és jól bebugyolálva vártam, hogy a fiú megjelenjen, közben pedig néha körbetekintgettem a kihalt téren. Hát igen, mindenki a karácsonyra készülődött már, és egyébként sem volt a legjobb az idő, nem volt annyira meglepő, hogy nem volt túlzottan forgalmas a hely.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nyugodtan nézelődtem a téren, amelyet most hó lepett be. A tekintetemmel végigjártam a szökőkutat, amely most a hideg miatt nem üzemelt, illetve a padokat, amelyekre régóta nem ülhetett le senki, mert már egészen vastag, érintetlennek tűnő hóréteg volt rajtuk. Egyszerűen imádtam ezt a látványt. Én sosem élveztem annyira a nyári tüző napsütést és a meleget, jobban szerettem a csendes, kissé borús, ám nyugodt időszakot. Ilyenkor mindenki bezárkózott a szoba melegébe, az emberek pedig végre kicsit békénhagyták a természetet, hadd aludjon. Valamiért jólesett erre gondolnom.
Fázni egyáltalán nem fáztam, főleg így, hogy azért viszonylag melegen fel is öltöztem. Egy halvány mosoly kíséretében jutott eszembe a legutóbbi beszélgetésem Adammel a stégen. A víz még húsz fokos sem volt, de én simán belemártottam a lábam. Érdekes dolog ez, hogy miért vannak fázós és egyáltalán nem fázós emberek... De örültem neki, hogy az utóbbiak közé tartozom. Főleg azért, mert hogyha fázós lettem volna, akkor most nagyon bosszankodtam volna Ákos késedelme miatt. Így is kicsit elfogott a türelmetlenség, mikor arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva előbukkan majd valahonnan. Hát még mennyire lettem volna türelmetlen akkor, hogyha mindezek mellett még fázom is.
Végül megjelent. Igazából elég régen nem láttam, maximum önismeret órán futottunk egymásba, de ott sem láttam most már egy ideje. Így aztán örültem a hülye fejének, bár igyekeztem ezt nem túlságosan kimutatni. Semmi köze hozzá. Köszönni persze nem köszönt, miért köszönt volna, inkább rögtön elkezdett piszkálódni. Jellemző. Azonban ezzel a mondattal most éppen nem volt szerencséje, ezért csak elégedetten elvigyorodtam, úgy válaszoltam neki.
- Ne reménykedj, egyáltalán nem vagyok fázós. Inkább magad miatt aggódj. - néztem végig a fiún, megállapítva, hogy ő még csak nem is vitte annyira túlzásba az öltözködést, mint amennyire mondjuk én. Pedig még az én öltözékem sem volt eltúlozva.
- Szóval miért kellett idefáradnom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, Ákos arcát fürkészve, közben kicsit felemelve az államat, játsszva a szerepet, amely alapján én éppen hatalmas áldozatot hoztam azzal, hogy elvonszoltam magam idáig. Tulajdonképpen így is volt, kockára tettem miatta a szülinapomat. Minimum egy magyarázattal tartozik nekem.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem igazán számítottam a reakciójára, bár hogy ezen miért voltam egyáltalán meglepődve, az egy nagyon érdekes kérdés. De igazából azt hittem, hogy majd leráz valami egyszerű mondattal, mint az "eléggé fel vagyok öltözve", vagy valami hasonló, ami alapvetően azt sejteti, hogy nem a kedves anyukája vagyok, hogy megjegyzéseket tegyek a hidegre és a lenge öltözetre. Végül elszánt pillantással néztem a szemébe pár pillanatig, majd levéve róla a pillantásomat, merengő tekintettel, de egyáltalán nem bátortalanul feleltem neki.
- Lefogadom, hogy azt nagyon szeretnéd. -  eresztettem meg végül egy kisebb mosolyt, ám közben visszanézve rá csak egy szekptikus pillantást kapott, az "arról ne is álmodj, te beképzelt majom" üznetet küldve.
Már éppen meg akartam volna sürgetni, magyarázatot követelve, amikor válaszolt a kérdésemre. Így igaz, ezzel tényleg kicsapta a biztosítékot, nem is kicsit. Elöntött a méreg. Szóval megint csak szórakozik, a saját szülinapomon, én pedig olyan idióta vagyok, hogy ugrok, amint füttyent. Hirtelen teljesen ismeretlen eredetű és intenzitású agressziót éreztem magamban.
- Szóval unatkoztál?! - nem is vártam ki a következő mondatát. Először felmerült bennem, hogy faképnél hagyom, de aztán meggondoltam magam. Elindultam azonban, el is mentem a szökőkútig, ahol aztán felmarkoltam egy nagy adag havat a szegélyéről. Közben elhangzottak Ákos következő szavai is, én pedig hitetlenül csattantam fel.
- Vacsora? Majd ha már nem lesz tele jéggel a képed! - az biztos, hogy ma nem én fogok megfürödni. Lendületesen eldobtam az időközben jó keményre gyúrt hógolyómat, egyenesen bele Ákos arcába. Váratlanul érhette, és biztos voltam benne, hogy el fogja találni, csak abban nem, hogy pontosan hol. Közben pedig már szaladtam is vissza az újabb adag hóért a szökőkúthoz, és egyben a menedék irányába. Most kicsinálom, mert megérdemli.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Most csak hülyítesz?
Próbáltam megtalálni a józan eszem, bár amikor megerősített, nem is tűnt úgy, mintha viccelt volna. Beharaptam az alsó ajkamat és leszegeztem a tekintetemet a hóra, azon gondolkodva, miért csinálja ezt velem.
Azonban nem hagyott nekem időt arra, hogy ezt átgondoljam, már jött is a hülye kifogásaival, miközben én a szökökút felé tartottam.
- Te tök hülye vagy. - morogtam, mert így is gondoltam. Ha kicsit is értene a nőkhöz, sőt még csak nem is a nőkhöz, de úgy egyáltalán az emberekhez, tuti nem mondana ilyet. Értékeljem az őszinteségét? Jobb lett volna, ha hazudik. Persze igazából az is lehet, hogy most hazudott. Elvégre tudjuk, hogy imádja húzni az agyamat. A jó fene sem tudja, hogy miért akart engem látni, még az is lehet, hogy ő maga sem. Az biztos, hogy amit mond, inkább a hergelésemre irányul, mintsem bármi másra.
Rossz embert tesztelsz.
Futott át az agyamon indulatosan, miközben hozzávágtam a hógolyót. Találat, ráadásul nem is rossz helyen, a hó már folyt is befelé a kabátja alá. Elégedetten vigyorogtam, miközben futottam vissza a szökőkúthoz. Közben egy hógolyó eltalálta a hátamat, de a vastag kabát miatt ez annyira nem is zavart.
A fenyegetést szinte elengedtem a fülem mellett. Megbánni? Ugyan már. Ha csak egy kicsit megtorolhatok pár jól irányzott hógolyóval az idegeskedésből amit okozott nekem, már akkor is ez egy elégedett szülinap lesz. Nevet ő is, vigyorgok én is, azt gondolja vicceskedem vele. Még az is lehet, hogy fogalma sincs, hogy a feszültség amit éppen azzal vezetek le, hogy hozzávágok dolgokat, teljesen valódi. Ő okozza, minden egyes érthetetlen megnyilvánulásával, minden kétértelműséggel és minden nemtörődömséggel, amellyel azt érzékelteti, hogy nem számítok neki. Elértem arra a pontra, hogy nem akarom visszafojtani a bennem kavargő vihart, amit okoz. Inkább levezetem, a magam módján. Például úgy, hogy most addig fogom hozzávagdosni a hógolyókat, ameddig az alsógatyájáig csurom vizes nem lesz. Ennek a remek gondolatnak a megnyilvánulásképp pedig gyúrtam is egy szép nagyot és próbáltam úgy dobni, hogy pont a pad mögé essen, amely mögött Ákos rejtőzött.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem tudom sajnos ezt az ellentmondásosságot mire vélni, egyszerűen nem megy. Az egyik pillanatban félreérthető megjegyzéseket tesz, a másikban pedig azt mondja, hogy csak unalomból találkozik velem. Én ezzel egyszerűen nem bírok mit kezdeni.
A szökőkút felé menet kap el a válaszával, egy pillanatra pedig meg is állok, és fogcsikorgatva nézek rá vissza.
- Én tökéletesen tudom, hogy mit akarok. – ez pedig nem más, mint a velem szemben álló, 1’90 körüli vadbarom, aki abból űz sportot, hogy lovagol az idegeimen - egészítem ki gondolatban a halk megjegyzésemet, amely úgy hagyja el az ajkaim, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy Ákos is hallja. Utálom őt, egyszerűen annyira utálom... Kiskoromtól kezdve arra tanítottak és verték belém tűzzel vassal, hogy kontrollálnom kell az érzéseimet, a mozgásomat, az arckifejezésemet... Mindent. Mindennek tökéletes kontroll alatt kellett lennie, az egész életem egy jól megkomponált tánc volt, és minden elemének az irányítása az én kezemben volt. De feltűnt ez a hülye, és elvette tőlem az egyetlen dolgot ami mindig az enyém volt – az irányítást.
Közben pedig mégsem utálom annyira. Sőt. Úgy szeretném... Nem is tudom. Először talán jól megpofozni, igen, az jó lenne. Aztán pedig lecsókolni az arcáról a nyomát.
Most is ez a két érzés cikázik bennem jobbra-balra, ahogy sarkon fordulok és a szökőkúthoz futok.
Mielőtt eldobnám az első hógolyómat, sóhajtok egyet. Arra gondolok, hogy el kell engednem ezt az egészet valahogyan, márpedig ha ez a feszültség bennem tombol, akkor ez egyszerűen nem sikerülhet. Ezért kezdek aztán hógolyókkal vagdalkozni. Mert szeretném én is jól érezni magamat, szeretném kihasználni, hogy egyáltalán a közelében lehetek, mert az utóbbi idők tapasztalatából ítélve már ez is nagy szó. És szinte pár perccel azután, hogy Ákost kezdem bombázni a hógolyókkal, máris sokkal jobban érzem magam és őszintébb a mosolyom.
Elkezd felém közeledni, miközben sorozatosan dobálja felém a hógolyókat. Jó sokat csinált előre, ez okos volt... De én sem vagyok teljesen hülye, mellettem is van már egy kisebb kupac. A gond csak az, hogy ahogy folyamatosan közeledik, a hógolyók előbb utóbb elfogynak. Mégis hogy csinált ilyen sokat? Kétségbeesett gyorsasággal gyúrom az újabbakat és dobálom felé ahogy közeledik, azonban mivel nem tudok rendesen odafigyelni rá, egyre több hógolyója talál el. A végén a kabátomból már csavarni lehetne a vizet és a hajam aljából is. Igazából jó érzés, ahogy a hó befolyik a pulóverem alá, és lehűti az egyébként az ugrándozástól már felmelegedett bőrömet.
Ákos már elért hozzám a szökőkúthoz, ezért szembe fordulok vele, és elindulok ugyanabba az irányba mint ő, hogy ne érhessen el. Közben néha kihajolok és a pár megmaradt hógolyómat szinte megállás nélkül dobálom a hátának.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Egy darabig működik a stratégia, és a hátrálásom bőven elég ahhoz, hogy Ákos ne érhessen utol. Ahhoz azonban már közel sem, hogy közben még folyamatosan újabb és újabb hógolyókat is gyártsak, de azért pár még van nálam és egyet kettőt gyúrok is... Éppen csak annyi a baj, hogy nem annyira gyorsan, mint ahogyan fogynak.
Ákos azonban stratégiát vált, innentől kezdve pedig az egész amit művelek szertefoszlik, értelmetlen lesz. Pár pillanat sem telik el, és már nagyon közel ér hozzám, majd hirtelen erős rántást érzek, és nagyon kell figyelnem, hogy ne essek orra, egyenesen arccal a vízbe. Ez a gyerek biztos nem normális, ha most nem lettem volna észnél, már simán elhasaltam volna a szökőkútban, és a legkisebb gond lett volna az, hogy mindenem vizes lenne... De fájna is nagyon.
Mindenesetre megállok vele szemben, a sípcsontomig teljesen vizes leszek, érzem ahogy a cipőm is lassacskán átázik. Mérges lennék rá, ha a pillanat megengedné, de nem engedi.
Állom a pillantását, kékjeimet én is a szemeibe fúrom, miközben tudatja velem, hogy igenis hallotta az iménti kis megjegyzésemet. Na erre most mit mond az ember, hogy ne is legyen túl őszinte, de ne hangozzék hülyén? Aztán hirtelen támad egy ötletem.
Egy fél lépéssel közelebb araszolok Ákoshoz, majd beharapom kissé az alsó ajkam, pár pillanatig pedig lesütöm a szemem, hezitálok.
- Ezt. - mondom, és az arcom egyre közelebb ér az övéhez, pár pillanat múlva pedig már csak egy-két centi választ el tőle... Amikor a jobb arcára nyomom az utolsó, a kezemben már olvadásnak indult hógolyómat, és szépen lassan végigkenem rajta. Pimasz mosoly terül el az arcomon, miközben kicsit újra növelem a távolságot kettőnk között, közben pedig jól mulatok az elázott fején. Talán ezután már nem lesz kedve ilyeneket kérdezni.

Will

Három levelet szorongatok a kezemben, miközben megközelítem a Bagolyházat. Megérkezvén kicsit elfintorodom. Sosem szerettem túlzottan ezt a helyet, ugyanis zajos és büdös. Nem is tudom talán határozottan eldönteni, hogy melyik idegesít jobban – az, ami a baglyok száját hagyja el, vagy az, ami a feneküket.
Mindenesetre néha muszáj ide lejönni, hiszen a leveleim nem adják fel magukat, a kapcsolatot pedig egyelőre nem lenne célszerű megszakítanom az iskolán kívül megtalálható ismerőseimmel. Most éppen a szüleimnek, a kisebbik bátyámnak és az egyik régi balettos barátnőmnek fogalmaztam meg egyet-egyet, és igyekeztem minél hamarabb túlesni a feladási procedúrán, hogy lehetőleg ne kelljen túl hosszú időt eltöltenem a bagolyfing kellemes aromáját élvezve. A szüleimnek egyébként is írtam minden héten legalább egyszer, Teónak már ritkábban, a barátnőmnek pedig talán most először, mióta ide járok. Tény, hogy kicsit elhanyagoltam, de tudom, hogy ő is elég jól megtalálta a helyét, szóval valószínűleg annyira nem hiányzom neki, ahogy én is könnyen megfeledkezem róla néha a dolgos hétköznapokon.
A tekintetemmel meg is keresem a baglyomat a sokaságban, majd határozott léptekkel oda is libbenek mellé, kicsit megsimogatva a tollát. Odaadom neki a leveleket, majd mint aki jól végezte dolgát, már sarkon is fordulok és elindulok visszafelé. Útközben azonban megpillantok a földön egy leejtett darab papírt. Nem is rendes levél, még csak nincs is borítékban, mindössze pár mondat áll rajta. Kíváncsian felkapom a földről és olvasni kezdem. Külső szemlélő pedig csak azt láthatja, hogy miközben szemeimmel a sorokat követem folyamatosan, hirtelen egy nagy vigyor terül el az arcomon. Bármi is áll benne, az biztos, hogy tetszik amit látok.

Will

Willci

Az eddiginél is szélesebb mosolyra húzódik a szám, amikor látom, hogy bizony Will is remekül szórakozik a levél tartalmán. Dehát miért ne tenné? Elvégre tényleg egyszerűen nevetséges. A szavait hallgatva heves bólogatásba kezdek, elvégre számomra is elég egyértelműnek tűnik, hogy egy fiúról van szó.
 - "Alig várom, hogy egy csodás beszélgetésben egyesüljünk." Kérlek mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! - mondom most már hangosan nevetve, és nem is tervezem visszafogni magam. Hát mi ez?! Ha ezt egy tanár találta volna meg – amire egyébként azért itt lett volna esély – biztos, hogy borzasztó felháborodás lett volna a vége, elvégre ők sem hülyék, ráadásul fiatalok is voltak egyszer, szóval valószínűleg értik az ehhez hasonló célozgatásokat, még ha azok esetünkben meglehetősen bénák is.
 - Lehet... – nézek elgondolkodva a papírra, megfontolva, amit Will mondott. – Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet ha habcsókolnak, de biztosan traumatikus. – mondom kicsit gúnyosan, elvégre tényleg elég rémesen hangzik a dolog, én legalábbis valahogy úgy képzelem el, mint amikor az embert belefojtják egy tál sütibe, és lassan, töményen és cukrosan fullad meg. Az egész levél ettől a mentalitástól csöpög.
Will kérdésre viszont egy cseppet elkomorodom, bár éppen csak egy pár pillanatra. Mikor meghallom a "te pasid" kifejezést akaratlanul is eszembe jut Ákos, aki a pasimnak nem igazán mondható, bár tény, hogy ő van a legközelebb ehhez a fogalomhoz valaha. Nos, akár regékbe is tudnék róla kezdeni, hogy ő nem hogy ilyet nem csinál, de már azért is hálát kell adni, hogyha éppen elég jó napja van ahhoz, hogy ne csak átgyalogolni akarjon rajtam... De ennek a taglalásába inkább nem kezdek bele, szóval csak egy mosolyt varázsolok az arcomra, és félig-meddig válaszolok csak a kérdésre.
 - Hát nálam ezzel a szöveggel addig próbálkozhatna amíg meg nem őszül, maximum egy kis émelygést és hányingert okozna vele, mást nemigen. - mondom komoly ábrazattal, és úgy is gondolom, hogy valószínűleg a legtöbb értelmes lány mind így gondolja. Persze, kellenek a kedves szavak, nade azért nem kell lemenni idiótába...

Will
Záró

Ákos és Nina

Ákos és Nina, utána már csak Ákos

Ákos

"I found love where it wasn't supposed to be
Right in front of me
Talk some sense to me"

Ákos

Ákos

Ákos

Ákos

Ákos

Ákos

Ákos
Hétköznap, kora este.

Ákos
"Boy look at you looking at me
I know you know how I feel
Loving you is hard, being here is harder
You take the wheel"

Ákos

Ákos

Ákos
"I guess what I'm trying to say is I need the deep end
Keep imagining meeting, wished away entire lifetimes"

Ákos

Ákos