36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Somoskői Lilla összes hozzászólása (104 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Le
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. augusztus 31. 10:48 Ugrás a poszthoz

Bazsi


Szóval valakitől azt hallottam, hogy ez egy jó hely. Természetesen nem az újdonsúlt barátaim mondták - belőlük ugyanis az itt tartózkodásom második napján még nem volt sok - hanem elcsíptem a hálókörletből lefelé sétálva két idősebb diák beszélgetését. Ez nem volt újdonság, eddig az itt szerzett információm legnagyobb százalékát így szereztem meg, hallottam valahol. Ezért is hasznos, ha az ember hegyezi a fülét és figyel, márpedig én ebben nagyon jó voltam.
Kicsit azért nehezen jutottam ki ide. Sajnos nem igazán mehettem oda a két háztársamhoz azzal, hogy "Hé, bocsi, éppen kihallgattalak benneteket, meg tudnátok mondani, merre is van pontosan a faház amiről szó volt...?", több volt mint gyanús, hogy erre nem reagálnának kedvesen. Márpedig nekem nem állt szándékomban már az első reggelemen megöletni magam. Szóval inkább kóvályogtam. Szerencsére az időjárással legalább nem volt gond, így reggel még nem volt túl meleg, de a hajnali hideg és elillant már. Kicsit a fű még vizes volt, de tornacipőben jöttem ki, az pedig nem bánta túlzottan.
Kicsit tartottam tőle, hogy a nagy tévelygésben még a végén az erdő kellős közepén fogok kikötni, ami nem lett volna túl előnyös, de szerencsére a tájékozódási képességeim még használhatóak voltak.
Megvagy!
Gondoltam jókedvűen, mikor kiszúrtam az általam keresett "fát" az út mentén, és neki is indultam, hogy megmásszam. A lehető legmagasabbra felmentem, egészen a faház kis erkélyes részéig, ahol aztán rákönyököltem a korlátra (ezt a döntést utólag egy kicsit átértékeltem, mivel elég instabilnak tűnt a cucc). Nagyon szép volt, el lehetett látni a fák felett a kastély irányába. Az erdő felé persze nem annyira, hiszen arra egyre magasabbak voltak a fák koronái, de nem is annyira az a rész érdekelt.
- Basszus. - bukott ki belőlem suttogva, de mindenképpen elismerően, mikor körbenéztem. Nos, ez szép. Kifejezetten szép. Lehet, hogy mégsem lesz olyan gáz itt lakni?
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. szeptember 1. 00:13 Ugrás a poszthoz

Bazsi


Csend és nyugi. Ha egy pozitívumát ki kellene emelnem a kastélynak, akkor az mindenképpen a mérete és a rengeteg zug, ahol magában lehet az ember. Mióta itt vagyok - ami nem túl hosszú idő - már nem ez volt az első alkalom, hogy szinte keresés nélkül sikerült olyan helyet találnom, amely egyszerre volt csendes és hangulatos, ne adj' Isten szép is. Kényelmesen nézelődtem, kicsit el is engedtem magamat, a kezeimet a kék pulcsim zsebeibe süllyesztettem, ásítottam egy nagyot. A tekintetemet a kastélyra szegeztem, próbáltam kivenni, hogy melyik ablak tartozhat melyik teremhez, amivel persze nem volt könnyű a dolgom, hiszen belülről sem ismertem még olyan jól a kastélyt.
Láttam már mikor közeledett, hogy egy fiú tartott erre, amit egy kis elégedetlenséggel konstatáltam. Igaz, hogy az ember könnyen talál nyugit, de ugyanolyan könnyen el is tudja veszíteni, akár egy pillanat alatt. Az a baj, hogy feltehetőleg nem én vagyok az egyetlen ebben a kastélyban, aki ilyesmire vágyik. Viszont az, hogy a fiú is hasonló okokból lehetett itt mint én, mindképpen szimpatikussá tette.
- Szia. Úgy nézek ki? - nevettem fel értetlenül, hiszen én már mióta itt voltam és nyugodtan nézelődtem, ő pedig még csak most toppant be. Nem igazán éreztem úgy, hogy a mélázós ablak-méregetésemet bárki kétségbeesett kiút-keresésnek nézhette volna (hiszen ezt csinálnám, ha el lennék tévedve) éppen ezért furcsa volt a helyzet.
Jobban megvizsgáltam a srácot. Nem mondtam volna kifejezetten helyesnek, ahhoz túlságosan eltért az "esetemtől", de a szemei szépek voltak. Igen, tényleg ezzel kezdtem, lecsekkoltam a kinézetét. De mégis mikor tegyen ilyet az ember, ha nem ennyi idősen? Egyébként is, amíg az ember nem veri nagy dobra, addig ez nem bűn. Azonban úgy vettem észre, nem túl lelkes attól, hogy más itt van, de lehet ezt csak azért láttam az arcán, mert magamból kiindulva automatikusan feltételeztem róla, hogy így érez.
- Ne vágj ilyen arcot kérlek, ennyi erővel meg is kérhetnél, hogy lökjelek ki innen. - persze az egészet nyilván csak viccelődésből mondtam, ugyanis nem hogy meglökni, valószínűleg még egy centivel arrébb mozdítani sem tudtam volna, ha megszakadok sem. Egyértelműen jó pár évvel idősebb volt nálam, ami miatt egy kissé talán visszafogottabban is viselkedtem az átlagosnál. Jelezve, hogy az előbbit nem gondoltam komolyan, megvontam lazán a vállam és elővettem a legszebb mosolyomat, aztán odanyújtottam a kezem, közben próbálva elkapni a pillantását.
- Lilla. - mondtam egy biccentés kíséretében, csak hogy egyértelmű legyen, bemutatkozom, nem pedig azért dobálózom női nevekkel, mert attól indulok be.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. szeptember 1. 00:47 Ugrás a poszthoz

Bazsi


Bár nem válaszolt a kérdésemre semmit, a válasz egyértelmű volt. Ezt a részt szeretem, ez szórakoztató. Imádom, ha igazam van.
Kicsit elnevettem magam, mikor közölte, hogy nem szükséges kilöknöm az ablakon, tetszett, hogy belement a játékba.
- Csak szólj, ha meggondolod magad, én itt vagyok. - jelentkeztem lelkesen a feladatra, továbbra is jót mulatva annak a százalékos esélyén, hogy megkérjen és rásegítés nélkül meg tudjam mozdítani. Esélytelen.
Aztán elkezdett mindenfélét mondani, kéretlenül is. Érdekes, hogy bár első ránézésre nem tűnt annak, ő volt eddig itt a legnyíltabb ember, akivel találkoztam. Jó, mondjuk ez továbbra sem volt nagy szó, a kemény négy darab ismerősömmel.
Mindenesetre figyeltem rá amíg beszélt (én ugyanis, vele ellentétben tudtam koncentrálni), bár egy picit elfogott a röhögés, amikor a meleget emlegette, és bár nem szóltam semmit, jelentőségtelejesen néztem végig a pulcsimon.
- Azt hittem, oda járnak a rossz arcok. Innen hogy nem vágtak még ki? - érdeklődtem, és bár incselkedésnek tűnhetett, tulajdonképpen komolyan gondoltam, amit mondtam. A Durmstrangról nem sok jót hallottam, és ennek a "nem sok jó"-nak az elején szerepelt az, hogy a diákok nem épp "nyuszifülek".
Amikor rám kacsintott, valamiért kicsit megugrott az adrenalinom. Ha egy idősebb fiú olyasmit csinál, amire ennyire nem számítok és ennyire aranyos, akkor ez elég gyakran megtörténik. Remélhetőleg ez a fejemen nem látszott, pirulósnak szerencsére nem voltam pirulós, nem tudom mi árulhatott volna el.
- Akkor legyen Balázs. - választottam ki a számomra szimpatikusabbat, majd Balázs (akinek most már neve is volt) újra megszólalt. Na itt mondjuk kicsit lehervadt a mosolyom.
- Hát ő, nem éppen. Rellon. - mondtam, miközben a tekintemet a fiú feje fölé szegeztem az égre. Kínos. Tudom, hogy sok Eridonos rohangál az iskolában, és biztos semmi baj velük, de ez egy kicsit mégiscsak szíven ütött. Annyira lekötött a tény, hogy Eridonosnak néztek, hogy sem visszakérdezni, sem méltatlankodni nem jutott eszembe, helyette kicsit elbambulva kezdtem el járkálni a házikóban, fel-alá.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. szeptember 1. 00:50
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. szeptember 1. 01:25 Ugrás a poszthoz

Bazsi

Sok válaszra számítottam, de erre nem. Persze jobban belegondolva, nem mondta meg a vezetéknevét, szóval tulajdonképpen teljesen hihető a történet, csak mégis, valahogy olyan fura volt. Megeresztettem egy savanyú mosolyt, kicsit lehajtottam a fejem, úgy válaszoltam.
- Nem, én nem gondolom, hogy király. - mondtam csendesen, továbbra is lesütve a szememet, egy kicsit elgondolkodva. Tulajdonképpen nem voltam benne biztos, hogy azt akarom, hogy a srác megtudja, több közös van bennünk mint gondolná, de addigra már valamiért elkezdtem a mondatot.
- Nekem az anyukám tanár, előkészítősöket tanít Budapesten. Hozzá jártam. Tudom, hogy miről beszélsz. - néztem fel rá, és kicsit megvontam a vállam. Ez van, én is ismerem a szituációt. Elég ramaty, mikor nem tudod eldönteni, hogy miattad barátkozik-e veled valaki, vagy csak azért, hogy megtudhassa a következő dolgozat kérdéseit. Na igen.
Kicsit elkalandozva lépkedtem tovább, amikor hirtelen a fiú átváltott önvédelembe. Kiderült, hogy Navinés, amin valamiért egy kicsit meglepődtem. Vagányabb, mint amilyennek általában a Navinéseket gondoltam, bár személyesen nem ismeretem egyet sem közülük tulajdonképpen. Azonban amikor áttért arra, hogy miért nézett engem Eridonosnak, akaratlanul is kinyílt a bicska a zsebemben egy kicsit.
- Tudd meg, hogy... - kezdtem volna bele, azonban bennem ragadt a szó. Megint felugrott az adrenalin-szintem, amikor rádöbbentem, hogy zuhanok. Erre követlenül azután jöttem rá, hogy a padló egy hatalmasat reccsent alattam, a deszka ami tartott, pedig kettétört.
Jajj ne...
Futott végig az agyamon, de addigra már lent is voltam a földön. Fájt. A fejem borzasztóan fájt, sőt, nem csak a fejem, hanem az egyik lábam is. Mégis, valahogy annyira lehetetlen volt az egész helyzet, hogy nevetésben törtem ki.
- Nem úgy volt, hogy te fogsz innen kiesni és nem én? - néztem fel a fiúra vigyorogva, ugyanis egész jót mulattam valamilyen beteg oknál fogva az esésemen. Egyelőre még csak eszembe sem jutott, hogy valószínűleg ez azért van, mert túlságosan is bevertem a fejemet. Az agyrázkódás a minimum. Mindenesetre erről tudomást sem véve próbáltam volna felpattanni, amikor rájöttem, hogy a bal lábam nem igazán... Mozdul meg. A nevetést elég gyorsan felváltotta az ijedtség.
- Te figyelj... Nem tudok felállni. - néztem rá fel, közben pedig a fejem is egyre jobban sajgott. Rátettem a kezemet, és lehajtottam a fejem is a földre, de ettől sem lett igazán jobb a helyzet. Az egyik arcomon legördült egy könnycsepp, ugyanis most kezdett bennem tudatosulni, hogy ami történt, az bizony több helyen is mocskosul fáj. Hogy én mekkora egy szerencsétlen vagyok.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. november 14. 21:15 Ugrás a poszthoz

Ákos

Szóval, nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek a kis kincsekkel, amelyeket találtam. Először úgy terveztem, hogy egy szó nélkül visszaadom őket a fiúnak, anélkül hogy belenéznék, csak simán a kezébe adom. De aztán később, ahogy az asztalamon hevert egy kisebb kupacban, és elkaptam egy-két szót a félbehajtott lapokra futólag rápillantva, megfogta a dolog az érdeklődésemet. "Na jó, csak egyet, és kizárólag egyet" alapon elolvastam a legfelül lévőt. Persze aztán jött a következő, és a következő. Lenyűgözött a stílus, de elborzasztott a tartalom. Reméltem, hogy Ákos ezeket a dolgokat csak kitalálja, így aztán ezzel hitegettem magam, de amikor visszagondoltam a legutóbbi estére, és a hangjára, amikor be volt zárva, túlságosan sok értelme volt az egésznek. Annyira összeállt a kép. Mégsem vallottam be magamnak a gyanúmat, még gondolni sem mertem rá olyan igazán. Inkább igyekeztem azt mantrázni magamnak, hogy Ákosnak csak nagyon jó a képzelőereje, az írói vénája pedig még annál is inkább. Hiszen, különben hogy lehetnének ezek az irományok ennyire részletesek és pontosak?
Mindenesetre nem időztem sokat, mintha el sem olvastam volna, olyan gyorsasággal küldtem is egy üzenetet a fiúnak, hogy találkozzon velem, ha vissza szeretné kapni. Nem tudtam, hogy képes leszek-e teljesen ugyanúgy nézni rá, mint a legutóbb, de azzal nyugtattam magam, hogy valószínúleg nem is nagyon emlékszik rá, milyen volt a legutóbb. Hiszen éjszaka volt, fáradtak voltunk, és én egyébként is elég jelentéktelen vagyok. Persze titkon reméltem, hogy ez nincs így, de ezt beszéltem be magamnak, mert ebben a helyzetben erre volt szükségem.
Soha nem készültem még talán ennyit a nagytermi ebédre. Na nem mintha hat tonna sminket tettem volna fel, az egyébként sem volt szokásom (és a bőröm sem igazán igényelte, de sokáig fonogattam a hajamat. Az egyik felét leengedtem, hadd essen a vállamra, a másik oldalon laza fonatba rendeztem. A ruhásszekrény előtt is eltűnődtem, aminek nem volt sok értelme, hiszen a legutóbb praktikusan melegítőben látott, és a felsőim között egyébként sem volt lényeges különbség, de mégis. Végül egy sötétkék szoknyát kaptam magamra, és egy fekete blúzt.
Nem is voltam biztos benne, hogy eljön, mert tulajdonképpen nem válaszolt semmit. Én pedig nem tudtam, hogy mennyire fontosak neki ezek a papírok, hogy csak egy irományának a vázlatai-e, amiből hat másik van neki otthon, vagy valami több. Egy kicsit reméltem, hogy nem is jön el, ezzel jelentéktelenné téve az egész ügyet... A másik felem pedig remélte, hogy végre világosban is megnézhetem a fejét.
Lassan vágtam át hozzá a tömegen keresztül miután megpillantottam. Nyugodtnak tűnt, hál' Istennek. Akkor talán tényleg nem is annyira fontos ez az egész. Leültem mellé, és lendületesen az asztalra tettem a papírokat, amelyeket azóta kicsit jobban összrendezgettem, és összekötöttem egy szalaggal, olyannal, amilyeneket egyébként a hajamba szoktam tenni.
- Szia. - mondtam, és közben a tekintetét fürkésztem. Próbáltam kitalálni, hogy most mi fog történni, és bár az arca egyelőre semmi rosszat nem sejtetett, azért nem voltam benne biztos, hogy az egész beszélgetés végig rózsás lesz.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. november 14. 22:09 Ugrás a poszthoz

Ákos

Már megint ezt csinálja, amit a legutóbb is csinált. Annyira könnyed... Túlságosan könnyed. Mintha minden mindegy lenne. Fájna beismerni, hogy igenis egy kicsit szíven üti, hogy ilyen bizalmas dolog került ki a kezei közül? Bosszantott a dolog. Mindenesetre ha valamire megtanított a tánc, akkor az a fegyelem volt, hiszen kicsi korom óta minden mozdulatomra figyeltem, így nagyon ritkán esett meg, hogy csak úgy elengedtem magam és kiengedtem mindent, legalábbis a tánc keretein kívül. Az zárt fegyelmezettségbe, és az lazított el. Máshogy nem ment. Éppen ezért aztán, nem is hagytam, hogy előtörjön belőlem a bosszankodásom.
Ez az egész beszélgetés egy rohadt színjáték.
Gondoltam, közben pedig a fiúra figyeltem, ugyanis feltette azt a kérdést, amitől tartottam, hogy fel fogja tenni. Eddig nem igazán mertem elgondolkodni azon, hogy mit is fogok neki erre válaszolni, de most valahogy evidensnek tűnt a megoldás. Én ugyanis, tudom tűrtőztetni magam. Tudok úgy viszonyulni hozzá (vagyis majdnem úgy) mintha semmiről nem tudnék. De ha szeretné, akár beszélhetnénk is róla. Ez a gondolat persze még hozzám képest is naiv volt, szinte ki tudtam volna nevetni magam. Picit el is mosolyodtam, és egy leheletnyit közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangomat lejjebb vehessem, és úgy is hallhassa a hangzavarban.
-Nem tudom. Olvastam? Legyen úgy, ahogy te szeretnéd. - mondtam neki, és ezzel tudtam a legőszintébben válaszolni a kérdésére. Hiszen ebből egyértelmű lett, hogy valójában elolvastam őket, de azt is tudtára adtam, hogy én hajlandó vagyok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem fogok pszichológust játszani, vagy aggódó barátnőt, aki mindenáron azt szeretné, ha kiöntené neki a lelkét és leülnének megbeszélni a problémákat. Nem éreztem úgy, hogy bármelyikőnknek szüksége lenne erre, mégis, megadtam neki a lehetőséget, hogyha ő így érez, válasszon. Kicsit az ajkamba haraptam, és elfordultam egy másodpercre, körülnézve a teremben, mintha csak futólag végiggondolnék valami fontosat, aztán visszanéztem rá, várva, hogyan dönt.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. november 14. 22:54 Ugrás a poszthoz

Ákos

Újfent kicsit bosszankodva figyeltem a reakcióját. Mintha folyamatosan a várakozásaimmal ellentétesen viselkedett volna. Én nem ismertem magam ennyire rossz emberismerőnek, szóval kizárásos alapon, a defekt csak is Ákossal lehetett. Már kedvem lett volna a fejéhez vágni bosszúsan, hogy "Örülök, hogy jól szórakozol", de tulajdonképpen a válaszában volt valami, ami jó érzéssel töltött el. Meg valami ijesztő is. Mindenesetre a szívem kicsit gyorsabban kezdett dobogni, és ez akkor sem lett jobb, amikor a keze elkezdett az enyém felé közelíteni. De aztán meggondolta magát, én pedig végig követtem a tekintemmel a keze útját, közben pedig elképzeltem az alternatív lehetőséget, ahogyan befejezhette volna a mozdulatot.
A következő mondatával pedig, többet mondott el, mint hitte volna. Valószínűleg nem is tudtam jól leplezni, hogy egy pillanatra megrándult az arcom és összeráncoltam a szemöldökömet.
Mi történt veled?
Kérdeztem, megint csak úgy nézve rá, mintha hallhatná, bár tudtam, hogy nem hallja. Komolyan, könnyebb dolgom lenne egy Legilimentorral.
Aztán kapott egy kisebb őszinteségi rohamot, és közölte, hogy nem boldog attól, hogy olvastam a leveleket. Nem tudtam rögtön válaszolni, mert még mindig az kavargott a fejemben, amit az előbb mondott. Régóta írja őket. Mégis miért? És mennyit? Kinek címzi őket, ha aztán senki nem olvashatja? Annyi kérdés kavargott bennem, hogyha nem az vagyok, aki, már rég felrobbantam volna a zavarodottságtól.
- Ezt gondoltam. Sajnálom. - mondtam, bár igazából itt füllentettem egy kicsit. Őszinte voltam, mert tényleg sajnáltam, csak nem azt, hogy elolvastam. Hanem azt, hogy ilyeneket ír, és ezek szerint nem írói passzióból, hiszen senkinek nem mutatja meg. Nem értettem, ha eddig senki nem látta, miért árult el nekem most ilyen sokat, hiszen az utóbbi pár mondatából szinte mindent ki lehetett következtetni, amit csak egy magamfajta újdonsült ismerősnek lehetséges.
Végül megkérdezte, vajon mihez is kezdjen most velem, és itt kicsit kellett erőlködnöm, hogy ne vigyorodjak el, mert megfordult a fejemben egy-két a témához nem éppen passzoló, ám a kérdést remekül megválaszoló gondolat... Nem nagyon ismertem magamra egyébként, én ugyanis nem gyakran gondolkodtam ilyesmiken korábban. Ezt az iskolai légkör tette, az elmúlt hetekben teljesen megváltozott a hozzáállásom a másik nemhez. Durva.
- Nem tudom, de remélem, nem az lesz a megoldásod, hogy elásol. - tértem a vissza a tárgyhoz, és bár alapvetően viccnek szántam, mégis volt egy kis őszinteség is benne. Kicsit megijesztett, hogy ilyen lazán kezelte a dolgot, és reméltem, hogy nem azért, mert felejtésátkot akar rám szórni, vagy eltenni láb alól.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. november 14. 22:56
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. november 14. 23:55 Ugrás a poszthoz

Ákos

Probáltam kivenni, hogy mire gondolhat, de egyszerűen nem ment. Egy pár elnyújtott pillanatig a szemébe néztem, de aztán rájöttem, hogy kifejezetten magabiztos, szinte megfélemlítően. Elkaptam a pillantásom. Olyan érzésem volt, mintha hirtelen eltökélt volna valamit, és ettől most annyira magabiztosnak érezte magát, hogy majd' kicsattant. Láttam, ahogy változtak a mozdulatai, ahogy nyugodtan hátradőlt. Rémesen bosszantott, hogy nem értettem, mi történik. Úgy éreztem, csak a felét ismerem a szituációnak, vagy talán már az én felemet sem rendesen, mintha nem is én ülnék itt. Ez nagyon zavart. Még mindig minden olyan őszintétlennek tűnt. Abban Ákosnak nagyon igaza volt, amennyiben most elégedett volt magával, hogy tényleg jól összezavart, csak azt gondolta tévesen, hogy én nem vettem észre, hogy szándékosan próbál félrevezetni. Nem bírtam rájönni, hogy hogyan és mivel, de attól még tudtam, hogy így van.
Abban is volt valami hátborzongató, ahogy a feltevésemre reagált, bár be kellett hogy lássam, én kezdtem. Hallgattam, amit mondott, közben kicsit tanácstalanul néztem rá. Most meg hova akar kilyukadni?
- Azt látom, hogy nagyon fejlett az igazságérzeted, de nem érzem úgy, hogy tartoznék neked. - jelentettem ki, ugyanis a bókjai nem hatottak meg. Nem azért, mert nem estek volna jól, hanem azért, mert úgy éreztem, ezeket is csak arra akarja felhasználni, hogy beleugrasszon valamibe. Igazából nem voltam vele őszinte, igenis úgy éreztem, hogy tartozom neki, mivel tényleg sajnáltam egy kissé a helyzetet, de valahogy mégis kis bizalmatlansággal kezeltem a dolgot.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, és igazából rájöttem, hogy nem is a törlesztés lehetősége, inkább az az érzés keltette fel az érdeklődésemet, hogy újra találkozni akart velem. Emlékeztettem magamat, hogy valószínűleg egyáltalán nem a legelőnyösebb, ha egy ilyen flúgosnak, mint Ákos, érdekel a véleménye, és hogy valószínűleg a kastélyban bármelyik szembejövő fiú kevésbé zavart volna össze. De ebben volt valami izgalmas.
- Mit szeretnél tőlem? - kérdeztem nagyon őszintén, és bár megintcsak végigfutott a fejemen, hogy általános értelemben véve újfent kicsit kihívó a kérdés, mégisl elég egyértelmű volt, hogy az adott szituációra értettem. Nem kell mindent félreérteni, és az volt a gyanúm, hogy ezt Ákos is tudja.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 2. 22:01 Ugrás a poszthoz

Adam

Egyre többet sétáltam mostanában. Nem voltam benne biztos, hogy teljesen eszemnél vagyok, mivel ahogy hűlt az idő, én párhuzamosan vele egyre többször sétáltam néha éjaszakába nyúlóan, és ha mélyebben átgondoltam volna a dolgot, lehet arra a következtetésre jutottam volna, hogy meg akarok halni egy tüdőgyulladásban, azért csinálom ezt. Ez így jobban meggondolva egész vonzónak tűnt... Gúnyosan elmosolyodtam magamon, amikor ennek az eszmefuttatásnak a végére értem, igazából jót mulattam a saját hisztimen. Ilyenkor a hideg levegő kicsit átmosta az agyamat, és tisztábban tudtam látni a sok kavargó gondolatot, ami a fejemben volt.
Sokszor egészen a falu határáig eljutottam, ahogy ma este is, és már egészen rutinosan kezeltem az öltözködést is. Egy fekete kabátba és egy kék sálba voltam bugyolálva, a hajamat leengedve hagytam, hogy a fülem se fázzon annyira, a kezeimet pedig elrejtettem a zsebembe, hogy ne érje őket annyira a hideg. Sosem volt különösebben megtervezett útvonalam, így most is csak arra mentem, amerre a lábam vitt.
Ez egész szép.
Futott át a fejemen a gondolat, mikor a tó partjához értem. Oldalirányban a tóparton szépen világítottak Bogolyfalva lámpái, a víz nyugodt volt, és a sötétben teljesen fekete. Olyan jó békés volt itt minden, hogy rögtön teljesen szerelmes lettem a helybe. Szépen lassan, de határozott léptekkel indultam el a stég felé, és bár egy darabig hezitáltam, mert féltem, hogy felfázás esélye itt nagyobb az ideálisnál, végül csak lecsücsültem rá. Néztem a vizet, néha bedobtam egy-egy követ, amelyeket még egy korábbi séta alkalmával gyűjtöttem össze a kabátom zsebébe (kár kérdezni, mégis milyen célból... mondhatnám, hogy előre erre készültem, de nem.) Hallgattam ahogy csobbannak, néztem ahogy elmerülnek. Sóhajtottam egy mélyet, és azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen jólesne most beszélgetni valakivel, mert a hideg levegő önmagában már nem elég, hogy kellően tisztára takarítsa a fejemben levő zűrzavart. Érdemes lenne bedobni még pár plusz gondolkodnivalót a buliba, ami segít elűzni a gonosz gondolatokat. Persze nem volt sok esélyem arra, hogy valaki itt teremjen, hacsak nem egy szerelmespár, amitől valószínűleg jelen pillanatban csak hányingerem lett volna (az irónia és a keserűség édes elegyének köszönhetően), így aztán csak üldögéltem tovább, azon töprengve, mihez kezdjek magammal.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 5. 22:54 Ugrás a poszthoz

Adam

Azon tűnődtem, milyen jó lenne belelógatni a lábam. Valószínűleg borzasztóan hideg lenne, de az érzés, ahogy szépen lassan elmerülne a lábfejem a vízben, valószínűleg kárpotolna. Valamiért aztán mégsem mozdultam meg. Vannak ezek a nagyon furcsa pillanatok, amikor az ember eldönti ugyan, hogy meg fog mozdulni, de aztán mégsem történik semmi, és mire feleszmél, rájön, hogy már lemondott a dologról. Na velem most pontosan ez történt.
Eléggé elmerültem a gondolataimban, így a sötétben nem vettem észre, amikor az újonnan érkező alak mellém lépett. Csak pár pillanattal később, mikor arra fordítottam a fejem, láttam, hogy valaki áll nem messze tőlem. Hatalmasat rezzentem, nagyon megijedtem, még egy kis önkéntelen hangocska is kiszaladt a számon, valami "hííí" féle. Basszus.
Végignéztem az ismeretlenen egy szemrehányó pillantással (amely a sötétben reményeim szerint nem látszott annyira), nem bírtam ki, kicsit még bosszankodtam az ijedezésem miatt. Igyekeztem mély levegőket venni, hogy a szívem a torkomból visszataláljon a helyére.
- Úgy látszik rossz a lelkiismeretem. - állapítottam meg fancsali arccal, az idegenre nézve. Közben gyorsan megállapítottam, hogy az illető kifejezett egyéniség. A haja, a szemüvege, az öltözete, minden erről árulkodott. Kétszer-háromszor is végignéztem rajta, mire a sötétben összeraktam a teljes jelenséget, utána pedig magamban somolyogtam egy kicsit.
Legalább megy a ruhája ahhoz, hogy fiatal lányokat ijesztgessen a sötétben.
Vontam le a következtetést. A napszemcsit azonban nem tudtam hova tenni. Elsőre az ugrott be, hogy talán látássérült, és azért hordja. Vagy csak simán kettyós, az is megmagyarázná a dolgot. De vajon melyik? Nem, ezt a kérdést most nem bírtam ki, még az amúgy hatalmas gonddal belém nevelet illedelmességem ellenére sem. Mondjuk mióta ebbe a fránya iskolába jártam, ebből sokat veszítettem, legalábbis az volt a benyomásom.
- Azért van a napszemüveg mert nem látsz, vagy mert nem szeretnél? - érdeklődtem, korántsem túl diszkréten. Hát na, elég késő volt már, fáradt is voltam, meg a hangulatom is eléggé a mindenmindegy állapothoz közelített. Végül is, a legrosszabb esetben belefojt a tóba, ennél durvább nem történhet. Reméljük.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. december 5. 22:55
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 6. 22:42 Ugrás a poszthoz

Adam

Szóval hibbant.
Vontam le a következtetést a fenálló opciók közül, mikor válaszolt a kérdésemre. Legalábbis egészen addig, amíg a harmadik mondatát el nem mondta, akkor ugyanis már nem szimplán hibbantságnak tűnt a válasz, hanem úgy sejlett, mintha lenne valami a háttérben. Olyasmi, amire én valószínűleg nem fogok merni rákérdezni. Na nem azért, mert olyan gyáva volnék, ennek inkább pont az ellenkezője igaz, de azért a tapintatlanságnak is van határa. Szóval kicsit dilemmába estem, nem tudtam mit kezdjek a beszélgetéssel, most, hogy ilyen furcsa irányt vett.
- Hm, és az baj lenne, ha kellene? - kérdeztem végül óvatosan, ugyanis a kíváncsiságom felülkerekedett egy kicsit, de igyekeztem diszkrétebb maradni, mint az előző kérdésemmel. Újra felnéztem rá, azon gondolkodva, hogy tulajdonképpen kicsit kényelmetlen érzés, hogy én itt csücsülök a földön, ő meg ott van fent van a magasban (értsd. áll a két lábán), és gondolkodtam is rajta, hogy esetleg felálljak, de aztán meggondoltam magam.
- Szerinted mennyire hideg a víz? - kérdeztem tőle, miközben nekiálltam leeszkábálni a cipőmet a lábamról. Nem hatott meg a hideg különösebben soha, téli gyerek lévén. Persze nem tudtam volna egy szál trikóban aludni a mínuszhúszban, de azért azt sem lehet mondani, hogy különösebben fázós lettem volna. Egyébként is, mivel a drága bátyám, a bájitalzseni Teodor ellátott bájitalokkal, amik a napi rendszerességű balett órák ellenére is rendben tartották a lábaim, tudtam, hogy nem tudok nekik sokat ártani.
Szépen lefejtettem a zoknaijaimat is a lábaimról, majd a stég szélére csusszantam, és finoman lelógattam a lábaim. Először nem is tettem bele a vízbe, épp csak a talpaim értintettem oda hozzá, mintha el is indulhatnék akár a felszínén. Aztán egy picit megmártottam benne. Enyhén fájdalmas volt a hidegtől, de mindeközben nagyon jó érzés is. Kicsit mozgattam őket jobbra-balra, éppenhogy tapicskolva egy cseppet, aztán amikor eluntam, kihúztam őket a vízból. A zoknimmal szárazra töröltem a lábaim, majd anélkül, hogy visszahúztam volna, visszavettem a cipőmet. Kicsit borzongtam az érzéstől, jó volt. Aztán eszembe jutott, hogy az idegen mindezt végignézte, és hogy most már ő is legalább olyan furcsának nézhet engem, mint én őt.
- Lilla vagyok, amúgy. - tápászkodtam fel, és nyújtottam oda neki lazán a kezem. Ha már így együtt furáskodunk, illik bemutatkozni.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 7. 00:03 Ugrás a poszthoz

Adam

Ha nem baj, akkor miért baj? Ilyen, és ehhez hasonló nagyon értelmes kérdésekkel bombáztam őt gondolatban, amelyek számomra teljesen érthetőek voltak, azonban hangosan azért eszem ágában nem lett volna kimondani őket. Nem válaszoltam neki semmit, ugyanis éppen eléggé el voltam foglalva a láblógatással (szó szerint), ahogy ő sem válaszolt nekem. Eseménydús beszélgetés elé nézünk...
Egy kis ideig azt hittem, hogy sikerült az átlagos irányba visszaterelnem a beszélgetést a bemutatkozásommal. Megállapítottam, hogy a keze nagyon hideg, ami kicsit furcsa volt, mert nem tűnt úgy, hogy fázna. De hát na, lehet hogy csak egyszerűen rossz a vérkeringése. Azt is konstatáltam, hogy a nevének a kiejtése alapján nem magyar származású, ami kicsit fel is keltette az érdeklődésemet, és ha tényleg nagyon mainstream akartam volna lenni, lendületből rá is kérdeztem volna, hogy honnan valósi. Ő azonban sokkal hatékonyabb módját választotta annak, hogy előrelendítse a dolgokat. Levette a napszemüvegét.
A szemem már elég jól megszokta a fényviszonyokat, meg hát nem is volt teljesen sötét, valamennyire azért volt itt is világítás, szóval egész jól ráláttam az arcára, így viszonylag közelről.
Húha.
Ez a nagyon egyszerű gondolat töltötte ki az agyam, amikor a szemébe néztem. Na ilyet sem láttam még, az is biztos. Nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mi volt annyira döbbenetes a tekintetében. Nem a szeme színe, nekem is kék volt a szemem, de az enyém ezt meg sem közelítette. Valahogy egyszerűen csak annyira szép volt, teljesen megfoghatatlanul szép. Először úgy éreztem, nem fogok tudni sokáig ránézni anélkül, hogy elkapnám a pillantásom, de aztán valahogy arra eszméltem, hogy a kelleténél pont, hogy tovább is rabul ejtett.
Jesszus, de kínos. Vadidegen, ráadásul jóval idősebb, én meg úgy bámulom, mintha beleestem volna.
Erre a gondolatra mosolyogtam egyet, majd megszakítottam a pillantást, és csak egy-két másodperc elteltével néztem vissza rá.
- Bocsánat, nem terveztelek megbámulni, de... Ilyen szemeket hogy szerez az ember? - kérdeztem nevetve, ugyanis arra jutottam, hogy ez nekem sem jönne rosszul. Emögött nem állhatnak csak a gének. Jesszus. Még mindig nem sikerült magamhoz térni. Na most kéne a hideg tóba mártani a fejem, hogy ne tűnjek ennyire idiótának.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 8. 18:02 Ugrás a poszthoz

Adam

Nem gondoltam, hogy bármit is fog válaszolni a lányos zavaromban feltett kérdésemre, amit inkább egyébként valamiféle bizarr bóknak szántam, mintsem tényleges megválaszolandó kérdésnek, de Adam ettől függetlenül válaszolt rá. Erre számítottam ugyan, mármint, hogy fog rá valamit mondani, csak azt hittem, hogy valamilyen poénkodás lesz. Hogy a gének, vagy a csodálatossága, vagy a fenetudja.
- Ennyire öreg lennél? - tettem fel a provokatív kérdést, egy kis csalafinta mosollyal az arcomon. Még mindig úgy éreztem, mintha valamilyen témát kerülgetnénk, csak azt nem tudtam, mi lehet az. Komolyan, Ákos 2.0 az egész, megint kezdtem ugyanis nem teljesen érteni, hogy mi van. Ezekkel a hímneműekkel csak a baj van, méghogy a nők a titokzatoskodóak... Akkor eddig a legtöbb fiú/férfi akivel itt összefutottam, titokban csakis nő lehet.
Közben Adam tett egy újabb megállapítást, amit nem teljesen tudtam, hogy elismerésként fogjak-e fel, vagy csak a beszélgetés fellendítése érdekében mondta, esetleg tényleg  valamiért fontos információnak tartja. Sokatmondóan elmosolyodtam, kicsit lehajtottam a fejem, közben a kezeimet a zsebembe süllyesztettem.
- Na igen. Hát, télen születtem, ráadásul napi szinten táncolok, úgyhogy a szervezetem elég jól bírja a mindenféle kihívásokat. - mondtam neki el dióhéjban a helyzetet. Ugyan megemlítettem, de nem igazán gondoltam, hogy az előbbi tény nagy hatással lenne a dologra, inkább az utóbbi. Mindenesetre sokaktól hallottam ezt a mende-mondát, hogy befolyásolja a születési idő azt, hogy milyen időjárást szeretünk. Fene tudja, még az is lehet, hogy igaz.
- Szóval, hogyhogy itt vagy ilyenkor? Nem gondoltam, hogy szerelmespárokon és pecásokon kívül bárki kijár ide este. - mondtam, közben a fejemet picit oldalra billentettem, úgy néztem rá, miközben a válaszát vártam. Igaz, az is végigsuhant az agyamon, hogy tulajdonképpen ennyi erővel ő is megkérdezhetné tőlem ugyanezt, dehát én kérdeztem előbb, szóval először neki kell vallania.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 14. 12:46 Ugrás a poszthoz

Adam

Újabb sejtelmes válasz. Kicsit nehezen kezdtem ezekkel bármit is. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek, mégis mit akar ez pontosan jelenteni, de aztán még azelőtt, hogy feltehettem volna a kérdést, egyszerűen meggondoltam magam. Eleget vájkáltunk már ebben a témában (ami pontosan mi is...?), és lassan jutottunk csak előrébb, én pedig nem annyira akartam firtatni a dolgot.
Inkább úgy döntöttem, válaszolok a követekező kérdésére.
- Balett. Mióta az eszemet tudom. - válaszoltam, és mosolyra húzódott a szám, már csak a téma említésére is. Kedvem lett volna akár itt és most, tornacipőben táncra perdülni, bár nem akartam megkockáztatni, hogy egy laza gliassade közben belerepüljek a tóba. Az azért lehet, hogy az én hőháztartásomat is meglehetősen hazavágta volna.
- Nagyon szeretnék majd később varázs-balettet is tanulni. - tettem még hozzá, mert a témával kapcsolatban elég nehezen tudtam magamban tartani az információkat, és elég valószínű volt, hogy ezt a hirtelen lelkesedést Adam is látta rajtam. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, mekkora szükségem is van nekem erre, hiszen az elmúlt napokban, amikor szinte felkelni sem volt kedvem, ez volt az egyetlen dolog, ami fel tudott villanyozni.
Miközben azon tűnődtem, hogy holnap reggel valószínűleg picit hamarabb felkelek majd, hogy leugorjak még tanítás előtt kicsit edzeni, Adam megválaszolta az ittlétének okával kapcsolatos kérdésem. Egyetértően bólogatni kezdtem.
- Én is. És egyelőre szerintem még a helyek felét sem sikerült bejárnom. Remélem, sosem fogom elunni. Te mióta élsz itt? - kérdeztem, habár mihelyst kiejtettem a számon az utolsó szavakat, rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is vehető készpénznek, hogy a faluban vagy az iskolában lakik. Mondjuk, akkor hogy kerülne ide ilyen későn? Végül nem fáradtam azzal, hogy kijavítsam magam, úgy voltam vele, ha szükséges, Adam úgyis megteszi majd. Inkább zsebre tettem a kezeimet, és egyik lábamról átvittem a testsúlyom a másikra, aztán vissza. Ide-oda, ringatva magamat. Ezt nagyon szerettem csinálni, biztos valamilyen babakori visszamaradt ringási-szükséglet, vagy a fene tudja.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 14:33 Ugrás a poszthoz

Adam

Láttam, hogy nem lepődött meg túlságosan a balett dolgon, én pedig csak halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy eléggé lerí rólam, mivel megelehetősen vékonyka voltam, általában a mozdulataim könnyedek és elegánsak voltak, és szerencsére a tartásomat is eléggé helyretette a tánc (vagy inkább nem hagyta, hogy az iskolában ülés mellett elromoljon). Így aztán ha nem is volt egyértelmű, de az ember a megfelelő információk bitrokában már egyáltalán nem lepődött meg a tényeken.
- És mit csinálsz? - kérdeztem, és nem csak azért, hogy megtörjem a csendet, hanem azért, mert tényleg érdekelt. Annyira furcsa volt, annyira kifürkészhetetlen, hogy tulajdonképpen elképzelésem sem volt róla, vajon kiféle-miféle lehet, így aztán úgy döntöttem, hagyom, hogy ő maga mondja el nekem.
Közben én is felpattantam mellé a korlátra, és amíg vártam a válaszát, a vizet néztem. Olyan békésnek és nyugodtnak tűnt... Holott sejtettem, hogy azért megvan a maga kis élővilága, és valószínűleg a víz felszíne alatt korántsincs akkora béke, mint amilyennek ilyenkor az tűnhet. Kicsit úgy gondoltam rá, mint a táncra. Mikor az ember kívülről nézi, könnyed és elegáns, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember szárnyal a színpadon... De a rengeteg fájdalmat és erőfeszítést csak kevesen veszik mögötte észre. A látszat a minden.
Miközben ezen töprengtem, lassan újra átvette a figyelmemet Adam. Azon gondolkodtam, hogy beszélgetőtársam tulajdonképpen miért ücsörög itt velem. Érdekes volt, hogy egyszerre éreztem úgy, mintha szívesen lenne a társaságomban, ugyanakkor azt is, hogy tulajdonképpen különösebben nem lelkesedik az iránt, hogy kiderítse, ki vagyok én. Ilyennel még nem találkoztam. Általában az emberek eléggé egyértelműek voltak ilyen szempontból; vagy érdeklődtek, és akkor lelkesen igyekeztek magukról is minél több információt átadni és belőlem is kiszedni azokat, vagy nem érdekelte őket sem a személyem, sem az, hogy magukról többet eláruljanak. Ilyenkor vagy mogorvák voltak, vagy csak tejesen apatikusak, és gyorsan elváltak útjaink. Ez a helyzet azonban új volt, különleges. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, úgy néztem rá elgondolkodva, picit közben elmosolyodtam.
- Fura szerzet vagy. - mondtam neki, amit akár sértésnek is vehetett volna, azonban az arcomra nézve teljesen egyértelmű lehetett számára, hogy nem annak szántam. Most már még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim, és szinte úgy tűnhetett, hogy jól mulatok a helyzeten. Tulajdonképpen így is volt. Nem igazán találkoztam még olyan személlyel, aki szavak nélkül is teljesen jól le tudott kötni, és ezt rendkívül érdekesnek találtam.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 18:13 Ugrás a poszthoz

Adam

Meglepődve néztem fel Adamre, aki hirtelen meglepően nagy lelkesedéssel kezdett el beszélni magáról – már ahhoz képest, amit eddig produkált.
Úgy tűnik, csak meg kellett találnom a megfelelő kérdést.
Gondoltam elégedetten, majd érdeklődve hallgattam, amit elmondott nekem. Amikor kimondta a vezetékenvét, úgy éreztem, mintha már hallottam volna valahol... Nem tudtam azonban összerakni, hogy hol és milyen körülmények között történhetett a dolog.
Aztán a következő mondatánál leesett. Edictum... Főszerkesztő... A fura szemei. Hirtelen kicsit megmerevedtem, ahogy összeraktam, hogy tulajdonképpen én hallottam már Adamről, nem is akármilyen pletykákat. Érdekesnek találtam a tényt, hogy egy vámpír a főszerkesztő, amikor először hallottam, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Teljesen megfeledkeztem a dologról, egészen addig, amíg most együtt nem hallottam az összes szükséges információt. Most összeállt a kép. Valószínűleg azért mehetett ki a fejemből a dolog, mert aranyvérűként természetes tényként kezeltem hogy léteznek, nem hatott újdonságként, ha hallottam róluk... Csak éppen nem találkoztam korábban még soha eggyel sem. Hát, eljött a nagy nap. Akaratlanul is picit furán éreztem magam. Tudtam hogy nem fog bántani, és nem is féltem tőle, csak éppen kicsit még sokkolt, amire az imént rájöttem. Biztos voltam benne, hogy érzi vagy látja rajtam.
Nyeltem egy nagyot, majd úgy döntöttem, igyekszem félretenni a helyzet furcsaságát, és normális beszélgetőpartnerként fogok viselkedni.
- És mi az, ami nincs benne az életrajzodban? - érdeklődtem kissé piszkálódva, jelezvén, hogy éreztem, hogy ezek eddig csak hivatalos információk voltak. Persze tudtam, hogy nem vagyok én senki, hogy ennél akár csak egy fokkal is személyesebb információkat próbáljak meg kiszedni belőle, de ki tudja, hátha akad olyasmi, amiről szívesen beszélne. Azért sem lenne rossz, mert talán oldaná egy kicsit a furcsa hangulatomat.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 21:26 Ugrás a poszthoz

Adam

Elgondolkodtatott a dolog. Soha eszembe sem jutott még, hogy egy vámpír fejével gondolkodjak, vagy hogy bármennyire is megpróbáljam átérezni a helyzetet. Vicces, valószínűleg egyébként is megkérdeztem volna tőle, hogy mit csinál a hivatalosabb dolgokon kívül, azonban így, az új információ birtokában a kérdésnek még nagyobb súlya lett, mélyebb jelentése. Tudtam, hogy ezzel most már ő is tisztában van.
Így aztán kékjeimet rászegeztem, úgy hallgattam töprengve a válaszát. Jól éreztem magamat, ugyanis hiába okozott valamiféle feszengést bennem a tény, hogy ő nem ember, egyrészt a szemeiben továbbra is szinte el lehetett veszni, ami nyugodtsággal töltött el, másrészt pedig attól is kicsit belassult minden számomra, hogy olyan nyugalommal és lassan beszélt. Éreztem, hogy minden körülmény arra sarkall szinte, hogy nyugodt legyek, egyetlenegy pici tényt kivéve, amit ugyan nem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni – fránya életösztön ugyebár – azonban biztos, hogy így sem volt az egész kellemetlen.
Elmosolyodtam kicsit miközben beszélt, értettem, hogy mire gondolt. Különös lehet, ha az ember már ennyi mindennel találkozott, ennyi formában... És nehéz lehet olyat találni, ami az ember életébe még kivételes újdonságot hoz. Azonban nem lehetetlen, és Adam úgy tűnt, mint aki képes ezeket a dolgokat keresni és értékelni, ezért pedig tulajdonképpen csodáltam valamennyire. Azon is eltűnődtem, hogy biztosan nagyon különleges érzés, ha egy megszokottnak tűnő dolog szolgál valamilyen újdonsággal, amelyet korábban nem ismert, és amire nem is számított.
Én is felnéztem az égre, amikor ő is, és úgy éreztem, hogy bár hatalmas különbségek húzódnak közöttünk, azért mégsem áthidalhatatlanok. Legalábbis bizonyos pillanatokban az ember úgy tudja érezni, hogy át tudja érezni, hogy a másik miről beszél, még akkor is, ha korábban olyan helyzetben soha sem volt. Valószínűleg Adam megfogalmazásának is köze lehetett a dologhoz, lehet hogy egy kis empátiás készség is szorult belém ami rásegített, de úgy éreztem, értem, hogy miről van szó.
Az égboltot bámultam, eddig ugyanis rá sem jöttem, hogy ennyire tiszta ma az ég, és hogy elég eldugott helyen vagyunk ahhoz, hogy a sok fény ne rontsa el a csillagok ragyogását.
Annyira szép.
Ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha én is köztük lehetnék, pedig annyira távol voltak... De valahogy elveszítettem a realitás-érzékemet, az egész égbolt mint egy nagy massza, amibe bele lehet szédülni, el lehet merülni benne... Egészen addig, amíg az ember felfelé néz, meg lehet feledkezni arról, ami lent van.
- Ijesztő lehet az a sok... Idő. - mondtam egy sóhaj kíséretében, anélkül, hogy levettem volna a pillantásom az égboltról. Milyen érdekes... Adam és a csillagai akkor is itt lesznek, amikor én valószínűleg már régen valahol a föld alatt. Furcsa volt ebbe belegondolni... De nem akartam volna a helyében lenni. Noha nem akar az ember meghalni, igazából mégis megnyugtató a tudat, hogy egyszer úgyis mindennek vége lesz.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. december 23. 21:32
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 24. 00:57 Ugrás a poszthoz

Adam

Érdekes volt a válasza, erre nem számítottam. Megnyugtatja? Furcsa. Persze abban biztosan van valami jó is, ha tudod, hogy mindig mindent van időd végigcsinálni, hogy bármikor újrakezdheted, és hogy a lehetőségeid hatványozottak egy átlagemberéhez képest.
Na de örökké élni? Nem, erre nem tudtam pozitívumként tekinteni. Persze tudtam, hogy ők is elpusztíthatóak, és egyáltalán nem biztos, hogy az idejük nem véges... De azért mégis jobb esélyekkel indultak, mint mi. Nem tudtam volan elképzelni, hogy örökké itt legyek. Minden terhet, amit az ember felvesz, örökösen cipelni... Folyamatosan elveszíteni mindenkit akit ismersz, mindig újrakezdeni, új embereket megismerni, amikor már szinte mindent láttál, keresni az újdonságot a világban, miközben soha semmi nem változik meg igazán... Ezek olyan harcoknak tűntek számomra, amelyeket az ember hiába vív. Miközben a csillagokat néztem, azon gondolkodtam, vajon hogyan tudnék ebbe beletörődni. Hogy sosincs vége. Valószínűleg nem menne könnyen, aztán persze biztosan megpróbálnám meglátni a pozitívumait, de azért néha-néha biztosan felötlene bennem, hogy én ezt igazán sosem akartam. A hosszú élet több fájdalommal is jár, amit az ember soha nem tud igazán elfelejteni. Persze biztosan több boldogsággal is, de nem voltam benne biztos, hogy abból több van, mint szomorúságból.
Mikor Adam feltette a kérdést, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen pontosan ezen gondolkodtam idáig, és jó lenne, ha most hallotta volna a gondolataim, mert akkor már minden meg is lenne válaszolva. De nem így volt, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is fogalmazhatnám meg egy darab mondatban, az egyébként igencsak hosszú választ.
- Azt érezném, hogy folyamatosan keresnem kell az okokat az életre... - mondtam végül, bár nem éreztem úgy, hogy összefoglalta volna rendesen amit gondoltam, vagy hogy csak ennyi lett volna az egész, de ez volt az egyik legfontosabb összetevője a kételyemnek. Hiszen az ember előbb-utóbb mindent vagy megvalósít amit szeretett volna, vagy végleg belebukik, és akkor folyamatosan új célokat kell keresni. Ha meghalnak körülötted, új embereket, új társaságot. Ha ezek nincsenek, akkor egyszerűen nincsen miért élni.
- ... Az pedig nagyon, nagyon fárasztó lehet. - vontam le végül a következtetést, levéve pillantásomat a csillagokról, újra a férifra nézve. Könnyeden megvontam a vállam,  jelezve, hogy ez van. És hogy persze én nem lehetek benne biztos, hiszen sosem éltem át még.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 25. 23:29 Ugrás a poszthoz

Adam

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a téma amit felhoztam nem egyszerű. Ahogy azzal is, hogy ezzel tulajdonképpen akár felszínre hozhatok olyasmit is ami Adamet bánthatja, mint például újfent végiggondolni az életének körülményeit... Biztos voltam benne, hogy már elég sokszor megtette. Éppen ezért aztán nagyot koppant a felismerés, amikor a válaszának hangszínét meghallottam: Valószínűleg éppen elégszer tette meg a múltban ahhoz, hogy ez a beszélgetés semmilyen különösebb érzelmi tortúrát ne okozzon neki. Mégis, azért egy picit elszorult a torkom, amikor kimondta az igazat. Annyira szerettem volna tenni valamit, amivel éreztethettem volna vele az együttérzésemet, megérinteni, vagy mondani valami okosat... De úgy gondoltam valószínűleg egyáltalán nincsen rá szüksége, és csak furcsán venné ki magát az egész, így aztán nem tettem semmit. Ám a tekintetemen, ha rám nézett, azért láthatta, hogy rendesen össze vagyok zavarodva. Tulajdonképpen nem csak miatta, magam miatt is. Nem voltam benne biztos, hogy valaha tanúsítottam ennyi empátiát bárki iránt. Általában ilyen mértékben nem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam átérezni mások helyzetét, ezt egyértelműen ő hozta ki belőlem. Végigsuhant az elmémen a gúnyos gondolat, hogyha így folytatom, valószínűleg kidobnak a Rellonból és egészen a Navinéig repülök, de ezt hamar elhessegettem. Igazság szerint nem volt gondom ezzel a szereppel, ugyanis Adam társaságában nem találtam nehéznek, hogy belehelyezkedjek.
A következő mondata nem segített sokat a helyzeten, csak annyit tudatott velem, hogy a már eredetileg nem túl kedvező szituációt sikerült megfejelni egy még sokkal kellemetlenebb tényezővel. Ijesztően tárgyilagosan beszélt róla, és bár tudtam, hogy rengeteg ideje volt hozzászokni a gondolathoz, azért mégis kissé nehezen tudtam félretenni a dolog természetellenességét. Lehajtottam a fejem, a cipőm orrát bámultam, kicsit elkezdtem lóbálni a lábaim, és közben azon tűnődtem, mit is mondhatnék.
A következő megállapítására azonban felkaptam a fejem, és újra Adamet kezdtem el nézni. Persze, hiszen erre tulajdonképpen már magamtól is rájöhettem volna... Valami mégiscsak itt tartja őt, minden ellenére. Tulajdonképpen ez a lényeg.
- Szóval, miért érdemes élni? - kérdeztem tőle vicces hangnemben, de egyébként teljesen komolyan, amit (ha nem lett volna egyértelmű), abból tudhatott, hogy nem vettem le róla a pillantásom és vigyorogtam el a dolgot, hanem szépen lassan a mosolyom eltűnt, ám a tekintetem továbbra is kíváncsian kémlelte arcát. Érdekelt, hogy neki mi a "hátráltató tényező". Mi az, ami itt tartja velünk. Ha már belementünk a dologba, szerettem volna hallani. Úgy gondoltam, azok a dolgok amelyek őt maradásra tudják bírni, csodálatosak kell hogy legyenek. Márpedig ha azok, akár ha csak Adam számára is, de szeretnék róluk hallani.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 28. 20:24 Ugrás a poszthoz

Adam

Felelősséggel tartozni. Érdekelt, hogy vajon Adam számára ez mit is jelent pontosan. Sokféleképpen lehet felelősséggel tartozni valakiért, ráadásul különböző mértékben is. Vajon véresen komolyan érti, vagy inkább csak jelképes, hogy legyen kiért tennie és lennie? Erre úgy döntöttem inkább ilyen formában nem kérdezek rá, hanem ha már itt tartunk, kérdezem azt, ami ténylegesen érdekel. Nem szerettem nagyon köntörfalazni egyébként sem, hacsak nem volt rá feltétlenül szükség.
- És mi az éppen aktuális? Vagy... Ki? - tettem fel a mai nap során már egyáltalán nem első vájkálódós kérdésemet. Úgy voltam vele, hogyha ilyen értelemben gátlásai lennének, már eddig sem jutottunk volna el a beszélgetésben.
- Szóval tulajdonképpen benned is funkcionál az életösztön. - dünnyögtem magam elé halkan a megállapításomat. Ez érdekes kérdéseket vetett fel, hiszen Adam tudtommal azért nem számított teljes mértékben élőnek... Érdekeltek volna a részletek, mi az, ami alapján mégis az, mi az, ami alapján nem annyira. Úgy tűnik, az életösztön kérdése az előbbi kategóriába volt sorolható. Ez elgondolkodtatott egy pillanatra de aztán rájöttem, hogy nincsen ebben semmi furcsa. Nem emberi sajátosság ez, rengeteg élőlényben megvan, miért pont a vámpírokban ne lenne?
- Tudod, hogy más vámpírok hogy boldogulnak el ezzel? - kérdeztem tőle, mert felötlött bennem, amikor az utolsó elmormolt mondatát meghallottam. Arra ugyan nem kérdeztem rá, ki és miért és mégis hány évvel ezelőtt változtatta őt át, de érdekelt volna, mennyire tartja a kapcsolatot a többiekkel, egyáltalán mennyien vannak, és hogyan gondolkodnak erről. Neki is biztosan segítség lehet ha érzi, hogy nincsen egyedül a dilemmával. Bár nem tudtam, Adamnek erre mennyire lehet szüksége. Kicsit elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy a beszélgetésünk során most mondtam ki előszőr, tényszerűen azt, hogy ő egy vámpír. Volt ebben valami érdekes azt tekintve, hogy már mintha mióta tudtam volna, és a beszélgetésünk is ekörül forgott valamennyire. Tudtam, és ő is tisztában volt vele, hogy tudom. Pedig nem is mondtam semmit. Milyen érdekes, hogy néha tényleg mennyire nem a szavak számítanak, amelyek elhagyják az ember száját.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 1. 19:29 Ugrás a poszthoz

Adam

Önmagamat is megleptem a reakciómmal, amely nemcsak gondolatban, hanem a beszélgetésben is hamar megjelent, tekintve, hogy valahogy teljesen kontroll nélkül csúszott ki a számon.
- Ez inkább szerencse. - mire a motyogós mondatot befejeztem, már rájöttem, hogy ez Adam számára is sértő lehetett, holott egyáltalán nem annak szántam. Én ugyanis egy kis keserűséggel megfűszerezve azért mondtam ezt, mert tökéletesen tudtam, hogy mennyire szörnyű tud lenni ha az ember nagyon függ valakitől, és nem csak annak, aki függ, hanem annak is, akitől függenek.
Azonban ahogy kijött a számon a mondat, rájöttem, hogy a szándékaimtól függetlenül nagyon rosszul hangzott.
- Mármint... Nem úgy értettem... - próbáltam menteni a menthetőt, de igazából inkább csak abban reménykedtem, hogy ő is tudja, hogy nem szándékosan akartam ilyen rosszul fogalmazni. A legjobbakkal is megesik. Nagyon hülyén éreztem magam, nem szerettem, mikor kicsúszott a kezemből a kontroll, és ilyen butaságokat beszéltem, akaratom ellenére. Az teljesen más, ha az ember úgy bántó, hogy az akar lenni. Abban (is) jó voltam alkalomadtán, de itt most nem erről volt szó, így meglehetősen idegesített a helyzet. Azzal nyugtattam magam, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek a száján csusszannak ki dolgok. Közben éreztem a hangulatváltozást a következő kérdésem kapcsán is, így aztán úgy döntöttem, ezt a kérdést nem szabad feszegetni. Egyértelmű volt, hogy nem igazán kedveli a többieket... És bármi is legyen ennek az oka, nem tűnt úgy, hogy szeretne ezen változtatni, vagy hogy lehetséges volna.
- Hm. - mindössze ennyit válaszoltam a dologra, jelezve, hogy ugyan érdekel a téma, de nem fogok rákérdezni. Inkább felnéztem az égre, és azon gondolkodtam, hogy már biztosan jó ideje csücsülünk itt kint. Jó eséllyel a visszaúton a kastélyba megkapom életem első büntetőmunkáját, hacsak nincsen elképesztő nagy szerencsém.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 1. 20:22 Ugrás a poszthoz


magyar-román határ | Kelet–Közép-Európai Sárkány befogó- és ellátó Központ

Izgalmasnak ígérkezett a mai nap. Tulajdonképpen soha nem voltam az a buzgómócsing típus, aki önszántából tanulmányi kirándulásokra jár, de valahogy mégis azon kaptam magam, hogy Rachellel belehergeltük egymást az ötletbe, egészen addig, amíg a kezdeti lanyha lelkesedésből végül valós döntés lett. Hiszen mi az, ami még egy Rellonosnál is menőbb? Semmi. A Rellon jelképállata, a sárkány. És mi máshoz vonzódna jobban az ember, egy megzabolázhatatlan, hatalmas gyilkológépnél? Egy pici, cuki, baba-gyilkológéphez, bizony. Éppen ezért aztán felcsillant a szemem, amikor fény derült rá, hogy a mi csapatunk a tojásokhoz fog menni. Persze senki nem ígérte előre, hogy a tojásoknál az ember babasárkányt is fog látni, de az esélyeink legalább jobbak voltak, mint bárki másnak... Én pedig tápláltam magamban a hiú reményt, hogy ez a találka meg fog történni. Elvégre nőből vagyok, vagy mi, és le mertem volna fogadni, hogy egy babasárkány irtó édes. (Az anyukájával való találkozáson már nem morfondíroztam ilyen szívesen, ezt a gondolatot csak szépen elnyomtam, ahogyan azt már csak az ilyen kellemetlenségekkel szokásom volt tenni.)
Rachelre vetettem egy fancsali pillantást, ugyanis a beosztás alapján most nélkülöznünk kell majd egymás társaságát egy kicsit. Miután a pillantást pár másodpercig kitartottam, kivárva, hogy viszonozza azt, elmosolyodva megvontam a vállam, és a tanárnő felé fordultam. Rekordsebességgel tettem túl magam a dolgon, távol állt tőlem, hogy most végig ezen bosszankodjak.
- Köszönöm. - vettem el a kesztyűt, és kezdtem készségesen a mancsaimra húzni. Közben egy utolsó pillantást még vetettem a barátnőmre, aztán határozott léptekkel megindultam abba az irányba, amelyet a tanerő saját lépteivel kijelölt számunkra. Elgondolkodtam rajta, hogy mi vár majd vajon ránk a keltetőben. Sok életveszély biztosan nem, inkább sárkánykaki, de ki tudja... Igyekeztem nem belelovalni magam a babasárkányok gonolatába, mert tudtam, hogy annál nagyobb lesz majd a csalódás, ha csak a tojásokon keresztül barátkozhatok majd velük, vagy esetlen még azon keresztül sem, mert valami teljesen mást fogunk csinálni.
Lassan végignéztem a csoporttásaimon, egyikőjüket sem ismertem, sőt órán sem találkoztam velük. Elgondolkodtam rajta, van-e értelme külön bemutatkozni, amikor most hangzottak el a neveink az előbb... Egyelőre úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot, inkább szépen vártam, hogy mi lesz a sorsunk.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 17:26 Ugrás a poszthoz

Rach <3
Január 1. 22:30 után picivel
~ öltözet

Bosszankodva siettem a kastély azon széle felé, amely mellett a piciny házikó helyezkedett el, ahol a seprűket, illetve a kviddicshez egyéb további segédeszközöket tárolták. Tudtam hogy késésben vagyok, így aztán gyorsabbra vettem a lépteimet. Én jöttem volna hamarabb is, de a járőröző prefektusokra és tanárokra való tekintettel inkább a kastély járatait választottam. Azokban még én sem tudtam általában, hogy hol vagyok, miért találna meg bárki más? Legalábbis ezzel nyugtattam magam, és egyelőre hatékonynak bizonyult a módszer. Sajnos azonban nem volt túl gyors megoldás, mivel sosem jöttem még a könyvtárból a kviddicspályához egyenesen, így kerülőutakon kellett mennem, csak több részletben sikerült megtennem az utat. Ezért a késés.
Egyébként mindent jó előre kitaláltam, vittem magammal a könyvtárba a kabátomat és a sapkámat is, amelyet egy kisebb táskába rejtettem el Matilda elől. Pulcsit nem vettem és nem is hoztam, mert egyrészt nagyon jól bírtam a hideget, másrészt biztos voltam benne, hogyha a programötületünk megvalósul, akkor fázni nem fogunk. Hogy miért voltam a könyvtárban ilyenkor? Csak érdekelt valami, amit a legutóbbi LLG órán vitattunk éppen, és utána akartam járni.
Na de ennyit a jógyerek-imidzsemről, igyekeztem tenni róla, hogy ezt már az év legelső napján elrontsam. Rachel pedig társ volt benne, ahogy álalában minden hasonlóan hirtelen és bevállalós dologban. Többek között ezért is szerettem annyira.
- Bocsi, meggyűlt a bajom kissé az átjárókkal. - mondtam neki halkan, mikor megláttam a szertár előtt. Meg sem vártam a válaszát, csak nyitottam a bejáratot. Igazából arra számítottam, hogy éjszakára be szokták zárni, de úgy tűnik ez egyelőre nem történt meg, mert könnyedén ki lehetett nyitni az ajtót.
- De béna, azt hittem legalább egy minimális kis akadály lesz... - vigyorogtam a lányra, miközben elégedetten állapítottam meg, hogy a szertár jóval nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt - egyértelműen tértágító bűbájjal van ellátva. Imádtam ezt a varázslatot, valamiért mindig elégedettséggel töltött el, ha ilyet láttam használatban.
Leakasztottam két seprűt a falról, aztán az egyiket megemeltem kicsit Rachel felé, és egy cinkos mosollyal az ajkaimon szólaltam meg:
- Ez megfelel? -
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 22:19 Ugrás a poszthoz

Adam

Megnyugodtam mikor felmértem a férfi reakcióiból, hogy különösebben nem zaklatta fel a dolog. Persze gondolhattam volna, végül is miért zaklatta volna fel? Feltehetőleg elég sok ilyen szituációval találkozott már. Mindenesetre azért örültem, hogy legalább megpróbáltam tisztázni a dolgot. Még akkor is, ha egyébként nem volt teljesen szükséges.
Csak bólintottam egyet amikor kicsit jobban kifejtette a többi vámpírral kapcsolatos álláspontját. Valamilyen értelemben tulajdonképpen logikus volt, amit beszélt.
A következő kérdésére kicsit felkaptam a fejem és elgondolkodva néztem magam elé egy pillanatra, kék szemeimet a tó tükrébe fúrva, tekintetemet elveszítve a hullámok között. Egy-két héttel ezelőtt erre a kérdésre valószínűleg egy lelkes és kedves válasszal feleltem volna neki, mostanra azonban a dolgok változtak.
Ákos jutott eszembe. Igazság szerint egy pillanatra lenyűgözve néztem Adamre, ugyanis mióta vele beszélgettem, egyszer sem gondoltam a fiúra, ami az elmúlt napokban rekordnak számított. De ez a kis pillantás nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg rá nem eszméltem, hogy ez a tény tulajdonképpen egy gond. Sóhajtottam egyet. A hajamat egy laza mozdulattal a vállam mögé simítottam, közben elgondolkodva, mit is mondhatnék erre.
- Szeretném őket jobban érteni. - mondtam némi keserűséggel a hangomban. A válasz igazából pontatlan volt, nem az embereket akartam megérteni, mint magát a nagy csoportot... Nekem elég lett volna csak azt az egyet érteni. Vagy legalább képesnek lenni arra, hogy ne zavarjon többé, ha nem sikerül. Ez eddig egész életem során mindig ment, ahhoz szoktam, hogy tudom irányítani magamat és a hozzáállásomat, de most nem ment. Ettől pedig nagyon megijedtem, és kezdtem teljesen átértékelni az emberekkel való kapcsolataimról kialakított képet. Gyűlöltem, ha más kezében volt az irányítás, hát még akkor, ha a tulajdon érzéseimről volt szó. Mindezt persze lehet, hogy nem kellene újdonsult és egyetlen vámpír ismerősömre zúdítani.
- De azért egész elviselhetőek! - vicceltem inkább el a dolgot, bár sejtettem, hogy Adamet nem igazán tudom ezzel átverni. Ha átverésre nem is, arra talán azért jó lesz hogy érezze, nem feltétlenül kell feszegetnie az előbbi megjegyzésem okait.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 22:45 Ugrás a poszthoz

Mesélő, Etelka bőrébe bújva

Teljesen véletlenül keveredtem a társalgóba, annak köszönhetően, hogy elfelejtettem valamit, amit még reggel mondott nekem Rachel. Éppen egy közeli folyosón sétáltam és úgy gondoltam, hogy talán ha visszamegyek a mondat elhangzásának helyére, akkor maga a tartalma is eszembe juthat. Nem volt túl naiv feltevés ez, többször is bejött már a múltban, szóval egy próbát mindenképpen megért.
Eltartott egy darabig mire észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, aki a társalgóban illegett-billegett, nem értettem a látványt. Az öltözködése alapján olyan volt, mintha egy történelemkönyvből lépett volna elő, a ruhái minősége sem árulkodott másról... És a viselkedése sem.
Egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra.
Mi az, jelmezbál van a Navinében?
Természetesen teljesen tipikus módon rögtön a Navinére asszociáltam bármiféle hasonló furcsaságról. De aztán, ahogy közeledni kezdett felém a nő, az arcomról hamar leolvadt a mosoly és nem csak a váratlan társaság miatt, hanem mert gyors felismerést tettem. Nem volt még olyan régen, hogy Adammel ücsörögtem a tóparton... Annyira rég legalábbis biztos nem, hogy ne emlékeztem volna arra, mit jelent a sápadt bőr, a természetellenesen csillogó szemek. A viselkedése pedig csak mégjobban megerősített ebben, főleg akkor, mikor odanyújtotta nekem a kezét.
- Én ugyan meg nem csókolom... - szűrtem a fogaim közt a szavakat, és inkább megragadtam a kezét és jó férfiasan megráztam. Hideg, mint a franc. Hát persze. Adam elindíthatott valamilyen láncreakciót, úgy tűnik most már soha nem lesz többé vámpír-mentes napom. Lehet, hogy be kellene újítani egy fokhagymában gazdag étrendet, meg pár ezüstgolyót, és átváltani a bigott kereszténységre, különben hamar megüthetem a bokámat. Persze lehet, hogy úgy is megütném, mert egy fokhagymás lehelletű, töltött fegyverrel járó, nagyon vallásos nővel valüszínűleg csak a macskái fognak valaha is együtt élni. No offense.
- Üdvözlöm. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, mert rájöttem, hogy jobb óvatosnak lenni vele. Adamnél tudtam mire számíthatok, de nála fogalmam sem volt róla. Akár egy mozdulattal eltávolíthat az élők sorából, ami annyira azért nem lenne vicces, ámbár a mai nap humorának tökéletesen megfelelne... Újabb ok, hogy meghúzzam magam. Node a kezét az Istenért (hopsz, szádra hiába ne vedd!!) sem fogom megcsókolni.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 23:13 Ugrás a poszthoz

Idegesítő szipirtyó

Ó jó ég Lilla, már megint mibe keveredtél! Vannak akik isznak, vannak akik drogoznak. És vannak, akik mindennapos programként futnak össze elmeroggyant vámpírokkal. Mert ugye nincs is jobb, mintha csak egy rossz szón múlik az életed... Főleg, ha az adott illetőnél szinte minden rossznak számít. Kicsit kezdett emelkedni bennem az adrenalin szintje, egyenesen arányosan azzal, ahogyan Etelka is egyre erősebb hangon beszélt. Mindenesetre igyekeztem magamra nyugalmat erőltetni, mert tudtam, hogy a félelmemet érzi. Bár igazából nem voltam benne biztos, hogy az ne lett volna neki esetleg pont hogy hízelgő. Ez a nő fordítva van bekötve.
-  Elnézést. - mondtam cseppet sem bűnbánó hangon, ugyanis inkább dühített a helyzet, mint amennyire megijesztett. Legrosszabb esetben még a végén véletlenül és vámpírrá válok, és akkor szétrúghatom azt az úri valagát.
Kicsit megijedtem, hogy esetleg hozzám beszélt, amikor ráripakodott a manóra, de szerencsére nem. Na nem azért, mert akkora feladat lett volna elkészíteni egy teát... Csak kissé tartottam a reakciótól, amit akkor kaptam volna, mikor bűbájos mosollyal a képébe mondom, hogy nem kap fityiszt sem.
- Ez nem egy palota, és úrnője sincs. Ez egy iskola. Ön pedig attól tartok, hogy átugrott pár évet. 2016 van, ez pedig egy mágustanoda. Nem véletlenül hordok nadrágot... Változott a divat. - zúdítottam rá az információkat, az utolsó mondatommal pedig igyekeztem a logikai készségeire is hatni, már amennyiben volt neki olyanja. Ez bátor húzás volt, de sosem voltam beszari. Ha most nem nyír ki, akkor soha... De így legalább hátha képben lesz, és akkor nem kell hallgatnom ezt a sok baromságot tovább. Így is elég fárasztó volt ez a nap. Lehet, hogy ezt a napot a gyengélkedőn végzem... Vagy a hullaházban.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 23:30 Ugrás a poszthoz

Rach <3

Miközben a megfelelő seprűk után kutattam, Rachelt hallgattam. Kicsit összeráncoltam a szemöldököm az egyik mondatára, ugyanis nem volt teljesen világos, hogy hogyan értette.
- Megbuherálni? Mert a pálcát használni nagyon snassz lenne ám... - mondtam nevetve, és kicsit furcsállva is a dolgot, hiszen Rach-nél aranyvérűbb kevés ember volt a kastélyban, így szórakoztatónak találtam a mugli kifejezéseit.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy nincs kifogása a seprű ellen, így rögtön a kezébe is nyomtam. Még jó egyébként, mert az itt található seprűk nagy része elég lerongyolt állapotban volt, még a két legtürhetőbbet vettem ki... Szóval elégedetlenkedhetett volna, de nem ment volna vele semmire, mert maximum egy rosszabbal dobhattam volna még meg.
Rach nyomában kiléptem a szertárból, még kifelé menet egy kvaffot is felkapva, majd a vezényszóra felpattantam a seprűre, és megindultunk felfelé. Kissé hideg volt már, de egyelőre lassan repültem, úgyhogy legalább a menetszél nem volt gond. Egy mosollyal megállapítottam, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból egyáltalán, még mindig jól ment.
Ez a szabályozás akkora hülyeség...
Egyáltalán nem értettem, hogy miért kor, miért nem képességek alapján kategorizálják a diákokat, nagyon igazságtalannak tartottam. Mindenesetre mi így is megoldottuk, emiatt pedig büszke voltam kicsit.
- Megy a kvaff! - kiáltottam Rachelnek, és eldobtam a lasztit abba az irányba, amerre elsuhanni láttam. Milyen jó érzés volt újra a levegőben lenni! Ha rossz szóviccel akarnék élni, azt mondanám, egészen felemelő, vagy hogy az ember szinte szárnyakra kap... Még szerencse, hogy ilyesmire még csak nem is gondolok, ugyebár.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 3. 00:08 Ugrás a poszthoz

Adam

Azon tűnődtem, vajon akarnék-e az egészről beszélni. A dolog több aspektusból is állt, hiszen egyrészt nem igazán szerettem senkinek sem kiadni a privát dolgaimat, főleg nem olyan embernek, akit alig egy órája ismerek... De közben Adam mégis valahogy más volt. Egyébként is, ki tudna vajon jobb megoldási ötletekkel mint valaki, aki már ennyit élt?
Tulajdonképpen pontosan mennyit is?
Suhant át az agyamon a gondolat, hiszen most eszméltem csak rá, hogy fogalmam sincs, Adam hány éves. Még csak megközelítőleg sem. Mindenesetre biztosan elég sok ahhoz, hogy találkozhatott már hasonló helyzetekkel.
És végül el is vette a választásomat, mert rákérdezett. Picit elmosolyodtam a felismerésen, hogy ő is rájött, hogy a többesszám nem teljesen helytálló. Miközben erre rájöttem, egy hosszabb pillanatig a szemébe néztem, hagyva, hadd beszéljen a tekintetem. Biztos voltam benne, hogy ő is érzett már olyat, mint ami bennem most kavargott. Még az is lehet, hogy valamikor mostanában, nem is olyan rég. Ettől a vámpírok sem menekülhetnek, legalábbis én így gondoltam. Hogy mitől is? Ó, semmi... Legalábbis semmi olyan, amit egyelőre bevallottam volna magamnak.
- Hogy amikor az egyik pillanatban úgy tesznek mintha számítanál nekik, aztán pedig szándékosan bántanak, akkor melyik az igazság...? És az ellenkezőjét miért csinálják? - a királyi többest meghagytam, csak a hangzás kedvéért. Már rég nem néztem beszélgetőtársamra, a tekintetemet magam elé szegeztem, és próbáltam nem felidézni az emlékeket amelyek előjöttek ahogy beszéltem róla, de nem nagyon ment. Pedig uralkodnom kell magamon, mert nem kezdhetek el egy vámpírnak hisztizni. Az egész helyzet nagyon ijesztő volt számomra, mert tulajdonképpen még senkinek nem beszéltem erről így, hangosan. Kimondva teljesen valóságos lett az egész, gondolatban könnyebb volt elnyomni. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna el, szégyellni kezdtem magam. Hogy miért, az remek kérdés. Csak úgy mindenért.
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 4. 21:01 Ugrás a poszthoz

Rachel és a gurkó

Végig figyelemmel követtem a kvaff útját és bár már sötét van, azért viszonylag hamar láttam is, mikor felém repült. Gyorsan el is kaptam, és büszke is voltam magamra, mert tudtam, hogy Rachel direkt úgy dobta, hogy kihívás is legyen benne. Ki tudja, talán egyszer még a Rellon csapatába is bekerülhetünk, igazából talán nem is lenne olyan rossz.
Éppen dobtam volna visszafelé a kvaffot, mikor egy gurkó repült el mögülem, nem olyan sokkal elkerülve, egyenesen Rachel felé...
Mi a franc?
Azonnal abba az irányba néztem, ahonnan a labda jött, és még láttam a sötétben egy alakot elrohanni a kastély felé. Biztos voltam benne hogy ő küldte, és ha nem féltem jobban Rach testi épségét, rögvest utána is mentem volna, hogy egy jól irányzott átokkal vagy akár pofonnal a helyére rakjam. Elöntött a düh, és nagyon meg is ijedtem, rögtön visszakaptam a fejem Rachel irányába és kiabálni kezdtem.
- Rachel vigyázz! - annyira hangosan kiabáltam amennyire tudtam, hogy mindenképp azonnal észrevegye a veszélyt. Ledobtam a kvaffot, a magasból hullott lefelé a pálya füvére, én pedig így jobban meg tudtam kapaszkodni a seprűben, és rögtön el is indultam a lány felé. Igazából mondjuk ötletem sem volt, hogy mit tudtam volna tenni, hogyha odaérek... Maximum azt tudnám elérni, hogy a gurkó engem kezdjen üldözni, és ne a lányt, mást nem igazán. Azzal pedig nem lennénk sokkal beljebb.
Cikáztak a fejemben a gondolatok, próbáltam kitalálni, hogyan lehetne ezt a gondot megoldani. Még ha Rachel ki is kerüli és le is tudná rázni egy időre, örökké nem menekülhet a labda elől... Semmilyen varázslatot nem tanultunk, amivel egy gurkót ártalmatlanná lehetne tenni, és terelőütő sem volt éppen a zsebemben egy darab sem...
- Mit csinál az ember egy ilyen sz*rral? - kérdeztem magamtól kétségbeesetten, mert semmilyen ötletem nem volt egyelőre, hogy mit lehetne ezzel kezdeni. Megfordult a fejemben, hogy esetleg segítséget hívjak, de akkor itt kellett volna hagynom Rachelt egyedül, amire nem voltam hajlandó. És egyébként is, nem voltam benne biztos, hogy bárki olyantól segítséget tudnék kérni, akitől aztán ne jutna el a dolog a tanárok fülébe, akkor pedig lehet, hogy rövid volt a Bagolyköves pályafutásunk...
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 4. 21:25 Ugrás a poszthoz

Adam

Igazából az idő nagy részében szinte csak találgattam a férfivel kapcsolatban, hiszen soha nem volt még vámpír ismerősöm, annyira nem is jártam utána a dolognak, mert sosem volt okom, hogy különösebben izgasson... Szóval most próbálhattam volna bepótolni, ám helyette rólam beszélgettünk. Kész vicc. Kettőnk élete közül biztosan nem az enyém volt az érdekesebb, dehát ez van, így jött ki.
Az egész... Dehát fogalmam sincs, mi az egész. Ha eléggé átlátnám hogy tudjam, nem is lenne semmi baj.
Gondoltam kicsit bosszúsan, ám Adam már fel is tette a következő kérdését. Nagyon ügyesen talált be az egyetlen kérdéssel, amitől nagyon féltem a témával kapcsolatban. Nem igazán gondoltam ezt még végig, vagy legalábbis igyekeztem elkerülni, hogy erről gondolkodjak.
Nem is tudom, számít? Az biztos, hogy sorra olyan dolgokat tapasztalok meg, amelyeket korábban soha. Sok mindent át kellett értékelnem miatta, és ez bizony mindenképpen azt jelenti, hogy az életem szempontjából van jelentősége. De hogy egyébként... Pont az volt a bajom, hogy túlságosan nagy befolyással volt rám, tehát tulajdonképpen azt mindenképp hazguság lett volna állítani, hogy nem számít. De talán pont azért kezdett el egyáltalán fontos lenni nekem, mert megmagyarázhatatlan módon már akkor az volt, amikor még nem is volt az.
Na jó, ennek semmi értelme, egy udvari bolond a középkorban kevésbé gondolt marhaságokat, mint én most.  Sokáig nem válaszoltam Adamnek, már azt hihette volna, hogy egyáltalán nem is fogok, amikor végre kinyögtem valamit.
- Nem tudom... Gondolom. De nem akarom. - mondtam kicsit morogva, mert tényleg így is volt. Utáltam bárkitől is függeni, bárkinek a befolyása alatt lenni, rettentően idegesített. Folyamatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ez az egész helyzet furcsa volt, felesleges és ijesztő.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Somoskői Lilla összes hozzászólása (104 darab)

Oldalak: [1] 2 3 4 » Fel