Mathias és Állia - Kalanra feel!

Dühben fortyogva sétálok a vasútállomásig. Nagy nehezen elvergődtem ebbe a faluba, hogy megtudjam, merre van. A háztársaim egyike abban segített, hogy felhívta a figyelmem ennek a létezésére - nem tudtam, hogy ilyen hely is van a közelben -, és hozzátette a keresett placc ittlétét is. Azonban mennie kellett, tanulni akart, hogy jövőre jobb jegyeket kaphasson egyes tantárgyakból, így azt már nem magyarázta el, pontosan merre kéne elindulnom a keresést illetően. Végül összepakoltam némi ruhát egy gurulós bőröndbe, meg néhány szükséges holmit - mint a fogkefe, törülköző, stb. -, és nekivágtam egymagam.
Nem volt egyszerű nekikezdeni. Nincs ínyemre most sem, hogy idegen emberekhez kellett fordulnom. Minden x idő után újabbat, s újabbat faggattam ki a vasútállomás hollétéről, hogy biztos legyek benne, még jó irányba tartok. A többség meglepően készséges volt, ezt valamennyire tudtam értékelni, de a legutóbb megkérdezett ember pillantása erős undorral tölt el, ahogy visszagondolok rá. Olyan.. lenéző, és megvető, mintha baj lett volna, hogy felmerek neki tenni egy kérdést. Szokásomhoz híven meglepettségemet nem mutattam ki, helyette a gyomrába könyököltem, majd elrohantam, hátra sem nézve. Bízva abban, nem követ. Később lassítottam csak, most pedig hideg verítéktől csillogó arccal rovok egy utat, ami állítólag elvezet a célomig.
Nem is tart sokáig, és elérem. Megkönnyebbültem veszem tudomásul, hogy a vonatom még nem ment el. Szalamantonra tartok a kikapcsolódni vágyás miatt. Szüleim eddig rám hagyott pénzéből állom az utazás költségeit.
Unottan robogok végig a jármű folyosóján, s tolakszom be egy random fülkébe. Fintorogva pillantok utastársamra, aki egy sapkás, pulcsis fiú, aztán a bőröndömet elrakom az útból. Nem kérdezem meg, nem bánja -e, ha idejövök. Nem érdekel, ha zavarom. Már legyökereztem itt, most pedig ahelyett, hogy magam előtt látnám újra és újra azt a gusztustalan, szürkéskék szempárt, összefonom mellkasomon karjaimat, kilesek az ablakon, majd nagyot sóhajtok. Valahogy már most hosszúnak érzem ezt a napot. Elfáradtam, kimelegedtem, pedig egy barna csőszárú farmert, kék rövid ujjút, és a nadrághoz illő farmerdzsekit viselek. Ami a lábbelimet illeti, egy egyszerű fekete szandál. Nem úgy öltöztem, mintha Szibériába készülnék. Ennyire hatással lett volna rám egy idióta? Chh, ezt kötve hiszem!

Mathias & Sheela
Szalamantoni utazás.

Elegem van a macskakövekből egy életre. Már harmadszorra akar felborulni a bőröndöm, ami nem kicsit felidegesít, de azért nagy nehezen elérek a vasútállomásig, ahol már jobb az út. A bejárat előtt megállok, megpróbálok egy kicsit megnyugodni és inkább arra gondolni, hogy hova is fogok menni.
Az egész éves tanulás után most vizsgaidőszak előtt elutazhatok pár napra Szalamantomba a Hőhűtő hétre. Mindezt persze nem én állom, hanem a szüleim.
Elmosolyodom, megigazítom a hajam és elindulok befelé, hogy jegyet vegyek.
Aztán a jeggyel a kezemben felszállok a vonatra és keresek egy olyan fülkét, ami nincs zsúfolásig. Ez elég sokáig eltart, amíg én a folyóson sétálok bemondják, hogy pár percen belül indulunk.
Végre találok egy olyan fülkét, amiben csak ketten ülnek. Habozás nélkül bemegyek. Közben pedig megszokásból odaköszönök a két fülkében lévőnek.
-Sziasztok.
Felrakom a bőröndöm, aztán én is leülök. Vettek még egy pillantást az utastársaimra.
Mindketten fiatalabbak nálam. A srác talpig pirosba öltözött, csaj ruháin viszont többféle szín is feltűnik. Én mind kettőjüktől elütők. Fekete csőfarmer méregzöld ujjatlan és fekete kis kabát van rajtam, a lábamon pedig sötét barna szandál.
Amíg én ezt megállapítom a vonat elindul. Elfordítom a fejem és inkább a vállamon lévő táskámban kezdem keresni a könyvet ami az utazás alatt tervezek olvasni.

Állia és Sheela
avagy kaland

---

 Számítani valakire annyit tesz, mintha beengednéd a legközelebbi köreidbe. Eme tételt néha megcáfolja, néha pedig épp igazolja a lobbanékony Mathias. Néha számít arra, hogy jön valaki, és nem hagyja egyedül hosszú ideig. Ilyen hatást vált ki belőle, mikor betéved egy lyány a fülkébe, ahol mindeddig egyedül ült. A fiú választ is ad a lány kérdésére : - Persze, hogy nem bánom. Helyezd kényelembe magad! - Mondja, majd egyből modorálja magát, és próbál rendet teremteni maga körül, hiszen mégiscsak egy hölgy találta meg kis fülkéjét.
 Számított rá, hogy jön valaki, de nem gondolta, hogy tényleg megérkezik egy személy, akit utitársnak nevezhet. Mondjuk, a lány kissé rideg, de majd megenyhül a pár óra alatt.
 Még egy lány érkezik. Ezúttal egy kicsit idősebbnek látszó hölgyemény ballag be a kis fülkébe. - Helló!- Mosollyal üdvözli a lányt, aki azután könyvet keresget. - Gondolom, ti is a suliból jöttetek, igaz? - Nem tudja mivel alátámasztani állítását, csak azzal, hogy a lányok nagyon fiatalok. - Hát..én Eridonos vagyok, Mathias Vidor, az ifjú főnix. - Várja a többiek reakcióját.

Chuck


Szépen lassan kibaktattunk a könyvtárból, és elindultunk lefelé a falu felé. Kíváncsi is voltam rá, még mindig nem nagyon ismerem itt ki magamat. Útközben szinte be nem állt a szám, kezdtem már kicsit érdekesen is érezni magamat, hogy majdnem csak én beszéltem, Chuck pedig csak figyelt, és figyelt. Pár perc után elcsendesedtem, és csak néztem magam elé, figyeltem az utat, meg azt, hogy vajon merre tarthatunk most. Mikor már szinte a falu végéhez értünk a szemem megakadt valamin, és éreztem, hogy újra gyerek leszek, legbelül. Nagyon szép játszótér álldogált üresen, nem is olyan messze tőlünk. Hogy lehet, hogy az itteni gyerekek ezt nem használják ki? A fiúra vigyorogtam, és felvettem a cuki formámat.
- Elmehetünk hintázni? Légyszíí! Mondtam, majd felnevettem, és egy másodperc alatt otthagytam Chuckot, és már a játszótér területén voltam, az egyik hintához közelítve. Reménykedtem benne, hogy el fog bírni, bár csak nem lehetek annyira nehéz, hogy leszakadna alattam. Még mikor kislány voltam, csak egyszer fordult elő ilyen, de akkor is csak azért, mert túl erősen hajtottam a hintát, emellett pedig még kissé ugrándoztam is rajta. Bár, így vissza gondolva nagyon viccesen nézhettem ki, ahogyan egyik pillanatban még a levegőben vagyok, a következőben pedig már a földön csücsülök, alattam a hintával.
Mikor odaértem, óvatosan beleültem, majd lassan hajtani kezdtem magamat. Szememmel azonnal a fiút kezdtem el keresni, aki még mindig ugyanott álldogált, ahol hagytam. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, sosem tudok ellenállni a hintáknak, nem tudom miért. Lehetséges, hogy igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott marad egy kis gyerek, és sose növünk fel.
- Ne haragudj! Néha rám tör a játszhatnék. Tudod milyen dilis tudok lenni, néha. Kiáltottam oda Chucknak, majd halkan ismét felnevettem. Ha jobban belegondolok, nem is csak néha vagyok dilis, hanem szinte mindig, de ezzel szerintem ő is tisztában volt. Ahogy ott ültem, és néztem vissza rá, egy amolyan melegség fogott el. Jó érzés volt őt újra, élőben látni. Azonnal elfogott az az érzés, hogy mi van, ha ez csak ideiglenes, és pár nap elteltével ismét felszívódik, de ezt a gondolatot hamar elhessegettem. ha ez meg is történne, akkor is a mostra kell odafigyelnem, és kihasználnom.
- Nem jössz ide? Tettem fel a kérdést, majd megálltam a hintával, és várni kezdtem.

Niki




Szerencsére Chuck-nak nem kell megbánnia azt, hogy feldobja az ötletet, miszerint mehetnének máshova is, minthogy a könyvtárban ücsörögnek, vagy éppen álldogálnak. Szóval kilépnek a könyvtár régi, kopott, nehéz vasajtaját kinyitva, majd szabadteret keresve mennek kifelé a kastélyon, a megfelelő útvonalon. Nikinek kicsit bátortalanok a lépései, biztosan azért, mert már Chuck is tudja, hogy nemrég érkezett, még nem volt elég ideje feltérképezni a kastélyt. Bár ehhez lehet, hogy egy egész élet is kevés. Ismerni a kastély minden zegzugát... Hát Chuck szeretett mindenfelé mászkálni meg kiismerni magát a kastélyon, de biztos benne, hogy nagyjából a tizedét fedezhette fel eddig a sulinak, ha nem kevesebbet. Mindig azt hitte, hogy ő már mindenhol járt, de így átgondolva korántsem. Majdnem inkább sehol, de ez meg túlzás, mert azért ismeri a kastélyt legalább úgy, mint egy átlagos itteni diák. Miközben sétálgatnak lefelé a mágikus lépcsőfokokon, Chuck feltesz egy kérdést.
- Miért pont ez a suli? - kérdezi mosolyogva a lánytól miközben lépkednek tovább, és már csak akkor szólal meg, amikor kiérnek a szabadba. Mindig is imádta, amikor a friss fű illata megcsapta az orrát diákkorában, szerencsére ez még mindig így van. Annyira megszokod bent az állott, nyirkos, dohos szagot -főleg a könyvtárban-, hogy amikor kiérsz, megtelik a tüdőd friss levegővel és ezt még magad is érzékeled. Felüdítő érzés ilyenkor a lélegzetvétel nemes mestersége után nyúlni.
- És csinálsz valamit a szabadidődben a festésen kívül? - kérdez ismét, hátha van Nikinek valami új hobbija. Bár a festést nem oda sorolná, az neki mintha valami több lenne annál. Talán, mint Chuck-nak a dobolás, vagy valami hasonló. Közben lassan a falu területére érnek, a srác éppen kezdene gondolkodni, hogy hova lehetne menni, amikor Niki hirtelen játszótérre akar menni. Lehet, hogy nem túl jó ötlet... Túl sok régi emlék, túl sok ahhoz, hogy Chuck meg merje kockáztatni azt, hogy belép oda. A lány már meg is pattan a játszótér felé. A fiú is megpróbálja, de mintha valami nem engedné, egyszerűen nem viszi tovább a lába. Kicsit el is mélázik a régi emlékeken; nem akarja, hogy pont Nikivel szemben kelljen visszafojtani a vérengző fenevadat, ami benne él. Ha mással lenne itt, akkor lehet, hogy nem is akarná visszafogni magát és ejtené az áldozatait, de Niki... Ő túl jó ahhoz, hogy Chuck bármilyen veszélynek is kitegye. A lány következő mondatára csak mosolyog egyet. Egyáltalán nem haragszik rá, ő is imádta a játszóteret. Egészen addig, amíg nem volt túl sok olyan emléke, hogy nagy ívben elkerülje; túl sok olyan emlék, ami nem jó irányba befolyásolja. Nem tudja pontosan mit érez a lány iránt, szeret vele lenni, pont, mint régen, de már nem ilyen egyszerűek a dolgok. A lány következő mondatára nem tud megszólalni, csak nyel egyet és becsukott szemmel lép egyet, aztán kinyitja és úgy lépked tovább. Megpróbál semmire sem gondolni, csak a lányt nézni; több-kevesebb sikerrel. Nem azért, mert nincs mit nézni rajta, csak a másik oldalról is túl sok nyomás jön felé. Nagy nehezen sikerül elérnie hintáig, le is huppan, majd bámul maga elé. Persze, ebből az egész dologból kifelé nem látszik semmi, legfeljebb az arcáról lehet esetlegesen leolvasni, hogy nem ez a legjobb hely számára. Viszont, ha Niki ezt szeretné, akkor nem ellenkezik; nem tudná elmagyarázni normálisan, hogy mi van vele.
- Miért nem a barátoddal lógsz? - kérdezi a lánytól, miközben ránéz. Fogalma sincs, hogy van-e esetleg olyan srác, aki tetszik neki, vagy bármi, ezért inkább így teszi fel a kérdést. Nincs benne túl sok logika, de nézzetek Chuck-ra. Nem biztos, hogy mindennek kell, hogy értelme legyen.

Chuck


- Ezt találtam a legmegfelelőbbnek, meg szinte csak itt tudtam volna tovább foglalkozni a festészettel. Válaszoltam neki, majd már léptem is tovább a témán, ami elég furcsa volt, hiszen imádok beszélni a szenvedélyemről, de most valahogy nem jött ki semmi. Erről jut eszembe! Megígértem Alexnak, hogy kell neki csinálnom egy kisebb festményt a kastélyról, és küldjem majd haza neki. Majd ha valamelyik nap, szép és napos idő lesz, valószínűleg meg is csinálom neki, nehogy elfelejtsem, mert akkor biztosan megsértődne, mint valami hisztis kislány. Szokása ilyeneket tenni.
Chuck ismét feltett egy kérdést, amin pár másodpercig el is méláztam. Szégyelltem, hogy nem tudtam rögtön rávágni még három vagy négy remek elfoglaltságot, hiszen nagyjából soha nem csináltam semmit. Unalmas egy ember vagyok, ezt mindig is tudtam, de elég rossz érzés, mikor ezzel szembesítenek is. Megköszörültem a torkomat, majd bizonytalanul vállat vontam.
- Nem sok mindent szoktam csinálni. Ha nem festek, akkor leginkább olvasni szoktam. Kicsit fel kellene dobnom a mindennapjaimat, tudom, de sose tudtam mivel. Mondtam, majd éreztem amint az arcom kissé elvörösödik, de szerencsémre az évek alatt már sikerült kifejlesztenem a technikámat, hogy ezt hogyan tüntessem el, minél hamarabb. Gyorsan témát is váltottam.
- Na és ön, tanár úr? Mit csinál, ha nem tanít? Kérdeztem vissza, kissé gúnyos hangon, majd elnevettem magamat. Érdekes belegondolni abba, hogy Chuckból tanár lett, de ha ránézek, egyből látni, hogy élvezi azt amit csinál, és tökéletesen is passzol hozzá a dobtanár szerepe. Örülök, hogy azt csinálhatja amit szeret, kiskorom óta Én is mindig azt mondogattam, hogyha majd nagy leszek, nem vállalok unalmas munkát, hanem olyat amit élvezek.
A fiú nagy nehezen bebaktatott hozzám a hintákhoz, majd szinte már robot szerű mozdulatokkal ült le mellém. Pislogtam egy kettőt, vetettem feléje egy furcsálló pillantást, majd inkább tovább léptem. Eltelt pár perc, lábammal lassan lökögettem a hintát, nem volt most kedvem száguldozni, meg ilyen "vén" fejjel már lehet hülyének is néztek volna, bár, akkor igazuk is lett volna. Chuck törte meg a csendet, aminek először örültem, de mikor meghallottam kérdését, éreztem amint újra zavarba jövök. Néztem az arcára, csak mosolyogni tudtam, utána pedig felsóhajtottam.
- Lógnék én vele, ha lenne. Tudod, hogy szinte mindig egyedül voltam. Már lassan 3-4 éve azt se tudom mi az, hogy barát. Vallottam be a mondatom végén hangom kissé elhalkult. Nem mintha az ember életében az lenne a legfontosabb, hogy mindig legyen egy párja, és sose legyen egyedül, de ha már több éve mindenki elkerüli, akkor egy idő után valahogy feladja, és hozzá szokik a dolgokhoz. Ahhoz, hogy egyedül fekszik le aludni, és ébred, és napközben is csak a családjához vagy a cicájához beszélhet, vagy ölelhetik meg őket. Elkeserítő kicsit belegondolni ebbe. Gondolataim kissé elkalandoztam, a cipőmet bámultam csak, el is feledkeztem egy percre arról, hogy kivételesen társaságom van. Mikor visszatértem, ismét a fiúra pillantottam, majd vetettem feléje egy halovány mosolyt.
- Mesélj valamit Te is. A Te életed sokkal izgalmasabb lehet mint az Én monoton mindennapjaim.

Saragob Kira

Zombi vagyok, bizony. Nem is akármilyen, két lábon járó zombi. Vége a szorgalmi időszaknak és kezdetét veszi a vizsgaidőszak, én még ki se javítottam a szorgalmiakt, de már pihenés nélkül vizsgákat kell csinálnom. Ez borzalmas, nem értem, hogy miért nem lehetne egy kis pihenés a szorgalmi időszak és a vizsgaidőszak között, mondjuk úgy két év szünet. Én megpróbálnám kipihenni magam a két időszak közötti szünetben, a diákoknak meg sikerülne puskát csinálniuk. Mindenki jól járna, de sajnos erről nem én döntök. Én biztos így csinálnám. ja, hogy most mit csinálok? Most éppenséggel sétálok ebben a fantörpikus időben, néha elgondolkozom azon, hogy amikor egyik nap plusz 40 fok van, másnap meg mínusz 10, akkor olyankor az öreg úr odafönt jót röhög rajtnk, vagy csak elelejtette kikapcsolni a jól működő légkondit. A lényeg az, hogy sajátos humora van. Nos, ott tartottam, hogy sétálok, igen elismerem ritka szót ez tőlem, de megyek kocs....it nézni, Bogolyfalvára. De most jut eszembe, hogy nem mehetek be  máguscsárdába, vagyis kocsit nézni, mert lehet, hogy van ott egy-két diák. Nem szeretném, hogy vizsgaidőszakban diákok vegyenek körül, mert még a végén megkérdeznék tőlem, hogy mi lezs a vizsgán és mi a helyes megoldás. Ezért inkább a térre megyek, tudom ennek semmi értelme, hisz biztos, hogy ott is van egy-két makika, akiket tanítok, de mindegy. Majd azt mondom nekik, hogy náthás vagyok, akkor meg még közelebb jönnek hozzám és a kis Uri Gellerek átfogják lépni az aurámat, hogy elkaphassák a bacijaimat és megússzák a vizsgákat. Inkább majd egyszerűen csak butának tettem magam, az nekem úgyis könnyen megy, és hátha akkor megkímélnek. No, eljutottam a Boglyas térig, vizes minden, rossz idő van, kevesen vannak. Éppen készülök leülni az egyik padra, mikor megpillantok egy hölgyet, aki a fűben ül és rajzol egy bokor takarásában.
-Nocsak, egy rajzoló bokor! Helló! Én Gábor vagyok! És te?-teszem fel a nagy kérdést a hölgynek, kis szexy mosolyt villantva.
-Látom rajzolsz. Régen, előző életemben én is művész voltam. Emlékszem még Olaszországban éltem akkor, és volt egy régi cimborám, Michelangelo. Én mindíg is Mikinek hívtam, ő meg engem HoriGabinak. És történt egyszer, hogy a pápa, tudod az a fehér ruhás, aki közösképeket csinál az emberekkel. Azt mondta nekem, hogy fessem le a kápolnáját. Először is megnéztem azt a kápolnát, nem volt valami nagy, két perc alatt a egészet megcsináltam volna neki. Úgyhogy azt mondta, hogy kérdezze meg a barátomat, ő meg elvállalta. És mostanábban, mikor még otthon voltam, beírtam a googleba, hogy "Miki" és egy sorozatot dobott ki. Az én régi kis festőbarátom, manapság egy magyar sorozatban játszik egy kopasz, kis szakállas embert. Na, ez a nem semmi!-fejezem be a kis történetemet, ami t most találtam ki, de legalább sikerült felhívnom magamra a figyelmet, ha egyáltalán tetszett a hölgynek. Leülök vele szemben a fűre.
-És mit rajzolsz?-teszem fel a kérdést. -Én csak egy pálcika embert tudok rajzolni, egy fura fa és egy kicsike házikó mellé. Semmi mást!

Niki





Az utóbbi pár percben gondolkodott el azon, hogy Niki vajon miért pont ezt a sulit választotta? Csak mert azért van egy-kettő, és kell lennie valamiféle oknak, hogy a Bagolykőbe jött mestertanoncoskodni. Chuck-ot azért dugták ide anno' a szülei, mert állításuk szerint ez volt "legjobb", a legmegfelelőbb, meg ilyenek. Aztán meg lehet nézni, hogy mennyire szorgalmasan tanult és mennyire is abból él meg, amit az iskolában tanul... Segítek, nagyjából annyit tanult itt, hogyan kell végigülni egy órát, hogy ne legyen öngyilkos. Viszont itt se essék félreértés, annak ellenére, hogy rossz gyerek volt és nem igazán foglalkozott a tantárgyakkal, imádott ide járni, meg itt lakni. Napról napra mindig más kalandba botlott, vagy éppen életveszélyes helyzetbe hozta magát. De ez a korszak már elmúlt, más dolgok léptek a helyére. A művészetes kérdés meg akkor biztosan így van, régebben szeretett rajzolgatni, de úgy igazán sosem értett hozzá, meg nem is nagyon izgatta a téma. Szóval nem volt ám veszélybe a dob, hogy véletlenül hanyagolni kell. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy Chuck visszatért a kis kiruccanásáról már egy kis ideje, és Niki is itt van. Elég kevés esélyt látott arra, hogy valaha is összetalálkoznak még, de most úgy tűnik egész máshogy fog hozzá állni a továbbiakban. Megtudja, hogy Niki sem csinál túl sok mindent, ha éppen ráér, szóval egy cipőben járnak. Ismét. Szóval akkor mindketten olvasnak, ha éppen olyan kedvük van. Nem tudja, hogy Niki mennyit olvas, de ő általában reggel, meg este szokott, és nem olyan vészesen sokat, de azért mindenképpen olyan mennyiséget, hogy büszke lehessen rá. Érdekes, hogy az olyan ember, aki nem szeret tanulni, meg nem is tanult sosem, az nem szokott olvasni sem magától. Erre Chuck ellent mond az átlagnak, már megint, ahogy szokta. Csak üldögél a hintán, alig löki meg magát néha, annyira csak, hogy a lába leérjen a földre, és ne is nagyon mozduljon a hinta túl sokat. Közben zsebre teszi a kezét, majd válaszol a lánynak.
- Hát ha nem tanítok, akkor általában magamat fejlesztem, mert nincs megállás - ismeri ám Nikit, ismét nem elégedne meg ennyivel, szóval most nagyon ki fog tenni magáért. Várjátok, mi?
- Elég sok időt fordítok arra, hogy kinézzek valahogy, szóval edzek meg futok. Meg a kajára is figyelek - milyen szerény. Ha az ember nem ismeri, akkor még azt is mondaná, hogy úriember.
- Meg a házon szoktam mindig találni valamit, amin tudnék újítani, szóval az is leköti az időmet. Meg próbákra járok az együttessel, gyakran fellépünk mindenfelé. Újabban csak az országon belül, de környező országokba is ellátogatunk néha - mondja szelíden a lányra mosolyogva, majd még megjegyez valamit.
- Amúgy én is szoktam olvasni - csak nevetni tud azon, hogy egy mondat erejéig tanárúrnak hívja, meg magázza, de nem fűz hozzá semmit.
Hősünk kérdez valamit, aztán meg is kapja rá a választ. Az az érdekes, hogy nem tudja, mit kezdjen azzal az információval, hogy nincs párja. Nem tud szomorú lenni miatta, viszont nem is mondja azt, hogy De jó! Na most aztán érdekes helyzetben van. Nem tudja, hogy mi látszik belőle, de nagyon gyönyörűnek találja Nikit, viszont ez nem ilyen egyszerű. Minden olyan bonyolult számára, egyszerűen nem ért sok mindent és néha elege van mindenből. Kezd visszatérni ahhoz, amilyen régen volt. És azt mondanom sem kell, hogy jó hír-e, vagy sem.
- Hát nem sok mindennel csinálok többet nálad - kezd bele, de már tudja, hogy ez még mindig nem lesz elégséges, szóval inkább folytatja, inkább mégsem
- Hát már elmondtam mindent, ami érdekelhet - tényleg nem jut eszébe semmi. Tudja a srác tulajdonságait, alapinformációit, szóval arról nem fog beszélni.
- Sokszor én is unatkozom. És teljesen egyedül vagyok. Van egy házam, de egyedül élek, mindenem megvan és még sincs semmim - ezt most nagyon jól esett kimondania. A jó időben kicsit elkezd fújni a szél, de épphogy csak annyira, hogy jólessen az embernek.

Chuck


Mondhatni megkaptam amit akartam, Chuck egész pontos tájékoztatást adott arról mikkel is foglalkozik mostanában, és hogy hogyan. Csillogó tekintettel, szinte már ittam a szavait, odafigyeltem mindenre amit mond. Mikor befejezte, arcomon ismét megjelent az a bizonyos " nagyon boldog vagyok és izgatott is" mosoly, és szóra bírtam magamat. Hangomban érezhető volt az őszinteség.
- Nagyon örülök neked, de tényleg. Látom rajtad, hogy élvezed mindazt amit  csinálsz, és ez egy nagy dolog. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy olyan "munkája" lehet amit szeret csinálni. Fejtettem ki neki, mint egy kisebb fajta beszédet, majd a mondatom végén rákacsintottam. Kicsit irigyeltem a fiút. nem sokkal idősebb mint én, de már sikeres, és nagyon sok mindent elért már az életben. Velem mi van? Vagy egyáltalán mi lesz? Néha, mikor egyedül vagyok és azon gondolkozom, hogy mit is szeretnék majd, mindig csak egy nagy fekete foltot látok. Fogalmam sincs mihez fogok kezdeni magammal, hogyha kikerülök innen.
Felsóhajtottam, majd lábammal kicsit gyorsabban kezdtem el lökni a hintát, mikor gyerekek nevetgélésére lettem figyelmes. A Játszótér kerítésén kívül két kislány sétálgatott, vihorásztak és az egyikünk ránk mutogatott. Nem csodáltam a reakciójukat, szerintem én is ugyanezt tettem volna a helyükben. Két, majdnem agyon tetovált, lassan már felnőttnek számító személy hintázik egy színpompás játszótéren. Mondjuk, ha ebbe jobban belegondolok, ez nem is annyira vicces, inkább aranyos.
- Köszönöm szépen a tájékoztatást. Mondtam elismerően, majd egy széles vigyort vetettem Chuck felé. Gondolataim azonnal kavarogni kezdtek azokon a dolgokon amiket elmondott nekem, igyekeztem mindent feldolgozni és megjegyezni, bár az utóbbival nem lesz gondom. Jó a memóriám.
Ismét eltelt pár másodperc, csendben. Valahogy vele más volt az, mikor épp nincs mit mondanunk. Volt már, hogy valakivel alig telt el 1 perc beszéd nélkül, az már kínos csendnek számított, de ha Chuckról van szó, mellette sose éreztem semmit se kínosnak. Mikor Chuck ismét megszólalt, kissé felkaptam a fejemet mondatára. Furcsa pillantást vetettem rá, majd magam is megszólaltam.
- Van itt egy házad? Te mázlista! Kíváncsi lennék rá, milyen házban lakik. Biztos vagyok benne, hogy amint belépnék a küszöbön, az lenne az első gondolatom, hogy "tipikus Chuck". Bár, lehet, hogy azóta már változott az ízlése, és valami szupermodern házban él.
- Anyáék is akartak nekem venni itt egy házat, hogy ne kelljen a kastélyban laknom, de lebeszéltem róla őket. Ha jobban belegondolok, nem is lett volna olyan rossz ötlet. Vallottam be a végén. Mindig rossz döntéseket hozok. Ha akkor hagyom anyáékat intézkedni, most egyedül élnék, azt csinálhatnék amit akarok, és lenne egy külön kis művész szobám is a házon belül. Lehet hamarosan majd írok is nekik, hogy meggondoltam magamat, de erre még aludnom kell egyet kettőt. Szememmel a fiú tekintetét kerestem, de ő leginkább a cipője orrát bámulta, én pedig kihasználva a helyzetet, csak mosolyogva néztem őt.

°Podmaniczky Ádámnak

*Rövidesen vége az augusztusnak, és ezzel együtt megszűnik a forróság, a finom fagylaltok, a napozások, az éjszaki séták. Cserébe majd megkapjuk az esős őszt és a hideg, fagyos telet. Lassan elő lehet húzni a hosszúnadrágokat és meleg pulóvereket. Annának ezzel nincs gondja. Jaj, bocsánat, kedves olvasó! El is felejtettem mondani, hogy valójában Podmaniczky Anna gondolatit, tetteit és magát, Podmaniczky Annát ismerheted meg. Ígérem ez volt az első és utolsó, hogy belekontárkodtam itt a dolgokba, többé nem fordul elő.
A legkisebb Podmaniczky, bátyával, Ádámmal ül a vonaton és egyenesen a Bagolykő Mágustanoda felé száguldanak. A leányzó hiába mugli születésű, benne is ott lappang a mágia, nem is volt kérdés, hogy ebbe a tanodába fog kerülni. Azért a szülők megbízták egy szem fiukat, hogy vigyázzanak a lánykára, akit oly' nagyon féltenek. Ez érthető is, Anna roppantul zárkózott személyiség, és annyira törékeny. Legalábbis a szülők ezt látják. Valójában a kicsi Podmaniczky is szeretne "kitörni", vagyis kipróbálni mindent, amit csak lehet, a szülei nem hagyták, hogy kibontakozzon. Ám lehetséges elérkezett az ő ideje.
A vonat lassan megáll, Anna felkapja bőröndjét, s követi bátyát. A forróságra való tekintettel egy rövidnadrágot választott egyszerű pólóval, amit lazán beletűrt a nacijába. Haja majdnem a válláig ér, hullámos fürtjeit a szél az arcába fújja, a kis Annácska pedig próbálja megigazítani azokat. Mosolyogva lépked Ádám mellett, felpillant rá:*
 - Ez Bo...  - *elgondolkodik egy pillanatra* - Bogolyfalva, ugye? - *kérdezi lágy, tündéri hangján, mert nem biztos abban, hogy így hívják a települést.
Megvakarja a tarkóját, s szemeivel körbejárja az egész Vasútállomást, alig várja, hogy megérkezzenek a kastélyba.*

Ma ez van rajtam

Annácskám szemem fénye

Niki





Nem túl jó ez a magány, és most a nem a lányokról van szó. Nincs egy barátja sem; ha tanácsot szeretne kérni valakitől, akkor a falakon kívül legfeljebb a nem létező kutyájával beszélhetné meg a problémáit. És ott van Ráhel is... Egy ideje egy helyben áll, nem halad a dolog semmit sem előre, talán inkább hátrafelé. És azt sem tudja, hogy mit akar tőle. Meg itt van Niki, egyszerűen fogalma sincs, mit csináljon. Józan ésszel végiggondolva az a legegyszerűbb, hogy aludjon rá egyet-kettőt, és jobban át fogja látni a dolgokat. Igen ám, de már jóval többet aludt rá, és már csak bonyolultabbak lesz itt minden; úgy tűnik. Na mindegy, most hosszú idő után tud beszélni valaki olyannal, aki ismeri. Lehet, hogy így nem fog begolyózni, és ad neki egy kis löketet a továbbiakban, hogy úgy viselkedjen, mint egy felnőtt férfi.
- Ja. Szerencsés vagyok - hangjában akkora szarkazmust hall még a süket is, hogy eszméletlen. Még a vak is láthatja a szarkát, ami Chuck szájából repül ki szebb jövőt remélve. Hmm... Ezt így elképzelve igencsak szép látványt adna a mutatvány. Szebbet, mint egy tűzijáték, mindenképpen. Most már tényleg ugorjunk a jáccira és a két főszereplőre, hogy alakuljon tovább a beszélgetés.
- Máskor is - velősen, de vigyorogva. Tényleg, mit keres egy páros hintánál két ellentétes nemű, szénné varrt fiatal. Messziről ez is érdekes látványt adhat arról, hogy mi van a kerítés túloldalán. Na mindegy, mindenki azt gondol, amit szeretne, bár nem biztos. Ez a varázsvilág... Itt az emberek bele is láthatnak egymás gondolataiba, ha ügyesek. Inkább ne gondolj semmire, az a legegyszerűbb. Akkor azt hiszik, hogy hülye vagy, és bizonyára nem is tévednek túl nagyot.
Újabb kis csend, aztán Chuck szólal meg, de át is adja az ecsetet Nikinek. Ám hiába, mert hamar visszakerül hozzá az irányítás. Na mindegy, nem erőlteti a dolgot, ha ez kell, akkor ez kell.
- Hát van bizony! Szeretem is - kezd bele boldogan, de aztán kénytelen szembesülnie magával és a sors ismételt iróniájával, ami megint megjelenik.
- Csak egyedül... Tökmindegy hol laksz - ez tényleg nagy igazság. Nem sajnáltatja magát, van pénze. Sok embernek ez a hátrány, neki nem. Neki valami a gyökereknél romlott el. A szülei egy szörnyeteget hoztak össze. Próbál változtatni, de pokolian nehéz, nehezen tudott megszabadulni a problémáitól, és megint úgy érzi, hogy kezdenek visszatérni. Vagy inkább ismét előbújni a rejtekhely mögül.
Niki következő mondatán csak mosolyogni tud egyet, még bármi változhat. Talán ez az egyetlen dolog, ami most vigasztalhatja őt. Úgy gondolja, hogy illendő lenne mondani valami érdemlegeset is, szóval megpróbálkozik vele.
- És mit tervezel? - kérdezi kicsit komolyabban. Kíváncsi, hogy hosszabb távon mibe gondolkodik, de inkább kiegészíti.
- Mármint a suli után? Vagy bármikor... Célok? - lehet, hogy ezt magának kellett volna feltennie előbb.

Mathias és Állia - Kalanra feel!

Némán folytatom a táj fürkészését az ablakon át akkor is, amikor a fiú megszólal. Nem nagyon jön be ez a stílus. Habár jogos a felháborodása, bízom abban, hogy nem reménykedik a csevegőviszonyban. Egy ideig ugyanis biztosan nem lesz kedvem hozzászólni azok után, ahogy fogad. Ilyen lobbanékonyságú alakokat sem láttam még!, jegyzem meg magamban, aztán figyelmes leszek egy idegen lépteire. Hallom ahogy közeledik, majd egyszer csak abbamarad. Ösztönösen a fülkeajtó felé fordítom a fejem, hogy megnézzem ki az, aki be készül tévedni. Egy fekete kis kabátos lány téved ide hozzánk. Számomra idősebbnek tűnik, nem tudom, hogy vele szívesen beszélgetnék -e, de valamivel szimpatikusabbnak tűnik, mint a pulcsis tök fej.
- Üdv - biccentek felé, és végig azt figyelem, hogy mit fog tenni. Végül helyet foglal, és a táskájában kezd könyv után matatni, miközben a vonat elindul. Lassan gördül a síneken, majd folyamatosan gyorsít, míg el nem éri normál sebességét. Hosszú percekig a számomra oly' édes zakatolását hallgatom. Valahogy megnyugtat, lehet a folyamatos ritmikusság teszi ezt, és a táj... A legkedveltebb elfoglaltságom a kinti dolgokat fürkészni, kizárva magamból minden mást, ami körülvesz. Azonban tudom, hogy nem maradhatok így sokáig, s itt rá kell ébrednem még egy dologra: amióta beszéltem egy szintén Eridonos lánnyal, azóta máshogy érzem magam. Azt nem mondanám, hogy megváltoztam csakúgy varázsütésre, ám vannak dolgok, amiket másképp kezdtem el megközelíteni, mint ahogy eddig tettem. Ezért meg is könnyebbültem.
- Érdekes, hogy miután betéved más ebbe a fülkébe, rögtön moderálod magad - szólok be hirtelen a srácnak, ismételten elfordulva az ablaktól, majd nagyot sóhajtok - Én is az iskolából jöttem, Navinés vagyok, és Sheelának hívnak - mutatkozom be végül, s direkt nem említem meg a vezetéknevemet.  

[Ne haragudjatok a késés miatt! =/]

Mathias & Sheela
Szalamantoni utazás.

Az első pár percben kissé feszélyezve érzem magam a fülkében mivel mindketten engem néznek, de aztán hozzá szokom és már hidegen hagy.
A miután meg találom a táskámban a könyvem a srác beszélgetést kezdeményez.
Sóhajtva le teszem az ölembe könyvem, valószínű, hogy nem fogok sokat olvasni.
Amíg én ezzel vagyok lefoglalva a mellettem ülő lány válaszol a feltett kérdésre.
Miután befejezi én is rájuk nézek és egy gúnyos mosoly kíséretében tárgyilagosan válaszolok.
-Rellon és Álliának hívnak.
Mintegy befejezéskép rá kérdezek az évfolyamukra.
-Melyik évfolyamra jártok?
Kinézek az ablakon, már elhagytuk Bagolyfalvát és most egy mező mellet haladunk éppen.
A válaszokra fél fülel figyelve kezdem meg keresni azt, hogy hol tartók a könyvemben. Ezzel jelezve, hogy nincs sok kedvem ismerkedni.

< Olcsi >

A nagyon türelmes Renée :3

Mr. Warren

Dwayne

Dwayne