35. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Fontosabb időpontok:
  • Szeptember 30: Évfolyamléptetési kérvények leadása
  • Október 01: Megkezdődik az új tanév
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Rovenszky Nikoletta Léna összes hozzászólása (6 darab)

Oldalak: [1] Le
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 1. 09:35 Ugrás a poszthoz

Chuck
Ma


Borzalmasan aludtam. Azt hiszem még hozzá kell szoknom, hogy nem az otthoni, hatalmas pihe puha ágyamban alszom és ébredek is fel. Mikor feltápászkodtam az ágyamból, önkéntelenül is ellenőriztem tekintetemmel a vásznaimat és az ecseteimet. Ez már egy amolyan berögződés nálam, hiszen otthon is ezt csináltam, mindenféle ok nélkül. Ebből is látszik, hogy nagyon fontosak nekem, és féltem őket. Hamar rendbe szedtem magamat, odakint szépen sütött a nap, így ennek megfelelően öltöztem fel. Készen álltam szembe nézni a mai nappal is.
Egész nap csak bóklásztam, semmi konkrét ötletem nem volt afelől, hogy mit is kellene kezdenem magammal. Megfordult még az is a fejemben, hogy lemegyek a klubbhelyiségünkbe, hátha találok ott valakit és szóba elegyedek vele, de még nem éreztem magamat elég bátornak ahhoz. Mindent a maga idejében. A folyosókon sétálgatva élveztem a furcsábbnál furcsább pillantásokat amik rám vetődtek. Rövid nadrágban voltam, amiatt pedig mindkét lábamon láthatóvá váltak az én kis szépséges műalkotásaim. Minden egyes tetoválásom az egyik festményem, igen, ezt kevesen tudják. Nem foglalkoztam a megvető pillantásokkal, hiszen büszke vagyok arra aki vagyok, és ahogyan kinézek. Ettől leszek különleges. Mindig is szerettem kilógni a sorból. Pár perc céltalan sétálgatás után megtorpantam egy hatalmas, barna ajtó előtt. Könyvtár. Éreztem a lelkemben valami féle tüzet, és izgalmat, mikor elolvastam az ajtó feletti kis feliratot. Mostanában időm nem volt arra, hogy leüljek és élvezzek egy jó könyvet. Nagyon hiányzik is. Benyitottam, majd halk léptekkel haladtam egyre beljebb és beljebb. Azt hittem mentem elájulok mikor a szemem elé több tíz könyvespolc tárult, és mindegyikük tömve volt jobbnál jobb könyvekkel. Nekem ez a mennyország. Majdnem elsétáltam a könyvtár legvégére, mikor befordultam az egyik sorba, és csak felfelé néztem, hátha találok valami érdekeset. Nem figyeltem az orrom elé, szinte sose szoktam ezért is majdnem hasra estem egy székben, amin "szerencsémre" még ült is valaki. Mikor észbe kaptam, arcomon biztosan észrevehető volt a meglepődöttség, meg talán egy kis ijedtség is.
- Te jó ég, ne haragudj! Mondtam, majd mikor már kezdtem visszatérni, és fel is dolgozni, hogy mi történt a széken ülő személyre pillantottam. Szememet először a tetoválásai szúrták ki, azonnal megtetszettek. Majd ahogy egyre jobban végignéztem rajtuk, ismerőssé kezdett válni. Már láttak ezeket a tetoválásokat, bárhol felismerném őket. A ruha, a teste majd végül mikor az illető arcára pillantottam, ismét elfogott egy kis szédülés, és féltem, hogy mentem elájulok. Széles vigyor húzódott az arcomra, alig hittem a szememnek, kellett pár perc míg megemésztem a dolgokat.
- Chuck?! Ez tényleg Te vagy? Kérdeztem, bár kissé furcsán hangozhatott, de remélem elnézi neki. Tudja milyen kis dilis tudok néha lenni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, ebben a pillanatban szerintem semmi se tudta volna azt onnan levakarni. Ezer éve nem láttam már őt, sőt, nem is hallottam már felőle! Szégyellem is magamat kicsit amiatt, mert annyi időm nem volt, hogy fogjak egy papírt meg egy pennát és írjak neki pár sort, hogy él-e még, vagy sem. Azt hiszem ez a sors keze, hogy ezt most személyesen bepótoljam.
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 5. 10:30 Ugrás a poszthoz

Chuck


Beletelt pár pillanatba míg magamhoz tértem, hogy kivel is állok jelenleg szemben. Csak pislogtam, köpni nyelni alig tudtam. Chuck először kissé leteremtett, mikor majdnem átestem rajta, de mikor a fiú szeme az arcomra tévedt, megváltozott. Rajta is láttam ugyanazt a meglepődést, mint amit én éreztem. A fiú azonnal felpattant és magához ölelt. Jó érzés volt, ha valaki kérdezné, meg se tudnám rendesen fogalmazni milyen jó. Egy ideje már egyedül vagyok, barátokat se nagyon találtam, ezért is bántam, hogy nem kerestem Chuckot. Arcomra egy széles mosoly telepedett, pár percig csak néztem a fiút, és meg se szólaltam. Vannak ilyen furcsa pillanataim. Akármennyire is közel álltam hozzá, az a vicces, hogy még Chuck sem tudja milyen az eredeti hajam, bár tud a parókagyűjteményemről, és imádtam benne, hogy sosem tartott emiatt dilisnek. Azonnal megbombázott kérdésekkel, nekem pedig kellett egy kis idő, hogy mindegyikre összegyűjtsem magamban a megfelelő válaszokat.
- Nemrég érkeztem. Igen, mondhatni diák. Mestertanoncként vagyok itt. Mondtam majd elmosolyodtam. Olyan gyorsan megöregedtem. Persze, 18 évesen ezt még korai mondani, de mintha csak tegnap lett volna, hogy 12 évesen rohangáltam az annói iskolám folyosóján, félve, hogy elkések egy óráról. Fel se fogtam, olyan gyorsan elment azóta ez a 6 év, és már hivatalosan is nagylány lettem. De én persze nem értem be ennyivel. Szeretnék profi lenni abban, amit csinálok, és ehhez az kellett, hogy idejöjjek és folytassam a tanulást. De nem bántam meg, hiszen ha nem jövök ide, lehet sose találkozok újra Chuckkal.
- Gondolom emlékszel még mennyit festegettem otthon. Nem gondoltam volna, hogy majd ez lesz a jövőm is. Folytattam a mesélést, ebből gondolom rájöhetett a fiú, hogy milyen szakon is vagyok itt.
- Amúgy jól vagyok, szerencsére minden rendben van. Na és veled miújság? Te se haragudj amiért olyan hirtelen megszűnt minden, magam sem tudom már, hogy miért. Szégyellem is, hogy nem kerestelek többet. Mondtam, tekintetemet pedig kissé lesütöttem a föld felé. Felsóhajtottam, majd bocsánatkérően vállat vontam, ismét elmosolyodtam, és újból beleugrottam a fiú nyakába. Kezdtem attól tartani, hogy hamarosan felébredek ebből. Miután elengedtem, végigsimítottam a karján, majd halkan felnevettem.
- De hiányoztak a tetoválásaid. Mindig is imádtam őket! Képes vagyok néha néha beleszeretni tetoválásokba, a másik szenvedélyem. Van hogy valaki szembe jön velem az utcán, egy csodás műalkotással a testén, és megfordulok utána, vagy esetleg rákérdezek, hogy mit szimbolizál az a tetoválás a számára. Ha valaki egyszer tőlem kérdezné ezt, szerintem órákon át tudnék mesélni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, így álldogáltam és néztem Chuckot, majd egyik pillanatban a fiú mögé sétáltam, és leültem arra a székre, ahol az előbb ő ült. Onnan néztem fel a fiúra, várva, hogy ismét megszólaljon.
Utoljára módosította:Rovenszky Nikoletta Léna, 2014. augusztus 5. 10:31
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 15. 11:16 Ugrás a poszthoz

Chuck


Csak bámultam a fiúra, mintha valamiféle műalkotással állnék szemben. Egyből feldobottnak éreztem magamat, a szívem csak úgy kalapált, hogy a meglepődöttségtől vagy a fiútól-e azt nem tudtam pontosan megállapítani. Megigazítottam pár hajtincsemet ami a szemem elé került, majd vártam, hogy Chuck is szóra bírja magát. Imádok a munkáimról és a festészetről beszélni, így most sem bírtam ki, hogy ne hozzam egy kicsit is szóba, de a fiú bókja igazán jól esett. párszor kaptam már dicséretet egy-két alkotásomra, de akihez közelebb állok, azoktól mindig jobban esnek az ilyenek.
- Köszönöm. Tudod...igyekszem. Mondtam, majd szerényen megvontam a vállamat. Egy ideje már nem is kezdtem el dolgozni semmin, de fejlődni szeretnék, és számomra a következő szint a portré festése lenne. Kicsit mindig is tartottam tőle, úgy érzem nem lennék elég jó hozzá, de talán majd egyszer belevágok.
Mikor Chuckot kérdeztem mi van vele mostanság, egy legyintéssel letudta a dolgot. Karba fontam a kezemet, és szúrós pillantást vetettem rá.
- Ennyivel nem fogsz tudni lerázni. Ezer éve nem hallottam rólad, azért szeretnék hallani egy s mást! Mondtam, már szinte parancsolóan, de utána ellágyult a tekintetem, ezzel is jelezve, hogy ne vegyen véresen komolyan. Arcomra ismét megjelent az a széles mosoly. A könyvtár meglepően csendes volt. Oké, mondjuk általában minden könyvtár az, de itt mintha még levegőt se venne senki. vagy lehetséges, hogy csak mi ketten vagyunk itt, és azért tűnik ilyen furcsának minden. De igencsak tetszett a hely, az biztos, hogy nem fogok sokat unatkozni errefelé, főleg, hogy most már tudom, Chuck is itt lesz nekem, hacsak egyik napról a másikra nem fog felszívódni. Bár, nem úgy ismerem, szóval...Azt hiszem nem kell emiatt aggódnom. Halkan felnevettem, mikor a fiú kissé gúnyosan kérdezte, hogy csak a tetoválásai hiányoztak-e. Ismét magamhoz öleltem, majd lágyan megszólaltam.
- Meg te is, persze. Mikor elengedtem a kezét a lábamon éreztem, az egyik tetoválásomra mutatva. Mikor lenéztem az egyik legnagyobb rózsára mutatott, az volt az egyik kedvencem. Sokan kérdezték már tőle, hogy nem zavar-e, hogy gyakorlatilag egy szabad terület sincs a lábamon, mindegyiken valamiféle műalkotás díszeleg. Sose zavart, imádom őket!
- Szóval csak a tetkóim? Ugyanolyan hangnemben kérdeztem vissza, mint az imént Chuck, majd halkan, ismét felnevettem.
- Nem haragszom semmiért, ez már a múlt, most viszont nagyon örülök, hogy újra láthatlak. Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze! Említettem neki, majd rögtön azon kezdtem el gondolkozni, vajon ő mit kereshet itt? Diák lenne? Ezt a kérdést még őrölgettem magamban egy kicsit, majd ráér később is foglalkoznom vele. Tekintetem ismét a fiúra tévedt, mikor az újra megszólalt.
- Ennyire nem bírod a könyvtárakat? Bár...Igazad van. Szeretnél valahova máshová menni? Kérdeztem vissza, majd egy kedves mosollyal az arcomon vártam válaszát. Izgatott voltam, mint egy hatéves Karácsonykor, bár igyekeztem mindezt leplezni, kisebb nagyobb sikerrel.

VB meglepetés!
Utoljára módosította:Gyarmathi Mihály Ádám, 2015. december 27. 13:39
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 20. 10:47 Ugrás a poszthoz

Chuck


Szépen lassan kibaktattunk a könyvtárból, és elindultunk lefelé a falu felé. Kíváncsi is voltam rá, még mindig nem nagyon ismerem itt ki magamat. Útközben szinte be nem állt a szám, kezdtem már kicsit érdekesen is érezni magamat, hogy majdnem csak én beszéltem, Chuck pedig csak figyelt, és figyelt. Pár perc után elcsendesedtem, és csak néztem magam elé, figyeltem az utat, meg azt, hogy vajon merre tarthatunk most. Mikor már szinte a falu végéhez értünk a szemem megakadt valamin, és éreztem, hogy újra gyerek leszek, legbelül. Nagyon szép játszótér álldogált üresen, nem is olyan messze tőlünk. Hogy lehet, hogy az itteni gyerekek ezt nem használják ki? A fiúra vigyorogtam, és felvettem a cuki formámat.
- Elmehetünk hintázni? Légyszíí! Mondtam, majd felnevettem, és egy másodperc alatt otthagytam Chuckot, és már a játszótér területén voltam, az egyik hintához közelítve. Reménykedtem benne, hogy el fog bírni, bár csak nem lehetek annyira nehéz, hogy leszakadna alattam. Még mikor kislány voltam, csak egyszer fordult elő ilyen, de akkor is csak azért, mert túl erősen hajtottam a hintát, emellett pedig még kissé ugrándoztam is rajta. Bár, így vissza gondolva nagyon viccesen nézhettem ki, ahogyan egyik pillanatban még a levegőben vagyok, a következőben pedig már a földön csücsülök, alattam a hintával.
Mikor odaértem, óvatosan beleültem, majd lassan hajtani kezdtem magamat. Szememmel azonnal a fiút kezdtem el keresni, aki még mindig ugyanott álldogált, ahol hagytam. Bocsánatkérő pillantást vetettem rá, sosem tudok ellenállni a hintáknak, nem tudom miért. Lehetséges, hogy igaz az a mondás, hogy mindenkiben ott marad egy kis gyerek, és sose növünk fel.
- Ne haragudj! Néha rám tör a játszhatnék. Tudod milyen dilis tudok lenni, néha. Kiáltottam oda Chucknak, majd halkan ismét felnevettem. Ha jobban belegondolok, nem is csak néha vagyok dilis, hanem szinte mindig, de ezzel szerintem ő is tisztában volt. Ahogy ott ültem, és néztem vissza rá, egy amolyan melegség fogott el. Jó érzés volt őt újra, élőben látni. Azonnal elfogott az az érzés, hogy mi van, ha ez csak ideiglenes, és pár nap elteltével ismét felszívódik, de ezt a gondolatot hamar elhessegettem. ha ez meg is történne, akkor is a mostra kell odafigyelnem, és kihasználnom.
- Nem jössz ide? Tettem fel a kérdést, majd megálltam a hintával, és várni kezdtem.
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 20. 13:29 Ugrás a poszthoz

Chuck


- Ezt találtam a legmegfelelőbbnek, meg szinte csak itt tudtam volna tovább foglalkozni a festészettel. Válaszoltam neki, majd már léptem is tovább a témán, ami elég furcsa volt, hiszen imádok beszélni a szenvedélyemről, de most valahogy nem jött ki semmi. Erről jut eszembe! Megígértem Alexnak, hogy kell neki csinálnom egy kisebb festményt a kastélyról, és küldjem majd haza neki. Majd ha valamelyik nap, szép és napos idő lesz, valószínűleg meg is csinálom neki, nehogy elfelejtsem, mert akkor biztosan megsértődne, mint valami hisztis kislány. Szokása ilyeneket tenni.
Chuck ismét feltett egy kérdést, amin pár másodpercig el is méláztam. Szégyelltem, hogy nem tudtam rögtön rávágni még három vagy négy remek elfoglaltságot, hiszen nagyjából soha nem csináltam semmit. Unalmas egy ember vagyok, ezt mindig is tudtam, de elég rossz érzés, mikor ezzel szembesítenek is. Megköszörültem a torkomat, majd bizonytalanul vállat vontam.
- Nem sok mindent szoktam csinálni. Ha nem festek, akkor leginkább olvasni szoktam. Kicsit fel kellene dobnom a mindennapjaimat, tudom, de sose tudtam mivel. Mondtam, majd éreztem amint az arcom kissé elvörösödik, de szerencsémre az évek alatt már sikerült kifejlesztenem a technikámat, hogy ezt hogyan tüntessem el, minél hamarabb. Gyorsan témát is váltottam.
- Na és ön, tanár úr? Mit csinál, ha nem tanít? Kérdeztem vissza, kissé gúnyos hangon, majd elnevettem magamat. Érdekes belegondolni abba, hogy Chuckból tanár lett, de ha ránézek, egyből látni, hogy élvezi azt amit csinál, és tökéletesen is passzol hozzá a dobtanár szerepe. Örülök, hogy azt csinálhatja amit szeret, kiskorom óta Én is mindig azt mondogattam, hogyha majd nagy leszek, nem vállalok unalmas munkát, hanem olyat amit élvezek.
A fiú nagy nehezen bebaktatott hozzám a hintákhoz, majd szinte már robot szerű mozdulatokkal ült le mellém. Pislogtam egy kettőt, vetettem feléje egy furcsálló pillantást, majd inkább tovább léptem. Eltelt pár perc, lábammal lassan lökögettem a hintát, nem volt most kedvem száguldozni, meg ilyen "vén" fejjel már lehet hülyének is néztek volna, bár, akkor igazuk is lett volna. Chuck törte meg a csendet, aminek először örültem, de mikor meghallottam kérdését, éreztem amint újra zavarba jövök. Néztem az arcára, csak mosolyogni tudtam, utána pedig felsóhajtottam.
- Lógnék én vele, ha lenne. Tudod, hogy szinte mindig egyedül voltam. Már lassan 3-4 éve azt se tudom mi az, hogy barát. Vallottam be a mondatom végén hangom kissé elhalkult. Nem mintha az ember életében az lenne a legfontosabb, hogy mindig legyen egy párja, és sose legyen egyedül, de ha már több éve mindenki elkerüli, akkor egy idő után valahogy feladja, és hozzá szokik a dolgokhoz. Ahhoz, hogy egyedül fekszik le aludni, és ébred, és napközben is csak a családjához vagy a cicájához beszélhet, vagy ölelhetik meg őket. Elkeserítő kicsit belegondolni ebbe. Gondolataim kissé elkalandoztam, a cipőmet bámultam csak, el is feledkeztem egy percre arról, hogy kivételesen társaságom van. Mikor visszatértem, ismét a fiúra pillantottam, majd vetettem feléje egy halovány mosolyt.
- Mesélj valamit Te is. A Te életed sokkal izgalmasabb lehet mint az Én monoton mindennapjaim.
Rovenszky Nikoletta Léna
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. augusztus 23. 21:24 Ugrás a poszthoz

Chuck


Mondhatni megkaptam amit akartam, Chuck egész pontos tájékoztatást adott arról mikkel is foglalkozik mostanában, és hogy hogyan. Csillogó tekintettel, szinte már ittam a szavait, odafigyeltem mindenre amit mond. Mikor befejezte, arcomon ismét megjelent az a bizonyos " nagyon boldog vagyok és izgatott is" mosoly, és szóra bírtam magamat. Hangomban érezhető volt az őszinteség.
- Nagyon örülök neked, de tényleg. Látom rajtad, hogy élvezed mindazt amit  csinálsz, és ez egy nagy dolog. Nem mindenkinek adatik meg az, hogy olyan "munkája" lehet amit szeret csinálni. Fejtettem ki neki, mint egy kisebb fajta beszédet, majd a mondatom végén rákacsintottam. Kicsit irigyeltem a fiút. nem sokkal idősebb mint én, de már sikeres, és nagyon sok mindent elért már az életben. Velem mi van? Vagy egyáltalán mi lesz? Néha, mikor egyedül vagyok és azon gondolkozom, hogy mit is szeretnék majd, mindig csak egy nagy fekete foltot látok. Fogalmam sincs mihez fogok kezdeni magammal, hogyha kikerülök innen.
Felsóhajtottam, majd lábammal kicsit gyorsabban kezdtem el lökni a hintát, mikor gyerekek nevetgélésére lettem figyelmes. A Játszótér kerítésén kívül két kislány sétálgatott, vihorásztak és az egyikünk ránk mutogatott. Nem csodáltam a reakciójukat, szerintem én is ugyanezt tettem volna a helyükben. Két, majdnem agyon tetovált, lassan már felnőttnek számító személy hintázik egy színpompás játszótéren. Mondjuk, ha ebbe jobban belegondolok, ez nem is annyira vicces, inkább aranyos.
- Köszönöm szépen a tájékoztatást. Mondtam elismerően, majd egy széles vigyort vetettem Chuck felé. Gondolataim azonnal kavarogni kezdtek azokon a dolgokon amiket elmondott nekem, igyekeztem mindent feldolgozni és megjegyezni, bár az utóbbival nem lesz gondom. Jó a memóriám.
Ismét eltelt pár másodperc, csendben. Valahogy vele más volt az, mikor épp nincs mit mondanunk. Volt már, hogy valakivel alig telt el 1 perc beszéd nélkül, az már kínos csendnek számított, de ha Chuckról van szó, mellette sose éreztem semmit se kínosnak. Mikor Chuck ismét megszólalt, kissé felkaptam a fejemet mondatára. Furcsa pillantást vetettem rá, majd magam is megszólaltam.
- Van itt egy házad? Te mázlista! Kíváncsi lennék rá, milyen házban lakik. Biztos vagyok benne, hogy amint belépnék a küszöbön, az lenne az első gondolatom, hogy "tipikus Chuck". Bár, lehet, hogy azóta már változott az ízlése, és valami szupermodern házban él.
- Anyáék is akartak nekem venni itt egy házat, hogy ne kelljen a kastélyban laknom, de lebeszéltem róla őket. Ha jobban belegondolok, nem is lett volna olyan rossz ötlet. Vallottam be a végén. Mindig rossz döntéseket hozok. Ha akkor hagyom anyáékat intézkedni, most egyedül élnék, azt csinálhatnék amit akarok, és lenne egy külön kis művész szobám is a házon belül. Lehet hamarosan majd írok is nekik, hogy meggondoltam magamat, de erre még aludnom kell egyet kettőt. Szememmel a fiú tekintetét kerestem, de ő leginkább a cipője orrát bámulta, én pedig kihasználva a helyzetet, csak mosolyogva néztem őt.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Rovenszky Nikoletta Léna összes hozzászólása (6 darab)

Oldalak: [1] Fel