Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Igen - és bár a mosolyom mögül kiérződik, folytatnám még, a mosoly hamar eltűnik, és csupán sóhajom jelzi, nem fűzök többet hozzá. Pedig mondhatnám, megvolt a motivációm, mondhatnám azt is, a példa máig a szemeim előtt lebeg, de úgy érzem erre sose leszek képes. Sose leszek képes róla beszélni. Ez egy ilyen dolog, s tudom azt is, ez a legjobb megoldás. Nem beszélni róla.
- Kőrispálca, főnixtollal... azért pár évemet megkeserített, mire valaki rávilágított arra, hogy nem kedveli a felesleges durvaságot meg arroganciát - már pedig nekem jutott bőven mindkettőből, amire azért nem vagyok büszke. Pedig akkor szentül hittem, hogy majd most, kihúzva magam, fogok dicsekedni azzal, hány ember napját keserítettem meg. Nem így van, nem dicsekszem, és nem tudok erre erényként gondolni, esküszöm, még fel is pofoznám az akkori énem. A bajkeverések helyett, lehettem volna akár a nagyival is.  
Talán percek telnek el, mire cinikusan elnevetem magam.
- Ne haragudjon, csak... valószínűleg édesapám is elfeljtett dolgokat, hisz neki kellene a legjobban tudni, név alapján nem ítélünk el senkit. A szülei elkövettek egy hibát. Bár nem is nevezném feltétlenül hibának, nem tudom, abban a puskaporos időben volt-e egyáltalán "jó" oldal, de nem is lényeg. Viszont egy gyereket megbélyegezni a szülők miatt, igazán gerinctelen húzás - dühös vagyok, leginkább apámra, de minden porcikámmal azon igyekszem, hogy ne látszódjon, még ha hirtelen a nyelvem meg is eredt.
- Abban viszont biztos lehet, hogy az én családomtól hasonlót többet nem tapasztal - még ha ehhez régi, elfeledettnek hitt sebeket is fogok feltépni. De hogy akarjak én változni, amikor az apám meg képmutatóvá lesz egy nyamvadt jelvény miatt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

A jéghideg víz tüzes érintése kijózanítja. Egy kósza percig tart csupán, de abban az egy percben élesen elhatárolódik a fájdalmas múlt a keserű jelentől és a bizonytalan jövő ismét kellemes homályba borul. Megszűnnek a kéretlen neszek, hangok, amik álmatlanul töltött éjszakáin és nappalain kínozza. Nem marad más, csak a hangos lélegzetvételek nyugtató ritmusa és a feketéi előtt fodrozódó vízfelület, amin a nap utolsó, törékeny sugarai járnak gondtalan, vidám táncot.
Egy percig tart csupán, hogy utána a fáradtság elemi erővel sújtson le rá, megrogyasztva vállait és benn rekesztve levegőjét. Szemei előtt elhomályosodik a lemenő nap fényében oly éles világ. Arca elől kezeit a deszka szélére ejti, elfehéredő ujjakkal szorítja azt, hogy ne bucskázzon előre és csókolja végig bőrének minden egyes négyzetcentiméterét a hideg víztömeg. Fáradt. Már ő maga sem tudja, hogy mikor adta át testét a pihenésnek, hogy mikor sikerült pár percnél tovább aludnia a folyamatosan rátörő rémálmok nélkül. Az akaratereje, amivel ébren tartja saját magát, vitathatatlan, de a teste egyre csak üvöltő igényeivel még ő sem veheti fel a harcot. Apró csaták győzelme után mindig a háború elvesztése közeleg.
El akarsz veszni a sötétben?
Minden izma megfeszül, feketéi tágra nyílva merednek előre. A félelem megbénítja tagjait és összeugrasztja a gyomrát, ahogy a szavak minden eddiginél hangosabban és élesen csendülnek fel. A pánik okozta gombóc egyre csak nő a torkában, megakadályozva a már oly régóta feltörni kívánkozó zokogást és a szavakat egyaránt. Pár dermedt pillanat után szorítja össze szemeit, míg a hirtelen jött sötétben villogó fénypászmák jelennek meg. Fejét a mellkasára ejti, ujjai fájdalmasan vájnak a deszka érdes felületébe, hogy képes legyen stabilan tartania magát.
- Hagyd abba, Teó, kérlek! Én ezt már nem… nem bírom - a szavak reszketve gördülnek le ajkairól, hogy esdekelve boruljanak a nagyon is élő fiú lábai elé, aki jelenleg nem más, mint Domonkos testvérének kísértete. Vajon képes lesz valaha elengedni? Képes lesz valaha a saját életét élni újra? A válasz annyira nehéz és ő maga annyira fáradt...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Nem szól, nem ad ki hangot, mégis, szinte üvölt felőle a csend és a sötétség. Mintha sok ezernyi kéz, szempár és ahhoz tartozó foszlány kínozná, vagy csak egy, de a sötétben, azért is szeretem, sok minden bújik meg. Az ember képzelete pedig élénk, amely csak egy apró kavics, tűnhet bárminek, vagy épp egy megbúvó alak, amely mintha megnyúlna, pokolbéli démonhoz hasonló formát öltene. Vagy csak egy bútor, egy szögre akasztott kabát, amelytől azt hiszed, valaki figyel és figyeli álmod, létezésed. A vízbe lógó láb tulaja is ezernyi új, ismeretlen alakot ölt. Kicsit hunyorogva, kicsit fejem balra tartva hagyom, hogy az alakok táncoljanak a szemem előtt, mielőtt magam is lehunyom pár pillanatra azokat, legfőképp, hogy eltűnjenek, hiszen nincs rájuk szükség. Nem kellenek árnyak, démonok, csak az, aki és ott létezik, egyes egyedül, talán abban a hitben, hogy senki sem fogja megzavarni. Szemem kinyitva szoktatva a fényviszonyokhoz, immáron csak őt látom, ahogy szinte, az előbbi tartásából veszítve, összeomlik, mint egy rozoga ház. Persze, költői túlzással, de egy pillanatra azt hiszem, hogy belealszik a víz ringatózó hangjába, altatódalt dúdol neki a mólónak csapódó hullámok lágy hada. Talán hagyni kellene, talán időt kéne engedni neki, mert talán fáradt, talán gyászol, talán csak a kastély, a világ túl hangos és nem vágyik másra, csak, hogy egyedül legyen. De ahogy billen, úgy látom magam előtt, ahogy örökre eltűnik az apró hullámok között. utána nyúlnék, nem vitás, mert ha nincs is megmentési kényszerem, lelkiismeretem igen. Végül, talán ez szólal fel, nem is én.
Úgy mondom, mintha szüksége lenne szavaimra, amikor mozdul, legalább reagál. Nem a legjobb, hiszen aki csendet remél, annak ez teli torokból üvöltés, pedig hangom halk, lágy, szinte a vízhez igazítva hullámzik felé. Az ég színei gyönyörűek, ahogy mozdulok, közelebb, úgy fest hol engem, hol a vizet, hol a másikat más-más árnyalatba, szerelmes vagyok a lemenő napba, mert olyankor, az utolsó pillanatokban a legszebb, hogy búcsúzik, ha csak pár órára is. A legszebb elmúlás, a legrövidebb, mert mindig tudjuk, holnap újra felkel.
- Teó? – értetlenül ráncolom homlokomat. Kinek lát vajon, kinek hisz? Elé lépve, óvatosan, lassan ereszkedem le hozzá, térdem koccan, törzsem süllyesztem, hogy csak alig kelljen felemelnie tekintetét, hogy lásson, engem lásson. Talán nem véletlen, amit körülötte láttam táncolni. – Teó nincs itt, csak én és a naplemente. Nincs ki kínozzon. Nézz rám, láss engem, add ki – nyúlok felé, de nem érintem meg, csak lássa ujjaim, hogy ha kell, felsegítem, fel, hogy ne zuhanjon a mélybe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

A lemenő nap utolsó sugarai meleg érintésükkel cirógatják az arcát, próbálva életet lehelni a sápadt, fakó arcba, hasztalan. Hiába érzi csupasz bőrén a meleget, teste mégis megállíthatatlanul vacog, tükrözve megtépázott, elárvult lelkét. A zöld villanás óta minden egyes nap küzdelem, fájó lélegzetvételekkel és a fejében visszhangzó kéretlen tanácsokkal tarkítva. Tudja, hogy elejét vehetné, hogy könnyíthetne a magával vonszolt terheken, ha végre eleget tenne gyógyítói és szülei folyamatos könyörgésének és a bájital nyújtotta feledésbe és álomtalan álomba merülne. Mégis retteg. Retteg, hogy azzal elhalványulna a kép, amit róla őriz, lassan jelentéktelenné töppednének a közösen átélt percek és leginkább attól, hogy ugyanolyan felületes és nemtörődöm ember lenne, mint előtte volt. Tudja jól, hogy Teónak is megvoltak a negatív tulajdonságai, mégis a jókat ő maga szeretné továbbvinni, ezzel tisztelegve testvére előtt. Görcsösen törekszik a jobbra, ezáltal mégis háttérbe szorítja saját pozitív mivoltát.
Tudod, hogy igazam van, Dom. Mi lenne, ha végre kiszállnál az árnyékok közül és a saját életedet folytatnád?
Reszketegen szívja tele tüdejét levegővel, ami égeti az érzelmektől elszorult torkát. Nem meri kinyitni a szemét, görcsösen szorítja, hogy véletlenül se kelljen látnia rém- és vágyálmainak megtestesítőjét. Mint mantrát, úgy ismételgeti magában, hogy a fáradtság játszik csalfa, hazug játékot elméjével és érzékszerveivel, hogy az étvágytalanságtól meggyengült test enged utat a lidérceinek. Mégis hiába a józan ész satnya próbálkozása, a szívének heves taktusa nem csillapodik, félelmei gúzsba kötik.
Feketéi kipattannak, ahogy megérzi maga mellett a testet és a szavak érthetetlenül, de hallhatóan szállnak felé. Ijedten kapja fejét oldalra, tekintetét a lemenő nap fényében fürdő szőke tincseknek látszó aranyló karimára szegezi, hogy ezzel minden félelme egy pillanat alatt váljon valóra.
- Hagyj békén! - üvölti erőtlen hangon. Elüti a másik kezét a közvetlen közeléből, miközben mezítelen lábait kikapja a víz fogságából. Hirtelen löki fel magát álló helyzetbe és távolodik el félelme megtestesítőjétől és a hűs víz csábító tömegétől. Az ereiben fellángoló adrenalin viszont hamar elpárolog és átadja a helyét a fáradtság végső stádiumának. Feketéi előtt elhomályosul minden, az összemosodó foltok heves iramban kergetik egymást. Kezei kapaszkodó után kutatva markolják az üres teret, míg lábai pár röpke pillanat múltával elengednek. Feketéi fennakadnak, utat engedve szeme fehérjének. Még hallja Teó suttogását messziről, kivehetetlenül, mégis kellemes melegséggel árasztja el, mielőtt teste a göcsörtös faléceken koppanna és őt magát a feketeség ölelné keblére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Lassan egy hónapja költözött végleg Tündérmanó utca bájos kis szegletébe, mely az átalakításokkal már azt az érzést kelti benne, hogy otthon van. Mégis néha úgy érzi, hogy menekülnie kell onnan, nehogy Barnabás szellemébe belefusson.
Ez is egy olyan pillanat.
A kellemeset összefűzi a hasznossal, ugyanis egy hete már egy Samu névre hallgató blöki gazdája. Szegény eb, nem igazán tudja még, hogy miféle kiképző táborra vállalkozott akkor, mikor boldogan ugatott és csóválta farkát, ezzel jelezve örömét, hogy elhozzák a menhelyről.. Nos, meggondolatlan döntés volt a nő részéről ezt bármikor belátja.. De reményekkel telve ugrott bele ebbe az újdonsült "kapcsolatba", mintha már nem is emlékezne arra, hogy Sámuel elődje, nagyjából egy hónap után, mivel felakasztani nem tudta magát, inkább csak megszökött tőle. Nem, nem kínozta vagy túráztatta, mint egy őrmester, csupán megfeledkezett egy kicsikét róla.
Samu még gyermeki naivsággal vakkant mellette, ahogy haladnak a tavacska felé, nem is sejtve azt, hogy Zorka éppen marha büszke magára, hogy nem felejtette el, hogy ki kéne végre már hozni őt sétálni és még nasit is vásárolt neki. Mikor már kellő távolságra érnek az emberektől, nincs más csak a szabad és friss levegő, a nő úgy dönt, hogy leveszi a pórázról a kutyát, hogy az had virgonckodjon egy keveset. Sámuel pedig ki is használja ezt, s neki iramodik az ismeretlennek. Néha pofára esik, néha eltűnik a fűben, de mindig visszatér a biztos ponthoz, egészen addig, míg egy férfit ki nem néz magának.
Gazdájára ügyet sem vetve fut a végtelenbe, s játékosan közelíti meg az ismeretlent, akinek a figyelmét mindenáron magára kívánja vonni. Zorka pedig kis idővel érkezik meg az eb után, fejét kínjában jobb kezébe temetve.
- Ne haragudj - szólal meg kedves hangon, miközben indul a jószág felé, hogy pórázát rácsatolja. - Nem tett kárt semmiben? - néz végül fel a férfira.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Vannak olyan gyógynövények, melyek szabadon teremnek, és melyeket így könnyebb beszerezni. A hirtelen jött melegedés okán, hirtelen bújt ki számos növény, így aztán, mielőtt még más taposná le, hirtelen szedem le én is őket. Az erdő szélén egy jókora csokrot gyűjtöttem már, aki nem ismer, jelen állapotomban azt hihetné, hogy modern virágkötészeti kurzuson veszek részt, ahol a vadvirágokból készülnek ízléses csokrok, vagy éppen egy nő szívét készülök elhódítani. Egyrészt, messze áll tőlem a kreativitás, másrészt a Martha-val kapcsolatos érzelmi hullámvasútam éppen elég nekem, sok is, így egyáltalán nem jut időm olyanra, mint a másik nem hódítása. A sajátom pedig nyilvánvalóan nem érdekel.
Fekete nadrágom felett szürke átmeneti szövetkabát található, alatta, bár nem látszik, de ott az elmaradhatatlan ing-mellény kombináció. Egy fekete sál, semmi izgalmas. Szőkés hajam kusza összevisszaságban, mint akinek nincs ideje elmenni fodrászhoz, borostám is lassan szakállá érik. Valahogy mostanában megint a munka létezik csak. Ingázok az egyetem, a Bagolykő és a patika között, közben újabb tudományos munkába fogva próbálom elmélyíteni a tudásom. Amikor pedig éppen úgy alakul, szívesen látogatom meg korábbi mesteremet, hogy jótanácsokkal lásson el. Minden a hétköznapi átlag szerint halad, nap, nap után, én pedig ennek teljes nyugalmában lépegetek előre életem nem túl izgalmas folyamán.
- Hm. Helló.
Érzem, hogy guggolás közben valaki a térdhajlatom magasságában jár, majd nedves orr nyomódik a tenyeremnek. Millió illat, tudom, kesztyűt kellett volna húznom, de a múltkor a patikában felejtettem, Elizabet nőies kesztyűje pedig nyilvánvalóan széthasadt volna az én széles kézfejemen. Egy perc csak, talán másfél, és már nem egyedül vagyunk, hanem megérkezik a gazda is, elhúzva a szaglászót tőlem.
- Minden rendben van, nem ártott senkinek.
Érdekes a jelenet, ahogy virágcsokorral a kezemben, féltérdre ereszkedve pillantok fel rá, de a helyzet komikusságát még nem érzékelem. Egyelőre kisbarátommal vagyok elfoglalva, és csak hunyorogva pillantok fel a nőre, aki elállja a napot, szerencsére.
- Úgy tűnik én vagyok a legelesettebb a környéken, hiszen hozzám rohant.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A családja valószínűleg azóta is kacag, hogy meg tudták, hogy van nála egy élőlény. Zorka éppen ezért akar igazán bizonyítani. Ha csak másfél hónapot kibír mellette a kis teremtés, akkor már gyakorlatilag ő lesz az, aki mindent és mindenkit számítva a legtovább bírta vele.
Ezen gondolatok közepette nem figyel eléggé, s ekkor szökik meg a delikvens, mintha csak megérezné azt, hogy a nő szívéről a hatalmas kő egy darabja alább hull.
– Tipikus –sóhajtja csak úgy magának, majd gyorsabb léptekkel ered a kutya nyomába, miközben igyekszik néha egy-egy füttyszóval visszacsalogatni. Sikertelenül. Mikor végre nyomára bukkan, nagyra nyílt szemmel néz a virágokat szedő férfira. Szokatlan látvány, ez nem vitás.
– Hála az égnek – sóhajt egyet megkönnyebbülten. Nem nagyon tudna mit kezdeni azzal, ha bármit is művelt volna ez a kis vakarcs. Eléggé rossz probléma megoldóképességekkel rendelkezik, s általában a próbálkozásai csak csúfos kudarcokat okoznak. Mindenki szerencsés ma, hogy nem kell bemutatnia ezen áldását.
- Hogy mi vagy te? – néz kissé megszeppenve és értetlenül a másikra. – Szerintem csak keresett egy biztos pontot, mert úgy döntött, hogy már egy hét után elmenekül tőlem – tárja szét nevetve a kezeit. Igyekszik ő, komolyan próbál beleadni mindent, de azért be kell látnia, hogy van olyan művész agya, hogy olykor nem csak magának, de a kutyának is elfelejt ételt vagy italt adni.
– Amúgy, elég festői képet mutatsz így, komolyan mondom, megérné ezt vászonra vetni – s mindezt nem ironikusan közli. Tényleg így gondolja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Elég rossz irányba indult. Fogalmam sincs, hogy hogyan kell ellátni egy állatot. Volt egy macskám, de elszelelt.
Ami azt illeti egy szervál volt, és nem feltétlenül kedves gondolat a volt menyasszonyomat házikedvencnek titulálni, de az, hogy elszelelt, teljes mértékben igaz, mivel nem bántam vele a legjobban. Semmi családon belüli erőszak, csak a figyelmetlen férfi és a dühös nő esete. Ennyi történt. Jogos, és én is csak azt tudom mondani, amit millió másik társam, hogy ha újrakezdhetnénk, akkor mindenképpen sokkal jobban odafigyelnék rá. De hát ez luxus, és az nem nagyon adatik meg az embereknek.
- Elesett, pontosabban eltérdelt, azt hiszem.
Mert jelenleg éppen térdelek, de egy perccel később rájövök, hogy egy némiképp furcsán veszi ki magát, így a következő pillanatban felállok, zavartan leporolva térdemet, ahol szerencsére nem marad nyoma sem a földnek, sem a kezdődő fűnek.
- Vászonra? Ilyet se mondott nekem még senki.
Olyat, hogy van fodrász a városban, látogassam meg, vagy, a szakáll az esetemben tizenöt évet is képes öregbíteni, igen, de, hogy festmény is lehetne belőlem, nos, olyat még soha, senki. Pedig hízelgő gondolat.
- Azt hittem, hogy manapság csak az előkelő családok tagjai kerülnek vászonra. Különösen azok, akik épp eladósorban vannak.
Az egyik diákom például ezért hiányzott az utolsó két óráról, ami meg is látszik a vizsgateljesítményén, tekintve, hogy éppen azokat a bájitalokat húzta, amikről akkor volt szó. Megkegyelmeztem neki, mert tudom, hogy ezekben a körökben nem dívik a bukás.
- Én pedig határozottan nem vagyok az. Farkasházy Rudolf, az új bájitalmumus.
Nyújtom előre a nem virágcsokorral teli kezem, és ha elfogadja, ahogy megtanítottak rá, röviden, finoman megrázva, de határozottan, nem erőszakosan tartva, kezet fogok vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Olyan könnyedén hagyja el száját a mondat, hogy bele sem gondol abba, hogy lehetne akár sértő is. Pedig csak viccnek, amolyan hangulatoldásnak szánja, de látva a másik meglepett arcát, valamiért az-az érzése támad, hogy jobb lett volna csendben hóna alá kapni a kutyát és hazáig rohanni, mint valami bolond. Mondjuk a bolond jelzőt még így is lazán begyűjtheti, ha továbbra is balgaságokat fecserészik.
– Na, hát ha valakiket, akkor őket én még biztosan nem festettem – annál sokkal szabadabb lelke van, nem akarná ilyesmi festményért eladni.
–Amúgy csak a virágok, meg térdelés egy nő előtt, tudod.. Izé, csak vicc lett volna, na mindegy –legyint egyet, s szinte érzi, hogy elkezd vörösödni a feje. Neki mindig is különleges humora volt, amit mások, alig értettek meg. Az évek során már sikerült enyhítenie rajta, de úgy tűnik még mindig nem érte el azt a szintet, hogy mindenkivel kompatibilis legyen.
– Bánki Zorka, öhm az új rajz és technika tanár, vagy mi fene – nyújtja ő is a kezét. Nem annyira fontos az számára, hogy mások orrára kösse mit is csinál, de valahogy ez most ide kívánkozott, ha már a másik is megtette.
– Akkor a virágokat kotyvasztáshoz gyűjtöd? – nem akarja megsérteni, de neki körülbelül ennyi lövése van a bájitalokhoz és mindenhez, ami ezzel kapcsolatos. Zorkát tényleg lehetne azzal jellemezni, hogy nem éppen a legélesebb kés a fiókban, ettől függetlenül semmiből se bukott soha, de ha valami nem érdekelté igazán, hát azért nem is tett sokat, csak a minimumot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x


Tényleg nem lenne túl nagy fáradtság, hogy macskám megmentőjének formás koponyája más halmazállapotot vegyen fel, azonban bennem fel sem merülnek ilyen gondolatok. Csak azért, mert valamire képes vagyok, nem fogom megtenni. Általános hiba az embereknél, hogy erről nem így gondolkodnak. Meg az is, hogy előítélkeznek. Még ez a prefekta is. Egy pillanat alatt juthat el olyan következtetésekre velem kapcsolatban, amelyekre én magam soha nem adtam okot, csak a fajtám és tulajdonságaim. Nem arról van szó, nem hibáztatom érte. Ez csak ténymegállapítás.
Felvetése és sablonkérdése nyomán csak felpillantok rá, arcomba hulló hajam keretéből, lassan pislogva egyet, aztán lesütve tekintetem macskámra.
- A gyorsaság jó. Hogy hamar ott vagyok mindenhol. Bár nem olyan gyorsan, mint ti - teszem hozzá, miközben elmormogom válaszom. Hiszen a varázslók tudnak hoppanálni meg miegyébb közlekedési módokat alkalmazni. Igaz, ehhez nekik külön tanulás, külön eszköz, külön mágiafelhasználás kell, nekem viszont ugyanolyan, mint hogy mondjuk sétálok vagy beszélek. Egyéb előny nem annyira jut eszembe. Mások annak tartanák őket, de aki naponta éli, annak ugyanannyira átok, mint áldás.
Arrébb húzom a kezem a cica lábáról, ahogy a borogatása érkezik. Figyelem a lány mozdulatait, majd a képződő jégréteget. D'Artagnan odapislog és kis vékony hangot ad, aztán pihen tovább erőtlenül. Bólintok Laurának hálám jeléül.
- Egy-két perc - felelem a gyógyszer hatását illetően, majd éppen csak biccentek egyat harsányabb kérdésére. Nem teljesen világos számomra, hogy arra a felismerésre jutott-e, miért a kedvesem viszi el abban az időben, vagy arra, hogy a kedvesemnek miért nem gond akkor elvinni. De mindegy is ez. Az már kevésbé mindegy, hogy egyre laposabbakat pislogok, miközben simogatom a kis fehérséget. A többiek hol a lánynak teszik a szépet, hol itt érdeklődnek nálam.
- Az jó lenne - fogadom el maradási ajánlatát, hiszen érzem és látom rajta, hogy szívén viseli állatom sorsát. Addig úgyse nyugodna, míg nem tudja, hogyan alakultak a dolgok. Meg ki vagyok én, hogy eldöntdem, hogy lenne-e ennél jobb dolga? Ráadásul a végén lehet, hogy tényleg arra szorulok, hogy őt kérjem meg az elvitelre, ha nem érek el hirtelen mást. Illetve, ha hirtelen alaludék. Oké, nem fogok, de egyre nehezebbnek tetszem magamnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Pedig azt mondják, hogy egy jó portré jó bevételt hoz. Sokan még mindig egy-egy festményt küldenek a házassági ajánlat mellé, és minél gyorsabban kel el a vásznon szereplő arc tulaja, annál népszerűbb a festő. Furcsa szokás volt ez már régen is.
Persze, akkor még nem volt fényképezőgép, nem tudtak lőni egy jó képet, így festettek. A vérmágusok pedig, ha jók az ismereteim, akkor a mai napig így csinálják. Vannak furcsa dolgok a világban, de ki vagyok én, hogy ezen fennakadjak. Amikor Lizi beállított a ténnyel, hogy férjhez megy, akkor is csak felvontam a szemöldököm, és bár azt hittem, a bátyámhoz kíván hozzámenni, végül egy ismeretlen arcot mutatott. Őt is egy kép alapján házasították ki, de látva, hogy neki ez mennyire nem volt morbid, én magam már nem szóltam, felesleges is lett volna.
- Nagyon rossz a humorom, mondanám, hogy a férfias külsőmmel kompenzálom, de az a nagy helyzet, hogy ebben a faluban az embernek csak kisebbségi komplexusa lehet.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a tanodában a tanáriban az asztalom Ambrózy Henrik és Damyan Volkov között helyezkedik el. Ha jobbra nézek, akkor a diáklányok félistenét láthatom, aki még hetero férfi szemmel is vonzó, ha balra, akkor meg egy volt kviddicsistent. A kettő között pedig ott vagyok én, mint az a fiú, akit szánalomból visznek magukkal a nagyobb testvérek, meg mert az anyjuk rájuk szólt, és nem akarnak vele ellenkezni.
- Vagy mi a fene? Izgalmas tantárgy lehet.
Jegyzem meg egy félmosollyal, miközben kezet fogunk. A kinézete alapján arra következtetek, hogy még új a szakmában, még nem szokott bele, hogy ő is tanár, meg aztán az előkészítőben a gyerekek még valóban fiatalok, nem kell hozzájuk annyi komolyság.
- Igen, pontosan. Van pár drágább alapanyag, amire muszáj kiadni a pénzt, így, amit tudok, azt szeretek így beszerezni, csökkentem az iskola kiadásait, és mégsem robbantjuk fel a bájitaltan termet. Mindenki nyer. Technikához és használhatóak, préselni vagy színezni velük, nem tudom, mennyire szigorú a tanmeneted.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Valóban ez a hír járja. Az régi szokásokhoz görcsösen ragaszkodó családok, sokat képese kicsengetni azért, hogy eladósorban lévő gyermekükről a lehető legtökéletesebb kép készüljön. Zorka mégsem állt be ebbe a dologba, mert ő szeret szabad lenni, nem pedig a hagyományokhoz kötött művész.
– De, ha valakit nem a pénz motivál, hanem a művészet szeretete és az egyediség, akkor ő nem véletlenül nem áll be holmi portrékat pingálni – ez pedig mindenféle cinizmus nélkül mondja, tényként.
– Na igen. Nem lennék férfi ezen a helyen az biztos – nem lehet ezzel vitatkozni. Manapság annyira elszaporodtak errefelé a tökéletes hím egyedek, hogy a nőknek lassan el kellene gondolkozni azon, hogy nem-e egy illúzió világba kerültek be. – De azért megsúgom, miattad i bőven lehetne valakinek komplexusa – és tényleg halkabbra is veszi a hangját, hogy véletlenül se hallja meg senki, hogy ő ilyesmit mondott bárkinek. Nem, mintha nem vállalná fel mindig a véleményét, talán néha még túlságosan harsány is, de nem ismeri ezt az embert, így nem tudja, hogy örül-e ő egyáltalán ilyesmi bók féleségnek.
– Hát, ha én tartom az parádés lesz - neveti el magát, hogy ezzel ellensúlyozza a zavarát. – Nem tudom igazából a hivatalos nevét, eléggé új a dolog – mert más a mugliknál és más itt. Meg azt is tegyük hozzá , hogy a mugli világban évente más a neve, nehogy véletlen az ember megjegyezze mit is tanít pontosan.
– Ez tök jó dolog - elismerően hümment egyet. Valahogy úgy tudta eddig elképzelni, hogy ezeket az alapanyagokat nem önként gyűjtik be a tanárok, hanem keresnek rá valakit avagy megveszik. De úgy tűnik, hogy van még mit csiszolnia a tudásán.
- Most eléggé rosszul fog hangzani, de számomra a tanmenet az egy halom papír, amit le kellett adni és kész.. Rajtam kívül senki sem látja igazából, szóval gyakorta térek el tőle – vagy hát nem olyan gyakran, hiszen még nem igen volt ilyenben része, de majd igyekszik nem meghazudtolni önmagát. - Jó ötleteid vannak – eszébe jutott már, hogy majd ősszel levelet préselnek, meg állatokat ragasztanak és ilyenek, de hogy a virágokkal rajzolni.. Na az nem, pedig aztán művész vagy mi fene lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kellemesen nyújtózva hagyja, hogy vállai ropogjanak párat, amibe beleborzong. Még kettőt jobbra, majd balra, hogy aztán lábát is hasonlóképp átmozgatva, a lépcsőkről leszökkenve induljon meg kocogni egy pár kört. Kint, Amerikában egészen visszaszokott rá, hogy ha nem is a maratont, de legalább fölös energiát levezesse, illetve, kicsit egészségesebb is legyen, elhanyagolta magát, ami illeti, az utóbbi időben még jobban. Érzi is, hogy hiába Rudolf kiváló erősítője, minden lassabb és fájdalmasabb. Vagy csak ő halad előre a korban és válik egyre kínzóbbá, de egyelőre, mindent a lelki okokra fog. Mert hazudna, ha minden varázsütésszerűen eltűnt volna, de kimondhatja, jól van. Egyben van és él. Annyi szent, hogy van még mit dolgoznia, egyelőre úgy néz ki, millió egy dolog fogja lefoglalni és lekötni, hogy ne essen vissza a gödörbe. Mint a futás, amely közben zenét hallgat, bárcsak szólt volt Diminek és akkor még mókásabb lenne, de tudja, ilyenkor már bőven a kicsik kötik le az idejét, így nem zavargott, beköszönni sem volt még alkalma, hogy hazajött. Nyilván kap fejmosást, de áll elébe, ha majd a férfi meglátja, hogy úgymond összekapta magát. Egyelőre azonban csak halad előre.
Viszont mégsem egy sportember, így végül, fokozatosan lassítva a tempón végül séta lesz belőle csupán, ráérősen, a lihegést szép lassan elhagyva. A sok bagó, az, de ha egyszer ebben az időszakban jobban rákapott, nem fogja most mentegetni magát. A tavacskánál áll meg, ahol lehajolva kezét a vízbe dugva, kicsit lehűsíti ujjait, azokkal pedig tarkóját. Megállva néz szét, piheg és nyújtózik, mikor a ritmus elér a fülébe. Szinte felpezsdül, ahogy a taktus dübörög a fülébe és észre se veszi, ahogy mozogni kezd rá. Kezei a magasban, lába jár, vagy épp csípője, ahogy lassan indul meg ritmusra. Szemeit lehunyva adja át magát a zenének, majd pördül egyet, ahogy a klippekben szokás, de amikor megtorpan, nem egy fával vagy a semmivel találja szembe magát, hanem egy hús-vér emberrel, méghozzá, szemtől szemben. Kirántja a füléből a zsinórt és kínos vigyort ejt meg.
- Ööö.. szép estét – mintha mi sem történt volna, tömködi zsebébe a zsinórt és próbál úgy tenni, mint aki az előbb nem rázta volna magát. Köhint egyet és odébb lép, ha szeretne, mehet tovább, nem ropja. Egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ami azt illeti, egészen jó hangulata van most. Hamarosan kinyithat, már szinte minden készen, és a mai napja egészen elfogadhatóan telt. A kezéről is már lekerült a kötés, sőt, ezalatt a néhány nap alatt be is gyógyult már, így az sem fáj. Szokásos fekete, galléros szövettalárja van rajta, régi, kopott farmerja, és a fekete, tornacipőszerű mégsem tornacipő. Így indult neki az esti sétának, ami különösen jó döntésnek bizonyult a mai estén. Szinte egy lélek sincs sehol, talán csak azt a párocskát leszámítva, akik az egyik padon ültek. De ők is úgy elvoltak foglalva egymással, hogy szerencsére csak a pozitív érzelmeket sugározták felé, még ha kissé zavarba ejtőn is. De legalább ettől is csak vigyorogni támadt kedve.
Itt jó. Egészen jó, a sűrű, dolgos reggeleket leszámítva. Sokkal könnyebben bírja a hétköznapokat, sokkal kevésbé zajos, sokkal kevesebb ember van, sokkal kevesebb rossz, letaglózó érzelem. Jó döntés volt ide költöznie, ebben napról napra egyre biztosabb, az első napi szerencsétlenségét leszámítva. De az valószínűleg az ő figyelmetlensége és hibája volt, nem több. Bájitallal már minden reggel elviselhető. Budanekeresden, a fővárosi tömegekben reggeltől-estig, és olykor még éjszaka is úgy érezte néha, hogy bájitallal együtt is felrobban a mellkasa, mint abban a mugli filmben a xenomorph-tól. És így élt le sok-sok évet. Csoda, hogy kiborult? Ilyen itt nincs. Itt béke van és csend. Különösen most.
Annyira sikerül békességben elmélyülnie a gondolataiban, hogy nem is látja az érkezőt. Vagyis pontosabban már a megérkezettet. A kis tavacska, aminek a partjára sodródott sétája során, eleve lefoglalja, magához vonzza a tekintetét, és még a gondolatai is körülveszik, egyfajta különös falat képezve körülötte. Ilyenkor szoktak valami olyasmit gondolni, hogy jelenleg egy másik bolygón lépdel.
De azért megérzi valaki közelségét. Egy csipetnyi boldogság, jó érzés, ami elfogja, ez pedig olyan ritka, hogy oda kellene figyelnie rá, de csak magáénak tudja be, és élvezi. Amikor is hirtelen eszméleténél lesz, előre pillant...
És még éppen látja a piruettet, majd az orra előtt megtorpanó, pislogó, másik férfit. Egy pillanatig valószínűleg döbbent arcot vág... aztán a következő másodpercben felnevet. Nem túl hangosan, és nem is hosszan, de nem tudja nem elnevetni magát. Azért hamar befejezi, nem szeretné, ha az idegen azt hinné, kineveti őt.
- Elnézést - köszörüli meg a torkát végül, még mindig megtorpanva ott, ahol döbbenetében megállt, megelőzve ezzel egy mindkettejük számára bekövetkezendő, ütős katasztrófát.
- Jó estét. Szép pörgés volt - marad a vigyor a képén.
Elképesztő, mennyire még közvetlenebb lett mostanában. Biztosan ennek is a környezetváltozás az oka.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Pedig aztán aki ismeri és látta, mielőtt elutazott, nem tudná elhinni, hogy ő így, ilyen lépésekkel és lendülettel halad. Saját magáról sem hiszi el és talán ez nem is a teljes igazság, az sokkal rétegesebb és bonyolultabb a felszínnél, amit láttatni enged. Az, hogy ez most így ütközik ki, sok-sok beszélgetés és leginkább önvizsgálat eredménye, hogy hol hibádzik a gépezet, ámbár az, hogy felismeri, még nem egyenlő azzal, hogy meg is oldotta és meg is fogja. Egyszerűen nem is akarja. Kiengedte ujjai közül, mint valami por, úgy szállt a széllel és úgy volt vele, majd lesz valami, addig fókuszál mindig arra, ami előtte van. Ha a növényekre, arra, ha a konyhai művészetére, akkor csak az, ha pedig jönnek a gondolatok, lefoglalja magát. Mert jönnek, még mindig és örökké, de aztán elalszik és jöhet egy újabb nap, amely tele lesz lehetőségekkel. Mert van, akad, megtanult a jelenben élni és megragadni, amit csak lehet. Hogy közben mi morzsolódott, morzsolódik le belőle még, jó kérdés. Lehet azt mondani, hogy képmutató, hogy nem valódi, hogy még saját magának is hazudik, nemhogy a világnak, de ameddig ez fennmarad, ameddig tud belőle táplálkozni és szinten marad, addig neki tökéletesen megfelel.
Most sem keres vagy kutat senkit, valahogy Dimi régen, egy másik állapotban hallgatott szavaira alapozta a kis várát, amelybe beköltözött. Akkor is sírt, de egészen más miatt, aztán végül összeomlott minden, odakint azonban, mikor épp semmi dolga nem volt és senki nem vette körül, áttúrta a romokat. Ha csak pillanatnyi is, ha csak ámítás is, de ha lehet egyedül olyasmi, amire rá lehet aggatni, hogy boldog, akkor legyen így. Talán valami ilyesmivel próbálkozik. Talán bolond, megint gyáva és mégis, mozdul, ropja és csak a zenére koncentrál, semmi másra, még a világra sem. Simán belegyalogolna így a tóba, ha éppen nem a másik irányba ropná, akkor lesz ő a bolond, csak ne fájjon.
A világra azonban figyelhetett volna, mert jóformán beletáncolt valaki aurájába, meg majdnem úgy az egész lényébe, azonban sikeresen állt meg. Nézik egymást pár pillanatig, majd az idegen nevetni kezd, ő pedig egyhamar csatlakozik hozzá. Hamar elhal a másiké, ő még kacarászik egy sort saját nyomorán, majd abbahagyva szusszan egy nagyot. Na, ez jó kínos bemutatkozás, mondjuk nem kínosabb, mint amik lehetnének, számtalan eset lehetne rá példa, inkább nem is gondol egyre sem. Tarkóját vakarja zavartan, ahogy nyelvét rágja, szája szélében még ott bujdosik a nevetés.
- Hát köszönöm, azt hiszem. És én bocs, hogy majdnem… elgázoltalak – pillant fel rá, nem moccanva engedi le a kezét. Megesik, tény és való, fájdalmas ütközés lett volna, azonban kár is gondolni rá, nem történt meg. – Akkor én, nem is állok az útban – mert toporog egy kicsit, majd jobbra lép egyet, bizonyára tart valahová, nem mindenki olyan szabadnak akar mutatkozni, mint aminek ő. Pedig mélyen odabent ő bizony egy ketrecben ül, távol a valóságtól még.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Hát ez egyszerre kínos és mókás, ami most történt. Mégis olyan vidámnak és felszabadultnak tűnik. Jó érzés. Egészen egy bizonyos pontig.
Persze nyilván, a majdnem ütközés kivált mindkettejükből, de talán főleg a másikból némi zavart, de mintha valami furcsa, más dolog is lenne a háttérben. Mintha ez az egész... annyira lenne spontán, mint amennyire hazugság? Létezhet ilyen?
A derűje azért érkezik a dicsérettel.
- Semmi gond - rázza meg a fejét, és most kellene jönnie valóban annak a résznek, hogy ellép, és kész. De van valami megmagyarázhatatlan dolog benne, ami hajtja Zé-t, hogy ne engedje el a megmagyarázhatatlant. Pedig ez lenne a normális. Mégis, egyre biztosabb, ahogyan még mindig ott áll, fürkészi a férfi arcát, és nem lép semerre sem tovább, hogy ki fog bukni belőle az az idegesítő kérdés. Már a nyelve hegyén van. Már érzi, hogy érkezik, és próbálja visszatartani, de...
- Ne haragudjon, de... - folytatja a maga részéről a magázódást. Ezt belenevelte rendesen az apja. Vagyis pontosabban ezt is. Addig így beszél, a minden bizonnyal nagykorúakkal, amíg valamelyik fél fel nem ajánlja ennek az ellenkezőjét.
- Minden rendben?
Na tessék, itt is van a kérdés. Eddig bírta magában tartani. Szép.
- Bocsásson meg, ha kellemetlenkedek...
Pedig tényleg csak félre kellett volna állnia. Nem lenne képes egyszer az életben így tenni, ha valami furcsát érez? Csak egyszer. Egyetlen egyszer. Ráadásul nem is tudná hirtelen megmagyarázni, hogy mi a furcsa. Lehet, hogy csak a majdnem ütközésük zavarja a másikat, vagy az, hogy látta a felszabadultnak tűnő kis táncát. Mert az tényleg annak hatott, és egy pillanatra az érzelmek is. Mégis, mintha valami nem stimmelne, mintha valami kissé zavaros lenne. Ekkor pedig ő nem tudja befogni láthatóan a nagy száját, és idegenek magánéletébe avatkozik bele éjjel, egy tóparton. Pedig igazából a látottak alapján pont nem lenne oka feltételezni, hogy bármi baj lenne az idegennel. Ha csak nem gondolja azt a másik mindjárt, hogy zakkantnak nyilvánította magában a kis tánca miatt, és még rosszabbul jön majd ki a dologból, mint általában. Volt már rá példa. Aztán az istennek se mentegetőzhet, és nem is tudna mivel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Hosszasan lehetne elnézést kérni, ha legalább a lábára lépett volna, azonban nem így történt és roppant hálás, hogy a nem létező belső szeme időben nyílt fel és állította meg. Mégis, kicsit kínos, feszengő érzés marad benne, de csak egy pillanat az egész, mert oszlik is, ahogy szavakba öntve válik semmivé az egész. Mint amikor a létezésért kért jóformán elnézést, vagy szavakért, amiket kimondott, még ha nem is volt biztos benne, majd soknak érzett. Azóta legalább nagyjából megtanult kommunikálni, bár mostanság nem kellett érzésekről, érzelmekről és olyanról beszélnie, amiktől bizonytalanná és zavarttá vált. Az egy másik életben volt talán, ahogy minden más is.
- Nagyszerű – biccent, hogy semmi és még annyira sem, majd félre is áll. Kezével lehúzza melegítőnadrágjának zsebén a cipzárt, mert ebbe tette a mobilt, pontosabban a másikba, a cipzár alatt a cigisdoboza lapult, hogy el ne hagyja és hiába a futás, a mozgás, hazafelé levezetésnek jól esett volna, hát most itt kezdi el. Épp csak a szálat illeszti ajkai közé, ujjai között a gyújtó pihen, amikor felvont szemöldökkel pillant a másik felé, hiszen nem is ment el, de hozzá is beszél.
- Hmm? – elsőre nem érti, mi lehet a gond, majd kapcsolva húzza ki a bagót ajkai közül. – Jaj, ha nem bírod… bírja, akkor majd odébb csinálom – rejti tenyerébe a szálat az öngyújtó mellé, majd a kérdésre kicsit megszeppen. Rendben? Nem sebes, nem menekült futás néven, ez most olyan váratlan éri, ahogy a felbukkanása az előbb, ahogy fordult. Csak úgy, a semmiből, pedig szentül meg van róla győződve, hogy a szeme alatti karikák átlagosak, haja se csapzott, a korábban, a sötétségben töltött leadott kilók is szépen visszamásztak rá, úgy is néz ki, mint aki él. Valami mégis félrement?
- Hogy tessék? Mi nem lenne rendben? – lehet a tánc, hogy bolondnak tűnhet, persze nem az, mert nem egy fával veszekedett hangosan vagy éppen előre és hátra billegett. Semmi ilyenről szó sincs, ha eddig tudta követni az eseményeket, akkor most már biztosan elvesztette a fonalat.
- Én nem haragszom, csak nem értem a dolgot. Minden rendben, persze – mert a fene sem akarja azt gondolni, hogy tovább lát, mint kellene. Mert még ha látná is a gondolatait, mint lakótársa, abban a zene volt, a táj, mit evett, vagy épp pár emlék a tengeren túlról, semmi olyan, amely arra engedne következtetni, hogy ne lenne rendben. Nincs, mert talán az sem egészséges, amit és ahogy művel, de senki nem kötelezte másra és semmi olyan nem történt, amely kibillentette volna. Talán nem is fog, hiszen, ha eddig nem, akkor már nemhogy nem remél, nem is vár. Csak él, pillanatról pillanatra. Ez maradt a kirakós darabjaiból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Úgy tűnik a kis majdnem baleset elkerülődik, mégis valahogy muszáj még kínosabbá tenni a dolgokat, láthatólag, azzal, hogy áll, mint valami idióta. Aztán hirtelen a férfi benyúl a zsebébe, majd egy szál cigarettát dob az ajkai közé, Zé pedig, ha mást nem, ez biztosan megbűvölten nézi. Kissé talán túl megbűvölten is.
- Nem, ugyan, semmi gond - szabadkozik is nyomban, amikor láthatóan az idegen férfi azt hiszi, hogy ezzel van a problémája. Már ha egyáltalán tényleg lenne olyan. A zavara viszont egyre csak nő.
- Semmi baj vele. Igazából én is...
Igen? Nem. Leszoktam. Vagy csak akartam? Nem is tudom... A francba, de jól esne most egy nekem is!
Igyekszik elszakítani tekintetét a varázslatosan szép látványú hófehér dohányrudacskától, és zavartan megköszörülve torkát feldolgozni a furcsa, kavargó érzelmeket benne. Csak nő tőle a zavara, ami valószínűleg részben már nem is a sajátja. Most egészen biztosan nem tudja összerakni már, hogy pontosan mi volt az a dolog, amit az előbb megérzett, és hogy egyáltalán honnan vagy kiből érkezett. Talán igazából csak saját magát érezte, és csak még ostobább képet fest így magáról.
- Elnézést... én csak...
Csak mi? Mit akartál már megint? Miért nem vagy képes egyszer az életben befogni és tovább sétálni? Menj már!
- Nem is fontos. Jó éjszakát - biccent végül, halvány mosollyal, miközben valami megmagyarázhatatlan szomorúság továbbra is ott marad a szemében, mint általában mindig, és már fordul is el a férfitól, hogy tovább induljon. Jobb lesz ez így mindkettejüknek, mielőtt az idegen feldühödik, ő pedig pórul jár. Sokféle értelemben is.
Közben kitapintja a plusz bájitalt a zsebében, a talár anyagán át. Megnyugtatja a jelenléte. Talán nem ártana mindjárt le is húznia, amikor kicsit távolabb ér mindenkitől. Egyre hasznavehetetlenebb kezd lenni a hatása nélkül, láthatóan.
Micsoda egy barom vagy, Zé!
De legalább megint komoly oka van kínosan érezni magát. Igazán megszokhatta volna már.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Attól még valahogy megáll a mozdulatban, nem fejezi be, nem gyullad fel az apró lángocska és a parázs, mintha megtört volna a lánc, egyelőre a kezében marad. A pillantása olyan, mintha belé látna a másik, kezdi tényleg azt érezni, hogy lát valamit, a fejében, amitől kínosan érzi magát és olyan sebesen kezd gondolatban sepregetni és mindent a szőnyeg alá dugni, mintha sose létezett volna. Kint, ugyan belőle nem lehet okklumentor, de gyakorlatokat tanult arra, hogy legalább ki tudja üríteni, vagy éppen palástolni a gondolatait, amikor nyugodt és most az, a zavar és értetlenség nem nyírja ki a lelkét, tud koncentrálni. Ezt alkalmazza, persze tudja, egy képzett ezeket a kis gátakat könnyen rúgja szét, de ennyi is elég egyelőre.
- Áhh, értem – nem akart sosem senkinek kellemetlenséget, nem mindenki bírja, gyerekek közelében tökéletes megállja, hogy eszébe se jusson a bagó. Figyelmes, ez általában hamar lejön azoknak, akik találkoznak vele.
- Ohh, vagy úgy. Ezen nem múlik– esetlen mozdulat, ahogy felé tartja az ismét elővett dobozát, hogy kínálja, ha akarja, vehet, ha nem, akkor visszateszi oda, ahonnan elővette. Végül befejezi, amit elkezdett. Ahogy figyeli, úgy érzi, a férfi leszokóban van és azért „szenved” ennyire a látványtól, küzd magával, vagy fogalma sincs, de valamiért tarkóján libabőrös lesz, pont úgy, mint mikor valaki figyeli, de nem tudja honnan. Ez az egész kezd valami nagyon furába átmenni, nem is tudja, miért, de kezdi elveszíteni a fonalat. Az, hogy majdnem beletáncolt, mintha már hetekkel ezelőtt történt volna.
- Igen? – érdeklődik, miközben meggyújtja végül a cigarettát és mélyet szívva belőle, félrefújja a füstöt. Ha vett, ha nem, elpakolja a zsebébe a dobozt a gyújtóval együtt, érdeklődve nézi, mire akar kilyukadni. Komolyan, mintha vallani akarna valamit, csak nem meri. Ismerős, nagyon ismerős ez, mert ő is pontosan így szokott küzdeni a szavaival, a gondolataival, amikor valami feltört benne. Mivel mostanság felszínes, nem tesz ilyet, ha leásna, biztosan ugyan így hebegne-habogna.
- Hát… azt nem tudhatom – mert mindenkinek más a fontos, a másik meg küzd. Sóhajt egy nagyot, szerencsére nem kínozza a ciklus annyira, hogy rá is förmedjen, de kicsit a türelme már karcos. Mély levegő, majd szép lassan utána ered, mert a kíváncsisága a régi, nem tudja hova tenni ezt az egészet, az arcát, a tekintetét. Lehet, hogy lemaradt valahol.
- Én nem harapok, most biztos nem. De… mi volt ez? Mi az, ami nem fontos? – lehet, hogy hagynia kéne a francba, valami azonban mélyen nem engedi. Micsoda és miért? Hagynia kellene mindent és a pillanatnak élni, azonban nem olyan. Figyelmes, figyel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Úgy tűnik a cigaretta látványára tett reakciója feltűnést keltett, ami egyáltalán nem is meglepő. A férfi pedig minden zokszó nélkül hirtelen elé tárja a fehér, füstölgő Paradicsom kapuját. Már így is elég zavart az érzelmei terén, nem biztos benne mit honnan érez, vagy magától érzi-e, avagy sem, de ez most kemény háborút robbant ki az agyában.
Egyfelől hirtelen úgy érzi, megvesz érte, és pont tökéletesen stimuláló nyugtató placebohatása lenne az idegeire. Másfelől... nem akart leszokni tényleg? Á, nem, már nem is emlékszik rá.
Elvesz egy szálat, miközben úgy érzi magát, mint valami tarháló tróger alak.
- Köszönöm.
Hát ez tényleg egyre kínosabb. Előveszi a pálcáját, azért ügyelve rá, hogy nehogy megijessze a férfit, mit akar vele, majd maga elé tartja azt.
- Lacarnium Inflamare.
Az apró láng fellobban, a cigaretta meggyullad, majd a láng elalszik, a pálca elkerül, ő pedig annak rendje és módja szerint, ahogyan szokta, nem tüdőzi le az első slukkot, csak kifújja. De aztán jön a második... és ó, milyen mennyei, mámoros érzés! Most tényleg elég bénán festhet, ahogyan lehunyja még a szemét is egy pillanatra, de igyekszik nem a férfira fújni a füstöt. Ez azért valamennyire most segít. Meg a zsebében lévő bájital megnyugtató gömbölyödése, ahogyan hozzá-hozzá koccan az oldalához. Végül ez is segíthet abban, hogy úgy dönt, jobb, ha nem sodorja magát még kínosabb helyzetbe, és inkább betudja annyinak a dolgot, hogy valamit nagyon benézett. Megköszön hát mindent, elfordul a férfitól, jó éjszakát kíván, és tovább indul. Épp csak egy újabb adag füstöt szív le, és fúj ki lassan, miközben továbbra is furcsán érezheti magát, de már egyedül, mikor meghallja a lépteket. Szemöldökei összeszaladnak egy pillanatra, de aztán meghallja az iménti hangot, amint annak gazdája felzárkózik közben mellé. Egy pillanat alatt elönti a megkönnyebbülés. Bármilyen idiótának is érezte magát, ha nem is volt teljesen igaza, mert ebbe már maga is belezavarodott, a pszichológus radarjai még igenis jók. Nem tudja nem elnevetni magát, az útra meredve, ha halkan és röviden is, zárt szájjal teszi. Megcsóválja fejét, majd megtorpan, és a táncoslábú idegen felé fordul. Az embereket csak akkor érdekli valami ennyire, ami velük kapcsolatos, ha az mégsem lényegtelen.
- Tényleg nem fontos - mondja kedves mosollyal, bár a szemeiből továbbra sem tűnt el az a furcsa szomorúság. - Csak egy megérzés volt, semmi több. Ha csak... maga nem érzi úgy, hogy valami fontos lehet. A legtöbb dolog azzal válik fontossá, hogy azzá tesszük.
Na tessék, és most elkezd itt bölcselkedni az út közepén. Mindjárt kitesz egy "ingyen kéretlen terápia" táblát is. De legalább érzi a cigarettát az ujjai között. Ez furcsán megnyugtató, ha a bájitalt nem is pótolja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Nem, akkor feltételezhető, hogy a vérében Grosserlieb vér csörgedezik, vagy legalábbis nagy hatással volt rá a nő.
Ezt viszont szintén csak hírből tudom, mert én és a művészet nem állunk olyan közel egymáshoz. Ha a tökéletes élő-halál esszenciáját, vagy egyedi fiolákat kellene értékelni, na az az, ami számomra a művészet fellegvára volna. De mind tudjuk, hogy az, ami engem gyermeki rajongással tölt el, kevés embernek jelent valódi boldogságot. Nekem igen, számomra csodálatos, de eszemben sincs kényszeríteni bárkit is, hogy hasonlóképp vélekedjen erről a területről. Tudom, hogy én is túlzó vagyok olykor, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a saját menyasszonyomat is elveszítettem miatta. Tettek, amiket sosem fogok magamnak megbocsátani.
- Szerintem van balansz a kettő között. Abban az esetben, ha mondjuk az ember megszorul anyagilag, akkor jó, ha van egy olyan terület, ahol igen busásan fizetnek. De tudom, hogy ez ellene megy a művészi szabadságnak, csak arra jó, hogy az ember túléljen. Én se szívesen csinálnám, meg tűrném el az úri körök rigolyáit.
Meg is borzongok cseppet arra a gondolatra, hogy nekem így kellene élnem. Nem, semmi esetre sem. Én szeretem, hogy tényleg a szenvedélyem a munkám, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, hogy megélek belőle. Szeretem látni, hogy a bátyám is boldog, ő kis a maga útján van, és igazából titkon örülök neki, hogy ő meg én újra együtt lakunk, mintha kaptunk volna egy második esélyt arra, hogy megismerjük egymást, és én szeretném ezt a lehetőséget maximálisan kiélvezni. Ehhez pedig tudom, hogy az kell, hogy egyelőre ne legyen más, csak mi ketten. A gondolatra, hogy miattam komplexusa lehetne valakinek, csak elnevetem magam, és finoman a fejem ingatom.
- Ez kedves, amíg nem ismered meg a bátyámat, szóval, azt hiszem, szeretném, ha nem ismernéd meg, onnantól megváltozik a véleményed rólam.
És valljuk be, bármennyire is nem izgat az, hogy én most nővel kezdjek, nagyon jól esnek a szavai, melyek arra utalnak, hogy ha akarom, akkor lehet még esélyem ezen a téren, és akár egész gyorsan el is kelhetek a piacon. Elvégre, ki láthatna jobban, mint egy művész?
- Egyáltalán nem hangzik rosszul, kreatív téren szerintem bűn is tanmenetet követelni. Élvezze az, aki oktatja, és az is, aki tanulja, ennyi lenne szerintem ebben a korban minden rajzzal, énekkel és ehhez hasonlatos kreatív művészeti ágakkal való megismertetés lényege. De hát mi porszemek vagyunk a gépezetben, viszont, ha bármikor bármilyen ötlet kell, szívesen adok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Halkan felnevet, mikor Rudolf a bátyját említi. Tudja milyen érzés ez, néhány évig szenvedett tőle, mikor még túl fiatal volt és mindenki a nővére körül forgott. Aztán szerencsésen kinőtte, legalábbis igyekszik. Ha egy lapon kéne őt említeni bármiféle kapcsolattal, az nagyjából a Titanic és a jéghegy lenne, se több, se kevesebb. Bókokat nem tudja kezelni, maximum elvihogja őket, ajándékokkal szintén hadilábon áll –nem mintha nagyon kapott volna, hiszen addig soha nem jutott, hogy ilyen mélységeket éljen meg-. De neki így tökéletes ez. Majd talán 20-30 év múlva másképpen gondolja.
– A kicsikkel amúgy is nehéz azt követni, ami le van írva. Bemegy az ember egy tervvel, aztán átlépve a küszöböt simán borul minden – ha csak Karolából indul ki, akkor bizony egy tanmenetet az első öt perc után lazán lehúzhat a slozin. A gyerekeknek szabadság kell, lehet őket irányítani, de ott is van egy pillanat, mikor hátra kell lépnünk és hagyni nekik, hogy szárnyaljanak. Ő is így van ezzel, mikor nem önmaga miatt, hanem egy rendelés, egy feladat végett ül le rajzolni, festeni. Meghallgatja a paramétereket, aztán köszöni szépen, csinálja maga. Eddig még nem volt rá igazán panasz.
– De arra például nem lennék képes, hogy tizenéveseket tanítsak – néz a másikra haloványan elmosolyogva. – Nekem ők már túl nagyok, túl sok elvárással, túl sok kritikával és makacssággal. Szerintem ha azt mondanák, hogy menjek meg egy csapat tizenhat –tizenhét éveshez és tartsak nekik egy órát elbőgném magam – nevet fel a végére. Nem egy beszari alak, sőt! szeret sok mindent kipróbálni, de hogy ezzel a korosztállyal dolgozzon, na azt már nem. Inkább megy egy mugli nagyáruházba kasszázni a sok idióta vevő közé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Bizonyára nem a bagó miatt viselkedik és érzi úgy magát a másik, ahogy, ez már csak hab a tortán, azt szokták mondani. Hát nem rest legalább egy valamin javítani, mert a zavarodottságot, vagy legyen az bármi, nem tudja elűzni, azonban a sóvárgást enyhíteni lehet. Csak lehet nem éppen a legjobb dolog, ha nem a saját zsebéből teszi, lehet kocabagós vagy épp leszokóban; egyiknek sem a legjobb döntés kínálni. Ám az, hogy mi etikus és mi nem, azt nem magában és magával fogja megvitatni.
- Hát, nem mondom, hogy egészségedre – pakolja el a dobozt, már épp a gyújtót venné elő, teljesen megszokásból, amikor a másik pálcát vesz kézbe. Megáll a saját mozdulatában és pislog felé, nyakát nyújtva nézi, ahogy végül lángocska gyullad fel majd tűnik is el a fadarab végén.
- Ez valahogy könnyebbnek tűnik – kerül végül elő az öngyújtó és kattint egyet. Összeakadt nyelvvel egy éppen mulatásra szánt éjjelen nem éppen sikerülne kimondania ilyesmit. Lehet, hogy abból valami pokoli lényt idézne meg, mint mikor az ember az IKEA bútorneveit igyekszik kiejteni. Az biztos, hogy rosszat mégsem okozott vele, ahogy nézi, kellemes dologként éli meg, nem fullad, így a beálló csendben ő is csak pöfékel, kényelmesen, minden elán nélkül. Csak megszokás, ahogy emeli a kezét, szív, majd lepöccinti a hamut. Megesik, hogy tollal a kezében is így tesz, ha nagyon elbambul, aztán kapcsol és csak röhög magában. Most azonban nem teszi, inkább válik meglepetté, hogy mégis elindul, vagyis, nem lenne ez probléma, hiszen se rokonok, se ismerősök, két idegen csupán. Az már inkább furcsa, ahogy ezt teszi, közvetlen előtte sodorja a kérdések tengerébe és nem engedi, hogy gondolatai máson járjanak. Nem érti és szeretné megtudni, mi ez az egész, leginkább a furcsaság oka, azonban választ nem kap, pár pillanatig csak a férfi hátát nézheti, ahogy távozik. Végül, lábai és mindene indul meg utána, nem nevet, még kicsit se, inkább elszánt és érdeklődő tekintettel figyeli. Valami tuti van, ebben biztos. Megáll ő is, amint a férfi, egymás felé fordulnak és megint azt kapja, hogy nem fontos. Most van paranoiás vagy már annyira társaságra vágyik, hogy mindent beleképzel, csak valaki beszélgessen vele. Kezd megőrülni, talán.
- Jó, de lehet mégis. Miféle megérzés? – pont vele kapcsolatban? Ó abból akadhat pár, de a válaszra biztosan nem gondol a lehetőségek között. Rajta a sor, hogy felnevessen a bölcseleten.
- Hagyjuk a coelho-i magasságokat. Én mit érzek annak? Reggelig tudnám sorolni. De most csak kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami nem fontos, viszont, mégis úgy van előle menekülve, mintha rémalakot látnál – mert ő annak látja, megfutamodásnak, ki ne látná ezt jobban, mint az, akinek ez a hobbija. Ez jutott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Végül is, arra megy - ejt meg egy mosolyt a férfi felé. Majd meggyújtja a pálcájával a cigarettát, aztán a férfira pillant, aki valamiféle furcsa, önoltó szerű eszközzel próbálkozik. Nem teljesen érti, mire érti a másik a dolgot, és mit művel, de azért igencsak érdeklődve szemléli a gyújtós eseményt, de úgy érzi, inkább jobb, ha nem fűz hozzá semmit, így is elég idiótának érezheti már magát. És közben mintha feszültté is válna valamiért. Itt dönt úgy, hogy inkább csak megköszöni a dolgokat, elnézést kér, és a cigarettájával tovább áll.
De a férfi követi őt. Ez pedig okot ad rá, hogy mégis csak bízzon képességeiben, ha csak egy röpke pillanatig is. De a hirtelen rátörő, eddiginél is erőteljesebb zavar őt magát is megzavarja.
- Egyszerű megérzés. Mondjuk, hogy van ilyen képességem. Néha bejön.
Igazából ez nem teljesen így van, bár nem is hazudott vele. Van ilyen képessége, de még milyen! Bárcsak soha nem is létezett volna, teljesen más ember lenne most, teljesen más élettel. Bár talán utóbbira nem is vágyna másként. Viszont soha nem mondja el igazán senkinek, hogy milyen is ő valójában. Mindig csak a szakmájára és a szakmai megérzéseire fogja. Ebbe viszont nagyon nem mélyedne bele máris, így elsőre, főleg, mivel közben a férfi ledorongolja. Sőt, hárít. Méghozzá rá. Zé szemöldökei egy pillanatra megemelkednek a csodálkozástól, és a szavak mellé kapott érzelmektől. Már sejti is a baj okát. Nem ő az. Ilyen esetekben sosem az a hibás, akinek kitálalnak, így vagy úgy. Igaz, valóban menekülne ő is ettől a furcsaságtól, de külső szemlélőként nincs benne logika, hogy ezt feltételezzék. Talán ő az, aki inkább menekülne, ezért hárít rám - gondolja.
A csodálkozás elmúlik az arcáról, helyére megértés költözik, ha a szemei továbbra is furcsán szomorúak maradnak.
- Miért tulajdonít ennek ekkora jelentőséget? Hiszen csak egy idegen vagyok.
Hát igen, ez csak úgy kiszaladt a száján. Pszichológusi betegség. Egy terápián jönne ki hasonló belőle, de most el kell fogadnia, hogy ez itt és most nem egy terápia. Gyorsan meg is köszörüli a torkát. A férfi meneküléssel vádolja, de valahogy úgy gondolja, ez inkább csak kifogás valamire. A magányra? De úgy érzi nagyobb szüksége van most a másiknak arra, hogy az nyerjen számára bizonyosságot, ő érzi magát magányosnak, talán azért furcsa a helyzet. Ha az ember úgy látja, a másik a magányos, könnyebben fogadja el, hogy ő is az, ha valóban így van. Könnyebben mond igent valamire, ha úgy látja, nem őt kell megjavítani, hanem a másikat. Pedig igazából sosem kell senkit sem megjavítani, sosem az emberekkel van a hiba. Na jó, többnyire.
- Tudja... nem rég költöztem a faluba. Nem nagyon ismerek még itt senkit - fog bele hirtelen. - Elvagyok magamban, de kissé még ez magányos dolog. Furcsa kérdés lehet ez, de... nincs kedve sétálni egyet? Vagy leülni egy padra. Szépek itt a fények - mondja.
- Akkor békésen elszívhatnánk a cigarettát, és közben kifaggathat. Addig sem vagyunk egyedül, nem igaz? - kérdezi bátorító mosollyal. - Sokszor jó a magány, de valljuk be, néha kell pár jó emberi szó. Lehet, hogy annak híján tűnhetek én is furcsának - mosolyog tovább, magára fogva az egész dolgot így, teljesen nyugodtan. Persze látszólag. Belül valószínűleg épp továbbra is a zavarral küzd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

szerda kora délelőtt. | o

Lehet, hogy sablonkérdésnek számít, és lehet, hogy ezerszer megkérdezték már tőle (vagy inkább többezerszer), de nálam ez nem csak valami egyszerű érdeklődés, hogy milyen vámpírnak lenni vagy valami olyan, hogy ’kérdezek valamit, csak hogy kérdezzek valamit’. Engem ő érdekel, hogy ő hogyan vélekedik, hogyan látja a dolgokat. Az, hogy mit mond és az, ahogy mondja. A mormogó választ hallva bólintok egyet, aztán egy pillanatra összeráncolom a homlokom. De egyelőre magamban tartom a gondolataimat, hiszen most fontosabb feladatom van: jegelni kell a cica lábát. A halk nyávogást hallva még óvatosabbá válnak a mozdulataim, holott valószínűleg csak meglepődött a cicus, hogy mi ez a hideg a lábánál. Vagy hát nem tudom, de fájni nem fájhat neki az tuti. Egy halvány mosollyal fogadom a hálálkodást, még örülök is annak, hogy nem szavakkal fejezi ki, zavarba jönnék tőle.
- Az jó – gyorsan hat a gyógyszer akkor. Viszont nem kapok választ arra, hogy vajon érzi-e a cicán, hogy bekerül-e a véráramába. Lehet, hogy túl tolakodó a kérdés? Nem hiszem. Talán túl sokat tudnék meg akkor? Lehet. Vagy csak szimplán nincs kedve a vámpírságáról cseverészni. Pedig nekem rengeteg kérdésem van ám. És ahogy telik az idő úgy lesz egyre több.
- Köszönöm – felelem hálásan és rögtön kényelmesebben helyezkedem el, hol a beteg cicát simogatva, hol a többieket. – Mi a történetük a cicáknak, ide születtek, vagy befogadta őket? – kérdezem meg elnézve a bohóckodó kölykök felé. Az egyikük éppen a cipőfűzőmet szemelte ki magának. Tuti nem lehet unatkozni mellettük. Egy cica mellett sem lehet, nemhogy négy mellett. Mosolyogva pillantok a férfira, amikor a feketeségnek sikerül kikötnie a cipőmet, ám látva a férfi arcát elhalványul a mosolyom. Fáradtnak tűnik a férfi, de hát nem is csoda, ilyenkor aludni szokott, csak mi felkeltettük.
- Ha … ha tud, akkor visszapihenhet, ha gondolja. Vigyázok rájuk és felkeltem ha bármi történik – vetem fel csendesen. Én személy szerint biztos nem tudnék pihenni, ha tudnám, hogy baj van a cicámmal, de lehet hogy ő tud. Az már más kérdés, hogy ha tudna is megtenné-e. Hisz nem is ismer meg minden. Oké, ez lehet hogy megint egy butaság volt részemről. De persze nem is én lennék, ha megállnék itt. Így, az alvás küszöbén annyira fiatalnak látszik a házigazda, és annyira nagyon emberinek. Mire észbe kapnék már ki is csúszik a számon a kérdés halkan és kedvesen. – Van emléked arról, hogy milyen volt az emberi életed? – nem veszem észre, hogy letegeztem, most először. Nem visszakozom, nem kérek bocsánatot, de nem is nézek tovább rá. Így próbálom kifejezni, hogy ha nem akar nem kell válaszolnia, simán figyelmen kívül hagyhatja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Ha szerelmes vagy, márpedig az vagy, bármit képes vagy megtenni a szeretett nőért. Bármit, olyat is, ami őrültség, mégis, képtelenség, hogy ne történjen meg. Így én is megteszek mindent, amit csak meg lehet tenni. Sosem gondoltam magamra úgy, mint nagy szervező, sem úgy, mint szerencsés ember, de aztán jött ő, és az életem megváltozott. Vele, érte, képes vagyok jó lenni. Érte megéri, miatta el tudom nyomni azt, aki olyan sok bűnös gondolatot ébresztett bennem, és bár vágyom rá, jobban, mint bármire az életben, jobban, mint Cara-ra, miután elvált tőlem, mégis képes vagyok várni. Legalábbis, ha nagyon sokszor mondom, akkor képes vagyok. Mert képes vagyok, ugye? Néha már magam sem tudom, nem vagyok teljesen biztos benne.
Felkutatva minden ismeretséget és lehetőséget, megpróbáltam egy igazi elvarázsolt világot varázsolni neki. A múltkori észrevétele, mely szerint kedvem sincs megcsókolni olyan mélyen belém ivódott, hogy azóta mást sem tettem, mint bizonyítottam a szerelmem. Hol egy rózsával, hol meglepetésből - nem, nem féltékenységből -, megnézett edzéseken, hol csak úgy, apró üzenetekkel. Most is egy apró üzenetet küldve biztosítottam róla, hogy gyönyörű, és ha kedve van, esetleg, velem vacsorázhatna a csónakháznál.
Talán kicsit klisés jó pár elem, de férfi aggyal nagyon korlátoltak a lehetőségek. Mégis, megpróbáltam kihozni a legtöbbet belőle, hogy még ne legyen ízléstelen. A karácsonyi fényeket kibérelve, a közeli fákat körbetekertem velük, így, amikor a nap alábukik, lassan meggyúlnak majd. Cseresznyefák, gyönyörűen, rózsaszínen keretezik az újrafestett, sötétbarna házikót, amit igen, én festettem újra cserébe azért, hogy ez a hely most csak a miénk lehessen. Éjjeli csónakázás is lehetséges, a csónakot is feldíszítettem. Főztem, minden étel és ital bent van a házba, természetesen odafigyeltem mindenféle diétára és kalóriabevitelre, ami a sport miatt elmaradhatatlan, mégis, finom ételeket készítettem. Emellett pedig a menhelyről elhoztam az összes nyuszit, akik most a fűben ugrálnak, a nyakörvük pedig az életüket óvja. Nem szöknek és nem fúlnak vízbe. Már jó. Szeretném, ha érezné, hogy fontos nekem, hogy törődök vele, hogy szeretném boldognak látni. Már csak abban reménykedhetek, hogy eljön, és ha igen, akkor úgy érzi, hogy jól választott, amikor mellettem döntött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Na mi van ma? NA MI VAN MA? Hát a nyuszik ünnepe, a húsvét! Mintha maga is egy édes tapsifüles lenne, úgy szökellt a folyosókon, immáron elsős mestertanoncként és - ha megosztottan is, de - iskolaelsőként. Soha nem gondolta volna, hogy egy nap ezt a címet elnyerheti majd, az pedig, hogy épp Margival kell osztoznia rajta, akit amúgy is úúúúgy, de úúúúgy szeret, hiszen navinés, mint ő! Igazság szerint egy kicsit talán túl sok is neki ez a siker, mivel észre sem veszi, de kezdi elbízni magát. Nem fölényesebb vagy lenézőbb, inkább olyasmi ez, mikor valaki felismeri, hogy jó abban, amit csinál és nagylányként kezd viselkedni. Olyanként, aki tudja, mennyit ér. Talán ezért van az, hogy bár Nate egy pillanatig sem engedi elfeledtetni magát, észreveszi, hogy néznek rá mások. Az ellenkező nem. Elkezdett flörtölni és bár soha, egy pillanatig sem gondolta komolyan, hiszen csak egyetlen szerelme van, az pedig Nathaniel, végre megízleli, milyen tinédzsernek lenni.
Mégis, mikor megkapta az üzenetet a húsvéti meglepetéssel kapcsolatban a csónakháznál, azonnal felcsillantak szemei és már tudta, hogy valami csodálatos és fenséges fogja majd várni az éjjeli égbolt alatt. Nem is nagyon tudta, mivel készüljön, tán öltözzön ki, vagy sminkeljen is? Végül arra gondolt, az ő kedvese úgy szereti, ahogy van, egy ártatlan, vidám nyusziként, így csak magára kapta azt a ruhát, amit oly régen viselt már és, ami akkor volt rajta, mikor először kimondták, hogy együtt vannak. Bizony, egy nő ezt is megjegyzi ám! Majd jól el is dicsekszik vele Nate-nek, hisz hogy is tudhatna erről... Férfi!
Már messziről látja a szürkületben, ahogy a világítás fényárba borítja a csónakházat és környékét. Örömittasan kezd el futni, szőke tincsei könnyeden libbennek meg a tavaszi szellőben, ő pedig csak fut és fut. Először észre sem veszi, hogy a meglepetés nem csak ennyiből áll, közelebb érve, arcáról levakarhatatlan mosollyal torpan meg, hiszen majdnem rálép az egyik tapsi hapsira. Íriszei döbbenten ragyognak le az édes kisállatra, s kedveséről abban a pillanatban meg is feledkezik. Helyette leguggol, hogy kezeibe csalogassa a jószágot és megdögönyözze. Ebben a percben annyira gyermeki, annyira tiszta, mint tán semmi más a világon. - Ezt Te csináltad? - pillái rebbennek, ahogy a nyusziról felpillantva tekintete megállapodik Nate-en. Van benne valami megfoghatatlan, ami több hálánál, elragadtatottságnál, köszönetnél. Valami több...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Van egy apró különbség a férfiak és a mi Nathanielünk között. Ő emlékszik. Mindenre. Jó, nem mindenre, de mindenre, ami Layla. Vele kapcsolatban olyan, mint a nők azzal, hogy mit csinált a férfi nem egy díszes példánya. Azt nem tudják, hogy mit ebédeltek, na de, hogy mit mondott a Feri három éve májusban este hat óra harmincnyolc perckor, arra tisztán. Ez amúgy a nőknél természetes, míg szegény Nathaniel Alexander Wright-nál betegségként aposztrofálták volna, már amennyiben valaki, valaha is foglalkozott volna vele, hogy megfigyelje szerencsétlen kölyköt. Valószínűleg amennyire jámbor a lelke, annyira fogadta volna el a segítséget, hogy egy nap ne legyen ő maga a megtestesült démoni gonoszság, de... ez nem történt meg, és éppen ezért ki tudja, hogy mi minden történhet még...
- A legjobbat érdemled.
Nem mozdulok, amíg nem szeretné, amíg a kis szőrös állat fontosabb neki, bár tény és való hogy egy pillanatra a féltékenység dühe fellobbant, és azt kívánta, hogy roppantsak egyet a nyúl nyakán, hogy már ne állhasson az utunkba. Azonban mégsem tettem, nem szabad, hiszen Layla szereti őket, éppen ezért vannak itt. Nem csak ő, hanem vagy húsz másik társa is, akiket kedvtelésből vettek, majd a menhelyen kötöttek ki. Nézem őt, szememben az esti félhományban jótékony takarásában csillan meg a vágy, ahogy végigpillantok rajta, akaratlan is megnyalom ajkaimat. Kívánatos, szeretem ezt a színt rajta, szeretem, ahogy az anyag rásimul a testére, ahogy idomait felfedi. Szőke tincsei édesen omlanak vállára, hátára, és bennem lassan fel-felébredni látszik a szunnyadó vágy. Akarom őt, évek óta, és most, hogy az enyém, a boldogságom földöntúli, ám nem teljes, és ezt minden férfi megértheti tizennégy és száznégy év között. De nem akarom elriasztani, a múltkor is megrettent, amitől bűntudatom lett, pedig annyira szeretnék játszani vele, megismertetni vele a játékot, érezni a testét a testemen, látni őt meztelen, vétlen... aprót rázom a fejem, az elém táruló kép túl sok, és helyét átveszi a féltékenység, hiszen láttam, hogy néz másokra. Akkor is láttam, amikor ő azt hitte, hogy nem látom. És ezt nem sokáig fogom eltűrni.
- Van kedved játszani?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Ezek az édes kisállatok úgy gyűlnek köréje, akár a mesében: pici orruk fürgén szaglászik, sorra akarnak kerülni mind, azonban van valami, ami eltereli figyelmét még ennyi cuki nyusziról is. Mégpedig a barátja, a kedvese, s tán mondhatjuk azt is: szerelme. Barnái megremegnek, ahogy ezek a szavak elhangzanak, s tán az éj sötétje, vagy a fények furcsa játéka teszi, hogy semmit sem vesz észre Nate féltékenységéből. Ellenben azt rögtön tudja, mit kell tennie. Visszateszi a fűbe a kis fülest és óvatosan ellépve társai mellett a férfihoz lép, hogy mámorittasan átkarolja nyakát és odahajoljon hozzá.
- Ezért vagy Te nekem - ajkai szinte súrolják a fiúét, mielőtt egy apró, gyengéd csókkal ajándékoznák meg. Édesen simul hozzá, mozdulataiból mégsem az az égető vágy sugárzik, ami Nate egész testét hevíti, sokkal inkább az a mesebeli romantika, ami egy ponton túl bárkit megőrjítene. Talán ezért is van az, hogy ezután elhúzódik, hogy körbeforduljon és jól szemügyre vegye a környezetet. Végre van lehetősége jobban megnézni a helyszínt, melyet nagy gonddal előkészítettek neki. Nem csak a fények csodásak, hanem a piknik, majd távolabbra pillantva a csónak, mely csak arra vár, hogy elinduljanak a tavon és meghódítsák az egész világot. Tulajdonképpen leesik az álla, sohasem gondolta vagy várta, hogy ezt kapja, most azonban, itt állva, tökéletesebb bárminél, amit eddig valaha kapott.
A kérdésre izgatottan fordul a másik felé, szemei azonnal ragyogni kezdenek. Neki ne lenne kedve hozzá bármikor? Ugyan-ugyan. - Milyen játékot? - csak reménykedj kicsi, édes, ártatlan Layla, hogy nem azt, amelyikre hosszú ideje gondol, ami agyának egy sötét szegletéből újra és újra előkerül, s ami egy nap még elpusztít téged.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Végül is – ismétli meg, aztán aprót von vállán. Minek az egészsége, az már jó kérdés. Ez is egy függőség, valamit elsimít, mást rombol, átmeneti megoldás. A szálak fogynak, minden más marad. Ha azonnali és végleges megoldást nyújtana, nem tartana most itt és így, senki sem. Minden végleges helyett bámulja megint, ahogy valaki mágiát használ, erről mondjuk, így évek múltán már bőven leszokhatna, de nem sikerül valahogy, igazából, kicsit zavarja csak. Hogy másokat ez mennyire? Már nem érdekes.
- Ó, képesség, értem – bólint, mert rövid elválásuk pár másodpercig tartott, mert ahogy a másik válik frusztrálttá és zavarttá, benne úgy nő az, hogy követni kell, hogy maradjon és fejtse meg, mit rejt ez az egész. Vagy ő is zavart és frusztrált, csak másképp jön ki rajta. Pont úgy, ahogy nem kellene. Talán ezek a szavak bőven jelei annak, hogy semmi sincs teljesen rendben, hogy zavaros és kusza, olyasmi, amelyet nem tud kezelni, nem tud jól kezelni. Szavak, amelyeket neki címez és amellyel ellök minden olyan lehetőséget, amely valójában talán mégis igaz. Nem tudja. Most érzi csak ténylegesen, hogy zavart, hogy hagyni kellett volna inkább elmenni, mintsem követni és kikövetelni úgymond belőle a választ a megérzéseire. Sóhajt egyet, szabad kezét zsebébe süllyeszti és az öngyújtóval babrál. Nem a legjobb így, de mivel nem akarja magát tétovának érezni és mutatni sem, marad.
- Épp ez a lényeg, idegen. Egy ismerős elfogult akaratlanul, míg egy idegen azt látja, ami a valóság. Karikás szem, nem jó frizura, előnytelen öltözék, hamis mosoly. Nem a szépet és a jót, hogy de biztosan jól áll. Őszintébb – vagyis, gondolja ő ezt, hogy így van. Nem tudósa ennek, amit mond, azt inkább csak ő gondolja így. Lehet, hogy színtiszta hülyeség az egész, semmi több. Csak okoskodni próbál, mintha olyan tudás birtokában lenne, amely talán sosem volt az övé és soha nem is lesz. Tükörbe kell csupán néznie, mennyire nem.
- Ó, vagy úgy – tehát új erre, frissen beköltözött. Megérti, hiszen így kezdte saját maga is, csakhogy, azzal a különbséggel, hogy tagadta a magányt és elvolt azzal, ami volt. Akkoriban felszolgált, meg se fordult a fejében a tanítás, a tanulás is csak később. Egyedül élt, egyedül boldogult, minden csak később változott meg, egy részét sosem csinálná vissza, van, amit most, ebben a zavaros időben igen.
- Szívesen sétálok. Pár éve élek csak itt, de még mindig emlékszem, milyen újnak lenni. Merre van a ház? – nem arra akar menni, csak érdeklődik, most már hivatalosan beleegyezve abba, hogy vele tart. Lépked mellette, hallgatja, bólogat. Mert igen, addig sincsenek egyedül, más kérdés, hogy ehhez kezd hozzászokni, kezd megbékélni. Még van hiány, de már csak halovány.
- Egy ideig kényszerből, aztán én választottam. Aztán nem voltam magányos és végül azzá tettek. Nekem ebben nincs furcsaság, mert közben sokan vesznek körül. Ki mit vesz észre. Azonban, tényleg kell pár jó szó – mert a némaság mindig sok olyan dolgot szül, amelyet nem kellene. – Nem te vagy furcsa, inkább a helyzet. Valami… nem tudom – harapja be alsóajkát, mintha zavarban lenne a gondolataira. – Amikor úgy néznek az emberre, mintha mindent látnának. Ez nekem mindig… olyan furcsa – oké, semmi se változott. Még mindig nem tudja értelmesen kimondani, mire gondol.