Ágoston

Mázli, hogy Ágoston nem hangosan futtatja az eszmét, mert jobban nem is sérthetné vérig a kislányt, mint azzal a feltételezéssel, hogy netán árva. Neki igenis vannak csudaklassz szülei, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy megregulázzák kisebbik lányukat, de az alapvető jellemvonásokat lehetetlenség kiirtani az emberből. Leonie pedig… Leonie, ezzel nem lehet mit kezdeni. Az más kérdés, hogy a fiúcska ízlésének ez már túl szabados, és nehezen viseli el.
Szörnyen mókás fiú. Fantasztikusan vicces, amilyen arcot vág a vöröske mutatványához. Nyilván nem volt rendes gyerekszobája, ha megijed egy kis nyáltól meg ketchuptól. De hölgyünk úgyis következő életcéljának tűzte ki, hogy újdonsült ismerősét belerángassa a lehető legtöbb játékba itt. Kezdetnek egy kajacsata nem is olyan rossz. Bár kinek a szemszögéből nézve, ugyebár. A tulajdonosok valószínűleg világrekordot döntenek agyeldobásban, ha meglátják, hogy zsír új éttermükből rögtön harcmezőt csinált két kölyök. Ezek után bizonyára kiszögelnek egy „Ágostont és Leonie-t behozni tilos” táblát az ajtóra.
Vihogva rúgja magát hátrébb a székkel, aminek az az eredménye, hogy hátraborul, átbucskázik a támlán, és kiterül a földön, mint egy hulla, aki jól végezte dolgát. Virág helyett azonban krumplival szórják meg. Azzal, hogy az asztal túloldalán ülő srác szürcsölgeti az italát, elég idő eltelik, Leonie össze tudja kapni magát annyira, hogy hátrébb csússzon a földön, így a gyömbér nem az arcába talál, hanem amolyan finom permetszerűen teríti be egész lényét, mint egy tökéletes parfüm. De ugyebár mindannyian jól tudjuk, mi lett a Parfüm című mugli film vége. Azt azért a kis törpe sem szeretné, úgyhogy védekező üzemmódba kapcsol.
-Adok én neked célba dobó versenyt! – rikkantja, miközben összehúz egy adaggal a földön szanaszét heverő krumplikból, és elkezdi őket Ágoston felé hajigálni, miközben a felborult széket használja fedezéknek.
-Ááááá – nevetéssel vegyes csatakiáltást hallat, miközben felpattan és pár ugrással az asztal mellett terem. Lekapja a tetejéről a nagy dózisú ketchupot, és azzal a lendülettel meglódítja az asztal alá, ahol a srác bújik éppen, s már fordulna is, hogy visszarohanjon saját támaszpontjához, mikor megcsúszik a földön lévő trutyin, és ismét dob egy hátast, félig az asztal alá érkezve vele, jól bele is rúgva játszópajtásába.
-Áucs. Ohh. Jajj. – nyögdécsel, de ha Ágostonnak van némi érzéke a csatákhoz, úgy az ellenséget akkor támadja, mikor az a leggyengébb.
-Békével jöttem! Békével! - visítja nevetve, de azért kalimpál egy keveset a feje felett, majd a kezébe kerülő krumplit nekivágja a gyerkőcnek.

Legdrágább Apu   

Miközben az öreg, akarom mondani apu dumáját hallgattam, a kviddicsről papolt, savanyú képpel meredtem magam elé. ~ Mennyiszer hallottam már ezt a süket szöveget?! Hát nem azért sztár valaki, mert nyerni akar?! Ha valaki nem akar nyerni, az nem is fog, ez pszichológia, és ezek szerint apu sem ért mindenhez...sőt. ~ A gyakorlási lehetőség sem dobott fel, csak kényszeredetten mosolyogtam. Nem akartam mindjárt megbántani az elején, lesz még arra rengeteg idő, ez is egy keserű gondolat volt a fejemben, de  az igazság azért mindig előbuggyant belőlem, hisz nem is én lennék, ha nem így lenne.
- Kedves vagy apu, de ketten nem olyan mulatságos, különben is azt hiszem, hogy nem fogok már kviddicsezni ebben a büd...izé...életben soha. És biztosan jó tanár vagy, ha engem érdekel a tantárgy. - Végre egy kicsit más vizekre eveztünk. Kerülnöm kell a kviddics témát, de sajnos egyszer rá fog kérdezni, de én a jobb soha, mint azonnal elvét vallottam erről. Hozzábújtam, jó volt élvezni a közelségét. Már úgy éreztem, hogy senki nem választhat el tőle, és mintha ezer éve mellettem lenne, bár még a vonásai sem rögzültek bennem. Kételkedve tapogattam a kulcsot a zsebemben, az ő házának kulcsát, ahova, mint mondta bármikor mehetek. Nem is hittem el. Majd, ha tényleg ott fogok állni a ház előtt, a kulcsot a zárba illesztem, és nyílni fog a a kapu, akkor majd talán elhiszem, hogy mindez nem álom, hanem valóság, és valóság az a puszi is a homlokomon.
- Jó, tényleg sokat késtél, rendben, akkor nem is vagy olyan tökéletes, tévedtem.- közöltem vele kicsit álnok mosollyal az arcomon, kezdett kiütközni belőlem rosszabbik énem, pláne, hogy a rosszalkodásról esett szó. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni már az elején, de csak jó, ha hamar megszokja, később nem lesz gond belőle.
- Miért ódzkodsz ennyire az igazgató úrtól? Nagyon aranyos kis emberke, olyan, mint a nyári Mikulás. - nevettem teli szájjal. Nem volt ez a legudvariasabb viselkedés tőlem, de tényleg olyannak láttam.
- Egyezzünk ki apu a másfél hétben, és igyekszem, hogy ne kapjanak el, de jónak lenni unalmas. - húztam el a számat. Ő aztán tudhatná, hisz nem volt jó gyerek, akkor tőlem miért várja e?! De azért elhatároztam, hogy jobban fogok vigyázni magamra. Aztán el is mondta, hogy nem volt egy angyal, bár most az. Aztán mikor az animágiára kerül a szó, meg is lep azzal, hogy a szemem előtt átalakul. Még soha nem láttam ilyet. Az egyik pillanatban még az apám ült mellettem, a földön, a következőben pedig egy kutya, csodás zöld szemmel. Épp olyan csodással, mint amilyen az ő zöld szeme is. Mélyen belenéztem, mintha az emberi értelem szikráját keresném benne, de csak a kutyaszemek tekintettek vissza. Hozzám dörzsölte a fejét, én pedig megvakargattam a füle tövét, közben úgy beszéltem hozzá, mint egy kutyához szoktam.
- Ugye szereted, ha vakargatják a fülecskédet?! Csodásak a szemeid, és nagyon édes vagy. - Belefúrtam az arcomat a szőrébe. Furcsa érzés volt, hogy az a szőrmók itt előttem, akinek a fülét vakargattam, az apám.  Aztán egyszer csak visszaalakult, és újra emberi alakban ült mellettem.  
- Hát ez csoda volt apu. - lelkesedtem.
- Tényleg te voltál? - Hitetlenkedve simogattam meg a füle tövét neki is, ugyanúgy, ahogy az előbb a kutyának, és közben széles vigyor terült szét az arcomon. Elképzeltem, ahogy együtt sétálunk a faluban, és pórázon vezetem az apámat. Ördögi gondolataim biztosan kiültek az arcomra is. Vajon rájön, hogy mi járhat a fejemben?
- Van nyakörved is? -

Leonie

Őszinte leszek, igazából még sosem vettem részt igazi kajacsatán. Ha otthon szerettük volna kezdeményezni, akkor anya mindig leállított minket. De azért dobálóztunk mi már... Balatoni iszappal, nagymama körtéjével, sufniból előbányászott gumilabdákkal. Mindig találtunk valamit, amivel különösebb baleseteket elkerülve lehetett jól szórakozni. A kaja azonban szent dolog volt. Mindig azt tanultam, hogy csak annyit szedjek magamnak, amennyit meg is fogok tudni enni. A maradékot pedig rendszerint eltettük, vagy a szegényeknek adtuk. Otthon ez a módi. Kajacsata? Álmomba se... Maximum a filmekben.
De most, hogy elkerültem otthonról, elég magányosnak érzem magam és olyan igazi komiszságos kalandban sem volt részem. Szó sincs arról, hogy lázadni akarok, szóval ki is hangsúlyozom, NINCS SEMMIFÉLE LELKI PROBLÉMÁM, mielőtt a pszichológusokat eresztenék rám, csupán mókát keresek és megtaláltam egy olyan kisugárzású, vidám lányt, akivel könnyen elfelejthetem a tankönyvek felett való gürcölést és a dolgozatok izgalmait. Nem a suliban vagyok, hanem a faluban, ott is valami nemrég nyílt, ismeretlen vendéglátó egységben. Nagy baj nem lehet, az iskolából nem fognak kicsapni. Vagyis... ugye nem?
Késő leállni... A lány teljes üzemmódba váltott, ütemesen hajigálta felém a krumplikat, amiket én a fejem elé tartott kezeimmel védtem ki. Jó koszos voltam már... A ruhámon sok zsír, kajamaradék és ketchupfolt tanyázott, nem beszélve a földről, amin térdeltem. De a vöröske sem úszta meg szárazon, hála az én dicsőséges támadási hadjáratomnak, amire most különösen büszke vagyok!
- Ketchup-bomba, mindenki fedezékbe! - vágtam magam erőteljesen a padlóra, azonban így sem úsztam meg, hogy a csapódás hatására felszabaduló paradicsomszósz ne fröccsenjen bizonyos mennyiségben a bal karomra végig. Néhány másodpercig szenvedést színlelve nyöszörögtem a földön teljes beleéléssel, előadva a hattyú halálát, amihez ez a vérhez hasonlító sűrű öntet különösen jól passzolt, majd előkapva egy ketchupos és egy mustáros palackot, gonosz tekintettel a lányra céloztam.
-Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt!
Egyik markomban a piros flakon, másik markomban a sárga. Csak az igazán buták nem tudják kitalálni, hogy most mi következik. Az ellenfél gyenge, elesett a földön úszó csúszós, kárba veszett ínyencségek sorában, így védtelenül puffant személyem mellett. Nincs menekvés.
- Figyu már, nem is vagy elég vörös, várjál, befestem a hajad, mindjárt jobb lesz! - kacagtam gyermeki gonoszsággal a hangomban, majd ördögi tekintettel nyomattam ki a műanyagflakonból a tartalmát Leonie fejére. Volt benne rendesen, így egész nagy volt a hatótávolsága.
- Muhahahaha, na erre mit lépsz? - öltöttem ki a nyelvem olyan nagyra, amennyire csak tudtam, rázva a fejem, ennél ugyanis nemigen lehetett mélyebbre süllyedni.
- Feladod, vagy feladod?

Amanda <3
a Tusa első hosszú szabad hétvégéje

Egy vemp, meg egy fél (?)

Szüksége volt a levegőre, úgy érezte, a kastély össze passzírozzák, szépen, lassan, hogy fájjon neki. Az éhsége már az elviselhetetlenség szélét súrolja, Oliv viszont még mindig makacs mód küzd ellene, pedig tudja, ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyszerűen, képtelen arra, hogy egy embert bántson, az állatok vére meg nem igazán elég ahhoz, hogy teljesen jól lakjon. Már kezdi megszokni, hogy napi szinten kell harcot vívnia a saját szörnyetegével, hogy az még egyszer ne bújjon elő. Az eridonos már így is elhiszi magáról, hogy ő is az, nincs semmi szüksége megerősítésre.
A temetőbe menekül, mert naivan hisz abban, ott kitombolhatja magát - már amennyire ő képes erre- és mindezt zavartalanul teheti. Hiába szeret Tristannel lógni, hiába tartja őt az egyetlen barátjának, és hiába tud róla szinte mindent a fiú - beleértve a fajihovatartozását- egyszerűen... taszítja még a csak a gondolat is, hogy hagyja, meglássa vámpírként. Tristan érdektelensége ez iránt még most is nagyon jól esik neki, és pont ezért nem szeretné elijeszteni azzal, hogy megmutatja, milyen is, mikor az "új énje" kerül előtérbe.
Hirtelen torpan meg a nagy száguldozásában - ha mást nem is, ezt kimondottan imádja ebben a létben-, és összevonja a szemöldökét, miközben értetlenül mered maga elé. Ilyen illatot még sose érzett, még csak hasonlót se, pedig mostohaapja állítása szerint mindet megmutatta neki. Drake nagyon ügyel arra, hogy a lány ne csak pár évet létezzen halhatatlanként, Oliv meg folyton szörnyülködik, mennyire sok itt az elvárás, és kezdi érteni, némely hegyes fogú, miért irigységből mészárol.
Persze a lány már szinte felét elfelejtette annak, kihez, hogyan kell viszonyulni - átok essen abba a sok rétegbe-, de nem fél, ő tudja, ha olyan helyzet adódik, ki fogja tudni vágni magát.
Szinte észre se veszi, hogy már ő maga is a két (!) lénytől van nem is olyan messze, épp ki tudják szűrni. Csak pár pillanatig vizslatja a lányt, akinek dobog a szíve, mégis olyan furcsa illatot áraszt magából, majd szemei a társára vetődnek, és tekintete megkeményedik. Oh igen, erre világosan emlékszik, hogy mit mondott Drake, ha ilyen eset adódna. Bár a meglepődöttség is kiül az arcára egy fél pillanatig, de mentségére legyen mondva, a világért se gondolt  volna arra, hogy még egy vámpír,visszakívánkozik Bagolykő padjaiba.
Tartása megfeszül, nem megy közelebb, de le nem venné a hallhatatlanról a szemét, pont mint aki bármire fel van készülve, és ez nem is nagy tévedés. Oliv fejben már le is játssza a jelenet folytatásának lehetséges variációit

Szövetséges és egy szem vemp

Nem tudom, hány könyvet lapoztam végig, amíg Lyrára vártam. Minden egyes szót igyekeztem megjegyezni és lehetőleg minél több hasznos információt kiszűrni. Nos, mondhatjuk, hogy annyira nem sikerült. Félvámpírokról egy szót sem írtak egyetlen kötetben sem, márpedig nekem most éppen erre volt szükségem. Mégis kit érdekel, hogy tényleg hatalmas, vörös lánggal égünk-e a napon vagy inkább kékkel? Csupa olyan információ, amitől én nem leszek okosabb.
Szóval, már éppen ott tartottam, hogy a hátam mögé hajigálom mindet, szép kis kupacot rakok belőlük és egy kis tüzet eszkábálok, amikor lépteket hallottam a temető bejárata felől. Sejtettem, hogy Lyra az, ezért inkább csak felsóhajtottam és tovább folytattam a kutakodást -nem mintha annyival okosabb lettem volna tőle, éppen csak így könnyebb volt várakozni az emberi tempóban csámpázó Lyrára.
Félre értés ne essék, én imádom Lyrát -már amennyire őt lehet imádni–, de azért cseppet az idegeimre ment, hogy nincsen ott azonnal, amikor én már szívem szerint régen arról magyaráznék, hogy mi a helyzet velünk, a gondolatolvasással és a vérével. Olyan volt ez, mint egy rosszul megalkotott játék. Mi csak ültünk a tábla körül, a bábuk haladtak előre és egy dobókockától függött az életünk.
-Szia! -mosolyogtam fel rá, amikor végre mellém ért, majd visszafordultam a könyvemhez még egy pillanatra.
Láttam a szemem sarkából, hogy csodálkozva nézegeti az egyik könyvet, majd a varázslat után már egészen biztos voltam benne, hogy az egyik orosz nyelvű drágaságot sikerült éppen kifognia.
-Nos, nem tudom megmondani neked, hány könyvtárból vettem kölcsön őket. -mutattam körbe magam körül. -De nem valószínű, hogy visszaszolgáltatom. Túl sok meló lenne ahhoz képest, amennyire okosak lettünk tőle. -húztam el a számat.
Már éppen azon voltam, hogy részletezzem Lyrának, mire is jutottam, amikor megéreztem valamit. Valami nem emberit. Valamit, amivel soha többé nem akartam újra összefutni, főleg nem a Serennel eltöltött firenzei éjszaka után. Csakhogy most ott volt. A lány tőlünk nem messze állhatott, legalábbis az illat erre engedett következtetni.
Kihúztam magamat, félretettem a könyvet és Lyrára pillogtam, miközben a terepet kémleltem. Lassan emelkedtem fel és szinte azonnal megláttam a jövevényt. Soha azelőtt még nem találkoztunk, valamiért mégis biztos voltam benne, hogy az iskolából jött. Egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy falulakó legyen.
-Vámpírunk van. -vetettem oda Lyrának és jól láthatóan a megfelelő irányba intette, hátha ő is kiszúrja az érkezőt.
Ez az én területem volt és gyűlöltem, amikor valaki csak úgy berobban ide.
-Ki vagy te? -kérdeztem anélkül, hogy megemeltem volna a hangomat. Jó hallása van, így is értenie kellett.
Közelebb léptem Lyrához, hogy biztonságban tudjam mindkettőnket és már azon voltam, hogy kivillantsam a fogam fehérjét, de végül úgy döntöttem, hogy amíg nem támad, én sem fogok.

Vámpírok

- Már meg se tudok lepődni ezen - kuncogtam magamnak, miközben próbáltam egy számomra is olvasható könyvet szerezni a kupacból. De komolyan, az, hogy Kath elég alternatív módon használja a könyvtári kölcsönzést, az kábé olyan normális és elfogadott dolognak tűnt a szememben, mint mondjuk hogy az emberek a zebrán járnak át. Átlagos. Nekem is az lenne.
Az viszont lejött a lány hangsúlyából, hogy nem talált semmi használható információt, aminek nem túlságosan örültem. Jó, nem dobott fel a temetőhangulat se, még akkor se, ha alapvetően nem zavart a helyszín, de mindent összevetve volt valami hátborzongató abban, hogy egy vámpírral tartottunk majdhogynem felolvasósdit az éjszaka közepén a sírköveken. Roppant mód bűbájos, igazán, már csak egy porcelán teáskészlet hiányzik.
Aztán valami történt, Kath megfeszülten figyelni kezdett valamit, amit én egyáltalán nem vettem észre, aztán ahogy rám nézett, meglepődést véltem felfedezni a pillantásában.
A bejelentés kissé még így is váratlanul ért.
- Remek - jegyeztem meg némileg gondterhelt arccal, miközben próbáltam kivenni a sötétben az alakot, és igen, hirtelen megláttam a lányt, aki valamivel odébb álldogált. Furcsa egy dolog ez, ha Kath nem mondja, én rá nem jövök, hogy vámpír, ez pedig azt jelenti, hogy bármikor megtámadhatna valaki. Igazán jó lenne erre is kifejleszteni valamit.
Nem féltem igazából, csak valami fáradt beletörődéssel vettem tudomásul, hogy immár két vámpírral vagyok a temetőben. Miért is nem lepődök én már meg semmin? Hát mert mindig lehet fokozni a helyzet durvaságát.
Kath kérdezte a lányt és közelebb lépett hozzám, amit viszont igenis sértésnek vettem, mert nem éreztem úgy, hogy meg kéne engem védeni, vagy akármi, bár lehet, hogy nem is ez volt a szándéka. De hoppá, már tudtam is, mi lenne a tökéletes megoldás, hogy megtudjam, mi várható!
Finoman megfogtam hát a lány csuklóját, miközben a másikat figyeltem, aztán lassacskán jött is a megértés. Kath dühös, valószínűleg azért, mert egy ismeretlen merészkedett a területére. Éreztem, hogy robbanás közeli állapotban van, de még nyugton maradt, hát elengedtem a kezét, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem magamban, hogy most lehet, hogy vámpírvér fog folyni.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon vonuljak-e fedezékbe, vagy mi legyen, de aztán rájöttem, hogy mi lehetett a gond. Ez a vámpír is kíváncsi lenne, hogy miért van olyan illatom, amilyen? Ejnye, nem is hittem volna, hogy ilyen érdeklődésre teszek szert a vérszívók közt.
- Az iskolából jössz? - kérdeztem a lányt, miközben csak azért is távolabb léptem Kath-től, de csak karnyújtásnyi távolságba, részben azért, mert nem vártam a védelmét, részben meg mert könnyebb a melodimágiával célozni, ha nincs semmi az útban. Bár tegyük hozzá, részemről nem akartam bántani az idegent, ha csak az meg nem támad.

Ti

Úgy tűnik, Olivianak nagy hibája, hogy kíváncsi. Alapból kerüli a konfliktust, neki nem menő dolog az erő fitogtatása, viszont, mivel már hetek óta nem volt  vér közelében - amit a másik vámpír észre is vehet rajta-, kicsit paprikás a hangulata.
Ha nem lenne annyi önuralma, és nem küzdene minden áldott pillanatban azért, hogy az agyát ne lepje el a vörös köd, most minden bizonnyal gondolkodás nélkül ugrana az ember, vagy félig ember lány torkának. De ő mindig is megvetette ezen életet folytató társait, többek közt saját magát is, mikor hagyta eddig fajulni a dolgokat. Hova tovább, irtózatosan kevés vámpír van, akit képes elviselni a közelében, történetesen az édesanyja és Drake. Az utóbbinak köszönheti, hogy hűvös, mégis megfontolt. A háztársai biztos megrökönyödnének, ha így látnák, hisz az arcáról minden báj eltűnt, csak egy merev, porcelán maszk.
Hogy is mondta Drake? Soha ne lépj egy vámpír területére? De ez nincs megjelölve, legalább is Olivsmemi ilyet nem érzékel, és véleménye szerint, brutális nagy ego kell ahhoz, hogy valaki a sajátjának nyilvánítson egy közterületet, mert mi van, ha egy idősebb fajtárs szeretne itt sátrat verni? Arra kíváncsi lenne, hogy a másik felállása akkor is ilyen határozott lenne-e. Minden esetre az eridonos még most se mozdul, tudja, hogy a lány is azt várja, amit ő, és kimondottan szereti a türelmi játékokat, jó is bennük, főleg, ha azt vesszük, új élete másról sem szól, mint az önuralomról.
- Tanulói nyilvántartás?- ajánlja fel lehetőségként. Félre ne tessék érteni, szívesen válaszol ő, amíg a kérdés annak hangzik, és nem számon kérésnek. A hangja neki is normális, hisz minek erőltesse magát, ha másik tökéletesen jól hall.
- Igen- pillant a lányra egy halvány mosoly kíséretében. Nem mutatja, hogy észrevett-e bármit is a kis közjátékból, ha a fajtársának nem esik le, hogy ő nem vért ontani jött, csupán kíváncsi, az már az ő baja.
- Az illatod... más... hogy hogy?- kérdezi a lányra nézve, olyan hangsúllyal, hogy a lány érezze, nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar.

Lyra és Oliv

-Túl sokat tudsz rólam. -döntöttem el mosolyogva.
Ez tény. Ebben az iskolában három ember ismer igazán, mégpedig Lyra, Seren és Gil. A többiek csak a vámpírt látják, még ha nem is mondják ki. Ezek hárman meg túl közel állnak a szívemhez, ami valószínűleg az én problémám, mert ha egyszer bármelyikük is arra vetemedne, hogy karót állítson belém, hát nekem semmi problémám nem lenne a dologgal. Ez már csak ilyen. Én voltam olyan hülye, hogy megbíztam bennük, most meg olyanok a szemembe, mint egy kisgyereknek a plüssmackói. Nem tudok megválni tőlük, hiába kellene.
Lyra hasonlóan vélekedett az új vemp érkezéséről, mint én magam. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan, mivel neki valószínűleg nem jelent meg a fejében a kép, amint leválasztja a lány csinos kis kobakját a helyről. Ez is olyasmi, ami csak és kizárólag egy vámpír agyában játszódhat le. Nos, nem tagadom. Azok után, hogy képes voltam orrba vágni Serent, gyakorlatilag bármire képes vagyok, szóval talán itt lett volna az ideje, hogy a kisasszony menekülőre fogja.
Közelebb húzódtam a szövetségesemhez, amit ő valószínűleg teljesen máshogy értelmezett, mint kellett volna, de ez jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyott. Bármit is akart tőlünk ez a vámpírka, Lyra elég erős volt hozzá, hogy egymagában elássa a föld alá a maradványait, miután meggyújtotta.
Készségesen tartottam oda neki csuklómat, hiszen már éppen itt volt az ideje, hogy olvasgasson egy kicsit a fejemben. Ez persze maga után vonta egy következő kérdés feltételét is.
-Hallod? -reméltem, hogy Lyra érti, mire is célozgatok. Nem, természetesen nem arra, hogy a fülével hallja-e a lánykát. Érdekelt volna az agya.
Konkrétan én is remek voltam a türelemjátékokban, elvégre elég hosszú ideje erről szólt az életem, így amikor a lány nekem szegezte a kérdést csak halványan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejemet.
-Fárasztó, egyébként is más dolgom van. -forgattam meg a szemeimet. -Elárulnád, mi szél hozott?
Nem tetszett, ahogyan Lyrára nézett, egyáltalán nem. Volt benne valami, ami miatt szerettem volna felkenni a legközelebbi fa törzsére, de ez nyilván csak és kizárólag annak tudható be, hogy egy olyan területen állt, amit személy szerint ezúttal csak és kizárólag én szándékoztam igénybe venni.
Anélkül, hogy komolyabban végiggondoltam volna, mit is csinálok megfogtam Lyra kezét és reméltem, hogy rá van kattanva a hullámaimra, mert most elég erőteljesen küldtem neki a ne-hagyd-hogy-neki-menjek jelzéseket.

Vámpírok

Igazából meglepődtem, hogy Kath nem húzta el a csuklóját, hanem hagyta, hogy leszondázzam a gondolatait, amik bár halványan értek el hozzám, de elég érhető volt az üzenetük. Kath dühös.
Sajnos nem igazán tudtam átérezni ezt a territórium dolgot, így az együttérzés is elmaradt, bár talán legjobban ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint Londonban a bandák területe volt, de ott többen vigyáztuk a helyet. Aztán rájöttem, hogy jé, én itt vagyok Kath-tel, eredetileg is itt voltam, szóval annyira nincs is egyedül. Mi a fene.
Aztán elengedtem a lányt, aki kérdezett, én viszont megráztam a fejem.
- Nem - közöltem egyszerűen, miközben azon kezdtem el filozofálni, hogy hogyan is kellene közelebb kerülni a jövevényhez, hogy kipróbáljam, hogy érintés hatására hallom-e a gondolatait. Úgy tűnt az eddigi tapasztalatok alapján, hogy könnyebben hallottam vámpírt, mint embert, de első alkalommal Kath-nél is csak véletlen volt a dolog, és ha nem harap meg, akkor valószínűleg ez így is marad. De csak fúrta az oldalam, hogy hallanám-e a másikat is.
A visszavágásra nem tudtam nem elvigyorodni. Rendben, nincs abban semmi vicces, mikor két vámpír szócsatázik, de a lányka ügyesen vágott vissza, csak hogy aztán a következő meglepetést azzal okozza, hogy teljesen normális hangnemben szólt hozzám. Furcsa, éppen ez tett gyanakvóvá.
- Mit gondolsz, miért? - kérdeztem vissza, de a hangom nem volt gúnyos, sokkal inkább kíváncsi. Részben azért, mert ha a lány tud valamit azokról, akiket így megharaptak mint engem, akkor azt szeretném kiszedni belőle, hiszen ki tudja, nem csak cselből kérdezte-e, hogy miért vagyok más? De feltételezzük a legjobbakat, hogy valójában tényleg nem tudja. Akkor meg majd szépen rávezetem. Kath-ben sem akartam megbízni először, de ő kitalálta, hogy mi történt, nem tudtam ellene semmit sem tenni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre az imént említett vámpír a kezembe csúsztatta a sajátját, és mivel szinte üvöltötte a gondolatait, ráadásul nekem címezve, tökéletesen értettem, hogy mit akar tőlem. Megszorítottam hát a kezét, egyszerre biztatóan és nyugtatóan (te jó ég, mikor kezdtem én el vámpírokat nyugtatni?) aztán a másik lányra kezdtem figyelni, őszintén remélve, hogy nem fog támadni.

Manóm


A hely, ahol meglátott. Ahol megláttam. Ahol a szavak helyett a zene emelt minket egészen más magaslatokba. Ahol beleszerettem abba a kerek kis pofiba, abba az utánozhatatlan mosolyba, és azokba az igencsak rakoncátlan tincsekbe. Ahol belenézhettem abba az elbűvölő szempárba, aminek csillogása felbecsülhetetlen. Kinyitom előtte az ajtót, majd én is belépek, és a legközelebbi asztalhoz sétálunk, ezt követően leülünk. Kihúzom neki a széket, majd mikor lecsüccsen, betolom, végül jómagam is helyet foglalok.
-Szóval megismerted, az én elbűvölő Húgom...
Forgatom meg szemeim vigyorogva, hiszen Kath a testvérem, és pontosan jól tudom, hogy milyen kiállhatatlan modorú tud lenni. Pont, mint a bátyja.
-Nos, nem mondtam, mert azóta nem találkoztunk. Igen, nem rég kiderült, hogy van egy Húgom. Vagyis még Eli-vel voltunk otthon, mikor az is kiderült, az anyám, nem az édesanyám. És rá pár héttel bekopogtatott Kathrine. Aminek kifejezetten örülök. Le sem tagadhatnánk, hogy tesók vagyunk.
Mosolyodok a Kedvesemre, aztán egy felszolgáló terem mellettünk és szakítja meg a beszélgetést.
-Caesar salátát kérek szépen, és narancs levet. Te, Édes?
Simogatom meg a lány kezét, és várom, hogy Ő is leadja a rendelését. Mikor ez megtörténik, a pincér el is tűnik, mi pedig folytathatjuk a beszélgetést.
-Eszméletlenül ideges vagyok. Ez az egész baba projekt, Elisabeth-tel. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy így születik a világra egy apróság. Annyira felelőtlen dolognak érzem ez, Elisabeth részéről. Hiszen munkája sincs, tanul, és...egyébként is.
Totálisan kikészít a gondolat, hogy apa leszek, és hogy Elisabeth az anyja. Egyszerűen nem tudom ezt megemészteni már.

Életem

Olivia Meyerson

Bogolyfalva utcáin sétáltam. Tudtam, éreztem, hogy szükségem van a jól megérdemelt pihenésre. Sétám közben egy eddig ismeretlen boltra lettem figyelmes. Ez eddig nem volt itt. Egy jól kinéző falatozó volt, de ami jobban érdekelt, az egy csinos lány, aki feltehetőleg szintén sétált. Odamentem hozzá. Vártam, rám figyel-e. Amint rámfigyel hozzászólok:
-Szia. Engem Zsoltnak hívnak, mi a neved?-
Ezután egy rövid kézcsókot adtam neki. Ha nem tiltakozik folytatom mondókám.
-Mit csinál, egy ilyen csinos lány Bogolyfalva utcáin?-
Egy rövid hatásszünet után, és a válasz meghallgatása végén nem állok arrébb.
-Nincs kedved betérni ide? Még nem jártam itt, és örülnék, ha ebédelnénk, közben ismerkednénk.-
Ma valószínüleg pozitívoskodó napom van, mert már ismét pozitív válaszra várok. Ha habozik, ismét hozzászólok.
-Nemleges választ nem fogadok el.
Majd egy huncut mosollyal ránézek. Ha most is tétovázik, picit siettetem. Megfogom a kezét, majd vidám mosollyal bekísérem. Odabent nekem nagyon megtetszett. Nagyon hangulatos, és fiatalos. Azonnal megéreztem a friss pizza illatát, és nagyon megkívántam. Már nem is emlékszem mikor ettem utoljára pizzát.
-Jók az illatok. Szereted a pizzákat?-
Majd a hátát átkarolva a pulthoz vezetem.
-Megkóstoljuk mindet?
Valószínüleg furcsán fog nézni. Ha igen:
Én fizetek.-
Majd eleresztek egy rövid kacajt.

Zsolti

Csak azért jön le a faluba, hogy megnézze Noelt, gondolja a srác ki fog ugrani a gatyájából örömében, de még ez se tántorítja vissza. Na, meg az is felettébb érdekli, hogy mi az, amin a srác kísérletezik, mert mióta megitta azt a bájitalt - lévén, egyszer már meghalt, ez igazán nem oszt, nem szoroz semmin-, még a szokásosnál is rózsaszínebben látja a világot. Konkrétan kedve támad minden embert a végkimerülésig ölelgetni, ami egy vámpír esetében nem épp a legjobb dolog, főleg, ha a lány még képes is rá.
Vigyorogva nézi végig a butikokat, és már el is könyveli, hogy az utca felét, megveszi Tristannek, csak mert annyira szereti háztársát, hogy amúgy nem tudná eléggé kimutatni.
- Ohh, hát szia- a szokásosnál lelkesebben köszönti az idegent, és leküzdi a kényszert, hogy a nyakába ugorva kezdjen áradozni arról, ennél boldogabb még sose volt.
- Olivia vagyok- még azt is hagyja, hogy kezet csókoljanak neki, mert ez annyira muris, kacag is rajta egy jót.
- Épp ide indultam, itt dolgozik egy barátom, szóval miért is ne- vonja meg a vállát, majd már-már szökdécsel befelé, arra sincs szükség, hogy Zsolti a kezét taperolja, mert az eridonosnak nem kell sokat könyörögni.
Belépve megcsapják az illatok, nem feltétlenül csak azok, amiket a Levitásérez, de Olivban most valahogy nincs meg a késztetés, hogy vérfürdőt rendezzen, sokkal inkább szeretne lufikat eregetni szanaszét, persze kizárólag csak pirosakat, mert hű a házához, nagyon is.
- Ááá én inkább egy steaket akarok, félig átsütve- néz a srácra csillogó szemekkel, mert ahhoz inkább van gyomra, minta pizzához.

Olivia

Örülök, hogy jó kedvében látom a lányt, és annak is, hogy kétségesen beszél.
-Olivia? Milyen gyönyörű név...-
És mélyen a csinos lány szemébe néztem egy mosoly kíséretével.
-A barátod? Az szuper. Biztos izgalmas lehet az, amikor a barátod szolgál ki téged.-
Mosolyogva, és kíváncsian néztem Olivia-ra, és elképzeltem én is, hogy milyen lenne ha Niki, vagy akár Eric szolgálna ki egy nagy pizzával. Örülök, hogy a lány szemében örömteljes csillogást látok, mert én is jól érzem magam a társaságában. Ahogy látom valami miatt igen boldog, kíváncsi lennék mi az oka, így úgy döntök megkérdezem.
-Úgy látom boldog vagy. Minek örülsz? Ünnepeljünk?-
Kérdeztem meg tőle izgatottan, és mókásan egyszerre. Remélem néha mosolyt tudok csalni arcára. Az arcára... arra a tökéletes arcra. A gyönyörére. A varázslatos ajkaira. Meg, persze azok a gyönyörű fogak, amik néha kivillannak... És...
Kábulatomból hamar kizökkentem.
-Várjunk csak! Te vámpír vagy?-
Kérdeztem meg tőle kissé rémülten. Nem akartam megkülönböztetni, de számomra mégis csak fontos minden egyes vércsöppöm. Feszülten vártam válaszát. Szinte lélegzetet sem vettem az izgalomtól. Nem tudom elhinni. Végre egy igazi vámpírt láthatok az iskolában, pontosabban annak a környékén. Izzadságcseppek gördültek le a hátamról. Lehet, hogy itt a vég? Lehet, hogy a barátja is vámpír, és ebben a falatozóban én leszek a desszert?!

Yari
Ruci.

  

krumplihuszár

 Leonie-nál sem mindennapi elfoglaltság a kajacsata, legfőképpen azért nem, mert már rég kitiltották volna a nagyteremből. Ő pedig igazán szeret odajárni a többi gyerkőc társaságának okán, így inkább nem kockáztat. Ez egy roppantul kivételes alkalom, olyan, mint amikor bemászott a nagymamája kertjébe, és véletlenül agyontaposta az ötévente egyszer (pont akkor) virágzó csodáját. Ajajj! Bízzunk benne, itt kisebb lesz a büntetés, bár a minimum az lenne, hogy takarítsanak ki maguk után.
De ahhoz, hogy nekiálljanak takarítani, előbb hatalmas kupit kell csinálni, mert különben mi értelme lenne az egésznek? Ilyesfajta hitvallást követve vergődnek ők ketten a földön, mint a részeg verebek, és próbálják egymást a lehetőségekhez mérten jól összedzsuvázni. Viszont honnan a homokos parton sütkérező rákformából szerzett Ágoston két flakonnyi szószt? Egy ilyen varázslattal vizsgán talán nem menne át (hacsak a tanár nem szereti a ketchupot magában kanalazni), de mugli bűvészként hatalmas pénzeket kaszálhatna.
-Neee! - visítja levegőért kapkodva. Neki nem a bicikli a kedvenc mindene, hanem a hajkoronája. Próbálja is védelmezni, amennyire kitelik tőle, de egy gyenge kisleány mit tehetne a gonosz, csúnya bácsi ellen? Bárcsak lenne kéznél egy ütője meg egy gurkója...
-A hajamat neee! - bármennyire félti is a frizuráját, nem képes abbahagyni a nevetést, mert mégiscsak elég vicces ez az egész szituáció. S Ágostonnyó most pont olyan kajánul röhögcsél felette, mint Bram Stoker Draculája, mikor éppen nem áll ki cövek a szívéből.
-Soha nem adom fel - addig biztos, amíg játszópajtija nem fog agonizálni lelkileg. Vesszen pénze, háza, marhája, de az igazság akkor is az övé legyen! És különben is, legszívesebben megfogná a fiúcska nyelvét, hogy az asztal lábához kötözze. Mert ugyan milyen az a jómodor, hogy egyfolytában nyelvet öltögetünk? Ennél jóval jobb Leonie módszere az érzelemkifejezésre. Elkezd rúgkapálni és csapkodni, de izomból, mintha kínoznák.
-Mit tettél a hajammal? - belecsimpaszkodik a srácba, és megpróbálja lebunyózni a földre, miközben nagy hévvel nyomkodja saját csupa-szmötyi haját a másik arcába.
-Tessék lenyalni! Most nyald le! - Szinte földöntúli öröm ránézni társa piszkos arcára, bár egészen nem fair, hogy neki nincsen hosszú sérója, így könnyedén le tudná magát takarítani. Így nyilván még nem engedheti haza.
-Kapsz hozzá krumplit is! - vihog nagyban, miközben a földről összetúrt kajamaradékot próbálja beleszuszakolni Ágoston felsőjébe a ruha nyakánál. - Vidd haza, hogy legyen este mit nassolnod - hiszen a kis törpintyó csak jót akar pajtijának, nehogy a végén még megéhezzen takarodó után a szobájában, és akkor milyen nagy gondban lenne enélkül a pár maréknyi krumpli nélkül...
-Futááás! - visít fel hirtelen, mert ahogy felpillant, észrevesz egy felbőszült -valószínűleg- tulajt feléjük csörtetni. Nem úgy néz ki, mintha plüssmacit szeretne osztogatni a szép rendrakásért. Leonie pedig most érzi úgy, eljött a pillanat, hogy meneküljenek. Felugrik, és rángatja maga után Ágostont is. Rohan vissza a kastélyba, ahogy csak pirinyó lábai bírják.

Gergő

Brigitte Bonneville
Đominic
Kinézet

Csongor

Na jó, azért annyira nem vagyok analfabéta főzésből, mint ahogyan arra Csongor számít. De erre hamarosan ő maga is rájön majd, de ne ugorjunk ennyire előre még. Szóval a nehéz tetőt dobáló szakácsot követve érkezünk meg egy nyugalmasabb helyre, ahol már nem kell fennhangon beszélnie egyikünknek sem ahhoz, hogy a másik is meghallja, amit mondunk. Szóval ide beérkezve adom ki előre a figyelmeztetéseket, hiszen már volt, hogy a Wasser mentette meg a konyha épségét, amikor is valami új főzési módszerrel próbálkoztam, sikertelenül. De az egyszerűbb kajákat nem szenesítem el azért, annál azért jobb vagyok, most inkább azért vagyok itt, hogy új fortélyokat lessek el és ne csak a világ legegyszerűbb receptjeit tudjam elkészíteni, persze a legbonyolultabbakra sem vágyok.
 - Na jó, azért a főztöm többnyire ehető, már lassan 4 éve egyedül élek, szóval volt időm megtanulni, hogyan is kellene nem elsózni az ételt, de a könnyű szintnél nehezebb receptek még igen nagy fejtörést okoznak nekem, na meg szeretnék egy-két fortélyt megtanulni, hogy mivel bolondíthatom meg a hétköznapi kajákat, persze azért lehetőleg még a könnyűnél max egy lépcsőfokkal nehezebb kajáig menjünk. Oké? -
Mondom el, hogy akkor most pontosan mi is az, amit meg szeretnék tanulni és hozzá megeresztek egy mosolyt is. nekem nincsenek kiskutya szemeim, de még csak olyan se, ami picit is meg tudná lágyítani bárki szívét, így nem vetek be semmilyen extra aranyosnak mondható nézést, hiszen nincs.
 - Hát a szeletelést és a hámozást szeretem varázslattal megoldani. Kényelmes nő vagyok. -
Na ez így hosszú lesz, ha szépen rájön, hogy én nem is vagyok annyira könnyű eset, mint előre tűnt, hiszen nem szeretek krumplit hámozni és szeletelni sem, szabad kézzel nem is tudok szépen, ezért vannak ilyen apró bűbájrafinériák rá, hogy ezeket az ember megúszhassa. Aranyvérű egy boszi vagyok, és amit lehet, azt elintézem pálcával.
 - Szóval akkor mi legyen? Komolyan hámozzak és szeleteljek? Mert puszta kézzel az nem megy valami jól. -
Vigyorgok, nem is tudom, hogy miért vagyok most kicsit ilyen gyerekes, de nem is foglalkozom azzal, hogy hogyan is viselkedem. Néha bizony az embernek ilyennek is lennie kell, legfeljebb Csongor páros lábbal repít innen.

Amanda <3
a Tusa első hosszú szabad hétvégéje

"Zöld szemek" Runa és a Mesélő

Apu hiába állítja, hogy jól megvan velünk így hármasban, ezt azért nem hiszem el. Minden férfinak hiányzik egy szerető társ, akit nem pótol egy gyerek, sem egy unokahúg. Egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, hogy az életébe avatkozom bele, bennem csak az munkált, hogy neki jobb legyen, boldogabb legyen, legyen aki szeresse, és legyen, akit ő is szerethet, de hogy ezt ő tényleg akarja-e, az őszintén szólva hidegen hagyott. Természetesen nem akartunk olyan „anyát”, aki nem felel meg nekünk, ezért apu nem tud az akciónkról, teljes titokban leteszteljük a jelentkezőket, és csak azzal hozzuk majd össze, aki minden szempontból ideálisnak tűnik nekünk. Ha eddig nem volt világos, hát elmondom, hogy Runával beszéltük ezt meg, aki majdnem testvérem, de igaziból teljesen az. Amíg nem tudtunk egymásról, mert apu csak később ismertetett össze minket, bár felesleges volt, hiszen a kastélyban is egy szobában laktunk, és most apu házához is mindkettőnknek kulcsa van. Sokszor rágtam apu fülét, hogy ne áldozza fel magát miattunk, süket fülekre talált a kérés, de szerintem leginkább csak azért, mert nem akart a keresgéléssel foglalkozni. Ezért találtuk ki Ruval, hogy majd mi megkeressük neki az igazit, de erről ő mindaddig nem tudhat, amíg meg nem találjuk. Legyen meglepetés, különben leállítaná az egész akciót. Fel is adtunk egy hirdetést az alábbi szöveggel:

Keresem életem szerelmét, azt a társat, akit körülvehetek szeretettemmel, akinek megadhatom mindazt, amire vágyik, nem csak anyagilag, hanem érzelmileg is. Mellettem biztonságot, szeretetet és izgalmakat is lelhetsz. Eddig a sportnak szenteltem az életem, nem kispályás szinten, de ezek után te lehetsz a középpont. Kisportolt, jóképű, 34 éves, aranyvérű mágus vagyok, különleges képességgel. Ha téged kereslek, küldj magadról egy fényképes bemutatkozó levelet az elérhetőségeddel, és értesítelek, hogy hol találkozzunk. Jelige: „Zöld szemek”

Az első rosta megvolt már, kilőttünk egy féltucat alkalmatlan jelentkezőt, aki vagy túl ronda volt, vagy túlságosan is szép. Illetve egyéb más miatt nem felelt meg. Megírtuk nekik a találka helyszínét, mindegyiket félóra eltéréssel hívtuk ugyanoda, a Pillangó-varázs Étterem és Teaházba. Pont a mai nap, hogy fogadnunk kell a jelentkezőket, ezért sietősre veszem a lépteimet, hogy jóval az első jelölt előtt érjek oda, mert vannak előkészületek. Hamarosan oda is érek és benyitok a hangulatos kis üzletbe, majd a legszimpatikusabb asztalnál helyet foglalok, majd a megjelenő pincérlánytól egy óriási pálcikás, zöld vattacukrot rendelek, ugyanis ez az ismertetőjel, továbbá egy túrótortát, három gombóc nutellás fagyival, és limonádét, utóbbiakat saját fogyasztásra. Már csak Ru hiányzik, aztán kezdődhet is a móka.

Nevetve hallgatja a fiút, és jól szórakozik csodás ötletein.
-Kihozni sajnos nem tudom, majd megpróbállak becsempészni, mit szólsz hozzá? -vigyorog rá- Igen, ő Domi. Párbajozunk, meg építő gyakorlatok. És nem, mármint van egy hatalmas, bazi nagy, óriási, hatalmas kád, ami inkább egy medencére hasonlít, és sok-sok tusolófülke. -magyarázza nagyokat gesztikulálva. Elakad a szava, amikor hirtelen éles szúrást érez a hátában, a bal lapockájánál. Mintha valami megcsípte vagy megvágta volna. Az enyhe fájdalom lassan bizsergéssé alakul, és melegség járja át az egész testét. Az ébreszti kicsit fel, hogy minden elsötétedik, és meghallja Eric nevető hangját. Kicsit kínosan heherészve kiemeli a kalapot a szeméből, de elhallgat, ahogy a barna szempárba néz. Először érzi azt, hogy gyomrában pillangók vannak, a bizsergés pedig mintha az arcába gyűlne, és hamarosan elpirul, az egész arca vörös lesz, szinte beleolvad a lány hajába. Még sosem érzett így, és nem is igazán tudja kezelni.
-Egy nagyon kedves barátomtól...-jegyzi meg egy lágy mosoly kíséretében, s habár a pillangó hatás nem múlik, arca kezdi visszanyerni kezdetleges sápadt színét. Elnyúlik a földön a srác mellett, egész közel hozzá, úgy, hogy karjaik összeérjenek.
-Nézd, milyen szépek a felhők...-mondja egy mámoros félvigyor kíséretében, majd az égre mutat. Eric kalapját a hasára teszi, úgy vigyorog hülyén az égre.
Nem, Tiff tényleg nem csinálna sosem ilyet. Nem mosolyogna, mint valaki, aki éppen beszívott, és nem nyúlna el, hogy cuki felhőket bámuljon a hősszerelmese kíséretében. Ha külső szemlélő lett volna, most valószínűleg felgyújtotta volna vicc gyanánt a párocskához legközelebb álló bokrot, vagy éppen fintorgott volna a nyálas megnyilvánuláson. Már csak az a bökkenő, hogy ez itt nem teljesen Tiffany.

Nővadászat - Niki és Mesélő

Az utóbbi időben ismét csak rengeteg változás állt be a életében. A lelke kezd egyre zavarosabbá válni, mind több és több a kérdés, kétely. Változik a környezete, az emberek, ezen nincs mit csodálkoznia; mindenki halad előre idővel, csak ő meg nehézkesen dolgozza fel az újdonságokat. A kezdeti öröm, amit a nagybátyja iránt érzett, majd az azt követő még nagyobb meglepetés és ujjongás, amit Nikivel való rokoni kapcsolatának felfedezésekor megélt, már összekeveredett jó néhány kétellyel és kérdéssel. Helyes ez így? Nikinek hiányzik tizenhét év az életéből, amit a nagybátyjával tölthetett volna. Ádámot ő még hamarabb ismerte meg, mint Niki. Hiába tagadja, bűntudatot érez és olyan gondolatok is szokták gyötörni, hogy talán bizony nagyon útban van a boldog apa-lánya kapcsolat alakulásában. Amolyan ötödik kerék vajon, aki talán egy nap majd feszélyezett mosolyokra ébred és terhes légkörre? Egyelőre nem akar ebbe belegondolni, csak reméli, hogy ő gondol mindent túl főleg azok után, hogy az anyját még mindig hiányolja, hiányolni is fogja, csak most ez az űr még mindig elég nagy. Ezért kapaszkodna Ádámba is, Nikibe is, noha ki nem mondja ezt nyíltan, de azért reméli, hogy eme két fontos ember nem fogja majd megsokallni őt egy adott ponton.
Miközben koptatja a Fő utza kövezetét, egyre-másra ezen töri az agyát, na meg felváltva mosolyog is, elvégre annyira rájuk vall, hogy puszta szeretetből megpróbálják egyből majdnem kiházasítani Ádámot. Jó, persze egyelőre csak az önéletrajzokat nyálazták és szelektálták végig, de máris olyasmi tervek is megfordultak az agyukban, hogy hova toldjanak még a házhoz, ha jön az új asszony? Ezek fontos kérdések, az ő fantáziájuk meg végtelen. Megegyeztek Nikivel, hogy meginterjúztatják a hölgyeket, jól megizzasztják mindegyik jelöltet és a végén döntenek, kivel tárgyalnak le randit Ádámnak. Az a terv negyedik fázisa, hogy Ádámot hogy veszik majd rá a konkrét randevúra, bár talán nem is lesz olyan nehéz, mint amennyire hiszik. A nagybátyja mondta már párszor viccelődve, hogy vakmerő, hát akkor feltételezi, hogy a szerelemben is az lesz. Csak nem hagy ki egy magától kínálkozó, jól megfontolt esélyt, nem? Na ugye!
Végre eléri a Pillangóvarázst, lenyomja a kilincset és belép a teaházba. Még sosem járt itt, így elsőre az az érzése, hogy egy hotelbe érkezett. Jobbra is, balra is függöny állja el az útját, szemben recepciós pulthoz hasonlító.... hát pult, jobb szava nincs rá, s az úr, akinek, ha jól hallotta, értésére kell adnia, hogy a teaházba vagy az étterembe óhajt-e menni. Teaház, eldöntve. A függönyt széthúzzák előtte, így az út is szabaddá válik. A pultra csak egy pillantást vet, a fülig mosoly pultos hölgyre bágyadt ajakgörbületet villant, majd a benti gyér fény mellett amilyen gyorsan csak tudja, felkutatja Nikit tekintetével. Nem sokat teketóriázik, miután belőtte unokanővérét, elkezd szlalomozni az asztalok és párnán ülő népek között, hogy a végén Niki mellett kössön ki és lehuppanjon a mellette levő párnára. És nos, ha már a pincér is megjelent, részéről rendel egy ház specialitása pillangó-varázst és ezzel egy időre le is tudta az igényeit.
-Szia. Sokat vártál?- kötelező megkérdeznie, mivel izgul, s ha izgul, udvariasodik és mivel most udvariasságra is lesz szükség, ez nem is annyira nagy baj. Egyelőre pótcselekvésként előszed egy hajgumit és pár gyors mozdulattal oldalra fogja egy csomóba fekete fürtjeit. A fülében ott villog a megszokott pillangós fülbevalója, a teniszcipőin éppen mintha elrepülni készülnének az absztraktra sikeredett lepkék, a farmere az rendben, de a bordó felsőjének ujja meg van erősen gyámbászva. Még mindig húzogatja a ruhái ujjait, ha ideges, most pedig kissé az. A régi szokásait nehezen vetkőzi le.
-Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek. Nem akarom, hogy egy színészkedőt fogjunk ki neki.- sóhajt egyet, mert eszébe jutott a mostohaanyja, aki nyár óta bizony tényleg a mostohája. Ezt Nikinek is mesélte, hogy Claire most már hivatalosan is boldogítja a "Szólíts nyugodtan Anyunak" szlogenjével és bombázza a baglyaival is. No de erről most csak a hangsúlya és a pillanatnyi orr ráncolása árulkodik, de azok is eltűnnek, amint megérkezik a rendelése. A pillangós süti láttán felragyog az arca és nem rest Niki elé tolni a csinos rendelést.
-Megkóstolod te is?- szívesen osztozkodik, ha van kivel.

Hümmögött csak a kijelentésére, hiszen helyzetfüggő volt számára a dolog.
- Hát, attól függ. Lehet, hogy iszonyat jól állna, mint egyeseknek a heg. De a szeretet az más kérdés. - tette hozzá utalva, és kiemelve azt, amit a lány mondott. Szeretet. Furcsa szó mindkettejük ajkából, úgy hiszi. A kis nyelvnyújtogatós sztorira nem mond semmit, hiszen teljesen egyetért - kivételesen - a régi mondással, hiszen valóban az. Egyszer melléáll, egyszer pedig fényévnyire elkerüli. Csak bizonyos réteget kísér mindig, a jó élet tudja, milyen oknál fogva kiválasztva őket, ő pedig csak reménykedik, hogy amikor majd kilép a nagybetűs életbe, őt is kísérni fogja, egy bizonyos mértékben. a témát viszont jelenleg lezárva rándítja meg a vállát reagálásképp, hogy neki ebben a pillanatban ennyire fontos, hogy mellette áll-e vagy sem.
- Forogjon. Megoldom én magam is, nagyfiú vagyok már. - vigyorgott egy sort, hiszen azért tényleg voltak magasságbeli és korbeli fölényei a lánnyal szemben, amire most csak a hecc kedvééért mutatott rá. A kis hajbemutatót felemelt hüvelykujjal dicsérte, pozitívan, hogy Oph nyugodtan élvezhesse a kis műsorát, amelyet jelenleg is rendezett, és folytatta is volna, ha..
..ha hőseink épp nem kapják el a szerelem rózsaszín szalagját.
A békés mosoly továbbra is arcán telepedett, miközben a lány arcát tekintette. Pirulásán, most eredeti énje hangos röhögése helyett, egészen másképp válaszolt. Finoman fogta meg az arcát, simított végig rajta finoman ujjával, ott, ahol a bőre pírt kapott.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz.- hangzanak újfent idegen szavak tőle, miközben tekintetét le sem emeli róla, nem is akarja többé, megmagyarázhatatlan ok miatt nem képes másra gondolni, csak rá. Nem engedi el, miközben a lány lazít a szorításán, nem mintha neki az előző felállás kényelmetlen lett volna, vagy kellemetlen. Örült, hogy ebben a szorításban érezhette azt, mennyire vele akar lenni a másik.
- Így van, igyekszem nyerni. De ha kiesek.. akkor előbb kijövök. - hozta fel az alternatívákat, hogy hogyan alakulhatnak majd a dolgok, és közben elengedte őt. Hagyva, hogy a lány húzza, követni kezdte, mögötte haladva lépett ki a fűre, és letelepedett közvetlen mellé, szorosan. Szavaira ismét csak mosolygott, közben magában is kereste a választ, hogy ő miért nem lépett, mondott hasonlókat ezelőtt neki, de nem lelte meg, amit keresett.
- Hasonló cipőben evezünk, de már mindegy nem? - karolta át közben, ezzel is még közelebb húzva magához, szerelemittas tekintettel.

Runa húgi és a Mesélő (Eszter)

A függöny mozgására figyelek fel a következő pillanatban, de megnyugszom, mikor látom, hogy csak Runa az. Még épp csak belefogtam a megrendelt finomságokba, persze némi rossz érzéssel a gyomrom táján, mivel a fenekem látja kárát minden újabb falatnak, ezzel együtt mintha fizikailag is érezném, hogy a látványtól is szűkebb lesz a farmerom. Nem öltöztem ki feleslegesen, nem nekem kell jó benyomást kelteni, én elég ha csak vagyok, sőt időnként, egyesek szerint sok is. Remélem Runa nem így gondolja.
-Szia! Most azt kéne mondanom, hogy nagyon sokat, mert minden perc nélküled egy örökkévalóság, tudod?! Egyébként meg én is most érkeztem. Megrendeltem a vattacukrot. Én is imádom, csak nehogy elfogyjon, mire kell! Izgulsz? - hadarom mintegy köszönés helyett, mellett, bár ez első félmondat lehetne kétértelmű is akár, de most nem arra gondolok. Valóban, mióta megtudtam, hogy rokonok vagyunk, sokkal többet vagyok vele, és egy pillanatig sem unom, vagy kívánnám a Világ másik felére. Olyan ő már, mint a testvérem, s ha nincs velem, hiányérzetem van, mintha a másik felem hiányozna.
- A színészkedőket rögtön kiszúrjuk. - nyugtatom meg, majd folytatom, de a mondat második része már nem biztos, hogy olyan megnyugtató.
- Ezért vagy itt te. Írtál össze kérdéseket? Tudod, amivel kiszűrjük majd a rosszakat?! - Választól függetlenül előveszem a saját listámat és elé tolom, amivel párhuzamosan ő meg a saját sütijét kínálja. Eszek egy falatot, csak a béke kedvéért, de jobban izgat most, hogy mit szól a kérdéseimhez?
Ezek állnak a pergamenen, amit a jelölteknek majd ki kell tölteniük:
Hány másodperc alatt futja a százat?
Meddig bír fél lábon állni?
Hogy viszonyul a szemtelen tinikhez?
Mennyit költ havonta ruházkodásra?
Ki a kedvenc sportolója?
Mi fogta meg a hirdetésben?
- Szerintem lényegre törő kérdések, és sok mindent elárulnak az illető hölgyről. Nem gondolod? -
A szóban forgó első számú meg is érkezik, tanácstalanul tekint körbe, mintha nem hinne a szemének, hogy jól látja az a zöld vattacukrot az asztalon. Ennél jobban felhívni magunkra a figyelmet, már nem is tudnánk, még intek is neki, talán csak ekkor veszi a bátorságot, hogy közelebb jöjjön. Még oda sem ért, már oda is súgom Runak az ítéletemet.
- Túl félénk. Szerintem nem jó. - Az időközben meg is érkező hölgyre viszont kedvesen mosolygok, meg kell adni azért az esélyt mindnek. - gondolom.
- Szép napot hölgyem! Ne lepődjön meg, jó helyen jár. Mi vagyunk a fogadó bizottság. Tudja a férfi, aki társat keres, nagyon híres és elfoglalt, így mi vagyunk, akik első körben szelektálunk. VELE csak az találkozhat, aki minden szempontból megfelel, mert nem teheti ki magát kellemetlenségeknek. Ugye megérti?! Az ő pozíciójában, nem lenne helyes. Viszont, ha megfelel, akkor jöhet az igazi randi. - vázolom fel a tényállást, és a nő elé tolom a pergament a kényes, de annál lényegesebb kérdésekkel.
- Ezt kérem töltse ki, aztán még közben kérdezünk. - nézek Ru-ra bátorítást remélve, hogy besegít.

Kicsi lányom <3