Volt olyan alkalom, amikor kegyetlenséggel vádoltak meg. Kegyetlen vagyok. Valóban az lennék, amiért az árulásért olyan büntetést szabok ki, melyet megérdemel a másik? Ha nem büntettem volna meg, akkor nem lenne értelme az egymás iránt tanúsított tiszteletnek, mert nem létezne, még csak névlegesen sem. Tudom, hogy tisztelt, különben esélye sem lett volna arra, hogy a közelembe férkőzhessen, azonban ostoba cselekedetre adta a fejét, amelyért a büntetése még kegyesnek mondható. A hamis ablak nem adja vissza azt, amit valóban abban a másfél hétben éltünk át közösen. A szemében bujkáló félelem minden nappal egyre csak erősebb volt, igyekezett küzdeni, amiért a székhez kellett szegeznem, halál tusája végéig rebegte, hogy mennyire sajnálja és bocsássak meg neki. A bocsánatomért esedezett, azonban már késő volt akkorra. Előre lett volna szükséges gondolkodni, hiszen akkor már hova tesszük, amikor a végzetünk áll velünk szemben, csak arra várva, hogy lesújthasson? Gondolkodni kell, mielőtt beszélünk vagy cselekszünk, hogy a következményeket, amelyek ránk várnak az ostoba döntéseink miatt, elkerülhessük. Hogy ne történjenek meg, mert egy kimondott szó, egy megcselekedett elhatározás már visszafordíthatatlan, éppen ezért igyekszem ezt az előttem ülő gondolataiba is elültetni. Használd az agyad, és elkerülhetők az olyan megmozdulások, amelyeket kikényszerítenek belőlem velük. Hogy egy ember halálát kelljen végig követnem, mert azt hiszik én ebben örömömet lelem, hogy az éhségem elmúlik azzal, ahogy nézhetem, ahogy a részese lehetek, sőt, ahogy az én kezem által kopogtat be a Halál. Nem vagyok kegyetlen, de a kegyelemdöfést megadhatom annak, aki kiérdemelte. És egy árulónál jobban ki érdemelheti ki? Minden egyes nappal közelebb lépkedett hozzá a halál, és minden egyes nappal nőtt benne a megbánás, de mint mondtam, előre kellett volna gondolkozni, hogy elkerülhessük ezt. Hallom szapora légzését, ahogy szavakat sem tud már formálni az oxigénhiány miatt, ahogy igyekszik, mégis hiába. Ahogy a megemberesedett test lassan foszlik semmivé, a csontokra simul rá a bőr. Szomorúsággal vegyes boldogság kerített hatalmába, amikor végre elérkeztünk a beteljesüléshez, mert elnyerte büntetését, mégsem csillapodott az éhségem. Nem hozta el azt a megnyugvást, hogy jót cselekedtem vele, amit vártam. Márpedig rosszabb is lehetett volna.
Kékjeim akaratlan villannak vendégem megmozduló kezére, ahogy ujjait szorítja a hegre. Őszintén mosolyodom el. Lassan hajolok le, oldalra sandítok rá, amikor beszélni kezd, végül pillantásom esik vissza a hamis ablakra. – Az első mindig mély nyomot hagy az emberben, főleg, ha olyanért teszi, amiért úgy érzi, megéri. Mindig van hova fejlődnünk, nekünk, embereknek, főleg, ha valaki egy emberi élet kioltása után, csak még jobban vágyik ilyen tettekre – mert én nem vágyom hasonlókra sem. Mindkétszer szükséges volt, mindkétszer olyat védtem meg, ami nekem a legfontosabb. Ha először gyermekként cselekszed meg ezt, talán fel sem fogod a súlyát annak, amit tettél. De kénytelen voltál, hogy megvédhesd azt, ami akkor az életet jelentette neked, mára pedig olyannyira kinőtte magát, hogy egyetlen egy pillanatát sem bánod.
Aprót biccentek, majd felegyenesedve lépkedek ismét a hamis ablakhoz és pöccintek rá, hogy végig követhessük azt, amikor valaki mérhetetlen tiszteletlenségről tesz tanúbizonyságot. A kép lassan tisztul ki, mire ismét Ruben háta mögé érek, a képkockák már kitisztulnak, én pedig előző pozíciómat veszem fel; lejjebb hajolok, jobb karom pihen a szék háttámláján, míg balomban whiskymet tartom. Kortyolok egyet, majd kékjeimet vezetem a hamis ablakra. A férfi egyenes háttal, felszegett állal, tekintetében tűzzel pillantgat felém, ahogy előtte guggolok. Meztelen lábából folyik a csodálatos vörösség, orromban érzem rögtön a kellemes illatot. Az ujjpercek levágása soha nem tartozott az emberséges megoldások közé, de nem is ez volt a cél. A tiszteletlenség az én köreimben megengedhetetlen, így szenvedni kell azért, hogy ezt valaki megtanulja, ha a kellemes és sokatmondó szavakból nem ért. A képkockák haladnak tovább, a férfi ismét a székben ül, lábujjain és kezén vannak visszavarrva az ujjpercek, a bőr és a hús éppen elkezdett újra egymásba fonódni, én pedig mindennemű gondolkodás nélkül csippentem le azokat ismét. A test ráng meg, ordítása tölti meg az elszeparált szobát, nyála fröcsög mindenfelé, a fájdalomtól ájul el a delikvens. Halványan mosolyogva hajolok le Ruben arca mellé, hangom lágyan, kellemesen cseng, miközben a kép ismét vált, és kezdődik elölről. Öt héten keresztül.
– Az árulás és a tiszteletlenség, amit a legnehezebben tolerálok, mindegy, kiről legyen szó. Nem kell fejet hajtanod előttem egyikhez, vagy a másikhoz, ez talán egyértelmű – sandítok oldalra. – Ha nem teszed meg, elfogadom, hiszen nem kötelességed megtenni, de a tiszteletet elvárom tőled is fejhajtás nélkül, ahogy mindenkitől, így kérlek, válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz. Bár nem egyértelműen azt mutattam meg, amire számítottál, esetleg, amire kértél, mégis reménykedem abban, hogy sikerült megtalálni a párhuzamot – bal kezemmel bökök óvatosan halántékára. Hálás lehet nekem, amiért eddig nem jutott arra a sorsra, amiért mások már az első után abban a székben ülnének. Csak hálával tartozik nekem.