Nem nyúl a cetliért, amely érthető, hiszen egyelőre máshol, más felületen pihen a fontos, az elsőbbséget élvező információ. Nem is erőlteti, ő átadta amit kívánt, egyelőre több sincs, talán észre sem veszi a néma és láthatatlan „dicséretet” a pillantásában a helyválasztása felé, és valóban nem, hiszen már a rúnákon járnak szemei, agytekervényei, a zavaró figyelem, amely a férfi felől árad, ignorálva marad, hiszen rá nem mordulhat, hogy bámuljon mást. Nem érti, miért teszi, talán felügyeli, hogy valóban foglalkozik vele, nem csak bámulja, üres, üveges tekintettel és arra vár, hogy magától oldódjon fel a titok. Nem. Ez teljesen felesleges lépés, noha gondolatai elkalandoznak, ide és oda, mikor mire, mindig visszatér a sorhoz, amelyet elsőre, sokadjára sem ért, de majd az idő talán neki is kedvez. Továbbra sem hisz ebben, a módszerben, semmiben sem, de nem írja már körbe újabb szavakkal, felesleges, hiszen nem enged. Nem írhatja és ha akarná sem tudná, mert esélyt sem kap. Talán tényleg a feladat hibája, talán nem, ahogy görgette maga elé a szavait, meggondolatlan módon válaszolgatott, mintha csak valamely ismerőse lenne, már nem számít. Elfelejtette azt, amit a pesti irodában már megtanult, vagyis elsajátított ahhoz, hogy aztán a nagyobb szörnyűség, a hullám végül bekebelezze és elvegye eszét. Elfelejtette, hibáztassa már a lapokat, amelyeket meg akar felejteni, a nemi sztereotípiát, hogy nehezen figyel két helyre teljesen, vagyis az egyikben sem teljes. Elfelejtette, hogy tenyerét milyen erő vágta át, mert már behegedt, elmúlt a viszketés, a lüktetés, és mégsem, mert ugyan úgy zsibbad, érzi és kaparja, ha felbukkan. De elfelejtette, csak a férfi nem, Alfred talán a legapróbb pillanatot sem sosem, nem engedheti meg magának a felejtést bizonyára, miközben itt ül az asztalánál valaki, akinek fel kéne érnie oda, ahol már a felszín nem kényelmes. Hogy meg kell mutatnia, hogy mennyire képes elszakadni, mint az ideg, amely végül cselekvésre készteti a férfit.
Az ostor egyet csattan, súlyosan.
Belekapaszkodik, majd engedi el, holott roppanásig tudná szorongatni. Hogy az előbb még lassan ringatózott, csendben, most pedig vadul hánykolódik. De nem lehet, megint és ismét nem lehet elengedni, hagyni, hogy a rések mögül, között kiszivárogjon, áttörjön és elöntsön mindent. Ahogy nem lehet, nem akarná bőrét felnyittatni, úgy nem akarja elméje gátjait átszaggatva megint elé teríteni a lapokat, azt, amelyek nem cinkeltek, nem csalnak, nem is ő talán. Gondolkodjon, tanulja meg ismét, érezze a hideg fémet, amelytől lassan érzi a verejtéket legördülni tarkóján, homlokán, amelytől vadul ver a szíve és ő is vadul akar verni, kapálózni, mégis, nyugton ül, csak szaporán le és fel mozgó mellkasa és cikázó tekintete az, amely most él. Ujjai még mindig a levegőben, meredten, mintha ki akarna nyúlni, elkapni bármit, valamit, de csak ott állnak és semmit sem tesznek. Hogy amikor egy pillanatra elkapja a tekintetét, ne azt lássa, nem azt, aki az irodában fogadta. Sajátja értetlen egy pillanatra, homloka bőre ráncolódik, szemei kissé összeszűkülnek. Valami, ami kibújt belőle, mint az irodában és mégis, más. A penge fordul, immáron nagyobb felülete ér bőréhez, egész testét libabőr pettyezi, azonban ez nem kellemes, nem bizserget, egy pillanatra talán a vészjelzők csendülnek fel fejében, hogy most vagy soha. Hogy ragadja meg, engedjen a veszett doboknak elméje mélyén és hagyja, hogy az legyen, akit ma épp száműzött a másik. Hogy legyen ő a kés, az ítélet. Végül teste feszül meg, a szék aprót nyikordul, ahogy alig, de moccan. Homlokán érzi meg állát, ahogy odadönti, most végképp értetlen. Szemeit lehunyva zihál aprókat, olyan most a másik, mint a vihar előtti csend, vakon is érzi, érzi bőrén, még a ruháin át is, mindenütt. Megtehetné, könnyű lenne és akkor többé senki sem néz rá, senki sem mondja azt, amit, senki sem tudná többé. Meg és mégsem. Nem mozdul a kés, a keze nem remeg meg, nyelni sem mert, mert most azzal sértené fel saját magának a bőrt. Egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, ez tör ki belőle majd vissza, egy nagy sóhajjal és egy még szomjasabb kortyolással, amikor elveszi az állát. Szemei pattannak ki, ahogy keresik elhangzott, suta szavai után a másik ábrázatát. Nem érti, most nem. Pedig valóban felfogta, azzal soha nem volt probléma. Csak a dac, a küzdelem, ő, aki mindig és mindent megtehet, kevés a kivétel. És most a férfi nyomatékosítja, hogy ő is az. Nem felel, csak tekintete, amely most szikrázik kissé ugyan, az indulatok apadnak, de van egy kis utócsengése. Csak a tekintet, amely belefúródik, amely arcára tapad. Megbocsátani? Miért? A mostaniért, azért, amit Pesten tett, vagy amit tenni fog? Sosem tudni. Eltűnnek arcáról az ujjai, amelyet, még ha forróak is, jegesnek érzett. Egy apró sóhajt hallat, majdnem megkönnyebbül, eddig meredten álló keze elernyed, a szék karfájára esik. Egy pillanatra elhiszi a végét, majd úgy feszül vissza a kés, mintha muszáj lenne. Teste reagál, aprót rándul, lába ismét fájdalmasan ütközik az asztalnak. És akkor meglátja azt. Meglátja, amelytől a jeges érzet visszakúszik gerincébe. Amikor arcáról olvas végre és megérti. Ő valóban elrejtette és fájdalmas, ha találkozik a szörnyeteggel. Ajkai enyhén nyílnak el, szavai eltűntek. Hát találkoztak. A mélyen ülő sajátja mégsem dorombol felé, feszülten figyel, mozdulni nem mer. Teljes a csend. És ez a csend a halál csendje is lehetne.
Előre bukkan a feje, mintha víz alól bukott volna fel – húzta volna fel, ahova előtte percekig lenyomta, ott tartotta míg az oxigénhiánytól nem szenvedne – úgy kap a levegő után és kap újra. Ujjai esetlenül nyúlnak oda, ahol a pengét még tökéletesen érzi, előre görnyedve, másik kezével kapaszkodva bámul fel végül rá. Hogy mi?
- Micsoda...? - még nem tért vissza, fogalma sincs, mi a kérdés. Zilált tincsei most nem érdeklik, nem érdekli a tökéletesség, semmi. - A kérdés.. fontos most? Fontos. Rendben – nem alázkodik meg, nem retteg, csak helyre kell tennie magát odafent. Majdnem elvesztette és azzal a torkából kizubogó vérárammal írta volna utolsó levelét. Nem figyel arra, mit ténykedik, a papírokra bámul, most végképp nincs humora rejtvényezni. Hirtelen támad kedve lesöpörni mindent, üvölteni, talán rombolni, de csak a szék karfáját markolja ismét, fájdalmasan. Ha nem cselekszik másképp Alfred, meg is történne, de meredt bambulásából a felé nyújtott pohár zökkenti ki, annyira, hogy egy ideig csak bámulja a poharat, mintha vér lenne benne. Pedig csak...
- Köszönöm – veszi el, kortyol bele azonnal, marja csak, érezze csak, ahogy lecsordul torkán. Ekkor bámul az ablakra, ahol nemrég még a homokos tengerpart és fűszálak táncoltak. A poharat leeresztve dől hátra, megkeresi a férfi tekintetét, egy kérdő pillanatig fogja meg, majd bámul vissza a hamis ablakra. Mi történik? Mi fog vajon történni? Ismét érzi, hogy pulzusa emelkedik, a pupillái nagyobbra tágulnak. Érzi zubogni keringését a fülében. Le kell állnia. Le kell.
- Valóban igaz, bennem bujkál, érdekel. Csak sosem volt biztos, láthatom-e. De most látnom kell. Mindent értek – van egy nyugodtabb él szavaiban, semmi több. Látnia kell. De nem tudja, akarja-e.