A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=341027#post341027][b]Adam Kensington - 2014.07.22. 00:22[/b][/url]

Nem szeretném abbahagyni. Folytatnám még hosszan, hosszan. De nem szabad. Mindjárt leállok, de addig még egészen lágyan szívogatom a lány nyakát, masszívan szuszogva, mint egy ragadozó, aki az elejtett zsákmányt falatozza bőszen, elégedetten a sikeres vadászat után. Tartom magamnak Kírát, mind derekát, mind nyakát gyengéd eréllyel fogva, majd egy tompa, sajnálkozó kis nyögést hallatok, ahogy érzem, most már mindenképpen be kell fejezzem.
Ugyanolyan halk, cuppanó kis kattanással, mint ahogy pár röpke perce belé merítettem őket, most kihúzom belőle hegyes fogaimat. Kába tekintetem résnyire tárom csak fel, lenézve a két pontszerű sebre, amit okoztam, és mielőtt akármi máshoz fognék, lehúzom a kezem a lány nyakáról, hüvelykujjam egyik agyaramhoz emelem, és éppen csak egy apró szúrást ejtek ujjbegyemen, hogy kiserkenjen vérem. A vöröslő cseppet rákenem harapásom nyomára, amely ettől beforr, mintha ott sem lett volna. Pár perc múlva pedig majd a szolid vérveszteség okozta elgyengültség is ki fog illanni kis beszerzőmből, az iménti figyelmességem nyomán.
Végignyalok számon és fogaimon, hogy egyetlen rájuk tapadt csepp se vesszen kárba, aztán lehajolok még Kírára, mikor észreveszem, hogy bár sebei eltűntek, egy kevés vére még kiszaladt gyógyításom előtt. Nekiállok lecsókolni, és ajkaimhoz képest forró nyelvem hegyével szépen lenyalni, csöndesen szuszogva a lány nyakába. Ahogy aztán ezzel megvagyok, hagyom lehunyva szememet, és homlokomat Kíra halántékára simítom, élvezve még adománya okozta mámoromat. Szemfogaim még mindig előbújva, egészen csöndesen sóhajtozom, mintha csak így lélegeznék. Bal kezemet továbbra is derekán nyugtatom, jobbom pedig újfent nyakára csúszva. Szórakozottan cirógatom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=341178#post341178][b]Adam Kensington - 2014.07.22. 13:29[/b][/url]

Aprót fújok és engedem felszökni kissé szemöldököm, mikor a lány bejelenti, hogy ha lehetne választani, így halna meg, amikor eljön az ideje. Nem igazán tudom beazonosítani az érzést, amit a közlése kivált belőlem. De azt hiszem, valami kellemes meglepettségféle az, még ha ez elég bizarrul hangzik is azt tekintve, mit mondott. Fejemmel továbbra is hozzábújva, fogom Kírát ölemben, miközben Ő megváltoztatja iménti véleményét. Homlokráncolok, és felnyitom kissé homályos fényű, kék szemeimet, a lányra nézve közelről.
- Nekem nem volt az. - osztom meg Vele szelíd hangon saját tapasztalatomat erről a halálnemről, amelyben nekem természetesen részem volt. Viszont másokkal ellentétben én nem úgy könyvelem el, hogy anno visszavonhatatlanul elért a vég, és így most egy járkáló hulla vagyok. Nem. Bennem ez olyan, mint amikor mondjuk valakit súlyos baleset ér, és a kórházban leáll a szíve, végül azonban az orvosoknak mégis sikerül visszahozniuk. Más kérdés, hogy az én visszakapott életem egy egészen új élet lett.
- Pedig nem tudtam, hogy nem halok meg. - árulom el csöndesen, nehogy azt gondolja, könnyű nekem kellemesnek gondolni, amikor cserébe beléphettem az örökkévalóságba. Akkor, ott fogalmam sem volt még róla, hogy ez így lesz.
Érdekelne, egészen pontosan miért gondolta meg magát kis beszerzőm az iméntiekben, faggatni viszont semmi kedvem nincsen. Ráadásul egészen érthető az első és a második álláspontja is. Hiszen egyértelmű, hogy kedvére való volt, amit az imént tettem Vele, azonban kétség kívül sokakat megrémíthet, hogy érzik, miként szívják ki belőlük elcsigázottan a drága, értékes életüket. Persze, lehet, Ő egészen más okokból változtatott a véleményén. Kifejti, ha akarja.
Közelről szemlélem a lányt békésen, kielégítetten csillogó szemeimmel. Hűs, hosszú kezem nyakán tartom, hüvelykujjammal arccsontja alatt simogatva, míg balom változatlanul derekán pihen. Engedem tekintetemet lekúszni ajkaira, aztán visszaemelem szemeire. Nagyon adja magát a helyzet, és szívem, ösztöneim szerint habozás nélkül élnék vele. Az eszem azonban türelemre és mérlegelésre int, noha gondolataim tompák még kissé a vérivás kábulatától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=341563#post341563][b]Adam Kensington - 2014.07.22. 20:34[/b][/url]

Értem már, hogy érti. Igazából már a gondolatmenete elején világos lesz, azonban hagyom, hogy kifejtse. Kellemes hallgatni, ahogy így belefeledkezve magyaráz, és figyelni közben elmerülten csillogó szemeit, megrezzenő tincseit, élettel teli vonásait. Nem, nem most lettem egy csapásra ilyen baromi romantikus. Alapvetően az vagyok, csak talán egy kevésbé megszokott módon. Ha ehhez a depresszív természethez, ami nekem van, még romantika sem párosulna, elég megkeseredett, rémes alak volnék. Még így is sokszor az vagyok. Legalábbis gyakran mogorva, kelletlenkedő és túlontúl egyenes.
Egyetértően bólintok, ahogy azt mondja, hisz benne, hogy van az élet után valami. Valami más. Úgyszintén így gondolom. Lehet, röhejesnek tetszhet egy hívő vámpír képzete, ám akkor is ez van. Halandóként részesültem egy alapvető neveltetésben, amelytől még évszázadok alatt sem láttam okát eltávolodni. Ha láttam volna, megteszem, de nem láttam. Nem mondom, hogy mélyen hiszek Istenben, vagy gyakorlok bármiféle vallást, csak azt, hogy nem tartok semmit sem kizártnak, és hajlok bizonyos teóriák felé.
Mivel az érzéseim és az észérveim idő közben sem jutottak egymással dűlőre, úgy határozok, egyszerűen csak engedek egy keveset az ösztöneim gyeplőjén. Ahogy mondandója végére ért, lepillantok ismét Kíra szájára, odahajolok, és egy egészen finom csókkal illetem, lágyan érintve -az enyémhez képest- forró ajkakat. Szemfogaim még kint vannak bár, nem sértem Őt velük. Lassan nyitom fel a szememet aztán, maradva hozzá közel. Orrunk összesimul. Csöndesen szuszogok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=341673#post341673][b]Adam Kensington - 2014.07.22. 22:26[/b][/url]

Lágyan elmosolyodom a lány pajkos, költői kérdésén, amire eszem ágában sincsen bármit felelni, pláne nem, hogy megérzem kisugárzásán, mire készül, és nem csalatkozom. Lehunyom szemem, ahogy szám után kap, és keményet fújok. Szemfogaimmal nem sértem fel ajkát, tudok bánni velük. Nem adok esélyt neki rá, hogy megsebesítse magát, bár Ő egyértelműen nem vigyáz most erre, és az is tény, hogy nem volna ellenemre megint kóstolni Őt. De nem teszem. Eleget ittam mára, nem eshetek túlzásokba, és ez most különben sem az a pillanat. Ezt a csókot most tisztább fejjel akarom átélni, mintha a vére bódítana. Elég az, hogy magától a vágytól legyek valamelyest beszámíthatatlan.
Jelentősebben markolok nyakára, és vonom még közelebb derekánál, szenvedélyesen ízlelve a száját, nyelvemet is jócskán bevonva. Légzésem kemény, jelenlétem ereje egyre nő. Néha torokból hümmögök egyet a mohó csók közben, aztán végül elemelem Tőle ajkaimat, feltárva masszív fényű tekintetemet, szinte némán, éterien sóhajtva ki agyaraim között, belemarkolva kissé Kíra hajába tarkójánál, birtoklón szegve fel az államat, aztán mindössze néhány pillanat múlva uralkodó viselkedésem megadásba vált, ahogy elengedem megfogott tincseit, lesimítok vállára, és visszahajolok a nyakába, kedveskedő, apró csókokkal árasztva el, miközben mélyen magamba szívom illatát.
Tetszik nekem a lány. Azóta tetszik, hogy majdnem rám támadott a saját konyhámban egy husánggal. Szemrevaló és végtelenül helyes kis teremtés. Persze, nem ezért kértem fel, hogy legyen a beszerzőm. Az ilyesmi soha nem volt a stílusom. Azért kértem fel, mert életrevalónak gondolom. Szeszélyes természetű és bohókás, ez azonban számomra csak még vonzóbbá teszi. Olyan, amilyen én nem vagyok. Szeretem az ellentéteket. Azok egyúttal ki is egészítik egymást. Ha pedig így van, mi remek kis páros vagyunk. Hogy szerelmesek, szeretők, vagy mások? Nagyon remélem, hogy senki nem várja el, hogy ezt meghatározzam, és hogy megfeleljünk az ezekkel a kategóriákkal kapcsolatos berögzött elvárásoknak. Néha elcsúsznak ezen a hülyeségen viszonyaim, amit rémesen sajnálok. Emiatt vacilláltam még pár perce, lépjek-e. A döntést pedig végül meghoztam, és per pillanat nagyon jó döntésnek tartom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=342413#post342413][b]Adam Kensington - 2014.07.24. 01:12[/b][/url]

Van helye a kis beszerzőmnek örökkévaló életemben, státuszt azonban valóban nem aggatnék rá. Nem alacsonyítanám le, bélyegezném meg azzal a kapcsolatunkat. A tapasztalataim azt mutatják, hogy bárki, akit valaha is megpróbáltam beskatulyázni, mindig valahogy jelentéktelenebb lett végül a számomra, mint azok, akikről máig nehezen mondanám meg, mik voltak nekem. Még Teremtőm is. Hiába rendelek hozzá egy konkrét meghatározást, amely abból ered, hogy Ő adta nekem a halhatatlanságot. Ezen túlmenően azonban Atyámat sem bírnám, és nem is akarnám kategóriába kényszeríteni. Hiszen Ő is és a többiek, akik annyira kedvesek a számomra, olyan sok mindenek nekem, hogy arra vétek lenne egyetlen szót ráaggatni, hiába akadnak nagyon szép szavak. Örülök hát, hogy Kíra sem akar kikövetelni ilyesmit magának, és bár ezt ki nem mondta hangosan, érezni érzem rajta. Érzem rezdülésein, hallom sóhajain, láttam azon a csinos arcán.
Kedveskedve kényeztetem éppen a lány nyakát hűs csókjaimmal, melegen szuszogva a bőrére, mikor is megérzem, ahogy lehúzza rólam rám font karjait, és keze mellkasomra, ingem gombjaira kalandozik. Ügyesen kioldja őket, és amint az utolsóval is megvan, felemelem fejemet, és a szemébe nézek. Mélyről lélegezve, eltökélt fényű tekintettel merítem el pillantásomat az Övében, aztán elkezdek felemelkedni ültömből, hagyva, hogy szinte csak lecsusszanjon hosszú combomról, miközben továbbra is fogom Őt méretes kezeimmel.
Leengedem vállaimról kigombolt, fekete ingemet, ahogy hamarosan már Kíra fölött magasodom, a kanapé előtt állva fedetlenné lett, sápadt, szálkásan izmos felsőtestemmel. Csak nézek lefelé a lányra néhány várakozástól feszült, kellemesen fülledt hangulatú percig, majd eleresztem nyakát és derekát, de csak hogy megfogjam jobbommal -enyémhez képest- kis kezét, és elinduljak Vele kifelé a szobából, magunk mögött hagyva nappalim vibráló terét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=362775#post362775][b]Adam Kensington - 2014.08.19. 20:58[/b][/url]

Előző este elugrottam a Sziget Fesztiválra. Kiválasztottam egy olyan napot, amelyiken a leginkább kedvemre való együttesek léptek fel, és belevetettem magam a forgatagba. Naplemente után egyből indultam. Hamar a fővárosban voltam, és még éppen odaértem a Placebo koncert második felére. Szeretem az ilyen grandiózus rendezvényeket. Könnyen el tudok vegyülni a tömegben. Nálam jóval furább alakokat vonultatnak fel. Mielőtt persze elindultam, két pohárkával is megittam a vérkészletemből. Nem akartam kockáztatni, hogy a szórakozás hevében megkívánjak valakit. Ráadásul az ilyen nagy koncerteknél bőven ott az esély, hogy valaki, ha kicsit is, de megsérül. Nekem pedig az éppen elég lehet egy ilyen felfokozott hangulatban, egy tömeg közepén.
Egy szó, mint száz: kiválóan éreztem magam. Heaven Street Seven, Skrillex... pompásnak bizonyult a felhozatal. Tényleg jókor látogattam el. Olyan kellemesen telt az idő, hogy majdnem bajba kerültem. Szerencsére azonban idejében hazafelé vettem az irányt, és amint megérkeztem, bedobtam magam az ágyamba.
Szokás szerint mocorogtam, forgolódtam álmomban. Ez nálam nem a rossz alvás jele. Éppen ellenkezőleg. Ilyenkor alszom igazán jól. Vagyis csak aludnék, hiszen valaki dörömböl az ajtómon a nap kellős közepén. Ez az illető vagy őrült, vagy halhatatlan. Jó, persze, nem tudhatja mindenki, hogy én lakom itt, és hogy nem ajánlatos engem fényes nappal zavarni, de ez az eljárás mindenképpen hatalmas udvariatlanság. A hívatlan látogatóm bizony nem ismeri az illemet. Várjunk csak... ez egy gyerek hangja? Ah, akkor már minden világos. Nem hülye, nem halhatatlan, hanem kölyök. Nem tudom, melyik a rosszabb.
Nem válaszolok. Az lesz a legjobb. Hadd higgye, hogy nincsen itthon senki. Püfölje még egy kicsit az ajtót nyugodtan, ha gondolja, aztán keressen magának másik játékot! Remélem, nem túl kitartó! Ugye nem?... Kelletlenül, morogva nyögök egyet, és átfordulok a hátamra, ahogy keresztbe fekszek éppen ágyamon, meztelenül, csíkos takaróm a derekam köré tekeredve, arcomba lógó hajjal. Szemem lehunyva hagyom, és reménykedve várom a gyerek távozását verandámról.
Egyáltalán hány óra lehet ilyenkor?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363038#post363038][b]Adam Kensington - 2014.08.19. 23:58[/b][/url]

Ezt nem hiszem el. Komolyan nem. A lányka csak kiabál meg dörömböl tovább. Ha pedig még ez sem volna elég, hallom és észlelem, ahogy megpróbálkozik belesni egy-egy ablakon, sőt, még meg is zörgeti az egyiket. Fogalmam sincs, mit akarhat, viszont egyáltalán nem hat rémültnek vagy bajbajutottnak a szólítgatás. Egyszerűen csak bebocsátást akar nyerni. De minek? Nem ismerem Őt. Annyi biztos, hogy nagyon kezd elegem lenni.
Megint mordulok egyet, és laposakat pislogva nyitom fel a szememet. Borzalmasan kitartó a kölyök. Fújok egy keményet, és felülök az ágyamban, majd kihúzódik a szélére és felkelek. Tógaszerűen dobom magam köré a paplanomat, és mezítlábas lépteimet kelletlenül veszem egymás után, miközben kisétálok a hálómból és indulok le a lépcsőn. Ahogy áthaladok földszinti folyosómon, látok egy fénycsíkot a padlóra vetülni a nappaliban. Utálom, ha ilyen hanyagul van behúzva a függönyöm, de most ez sem tud izgatni. Túl tompa vagyok. Nem csak amiatt, mert felébresztettek mély álmomból, hanem egyáltalán azért, mert nappal van. Nem bírom elviselni.
Odacammogok az ajtómhoz, szűk szemekkel figyelem egy ideig, ahogy bele-bele rezdül a hívatlan látogató heves bejutási vágyába, majd torkot köszörülök.
- Megkérlek, hogy távozz. - szól ki rekedt hangom a házam áldott sötétjéből tartózkodón és monotonon. Alig látok ki a fejemből, sötét tincseim kócosan állnak szanaszét, és csak most veszem észre, hogy mindjárt lecsúszik rólam csíkos takaróm. Egy nyűgös morgással rángatom vissza magamra, és tekerem jobban körbe, így most térdemtől a mellkasomig egészen elfed, ahogy tartom magamon, markolva fehér kezeimmel. Istenem, menjen már el a kislány! Vissza akarok feküdni az ágyamba. Aludni akarok. Keserű vonásokkal hunyom le a szemem az ajtóm mögött ácsorogva nyurga, zilált, álmos és lassacskán hisztissé váló valómban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=363334#post363334][b]Adam Kensington - 2014.08.20. 12:24[/b][/url]

Ó te jó ég. Ez most komoly? Egy nyüsszenésfélével az ajtónak vetem meztelen vállamat, fejemet nekidöntve, és lehunyva a szememet. Lehet, el kéne helyeznem néhány táblát a házamhoz vezető ösvény elején A VÁMPÍR HARAP felirattal. Jó, persze, ez egyáltalán nem lenne okos ötlet, hiszen ettől  a megmozdulástól kezdve csak pár lépés, hogy a helyiek aláírást gyűjtsenek a kilakoltatásomra. Volt már példa rá. Na nem a táblaelhelyezésre, hanem ilyesfajta össznépi egyesülésre. Nem éreztem tőle valami fényesen magamat.
- Nem. - morgom a távozás késleltetésével kapcsolatos kérdésre, aztán komótosan felnyitom a szemem, ahogy erősebben érzem a kislány testének melegét, közelebbről hallom szuszogását és pulzusát, mikor a fülét az ajtómra tapasztja.
- Nem nyithatom ki, de őszintén szólva, nem is szeretném. Tudod, éppen aludtam. - magyarázom meg neki morcosságom okát, noha az nyilván nagy kérdés marad a számára, miért is nem tárhatom ki előtte az ajtót, és invitálhatom beljebb. Megmagyarázni viszont ezt nem feltétlen szándékozom, bár ha van egy kevéske sütnivalója, összerakhatja a képet. Úgy tudom, mostanra már szinte mindenki tud róla, hogy egy vámpír lakik az erdőben.
Szusszanok egy nehezet, és ismét lehunyom szemem, jobb oldalamat az ajtónak vetve tartván. Úgy érzem, itt állva el tudnék aludni. Egyelőre viszont várom, hogy a kis boszorkány elmenjen végre. Rühellném, ha pár perc múlva arra kéne ébredjek, hogy már megint dörömböl.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=364223#post364223][b]Adam Kensington - 2014.08.21. 10:43[/b][/url]

Nem, úgy látszik nem sikerül megvilágosodnia. Mondjuk Ő elég kicsi még, lehet, a szülei óvták a híremtől, vagy egyszerűen csak nagyon gyerek még ahhoz, hogy így össze tudja rakni magában a dolgokat. Hiába az a sok száz évnyi tapasztalat, azzal még mindig gondban vagyok, hogy mérlegeljem az emberek felfogó- és helyzetfelmérő képességeit, főleg, ha ilyen fiatalok. Bár meg kell valljam, nem is sokat foglalkozom a témával. Mindig igyekszem egyszerűen fogalmazni, azt bárki megérti. Ennél jobban nem igazán töröm magam.
Szusszanva elmosolyodok a kislány okfejtésén arra vonatkozólag, miért áll ilyen értetlenül a napközbeni szunyókálásom felett. Nem, nem parancsolt rám senki, hogy aludjak délután, és azt sem tiltották, hogy ajtót nyissak idegen gyerkőcöknek. Szórakoztat, ahogy elképzelek egy ilyen jelenetet. Mégis, ki merne nekem ilyen ukászokat kiadni? Hm... Jó, mondjuk Kíra talán igen.
- Kedves tőled, de tudom, hogy kell kinyitni... - mormogom az ajánlatra, miközben fejemet még mindig oldalvást az ajtónak döntve tartom, szemeim továbbra is lehunyva.
- De nem fogom kinyitni, mert nem bírom a napfényt, és most, ha megengeded, visszamennék végre az ágyamba. Én nappal alszom és éjjel vagyok ébren. - magyarázom álmos, rekedtes hangon, markolva magamon rám tekert takarómat, és már nagyon-nagyon várom, hogy a lányka elkotródjon végre. Nagyon remélem, nem kényszerít arra, hogy durván bánjak Vele, vagy hogy rá kelljen ijesztenem. Hallom és érzem rajta, hogy tiszta, gyermeki érdeklődés és jószándék vezérli. Nem akarnék otromba lenni Vele, de már nehezen tartom magam. Egyre rosszabbul vagyok.
- Menj el, kérlek... - szólítom fel ismét, kimért lágysággal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=366985#post366985][b]Adam Kensington - 2014.08.24. 10:36[/b][/url]

A lány hangja nyomán dübörögni érzem füleimet, a fejemet pedig fájdalmasan lüktetni. Fogja már be a száját... Menjen már el innen... Nyűglődőn morogva állok az ajtó túloldalán, markolva magamon takarómat, és csak hallgatom a szövegelését. Legjobb lenne itt hagynom és visszafeküdnöm, azonban volt már szerencsétlenségem ilyen kis pukkancsokhoz. Ezek nem tágítanak. Ezek nem mennek el csak úgy. Próbálok először mindig kedves, szép szavakkal hatni. Utána jön a többi, ha azok már nem segítenek. Sajnos, úgy áll a helyzet, hogy valószínűleg erre hamarosan sor kerül...
Ahogy nekiáll hisztizni, hogy ne csináljam már, keményet fújtatok, felemelem fejem az oldalvást ajtóra támasztottságból és szembe fordulok a bejárattal. Már nyílik a szám valami durvább hangvételű kiszólásra, amikor megérzem a lányon az ijedtséget. Azonban ezt nem én idéztem elő. Legalábbis nem közvetlenül. Valami történt Vele odakint.
- Jól vagy? - kérdezem lágy hangon, összevont szemöldökkel, miközben fehér kezem az ajtóra simítom és így hallgatózom, figyelek. A neszek, az illatok és a rezdülések segítségével próbálom feltérképezni, mi lelte a kölyköt, de nem igazán tudok rájönni. Annyit szűrök le, hogy guggolva dülöngél a verandámon. De miért? Ez nem csel, hogy előcsalogasson. Tényleg megrémült valamitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=367064#post367064][b]Adam Kensington - 2014.08.24. 12:32[/b][/url]

Fogalmam sincs, mi lelte a kislányt. Valami hirtelen nagy változást idézett elő a hangulatában, ám sajnos elképzelésem sincs, micsoda. Sírni készülő hangon felel nekem, teljesen lelombozódva, elkedvtelenedve, szomorúan. Pompás. Igazán pompás. De legalább elmegy. Bejelenti, és hallom, hogy valóban így tesz. Nem felelek neki. Nyilván örülnöm kéne a távozásának, azonban koránt sem vagyok elégedett. Igen, mehetek végre aludni, csak kérdés, így milyen lesz az álmom. Nem mondanám, hogy lelkiismeret furdalás, amit érzek. Nem hiszem, hogy tudok olyat. Egyszerűen csak nem szeretem elkeseríteni az embereket, vagy bármilyen fájdalmat okozni. Főleg nem ilyen kisgyerekeket letörni.
- Rohadt élet... - mordulom fáradt csöndesen, feszülő ajkakkal, és belerúgok egyet az ajtóba. Mindig ezek a képtelen helyzetek. Pár napja az a vérben fürdő kis srác a sziklákon, most meg ez. Kellett nekem egy tanoda mellé költözni. Hemzsegnek itt az ártatlan gyermekek, akik csak arra várnak, hogy a puszta létezésemmel lelki sérülések hadát okozzam nekik.
Ingerülten feljebb rángatom magamra a takarómat, és indulok vissza az emeletre, miután a lány csalódottan elhagyta a verandámat. Ahogy a hálómba érek, bedőlök az ágyamba, és nyögök egyet. Ma aztán már baromira nem ajánlom senkinek, hogy idetolja a képét naplemente előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=376237#post376237][b]Adam Kensington - 2014.09.02. 19:48[/b][/url]

Egyik este, mikor a lány elaludt már, én pedig kimásztam mellőle az ágyból, elindulva szokásos sétámra, észrevettem, hogy a kutyája a közelben van. Nyilván várta, vigyázta Kírát. Megpróbáltam olyan barátságos lenni, amennyire tőlem tellett, és odamentem hozzá, azonban rám morgott, megugatott és eliszkolt. Az ebekkel mindig így járok. Tartanak tőlem, ahogyan egy csúcsragadozótól illik. De előfordult már a történelem során, hogy sikerült egy-egy kutyával békés viszonyt kialakítani. Talán majd a lány állatával is összejön. Minden esetre pár naponta megpróbálom.
Most viszont az ágyamban heverek, fejjel a vége felé, hason fekve, mély álomban. Hiába múlt már el az alkony. Tudvalevő, hogy nagyon szeretek aludni. Eszem ágában sincs hát idő előtt kikászálódni pihe-puha paplanom alól. Az mondjuk már elég ok lenne, hogy kis beszerzőm megérkezett. Tompán elér hozzám a kutyusának -most még talán az átlagosnál is vehemensebb- ugatása és az, ahogyan Ő maga a házba lép. Ám valahogy most ez sem bír rávenni, hogy felkeljek. Mintha a neszezése az álmom része lenne. Az a helyzet, hogy már egy bő órája valami olyan különleges nyugalom ül rajtam, hogy lehet, a tető is rám szakadhatna, az sem igazán zökkentene ki pihenésemből. Nem viszonzom hát Kíra köszönését. Még egy mordulást sem ejtek meg, és semmilyen más módon nem reagálok a házamba toppanására. Én nem...
Ahogy a leányzó a nappalihoz ér és megáll a küszöbön, egy számára ismeretlen férfi fogadja. Egy szőke hajú, fehér bőrű, jelentős alkatú, jókötésű, világoskék inges, sötét nadrágos, lakkozott cipős, könnyeden elegáns férfi. A kanapén ül kényelmesen, combján egy könyvet tart nyitva nagy kezeivel.
- Adam még alszik. - közli kellemes hangján a lánnyal, a kötet lapjait pásztázva. A jelenléte koránt sem kelt idegen hatást. Furcsamód, mintha mindig itt lett volna. Mintha a ház része volna. Igazából... mintha mindennek a része volna. Olyan természetes, jóleső légkör övezi, mint egy ódon fát vagy egy ősrégi kastélyt.
- Kihez van szerencsém? - emeli fel fejét, és tekint rá Kírára, miközben becsukja az ölében heverő könyvet. Kék szemei még az enyémeknél is áthatóbban, sejlőbben fénylenek. Lágy vonásokkal figyeli az érkezettet, közben helyezkedve kicsit ültében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=376472#post376472][b]Adam Kensington - 2014.09.02. 23:37[/b][/url]

Az ismeretlen, jóképű férfi finoman megemeli alig létező szemöldökét. Jó, igazából teljesen normális szemöldöke van, csakhogy olyannyira világos, hogy pl. az én feketémhez képest szinte nem is létezik. Elég az hozzá, így fejezi ki békés meglepettségét azzal kapcsolatban, amit Kíra kislányosan odavet neki. Ám kivár, nem mond erre semmit, hiszen ahogy sejti, azért nem marad ez ennyiben.
- Arend. - szolgál egy névvel a névért cserébe, noha ennél többre lett volna kíváncsi. Esetleg arra, kicsodám a lány, milyen kapcsolatban állunk, mi dolga most itt és hasonlók. Bár természetesen vannak elképzelései, amelyek -mint mindig- meglehetősen közel állnak a valósághoz.
Miközben bemutatkozik, felemelkedik a kanapéról, így pedig szembeötlővé válik nem éppen elhanyagolható termete. Részemről bár eléggé nyurga vagyok, ez az illető még nálam is magasabb néhány centivel, ráadásul jóval erőteljesebb testfelépítésű. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy hegyomlás.
- Igen. - feleli szelíden Arend a leányzó kérdésére, mely szerint rendjén való-e, hogy ilyenkor én még aludjak, ám a választ már szinte csak Kíra hátával közli. A férfi csípőre teszi kezeit, elmosolyodva a szeleburdi teremtésen, aki így tovalibbent Tőle, majd fogja az olvasgatott könyvet és indul vele a polchoz, visszatenni a helyére.
Velem mindeközben annyi történt, hogy a hasamról az oldalamra fordultam. Álmomban általában nem lélegzem, hiszen nincsen szükségem rá, ám mivel már nem alszom olyan mélyen, elkezdek öblösen szuszogni. Nagy mellkasom jelentősen emelkedik, majd süllyed vissza, ahogy heverek ágyamon, egyik lábam kissé felhúzva, arcomba lógó hajjal, csak a csípőmre tekeredett paplanomtól fedve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=377261#post377261][b]Adam Kensington - 2014.09.04. 00:09[/b][/url]

Azt hiszem, kis beszerzőm a szobámba érkezett. Hallom, ahogy óvatosan közelít, és érzékelem, hogy fölém hajol. Haja vége megcirógatja karomat. Minden lélegzettel édes illatát szívom magamba. Teste melege, közelsége jó érzéssel tölt el. Mint mindig. Ajkaimat elnyitom kissé, ahogy csókot lehel rájuk. Némán élvezem arcomba lógó tincseimet eligazító érintéseit, és hallgatom kedves, ébresztgető szavait. Azonban mondandója második fele már nem igazán jut el a tudatomig. Éppen csak a fülem mögé puszil, mikor szusszanva mosolyodom el, kinyitom szemem, egy pillanatig gyönyörködve abban a bizonyos igen kellemes látványban, aztán hosszú karjaimmal Kíráért nyúlok, lágy eréllyel magamra rántom, átölelem, és átfordulok Vele, szépen másik oldalamra téve. Csöndes puffanással érkezik a puha ágyra, keresztbe fekve rajta, ahogyan én. Behajolok fölé, és nyakába csókolok, majd hirtelen...
- Várjunk csak, mit mondtál?... - kapom fel a fejem, közelről nézve le rá.
- Vendégem? Milyen vendégem? - vonom össze sötét szemöldökömet.
- És... mit hoztál nekem? - kérdezek rá erre is, ellágyuló hangon. Noha az most sokkal jobban izgat, milyen vendégről beszél, az is érdekel, mit szeretne adni nekem. Ráadásul tudom, ha ezt a bejelentését figyelmen kívül hagytam volna, az nem esett volna jól neki. Azt meg nem érdemes kockáztatni.
Az említett vendég mindeközben a polcaim tartalmának megcsodálásáról áttért a hangszereim felé. Nem nyúl hozzájuk, csak szemléli őket, arcán finom mosollyal. Ezt követően a konyhába sétál, és megáll a sakktábla fölött, áttekintve a játékállást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=377933#post377933][b]Adam Kensington - 2014.09.05. 00:08[/b][/url]

Egy kavics. Pompás. Egyre csak gyarapodik a gyűjteményem. Részemről nem feledkeztem meg a tollról és azt is egészen pontosan tudom, hogy a Keats kötetemben préseli a lány a csodaszép virágait. Dobozt viszont nem fogok nyitni ezeknek a holmiknak. Nincs szükségem ilyesmire. Ez meglátszik a házamon. Minden szanaszét hever az otthonomban, látszólag rendezetlenül, pedig mindennek megvan a maga helye. Ennek a kőnek például a kandalló tetején lesz.
- Örülök, hogy így gondolod. - bólintok az erdei menedékkel kapcsolatban.
- Köszönöm. - hálálom meg a csinos kavicsot először szóban, aztán cselekedettel, lágyan csókolva meg kis beszerzőmet. Ebben elmerülök kissé, ám aztán engedem szóhoz jutni, hiszen egy vendégről beszélt az előbb.
Ahogy elmondja, milyen nyugodtan üldögélt nálam az illető, összevonom szemöldökömet, ám az nyomban felszökik homlokom felé, ahogy kiejti a nevet. Egy ziháló lélegzetvétel szakad ki belőlem, miközben tekintetemben egész különös, megrendült fény világlik fel. Szinte elfátyolosodik. Ajkaimat szóra nyitom. Meg akarom ismételni a kimondott nevet. De csak addig jutok, hogy finoman kitárjam a szám. Maradok hát így, elnyílt ajkakkal, jelentősen kapkodva a levegőt, szemeimet úgy járatva Kíra arcán, mintha olvasnék róla.
Végül bólintok egyet a lánynak, hogy megértettem, amit mondott, nyomok egy puszit a homlokára, és kipattanok mellőle az ágyból, magamra kapva csíkos köntösömet, az ajándék kavicsot odatéve a kandallóra, és lendületesen sétálok ki a hálómból. Hamarosan magam mögött tudom a lépcsőfokokat, és a nappaliba érek. Ott sehol senki. Lélekszakadva indulok hát a konyha felé, melynek küszöbén megtorpanok. A szőke férfi ott áll, nekem háttal, a sakktáblát nézegetve. Meg-megrezdülő pillákkal, lélegzetvisszafojtva figyelem Őt. Izgatottságomban még szemfogaim is előbújtak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=383177#post383177][b]Adam Kensington - 2014.09.12. 19:44[/b][/url]

Fényes nappal lévén már réges-régen az ágyamban szunyókálok. Lefekvés előtt odanéztem még zilált vendégemre, aztán eltűntem a hálószobámban. Ennek már több órája. Éppen mély, édes álomban heverek egy szál semmiben paplanom alatt, amikor észlelem a lenti történéseket. Azonban csak akkor ébredek meg, mikor a tányér ripityára törik. Szemem felpattan. Nyűgösen mordulok egyet, és felülök az ágyamban.
Hamarosan megjelenek a konyhám küszöbén. Rajtam egy puha, térdem alá érő, majd' száz éves köntös, semmi más. Egy ideig figyelem a mosdókagyló fölé görnyedt férfit, aztán mezítlábas lépteimmel beljebb sétálok, majd megállok a sakktáblám mellett, jó másfél méterrel Warren mögött.
- Gyógyszereket sajnos nem tartok. - közlöm csöndesen, rekedtes hangomon. Pedig jól jönne neki valami gyomornyugtató vagy egy fejfájás csillapító. Nem mintha nem volna már az is figyelmes dolog a részemről, hogy tartós ételekből betáraztam, hogy a hozzám betérő embereket legyen mivel kínálnom. Vagy legyen mivel kiszolgálniuk magukat, ahogy Kíra szokta. Azonban úgy tűnik, bővítenem kell a repertoáromat. Kötszerem akad, gyógyszerem viszont tényleg nincs. Majd szerét ejtem a beszerzésének. Majd. Valamikor. Jelen pillanatban azon vagyok, hogy ne üljön túl fájdalmas kifejezés az ábrázatomon amiatt, hogy fényes nappal itt állok a konyhámban, ahelyett, hogy az ágyamban heverésznék. Minden áldott perccel egyre nyomorultabbul érzem magam. Mondhatom, szép kis páros vagyunk. A másnapos és a nappaltól szenvedő. Fáradt vonásokkal, félig arcomba lógó hajam mögül figyelem a férfit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=383468#post383468][b]Adam Kensington - 2014.09.13. 00:06[/b][/url]

Megvárom, amíg eldönti, el mer-e fordulni a mosogatótól. Csöndesen szemlélem csupa mocsok, zilált alakját. Háttal áll nekem, így nem látja, de bólintok, ahogy biztosít róla, megmarad a gyógyszerek nélkül is. Úgy legyen! Szemébe nézek, mikor végül felém fordul, ám csak egy pillanatra tehetem, hiszen hamar lesüti tekintetét konyhám padlójára. Fejem kissé oldalra biccentve figyelem Őt. Kisvártatva érkezik kérdése. Tudni akarja, szánalmas volt-e az éjjel, ahogy öklendezett a földön fetrengve, és végül könnyek közt aludt bele kellemetlen, fájdalmas részegségébe.
- Nem. - adom meg őszinte feleletem csöndesen. Egészen másként gondolkodom arról, mi a szánalmas. Ő nem volt az. Ő elkeseredett, bánatos és meggyötört volt, aki az ital okozta kínokba fojtotta problémáit, bármilyen különösen megoldásnak hangozzék ez. Mindenki úgy kezeli a gondjait, ahogy tudja.
- De talán akadnak jobb feszültséglevezető módszerek. - hívom fel erre a figyelmét. Főleg saját maga miatt. Nekem nem degradál felkanalazni a földről, Ő azonban pocsékul érzi magát utána. Meg hát, valljuk be, közben is.
Apropó rossz érzések...
- Vissza kell menjek aludni. - jelentem be egy szenvedő szusszanás után.
- Szerintem Te is lazíts még... - javaslom neki, és nem állok neki taglalni, hogy ez alatt azt értem, ne  ugráljon, ne igya ki a csapot, ne falja fel az összes kaját egyszerre és ne törje ripityára a holmijaimat. Mindent csak szépen, nyugodtan, kímélve magát meg a szervezetét. Az önkínzásnak már adott rendesen. Abból elég most egy időre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=384898#post384898][b]Adam Kensington - 2014.09.14. 19:04[/b][/url]

Érdeklődve figyelem a varázslatot, amivel megjavítja a tányéromat. Mindig lenyűgöz a mágia. Legalább annyira, mint a tudomány. A különbség annyi, hogy előbbit én magam nem művelhetem kedvem szerint. Nem mintha bánnám. Ez így van rendjén.
Warrennek haza kellene mennie, nekem meg vissza az ágyamba. Úgy tekintem, ezzel lezsíroztuk a továbbiakat. Látom azért rajta, szeretne még mondani valamit. Bár a szeretne talán erős szó. Mindenesetre örülök, hogy rám néz végre. Csöndesen várom szavait, elcsigázottan pislogva.
Bólintok csupán egy röpkét, háláját hallgatva. Nagyra értékelem, hogy ezt így kibökte, de tisztában vagyok vele, hogy Ő nem akar nagy feneket keríteni a dolognak, így nem reagálok rá egyebet.
- Természetesen. - felelem lágyan. Köztünk marad, persze. Eleve nem vagyok az a pletykás fajta, ilyesmit pedig végképp nem áll szándékomban senkinek kifecsegni. Áthatóan figyelem még az aurort pár hosszú pillanatig, aztán egyszerűen sarkon fordulok, és elsétálok Tőle, vissza a hálószobámba. Nem hiszem, hogy igényt tartana arra, hogy kikísérjem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=385273#post385273][b]Adam Kensington - 2014.09.15. 14:31[/b][/url]

Ahogy a lány kommandózva megközelíti a konyhát, még mindig ugyanúgy lel ránk, mint eddig voltunk. A szőke férfi a sakktábla fölött morfondírozik, én meg átszellemülten figyelem Őt a küszöbről. Így hát -nem meglepő módon- kis beszerzőm töri meg a csendet. Egészen lassan tekintek le rá magam mellé. A kérdésre a vendég is megfordul.
- Nem. - feleli lágyan, mire rákapom a tekintetem, és ekkor Ő is rám néz. A légzésem egészen különös, már-már zaklatott, ahogy a konyhaajtóban állok mezítlábasan, egy szál köntösömben, gyermeki fényű szemekkel figyelve a férfit, révetegen.
- Az embered? - kérdezi, tekintetével intve finoman a lány felé. Röpkén lenézek Kírára magam mellé, majd aprókat bólogatok válaszul. Sok vámpír szinte háziállatként tartja a halandóját, rászoktatva Őt a vérére, egyfajta szolgává téve, és Őket nevezik el emberüknek. Részemről ebben sem követem fajtársaimat. Nekem az emberem nem a csatlósom vagy a kiskedvencem. Nekem az emberem egy szívemnek kiváltképp kedves halandó, akiből gyakorta iszom. Ezt pedig Arend pontosan tudja, ez kérdése szelídségéből is tökéletesen kitűnik.
- Adam teremtője vagyok. - fedi fel a kapcsolatunkat hát kis beszerzőm előtt, hiszen eddig csak a nevét közölte Vele. Így azonban, hogy megtudta a kötődésemet a lányhoz, illendőnek látta tisztázni ezt.
Álldogálok tovább Kíra mellett némán, kellemes megrendülten, rendszertelenül lélegezve csöndesen, csaknem remegőn, mígnem kilépek és Atyám felé indulok, aki erre elmosolyodik, széttárja karjait és fogad engem közéjük. Átölel és szeretettel szorít magához. Kezem a derekára teszem, és lehunyt szemmel szusszanok egyet a vállára, miközben Ő megsimogatja a hátam és fejét oldalra fordítva, halántékon csókol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=390778#post390778][b]Adam Kensington - 2014.09.24. 01:02[/b][/url]

Kibontakozunk az ölelésből, és néhány hosszú pillanatig csak fürkésszük egymás tekintetét, majd elhúzódom a férfitól, el a hűtőm felé. Utánam néz, aztán a küszöbön álldogáló Kírára tekint, elmosolyodva és barátságosan rákacsintva. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy Arend és az én természetemben szinte az egyetlen közös pont a békesség. Egyikünk sem az a nyüzsgő, izgő-mozgó, temperamentumos típus. Ám míg Arend alapvetően kedélyes, én letargikus vagyok. Ő uralja a teret, én belesimulok. Ő kapcsolatot létesít, én megadom magam a kapcsolatlétesítésnek. Ő jót derül magán, ha elront valamit, én morgok, fújtatok és az élettől elmegy a kedvem. Ő világos jellegeket és holmikat visel, én az éj színeit hordom. Ő a fény, én a sötét. Mint az étkezőasztal sakktábláján álló fehér és fekete bábuk.
Kiveszem az egyik fémtartályt a hűtőből meg Kírának egy üveg üdítőt, és átsétálok mindezekkel a nappaliba, hogy ott kényelmesen legyünk. Teremtőm int a lánynak, hogy parancsoljon, csak utána. Amint átértünk a másik szobába, leülünk szép sorban a hosszú, bordó kanapéra. Én Atyám baljára. Töltök neki egy pohárka vért, majd Kírának innivalót, végül kiszolgálom magamat. Felhajtjuk a dús, vörös nedűt, és én szokásomhoz híven egy sóhajjal dőlök hátra, kényelmesedek el, átadva magamnak az érzésnek. Arend azonban csak kellemesen szusszan, megnyalogatva száját és előbújt szemfogait. Ezután kényelmesedik el, hátát a támlának vetve, lábait keresztbe téve, úriasan, miközben én hanyag terpeszemben heverészek köztük, hosszú kezeimet combjaimon nyugtatva, egy szál köntösös valómban.
- Igazán örülök, hogy van embered. - közli velem Teremtőm, mire felemelem a fejem, és ráemelem mámoros tekintetem, kissé feljebb húzódva, kiegyenesedve ültömben, és Kírára nézek a másik oldalamon. Lágy vonásokkal, meleg fényű szemekkel pillantok rajta végig. Agyaram visszahúzódott már szépen, ahogy Atyámnak is.
- És? Megelégedésedre szolgál a vámpírod? - emeli meg világos szemöldökét a férfi, derűsen mosolyogva kis beszerzőmre, miközben felénk eső karját vállam mögé veti a kanapén, ezzel jobban kettőnkhöz fordulva. Engem azért nem kérdez, hogy állok Kírához, mert az, hogy az emberemnek fogadtam, az már mindent elmond számára a viszonyulásomról. Meg úgyis látja rajtam. Nem mintha a lányon ne látná, dehát Vele még nem társalgott eddig. Ráadásul, ha Arend semmiről nem beszélgetne, amivel tisztában van, akkor örökké hallgatna.
Érdeklődőn várom magam is Kíra válaszát, mi a véleménye az Ő vámpírjáról. Nem hallottam még rólam nyilatkozni. Különben mondjuk hivatalosan ilyen titulus sem úgy létezik, mint ahogy most mi használjuk. Azonban nálunk egyenlőek a felek, amennyire csak lehetnek, így ha Kíra az emberem, akkor én az Ő vámpírja vagyok. Ez ennyire egyszerű. Bár tudva levő, nem szeretem megcímkézni a kapcsolatokat, a Teremtő és a Gyermeke, valamint a Vámpír és az Embere viszonyának jelentőségét és elnevezésének létjogosultságát soha nem vitatnám el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=399122#post399122][b]Adam Kensington - 2014.10.05. 20:31[/b][/url]

Miután alkonyatkor felkeltem és magamra vettem köntösömet, leballagtam a konyhába és kivettem a hűtőből egy fémtartályt. Ugyan már nem lenne szükséges itt tartanom készleteimet -hiszen Kíra szerzett olyan mágikus tárolókat, amelyek megőrzik a bennük lévő folyadék minőségét-, már megszoktam, hogy ide nyúlok be értük. A szekrényt különben az emberi fogyasztásra alkalmas ételek miatt bekapcsolva hagytam. Kis beszerzőm elég sokat van nálam, szóval úgy gondoltam, tartok ezt-azt itthon a rágcsákon és konzerveken kívül neki.
Megiszom a kitöltött pohárka vért, élvezem a mámort, majd a sakktáblámhoz lépve mattot adok magamnak, és átvonulok a nappalimba. Most végre rászánom magam, hogy rendbe tegyem a lemezeimet. Az elmúlt napokban, hetekben meglehetősen lefoglalt a Kinseyvel közös boltunk megnyitása. Ilyen kis itthoni ténykedésre nem sok időm maradt. Mert nem volt hozzá kedvem. Most van. Úgyhogy nekilátok. Közben munkazenének felteszek egy Beatles albumot. Ám az örökzöld dallamokba hamarosan egy másik vegyül. Egy ismerős. A házam elől érkezik. Észleltem, hogy valaki ide tart, de hogy még szerenádot is adjon nekem...
Összevonom szemöldökömet, leállítom és félreteszem a tűt a bakelitről, majd elindulok a folyosón, betérve az egyik szobába, ahol kinézek az ablakon, finoman félresöpörve függönyömet. A srác ezt észleli, és felhagy a gitározással. Jön kopogtatni. Ismerős a kölyök. De főleg a gitárja. Neki játszottam a réten. Emlékszem már. Hamarosan az ajtónál vagyok, és kinyitom neki, lenézve rá. Félig arcomba lógó hajú, köntösös, mezítlábas, nyurga valómban állok előtte, és egy árva szót sem szólok, csak nyugodtan figyelem Őt, várva, mit szeretne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=399878#post399878][b]Adam Kensington - 2014.10.06. 23:48[/b][/url]

Lustán pislogok csak lefelé a látogatóra, hallgatva üdvözletét, majd rázok egy komótosat fejemen, ahogy elmondja, reméli, nem ébresztett fel engem. Nem, nem ébresztett fel. Persze, egy szál köntösben vagyok, dehát szoktam így lenni itthon. Kényelmes és itt különben sem zavarok a ledér öltözékemmel senkit. Kírát természetesen főleg nem. A hívatlan látogatók meg magukra vessenek.
Sötét szemöldököm felszökik, ahogy elém tárja, miért jött. Nem kerülgeti a témát a srác, ezt meg kell hagyni. Látom, hogy beles a házamba, de nem zavar. Beengedni mondjuk nem fogom. Igen, meg-megfordulnak itt ilyen-olyan népek, ám azok vagy bajba jutott lánykák és csatak részeg Dwayne Warrenek, vagy kedves és még kedvesebb ismerősök, vagy Kíra, vagy a Teremtőm. A helyes, lelkes, futólag megismert kis zenészpalánták nem tartoznak bele egyik kategóriába sem.
- Mutasd! - adom ki az ukázt rekedt hangomon, most először intézve bármilyen szót hozzá az este folyamán. Mindezt egy buzdító utasítás formájában ejtem meg, majd vállam az ajtófélfának vetem, és kezeimet karba teszem. Végigmérem a verandámon ácsorgó fiút. Halljuk!
Bár volt már példa rá, hogy oktattam ifjakat és kevésbé ifjakat bizonyos dolgokra a történelem folyamán, azonban alapvetően nem szokásom csak úgy gitárleckéket adni annak, aki megkér rá. Viszont érdekel, mit tud a kölyök. Nem csak felkészültségben, hanem hogy mennyire képes eladni magát. Van-e benne annyi alázat felém és a zene felé és annyi önbecsülés saját maga felé, hogy nem égeti itt le magát az éjszaka közepén, az ajtóm előtt, valami gyenge produkcióval. Az előbbi játékából a fejlődéséről és a hozzáértéséről már levontam a következtetéseimet, most azonban nem erre vagyok kíváncsi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=400410#post400410][b]Adam Kensington - 2014.10.07. 23:15[/b][/url]

Mindennel tisztában vagyok, amit elmond nekem. Már leszűrtem ezeket az előző találkozás alkalmával. Nem szólok semmit, csak nyugodt vonásokkal figyelem Őt, várva, hogy rákezdjen. Ahogy nekifog, egyből felismerem a számot. Egy pillanatra lesütöm a szemem, majd visszatekintek rá, figyelve, hogyan tartja a gitárt, miként járnak ujjai, és azt, ahogy elmerül a játékban. Kifejezetten hangulatos ez a kis szerenád az esti verandámon.
Mikor befejezi és rögvest kérdezni meg magyarázkodni kezd, megforgatom szemem és fújok egyet. Nem is annyira az érdeklődésre, mint arra, hogy egyből nekiáll felhozni a saját hibáit, csak hogy nehogy én tegyem meg. Dehát nem ezért van itt? Nem a véleményemre kíváncsi? Mindegy, a szusszanással ki is fújom magamból ezt a kis fennakadást. Hallgatom a további csacsogását. Hamar ráébred, hogy nem muszáj ennyit beszélnie. Nem mintha egyébként bajom volna ezzel. Nem zavar, ha valaki mondja és mondja a magáét, csak azért, hogy járjon a szája. Komolyan nincs az ilyesmivel gondom, amíg nem várják el tőlem, hogy hasonlóan tegyek.
- Mindjárt jövök. - jelentem be, visszalépek házamba és becsukom magam mögött az ajtót, aztán alig bő egy perc múlva már nyitom újra, ám immáron felöltözve. Fekete ing, sötét nadrág. A szokásos viseletem. Viszont mezítláb vagyok. Minek vennék cipőt? Csak a verandámra akarok kijönni a sráchoz. Köntösben nem illett volna ezt megtennem, így azonban mindjárt más.
- Egész jó volt. - véleményezem először ilyen tömören az előadását, miközben bezárom magam mögött az ajtót, és indulok verandám széle felé, ahol lazán helyet foglalok, egyik lábam lelógatva róla, a másikat behajlítom, és térdemre vetem karomat. Várom magam mellé a srácot.
- Nem emelném ki a hibáidat, mert mindegyik csak annak tudható be, hogy most kezdtél ezzel foglalkozni. Egyszerűen folytatnod kell a gyakorlást. - vonok vállat, figyelve a fiú meg a gitár kettősét, félig hajam takarásából. Körbetekintek aztán a békés, éjszakai vidéken.
- Tetszik, amit kihoztak az alapomból. - jelentem ki csöndesen az imént meghallgatott számmal kapcsolatban, miközben nyugodtan fürkészem a környéket régi fényű szemeimmel. Nem, nem beszélek félre. Amit mondtam, az pontosan azt jelenti, amit. Tőlem ered a dal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=400738#post400738][b]Adam Kensington - 2014.10.08. 19:54[/b][/url]

- A tanulás korai fázisában vagy, amikor még a legtöbb rontás egyszerűen a tapasztalatod hiányából adódik. Fejlődnie kell a technikádnak, az utad azonban jó. Nincs gond se a tartásoddal, se a hangszerkezeléssel, se a ritmusérzékeddel, se a zeneiségeddel, se a koncentrációval, se a hozzáállásoddal. Ha ezekkel nincs gond, akkor mondhatjuk, hogy semmi gond nincs. - fejtem ki bőven, hogyan értem azt, amit elmondtam.
- Elég, ha néha megmutatod, mennyit fejlődtél. Nincs szükséged gitárleckékre. Képes vagy autodidakta módon tanulni. - véleményezem a srácot, fürkészve közben gyermeki, lelkes vonásait. Van, aki nem tudja egyedül elsajátítani a fortélyokat. Van, akinek szüksége van rá, hogy mellette legyenek, figyeljék és okítsák. A fiú nem tartozik közéjük. Ahogy mondtam, jó, ha olykor odaáll egy szakértő elé az aktuális tudásával, ám ennyi bőven elég neki. Nem tudom, szavaimból kitűnt-e, hogy ezt a szerepet simán vállalom. Remélem, igen!
- Nem hinném, hogy mindegyikhez. - rázom meg finoman a fejemet a kifakadása nyomán. Persze, tudom, hogy túloz. De különben tény és való, hogy sok olyan szerzemény fűződik hozzám, amely végül meglehetősen nagy sikert aratott, vagy épp egyenesen klasszikussá lett.
Ha jól emlékszem, múltkor is ennek a srácnak említettem egy-két példát arra, milyen alkotások születésében segédkeztem. Igen, már emlékszem, az általam talán legjelentősebb tartott ilyen behatásról, a Szentivánéji álom ihletéséről számoltam be neki. Mondjuk meglehet, nincs tisztában vele, hogy nem árulom ám el ezeket a háttértörténeteket úton-útfélen bárkinek. Nem tudom, mi alapján választom ki, kinek mondom el. Van, akinél csak úgy jön. Mint ennél a srácnál. Különben nem kenyerem sem a kérkedés, és az sem, hogy ezzel némileg talán csorbítsam az említett művészek hírnevét. Nem véletlen járultam hozzá a munkásságukhoz. Nem véletlen adtam oda nekik a saját alkotásaimat, hogy tegyenek velük, amit akarnak. Úgy gondoltam, rászolgáltak és kihozzák belőle a legjobbat. Eddig még nem csalatkoztam. Kiváló példa erre az imént játszott szám is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418299#post418299][b]Adam Kensington - 2014.11.08. 21:17[/b][/url]

Valahogy nem sikerül úgy lejátszani a dallamot, mint ahogy a fejemben volt. Néha, ha csak benyomás, sejtelem szintjén kezd el szólni valami bennem, akkor ez elő szokott fordulni, és ez meglehetősen bosszant. A végére pedig már annyiszor próbálom lejátszani a hangszeremen, hogy kiszáll belőlem a zene, ami alapból megfogalmazódott. Összekeveredik mindazzal, ami felszínre került és egyszerűen elveszítem az eredeti elképzelést. Kiábrándító. Ilyenkor mindig csak remélni merem, hogy váratlanul ismét rám talál az a dallam valamikor.
Lemondóan fújok egyet, és szórakozottan simogatom még fehér elektromos gitáromat hosszú ujjaimmal, bús szemekkel pislogva magam elé a dohányzóasztalra. Nem vagyok kifejezetten szomorú emiatt az egész miatt, arról már réges-rég leszoktam. Az viszont biztos, hogy jól nem esik. Sóhajtva pillantok el az ablak felé és a függöny mellett beszüremlő gyér fény ráébreszt, hogy bizony hamarosan felkel a nap. Ideje ágyba bújnom. Simítva eresztem le fehér kezemet a húrokról, készen rá, hogy eltegyem hangszeremet és aztán majd magamat is estére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418313#post418313][b]Adam Kensington - 2014.11.08. 21:58[/b][/url]

Miközben felállok és helyére rakom hangszeremet, észlelem, hogy valaki közeleg. Valaki nagyon sebesen közeleg, már egy emberi léptékhez képest. Összevont szemöldökkel fordulok a nappali bejárata felé, és hallom, ahogy berúgják az ajtómat. Mi a jó...? Figyelem, ahogy a felkelő nap fényét a folyosóm padlójára veti, miközben az ismerős illatból, légzésből megállapítom: Dwayne Warren érkezett meg hozzám.
Egyelőre nem mozdulok a kanapém mögül. Úgysem mehetnék a férfi elé, hiszen rögtön megégnék. Felelni pedig nem fogok neki a megszólításomra, ha már egyszer ilyen -enyhén szólva- durván és udvariatlanul rontott be hozzám. Valamiért nagyon ingerült. Több, mint ingerült. Ki van kelve magából. Az okáról viszont még csak sejtelmem sincs. Várom, hogy rám találjon. Elbújni természetesen nem fogok, szóval nem lesz neki nehéz. Ráérősen a kanapém elé sétálok, valahová a nappali közepére, hallgatva a közeledő, kemény lépteket. Nyurga alakommal, fekete ingben és sötét farmerban, mezítláb álldogálok a melegszínű szőnyegen, a szoba bejáratát fixírozva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418333#post418333][b]Adam Kensington - 2014.11.08. 22:23[/b][/url]

Mielőtt még megérkezne hozzám, hallom, ahogy széttör valamit a folyosón. Fájdalmasan hunyom le a szemem, szusszanva egyet. Ez remek. Igazán remek. Felnyitom aztán tekintetem, és figyelem a vadkanként becsörtető férfit, aki a szétbarmolt bútordarabom egyik lábával fenyeget engem, mintegy azzal kecsegtetve, hogy karóként fogja azt a szívembe szúrni. Rezzenéstelenül állok előtte, és hallgatom fröcsögő, dühödt szavait, melyek egyre határozottabb homlokráncolásra késztetnek.
- Szeretném, ha azt letennéd és utána talán beszélhetünk, akármiről legyen is szó... - mérem végig Őt, rekedtes hangú szavaim közben, amelyek szokásosan csöndesek bár, élük jóval jelentősebb, mint máskor. Hiszen nem igazán vagyok elragadtatva a helyzettől. Mégis mit gondol, hogy így rám tör? Rosszul vagyok az ilyen modortalan viselkedéstől. Ráadásul erőt kell vegyek magamon, hogy ez a jelen esemény ne idézze fel bennem azt a számtalan alkalmat, amikor egyesek vagy épp tömegek gondolták úgy, hogy a nyomorult vámpírra akármikor ráronthatnak és megszentségteleníthetik az otthonát. Megteszem Dwaynenek azt a szívességet, hogy ezeket az eseteket nem hozom gy kalap alá a jelenlegi helyzettel, szóval Ő meg lesz szíves azt megtenni nekem, hogy lerakja azt a hülye fát, vagy elveszem Tőle...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418344#post418344][b]Adam Kensington - 2014.11.08. 22:59[/b][/url]

Hogy micsoda? Ó, szóval... csak nem? Ah... Rohadt élet.
Felhagyok szemöldököm összehúzásával és feljebb szegem kissé államat, ahogy rájövök, miről lehet szó. Így már teljesen összeáll a kép. Így már értem, miért áll előttem a férfi ezzel az ágyból kipattant külsővel, egy karót markolva, reszkető idegként. Nem akarom megvárni, amíg megindul felém a fegyverével. Zokon veszem az olyasmit. Úgyhogy inkább egy pillanat alatt kikapom a kezéből és már a helyemen is vagyok ismét. Félredobom a bútorlábat, valahol a kanapém mögött landol, koppanva, és gurul még hátrébb, a függöny aljába ütközve, meglibbentve azt.
- Álmodtál rólam, Dwayne? - szegezem neki a kérdést, próbálva megtudni, honnan veszi, hogy csináltam valamit az agyával. Egyelőre nem állok neki magyarázkodni vagy mentegetőzni. Tehet nekem egy szívességet...
- Álmodtál rólam valami... szokatlant? - emelem meg fekete szemöldökömet lágyan, miközben fehér kezeimet magam mellett lógatva, laza terpeszemben állok a dühödt férfi előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418382#post418382][b]Adam Kensington - 2014.11.08. 23:26[/b][/url]

Figyelem, ahogy a fegyverelvételt követő megingás után szavaimtól ismét elborul az agya, ha nem még inkább. Ezt igennek veszem. Álmodott rólam. Olyasmiket álmodott, amiket valószínűleg nem szeretett volna. Hm. Ahogy elnézem a fújtató aurort, sejtem, mi következik, és bár simán megtehetném, hogy félreállok az útjából, hagyva, hogy elvágódjon szépen, azonban egy részről, úgy érzem, szükséges levezetnie ezt az őrült indulatot; más részről pedig én sem őrzöm megszokott nyugalmamat. Hogy is mondjam? Nem vagyok boldog, tekintve, hogyan robbant be hozzám és hogy rám szegezte azt a rohadt karót.
Nem lépek hát el, amikor végül nekem ront, és nem verek gyökeret a lábaimmal, hogy ne dönthessen el. Igenis hagyom, hogy ahogy nekem jön, elsodorjon, és pár lépés után hátravágódom, átesve a dohányzóasztalon. Fejem és vállam a kanapé háttámlájának ütődik. Egyik kezemmel megmarkolom a lendülettől rám esett, bőszült férfi haját, és rávicsorgok előbújt agyaraimmal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=418419#post418419][b]Adam Kensington - 2014.11.09. 00:03[/b][/url]

Egyik karja a gyomortájamba fúródva, a másikkal nyakamat szorítja le. Lábaink kapálódznak, csúszkálva a dohányzóasztalon, rúgva a másikat, lelökve mindent a felszínéről. Warren megretten fogaimtól és elkapja fejét, amitől a kezemben marad a haja egy része. Észlelem, hogy ütni készül. Egy töredék másodpercig hezitálok, hogy engedjem-e bevinni találatot, ám az utolsó pillanatban félrerántom a fejem, így az auror a kanapéba bokszol.
Kívülről valami egészen brutálisnak hathat ez a jelenet, hiszen a férfi testfelépítése és alakja igen markáns, az én hosszú alkatom úgyszintén eléggé jelentős, heves mozdulatainkat pedig féktelen indulat hatja át. Persze, nem csak külső szemlélőnek lehetne durva a helyzet, hanem résztvevőként is az, azonban az igazsághoz hozzá tartozik, hogy elég hamar véget vethetnék ennek. De nem akarok még egyelőre. Miért úszná meg a baromságait Dwayne Warren mindig annyival, hogy kedvesen és nyugodtan leszerelem, kettőnk helyett oldva meg egymagam a helyzetet? Nem. Most az egyszer -és talán nem utoljára- nem így lesz.
- Szállj le rólam... - sziszegem ki nyögve agyaraim közül, pulóvere nyakát markolva. Mondtam már neki hasonlót, még a megismerkedésünk estéjén a pubban. Csak akkor képletesen szóltam. De akkor is felhúzott, ahogyan most is. Ezt azért nem sokan mondhatják el magukról.