A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

... Dwayne pedig épp úgy alszik másnap kora délutánig, ahogy Adam a kanapéra fektette. Néha felnyög vagy álmában összefüggéstelenül mormogni kezd,  egyszer pedig olybá' tűnik, mintha holdkóros álmában feltápászkodni készülne, sikertelenül. Ettől eltekintve azonban mozdulatlanul hever a nappaliban, sápadtan és mocskosan, a hajában apró falevelekkel és fűszálakkal, akár egy groteszk bútordarab.

Dübb dübb dübb dübb dübb...
Fájdalmasan felnyög, zsibbadó keze a szemére kúszik. Az agya nyughatatlan szívverése ütemére lüktet, olyan érzést keltve, mintha jégcsákánnyal igyekezne kiszabadítani magát a férfi halántékán keresztül. A szeme előtt halovány fényfoltok imbolyognak, ám, hogy ezt képzeli vagy a valóságban is léteznek, nem tudná egyértelműen megmondani. Hosszasan szusszan majd nyel egyet. a szájában kesernyés, ocsmány íz terjeng, a gyomra kavarog, a feje sajog és szédül.
Ő pedig semmire sem emlékszik.
Hosszú ideig fekszik mozdulatlanul, egyik kezével a szemein, ahogy a migréntől szenvedő betegek szoktak, rettegve a feje megmozdításától is, ami görcsös fájdalommá válhat. Az agya nagyon lassan legózza össze a képet, és bár fogalma sincs, hol van és hogy került oda, nem is érdekli igazán. De az az íz... nem az első eset, hogy így ébred, így a reumásan vánszorgó gondolatai ellenére is egész hamar felfogja, mitől került ebbe az állapotba.
Soha, de soha, de soha többet...
Egy szusszanással ül föl. A másik kezét a hasára szorítja, émelyegve pislog bele a szoba félhomályába. A takaró a válláról az ölébe hullik, lassan lenéz a megkopott textilre. Olyan... sötét és vörös itt minden. Olyan... olyan...
Majd bevillan. Fák, erdő, valami csattanás. Egy cipő. az a kusza, rendezetlen haj és azok a hullaszínű kezek. Rémlik az érzés, ami arra kényszerítette, hogy ennyire csúnyán kiüsse magát, majd egy furcsa, megmagyarázhatatlan indulat. Semmi több. Abban azonban egyre biztosabb, hol lehet.
Ó anyám...
Sárgászöld nyálkát hány a parkettára. A teste görcsösen összerándul a hirtelen erőfeszítésre, egy ideig ismét teljesen mozdulatlan marad. Háborgó gyomra azonban csillapodni tűnik, ennek pedig hálás, ó, nagyon hálás. Hunyorogva sandít föl ismét, hogy a szemét lassan végighordozza a szobán.
Sosem járt még itt, azonban szinte biztos benne, hogy ez az a hely. A bal keze akaratlanul is a nyakára téved, véres, szétmarcangolt fognyomokat keres rajta, ezt persze nem talál. Újabb pár mély levegővételt követően szánja rá magát a felállásra, mindezt nagyon, nagyon lassan.
Egy félholt sebességével lépi át az ocsmány tócsát és egyenesedik föl. A feje kóvályog, a szája pedig kiszáradt, jelenleg pedig gondolkodás nélkül ölne bármilyen folyadékért, az állapot azonban percről percre egyre.. elfogadhatóbb. Fázva összébb húzza magát, hunyorog és szipog, tanácstalanul bámul maga elé... majd megpillantja a cetlit. Lassan hajol le érte, hosszasan fókuszál, mire sikerül elolvasnia.
Nem tud mást tenni: szenvedve felnevet.
Hát így lesz oda a világ dicsősége, állapítja meg, a fecnit visszadobva a dohányzóasztalra. Szégyellhetnéd magad, Dwayne Eric Warren, te patetikus idióta, odáig jutották, hogy a vérszopó szedett össze és nála csöveztél egész éjjel, akár egy út széli... Végigtapogatja a ruházatát, a zsebében megtalálja a pálcáját, ami egy újabb isteni csoda folytán se nem tört össze, se nem állt bele az oldalába az éjjel. Az intéssel takarít föl maga után. Mennyire lovagias.
Köhög egyet, bukdácsolva kerüli meg az asztalt, hogy felderítő útra induljon a házban. Nem igazán néz körbe, ahhoz sem gusztusa, sem hangulata. Hamar rátalál a konyhára, nem vesződik pohárral, gy ragadozó mohóságával veti rá magát a vizes csapra - és vét újabb, hatalmas hibát. A víz mindössze egy gyors kört tesz benne, majd ismét visszakérleli magát a külvilágba. Közben pedig egy tányért ügyetlenségében lesodor a földre, ami szilánkokra robban.
Dwayne, szedd már össze magad, te barom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=382919#post382919][b]Dwayne Warren - 2014.09.12. 14:32[/b][/url]

... Dwayne pedig épp úgy alszik másnap kora délutánig, ahogy Adam a kanapéra fektette. Néha felnyög vagy álmában összefüggéstelenül mormogni kezd,  egyszer pedig olybá' tűnik, mintha holdkóros álmában feltápászkodni készülne, sikertelenül. Ettől eltekintve azonban mozdulatlanul hever a nappaliban, sápadtan és mocskosan, a hajában apró falevelekkel és fűszálakkal, akár egy groteszk bútordarab.

Dübb dübb dübb dübb dübb...
Fájdalmasan felnyög, zsibbadó keze a szemére kúszik. Az agya nyughatatlan szívverése ütemére lüktet, olyan érzést keltve, mintha jégcsákánnyal igyekezne kiszabadítani magát a férfi halántékán keresztül. A szeme előtt halovány fényfoltok imbolyognak, ám, hogy ezt képzeli vagy a valóságban is léteznek, nem tudná egyértelműen megmondani. Hosszasan szusszan majd nyel egyet. a szájában kesernyés, ocsmány íz terjeng, a gyomra kavarog, a feje sajog és szédül.
Ő pedig semmire sem emlékszik.
Hosszú ideig fekszik mozdulatlanul, egyik kezével a szemein, ahogy a migréntől szenvedő betegek szoktak, rettegve a feje megmozdításától is, ami görcsös fájdalommá válhat. Az agya nagyon lassan legózza össze a képet, és bár fogalma sincs, hol van és hogy került oda, nem is érdekli igazán. De az az íz... nem az első eset, hogy így ébred, így a reumásan vánszorgó gondolatai ellenére is egész hamar felfogja, mitől került ebbe az állapotba.
Soha, de soha, de soha többet...
Egy szusszanással ül föl. A másik kezét a hasára szorítja, émelyegve pislog bele a szoba félhomályába. A takaró a válláról az ölébe hullik, lassan lenéz a megkopott textilre. Olyan... sötét és vörös itt minden. Olyan... olyan...
Majd bevillan. Fák, erdő, valami csattanás. Egy cipő. az a kusza, rendezetlen haj és azok a hullaszínű kezek. Rémlik az érzés, ami arra kényszerítette, hogy ennyire csúnyán kiüsse magát, majd egy furcsa, megmagyarázhatatlan indulat. Semmi több. Abban azonban egyre biztosabb, hol lehet.
Ó anyám...
Sárgászöld nyálkát hány a parkettára. A teste görcsösen összerándul a hirtelen erőfeszítésre, egy ideig ismét teljesen mozdulatlan marad. Háborgó gyomra azonban csillapodni tűnik, ennek pedig hálás, ó, nagyon hálás. Hunyorogva sandít föl ismét, hogy a szemét lassan végighordozza a szobán.
Sosem járt még itt, azonban szinte biztos benne, hogy ez az a hely. A bal keze akaratlanul is a nyakára téved, véres, szétmarcangolt fognyomokat keres rajta, ezt persze nem talál. Újabb pár mély levegővételt követően szánja rá magát a felállásra, mindezt nagyon, nagyon lassan.
Egy félholt sebességével lépi át az ocsmány tócsát és egyenesedik föl. A feje kóvályog, a szája pedig kiszáradt, jelenleg pedig gondolkodás nélkül ölne bármilyen folyadékért, az állapot azonban percről percre egyre.. elfogadhatóbb. Fázva összébb húzza magát, hunyorog és szipog, tanácstalanul bámul maga elé... majd megpillantja a cetlit. Lassan hajol le érte, hosszasan fókuszál, mire sikerül elolvasnia.
Nem tud mást tenni: szenvedve felnevet.
Hát így lesz oda a világ dicsősége, állapítja meg, a fecnit visszadobva a dohányzóasztalra. Szégyellhetnéd magad, Dwayne Eric Warren, te patetikus idióta, odáig jutották, hogy a vérszopó szedett össze és nála csöveztél egész éjjel, akár egy út széli... Végigtapogatja a ruházatát, a zsebében megtalálja a pálcáját, ami egy újabb isteni csoda folytán se nem tört össze, se nem állt bele az oldalába az éjjel. Az intéssel takarít föl maga után. Mennyire lovagias.
Köhög egyet, bukdácsolva kerüli meg az asztalt, hogy felderítő útra induljon a házban. Nem igazán néz körbe, ahhoz sem gusztusa, sem hangulata. Hamar rátalál a konyhára, nem vesződik pohárral, gy ragadozó mohóságával veti rá magát a vizes csapra - és vét újabb, hatalmas hibát. A víz mindössze egy gyors kört tesz benne, majd ismét visszakérleli magát a külvilágba. Közben pedig egy tányért ügyetlenségében lesodor a földre, ami szilánkokra robban.
Dwayne, szedd már össze magad, te barom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=383177#post383177][b]Adam Kensington - 2014.09.12. 19:44[/b][/url]

Fényes nappal lévén már réges-régen az ágyamban szunyókálok. Lefekvés előtt odanéztem még zilált vendégemre, aztán eltűntem a hálószobámban. Ennek már több órája. Éppen mély, édes álomban heverek egy szál semmiben paplanom alatt, amikor észlelem a lenti történéseket. Azonban csak akkor ébredek meg, mikor a tányér ripityára törik. Szemem felpattan. Nyűgösen mordulok egyet, és felülök az ágyamban.
Hamarosan megjelenek a konyhám küszöbén. Rajtam egy puha, térdem alá érő, majd' száz éves köntös, semmi más. Egy ideig figyelem a mosdókagyló fölé görnyedt férfit, aztán mezítlábas lépteimmel beljebb sétálok, majd megállok a sakktáblám mellett, jó másfél méterrel Warren mögött.
- Gyógyszereket sajnos nem tartok. - közlöm csöndesen, rekedtes hangomon. Pedig jól jönne neki valami gyomornyugtató vagy egy fejfájás csillapító. Nem mintha nem volna már az is figyelmes dolog a részemről, hogy tartós ételekből betáraztam, hogy a hozzám betérő embereket legyen mivel kínálnom. Vagy legyen mivel kiszolgálniuk magukat, ahogy Kíra szokta. Azonban úgy tűnik, bővítenem kell a repertoáromat. Kötszerem akad, gyógyszerem viszont tényleg nincs. Majd szerét ejtem a beszerzésének. Majd. Valamikor. Jelen pillanatban azon vagyok, hogy ne üljön túl fájdalmas kifejezés az ábrázatomon amiatt, hogy fényes nappal itt állok a konyhámban, ahelyett, hogy az ágyamban heverésznék. Minden áldott perccel egyre nyomorultabbul érzem magam. Mondhatom, szép kis páros vagyunk. A másnapos és a nappaltól szenvedő. Fáradt vonásokkal, félig arcomba lógó hajam mögül figyelem a férfit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=383190#post383190][b]Dwayne Warren - 2014.09.12. 19:53[/b][/url]

Kiöblíti a száját a csap fölött, a mosogató széléhez támaszkodva lélegez mélyeket. Ahogy minden halandó ember, aki már tapasztalta a másnaposság nyomorát, ezerszer és egyszer biztosítja magát, hogy többé nem nyúl alkoholhoz. Ezt azonban ahogy a fejfájás csillapodik, mindig hajlamos elfelejteni.
Túlságosan el van foglalva a saját földi gyötrelmeivel ahhoz, hogy hallja a mögé osonó éjlény halk lépteit. A szavai nyomán azonban nem a riadalomtól, hanem a fejébe nyilalló fájdalomtól rezzen össze. Rásandít a válla fölött, az arcán azonosíthatatlan, bizonytaan kifejezés ül, majd visszafordul a mosogató felé. Hosszú másodperceken át mélázik a hányni vagy nem hányni kérdéskör bűvöletében, végül azonban sikeresen meggyőzi gyenge lábakon álló emésztőrendszerét az utóbbi lehetőségről.
   -  Kösz, megmaradok asszem.
Rekedtes hangon beszél, kiegyenesedve végül felé fordul. Rövid ideig állja a vámpír átható tekintetét, le kell sütnie a szemét. Megköszörüli a torkát, egy ideig azon tűnődik, mit kellene mondania.
   -  Nagyon szánalmas volt...am?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=383468#post383468][b]Adam Kensington - 2014.09.13. 00:06[/b][/url]

Megvárom, amíg eldönti, el mer-e fordulni a mosogatótól. Csöndesen szemlélem csupa mocsok, zilált alakját. Háttal áll nekem, így nem látja, de bólintok, ahogy biztosít róla, megmarad a gyógyszerek nélkül is. Úgy legyen! Szemébe nézek, mikor végül felém fordul, ám csak egy pillanatra tehetem, hiszen hamar lesüti tekintetét konyhám padlójára. Fejem kissé oldalra biccentve figyelem Őt. Kisvártatva érkezik kérdése. Tudni akarja, szánalmas volt-e az éjjel, ahogy öklendezett a földön fetrengve, és végül könnyek közt aludt bele kellemetlen, fájdalmas részegségébe.
- Nem. - adom meg őszinte feleletem csöndesen. Egészen másként gondolkodom arról, mi a szánalmas. Ő nem volt az. Ő elkeseredett, bánatos és meggyötört volt, aki az ital okozta kínokba fojtotta problémáit, bármilyen különösen megoldásnak hangozzék ez. Mindenki úgy kezeli a gondjait, ahogy tudja.
- De talán akadnak jobb feszültséglevezető módszerek. - hívom fel erre a figyelmét. Főleg saját maga miatt. Nekem nem degradál felkanalazni a földről, Ő azonban pocsékul érzi magát utána. Meg hát, valljuk be, közben is.
Apropó rossz érzések...
- Vissza kell menjek aludni. - jelentem be egy szenvedő szusszanás után.
- Szerintem Te is lazíts még... - javaslom neki, és nem állok neki taglalni, hogy ez alatt azt értem, ne  ugráljon, ne igya ki a csapot, ne falja fel az összes kaját egyszerre és ne törje ripityára a holmijaimat. Mindent csak szépen, nyugodtan, kímélve magát meg a szervezetét. Az önkínzásnak már adott rendesen. Abból elég most egy időre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=384062#post384062][b]Dwayne Warren - 2014.09.13. 21:43[/b][/url]

Ismét előhúzza a pálcát a zsebéből, továbbra is kínosan kerülve Adam pillantását. A tányér cserepei először megremegnek, majd egy helyre vánszorognak a padlón, a törésvonalaknál fényesen felizzva forrnak ismét össze. Eztán, amennyire tőle telik, óvatosan lebegteti vissza a helyére. Bármit mondhat neki Adam, ő határozottan szánni valónak érzi magát a sajgó agya és lelke legmélyén. A másnaposságon és a felvállalhatatlan részegségen gond nélkül túl tudna lépni, hiszen nem ez az első eset - ám mindezt valaki más is végignézte és nem is akárki. Bizony, ha be sem vallaná soha, egyfajta magányos dominanciai harcot vív ezzel a vámpírral, aminek határozottan nem tett jó ez a kis incidens.
   -  Asszem haza kellene mennem...
Motyogja maga elé, kissé megdörzsöli sápadt arcát. Valahogy mindenképp Budanekeresdre kellene vonszolnia a beleit, lezuhanyozni, visszadőlni az ágyba és folytatni az alvást holnap reggelig.  
A szeme még ár pillanatig elidőzik a padlón, majd lassan felkúszik Adamre. Nyel egy nagyot, magában megformálja a szavakat, kimondani mégis annyira, túlságosan nehéz. Egyszer szólásra nyitja a száját, ám csak a második nekifutásra sikerül legyőznie az ébredező önbecsülését és kinyögni azt a parányi, egyszerű szót:
   -  Kösz. Úgy... mindent - rövid időre elhallgat, a szavai nyomatékosításaként biccent egy aprót - és ez... maradhatna köztünk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=384898#post384898][b]Adam Kensington - 2014.09.14. 19:04[/b][/url]

Érdeklődve figyelem a varázslatot, amivel megjavítja a tányéromat. Mindig lenyűgöz a mágia. Legalább annyira, mint a tudomány. A különbség annyi, hogy előbbit én magam nem művelhetem kedvem szerint. Nem mintha bánnám. Ez így van rendjén.
Warrennek haza kellene mennie, nekem meg vissza az ágyamba. Úgy tekintem, ezzel lezsíroztuk a továbbiakat. Látom azért rajta, szeretne még mondani valamit. Bár a szeretne talán erős szó. Mindenesetre örülök, hogy rám néz végre. Csöndesen várom szavait, elcsigázottan pislogva.
Bólintok csupán egy röpkét, háláját hallgatva. Nagyra értékelem, hogy ezt így kibökte, de tisztában vagyok vele, hogy Ő nem akar nagy feneket keríteni a dolognak, így nem reagálok rá egyebet.
- Természetesen. - felelem lágyan. Köztünk marad, persze. Eleve nem vagyok az a pletykás fajta, ilyesmit pedig végképp nem áll szándékomban senkinek kifecsegni. Áthatóan figyelem még az aurort pár hosszú pillanatig, aztán egyszerűen sarkon fordulok, és elsétálok Tőle, vissza a hálószobámba. Nem hiszem, hogy igényt tartana arra, hogy kikísérjem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=385235#post385235][b]Dwayne Warren - 2014.09.15. 11:14[/b][/url]

Ismét biccent egy aprót, óvatosan, elvégre attól tart, a feje komolyabb mozdítása megint felkavarná a gyomra ingatag békéjét.  Minden bizonnyal soha, senkinek sem fogja elmondani és a titkot magával cipeli a sírba, de nagyon hálás annak, hogy Kensington tegnap éjjel épp arra járt, ahol ő. Senkinek sem hiányzott volna, hogy hirtelen felindulásból elcsörtessen Zójához és rajta töltse ki a vállain ülő feszültséget - bármilyen módon is.
Az emberiség ismét megmenekült.
A vámpír távozását követően már pár fölösleges másodpercen át támaszkodik a csapnál, majd ő is tétován ballagni kezd. Esetlenül lép zoknis lábaival, a földön megkeresi a bakancsait, szenvedve rángatja magára. A fájdalom a homloka elülső részére, valahová a szemei mögé költözik, fájdalmassá téve a pislogást. És a fényt. Ó, a fény, igazán hozhatott volna egy napszemüveget magával.
The walk of shame.  
Percekkel később hunyorogva lép ki a házból a kegyetlen napfényre, hogy szédelegve, összehúzott tagokkal induljon a kastély felé. Nincs az az isten, hogy ő most hazamenjen Budanekeresdre, de a kastélyban valahol majd meghúzza magát.
A haja kócos, a ruhái a tegnapi, piszkos és itt- ott elszakadt darabok, a teste és lelke pedig üres és fáj. Ilyen egy férfi élete.