A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=529217#post529217][b]Adam Kensington - 2015.10.08. 21:44[/b][/url]

Megölel. Kissé frusztráltan pislogok el az erdő fái felé, ahogy a kis boszorkány szorongat. Nem viszonzom ezt, de nem is lököm el magamtól őt. Inkább követem a szokásos "hagyd magad, előbb szabadulsz"-módszert. Nem is tudom, hogyan hihettem akár egy pillanatig is, hogy nem történik meg velem minden, ami csak megtörténhet. A bagolykövesek közelében valahogy ez adja magát. Folyton azon kapom magam a közelükben, hogy események olyan sora megy végbe, amelyek ésszerűnek vagy logikusnak igazán nem nevezhetőek. Még csak hihetőnek sem nagyon. Így az sem, hogy a lányka már tárja is elém minden családi gondját, fiatal életének viszonytagságait. Nekem. Egy számára szinte teljesen idegen, hétszáz éves, halhatatlan vérszívónak, aki egy szál köntösben magasodik előtte a háza küszöbén. A jelenet minden, csak nem életszerű. De azt hiszem, tényleg kezdem már megszokni.
Szinte érdektelenül figyelem, ahogy az eridonos zokogva lekuporodik a régi deszkákra. Pislogok rá lefelé kicsit, aztán egyszerűen bezárom előtte az ajtómat. Olybá tűnhet, hogy szimplán faképnél hagytam a hívatlan vendéget, ami igazából nem is volna hülyeség. Csak hát sajnos ez nem én volnék. Alig telik bele egy röpke percbe, az ajtó ismét nyílik és egy pokróccal lépek ki rajta. Ráterítem a lányra, majd fejemmel a tornácom másik oldala felé bökik és odasétálok. Helyet foglalok a rozoga hintaszékben. Más ülőalkalmatosság nincs idekint. Szóval a kis boszorkánynak marad a veranda padlója. Dehát elég nagy a takaró, jut belőle alá is.
- Szerinted képesek lennének ilyesmire? - kérdezem nyugodtan az előzőleg elmondottakkal kapcsolatban, és magam mellé tekintek az ázott varázslótanoncra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=532911#post532911][b]Adam Kensington - 2015.10.20. 22:32[/b][/url]

Bevallom, nagyjából a felét, ha értem annak, amit mond. Mármint sejteni sejtem, miről beszél, csak hát ez a gyermeki össze-vissza mesélés nagyon idegen a számomra. Csapong a kifejtésében. Szinte csak pakolja egymás után a szavakat néha. Nekem legalábbis így tűnik.
Tanács. Mindenki mindig tanácsot vár tőlem. Pedig a hallgatásom sokkal hasznosabb a számukra. Ezt már pontosan tudom. Hiszen, amiket javasolok, úgyse fogadják meg. Közhelyeknek tűnnek nekik, holott örök igazságok, amiket nem véletlenül mondtak már el ennyiszer. Csak hát ezeket az ember tényleg nem fogja fel, míg a saját bőrén nem tapasztalja. Utána már beismeri, hogy valóban, igaz volt. Tényleg azt kellett volna tenni, amire felhívtam a figyelmüket. Emiatt hasznosabb tehát az, ha csak meghallgatom őket. Úgy talán ők maguk jutnak el a megfelelő következtetésig, a helyes döntésig. Én hiába tépném a számat. Alig akad, aki tényleg megszívleli. Persze, sokuk úgy tűnik, mint aki megfogadja és még hálás is érte. Utána legtöbbük mégis a vesztébe rohan. Egy szó, mint száz: tőlem nem kap megoldást a gondjára.
- Természetesen volt. - bólintok a kérdésére.
- Ilyenkor általában az ösztöneimre, a megérzéseimre hagyatkoztam, vagy éppen időt adtam magamnak arra, hogy megérjem bennem az elhatározás. - vázolom fel neki, nálam ez miként működött. Meg igazából működik a mai napig.
Fürkészőn figyelem a mellettem kuporgó, pokrócos lánykát, majd eltekintek az erdő fái felé. Dülöngélek kicsit a hintaszékkel, amely csöndesen, ritmusosan nyikorog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=535171#post535171][b]The Walking Dead - 2015.10.26. 11:37[/b][/url]

Szóban nem adok választ a felvetésére, szemöldököm apró felszökése és szám enyhe rándulása viszont azt jelzi, téved. Hogy ne lett volna már velem is ilyen? Jó ég, de hányszor. Röpke halandó életemben és ebben a halhatatlanban egyaránt. Más kérdés, hogy ma már jobban kezelem. Megoldom.
Lassítok hintázásomon, mikor észlelem, hogy a székemhez nyúldos. Úgy látszik, ő egy ilyen kis felfedező, kíváncsiskodó alkat. A bagolykövesek közt többen akadnak ilyenek. Valószínűleg nem néznék ki belőlem, de kedvemre való ez a fajta természet. Hiszen valamilyen szinten az enyém is hasonló. Kutató, kísérletező lélek vagyok, csak éppen más habitussal, mint az övék.
- Amióta létezik gitár. - adom meg egyszerű feleletem.
- Úgy 400-500 éve. - vonom össze sötét szemöldökömet és elmerengve pillantok a napelemes lámpák felé, amik a házamhoz vezető utat szegélyezik. Igen, olyan 1600 környékén jelent meg a mai értelemben vett gitár.
- Előtte lanton játszottam. - bólintok, visszagondolva akkori hangszereimre, kissé révetegen. Ahogy ma is, már akkor is mindenen próbálkoztam és rajongtam az újdonságokért. Mire elterjedt egy hangszer, nekem már volt belőle saját. Ugyanígy a találmányokkal, addig nem látott eszközökkel. Minden érdekel. A mai napig.
Hagyom magam ezekbe az emlékekbe, gondolatokba merülni. A lányka úgyis hamarosan kizökkent majd. Természetesen érzem félelmét, ám számomra ez megszokott. Hiszen általában így vannak a közelemben. Jó esetben. Sokkal inkább az bizonytalanít el, ha nem tapasztalok ilyesmit. Úgy gondolom, akinél ez nem áll fenn, azzal valami nem stimmel. Azért az illetőért nem árt aggódni. Nem miattam, hanem a világ miatt. Én nem fogom bántani. Az utolsók közt vagyok, amitől valóban tartania kell, ám erről nem kell tudnia. A mellettem gubbasztó lánynak sem. Hiába 0 negatív a vértípusa, ami -mindent összevetve- a kedvencem. Ő egy gyerek. Gyerekből nem iszom. De jó, ha fél kicsit. Kell, hogy féljen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=535553#post535553][b]The Walking Dead - 2015.10.26. 22:34[/b][/url]

A megszokott csodálkozás következik csodálkozás hátán, aztán pedig az az ostoba következtetés, hogy ő hozzám képest egy semmi. Finoman megrázom a fejem, így adva jelét annak, hogy nem értek egyet. Tény, hogy több száz éves lévén olyan tapasztalt vagyok, annyi mindent éltem már meg, amit mások soha nem fognak. Még együttesen sem. Emiatt én több lennék? Jobb másoknál? Kétlem. Lehetek bár sok mindenben profibb, lehetek világlátottabb, lehetek bölcsebb, tisztábban láthatok át helyzeteket, az értékemen viszont mit sem változtat. Minden élet ugyanannyit ér. Ez nekem ennyire egyszerű.
Lesandítok magam mellé a lánykára, miközben tovább dülöngélek egy szál köntösös valómban a hintaszékben, hallgatva a dúdolást az esőcseppek kopogásába vegyülni. Vajon miért mindig nálam kötnek ki a bajba jutottak? A fajom teszi? Vonzom őket? Vagy a korom? Régi személyem? Vajon más vámpírokhoz is így futnak oda? Vagy csak hozzám, mert szelídnek vélnek? Annyi biztos, hogy mindig megtalálnak. Újra és újra. Valami hajtja őket felém. Mint egy menedék felé. Ez elég veszélyes.
- Nem kéne lassan visszamenned? - kérdezek rá erre nyugodtan, hiszen minden bizonnyal keresni fogják. Talán már fel is tűnt valakinek, hogy nincs a körletében. Akár csak egy szobatársának. Onnan meg már nincs sok hátra az aggodalomig. Lényeg a lényeg, a kérdésem inkább egy tanács, semmint puszta felvetés: szerintem lassan mennie kéne.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=535980#post535980][b]The Walking Dead - 2015.10.28. 14:03[/b][/url]

Tudom, hogy nem fűlik a foga hozzá, hogy visszamenjen a kastélyban, hiszen nyilván úgysem tudna aludni. Kevésbé zaklatott már, ám ha magára marad, ismét előjöhetnek az ártó gondolatok. Viszont legalább melegben volna. Kényelmesen az ágyában. Nem pedig itt gubbasztana a verandámon egy pokrócba csavarva. Nem mintha úgy tűnne, mint aki bánja.
- Miért jársz ki? - kérdezek rá az éjjeli szökéseinek okára. Sok bagolyköves lóg így ki a körletéből éjnek évadján, csak nem igazán értem, miért. Egyszer-kétszer izgalmas lehet, egyfajta kaland. Különben viszont mi értelme? Mi van itt kint ilyenkor, ami máskor nincs? Persze, nyugalom és egy másfajta szabadság. Csak szerintem nem feltétlen éri ez meg. Nem véletlenül hozták a szabályokat. Ez nem valami szemétkedés. A diákok érdekeit és biztonságát szolgálja. Akármi történhetne vele ilyenkor. Végülis most is éppen egy vámpírral társalog a szabadban.
Nem tudom, találkoztam-e már azzal a fajtámbelivel, akiről a déd nagymamája mesélt neki. Mivel igyekszem minimális kapcsolatot létesíteni a többiekkel, így kétlem. Elvileg a leírás alapján akár a Teremtőmről is lehetne szó, azonban kizárt, hogy Arend többször találkozgatna emberekkel vagy hogy egyáltalán felfedné halhatatlan mivoltát. Kivéve, ha olyanokról van szó, akik hozzám tartoznak.
Szusszanva tekintek körbe. Csitul az eső. Most éppen csak szemerkél. Lehet, rákezd majd még, egyelőre viszont elcsendesült. Igazítok egy keveset köntösömön, újra kötöm övét, erőset húzva rajta. Felhagyok kicsit a hintázással a székben. Mezítlábaim a veranda deszkáin pihennek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=536802#post536802][b]The Walking Dead - 2015.10.29. 20:44[/b][/url]

Fújok egyet, arcomra finom gúnyosság ül és elgondolkozva pislogok magam elé, miközben folytatom a hintázást. Persze, egy gyereknek ez ilyen egyszerű. Nincs kedve ehhez, nem tetszik az, és akkor nem is csinálja. Hanem megy a feje után, és koránt sem érdeklik a következmények. Igazából fel sem fogja, hogy vannak következmények, míg azok utol nem érik. Miután pedig ez megtörtént, emlékszik rá még egy kevés ideig, aztán folytatja, ahol abbahagyta.
- Ez nem így működik. - közlöm vele, hangomban enyhe komorsággal és élességgel. Jelentőségteljesen nézek le rá magam mellé. Nem fogok neki szentbeszédet tartani, hogy bizony gyakran azt is meg kell tennünk, ami nincs ínyünkre, és kiselőadást sem fog meghallgatni tőlem arról, miért ostobaság az, amit csinál és hogy miért borzalmas, hogy ezt mennyire könnyedén veszi. Helyette alaposan végigmérem őt, már-már megrovón, majd sóhajtok egy lemondót és felnézek az ég felé. Csupa felhő. Nem látni a csillagokat.
- Ha most sem tartod be az érdekedben hozott szabályokat, mi lesz később? - teszem fel neki a nagy kérdést, teljesen átlagos hangon. Még bőven nincs benne a lázadó korban, attól meg végképp messze van, hogy független felnőtt legyen, aki kikéri magának, hogy korlátozzák.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=541433#post541433][b]The Walking Dead - 2015.11.10. 20:24[/b][/url]

Ilyen nincsen. Nincs olyan, hogy valamin ne tudnánk változtatni. Főleg egy ilyen dolgon. Csak hát ő gyerek még, értem én. A fejébe vesz valamit és makacsan ragaszkodik hozzá. Így például ahhoz, hogy nem képes erre vagy arra. Könnyebb így. Könnyebb erre fogni, mint küzdeni. Mint kitartani. Még hogy nem tudom, milyen lehet neki... hogy ne tudnám? Volt időm rá, hogy szinte mindent átéljek, ami átélhető. Igaz, egészen más lehet halhatatlanként keresztülmenni ezeken, mint emberként, ám szerintem a mennyiség és más tényezők egyenlítik a helyzetet. Na de mindegy is. Ejtem a témát. Tényleg nem fogom győzködni semmiről. Mondtam, amit mondtam, és remélem, átgondolja. Bőven elég, ha eszébe jut majd olykor. A többi meg alakul.
- Mi a félelmetes bennem? - kérdezem szelíden, puszta érdeklődéssel. Természetesen meghallottam. Igazán nem volt nehéz. Lepillantok a kis boszorkányra magam mellé, közben folytatva a ráérős hintázást a székemben. A kérdésemre pedig, amire a feleletét várom, nyilván rengeteg válaszom akad. Hiszen van bőven, amitől ijesztővé valljak. Engem most az érdekel, egy ilyen lányka főként mi miatt tart tőlem. Már maga a megjelenésem olyan? Vagy a tudat, hogy mit tehetek vele anélkül, hogy akárcsak felfogná, mi történik? Vagy mindazok megemészthetetlensége, amiket már megtapasztaltam? Esetleg az, hogy egyetlen táplálékom az ő testében kering? Vagy ezek egyenlő mértékű összessége?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=542404#post542404][b]The Walking Dead - 2015.11.12. 16:51[/b][/url]

Mindegy, miért teszi meg, hogy megpróbál leszokni a tilosban járásról, csak tegye. Mondhatnánk erre, hogy bort iszok és vizet prédikálok, hiszen nem egyszer ütköztem már szabályokkal és törvénnyel. Igazából mindig adódik egy-egy ilyen. Próbálom elkerülni, ám fajomnál fogva nem valami egyszerű. Nem akarok persze ezzel takarózni, csak tény, hogy az emberek sem igazán könnyítik meg nekünk, hogy ne menjünk valamilyen módon a rendszerük ellen, vagy éppen szimplán ők maguk ellen.
Bólogatok a kifejtésére azzal kapcsolatban, miért fél tőlem. Ez mind jogos és rendjén való. Örülök neki. Tényleg. Akkor aggódnék, ha nem így volna. Egy apró sóhajjal nyugtázom a dolgot, elpillantva megint az erdő felé. Lassan eláll az eső.
A kis boszorkány felhívja a figyelmemet rá, hogy amennyire nyugtalanítom, olyannyira meg is nyugtatom, ráadásul hajtom előre és szerinte jó hatással vagyok rá. Lesütöm szemem egy pár pillanat erejéig, aztán lassan letekintek rá magam mellé. Ez is rendjén van. Nem kell szégyellnie, nem kell elbújnia.
Szusszanok egyet, felkelek a hintaszékből és besétálok a házamba. Hamarosan visszatérek, az egyik kezemben az orvosi lexikonnal, a másikban egy pohár vízzel meg fél zacskó keksszel. Ez utóbbiakat a pokrócos lánynak nyújtom, a kötetet pedig az ölembe veszem és felnyitom, visszaülve a helyemre. Éppen csak a hold fénye világít idekint, nekem azonban nincsen szükségem fényre az olvasáshoz sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=544259#post544259][b]Adam Kensington - 2015.11.17. 11:23[/b][/url]

Megértem, hogy nem áll neki faggatni, miért tanulmányozom ezt a könyvet. Ki akarná tudni, miért forgat egy vámpír egy orvosi lexikont? Természetesen mindenki, csak éppen amennyire izgatja őket a válasz, olyannyira tartanak is tőle. Ez pedig teljesen rendjén van. Azonban nem érzem kötelességemnek magamtól beszámolni arról, miért bújok ilyen köteteket. Ahogy más dolgaimat sem magyarázom folyton, holott a nagy részük furcsa lehet az emberek számára.
Ismét kikeresem azt a cikkelyt, amit váratlan látogatóm érkezése előtt olvastam és kopogtatása miatt félbe kellett hagyjak. Miközben folytatom, éppen csak annyira dülöngélek a hintaszékben, hogy leheletnyit ringasson. Mikor az eridonos a csatját gitárrá varázsolja, éppen csak lesandítok rá, majd visszatérek könyvem soraihoz. Immáron háttérzeném is akad a diagnózisok, kezelések böngészéséhez.
Több olyan betegségre ráakadok, melynek tünetegyüttese meglehetősen passzol ahhoz a bizonyos esethez, amivel nemrég volt dolgom. Megelégedéssel nyugtázom, hogy a segítségemnek köszönhetően a gyógyítók hány és hány lehetőséget zárhattak ki. Nélkülem és főleg a képességeim nélkül csak később keltette volna fel a figyelmüket néhány igen fontos momentum. Vagy talán egyáltalán nem. Így viszont hamar felállíthatták a megfelelő diagnózist és megkezdhették a kezelést. Miközben ezen elmélkedem és tanulmányozom tovább a leírtakat, fehér ujjaimat számhoz emelem és szórakozottan simogatom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=559128#post559128][b]Adam Kensington - 2015.12.29. 21:40[/b][/url]

A kanapémon ülök, egy szál köntösben, hátravetett fejjel, ölemben nyugtatott kezekkel. Szemem lehunyva, agyaraim kint, szám még véres kissé. Nemrég ébredtem. Hiszen karácsony van. Ilyenkor mindenre ráérünk. Legalábbis én így ünneplem. Nyilván, már az is furcsa, hogy vámpír létemre egyáltalán ünneplem. Hiszen ez azért egyáltalán nem magától értetődő. Mégis teszem, mivel nem hogy semmi kivetni valót nem találok benne, még élvezem is. Mint a legtöbb ünnepet. Ezek célja, hogy kiragadják az embert a hétköznapokból, az egyhangúságból. Hogy valami keretet adjanak. Hogy a világ néma megegyezésben tegyen valami olyat, ami nem arról szól, hogy elpusztítsuk egymást. Ez pedig szerintem jó. Nagyon jó.
Heverészésem mámorából egy közeledő illető zökkent ki. Feltárom kába tekintetem, és lenyalom a számat, hogy aztán fejemet egyenesbe hozva a folyosóm felé pislogjak. Nem látok ott semmit, csak éppen arrafelé nézek, miközben hallgatom a neszeket és mélyen magamba szívom a környék illatát. Hamar ráismerek a látogatóra, aki a verandámra lép és mindjárt az ajtómon kopogtat.
Felemelkedek a kanapéról és megkerülöm dohányzóasztalom, melyen ott hever a vérfoltos pohárka, amiből az imént ittam. Mezítlábas lépteimmel a bejárathoz sétálok. Kitárom az ajtót és a magam ágyból kikelt öltözetű, szétálló hajú, előbújt szemfogú valójában lenézek a kis navinésre. Ködös tekintettel pislogok rá lefelé egy kis ideig, aztán félrehúzódom, és intek neki, hogy fáradjon csak beljebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=559334#post559334][b]Adam Kensington - 2015.12.30. 21:02[/b][/url]

Nem zavar. Semmikor nem zavar. Még karácsony első napján sem zavart volna. Mindezt persze egy részről azért mondom, mert engem úgy istenigazán soha nem tud zavarni senki. A szélsőséges esetektől eltekintve, természetesen. Kírát jobban zavarta volna, ha például huszonötödikén reggel betoppan hozzánk egy diáklány kellemes ünnepeket kívánni. Valószínűleg lekapta volna a tíz körméről, mindenféle átkokat szórva rá pálcával és anélkül, amiért kirángatta mellőlem a puha ágyból, aztán pedig megkínálta volna valami édességgel, aminek persze csak a felét adta volna oda neki, végül pedig előállt volna egy afféle meglepő ötlettel, mint mondjuk hogy tanítsuk meg a karácsonyfában lakó narglikat a Jingle bellsre és az így alakított kórussal lépjünk fel a vásárban a főtéren. Lehet, hogy másnak ez az életkép egy kaotikus látomás benyomását kelti, nekem azonban ezek a hétköznapjaim, ha a lány idehaza van. Ha meg éppen ő nem lenne itt, akkor is Dwayne egyik újabb lövöldözős játékától meg az ő morgásaitól és csatakiáltásaitól zeng a nappali, meg persze attól, ahogy a fia felfedezi a házamat. Expedícióit általában csörömpölés és gurgulázó kacaj kíséri.
Most azonban ketten vagyunk Annával. Aki -mint mondtam- nem zavar, viszont ő maga eléggé zavarban van. Olyannyira, hogy észre sem vette a szemfogaimat, melyekhez eddig még nem volt szerencséje. Mámoromat pedig egyszerű álmosságnak véli. Nem is tudom, talán jobb ez így. Bár kétlem, hogy ne derülne ki csakhamar az igazság így vagy úgy. Hiszen míg ő a zavarától nem lát tisztán, én az állapotomtól.
- Boldog karácsonyt. - kívánom viszont mély hangon, lefelé nézve a lányra. Rég szóltam már hozzá. Ha bármelyikünk beszél, hát ő szokott. Úgyhogy én ezzel letudtam az éves szájjártatásomat. Ami nem nagy kunszt, tekintve, hogy hamarosan itt az új esztendő. Bár nálam talán akkor se lenne az, ha most kezdődött volna.
Biccentek neki, hogy merre jöjjön, és megyek előre. Szűk folyosómon fogas, szobákba nyíló ajtók, pár doboz, komódok, rajtuk mindenféle régiségek és érdekes újdonságok felhalmozva. Zsúfolt, mégsem tűnik rendezetlennek. Minden esetre bőven van mit nézni. Jó is, ha a kis boszorkány figyelmét leköti más, amíg én némileg magamhoz térek. Ha nem ülne rajtam a bódulat, már az agyaraimat is régen visszahúztam volna, ám most kétszer annyi vért vettem magamhoz, mint ébredés után szoktam. Hiszen karácsony van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=560203#post560203][b]Adam Kensington - 2016.01.02. 14:42[/b][/url]

Hamarosan beérünk a nagyszobába. Vagyis részemről inkább bekóválygok. Járásom hiába egyenes, úgy festek, mintha akármelyik pillanatban oldalra dőlhetnék, hogy a padlón elterülve ott is maradjak, jólesően simulva a szőnyegre. Azonban erre nem kerül sor. Arra viszont annál inkább, hogy a kis navinés szeme elé táruljon az én nem éppen elenyésző méretű, arany és bordó díszekkel ízlésesen telepakolt karácsonyfám. Ott magasodik a szemközti ablak bal oldalán.
Biccentek vendégemnek, hogy foglaljon helyet a kanapén nyugodtan. Addig én felmarom a vérmaszatos poharamat meg a termoszomat és átsétálok a konyhába. Előbbit elmosom, utóbbit a hűtőbe rakom, aztán felmegyek a hálóba és magamra veszek egy nadrágot. Ennyit tudok és akarok most tenni az illedelmesség kedvéért. A köntösömtől nem válnék meg. Az marad rajtam lezseren megkötötten, puhán simulva meztelen, sápadt felsőtestemre. Ezután pedig keresek valamit, amivel megkínálhatom Annát. Fogaim immáron visszahúzva.
Mindezeket letudva, a nappaliból való távozás után szűk fél perccel térek vissza a jövevényhez. Kezemben egy tálcával. Arrébb tolok néhány holmit a dohányzóasztalon, hogy letehessem oda. Sós és édes rágcsálnivalók egyaránt kínálják magukat rajta. Külön attrakció a Kírakedves által díszített mézeskalács költemények: van itt vámpírfogú angyaltól kezdve vidám Dávid-csillagon át zilált karácsonyfáig minden. Ital tekintetében pedig tej, narancslé és tea közül választhat a diáklány. Ez utóbbiból van fekete és erdei gyümölcsös. Már ebből is látszik, hogy ünnep van: egyáltalán nem csak olyan ételeket és italokat tartok itthon, amik tartósak. Ráadásul a választék is magáért beszél. Már-már túlzás.
Eszembe jut, hogy elhúzhatom a függönyt a nappali ablakán. Odabandukolok hát és megejtem ezt. Visszafelé is olyan szétszórtam lépem át és kerülöm ki a már kibontott, de még mindig a fa alatt pihenő ajándékokat, mint odafelé. Nem mintha ne lett volna egyszerűbb a kanapét a másik oldalról megközelíteni. De ez mindegy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=560586#post560586][b]Adam Kensington - 2016.01.03. 20:54[/b][/url]

Ahogy visszatértem, leülök mellé a kanapéra. Figyelem, ahogy megesik a szíve a mézeskalács karácsonyfán. Pontosan emiatt kockázatos az ételeknek szerethető alakzatokat adni, mert túl sok minden jut eszükbe róluk az embernek és inkább nem nyúlnak hozzá. Pedig egy sütemény sorsa az, hogy elfogyasszák. Így meg marad pamlagon. Noha ezt a megmentője éppen ellenkezőleg éli meg. Aztán még az is lehet, hogy neki van igaza. Nem kell mindent megenni, ami ehető. Én már csak tudom. Jobban belegondolva, talán a többi vámpír pont úgy vélekedik rólam és arról, ahogy a kajámmal bánok, mint ahogy a vendégemet döntéséről. Hm.
Kék pillantásom egyre tisztább. A mámor lassan kiszáll belőlem. Ez egy részt jó hír, tekintettel a látogatóra, más részt meg rémes, hiszen a vér elfogyasztása és ennek következményei jelentik éjszakaim és örök életem fénypontját. Mindez persze nem gátol meg abban, hogy habozás nélkül felülemelkedjek azon, hogy immáron nem vagyok befolyásolt állapotban.
Néma érdeklődésére csak szusszanok egy amolyan ráérőset. Láthatja, ünnep van, nyugalom van nálam. Nem mintha az év bármely más részében ne ugyanezt találná itt. Már a díszítést meg a karácsonyfát leszámítva. Nálam ugyanilyen békesség ül a házon. Vagy ilyen hasonlóan csendes, vagy a már említett, vidám élettel teli.
Néhány percnyi laza üldögélés után mélyen a szemébe nézek, neki pedig az a gondolata támadhat, hogy nyugodtan körbejárhatja akár az otthonomban. Elkóborolhat, amerre szeretne. Ez az engedély mintha egyszerre érkezne neki valahonnan legbelülről és egyszersmind tőlem. Mintha mondtam volna neki. Pedig ugyebár meg sem szólaltam. Hogy ez miként lehetséges? Az egyik képességem révén. Túlzás lenne azonban ez esetben delejezést vagy elmében olvasást emlegetni. Inkább mondanám gondolatátvitelnek, vagy -ami még jobb- hangtalan beszédnek. Ez amúgy is jellemző ránk. Nem oszt, nem szoroz. Remélem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=561093#post561093][b]Adam Kensington - 2016.01.05. 20:15[/b][/url]

Magamra maradok a kanapémon. Hiszen én akartam így. Mármint nem pont az egyedüllétet, csak azt, hogy vendégem bátran induljon felfedezőútra. Addig én üldögélek tovább ilyen békésen egy jó ideig, aztán szépen felkelek és odaballagok hangszereimhez. Rendezgetem őket, ellenőrzöm az állapotukat. Hétköznapokon ugyanannyi időm van, mint most, viszont az ünnep valahogy magával hozza azt a hangulatot, mintha még inkább ráérnék mindenre. Ami, figyelembe véve, milyen komótos vagyok amúgy is mindig, egy halandó számára minden bizonnyal valami egészen réveteg állapotnak hathat.
Szeretek pakolgatni, átnézni a holmijaimat, gyönyörködni bennük. Nem telik el úgy hónap, hogy ne vonulnék el a házam valamelyik szegletébe, hogy ott órákon át csak az ereklyéim, kincseim böngészésével, rendszerezésével foglalkozzak. Most a hangszergyűjteményem van soron. Bár látogatómra való tekintettel ez most egy felületes elszöszölés lesz. Olyannyira, hogy éppen csak végigsimítom az egyes darabokat, mígnem végül magamhoz veszem az egyik hegedűt. Forgatom a kezemben, magamba szívom illatát, végül a nyakamhoz helyezem, államat rátámasztom és jöhet egy kis játék. Koránt sem annyira dallam vagy zenemű, mint a hangszer skálájának próbája. Hosszú, fehér ujjaim csak úgy szaladgálnak a húrokon. A magas részeknél meghajolok kissé, a mélyebbeknél kihúzom magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=561997#post561997][b]Adam Kensington - 2016.01.09. 21:45[/b][/url]

Ami mostanában a sakktáblámat illeti, nos az egy igen különleges eset. Játszom valakivel, de nem vagyok biztos benne, hogy kivel. Mivel többen bejáratosak az otthonomba, akármelyikük jelölt lehet, hiszen nem csak lehetőségük van a lépésre, ám ott az illatuk a bábukon. Rákérdezni azonban nincsen kedvem, melyikük az én világos ellenfelem. Egy-két naponta látom, hogy játékostársam ismét lépett. Ha Kinsey nem Angliában tartózkodna az utóbbi időben, ő volna ez első számú gyanúsítottam. Róla pontosan tudom, hogy olykor-olykor csak azért beugrik hozzám, hogy lépjen. Már amikor az országban tartózkodik. Lehet, hogy képes ezért idehoppanálni? Még ezt is kinézném belőle, azonban az ő illatát nem érzem olyan erősen a házban. Mondjuk ő még képes lenne azt is elfedni előlem az ügy érdekében. Lényeg a lényeg: nem tudom, kivel játszom, de nem is megyek ennek utána. Megvan ennek a maga pikantériája. Nem kell mindig mindent tudni.
Mire a lány visszatér, éppen leengedem egy kicsit hangszerem, töprengve, mi legyen a következő darab. Fejben még nem döntöttem el, ám kezem már emelkedik ismét, a hegedű nyakamba támaszt és vékony ujjaim azonnal mozdulnak. Schubert zendül, betöltve a nappali terét, átjárva otthonomat, kiszökve az erdő fái közé, hogy legyen mire a hópelyheknek táncolnia. Egy helyben állok, magabiztos, mégis könnyed terpeszben. Minden lendület felsőtestemben van. Köntösöm meg-megrándul körülöttem a hevesebb mozdulatoknál. Megkötött övem némileg lazul, sápadt mellkasom jobban megmutatja magát.
Csak időközben tudatosul bennem, hogy vendégem ismét itt van. Eszembe jut a tökfaragásunk és hogy akkor mit dúdoltam neki. Már azt is élvezte, ez alkalommal pedig még jobban jár. Most nem baritonomon zümmögök, hanem teljes koncerttel szolgálok neki. Úgy hiszem, nincsen ellenére, hiszen igazán szereti a zenét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=562233#post562233][b]Adam Kensington - 2016.01.10. 22:29[/b][/url]

Mivel így tartja kedvem és mivel ő is élvezi a játékom, így végigviszem az opust. Intenzív egy fél óra. Lehunyom a szemem olykor, ujjaim, karjaim azonban egy percet sem pihennek. Vonásaim nyugodtak, mégis eltökéltek. Nem nézek rá és igazából hangszeremen és szemhéjam belsején kívül másra sem. Mindebben semmi szándékosság nincs, koncentrálás meg aztán végképp. Régen volt az már, amikor összpontosításra szorultam. Minden hang a testemben van, beleivódott századokkal ezelőtt, hogy ujjaimon át szöktessem ki őket a nagyvilágba időről-időre.
Éppen csak megejtem a véget és elkapom a vonót a hangszertől, máris tudom, mivel folytatom. Néhány pillanatnyi szünetet beiktatok azért. Lehúzom nyakamtól a hegedűt, mozgatom vállaimat, aztán ismét kezdő pozícióba állok. Ez jóval rövidebb koncert lesz, noha minden bizonnyal fogok rajta egy keveset cifrázni. Elég bőséges élményt nyújtott ez a Schubert, letehettem volna utána rögtön a lantot, ám mivel szeretem a változatosságot, jöjjön most egy kis más!
A varázslók nem túlzottan tájékozottak a mugli mozgóképekben, így aláfestő zenéikben sem. Azonban, mint tudjuk, én nem vagyok mágus. Ugyanúgy értem és kedvelem a varázstalan kultúrát, ha nem még inkább. Ennek számtalan oka van, amit most nem állnék neki fejtegetni, de elég az hozzá, hogy a filmzenék különleges helyet töltenek be mozdulatlan szívemben. Ami most eszembe jutott, az nem más, mint az egyik James Bond mozi betétdala, a Skyfall. A 007-es filmek zenéiben valahogy mindig ott van az elegancia, a luxus és a lövöldözős akció hangulata mellett egy megfoghatatlan, drámai mélység. Valami végzetszerű. Valami magányosan hősies. Ez a darab pedig minden eddigi társánál jobban magában hordozza ezeket. Tetszik. Csaknem végig lehunyt szemmel játszom, olykor még a homlokomat, orromat is finoman ráncolom hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=562591#post562591][b]Adam Kensington - 2016.01.12. 19:35[/b][/url]

A koncertnek vége. Csönd uralkodik el a nappalin. Lassan leengedem a hegedűt nyakamtól. Nézegetem még egy kicsit, aztán szépen visszarakom a helyére. Miközben indulok vendégemhez, igazítok szétzilálódott ruházatomon. Leülök ismét a kanapéra, közvetlenül a lány mellé. Kényelmesen hátradőlök, kezeimet combjaimra nyugtatom. Odapillantok a tálcára, amit behoztam neki, aztán érdeklődőn tekintek rá, így kérdezve tőle némán, kér-e még valamit. Noha tényleg bőséges a kínálat.
Hirtelen aztán összevonom a szemöldököm és tekintetem magam elé szegezem, valahová lefelé. Úgy tűnik, mintha hallottam volna valamit és most fülelnék. De igazából inkább csak érzem, hogy valami nem stimmel. Egyelőre még nem tudnám megfogalmazni, mi a gond, aztán észlelem a házam fényeinek változását. Vibrálnak. Emberi szem számára nem feltűnő. Nekem annál inkább. Pár pillanat múlva aztán minden lámpa kialszik, minden gépem leáll.
Ha nem szereztettem volna Kírával hónapokkal ezelőtt olyan mágikus fémtartályokat, amelyek teljes mértékben megőrzik tartalmuk minőségét, akkor most kéne némi erőfeszítés, hogy megőrizzem nyugalmam az események miatt. Adódott ilyesmiből már gond. Veszett már oda vérkészletem. Az pedig baj. Nagyon nagy baj. Azonban szerencsére azóta sok mindenen fejlesztettem. Úgyhogy jelenleg semmi ok a pánikra.
Egyszerűen felkelek és megfogom Anna kezét, felhúzva magamhoz. Megijedhetne a helyzettől, hiszen csaknem koromsötétben álldogál egy vámpírral a háza közepén, aki vele ellentétben tökéletesen lát ilyen fénytelenségben is. De azt hiszem, nem kerül sor semmi horrorfilmbe illő sikoltva menekülésre és kapálózásra. Főleg, hogy látogatómnak gondolataink útján felvetem, hogy ha akar, itt maradhat, amíg utánajárok az energiaszünet okának, vagy velem tarthat a ház mögé a generátorhoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=563498#post563498][b]Adam Kensington - 2016.01.16. 20:33[/b][/url]

Mivel úgy dönt, velem tart, így első utam a szűk folyosón lévő komódhoz vezet, amiből előhalászok egy szerszámos ládát és két fejlámpát. Az egyiket szépen felteszem őrá, ügyelve, hogy ne nagyon húzzam a haját. Aztán rögvest be is kapcsolom. Így figyelemmel kísérheti, amint magam is felveszek egy világítóeszközt. Nekem ugyan nem lenne igazán szükségem rá, ám neki jobb, ha rajta is van egy és így nem kell a sötétben bukdácsoljon, rajtam meg amolyan irányjelzőnek van főleg. Hogy tudja, hol járok. Mint kutyán az éjjeli nyakörv.
Így indulunk meg a bejárati ajtó felé, afféle felszíni bányászokként. Hejhózni viszont nekem nincsen szándékom. Miután felvette a kabátját meg miegyéb meleg holmit, ajtót nyitok neki, leballagunk a verandán, éppen csak pár lépést teszünk az napelemes lámpákkal szegélyezett úton, és jobbra vesszük az irányt, a ház mögé. Ha nem nyújtanánk elég különös látványt a fejünkön világító lámpákkal, én ehhez ráadásul egy szál köntösben és nadrágban, mezítláb bandukolok a hóban.
Az, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, az előnyökre és hátrányokra szintén igaz sokszor. Egy-egy megoldás, lehet, hogy számtalan szempontból előnyös, ám akadhatnak bizonyos hátrányai, amik az eddigiekben nem álltak. Mondhatni, az egyik kéz ad, a másik elvesz. De hogy konkrét legyek végre: ilyen az én varázslatos energiaforrásom. A szó szoros értelmében varázslatos. A generátoromat mágia hajtja. A varázslat és a mugli technológia ötvözete ez a szerkezet. Nagyon környezetbarát, alig igényel bármilyen törődést vagy karbantartást, és mindemellett eszméletlenól szeszélyes. Mondjuk nem panaszkodhatom, kedves hozzám, ittlétem alatt eddig ez a második alkalom, hogy bemondja az unalmast. Ilyenkor viszont aztán kereshetem a hibát éjt nappallá téve. - ami persze csak szófordulat...
Ahogy hátraérünk, letérdelek és elsöprögetem a havat az aknafedőről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=564471#post564471][b]Adam Kensington - 2016.01.20. 19:12[/b][/url]

Ha még nem volna elég ennyi izgalom és érdekesség, miután leemeltem az aknafedőt, szépen hasra fekszem a hóban és behajolok a generátor fölé, így véve alaposan szemügyre. Puszta kézzel érek a hűs fém alkatrészekhez és ellenőrzöm őket. Hátranyúlok aztán a ládába egy csavarkulcsért és azzal is ügyködök egy keveset. Fejlámpám pompásan megvilágítja a célterületet. Az most mindegy, hogy vendégemet ezt kevéssé érdekli, mint az, ahogy én magam ténykedem.
Nem látok semmi rendellenességet a gépezeten. Minden a helyén, semmi sem tört el, húzódott szét vagy fagyott be. Azonban ez mindig így kezdődik. Mármint amióta ennyire belekevertem a varázslatot az egészbe. Persze, nem én magam bűvöltem, csak beleszereltem a mágikus alkatrészeket a generátorba. Mondjuk ki: buheráltam. Szeretek buherálni. Talán még jobban, mint bütykölni.
Éppen a légkörből a részecskéket befogó antennát vizsgálom, kissé oldalamra fordulva, hogy elérjem az akna szélét, amikor a gép megmozdul. Mintha éledezni kezdene. Mikor azonban elengedem a vékony fémet, ismét rezdületlen lesz. Megint megfogom hát és összevont szemöldökömet figyelem, ahogy újfent produkál valamit. Töprengek egy keveset, aztán intek a lánynak, hogy jöjjön és markoljon rá ő is az antennára. Egy próbát megér.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=565101#post565101][b]Adam Kensington - 2016.01.22. 21:11[/b][/url]

Igazán jól festhetünk itt a hóban, fejlámpákkal a fejünkön, egy antennába kapaszkodva. Azonban az a helyzet, hogy engem akkor se érdekelne, ki mit szól ehhez, ha lenne rajtunk kívül itt akár csak egy teremtett lélek. Mivel azonban nincs, így még csak annyira sem izgatom magam ezen. Főleg, hogy olybá tűnik, az akciónk sikeres. Legalábbis folytatódik az, amit én csak úgy hívok: történik valami.
Megőrülök ezektől a varázsvackoktól. Még jó, hogy máskor nem kell ilyenekkel foglalkoznom. Leszámítva, hogy kedvenc időtöltésem az ezekkel a kütyükkel való szórakozás és hogy másodmagammal egy ketyerekereskedést vezetek. De ennyi. Elég az hozzá: hamarosan kattogni, morajlani kezd a szerkezet, felszökken pár szikra, felfénylik egy-két alkatrész és a generátor egyszerűen beindul. Sóhajtok egy lemondót, még mindig a hóban hasalva. Levontam a magam következtetését, ez pedig nem más, minthogy az én mágikus energiaforrásom törődést igényel. Nem szerelést, nem felújítást, nem megolajozást, csak egyszerűen a puszta érintést, a közelséget. Hogy néha leemeljem az aknafedőt és vessek rá egy pillantást. Csak ennyit kér cserébe azért, hogy ellátja árammal a házamat. Tény, ez igazán nem nagy ár érte, azonban még ennyi idő után is szoknom kell, hogy a varázsvilágban mindennek lelke van. Itt nem úgy megy, hogy biztos lehetek benne, csak meglazult egy csavar, vagy elhasználódott egy elem. Nem. Itt akármi okozhatja a meghibásodást, és ugyanígy akármi orvosolhatja. Csak rá kell jönni, mi az. Rá lehet jönni, ám ez egy másfajta gondolkodást igényel, mint a mugli technológia esetében.
Odabent felgyúlnak a fények. Elengedhetjük az antennát. Felkelek a földről, visszatakarom a szépen duruzsoló generátort, leporolom a köntösömről a havat, aztán fogom a ládámat és indulhatunk vissza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=576225#post576225][b]Adam Kensington - 2016.03.22. 20:51[/b][/url]

Nem mondom, hogy nem lepett meg az iskola könyvtárosának baglya. Azonban nem igazán akadtam fent rajta. Válaszul pusztán egy időpontot írtam neki, hogy mikorra várom. Ez a bizonyos időpont pedig hamarosan elérkezik. A vendég tiszteletére méltóztattam a köntösömet levetni és ráadásul felvenni a helyére egy inget meg egy nadrágot. Ez részemről nagy felhajtásnak minősül. Tény, a legtöbben vagy váratlanul állítanak be hozzám, vagy szinte már itt élnek -mint Kíra és Dwayne-, vagy amennyiben én hívom őket az otthonomba, a viszonyunk valószínűleg bőségesen megengedi, hogy kedvelt, lenge öltözékemben flangáljak a társaságukban. A mostani helyzetben viszont illetlen lenne eképpen cselekedni.
Éppen a konyhában rendezem soraimat az ébredést követő, pohárka vér elfogyasztása után, amikor figyelmes leszek az erdei úton érkezőre. Először neszei jutnak el hozzám, aztán egy mély lélegzettel magamba szívom illatát, ezzel felismerve a jövevényt. Komótosan indulok el hát nesztelen, mezítlábas lépteimmel szűk folyosómon, és a kopogtatás után alig egy pillanattal már gyújtom a lámpát és nyitom is az ajtót. Letekintek a fázós lányra. Némán biccentek neki köszönésül, majd arrébb húzódom az ajtóból és egy könnyed kézmozdulattal invitálom beljebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=587942#post587942][b]Adam Kensington - 2016.04.17. 22:18[/b][/url]

Lori. A mi közös ismerősünk. Tény, hogy egy a sok közül, ám ő vehető a fő közös ismerősnek, tekintve a kettejük kapcsolatát, részemről pedig azt, hogy az említett gyógyító egyik tanonca vagyok, ha úgy tetszik. Némileg meg is lep tehát az ispotállyal kapcsolatos kijelentés, és felmerül bennem a kérdés, miért nem a nőhöz fordult egy ilyen esetben... akármiről legyen is szó. De kétségem sincs afelől, hogy megvan rá az oka. Ezt azonban nem hánytorgatom annál előbb, mint hogy ő maga előhozakodna vele a megfelelő pillanatban.
A kabátjáért nyúlok, hogy lesegítsem róla és a fogasra akasszam. Itt a komódokkal, régiségekkel és érdekesebbnél érdekesebb holmikkal telezsúfolt folyosón talán nincs még túl nagy meleg, a nappalimban viszont igazán kellemes. Szóval fölösleges ez a sok réteg. Miután levetkőztettem a vendéget -persze csak mértékkel-, könnyed eleganciával intek a nagyszoba irányába, hogy fáradjunk csak beljebb. A tágas kanapét kínálom helyül, amint ott vagyunk. Érzem rajta, hogy jobb mielőbb leülnie. Miután ezt megtette, csatlakozom mellé. Leereszkedem a vöröses bútordarab kandalló felé eső végére. Az előttünk lévő dohányzóasztalon ott hever egy tálca, rajta egy tiszta pohárral, egy kancsó vízzel és némi keksszel. Egy apró biccentéssel kínálom őt, így jelezve, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, ezt neki készítettem ide.
- Hallgatom... - térek rá a tárgyra rekedtes, szelíd hangon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=626811#post626811][b]Adam Kensington - 2016.10.09. 20:37[/b][/url]

Természetesen nem fogom erőltetni, hogy egyen vagy igyon valamit. Ahogyan udvariatlanságnak sem veszem. Nem azért várjuk a látogatót ilyesmivel, hogy aztán rákényszerítsük. Csak azért, mert így illik és hogy ne legyen arra szorulva, hogy külön kérnie kelljen.
Csöndesen figyelem a lányt. Várom, hogy elárulja, mit is óhajt tőlem. Vesz hozzá még egy kis bátorságot vagy csak lendületet, és közli velem, miért jött. Arcomra nem ül ki se döbbenet, se más megrökönyödés. Csak finoman összevonom sötét szemöldököm. Hosszú ujjaimat összekulcsolom és várok még. Mindezt nem hiába teszem, hiszen érkezik a magyarázat. Hümmögök egyet, így jelezve, hogy értem. Még nem hallottam ilyenről, de attól még értem. Ezután pár pillanatig a szőnyegemre pislogok lefelé, elgondolkozva. Nem annyira vacillálok, mint inkább csak ízlelgetem a hallottakat. A döntésem az már megszületett. Lerakom magam mellé a kanapéra fehér kezeimet, letámaszkodva kissé, hogy így odahúzódhassak a könyvtároshoz. Közel ülök.
- Most megérintem az arcát. - készítem fel rá, mi következik. Már csak azért, mert ki tudja, talán később akarná ezt a vizsgálatot. Így viszont még van ideje ezt közölni velem, mielőtt belekezdenénk. Arról persze fogalmam sincs, hogy ő abban a hitben van, hogy feltétlenül a vérét kell vegyem hozzá. Ez nincs így. természetesen megeshet, hogy sort kell rá kerítenünk, de közel sem biztos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=626865#post626865][b]Adam Kensington - 2016.10.09. 21:54[/b][/url]

Rosszul hiszi. Meglepett a kéréssel és annak okával. Az egészet igazán érdekesnek találom. Csak nem szokásom túlzottan kimutatni az érzéseimet. Bár ez ebben a formában nem igaz. Hiszen nem titkolózom vagy visszafogom magam, hanem egyszerűen az évszázadok ezzel a -gyakran túlzott- nyugalommal ajándékoztak meg. Alig ül ki bármi az ábrázatomra, a mozdulataimba. A szemeim azok, amik esetleg beszédesek lehetnek, csak azok meg általában túl sok mindent mondanak. A halandóknak nehezen befogadható vagy felfogható.
- Nem. Köztünk marad. - biztosítom róla, hogy senkinek sem adom tovább azt, ami most történik. Különben sem szoktam. Végtelen sok titkot őrzök. Olyasmiket is, amik talán titkok se voltak. De én nem mondom el. Tőlem nem megy tovább. Azt nem mondhatom, hogy a sírba viszem őket, hiszen nem tudom, oda kerülök-e valaha és ha igen, eltemetnek-e. Minden esetre nálam marad mind. Megtartom magamnak.
Bólintok egyet az engedélynek beillő felszólításra. Nagyon magabiztosnak hat, azonban ez csak ellensúlyozás. Érzem rajta, mennyire izgul. Talán fél is. Nem csak a vizsgálattól, hanem főleg attól, mit derítek ki.
Nagy, hűs kezeimmel két oldalról közrefogom arcát. Tekintetem valahová a homlokára függesztem. Nem akarom még jobban zavarba hozni azzal, hogy a szemébe nézek. Éppen csak pislogok olykor egyet. Pillantásom úgy jár a feje tetején, mintha elcsigázottan olvasnék egy könyvet. Szemöldököm olykor összevonom kissé. Mindez egy-két röpke percig tart. Aztán leengedem kezeimet.
- Kezd kikörvonalazódni valami, de... - nézek a szemébe.
- Szükségem lesz vérmintára. - közlöm vele, direkt ilyen szakszerűen fogalmazva. Hiszen ez egy vizsgálat. Tanújelét adta bár bizalmának velem kapcsolatban, semmiképpen sem szeretném, ha akár csak felmerülne benne, hogy visszaélek ezzel. Nyilván nehezen dolgozhatnék egy ispotályban, ha hajlamos volnék erre, de láttunk már rá példát.
- Honnan szabad? - kérdezem, kicsit végigpillantva rajta.
- Elég akár az ujjából is. - ajánlom neki, nehogy azt higgye, hogy a nyakát kell kínálnia. Annyi vér nem kell ehhez. Elég pár csepp.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=627377#post627377][b]Adam Kensington - 2016.10.11. 21:22[/b][/url]

Részint emiatt sem nézek a szemébe és fikszírozom inkább a homlokát. Hogy kevésbé hihesse azt, hogy a gondolataiban olvasok. Természetesen még így is felmerülhet benne. Ez még abban is felmerül, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy szemkontaktus szükséges ahhoz, hogy ezt megtehessem. Érzem zavarát, de nem kezdem el nyugtatgatni. Attól a többség csak feszült lesz. Inkább továbbra is békés és türelmes vagyok. Úgy érzem, ez némileg kezd is átragadni rá talán.
Megfogom bal kezét. Bár az ujjról beszéltem, azt csak a mértékek miatt mondtam. De praktikusnak nem túl praktikus onnan vért venni. Több szempontból sem.
- Innen fogom. Kevésbé fog fájni. Talán egyáltalán nem. - felfelé fordítom a tenyerét és megérintem annak szélét a kisujja alatt. Azt a kéz aljáig húzódó, puha részt. Noha a sérülés, amit okozok, azonnal be fog gyógyulni, szerintem mégsem mindegy, mennyire kellemetlen az a pár pillanat, míg harapok. Ugyan elég nagy gyakorlatom van és olyan kíméletes tudok lenni, amennyire csak lehet, az ujj egy vékonyabb és érzékenyebb rész. Mondhatnánk persze, hogy ebben a helyzetben az a legkevesebb, ha egy kicsit fáj a vizsgálat, de minek tegye, ha nem muszáj? Elég feszültség van a könyvtárosban. Nem kell még ez is.
Nyalok egy aprót a számon. Szemfogaim előbújnak. Felemelem a lány kezét, közben le is hajolok rá. Felpillantok még arcára, aztán lehunyom a szemem és belé merítem tűhegyes agyaraimat. Nem igazán érezhet szúrást. Inkább csak olyan, mintha nyomnám ajkaimmal. Szívok egy egészen picit rajta, hogy jó néhány csepp vére a számba kerüljön és már kész is vagyunk. Felemelem fejem és elengedem kezét. Szemem viszont lehunyva marad. Miközben eláraszt a szokásos mámor, összpontosítanom kell, hogy megtudjam, amit meg szeretnénk tudni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=627387#post627387][b]Adam Kensington - 2016.10.11. 23:04[/b][/url]

Teljesen érthető, hogy úgy gondolta, talán nem lesz szükséges a vérét vegyem. Ez az esetek nagy részénél így van. Elég, ha egy kicsit koncentrálok az illetőre. A még jobb hatásfok érdekében akár hozzáérek. Így tökéletesen hallom a szívverését, légzését, feltérképezhetem szervei működését, érzem illatát, testhőjét. Mindent, ami elvileg csak kellhet. Viszont amennyiben a kár, amely érte, még az átlagos mágikus sérüléseknél is ritkább, különlegesebb és ezáltal megfoghatatlanabb, akkor csak úgy mehetek biztosra, ha mintát veszek. Most is egy ilyen esettel állunk szemben. Valamit éreztem rajta már akkor, amikor megjött. Akkor végképp, mikor a közelébe kerültem és megérintettem. Azonban még ekkor is csak egy erősödő sejtelem volt. Mint amikor felmérik valakinél, milyen dioptriás szemüveg kell neki. Váltogatják előtte a lencséket és ő egyre kevésbé homályosan látja az ábrákat, de még nem az igazi. Én ettől a pár csepp vértől remélem a tisztán látást. Ám attól tartok: nem ismerem azt az ábrát, ami majd élesen a szemeim elé tárul a vizsgálat során. Legfeljebb leírni fogom tudni. De talán ez is nagy segítség.
Az összegzés már nagyjából összeállt a fejemben, a jóleső kábulat miatt viszont még maradok egy kis ideig lehunyt szemmel. Egy szusszanással pillantok le aztán a dohányzóasztalra előttünk. Agyaraimat visszahúzom. Látszik rajtam, hogy elmélkedek még. Összeszedem a gondolataimat, majd a lányra tekintek.
- Nem hallottam még hasonló esetről, így remélem, megbocsájtja, ha egyáltalán nem szakszerűen fogom felállítani a diagnózisomat. - vezetem fel, de igazából csak az időt húzom. Nem magamnak, hanem neki. Tartok tőle ugyanis, hogy túl egyszerűen és egyenesen fogom kifejezni magam. Megpróbálok persze finoman fogalmazni, de annyira finoman nem akarok, hogy ne lehessen érteni. Magától is elég különös, nem kell még tetézzem ködös leírásokkal.
- Úgy hiszem, hogy Ön az amputoportálás során az egészének egy részét hagyta el. A lényének egy részét. - mondom lassan, még a kiejtés közben is átgondolva a szavakat, hogy biztosan azt tárjam elé, amit tapasztaltam. Ezután pedig nem teszek egyebet, mint figyelem őt. Tudom még árnyalni a kifejtésem, csak nem akarom túlterhelni. Inkább megvárom, hogy esetleg kérdezzen. Hogy elmondja, ő hogyan érti mindezt és ha téves, akkor még pontosítsak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=647405#post647405][b]Adam Kensington - 2016.12.12. 20:11[/b][/url]

Figyelem őt szavaim után, aztán lesütöm kissé a szemem. Nem azért, mert ne bírnék ránézni. Nem magam miatt teszem, hanem miatta. Teret akarok neki hagyni. Kemény dolgot közöltem vele, nem kell ehhez még az én lélekbeható tekintetem is. Még akkor sem emelem rá pillantásom, amikor kérdezgetni kezd. Hiszen egyértelmű, hogy ezek az első, meghökkent hebegései csupán. Nem gondolt ő még át semmit rendesen. Se ideje, se ereje nem volt hozzá.
Rezignáltam bólogatok, mikor bizonygatni kezdi saját magának, hogy a gyógyítói helyretették. Bólogatok, hiszen fizikailag, szervileg tényleg minden rendben van. Más itt a gond. Más, ami sokkal nagyobb probléma.
- Sajnos nem - felelem kegyetlen őszinteséggel, de finom, csöndes hangon. Most pedig a szemébe is nézek. Nem, nem csak rosszul lett összerakva. Az könnyebb eset lenne. Valamit, aminek megvan minden darabkája, csak helytelenül illeszkedik, azt jóval könnyebb javítani, mint valamit, aminek úgy, ahogy van, hiányoznak részei.
- Nem vagyok varázsló, nem ismerem ennyire behatóan a mágikus tudományokat, de... - szünetet tartok, komolyan fürkészve a kedves, zavarodott vonásokat. Mintegy méregetve, kimondhatom-e. Ki fogja-e bírni. De úgy döntök, akármi lesz, jobb, ha mondom.
- Fel kell készülnie rá, hogy ezt talán nem lehet helyre hozni - érek mondatom végére. Ezúttal nem veszem le róla a pillantásomat. Hiszen most akár kapaszkodónak is szolgálhatnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=652055#post652055][b]Adam Kensington - 2016.12.29. 20:55[/b][/url]

Általában még én sem tudom biztosra, mi lesz a lány következő lépése. Pedig számomra a halandók elég kiszámíthatók. Más kérdés, hogy már csak a változatosság kedvéért sem töröm magamat azon, hogy már előre megmondjam, mi következik. A kedvesnél ez fokozottan igaz. Ugyanis vele kapcsolatban végképp úgy döntöttem, hogy nem számítok egyáltalán semmire. Vagy éppen hogy mindenre. Hiszen akármi megeshet nála. Jó esetben megcsókol, rossz esetben megpróbál ledöfni a pálcájával, a legrosszabb esetben pedig egyszerűen köddé válik, és nem tudhatom, másnap tér-e vissza, vagy hónapok, esetleg évek múltán.
Vajon szeretném-e, ha mindez másképp lenne? Szeretném-e, ha kiszámítható lenne, mit várhatok Kírától legközelebb? Ez most a kérdés. Meg természetesen az, hogy ő akarja-e ezt egyáltalán, és ha akarja, biztos-e, hogy ez a legjobb neki. Igazából rengeteg itt most a kérdés.
Történt ugyanis, hogy miután hónapokkal ezelőtt beletekintettem az emlékeibe, némi kutatás után kiderült, miféle átkot viselhetett az ereklye, amit eltulajdonítani igyekezett és amely az őrületét okozta. Ezután már nem kellett olyan sok hozzá, hogy találjak egy megfelelő szakembert, hiszen a fővárosi ispotályban elég jó kapcsolatokra tettem szert. Az egyik főgyógyító pedig nemrég jó hírrel szolgált: véget vethet a rontásnak. Már ha ez jó hír. Vajon jó hír ez?
A lány azt mondja, szeretné. Nem túl magabiztosan, de ezt mondja. Elgondolkozva hallgatok, mielőtt erre bármit reagálnék. Lesütött szemmel ülök még mellette jó pár pillanatig, aztán áthatóan pillantok rá ismét. Közelebb húzódom és fehér kezemet térdére helyezem. Nem mondok semmit. A tekintetem elmond mindent. Várok. Várok arra, hogy alaposabban átgondolja mindezt. Részemről pedig igyekszem még nem állást foglalni. Nem befolyásolni őt. Hiszen igazából én sem tudom még, mi lenne a jobb. Csak figyelem vonásait, mellette ülve egy szál köntösömben. A kandallóban lobog a tűz. A karácsonyfa barátságosan fénylik az ablak felőli sarokban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=652095#post652095][b]Adam Kensington - 2016.12.29. 22:44[/b][/url]

Csak hallgatom őt és valóban nem mondok semmit sem. Az emberek kiválóan elbeszélgetnek magukkal a társaságomban. Főleg azok, akik ismernek valamennyire. Márpedig a lány ennyire már bőven ismer. Pontosan tudja, hogy a csöndem is válasz. Ráadásul nem is csak egyféle. Ez most éppen egy bizonytalan fajta. Egy percig sem titkolom, hogy nincsen határozott véleményem arról, mi lenne a jó döntés.
Rengeteg tényező van Kíra bolondságában, amit nem feltétlen sajnálnék, ha odalenne. A démonaitól kezdve azokig a kellemetlen váratlanságokig, amelyek valakiben fizikai vagy lelki kárt okoznak. Viszont a bohókás természete, az őrült ötletei, az egész kiszámíthatatlan lénye hiányoznának. Nem is beszélve arról, ami miatt - önző módon - talán a legjobban aggódok. Aggódok, igen. Nem gyakran szoktam, de most teszem. Tartok attól, hogy az átok feloldása után vajon a kedves itt ül-e majd mellettem és ott fognak-e lógni azok az imádnivalóan lehetetlen díszek a fán.
A puszi nyomán elmosolyodom, aztán szomorkásan csillogó szemekkel bólogatok néhányat. Pontosan ettől tartok. Attól, hogy megváltozik. De koránt sem attól, hogy úgy esetleg már nem lesz olyan fontos a számomra, mint most. Hanem sokkal inkább a fordítottjától. Azonban soha nem tenném meg, hogy magamhoz láncoljak valakit. Hogy olyan helyzetbe kényszerítsem, ahol szükségét érzi annak, hogy velem legyen. Főleg nem az egészsége árán. Főleg nem akkor, ha neki máshogy jobb volna. Márpedig láttam, milyen sötétségbe képes taszítani a lányt az elmeállapota. Ha megszűnik a rontás, ettől megszabadulna. Ez a fontos. Ennek kell annak lennie.
- Rendben - suttogom rekedten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=653397#post653397][b]Adam Kensington - 2017.01.04. 12:14[/b][/url]

Igen, ezt hiszem. Mármint felteszem, hogy akár így is lehet. Hiszen nem tudom, milyen a lány, amikor kiszámíthatóbb. Egy átlag embernél tudnám, hogy az a fajta-e, aki csak kalandos éveit éli, de hamarosan rádöbben, hogy családot akar, gyerekeket akar, sikert akar és biztos helyet a társadalomban; vagy pedig az a fajta, akinek nem csak ezek az évei kalandosak, de az egész élete, és esze ágában sincs lekötni magát soha sem. A közhiedelemmel ellentétben igenis vannak ilyen emberek. Olyanok, akiknek ez a szabadság jelenti a boldogságot. És ez nem jelenti azt, hogy az illető szeretetlen marad és ne lehetne otthona. Csak éppen máshogy éli a világát, mint azt elvárnák tőle. Másban és máshogy leli örömét. Máshogy boldogul. De boldogul. Ha Kíra ilyen rontás nélküli valójában -márpedig remélem, hogy ilyen és valószínűleg ilyen-, akkor tényleg nem fog változni semmi. Minden bizonnyal. Talán. Az a helyzet, hogy hiába vagyok tapasztalt és -tompább érzelmeimnek köszönhetően- hiába vagyok képes sokkal inkább ésszerűen gondolkodni, mint a halandók, azért rám nyomja a bélyegét az a sok lélek, amelyik elfordult tőlem az évszázadok folyamán. Mert neki más kellett; mert rájött, hogy ő öregedni fog, én pedig nem; mert rossz szemmel néztek rá; mert nem volt közös jövőnk... és hasonló dögunalmas baromságok.
Viszont ha van valami, ami nem dögunalmas baromság, az a csók, amit kapok. A csók, amivel akár ígéretet is pecsételhetne a kedves, de sokkal inkább bemutatja, mire számíthatok most és máskor. Tetszik. Igazán tetszik. Nagy kezemmel tarkójára fogok és hagyom elnyúlni ezt a kis demonstrációt. Úgy egy-két percre. Addig nincs is más, mint a tűz ropogása, szuszogások, érintések. Közelség. Aztán elengedem ajkait és enyhítek fogásomon. Hűs kezemet nyaka oldalára simítom.
Bólintok. Megértettem. Azt is tudom, hogy nincsen rám szorulva. Én se vagyok ő rá. Nincsen szükségünk egymásra. Csak épp kellünk egymásnak. Ellennék én egy szemként a homokóra alján, hagyva, hogy peregjen rám minden. De nem sokkal jobb, ha akad, aki megbillenti néha a homokórát és enged térhez, léghez jutnom? Szükségem nincs rá, de kell nekem.