A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=454926#post454926][b]Adam Kensington - 2015.01.19. 18:23[/b][/url]

Le sem veszem tekintetem a pohárról. Figyelem, amit csinál vele. Mozgatja benne a vizet, és nem elég, hogy kimossa, eloszlatva benne a vért, ám dús vörössé is varázsolja. Összevonom a szemöldököm, és fejem oldalra biccentem. Gondolataim nagyon megindulnak. Szégyen, nem szégyen, a srác további mondandójának első fele el se jut hozzám, hiába nézek egyenesen a szemébe, mikor beszélni kezd. Azért persze végül összerakom, amit közölt velem és csak bólintok.
- Mik a terveid? - kérdezem meg hát erről, hiszen nagyon úgy hangzik, hogy lemondott a zenei világhírnévről. Ha minden igaz, ilyesmiket dédelgetett. Ez a vallomás viszont most nem úgy cseng, mintha vissza akarna kapaszkodni és erőnek erejével behozni a hátrányt.
Érzem különben rajta, hogy zavarba hozom kissé azzal, ahogy ilyen lazán, köntösben üldögélek itt, és mivel tényleg nagyon természetesen és illendőn viselem, azt sem láthatja, hogy alatta azért van egy alsónadrág. Megértem tehát az enyhe feszültségét emiatt, azonban semmi kedvem felöltözni, meg szerintem Ő se akarná, hogy ezzel fáradjak. Szóval csak remélni merem, leküzdi a zavarát.
- Igen. - nézek el az üres pizzás doboz felé.
- Csak az egyik barátom elég sok időt tölt nálam. - pillantok vissza a fiúra, megmagyarázva a dolgot, és ahogy ezáltal Dwayne a gondolataim közé fészkeli magát, ismét felüti bennem a fejét az iménti ötlet, ami miatt elkalandoztam.
- Amit előbb csináltál... - bökök a fejemmel a pohárra.
- Az megy visszafele is? - kérdezem, megemelve fekete szemöldökömet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=455372#post455372][b]Adam Kensington - 2015.01.20. 17:56[/b][/url]

Szeretem, amikor egy kölyök ilyen talpraesett. Mikor ennyire életrevaló. Különösen örülök, ha azt látom, hogy jut neki a lehetőségekből. Ráadásul nem csak megkapja őket, de él is velük. Hány és hány tehetséget láttam már az enyészeté lenni a saját felelőtlenségük miatt, vagy éppen tökéletesen önhibájukon kívül. Jó, amikor ez nem így történik. Bámulatos, amiket a képességével művel. Figyelem, hogyan szórakoztatja magát a víz manipulálásával.
- Amit csak szeretnél. - adok egy olyan választ a kérdésére, aminek hasznát ugyan nem veszi, viszont egy részt őszinte, másrészt remélem, nem várta tőlem, hogy komolyan megmondjam, mit kéne tennie. Akármit tehet ezek közül, csak csinálja!
Nem tudom, miért változik meg az elképzelése a magányos farkas mivoltomról. Hiszen az vagyok. Mindig az leszek. Attól még, mert vannak körülöttem és mert beengedem őket az otthonomba, túlzás lenne azt állítani, hogy nem vagyok egymagam. Néha teljesen elszigetelődöm, máskor ilyen szinten bevetem magam akár még egy közösségi életbe is. Boltot nyitok, szerkesztőséget vezetek, részt veszek a falu mindennapjaiban. Igen. Ettől azonban nem hiszem, hogy kevésbé lennék kívülálló. Hogy valaha is képes volnék beolvadni. Az kizárt. És nem is kell így lennie.
- Szólj, ha mégis! - bólintok neki sokatmondóan a vérrel kapcsolatban. Elég nagy hasznát tudnám venni ennek a képességnek. Nem nagy dolog, de sokszor könnyebbséget jelentene. Akár csak, ha azt vesszük, hogy kevesebben lennének rosszul, ha esetleg a társaságukban vért iszom. Teszem azt, Dwayne.
- Szép munka. - véleményezem az Edictum cikket.
- Már számítottam rá, hogy a festmények a szájukra vesznek. - mosolyodik el kicsit a tekintetem, utalva a rendelőbe rántós, édes hármasos bekezdésre. Régóta figyelnek már engem azok az alakok a kereteikből, ám ahogy az emberek többsége, Ők is kétszer meggondolják, hogy érdemes-e egy vámpírról pletykálniuk. Az Ő vérüket persze nem szívhatom ki, de ettől még akadhat félnivalójuk bőven.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=456363#post456363][b]Adam Kensington - 2015.01.23. 17:11[/b][/url]

- Mint valami német parancsszó. - véleményezem a srác által hármunknak kitalált shipnevet. Tudom, hogy van mostanában ez a divat, és meglehetősen érdekesnek találom. Zavarni egyáltalán nem zavar, ahogy egyébként semmilyen szleng sem. Úgy gondolom, az ilyenek nem egyszerűsítik, csökevényesítik a nyelvet, hanem éppen ellenkezőleg: gazdagítják. Más kérdés, én alkalmazom-e őket. Ettől még gondom semmi nincs velük, az ég egy adta világon.
- De tetszik. - bólintok. Nem annyira a folytatás gondolatára, mint a névre. Azonban nem szándékozom a fiú útjába állni. Azt hiszem, amíg nem olyasmit pletykálnak rólam, hogy minden nap más mágustanoncot vacsorázok, addig nem lehet okom a panaszra. Soha nem féltettem a fene jó hírnevemet, attól viszont igenis tartok, hogy páran megpróbáljanak elüldözni és közönséget szerezzenek hozzá.
- Világbajnokság? - pillantok Branre tincseim alól, fürkészőn figyelve Őt. Látom rajta, mennyire kellemetlenül érzi magát a helyzettől. Attól, amit kérdez tőlem. Értékelem, hogy ennek ellenére megtette. Részemről pedig próbálok még semmit sem szólni hozzá. Noha ösztönösen megszületett már bennem rögtön a válasz, azonban ezt nem kell lássa rajtam, főleg nem, hogy lehet, még másként határozok. Az egy dolog, hogy most mennyire magam alatt vagyok, és még ha tudom is, hogy átlagos passzomban is elzárkózó volnék, akkor sem akarok most egyből felelni.
Felkelek közben a kanapéról és a bútor sétálok, a sarokban magát kínálgató hangszergyűjteményem felé. Intek a fejemmel a srácnak, hogy jöjjön csak. Leveszek egy gitárt, ami szerintem érdekelheti, és közlöm róla a fő adatokat, aztán hasonlóan teszek egy másikkal. Közben pedig várom, hogy kifejtse a fellépése részleteit. Hátha így nem feszeng úgy közben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=456382#post456382][b]Adam Kensington - 2015.01.23. 17:43[/b][/url]

Figyelem, ahogy a lányka szépen követi az utasításaimat.
- Fogd erősen! - kérem erre ismét, így nyomatékosítva, mit várok Tőle. Mikor úgy látom, maradéktalanul eleget tesz annak, amit kiadtam neki, szusszanok még egyet és ami ezután történik, annak Evelin valószínűleg hirtelen csak egy részét képes felfogni. Hiszen egy pillanat az egész. A nappaliban termek, felemelem a kanapét, kikapom a macskát alóla, a ketrecbe rakom és bezárom, aztán ismét a szoba bejáratában vagyok. Mindebből a levitás csak a mozgalmas suhanást érzékelhette. Valószínűleg a macsek se fogott fel belőle sokkal többet, mivel azonban egy ragadozó ösztönlény, egy gyors karmolásra azért még jutott ideje nagy ijedelmében. Most erre a hosszú, mély sérülésre pislogok lefelé karomra, ám nem telik bele egy másodpercbe, és nyoma sincsen. Beforrt.
- Ki kéne vidd innen. - javaslom a lánynak. Az rendben van, hogy most már meglógni nem fog, ettől függetlenül megrázó neki a közeg. A bútor alól való kimentés után változatlanul megtartom a kis lénytől a távolságot, nehogy a közelségem maradandó károsodást okozzon benne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=457003#post457003][b]Adam Kensington - 2015.01.24. 21:53[/b][/url]

Mindig próbálok tapintatos lenni. Tekintettel lenni másokra. A halandókra. Arra, mennyire különbözőek vagyunk, és hogy ami nekem természetes, számukra teljességgel idegen és sokszor szabályosan rémisztő. Néha nem sikerül elég jól kiszámítanom, mivel mit váltok ki. Olykor nem megy, hogy teljesen körültekintő legyek. Ilyen eset ez a mostani is. Felmértem bár, hogyan a legideálisabb a kisállat biztonságba helyezése, azzal azonban nem számoltam, a gazdája hogyan viseli majd a mentés módját és velejáróit.
Begyógyult karomról a lánykára pillantok, aki dadogva felel nekem. Ó, a francba. Szomorú pillantással fújok egyet, ahogy rájövök, mit csináltam. Ez miattam van. Végigtekintek a levitáson, aki a kalickát szorongatja a kezében.
- Ülj le nyugodtan. - bólintok neki, a kanapé meg a fotel fel mutatva. Nem jövök beljebb. Immáron nem csak a macsek, de Evelin miatt sem. Nyilvánvalóan tart tőlem. Most ébredt rá arra, amire eddig nem. Arra, hogy pontosan mit jelent, ami vagyok. Tudni eddig is tudta, csak eddig érezni nem érezte.
- A konyhában leszek... - jelentem be neki, így biztosítva róla, hogy annyi időt kap, amennyi csak szükséges. Nem akarok kitessékelni egy sokkos kislányt meg a cicáját a házamból. Úgyhogy inkább elsétálok a folyosón a konyhába, ahol leülök a sakktáblám mellé és előre dőlve, számat simogatva gondolkozom a következő lépésen, háttal az ajtónak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=458557#post458557][b]Adam Kensington - 2015.01.27. 17:53[/b][/url]

Egy madár koppan az ablakon. A fiún rögvest látom, de a suttogása is árulkodik róla, ismerik egymást. Megvárom, amíg visszatér és folytatom szépen a hangszerbemutatót. Nem kezdek el azon aggódni, a vállán ülő állatka mennyire fél tőlem és mikor repül majd el. Úgyis egy-két perc kérdése az egész. Csak remélem, nem az ajtómon koppan majd, amikor menekülőre fogja.
- Oké, Bran, de... ez milyen világbajnokság? - pillantok a srácra oldalvást, tincseim alól, csöndes kérdésem közben. Ugyanis ezt az egyet még nem közölte velem, noha sejtéseim bőven vannak. Nyilván a képességéhez kötődnek. Legalábbis úgy tűnt, a gondolatai ezen a témán haladnak tovább. Mondjuk ezt az említett tv felvétel dolgot furcsállom kissé, hiszen azt hittem, ez egy varázsesemény. A rádióműsor még belefér, de a televízió... Talán lemaradtam valamiről, vagy csak a fiú félrebeszél. Nem lenne csoda, amilyen zavarban van.
- Majd meglátom. - adom azért meg a válaszom minden esetre. Ígérni nem akarok semmit. Nem igazán szokásom. Remélem, ezt megérti! Már az is teljesítmény a részemről, hogy nem vágtam rá simán egy nemet. Egy-egy estélyre, rendezvényre még csak-csak elmegyek, ez viszont már túl személyes, főleg a körülményekre való tekintettel, amit felvázolt nekem. Félreértés ne essék, akkor se állnék ehhez máshogy, ha valami jó dumával jött volna az őszinteség helyett. Azt kifejezetten értékelem. Talán ezért is hajlok az átgondolásra.
- Nem tudom. Pár évszázada. - felelem, körbenézve a szobában.
- Néha bővül a kínálat, és akad, hogy így vagy úgy megcsappan. A világban több helyen vannak széfjeim. Nem tarthatok mindent egy helyen, ezt már megtanultam. - taglalom a módszereimet, elmerengőn nézve körbe. A jelen lévő tárgyak némelyike igazi muzeális darab és az értékük felbecsülhetetlen. Mégis úgy pihennek a polcokon, mintha tegnap vettem volna őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=459054#post459054][b]Adam Kensington - 2015.01.28. 20:16[/b][/url]

Ha ez a kanapé mesélni tudna... Vendégül látott már többek közt egy bajba jutott sellőt, egy husángos betolakodót, egy rozsomák alakot öltött animágust, és úgy egyébként az imént említett férfi szinte állandó menedéke. Most pedig egy nekikeseredett félvéla zokog rajta.
Éppen egy Verlaine kötetet olvasgattam, amikor Zója megérkezett hozzám. Köntösben nyitottam ajtót. Igen, még mindig nem öltöztem fel. Elég az hozzá, csakhamar a karjaimban találtam Őt, ahol arcát a vállamnak nyomva kezdett sírni. Öleltem így egy ideig, majd becsuktam az ajtót és elvezettem a nappaliba. Leereszkedtünk a kanapéra. Ő elfeküdt rajta, én meg maradtam mellette.
Lesütött szemmel üldögélek, csak olykor pillantok le a nőre. Hagyom, hogy hullámokban rátörve kiadja magából. Hagyom, hogy elmondjon mindent, ami csak nyomja a lelkét. Hátha felszabadul tőle, még ha egész haloványan is. Nagy, hűs kezem a derekára simítva tartom a kabátján.
- Ez mind nem igaz. - reagálok csöndesen az önmarcangoló szavakra. És komolyan gondolom. Még ennyi évszázad után is megdöbbent, az emberek mennyire lekicsinylik saját magukat. Hogy mennyire nincsenek tisztában önnön értékeikkel, és még ha tisztában is vannak vele, mindig csak többre áhítoznak, teljesen tönkretéve az életüket ezzel. Tudom, persze, Zóját most főleg a helyzet ösztönzi ilyen ostoba beszédre, ám a baj az, hogy közben tényleg ez a véleménye.
- Ilyesmire ne gondolj! - rázom a fejem a gyerek halálával kapcsolatban.
- Ne gondolj és ne számíts semmire... - halkul el baritonom, miközben a legjobb tanácsot adom, amit adhatok. Nyilván ez baromi nehéz, azonban kevés más választása van. Minden egyébbe csak belebukhat. Egyszerűen élnie kéne az életét, és nem aggódni olyasvalami miatt, ami fölött nincs hatalma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=459619#post459619][b]Adam Kensington - 2015.01.30. 10:59[/b][/url]

Innentől kezdve nem mondok semmit, mert úgysem tudnék mást mondani, mint az imént. Már kezdem megszokni, hogy akármit javaslok, tanácsolok, észrevételezek, általában jön a tagadás, az ellenkezés. Megtehetném, hogy éppen emiatt pont mást jelentsek ki, mint amit gondolok, hisz bár a manipulálás nem áll messze tőlem, az ilyen hozzáállás akkor sem megy. Amikor más csinálja és jól csinálja, emelem a kalapom előtte, tényleg. Azonban nekem semmi indíttatásom rá. Pedig nyilván eredményes lenne ez a fordított pszichológia. Igazad van, Zója, egy rakás szerencsétlenség vagy. Nyugodtan heverj itt a kanapémon, zokogva, és várd meg, amíg elvetélsz vagy nem. Végülis teljesen mindegy, úgysem szeret senki. Van egy gyönyörű lányod, saját otthonod, doktori címed, biztos állásod... dehát tényleg, ez kit érdekel? Egy senki vagy. - erre valószínűleg feldühödne, faképnél hagyna, és vagy megpróbálná bebizonyítani, hogy mindez nem így van, vagy máshol folytatná a szenvedést, még nyomorultabbul. Noha az előbbinek jóval nagyobb az esélye, ez a fortély komolyan nem tartozik az én eszköztáramba.
Figyelmesen pislogok lefelé a nekikeseredett nőre. Hüvelykujjam simogatja az oldalát, ahogy ott tartom fehér kezem a bézs kabáton, és csak hallgatom a sirámokat. Nem fogom győzködni, mekkora hülyeségeket beszél. Az most nem segítene. A kölyöknek is jobb, ha az anyja sír egy kicsit, mintha pattanásig feszülten jár-kel. Jobb, ha bőg egy sort és kiadja magából. Alkalmasabb embert és helyet nem is találhatott volna arra, hogy ezt megejtse.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=459637#post459637][b]Adam Kensington - 2015.01.30. 11:23[/b][/url]

Bólintok a pontosításra. Akkor jól sejtettem. Elemi mágia világbajnokság. Hm. Érdekesen hangzik. Ilyesmin még nem voltam, ha minden igaz. De tényleg nem ígérek semmit. Megfontolom a dolgot. Valószínűleg vagy nem leszek ott, vagy egyszerűen, minden előzetes bejelentés nélkül felbukkanok. Meglátjuk.
Mikor nekilát zavart kérdésének, visszateszem a kezemben tartott gitárt a helyére, és csak fürkészőn figyelem Őt, aztán ahogy a végére ér, finoman felszegem állam, így nézek rá tovább lefelé. Szóval le akar festeni. Örökítettek már hasonló módon többször is. Talán egy rajz van is itt nálam a házamban. Ám az alkotások legtöbbje az alkotóknál található vagy valahol a nagyvilágban. Már amelyik nem semmisült meg.
Megváltozott a srác. Ez már azóta nyilvánvaló a számomra, mióta megláttam odakint a házam előtt. Azonban a változás nem feltétlen baj. Még akkor sem, ha szörnyű események következménye. Ráadásul önmagát nem vesztette el, úgyhogy nagy gond nincsen. Figyelem feszültségét. Nem váratom a felelettel, bólintok neki. Ha valaminek nem állnék az útjába, az a művészet, és ha egyszer én ihletek meg egy művészt -ami ugyebár megesik-, miért ne hagynám, hogy használjon?
- Most? - pillantok végig a fiún.
- Hogy akarod? - szólok nyugodt baritonomon, egyből a közepébe vágva. Mit tétlenkedjünk, ha egyszer már rávette magát, hogy felkérjen? Ráadásul elég tettre késznek tűnik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461187#post461187][b]Adam Kensington - 2015.02.03. 11:52[/b][/url]

Nem kell túl sok idő a levitásnak és máris a konyhám küszöbén terem. A mondókája egy részét úgy hallgatom, hogy még mindig háttal vagyok neki, a sakktáblát figyelve, aztán felemelem az egyik bástyát, lépek vele és ezután fordulok a lányka felé a karosszékben. Bólintok neki, ahogy kifejezi háláját.
- Persze, vidd el nyugodtan. - adom rá áldásom, hogy magáévá tegye a ketrecet. Nekem úgysincs mire használnom. Most azonban pont jól jött. Lehet, csak ezért tartogattam idáig, hogy ha egy kismacska beszökne a házamba és elbújna a kanapé alatt, beletehessem biztonságba. Figyelem Evelint, majd intek neki egyet a tábla túloldalán lévő szék felé, hogy üljön le nyugodtan.
- Igen. - felelek ilyen egyszerűen a sok-sok kérdésre a fajtámról.
- Egyáltalán nem zavar. - rázom meg finoman a fejem udvarias érdeklődésére a magázással meg bácsizással kapcsolatban. Sötét, üdén szétálló hajam belerezzen a mozdulatba. Igazából teljesen jogos ez a fajta megszólítás, bár ha úgy nézzük, ugyanannyira az, mintha valaki csípőből letegez. Bőven túl vagyok azon a koron, amire bármilyen szabály érvényes lenne, közben viszont mégsem vagyok öregnek tekinthető. Egészen más ennyi év egy fiatal testben, mint egy idősben.
- Tényleg menned kéne lassan. - közlöm szelíden a diákkal. Nem elhajtani akarom, csak hát az állatkájának tényleg nem jó itt, és nyilván ideje visszatérnie a tanodába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461390#post461390][b]Adam Kensington - 2015.02.03. 23:18[/b][/url]

Megtisztelem a művészt azzal, hogy nem köntösben fogok neki pózolni. Persze, nem úgy akarok megszabadulni a ruhadarabtól, mint Rose tette a Titanicban, és arra sem fogom megkérni a srácot, hogy fessen le úgy, mint a francia barátnőit. A köntösömet a hálóban veszem le, hogy felkapjak a helyébe egy sötét farmert meg egy fekete inget. Nem vetkőzök, hanem öltözök. Végülis nem aktról beszéltünk.
Amint visszaérek mezítlábas lépteimmel, odasétálok az egyik gitáromért, magamhoz veszem, aztán megyek a keverőpult elé. Összekötöm a berendezéseket és egy fejhallgatót is magamra dobok. Ha már úgyis itt leszünk egy darabig, rögzítem is, amit játszok. Ki tudja, mi születik belőle. Ismert dallamokkal kezdek, ami improvizálásba torkollik és valami újat hozok létre. Leggyakrabban így csinálom. Laza terpeszbe állok oldalvást a fiúnak. Ugyan a nagyja a fülesemen át jön, azért hagytam alapszinten kihangosításon is, ahogyan Bran kérte. Lehunyom a szemem és teljesen elmerülök a zenélésben. Én ebben, a srác a festésben. Én Őt inspirálom, Ő engem. Olykor leveszem a fejhallgatót és állítok valamit a pulton, de ilyenkor mindig szólok előtte, és ugyanúgy helyezkedem vissza utána. Kellemesen telik így az idő. Csak néha tekintek el alkotó vendégem felé, különben a feladatomat végzem: modellt állok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461451#post461451][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 12:36[/b][/url]

Már miközben a nő búcsúzott, éreztem, hogy barátom közeledik odakint az úton. Dehát mégis miért tettem volna bármit? Miért figyelmeztettem volna a vendégemet? Bújtatni nem fogom Zóját, ha meg szóltam volna neki, csak ideges lett volna. Hagytam a karjaiba sétálni hát. Vagyis egyszerűen csak nekiütközni odakint. Részemről pedig nemes egyszerűséggel hátradőltem a kanapén, lábaim lezseren szétvetve és csak pislogtam magam elé, elgondolkozva.
Hallottam mindent, ami a verandámon elhangzott. Nem hallgatóztam, csak hallottam. Egy részét persze nem engedtem tovább a fülemnél, hiszen nem figyeltem feszülten. Azonban sok minden eljutott az agyamig. Zója hideg szavai a vizsgálatról; az, ahogy Dwayne kérdésekkel becsmérel engem; szurkálódások; a kibontakozó veszekedés; az érzelemhullámok mindkettejük hangjában; féltékenység; visszafojtott düh; szomorúság; az, ahogy a nő véd engem; végül zárás. Barátom pedig benyit.
Nem tudom, akarom-e most ezt. Nem tudom, örülök-e neki, hogy ezután bejött. Miért jött be? Jó, ide tartott, de igazán meggondolhatta volna magát, ha már egyszer így megvan a véleménye rólam, meg úgy különben is. Mélyet lélegzek és lehunyom a szemem. Hiszen miért érdekel ez? Egyáltalán mi bajom? Jöjjön be és csináljon, amit akar! Foglalja el a kanapét, szolgálja ki magát a konyhában! Miért ne? Csinál, amit akar! Tegye csak, amit jónak lát! Mint mindig.
Felnyitom a szemem és a folyosó felé nézek, ahogy hallom, csukódik mögötte az ajtó és léptei erre tartanak. Ülök csak tovább köntösömben, combomon pihentettet kezekkel és várom, hogy ideérjen. Nem, dehogy várom... Nem akarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461465#post461465][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 13:51[/b][/url]

Csörtet, mint egy vaddisznó. Jön-megy, ajtót csap, odavetve beköszön és a konyhába veti magát szendvicset gyártani. Érzem a hozzávalók illatát, hallom, ahogy pakolja egymásra az összetevőket. Nem köszönök vissza neki. Szerintem nem is várta. Lesütött szemmel üldögélek, míg meg nem jelenik ismét, a tányérral a kezében. Látom rajta, hogy nincs oda azért, hogy még mindig köntösben vagyok, de nem Ő fogja nekem megszabni, miben legyek a saját házamban már napok óta. A boxert miatta viselem, ez legyen neki elég.
Nem nézek rá, ahogy leül mellém. Főleg, ahogy kérdez. Aprót nyalok ajkamon, és körbepillantok kicsit a nappalimban. Sokkal jobb passzban vagyok, mint hetekkel vagy napokkal ezelőtt, azonban a higgadtságom még mindig nem a régi. Normál helyzetben csak véleményem van a dolgokról, de érinteni nem érintenek. Most még sajnos teszik. Na egyáltalán nem minden. Ez a mostani ügy viszont igen. Bár azt se tudom biztosan, mi ez a mostani ügy. Tudhatnám, ha józanul gondolkodnék, ám jelenleg ez nem erősségem.
- Elmondta Neked. - nézek magam mellé Dwaynere, kemény tekintettel.
- Mindent hallottam, Te is tudod. - pillantok végig a szendvicsén csámcsogó férfin, elég élesen beszélve saját magamhoz képest. Másoknál ez átlagos, az én általában egyenletes tónusomhoz mérten viszont tényleg elég jeges.
Markáns vonásokkal nézek el valamerre a küszöb felé, hosszan fújva egyet. Ajkaim feszülten csücsörítem kissé. Meg kéne nyugodnom, amíg míg meg tudok. Veszélyes az ilyen. Mikor így elindul bennem valami és csak növekszik. Sürgősen vissza kell fognom, hiszen pontosan tudom, barátom csak tetézni fogja a hangulatom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461481#post461481][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 15:03[/b][/url]

Nem megy. Nem megy, hogy lehiggadjak. Valószínűleg azért, mert nem akarok. Ha akarnék, menne. Simán. Évszázadok óta gyakorlok önmérsékletet, kontrollt a testem és az elmém felett. Ha nem jön össze, az azért van, mert nem is próbálom eléggé. A kérdés az, most vajon miért nem teszem? Nos valószínűleg azért, mert Dwayneről van szó. Sokakat engedek az életembe, ez nem gond a számomra. Azonban az egész más dolog, belőlük ki az, akiről úgy érzem, tényleg valamennyire az életembe engedtem be, nem csak hagyom, hogy mellettem éljen. Akár a házamban. Márpedig a férfi sokkal inkább tartozik ez utóbbi kategóriába, és mint olyan, ki van téve annak, hogy esetleg tudomást szerez az indulataimról, amikről mások nem is hiszik, hogy léteznek bennem.
- Mégis miért mondanám ezt el Neked? - kérdezek vissza, magamnak kikérő hangon, felszegett állal, összevont szemöldökkel.
- Igen, hozzád kellett volna mennie, de valamiért nem így tett. Ezen elgondolkodhatnál... - morgom neki oda magam mellé egy bólintással, miközben elnézek róla megint. Hiába üldögélünk úgy egymás mellett a kanapén, mint bármikor máskor, a légkör most koránt sem olyan békés és természetes. Pont ellenkezőleg! Feszülten vibrál. Félő, hogy a tesztoszteron ködtől hamarosan látni se lehet majd.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461499#post461499][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 15:40[/b][/url]

Érzem, ahogy terjeszkedik és rám telepedik az arroganciája, a nemtörődömsége, az önzősége, az egyszerűsége és egyáltalán az üres, kiállhatatlan, idegesítő lénye. Hogy ezeket komolyan gondolom-e? Talán. Hogy máskor zavar-e? Nem. Sőt. Így találom jónak és tökéletesnek, ahogy van. Ha azonban ilyen elmondhatatlanul feszült kedvemben vagyok, bőven van mit ellene fordítanom magamban és nyíltan is. A kisujjamat se kell mozdítsam, és a hátam közepére nem kívánom. Ezt pedig abban a pillanatban talán még én is elhiszem.
Felhagy a kajálással, és érezhetően kezd begurulni mellettem. Morog, a pulzusa nő, a tagjai feszülnek, és végül kinyögi a kis megjegyzését. Egy hitetlen, idegenkedő, nevető kis fújással kapom rá a tekintetem. Na ebből elég...
- Persze. Ha a Te sebeidet nyalogatom, akkor nagyon jó vagyok, de amint úgy rendezem el az életed romjait, hogy az Neked épp nem tetszik, akkor jön ez. Nyafogsz és másokat hibáztatsz. - emelem meg egyre jobban rekedtes baritonomat, hideg fényű szemekkel figyelve a mellettem üldögélőt.
- Igazán, nagyon sajnállak, Dwayne! - nyögöm cinikusan és felsőtestemmel lassan, de erélyesen felé fordulok.
- Van munkád, amihez értesz. Van családod odahaza és itt is. Születőben az újabb kölyköd, és sorra mész végig a legszebb nőkön, hogy egy ideig imádd, aztán kidobhasd őket. És ha már itt tartunk... még engem fenyegetsz és cs*sztetsz, melyik diákkal mit csinálok, amikor majd' minden áldott nap érzem rajtad az egyikük illatát. Pedig Te az iskola defenzora vagy, a rohadt életbe! - sziszegem keményen, immáron kiálló agyaraim közül, egészen Dwayne felé fordulva ülvén, szinte fenyegetően, miközben markolom válla mellett a kanapé háttámláját.
- Egy kétszínű paraszt vagy. - közlöm Vele csöndesen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461517#post461517][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 16:35[/b][/url]

Miután felpattant ültéből, én is felemelkedem a magam vészjóslóan lassú módján, ahogy egy kobra emelkedik ki a fűből. Szemtől szemben állunk a kanapé előtt. A fejemben itt dübörög Dwayne durva szívverése. Ahogy áradnak barátomból a szavak, úgy szorul össze torkom, és ha nem idegként feszítenék meg halhatatlan testemet az érzések, akkor talán könnyek formájában sodródnának a felszínre. Ahogy én betaláltam neki, úgy most Ő nekem.
Ráncolom orrom, ahogy rávicsorgok tűhegyes fogaimmal. Egy ideig nem mondok semmit, csak állok előtte a szőnyegen megvetett lábakkal, fehér kezeimet magam mellett lógatva, ám tartásom nem kevésbé kakaskodó, mint az övé. Vonásaim aztán furcsa mód szép lassan enyhülni kezdjenek, de csak hogy számra egy fölényeskedő kis mosoly kússzon.
- Igazad van. Semmi jogom. - bólogatok elcsigázottan.
- És tényleg, mi közöm volna ilyen... - végignézek az auroron előttem.
- ... jelentéktelen halandókhoz? -  teszem fel költői kérdésem távolságtartó, lenéző nyugalommal. Persze, ez mind csak tettetett. Álca. Mind, amit sugárzok, mind, amit mondok. Hiszen ezt nem gondolom komolyan. Nem gondolhatom. Természetesen, egy bizonyos szinten igen. A realitás szintjén. Különben viszont nem. A kérdésem tehát szarkasztikus, azonban nem tűnik annak. Nem akarom, hogy annak tűnjön. Hadd főljön a saját levében, hadd legyen igaza! Fújtatón nevetek ismét. Röpkén kinevetem Őt, aztán csak mosolyogva rá, kiálló agyarakkal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461626#post461626][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 20:52[/b][/url]

A szöveg, amivel az imént előrukkoltam, beleférne bármilyen vámpír szappanoperába, vagy ott viríthatna a Hogyan legyél sablonos vérszívó kötet hátoldalán. Ezt pedig én pontosan tudom. Az egész olcsó és tökéletesen üres. Csak arra szolgál, hogy elpattintsam a húrt barátomnál. Hogy okot adok arra, hogy nekem essen, Ő pedig így nekem arra, hogy viszonozzam.
Meg kell mondjam, a hörögve fejemhez vágott sértése igazából egész finom ahhoz képest, amit kaphatnék. A cudar valóság az, hogy nem egyszerűen szocipata vagyok, hanem -akármilyen hihetetlen lehet ez sokak számára- egyenesen pszichopata, szóval ez a része még lágyítja a valóságot. Valójában tehát csak az a rohadt az, ami erős, ám az se túlzottan. De mindegy is, engem már nincs hova hergelni, én azt várom, hogy nekem jöjjön. Meg is teszi.
Nem térek ki az ütés elől. Hagyom keményet puffanni arcomon, fejem oldalra csuklik. Azonban bőrömön nem jelentkezik pír és nem okoz sebet sem. Visszanézek rá, megragadom pólója nyakát, és magamhoz rántom, belevicsorogva az arcába, majd ellököm, szinte eldobom Őt, hogy átbucskázzon a kanapén. Természetesen nem vetem be minden erőm. Nagyjából annyit engedek ki, amennyivel halandóként rendelkezhetnék. Mondjuk amennyivel Dwayne rendelkezik. Jó, talán kicsivel többet.
Utánanézek és odalépkedek hozzá, megkerülve a bútort.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461635#post461635][b]Adam Kensington - 2015.02.04. 21:11[/b][/url]

Örülök, hogy kivitte a madarat. Nem lett volna jó, ha szerencsétlen állat egyszercsak sokkos állapotban lefordul a válláról. Jobb neki odakinn repkedni, a vámpírfészektől távol. Ketten maradtunk hát. Ki-ki a saját művészetének hódol. Mármint az aktuális sajátjának, hiszen mindketten több végéről égetjük a gyertyát.
Érzem a fiún, hogy valami nincs rendben. Már a vége felé járhat az alkotásnak, ám azzal valami hibádzik. Rosszul festett meg valamit? Nem jó az arány? Egy ecsetvonással véletlenül keresztülhúzta az egészet? Akárhogy is, én nem adom jelét, hogy észlelném a pánikot. Játszom tovább háborítatlanul.
Bran végül int nekem, hogy menjek oda. Úgy látom rajta, valami változatlanul nem stimmel. Leveszem a fejhallgatót, lerakom a gitárt, állítok valamit a keverőpulton és odasétálok a srác mellé. A festményre tekintek. Nagyon szép munka. Mi lehet a baja vele? Már épp összevonnám a szemöldököm, rákérdezve valahogy a problémára, amikor a festett énem kinyitja a szemét és a fiú fellélegzik. Ó, már értem.
- Ez igen. - suttogom elismerően, miközben közelebb hajolok a vászonhoz, hogy rendesen megnézhessem magamnak a képet. Nagy kezemet közben lazán a fiú vállára helyezem, átfogva Őt hosszú karommal, barátian. Elveszek az alkotás pompásan kidolgozott részleteiben. Elég realista. Szeretem az ilyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461887#post461887][b]Adam Kensington - 2015.02.05. 20:29[/b][/url]

Már megint itt tartunk. Nappali. Villámokat szóró szemek. Fújtatások. Sértések. Ütések. Úgy tűnik, a nagy békében néha nem árt kiengednünk a gőzt. Az aurorban azért van rá igény, mert olyan fajta ember, amilyen, bennem meg egyszerűen ösztönlény mivoltom miatt. Miközben pedig ilyen durván fordulunk egymás felé, a harag és utálat, amit érzünk, pillanatnyi. Mondhatni nem is létezik. Kreált és teljességgel hamis. Nekünk viszont ott és akkor a minden.
Hallgatom feltápászkodó barátom további ékes szitkait. Egyre szebbek. Még jó, hogy nem hiszem el őket. Ez most a mi bizarr játékunk része. Ha így vélekedne rólam, itt sem volna. Ha meg én úgy vélekednék róla, ahogy azt az imént odavetettem, hasonló lenne a helyzet. Azonban itt vagyunk, felbőszülten, a harc hevében.
Figyelem, ahogy a szobor felé nyúl, és fejem újfent oldalra rándul, ahogy ismét hagyom, hogy elérjen a találat. Mindez a megadás persze koránt sem lekezelő, még csak nem is annyira tudatos. Egyszerűen csak így fair. Így van értelme. Visszafordítom felé arcomat. Márványhoz hasonlatos bőröm felszakadt, ahol az ütés ért. Vérem kiserken. Végignézheti, ahogyan a seb szépen beforr.
- Ezt gondolod rólam, Dwayne? - sziszegem hegyes szemfogaim közül. Nyakára fonom hosszú ujjaimat, odatolom az ablak mellé, és a falnak lököm, nekiszorítva, közelről nézve a szemébe átláthatatlan tekintetemmel.
- Akkor mégis mit keresel itt, mondd... - suttogom bele az arcába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461903#post461903][b]Adam Kensington - 2015.02.05. 21:18[/b][/url]

Nem engedem. Ott tartom a falhoz szorítva. Nem figyel rám, nem érdeklik a szavaim. Valamire készül. Hamarosan megtudom, mire. Elég gyorsan történik: felveszi rozsomák alakját. Szép csel. Az állat ráharap a kezembe és fogódzik köntösömben méretes karmaival. Ordítok egyet, ahogy belém vágnak a bestia fogai. Megragadom állkapcsát, azzal az elhatározással, hogy szétfeszítem a száját, elengedésre bírva, azonban egyszerűbb megoldás mellett döntök...
Fogom magam és kirántom kezemet a pofájából. A heves mozdulat közben éles fogai felszakítják bőröm. Vérem egy része a padlóra csöppen, ám jelentősebb hányada a rozsomák agyarait festi vörösre. Azt hiszem, már mikor elkaptam onnan a kezem, sejtettem, mit csinálok, azonban csak most tudatosul, mit tettem. A pillanat egy töredékére lemerevedem, majd belemarkolok az állat bundájába a grabancánál és az oldalán, hogy biztosan fogjam.
Ha a szívem dobogna, most csak úgy dörömbölne a mellkasomban. Ha lélegeznék, zihálva merednék most a rajtam csimpaszkodó animágusra. Azonban ezt nem pusztán a küzdelem heve okozná. Hiszen nem elég, hogy ismét a kezeim között tartok egy élő állatot, ami nem iszkol előlem és nem reszket minden ízében; nem elég, hogy ez a bizonyos állat, akit tartok, Dwayne... akkor még ott van az is, hogy ezzel most ismét ivott a véremből. Kimoshatja a száját, próbálhatja kiköpni, azonban mint tudjuk, bőven elég akár egyetlen csepp a hatáshoz és a mellékhatásokhoz.
Legalább lesz miért verekednünk legközelebb is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461926#post461926][b]Adam Kensington - 2015.02.05. 23:54[/b][/url]

Ellöki magát rólam, ki kezeim közül. Elengedem, hagyva a padlóra érkezni. Hamar újra emberi alakot ölt, és folytatja az átkozódást, köpködve véremet. A kis incidenstől egyből alább hagyott harci kedve, és látom, kezd oszlani a köd az agyáról. Állok csak fölötte még, majd a polcról felmarok egy zsebkendőt, és leejtem valahova az ölébe. Ha esetleg nem a ruháiba akarna törölni mindent.
- Nem mondanám. - közlöm mély hangon a felvetésre, lefelé nézve rá, miközben igazítok köntösömön, összébb húzva magamon. Eléggé szétnyílt az előbbi akció közben. Megkötöm övem, és levetem magam Dwayne a parkettára, hátam a falnak vetve. Nem túl közel hozzá. Két ember még bőven elférne közöttünk. Dehát mégis ki akarna most közénk ülni?
Részemről még simán folytattam volna a menetet, ám valahogy a mi bunyóink mindig félbeszakadnak valami miatt. Még mindkettőnkben van szufla bőséggel, csak éppen történik valami, ami megfagyasztja a levegőt. Múltkor az, hogy barátom arcon köpött engem, most meg az, hogy a vérem a szájába került. Nézzük a jó oldalát: a most szerzett sérüléseitől nem kell majd szenvednie. Bár valószínű, szívesebben fájlalná a tagjait, semmint hogy része legyen a már ismert mellékhatásokban.
Térdeimet felhúzva üldögélek mellette, kezeimet lazán támasztom rajtuk. Lesütöm szemem, és elfordítom arcomat a másik irányba, el a férfitól. Agyaraim még kint vannak egyelőre, hiszen még bennem a lendület. Nyelek egyet, és csak pislogok le a padlóra. Túl sok minden kavarog a fejemben. Keserű, ostoba gondolatok. Mennyivel kellemesebb volt Dwaynet püfölni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461944#post461944][b]Adam Kensington - 2015.02.06. 11:25[/b][/url]

Egyszerűen rám veti magát. Érzékelem azt a kemény szívdobbanást, amivel megindul a folyamat. Épp csak rákapom tekintetem, már elvágódom a parkettán, rajtam Dwaynenel, aki azonnal magasba emeli a marokba illő, Mozartot formázó mellszobrot, hogy ismét lesújtson vele.
Megfordul a fejemben, hogy leállítom. Ledobom magamról, lefogom és addig tartom, amíg le nem higgad. De jobb, ha kiadja. És jobb, ha kiadom. Még akkor is, ha ez a hév már valami igazán szomorú és elkeseredett. Eddig pimasz volt és gátlástalan. Most fásult és szívszorító. Bennem legalábbis az.
Agyaraimat kivillantva ráfújok a férfira, ahogy a macskák szoktak, és oldalra rántom a fejem, kitérve a rám mért ütés elől, amely szétroncsolta volna az állkapcsomat, hogy az utána rögvest regenerálódjon. Hajam az arcomba, homlokomba lóg. Durva tekintettel figyelem a férfit, akinek csak úgy lüktet a halántékán az ér, a nyakán meg úgy szintén. Egyik hűs kezem oldalát markolja, a másikat feszített tenyérrel arcába nyomom, tolva el magamtól dühbe torzult képét.
Felmordulok és vállainál fogva letaszítom magamról magam mellé, rögvest fölé kerekedve. Mezítlábam összeakad az Ő bakancsával, rátérdelek kissé combjára, hogy ne tudjon úgy rúgkapálni, majd belemarkolok a hajába, és hátrarántom a fejét, közelről nézve az arcába, vicsorogva rá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461954#post461954][b]Adam Kensington - 2015.02.06. 12:22[/b][/url]

Fájni minden fáj nekem, ami egy halandónak, hiszen a tapintás érzéke ugyanúgy adott. Csak éppen már megszoktam a fájdalmat, és mivel kártékony hatása nincs rám, ez semlegesíti és jócskán csökkent a jelentőségén. Azt teszek az érzéssel, amit akarok. Nálam tényleg teljes mértékben fejben dől el. Éppen ezért megtehetem, hogy alap szinten foglalkozom csak vele, vagy akár előnyömre váltom. Ez utóbbit kifejezetten sűrűn alkalmazom. Nem fogom ragozni: a mazochizmus nem áll távol tőlem. A legtöbb helyzetben jól esik a fájdalom, és inkább épít, mint pusztít. Táplálkozom belőle, hiszen olyan kevés lehetőségem van nagy élményeket átélni. Olyanokat, amik hatnak rám. A fájdalom hat. Ha hagyom. Ha pedig egyszer akár az örömömre fordíthatom, miért ne hagynám?
Torokból nyögök egyet, ahogy szemembe nyomja ujjait. Elkapom a fejem, sűrűn pislogok, és már kutya bajom. Elengedem a haját és torkára fogok rá. Nem fojtogatom, csak így tartom lent. Kiegyenesedem kissé, fölé magasodva, miközben kinyújtott karral a földhöz nyomva fogom nyakánál. Köntösöm már megint nagyon ziláltan áll rajtam. Térdeim most jobban combjába nyomódnak, hiszen súlyom oda összpontosul. Testem különben nem nehéz. Az erőm az, ami mértéket ad neki. Szabad balommal megragadom csuklóját, és kezét feje fölé feszítem a parkettára. Mindezt csak azért, hogy még jobban kiszolgáltatva érezze magát. Az ütés nem a kedvencem. Azzal ritkán élek. Inkább nekimegyek valakinek, eltaszítom, eldobom, markolom, lefogom. Aztán várom, mit lép. Ez az én stílusom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=461992#post461992][b]Adam Kensington - 2015.02.06. 15:40[/b][/url]

Barátom a tehetetlenségtől kínlódik alattam. Már éppen arra gondolok, engedek a fogáson, hiszen bennem már tényleg nem munkál a játék heve, sokkal inkább megfáradt vagyok. Szóval lassacskán talán abbahagynám a küzdelmet. Ekkor azonban megérzem, hogy a pálcája után matat, és készülök, hogy fogadjam az átkot. Jobban mondva figyelek, mit akar rám szórni, és eldöntsem, kitérek-e előle. A varázslatok ugyanúgy betalálnak nálam, mint bárkinél, és a hatásuk is megvan, csak ugye kérdés, hogyan csapódik le az én halhatatlan testemen. El lehet kábítani, meg lehet táncoltatni, meg lehet dermeszteni. Bármit. Egyszerűen hangozhat hát egy vámpírt lefegyverezni, a bökkenő abban áll, amit az imént vázoltam: számítok a támadásra és a kimondott ige felénél már kapcsolok. Esetünkben végképp, hiszen Dwayne lehetőségei elég korlátozottak.
A férfi azonban nem készül megátkozni. Nem. Egyszerűen csak meztelen mellkasomnak nyomja a pálca végét, fenyegetően. Hát így állunk. A legutóbb Kíra tette ezt a tanoda bejárati csarnokában. Bement oda randalírozni, szétverni valamilyen tablót egy bájital befolyása alatt, én pedig leállítottam. Ő azonban nem volt igazán magánál, és semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint a célja elérése, így a pálcáját a bordáim közé nyomta. Persze, amint magához tért, már elmondhatatlanul szégyellte. Vajon az alattam fekvő is fogja?
Leállok a vicsorgással meg úgy egyáltalán mindennel. Azonban nem engedek leszorításán. Csak nézek rá lefelé, figyelve szemeit. Gyerünk, Dwayne! Mutasd, meddig vagy képes elmenni! Megölnél? Tényleg megtennéd? A töltényemet elvetted, szóval talán még szívességet is tennél, de... komolyan képes lennél rá?
Pilláim megrezdülnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=462093#post462093][b]Adam Kensington - 2015.02.06. 20:54[/b][/url]

Nem folytatja. Nem váltja be a néma fenyegetést. Tagjai elernyednek. Feladja. Nem lépi át a határt. Mertem remélni. Úgysem hagytam volna, viszont a következtetéseimet levontam volna az esetből. De Ő hadd maradjon abban a hitében, hogy most itt volt a lehetőség. Pedig Isten igazából nem. Most nem. Persze, megvan a maga módja, hogy egy halandó hogyan tegyen el láb alól egy olyan tapasztalt vámpírt, mint én. Szóval nem állítom, hogy Dwayne ne ölhetne meg, ha akarna. Ha valaki képes lenne rá, az mondjuk Ő. Azonban úgy tűnik, szerencsére nem akar. Őszintén szólva: ha mégis folytatta volna, aminek neki kezdett, azt hiszem, megint a padlóra kerültem volna, holott most készülök felállni.
Fogaim még kint. Ez már csak a küzdelem felfokozottságának lecsengése. Majd nemsokára visszabújnak. Engedek kezem nyomásán a nyakán és fogásán a csuklón, mígnem eleresztem teljesen. Fel azonban nem kelek róla. Még nem. Mert valamire figyelmes leszek. Ajkaim finoman elnyílnak, vonásaimra enyhe döbbenet ül. Érzek valamit és pontosan tudom, mi az. Vagyis hogy ki...
- Elnézést, nem akartam zavarni. - közli egy angol akcentusú,  toronymagas, erős kötésű, megnyerő ábrázatú, szőke férfi, a nappalim közepén állva. Ráemelem tekintetem, levegő után kapok és emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal felkelek az aurorról. Nyitogatom a számat, hogy az érkezetthez szóljak. A tekintetem, a kisugárzásom egészen más, mint akármikor máskor.
- Én... - szólalok meg végül rekedten, ám alig tárom ajkaimat. Mint valami kisgyerek, aki teletömte a száját édességgel, és próbál úgy beszélni, hogy közben az apja ne vegye észre, mit rejteget. Részemről az agyaraimat akarnám most fedni.
- ... mi csak... - nyökögök tovább szemfogaim közül.
- Ugyan, Adam. Minden rendben. - rázza a fejét a férfi lágyan, mosolyogva.
- Tudom. - bólogat aztán, jelentőségteljes tekintetét az enyémbe merítve, így biztosítva róla, hogy nem kell magyarázkodjak. Ért mindent. Pedig elmondtam volna, hogy nem szándékoztam az akarata ellenére inni Dwayneből. Oké, ez túlzás. Volt néhány pillanat, amikor rezgett a léc, és szívesen belé mártottam volna a fogam annak ellenére, hogy nyilvánvalóan most nem egyezett volna bele. Azonban ezt a Teremtőm pontosan tudja. Mert hogy Ő áll most előttem a maga ősrégi valójában. A jelenléte akkor is érezhető bármilyen térben, ha nem vagy vámpír és nincsenek fejlettebb érzékeid sem. Ezt mindenki érzi. Nem lehet nem érezni.
Csak állok, mint egy rajta kapott kölyök. Soha máskor nem látni így, csak atyám jelenlétében. Elég bizarrul festhet mindazoknak, akik egész más habitust szoktak meg tőlem, ám valószínűleg mégsem hat idegennek, hiszen olyan természetesen fakad belőlem, mint bármi. Pótcselekvéskét összébb húzom köntösöm és megkötöm övem. Teremtőm eközben Dwaynere tekint, és megindul felé.
- Arend Peter Brinkman. - mutatkozik be teljes nevén, miközben nagy, hűs kezét barátom felé nyújtja, arcán nyugodt, barátságos vonásokkal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=462215#post462215][b]Adam Kensington - 2015.02.07. 11:43[/b][/url]

Barátom csak áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Noha én sem vagyok különb. Természetesen megértem a viselkedését. Akár csak ha abból indulok ki, belőlem mit vált ki Atyám jelenléte. Bár tény, az meglehetősen egyedi. Ettől még objektívan is tudom nézni, és mindentől függetlenül érezni az erejét, látni a szemében azt a fényt, ami már igazából megfoghatatlan. Míg az enyémre lehet mondani, hogy régi, sokat látott és különös, az övét nehéz leírni.
Arend áldott békével, arcán közvetlen mosollyal figyeli Dwayne tétlenségét. A férfi nem fogadja el a felé nyújtott kezet. Inkább rám néz és elhűlve, keményen kérdez. Enyhe megrökönyödéssel nézek rá. Torkom szorul, épp hogy nem remegek. Fogaim nem tudnak visszabújni. Túlságosan izgalomban vagyok.
- Ő a Teremtőm. - közlöm Vele elhalón, ezzel bőségesen megválaszolva kérdését. Volt egy beszélgetésünk pár hónapja a lakásán, ahol meséltem neki Arendről. Elárultam, hogy az első vámpírok egyike és ecseteltem létrejötte körülményeit. A koráról nem beszéltünk, csak annyit szögeztem le, hogy ősi a léte. Az én hétszáz évem szinte semmi ahhoz képest. Atyám valamikor az ókortban jött világra. Legyen annyi elég, hogy Krisztus előtti. Talán ez még egy felfogható kor. Talán.
Jelentőségteljesen biccentek egyet Teremtőm kinyújtott keze felé, hogy Dwayne fogja már meg végre. Nem arról van szó, hogy félnék, mi lesz, ha nem teszi. Vagyis de, arról van szó, csak éppen nem attól tartok, Arend hogyan reagál, hanem én hogy reagálnék. Atyámnak nem volna gond. Nem foglalkozik Ő ilyenekkel. Nem lesz haragos, nem jegyzi meg magának. Részemről viszont, ha valamire ugrom, az az, ha valaki tiszteletlen vagy durva Vele. Hogy jönnek hozzá? Hogy jön ehhez bárki?
- Dwayne Warren. Auror. A mágusiskola defenzora és... a barátom. - fordulok Teremtőmhöz, illendőn bemutatva neki az előtte állót. Atyám kedélyesen pillant felém, világos szemöldökét megemelve. Ritkán nevezek bárkit a barátomnak, főleg mert a mi fogalmaink közt ilyen kapcsolat nem szerepel. Jelen esetben is inkább csak amiatt használom, hogy behatároljam, miként tartanak minket számon, meg miként tartjuk magunkat számon, ha már szükséges. Hiszen tudom, az emberek szeretik sokféleképpen címkézni a viszonyaikat, és leszűrni belőle a következtetéseiket a kapcsolatra. Ami pedig a mi kettőnk viszonyát a halandók világában legjobban lefedi megnevezésben, az a barátság. Jó, a barátok nem agyalják meg egymást rendszeresen, dehát nem ez az egyetlen, amiben eltérünk a szokványostól.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=462310#post462310][b]Adam Kensington - 2015.02.07. 19:07[/b][/url]

Végtelenül megkönnyebbülök, ahogy barátom mégis elfogadja a felé nyújtott kezet. Éppen hogy kieresztettük a gőzt, most ismét felgyűlt volna bennem valami. Aztán lehet, Atyám hamar lenyugtatott volna. De mégis jobb ez így. Figyelem, ahogy Arend jobban elmosolyodik, finomat szorítva csupán Dwayne kezén, aztán elengedi. Természetesen érzi rajta a feszültséget, noha az aurornak Tőle kevesebb oka van félni, mint tőlem. Persze, ezt Ő nem tudhatja.
- Hozok... öm... - kezdek bele egy mondatba és már lépek is ki, hogy elmenjek a konyhába, Teremtőm azonban felemeli a kezét, megállásra intve. Nyomban megtorpanok. Pedig koránt sem parancsolt a mozdulattal. Dehát köztünk ez már csak így van. Kérése számomra parancs. Még ha Ő ezért nem is repes.
- Hagyd csak! Nem kérek. - rázza meg a fejét.
- Köszönöm.  - bólint, lehunyva egy hosszú pillanatra a szemét, mosolyogva. Ez esetben maradok a nappaliban, és egyikükről a másikukra nézek. A végtelen higgadtságomnak jelenleg nyoma sincsen. Bár agyaraim végre visszabújtak, izgatottnak láthatóan még mindig izgatott vagyok.
- Megyek. Csak be akartam nézni hozzád. - jelenti be Arend a távozását.
- Ne! Maradj... - bukik ki belőlem csöndesen a marasztalás, ám meglehetősen lélekszakadva. Kissé zavartan nézek el Dwayne felé. Ezek a jelenetek koránt sem tűnnek ilyen röhejesnek, ha nincs itt harmadik fél, azonban ha mégis van, valahogy látom az egészet kívülről. A gyermeki ragaszkodásomat és aggodalmamat. Nem mintha érdekelne és szégyellni sem szégyellem. Csak különös lehet.
- Ahogy mondtam: nem akarok zavarni. Nyilván van mit megbeszélnetek. Ahhoz meg én nem kellek felügyelőnek. Csak tudni akartam, rendben vagytok-e. Ez minden. - magyarázza Teremtőm nyugodtan, finom gesztikulálás közben, hol barátomat, hol engem figyelve. Úgy hiszem, bár tényleg eleve tervben volt nála a meglátogatásom, talán mikor megérezte, hogy a verekedés közben feltámadt bennem a vágy Dwayne megcsapolására, valamint hogy a férfi ivott a véremből, valószínűleg sietősebbre vette az ide utat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=462887#post462887][b]Adam Kensington - 2015.02.09. 15:52[/b][/url]

Nem mondom, hogy kellemetlenül érzem magam a helyzetben, azonban egyértelmű, hogy nem ideális Arend társaságában lennem, ha ott van más is. Mármint ha olyan van ott, aki valamennyire is számít. Jött már el olyankor hozzám, ha voltak nálam, azonban azok az illetők fel sem figyeltek a viselkedésváltozásomra igazán, hiszen nem ismertek, talán először láttam őket. Barátom félelme különben valamennyire jogos, hiszen ezekből az előbb említett személyekből tényleg megkínáltam Atyámat. Ő az egyetlen, akivel osztozom a prédámon, sőt, úgy érzem, így tennem a helyes. Ám ők mind olyanok voltak, akik készségesen át is adták magukat Neki, mint előtte nekem. Nem volt gond. Most gond lenne, de úgy sincs eszem ágában sem, hogy Teremtőmet egy kis Dwayneből való csemegézésre invitáljam.
Ha Arend tapintatosságból magunkra hagyna, azt hiszem, onnantól főként azon járna az eszem, hogy itt volt, de elment, és nem érezném jól magam. Az aurorral pedig most úgysem vagyunk a helyzet magaslatán, egyáltalán. Nem hiszem, hogy Atyám a békülésünket hiúsítaná meg a jelenlétével. Barátom közbevetett felvetése tehát nem talál süket fülekre. Úgy sejtem, Teremtőm tudta, hogy ez lesz. Félreértés ne essék, nem manipulálásból ajánlgatta a távozását. Komolyan gondolta. Csak sejtette, hogy inkább Dwayne akarna elmenni. Jobb lesz így. Egyezményesen így döntünk hát, hagyva, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Barátommal már nem nagyon szólunk egymáshoz. Éppen csak bólintok neki elköszönésül, Arend lágy kedéllyel búcsúzik Tőle. Magunk maradunk Atyámmal, aki ezután felém fordul, megfogja a karom és a kanapéra húz, hogy leüljünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=489758#post489758][b]Adam Kensington - 2015.04.06. 21:32[/b][/url]

Még éppen csak alkonyodik, mikor megébredek valamire. Keresztben heverek az ágyamon, takaróm meztelen testem köré csavarodva. Hajam az arcomba lóg. Morgok egy halkat és próbálom beazonosítani, mi ébresztett. Hamar rájövök aztán, ahogy egy kissé magamhoz térek. Van valaki a verandámon. Nem is akárki. Kinyitom egyik szemem és elhunyorgok az ablak felé. Sötétítőim pedánsan behúzva, ám így is könnyen leszűröm, hogy kint még világos van. Szóval megint mordulok egyet, majd szusszanok egyet hosszan és lazsálok még egy ideig.
Miután lement a nap, nyöszörögve kiülök az ágyam szélére, megdörzsölgetve sápadt arcomat, majd lerángatom magamról a paplant, felkelek, ám ahelyett, hogy köntöst kanyarítanék magamra, egyből felkapok egy alsót meg sötét farmeremet és ennyi. Mással nem vesződöm. Leballagok a konyhába, megiszom a pohárka vért, aztán kiállok a folyosómra, az ajtómat nézve, látogatóm neszeit hallgatva, illatát magamba szíva. Amit pedig így megérzek raja, az... ó, csak nem?
Sötét szemöldököm enyhén megemelkedik, miközben elindulok keskeny folyosómon. Hamar az ajtónál vagyok és kilépek rajta félmeztelenül, egy szál nadrágomban, a magam mezítlábas, nyurga valójában. Dwaynere vetem pillantásomat és ráérősen odasétálok hozzá. Helyet foglalok mellette a verandámon, talpaim az alsóbb lépcsőfokokra támasztva, hosszú karjaimat széttárt térdeimre vetem lazán. Körbenézek az esti erdő fáin. Ha nagyon sablonos akarnék lenni -ami nem jellemző-, nyithatnám egyből gratulációval, hiszen a barátom ismét apa lett. Tudom. Érzem rajta a kórház szagát. Meg Zójáét és a gyerekéjét. De még ha ezekre nem is figyelnék fel... egyszerűen süt róla, hogy megtörtént. A fia világra jött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=489791#post489791][b]Adam Kensington - 2015.04.06. 22:16[/b][/url]

A csöndet azt tőlem bőségesen megkaphatja. Lehet, pont ezért van itt. Ezért jött ide. Ahogy üldögélek mellette, csak néha nyugodtan rápillantok magam mellé, aztán pislogok tovább vagy az erdei ösvény felé, vagy a házamhoz vezető utat szegélyező, kedvesen világító, napelemes lámpákra. Közben jól elszórakozom magamban azzal, hogy külön választom a barátomon érzett illatokat, és nagyjából betájolom, mit csinált az elmúlt pár órában. Dohányzás, szendvicsevés, kórházlátogatás...
- Rendben vannak mindketten? - szólalok meg aztán nyugodt baritonomon, pusztán ennyit kérdezve a kismamáról meg a kölyökről. Nem fogok úgy tenni, mintha nem lennék tisztában vele, hogy megvan a baba, ám nem fogom faggatni se névről, se súlyról, se hosszról, és nem kérek részletes beszámolót a vajúdás körülményeiről. Úgyis mesél, ha szeretne. Viszont otrombaság volna egyáltalán nem szóba hozni az újszülött gyerekét. Meg nem árt különben sem nyitnom valahogy a társalgást, hiszen érzem rajta, hogy meglehetősen feszült.
Volna különben azért mégis egy, s más, ami érdekelne ezzel a témával kapcsolatban, ám ezeket most nem hánytorgatnám, hiszen úgyis kiderül idővel. Azt például jó lenne tudnom, közelébe mehetek-e a jövevénynek, vagy az én drága barátom esetleg a gondolattól is ideglelést kap. Mert lehet, Mina akarná majd, hogy babázzak vele, amilyen kiváló ötletei vannak mindig annak a lánynak. Szóval jó lenne tisztában lennem vele, megtehetem-e. Mert egyébként teljesen megérteném, ha Dwayne nem akarna a pár napos fia közelében tudni egy több száz éves vámpírt, még ha az én is vagyok. Nem csinálnék gondot belőle. Tudja jól. A családja többi tagja persze már más kérdés. Ők valószínűleg nem hagynák ennyiben.
Miután az auror megadja terjedelmes válaszát egy "ja" formájában, nem erőltetem a beszélgetést. Csak üldögélünk tovább a verandámon békésen. Néha mormogunk valamit, pár szóval letudunk minden nagy röptű eszmecserét, különben meg csak nézünk ki a fejünkből. Hiszen erre valók a barátok, nem? Hogy amikor megszületik a kölyköd, ahelyett, hogy ők is traktálnának a gratulációikkal, érdeklődésükkel és kéretlen véleményükkel, inkább csak kussolnak és ott vannak veled.