A viktoriánus stílusú, ódon ház a falu melletti erdő fái közt rejtőzik. Vörös téglákból épült, tetőcserepei feketék. Kerek szárnyát kupola díszíti. Verandájára öt fokból álló lépcsősoron vezet fel az út, innen nyílik a bejárati ajtó, amely természetesen csak és kizárólag sötétedés után vagy éppen napkelte előtt tárul ki a látogatók előtt...

A házban megannyi kis folyosó, szoba, rejtett zug található, telezsúfolva a legkülönfélébb bútorokkal, tárgyakkal, berendezésekkel, könyvekkel, hangszerekkel, képekkel, látszólag hatalmas káoszban, teljesen rendszertelenül.
Minden helyiség rejt valami egészen érdekes megoldást. Az egyes eszközök, ingóságok a legváratlanabb szerepet töltik be, használatuk olykor koránt sem rendeltetésszerű. Így a konyhabeli étkezőasztal sakktáblaként szolgál, a nappali padlójának bizonyos részein csaknem szőnyeg sűrűn futnak át a kábelek, a mellékhelyiségben pedig egy terebélyes bokor nőtt ki a WC kagylóból.
Hiába szokatlan azonban a régi épület limlomosnak tűnő közege, végtelen nyugalmat árasztanak időtlen értékeket felvonultató szobái.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=499442#post499442][b]Adam Kensington - 2015.07.23. 20:49[/b][/url]

Kora hajnalban értem haza az ispotályból. Már a sokadik heti gyógyítói gyakorlatomat töltöm ott. Immáron nem csak megfigyelek, vagy Lorelainak segédkezem, hanem önállóan kiveszem a részem a kapott esetekből. A kedves páciensek persze még mindig furcsállva állnak hozzám eleinte. Ez szerintem mindig is így lesz. Aztán, ahogy látják, hogy nem hogy nem harapok, de elég pontosan megállapítom nyavalyáikat és még a kezelésben is nagy szerepet töltök be, máris más szemmel néznek rám. Nekem pedig ez bőven elég.
Egy újabb sikeres éjszakai műszakot tudok tehát magam mögött és már éppen köntösben lófrálok a házamban, amikor felfigyelek valamire. Éppen a kórházi ruhámat hajtogatom a halószobámban, ám megállok a mozdulatban és elnézek a folyosó felé. Mintha... nem, az nem lehet... vagy mégis? Félrerakom a világos zöldes árnyalatú, puha anyagú nadrágot és elindulok, le az emeletről. Mintha... Kírát hallanám. Ahogy pedig összpontosítok rá, nem egyszerűen hallom, de érzem a közelségét. Itt van. Ő az. Megállok a lépcső aljában. Eszembe jut valami...
Hamarosan nyílik a házam ajtaja. Mezítláb, egy szál köntösömben lépek ki a verandámra. Kellemes, hajnali félhomály uralkodik az erdőn. A napnak még bőven van ideje felkelni. Mélyen szívom be a levegőt, ezzel együtt a lány édes, ismerős illatát. A lányét, aki ott üldögél a házam előtt a fűben és csöndesen dalol. Finoman, ám annál áthatóbban  mosolyodom el. Benyúlok zsebembe és előveszek egy kis tégelyt. Lecsavarom a tetejét és a számhoz emelem. A különleges, szappanos folyadék ott feszül a kis karikában, amibe csücsörítve fújok bele. Óvatosan, lassan. A buborék elválik a körtől és szépen Kíra felé száll. Ismét megmártom a fújót, miközben figyelem a lányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=499829#post499829][b]Adam Kensington - 2015.07.24. 23:51[/b][/url]

Na aztán most megkapom a magamét. Rosszul fújok buborékot. Szégyen és gyalázat. Egyben pedig igen furcsa is, hiszen akitől kaptam, azt mondta, ezzel a folyadékkal nagyon stramm példányokat lehet alkotni, lévén, hogy varázsfőzetről beszélünk. Rendesen össze is vonom sötét szemöldökömet, amikor az első művem rövid úton kipukkad és a lány rám ripakodik, teljes joggal.
- Egy rózsaszín plüssnyúltól kaptam. - árulom el Kírának nemes egyszerűséggel a bizarr tényt a tégellyel kapcsolatban, ami az én rekedtes hangomon és úgy egyáltalán az én számból még inkább furán hangzik. Különösen, hogy úgy közlöm ezt, mintha ezzel akarnám megmagyarázni kudarcomat.
Megpróbálom újra. A fűben ülő kedves kívánsága szerint most úgy tolom ki a levegőt finoman csücsörítő ajkaim közül, hogy sok kis apró meg közepes buborék röppenjen ki a karikából. Meg is teszik és immáron nem válik köddé egyik sem. Egy egész csapat száll tova verandámtól, hogy némelyikük máris az erdőbe vegye az irányt, a lombok felé haladva, míg más részük Kírához lebeg. Még akkor sem foszlanak a semmibe, amikor célba érnek. Ráülnek a fűszálakra, a faágakra, a lány ruhájára, orrára és egyszerűen ott maradnak. Valószínűnek tartom, hogy nem a fújási technikámmal volt a gond, hanem varázsszer lévén megvan a maga szeszélyessége. Persze, ezt a házam előtt üldögélő szépségnek nem adom elő, mert biztosan felháborodna rajta. Inkább bizonyítom. Fújok megint egy nagyot, ami ugyanolyan jól sikerül, mint az iménti kicsik. Elreppen az ég felé lassan, ráérősen. Figyelem egy ideig, majd lenézek Kírára.
Hát itt van. Újra itt. Persze, ki tudja, mennyi időre jött. Talán csak épp ideugrott látogatóba. Talán hosszabban marad. Nála sosem lehet tudni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=500069#post500069][b]Adam Kensington - 2015.07.26. 10:58[/b][/url]

Nem bírok nem elmosolyodni, amikor a lány kikéri magának, hogy ilyen magyarázattal állok elő. Ez a társalgás most több, mint mulatságos. Ennek pedig főleg az az oka, hogy ezúttal én is hasonló indokolatlansággal vettem részt benne, mint ő szokott. Minden logikát nélkülözve dobtam be a beszélgetésbe a tényt, kitől származik a buborékfújó. Nem most volt az ideje közölni, én mégis megtettem. Valószínűleg mert tudtam, édes mindegy, mikor árulom ezt el kis ex-beszerzőmnek. Ugyanannyira nem lehet tudni, miként reagál rá.
Ha kipukkad, az a baj, ha nem pukkad ki, az a baj. Hatalmasat, lemondót sóhajtok és hosszan figyelem, ahogy a nagy buborék csak száll és száll felfelé, töretlenül. Kicsit emlékeztet magamra. Csak van, csak létezik, csak tart a maga útján. Állandó, természetfeletti, sebezhetetlennek tűnő és magányos.
- Majd eltűnnek. - legyintem le a masszív kis buborékokat, amik még mindig ott időznek, ahová megérkeztek. Visszacsavarom a fújó tetejét és elrakom. Két esélyes volt ez a kedveskedésem: vagy rajong majd érte a lány, vagy kiborul rajta. Mindennel így van. Persze, olykor megesik, hogy közömbösen áll valamihez, mert épp más nagyon fontos dolog köti le a figyelmét. De inkább a végletek a jellemzőek rá. Szóval most lehetnék csalódott is, amiért nem tetszik neki a meglepetésem, amit csak azért választottam - a Madagaszkárra fuvarozásáért Kumagoro által hálából kínált tárgyakból-, mert már akkor Kírára gondoltam. Hogy neki akarok buborékokat fújni. Elvárásaim viszont nem voltak azzal kapcsolatban, mit fog ehhez szólni. Csak reméltem, hogy kedvét leli majd bennük. Valamennyire talán tette is.
- Lassan felkel a nap. - állapítom meg csöndesen, miközben a tégelyt zsebre dugom és a fűben ücsörgő lányra pillantok. Végigmérem őt, majd sarkon fordulok és mezítlábas lépteimmel bevonulok a házamba. Az ajtót azonban nyitva hagyom, így jelezve, hogy nyugodtan kövessen, ha gondolja. Nem mintha ne engedné magát nyugodt szívvel bármikor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=500101#post500101][b]Adam Kensington - 2015.07.26. 13:35[/b][/url]

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az iménti kiborulás igazából nem jelent semmit. Jobban mondva, nem jelent többet önmagánál. Nem szól se a varázsbuborékok ellen, se semmi ellen, főleg nem ellenem. Ez egy egyszerű hangulat, egy érzéstömeg, ami ilyenkor magával ragadja a lányt, ám percek múlva már nyoma sem lesz, vagy éppen pont az ellentettjét fogja gondolni, érezni.
Ám azért akad olyasmi is Kírában, ami állandó. Ami komoly. Bármilyen hihetetlenül hangozzék is sokak számára. De van. Ilyen az is, ahogy átölel. Ez nem csak szeszély. Ez annál jóval mélyebb. Tudom, hogy az. Mikor tehát utánam ered és már von is magához, lehajolok hozzá, hosszú karjaim köré fonom és vállára szusszanok, lehunyt szemmel. Pár hosszú pillanatnyi néma ölelkezést követően egy puszit nyomok füle tövébe, aztán pedig nyakához simogassam orromat.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? - érdeklődöm meg, fejemet éppen csak annyira emelve fel, hogy a szemébe nézhessek. De maradok közel, fölé magasodva. Nem puszta udvariasságból kínálom őt, hanem mert pontosan tudom, hogy nem feltétlenül szokott hozzájutni a napi betevőjéhez. Itt viszont mindig talál valami harapnivalót. Ez azóta se változott, hogy elment. Igazából alig változott itt nálam bármi. Ez pedig most fontos lehet, tekintve Kíra állapotát az elmúlt időkben. Kell neki valami, ami biztos. Lehetőleg minél több dolog. Lehetőleg nem csak én magam, hanem a szokásaim, a környezetem, az otthonom.
Nyugovóra kéne térnem. Nálam valóban nem döntés kérdése, óhajtok-e részesülni a nappalban és annak minden velejárójában. Ha ki se teszem az orrom, akkor is maga alá gyűr. Érzem, milyen sebesen közeledik. Valószínűleg vonásaimon, tekintetem is látszik, ahogyan rám nehezedik a súlya. Ahogyan fáradok. Azonban most nincsen még kedvem ágyba bújni. Egyedül legalábbis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=500488#post500488][b]Adam Kensington - 2015.07.27. 11:30[/b][/url]

Engem nem igazán zavar a lány ziláltsága, sem az út pora rajta. Érzékelem  ugyan, azonban mindezeket rendezi a tudatom. Akadnak róla gondolataim, véleményezem magamban, az érzéseimet azonban nem befolyásolja. Jól tudhatja, ami engem legfőképp foglalkoztat, az a vére és bőrének természetes illata. Ezek pedig állandóak. Legalábbis nem függenek az olyan felszínes külső behatásoktól, mint hogy hány kilométert tett meg, mióta nem mosdott, vagy hány napja van rajta ugyanaz a ruha. Persze, nem mondom, hogy összhatásra nem kellemesebb egy üde, tiszta, illatos társaság, azonban egy részről nekem tényleg nem ez az elsődleges, már részről pedig úgyis mindjárt megkapom. Kíra bejelenti, hogy lezuhanyzik. Ráadásul nem csak lezuhanyzik, hanem aludni is szeretne...
Hála égnek. Lehet, önző dolog, de engedtessék meg nekem, hogy ez legyen az első gondolatom. Hogy örüljek annak, hogy le akar pihenni. Így nem kell választanom közte és az ágyam közt. Kap is ezért egy csókot az arcára, és elengedem, hadd menjen a fürdőszobába. Csak ezután üt szöget a fejembe költőiféle kérdése. Összevont szemöldökkel pislogok utána. Tehát nem nagyon figyel rá, mikor hajtja álomra a fejét. Az biztos, hogy nem olyankor, ha eljön az este vagy ha már fáradt, mint az normális lenne. Hanem teljesen rendszertelenül. Nem csodálkozom.
Szusszanok egyet, ellenőrzöm itt a földszinten a sötétítőfüggönyöket, majd megyek én is az emeletre. Hallani a víz csobogását. Lassan sétálok el a mosdó előtt, jólesően pillantva ajtajára, aztán ballagok tovább a hálószobámba. Lekapom a köntösöm, a székre dobom, és szokásom szerint egy szál semmiben bújok be az ágyba, magamra húzva csíkos paplanom. Hanyatt terülök, hagyva a balomon magam mellett bőségesen helyet a lánynak. Laposakat pislogok baldachinos ágyam teteje felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=500884#post500884][b]Adam Kensington - 2015.07.28. 14:38[/b][/url]

Már kel is fel a nap. Pompás színekkel telíti be a vidéket. Egészen káprázatos. Mindebből én persze semmit nem látok. Nem csak amiatt, mert nem tehetem, hanem mert a sötétítők behúzva és lassacskán a szemem is behunyva. Meg akarom várni a lányt. Ébren akarok még lenni. Azonban egyre ólmosabbnak érzem a szemhéjamat. Ez nálam természetesen nem az a köznapi értelemben vett kimerültség vagy álmosság. Hiszen nálam olyan nincs. Nem fáradok. Csak ezt idézi elő a nappal. Ezt teszi velem. Ha olyan vidéken élnék, ahol örök az éjszaka, igazából aludnom se kéne. De azt sajnálnám. Szeretek aludni.
Mintha már nem csobogna a víz és Kíra nem tevékenykedne olyan lelkesen. Hamarosan nyílik a fürdő ajtaja és édes illatok tömkelege áramlik ki belőle. Kék tekintetem felpattan és a hálószoba bejárata felé pillantok, ahol pontosan olyan eszményi látvány fogad, mint amire számítottam. A látvány tulajdonosa pedig hamarosan már bújik is be mellém az ágyba.
Fejemet oldalra fordítom a párnán. Lágy vonásokkal, csillogó szemekkel hallgatom a lány csacsogását, figyelem helyezkedését. Mikor a haját említi, odanyúlok és ujjaim közé veszek egy nedves tincset. Csak úgy, megtapintva. Egy ráérős pislogással fogadom a finom, meleg szájú csókot arcomra. Kíra eltájolt kívánságát és átfordulását követően már mozdulok is utána, hogy hátulról átkaroljam és magamhoz öleljem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=501345#post501345][b]Adam Kensington - 2015.07.29. 20:25[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Álmos képpel, szanaszét álló hajjal, köntösben botorkálok a házamban, hiszen nemrég ébredtem. Belépdelek a konyhába és magamhoz veszem a fémtartályt meg a röviditalos poharat. Jól megszokott mozdulatok már ezek. Az alvás utáni rutin. Átsétálok a nappaliba és a dohányzóasztalra teszem a holmikat. Már ülnék le a kanapémra, amikor figyelmes leszek valamire.
Barátom jellegzetes neszeit hallom a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út felől. Azonban az ő félreismerhetetlen, karizmatikus szuszogásába most egy helyes, nyűglődő kis hang is vegyül. Kiegyenesedem, a folyosó felé pislogva és egy lélegzettel magamba szívom illatukat. Igen, ez Dwayne. Nem mintha ez nem lett volna eddig is bizonyos. Aki pedig vele van, nem más, mint egy nagyon-nagyon fiatal élet. A vére illata friss, átható. Tiszta, mint a forrásvíz. Ez Warren fia.
Elhozta hozzám a fiát.
Italos készleteimet és nappalimat hátrahagyva, már megyek is otthonom bejárata felé, amikor a kopogás érkezik. Villanyt gyújtok a folyosón, hosszú alakom sziluettje láthatóvá válik az üvegen át. Várok egy pillanatot, aztán ajtót nyitok. Barátom szemébe nézek, majd nyomban le, a karjában lévő kisdedre.
- Hello Sean... - köszöntöm egyenletes hangon a most megismert újabb Warrent, majd az apjára tekintek és jobban kitárom az ajtót. Félrehúzódom kissé, fejem lehajtom és lazán intek egyet, így hívva be őket magamhoz. Gondolom, nem a verandán akarnak szobrozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=501374#post501374][b]Adam Kensington - 2015.07.29. 21:36[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Nagy dolog az, ami most történik. Tisztában vagyok vele, hogy az. Tudom, hogy hiába a több év barátság, az auror még saját maga is tart tőlem, legalábbis munkál benne a természetes félelem, nem hogy még a csöppnyi gyermekét is elhozza az éjlény fészkébe. Most mégis itt vagyunk. Ez pedig nem semmi.
Becsukom mögöttük az ajtót és lépdelek utánuk a nappaliba, ahol... ott kínálja magát nekem a termosz és a pohár, mely utóbbinak tisztasága egyértelműen arról tanúskodik, hogy még nem használtam. Nem ittam még az ébredésem óta. Ahogy rádöbbenek a hibára, amit ejtettem, csak remélni merem, hogy barátom nem rohan ki lélekszakadva a csecsemővel a házamból, amint meglátja a vérkészletet, leszűrve az áruló jeleket és levonva következtetéseit. Úgy határozok, nemes egyszerűséggel a baj elébe megyek, mielőtt még a férfi azt hinné, szomjúságom okán hirtelen rájuk fanyalodom és házhoz hozott vacsorának tekintem a kölykét.
- Éppen inni készültem. - jelentem be bársonyos hangon, megelőzve a férfit és porontyát a nappali küszöbén, és már veszem is magamhoz a bejelentett tervhez szükséges kellékeket a dohányzóasztalról.
- Mindjárt jövök, addig helyezzétek magatokat kényelembe. - intek lazán a kanapé felé, és már távozom is a konyhába, hogy ott fogyasszam el azt a pohárka vért. Hiába látta már és tapasztalta a saját bőrén is Dwayne nem egyszer, hogyan iszom és milyen hatással van rám, maga a vörös, sűrű folyadék látványa és gondolata is undorítja, én pedig erre igyekszem tekintettel lenni. Különösen nem fogok egy kisbaba előtt vért kortyolgatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=501392#post501392][b]Adam Kensington - 2015.07.29. 23:24[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Legördítem a torkomon a pohárka vért, és hagyom, hogy a mámor köde kicsit elszálljon a fejemről. Nem megyek még rögvest vissza. Néhány percet kint töltök a konyhában. Viszont amikor már úgy érzem, eléggé eloszlott a kábulat, gyorsan felmegyek még a hálóba, és magamra kapok egy pólót meg egy nadrágot. Felmegyek alatt persze azt értem, hogy felsuhanok. Vendégeim legalábbis ennyit érzékelhetnek belőlem. Nemsokára tehát felöltözve térek vissza a nappaliba. Nem mindenkit tisztelek meg ám azzal, hogy magamra húzok még néhány textilt.
A küszöbön állva mérem végig apát és fiát, aztán beljebb sétálok és leülök melléjük a kanapéra. Kék tekintetem a kiskölykön hagyom, aki szerencsére nem ijedezik sem tőlem, sem a helytől. Míg az állatok általában hisztérikussá válnak tőlem, a gyerekek valahogy inkább a koromat érzik meg, semmint ragadozó mivoltomat. Nekik inkább mintha az volna a lényegesebb. Az meg megnyugtatja őket. Biztonságérzetet nyújt. Feltéve, persze, ha egy olyan szelíd halhatatlanról beszélünk, mint amilyen én vagyok. Erről pedig eszembe jut, hogy ha a Teremtőm ülne most itt helyettem, Sean talán simán álomba is szenderülne attól a végtelen, ősi állandóságtól, amit ő áraszt magából. Erre a gondolatra finoman el kell mosolyodjak. Így most olybá tűnik, mintha a kis srácra mosolyognék. Mondjuk igazából így van.
- Kértek valamit? - érdeklődöm meg barátomtól. Ha csak egy maga állít be, nem kérdezgetek tőle ilyeneket, hiszen kiszolgálja magát, abban nincs hiba. Viszont most egy sós zsákot tart a karjaiban, úgyhogy egyszerűbb, ha felcsapok túlbuzgó házigazdának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=501483#post501483][b]Adam Kensington - 2015.07.30. 13:53[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Távirányító? Nem rossz rágni való, de tudok én ennél még jobbat. Felkelek mellőlük és ismét kisétálok a szobából, ám pár pillanat múlva már itt is vagyok. Kezemben egy csavarhúzó műanyag markolata. Bármilyen fej illeszthető rá, most én nem nem tettem bele semmilyen. Persze, ha a kiskölyöknek szerelni támadna kedve, csak szólnia kell. Addig is visszatelepedek melléjük és figyelem, hogy tetszik neki, amit hoztam. Szerintem nem lesz rá panasza. Lazán előre dőlve ülök, így nézegetem őt, aztán barátomra tekintek, amikor megszólal.
- Rendes tőled. - reagálok csöndesen, ismét a porontyra pillantva.
- Kíváncsi voltam már rá, csak gondoltam, nem biztos, hogy a közelemben akarnád tudni. - mondom ki egyszerűen az eddig kimondatlan szavakat, amikkel azonban mindketten tisztában voltunk. Hangom teljesen megértően cseng. Nincs benne semmi sértettség, semmi neheztelés. Megértem. Tökéletesen megértem.
- De örülök, hogy eljöttetek. - bólintok, összenézve a műanyagon rágódó babával. Barátságosan pislogok rá, aztán ahogy látom, hogy már megint a hajam iránt érdeklődik, odahajtom neki a fejem, hogy elérjen. Ezeket a tincseket aztán nyugodtan rángathatja. Nem kell kímélnie.
Biztos egészen úgy festek, mint akinek már számtalanszor volt dolga csecsemővel. Mint aki otthonosan mozog ebben; mint, akinek ez olyan természetes, magától értetődő. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Hiszen hogyan is kerülnék én ilyen kisbabák közelébe? Legfeljebb tévedésből, futólag. Vagy ha a barátom elhozza hozzám a fiát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=501571#post501571][b]Adam Kensington - 2015.07.30. 19:49[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Tény, ami tény, az újszülöttek elvileg nagyon helyesek a maguk apró, törékeny valójában, ám csak addig, amíg távolról figyeljük őket vagy éppen csak hozzájuk érünk. Ha már kézbe kell fogni őket, vagy vigyázni rájuk, onnantól kezdődik a horror. Hiszen olyan kicsik. Kicsik és értelmetlenek. Ahogyan barátom mondja. A fia ezt az említett kort már túllépte, és nekikezdett olyan érdekfeszítő tevékenységeknek, mint a figyelem, a környezet megismerni vágyása, mindenféle fura hangok kiadása, dolgok rágcsálása és markolászása.
A picike ujjak győzedelmes, ragaszkodó eréllyel fogják meg a hajamat. Arcomból most semmi nem látszik, ahogy így előre hajtott fejjel ülök, hiszen tincseim behúzott sötétítő függönyként omlanak elé. Hümmögök csak egy keveset Dwayne beszámolójára, aztán lassan felnézek Seanra, előtűnve hajam alól.
- Helyes kölyök. - állapítom meg, mélyen a kis srác szemébe nézve, akinek azonban kell némi idő, hogy megtalálja az én tekintetemet. Komolyan helyes. Nem az a tunya, málé, szétfolyós emberpalánta, ám nem is az a hiperaktív, hangulatingadozós, hisztizős fajta. Ő pont ideálisnak tűnik. Lehet, nem szép ilyenek szerint osztályozni egy babát. Egy szülőnek pedig igazából nem is szabad. Neki egyszerűen csak szeretni kell a gyerekét úgy, ahogy van. Barátom is ezt teszi a maga módján. Bár egyértelmű, hogy nem felhőtlenül. Ezzel azonban szerintem nincsen semmi baj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=506000#post506000][b]Adam Kensington - 2015.08.16. 17:17[/b][/url]

Hetekkel ezelőtt tért vissza hozzám és olyan, mintha el sem ment volna. A jelenléte teljesen természetes, mégsem magától értetődő és semmiképpen sem unalmas. El-eltűnik olykor, hogy aztán valami furcsa állapotban betoppanjon az ajtón. Ilyenkor nem kérdezek. A hangulata, külseje és árulkodó jegyei általában magukért beszélnek. Ha mégsem igazán teszik, vagy pusztán csak akadnak kérdőjelek, akkor sem faggatom. Mesél, ha akar. De nem nagyon szokott. Lehet, most sem fog, ha visszaér. Már megint pár napja, hogy utoljára láttam. Ki tudja, hol kószál. Persze, tudnám, ha rákoncentrálnék, dehát nem akarom kifigyelni. Tudom, hogy nem szereti.
Úgy fél órája keltem. Hiába ment már le a nap, még mindig sugározza a föld, a vidék, a falak a tikkasztó meleget, amit magukba szívtak. Noha a hőmérséklet persze engem jelentősen mit sem befolyásol, olyasmit teszek most, amit ilyen időben a halandók is gyakorta szoktak: jégkrémet veszek magamhoz. Ez persze nem akármilyen fagylaltféle. Ez a mélyhűtőbe tett O negatív vér egy pálcikán. Ez előtt még nem próbáltam ilyesmit. Vehetjük tehát élvezettel egybekötött tudományos kísérletnek. Kellemest a hasznossal.
Leülök egy szál köntösömben a sakktáblás asztal mellé és először csak nézegetem, szagolgatom, tanulmányozom az elkészült finomságot. Ezután meg is ízlelem, számba véve. Igazán érdekes, és egyáltalán nem rossz. Persze, hogyan is lehetne, amikor a kedvenc vértípusomból készült. Csak éppen furcsa, hogy nem hogy nem meleg, de jeges. Azonban ez az egyediség így első tapasztalásra talán még dob is az élvezeti értékén. Tovább kóstolgatom, nyalogatom, előbújt szemfogakkal. Azt kell, hogy mondjam: ez egészen kiváló. Bizarr, de remek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=506164#post506164][b]Adam Kensington - 2015.08.16. 22:17[/b][/url]

És itt van. Megérkezett. Már amikor belép az ajtón, összevonom sötét szemöldökömet, hiszen érzem a belőle áradó füstszagot, a rá száradt vér illatát és hallom a csipogást. Nyalok egy utolsót a jégkrémemen, és felpillantok a konyhába toppanó, szedett-vedett lányra. Alaposan végigtekintek rajta, mikor elhalad mellettem, majd kék szemeimet a táskájára függesztem.
- Mi a szándékod vele? - bökök a pálcikás vérfagylalttal a vékonyka hang irányába, amelynek tulajdonosát valamilyen fiatal baromfiként azonosítom. Szerencsétlen kis állat minden, a házamban töltött perccel egyre riadtabb lesz. Nem elég, hogy egy táskában hurcolták ide, a végállomás egy vámpír otthona. Ez nagyjából olyan megnyugtató lehet a számára, mintha belerakták volna egy macska szájába.
Ismét végignézek Kírán. Nem mondom, hogy repesek attól, ahogyan most látom, ám lényegi felháborodással vagy nehezményezéssel sem igazán tölt el. Talán csak egy egészen kevéssel. Talán csak fáj egy kicsit. Talán éppen hogy elégedetlenséggel tölt el kissé, ahogyan most visszatért hozzám. Szóra sem érdemes. Az már inkább, hogy vajon tényleg mi célja lehet a szegény csibével. Míg ezt meg nem tudom, csak lazán hátradőlök és tovább nézegetem, forgatgatom a jégkrémet a kezemben, bele-belenyalva egy kicsit olykor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=506193#post506193][b]Adam Kensington - 2015.08.16. 23:04[/b][/url]

A jégkrémem nyugodt tanulmányozásával felhagyva, a lányra pillantok magammal szemben, amikor előveszi a rettegő kis baromfit. Régi tekintetem a pelyhes madárkán nyugtatom, miközben hallgatom Kíra beszámolóját a terveiről, vágyairól. Olykor nyalok egyet vérfagylaltomon, hiszen az olvad közben. Egy vörös csíkot hagyva, már alá is gördült egy cseppje a kezemen.
- Sajnos ez nem fog menni. - ábrándítom ki a lányt mély, egyenletes hangon.
- Ugyanazért nem, amiért a kutyád sem jön be ide. - próbálom őt rávezetni a dologra, végigmérve közben kicsit. Nyalok párat a fagyott véren és folytatom. Szemfogaim közül búgom ki szavaimat, szinte monotonon.
- Kíra, ez az állat még pár percet bír ki idebenn és aztán... vége. - vázolom a komor valóságot és lepillantok a  -most éppen nyugodtnak tetsző- csibére, aminek azonban úgy kalapál apró szíve, hogy félő, mindjárt kirobban a mellkasából.
- Itt nem nevelheted. - rázom meg finoman a fejem. Ez nem tiltás, ez nem viszolygás, ez nem finnyáskodás, ez nem lenézés, ez ténykérdés. Ha nagyon ügyes, akkor is csak pár órán át tudná őt életben tartani a házamban. Aztán vagy szívrohamot kapna, vagy elgyengülne a félelemtől, és létezik még számtalan variáció, ám a vége egyiknek sem túl kecsegtető. Fürkészem a lányt, mit szól mindehhez. Közben lassan befejezem a 0 negatív elszopogatását. Kár.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=507246#post507246][b]Adam Kensington - 2015.08.20. 12:13[/b][/url]

Míg a lányon érzelmek egész skálája söpör át, az ínycsiklandozó jégkrémemből csupán a pálcika marad. Lenyalogatom a kis vörös foltokban még rajta csillogó maradékot, közben pedig oda-odapillantok Kírára magammal szemben. Hiába a vér adta mámorom, közben én is gondolkozom azért. Mondjuk nem nagyon szokott úgy lenni, hogy ne így tennék. Elmélkedésem állandó, csak úgy tudom leállítani, ha összpontosítok. Ha kiürítem az agyam, mint a legilimentorok. Vagy azok az oklumentorok? Esetleg mindkettő? Mindegy, nem fontos. Miközben felkelek és kidobom a pálcikát, már éppen körvonalazódik bennem valami megoldásféle, ám a csibetulaj felpattan helyéről és egyszerűen hoppanál. Csak figyelem hűlt helyét és sóhajtok egy hatalmasat.
Bő fél óra múlva még mindig köntösben lébecolok otthonomban. Úgy döntöttem, kirakom a kertbe a folyosón álló, rozoga szekrényt, mert itt úgyis csak a helyet foglalja, kint meg pakolhatnék bele szerszámokat a kocsimhoz. Alányúlok hát és könnyedén felemelem a méretes bútort. A súlyával nem lenne gondom, csak a fogása kellemetlen, mivel nincs is neki úgy igazán. Sebaj, a kertig simán eljutok vele. Még arra is futja, hogy kicsit megtámasztva a falnak, fél kézzel elengedve, lenyomjam a kilincset és utat adjak magamnak. Valahogy kiügyeskedem az ajtón, erre az időre letéve a küszöbre, hiszen máshogy nem férne ki. Utána ismét ölbe kapom. Ám nem megyek vele még tovább, hiszen észreveszem a verandámon üldögélő lányt. Hallottam az előbbi pukkanást, ami az érkezését jelezte, csak éppen el voltam foglalva odabent a pakolással. Ráadásul olyan természetesnek tűnt mind a hang, mind az illető, akihez társult. Hiszen ő mindig köddé válik, majd ismét itt terem.
Szóval itt állok most az ajtóm előtt, egy szál köntösben, kezeimben a két méter magas szekrényt tartva rezzenéstelenül, és pislogok lefelé Kírára, aki csibementesen tért vissza hozzám. Végigtekintek rajta kicsit és lassan leteszem a bútort. Odasétálok hozzá és leülök mellé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=507528#post507528][b]Adam Kensington - 2015.08.21. 12:27[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Már az első mozdulatain érzem, hová terelődik majd a szó. Megfogalmazódni nem fogalmazódik meg még bennem, csak egyszerűen mindent átjár. Ahogy elhúzza tőlem, ahogy magához vonja, az nem pusztán egy féltő apa tette, ahogy óvja gyermekét. A lelkiismeret furdalás, az émelygő kavargás, a feszültség az, ami ráfonja ujjait a picinyke csuklóra és eltávolítja minden mástól, odaszorítva magához. Ahhoz, aki nagyobb kárt tett volna benne, mint akárki.
Felemelem a fejem, elhúzva fekete hajamat a felém nyúló gyerekről, és egyszersmind végigpillantva barátomon. A csavarhúzó marad a földön. Nem hajolok le érte én sem. Csak figyelem ezt a néma nyűglődést apa és fia között. Az egyik szabadulna, a másik maradna. Dwayne pedig pont arról kezd beszélni, hogy ez igazából fordítva volt. Vagy tán részint még mindig így van.
Mindaz, amit a kanapémon a kölykével üldögélő auror elém tár, az rémséges. Iszonyatos. Ez egyértelmű. Azonban ugyanolyan könnyedén bólogatok rá, mint ahogyan ő ejti szavait. Mintha csak arról mesélne, mi a helyzet a munkahelyén, vagy hogy mivel bosszantotta fel már megint Mina vagy akárki. Pedig ez a téma jóval mélyebb, jóval keményebb. Bűn. Elítélendő. De ki vagyok én, hogy elítéljem őt?
Lepillantok a masszív, mégis törékeny csöppségre, miközben barátom ecsetelgeti, mik merültek fel benne, milyen módokon végzett volna vele. Tekintetemben némi szomorúság ül bár, undornak vagy megvetésnek nyoma sincs. Bizonyos szinten még meg is értem a férfit, noha ilyen helyzetnek soha a közelében sem voltam. Elképzelni viszont tudom, és sok száz hasonlót láttam már. Ez igazából minden apában benne van. Ez az idegenkedés a gyerekétől. Hiszen nincsen olyan kapcsolatuk vele, mint az anyának. Nem az ő testükben növekszik. Ez az egész pedig zsigerből azt hozza magával, hogy a férfi egyszerre érez elvitathatatlan jogot arra, hogy ugyanúgy döntsön a gyereke sorsáról, hiszen az ő vére; miközben viszont fizikailag és így érzelmileg is kevésbé tartja mérvadónak magát ebben, hiszen a nőben van benne, neki kell határoznia. És ez az, amin minden elúszik. Amitől a férfi sarokba szorítva érzi magát. Amitől ilyen ocsmányságok merülnek fel benne végül. Nem mintha a nőknél ne volna egy hasonló jelenség, csak más indíttatásból. De ez most nem téma.
Lehajolok a csavarhúzó nyélért, letörölgetem pólómmal és visszanyújtom Seannak.
- Hát jó nem vagy tőle. - emelem meg szemöldököm egy bólintással.
- De ne emészd magad ezen szerintem... - folytatom csöndesebben. Tekintetem végig az ölelésében tartott, ártatlan kis lényen nyugtatom, aztán nagyon lassan barátom szemébe nézek. Fürkészem őt pár hosszú másodpercig, majd felemelem sápadt kezemet és Dwayne vállára teszem.
- Még mindig akarod, hogy meghaljon? - kérdezem suttogva, mintha bárki meghallhatná, pedig nincsen itt senki. Megértően, türelmesen nézem a férfi markáns vonásait, készen arra, hogy lehúzzam róla kezemet, ha esetleg zavarná az érintésem. Közben pedig remélem, nem érti félre kérdésemet. Hiszen hihetné azt, hogy mint több száz éves gyilkos, ajánlatot akarok tenni neki, hogy majd én eltüntetem a gyereket. Pedig ez eszemben sincs. Remélem, barátomnak sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=507760#post507760][b]Adam Kensington - 2015.08.22. 12:31[/b][/url]

Lehet, hogy belehalna. Mármint abba, ha rádobnám a szekrényt. Azonban tényleg eszem ágában sincsen ilyen. Nem mintha különben ne volnék képes ezt megtenni adott esetben bizonyos személyekkel. Nem mintha ne tettem volna már hasonlót. Dehát erről nem beszélünk. Nekem elég, hogy emlékszem rá; másoknak meg jobb, ha nem tudnak róla. Ha nem képzelnek el így. Hiszen ha akár csak egyetlen momentumot felfednék az életem hasonlóan sötét jeleneteiből, nagyjából leshetném, mikor maradna velem bárki kettesben. Bár igaz, ha sorra veszem azokat a személyeket, akik jelenleg fontosak a számomra, nem is olyan biztos, hogy eltávolodnának tőlem. Nem rajonganának a dologért, de nem is hagynának faképnél. Kíránál meg úgysem lehet tudni. Ahogy mást sem.
Azzal kezdeményeztem beszélgetést, hogy leültem mellé. Magával a tettemmel. S lám, meg is eredt a nyelve. Erről persze nem állok neki kioktatni őt. A felháborodása úgyis csak azért van, hogy valamin felháborodhasson. Öncélú. Nincsen benne logika, nincsen benne észérv vagy valós érzelem. Csak létezik.
- Pedig... - kezdek neki a reakciómnak azzal kapcsolatban, hogy visszavitte a kisállatot. Aztán hallgatok egy keveset, mert rájövök, talán ennyiben kéne hagyni a témát. Talán nem kéne feléleszteni a lelkesedését. De mindegy, már nekiálltam.
- Idekint barkácsolhattam volna a számára egy ketrecet vagy elkeríthettünk volna egy kis udvart az erdőszélen. - fedem fel nyugodt hangon, mikre gondoltam. Mindezek már akkor leperegtek a fejemben, amikor a szomorú igazságra ráébredve elkeseredett, hogy mégsem nevelgetheti a csibét.
- Különben... Kutyával mi a helyzet? - terelem el a szót egy olyan lény felé, akit egyszer már magához fogadott, aztán... hát... sorsára hagyott. A krup keverék meg azóta is itt kószál a környéken. Lehet, inkább vele kéne foglalkoznia valami új kiskedvenc helyett. Mindezt nem mondom ki, csak áthatóan fürkészem őt. Ha pedig már így felém fordult, egyszerűen odahajolok és lágyan megcsókolom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=507773#post507773][b]Adam Kensington - 2015.08.22. 13:36[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Nem húzódik el, nem feszül meg, nem háborodik fel, így hát ott tartom rajta kezemet. Nem szorítom, csak könnyedén vállán nyugtatom. Legalább addig, amíg beszél hozzám. Amíg elhebegi, hogy fogalma sincs, mit érez, vagy mit akar. Kék tekintetem hol rajta jár, hol a legkisebb Warrenen. Ahogy aztán tovább fejtegeti a pro és kontra érveket, lassan lehúzom róla kezem.
- Most jöttetek el először így kettesben valahova? - érdeklődöm meg, egyikükről a másikukra nézve. Azt mondta, nem sok időt töltött vele eddig, és a mozdulataiból, a feszültségének mikéntjéből valahogy azt veszem le, ez az első alkalmak egyike lehet, még ha nem is az eddigi egyetlen.
- Jól csinálod. - bólintok.
- Mármint... azt, hogy nem erőlteted. Jó, hogy szoktatod magad hozzá. - kezdem el kifejteni, mire célzok. Magyarázatomban elhagyom az összetett mondatokat és bonyolult kifejezéseket. Barátom agya olyan, mint egy Zs kategóriás operációs rendszer: ha kicsit is túlterheled, hamar lefagy. Könnyedén ráálltam a tőmondatokra a társaságában. Igazából még szeretem is ezt a letisztultságot.
- Annyit legyél vele, amennyi jól esik! - biztatom erre határozottan. Hogy ez egy nagyon macsó és hímsoviniszta hozzáállás, hogy az apa csak annyit foglalkozzon a kölykével, ami még kellemes neki, az anyára meg maradjon ott az összes többi? Lehet, hogy az. Most viszont ez lényegtelen, tekintve a körülményeket. Inkább szólják meg őt, amiért keveset törődik a fiával, mint hogy egyik pillanatról a másikra már ne legyen fia, vagy hogy akár csak szép fokozatosan megutálja őt. Másoknak meg nem kell tudniuk az okát, nem kell tudniuk semmit. Persze, nem mindenki viselné jól, ha állandóan lehordják és elmondják mindennek, ám ha az illető tudja, miért tesz úgy, ahogy, és biztos abban, hogy ez szükséges, akkor le kell, hogy peregjen róla. Dwaynenek szerintem ez nem fog gondot okozni. Ha mégis betelne nála a pohár a szidalmak miatt, jöhet hozzám dühöngeni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=507891#post507891][b]Adam Kensington - 2015.08.22. 19:37[/b][/url]

Szavamba vág, rám ripakodik. Fáj neki mindaz, amiről most társalgunk. Felbosszantja minden. Megértem. Azt is, ami mögötte húzódik. Látom a tekintetén, ideges mozdulatain. A tisztább pillanataiban, amikor némileg felfogja tettei súlyát, azok elszomorítják őt. Pontosan tudom, milyen ez. Egészen pontosan. Persze, ami engem ilyenkor mardos, nem igazi, mély érzelem vagy lelkiismeretfurdalás, sem nem bánat. A magam szintjén viszont nagyon hasonlót élek át. Csak éppen én nem annyira érzem, hogy vétkeztem, én inkább tudatában vagyok. Ettől még ugyanolyan kemény a felismerés és a gondolat, hogy olyasmit cselekedtem, amit nagyon nem kellett volna. Olyat, amivel valószínűleg ártottam. Magamnak és másoknak.
Beleolvadok a kellemes csókba, és nem húzódom el akkor sem, mikor a lány elemeli tőlem fejét. Maradok így, közel hajolva. Figyelem szép vonásait, és hallgatom az ajkai közül kipergő, csöndes, őszinte szavakat. Szám elnyílik kissé. Csak nézem és nézem őt, feneke mögött támaszkodva egyik kezemmel a verandám deszkáin. Fürkészem így egy ideig, majd odahajolok és egy hosszú csókot nyomok a halántékára, szememet lehunyva. Orrom végét aztán egy szusszanással hajának simítom.
- Hátraviszem a szekrényt. - jelentem be csöndesen, egyszerűen. Felkelek Kíra mellől, közben simítok egyet arcán hűs kezemmel, kedvesen. Visszalépek a méretes bútordarabért, hogy nemes egyszerűséggel felkapjam és lesétáljak vele a lépcsőn. Lekanyarodok az útról két napelemes lámpa között és a házam mögé veszem az irányt. Köntösben, mezítláb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=508141#post508141][b]Adam Kensington - 2015.08.23. 13:27[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Érzem rajta, ahogy száll ki belőle a feszültség. Kisugárzása, mozdulatai már nem olyan görcsösek. Már nem tűnik úgy, mint aki mindjárt összeroppantja véletlenül a kezében tartott kis testet, vagy mint aki egyszerűen maga mellé csapja a kanapéra, aztán kisétál, rám hagyva őt. Törődőn fogja a fiát, foglalkozik vele, ösztönösen tartja szem előtt igényeit kapálózásra, rágásra, miegyébre. Ha annyira érző és érzékeny lélek lennék, mint amennyire nem vagyok, most magas frekvencián sipítoznám, milyen édesek ezek így ketten. Így viszont mindössze csak elsimult, szelíd vonásokkal pislogok rájuk, jólesően nézegetve őket. Meghitt egy kép.
- Nem lételemem. - rázom meg fejem az ajánlatra.
- De ha szeretnéd átadni kicsit... - egészítem ki aztán válaszomat egy szemöldökemelés közepette. A szülők gyakorta olyankor ajánlják fel, hogy valaki megfoghatja a csemetéjüket, ha az ő karjuk meg idegük már belefáradt. Barátomat nem hiszem, hogy ilyenek vezérelték volna, vagy ha igen, akkor szerintem csak most, a felvetésem folyományaként fog rájönni erre a lehetőségre. Lepasszolhatja. Csak mert elhozta magával, nem kell, hogy végig rajta lógjon. Ez nincs benne a szerződésben. Még az apró betűs záradékban sem. Ott csak annyi áll, hogy "amennyiben egy halhatatlan vérszívó kezébe nyomod a kölköd, a felelősség százszor annyira téged terhel, mint bármilyen más esetben". Hiszen egészen más, ha lerakod az ágyra, ahonnan véletlenül lehemperedik; vagy ha fejbe vágja magát azzal a rágókával, amit te dugtál a kezébe; és megint egészen más, ha egy vámpír gondjaira bízod, aki tudvalevő, hogy milyen itallal oltja szomját éj mint éj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=508175#post508175][b]Adam Kensington - 2015.08.23. 14:24[/b][/url]

A fű nyirkos, az éjjel hűs. Mindez persze engem nem igazán befolyásol, fizikai szinten semmiképp. Csak megállapítom. Mindössze hangulatot ad. Hamarosan a házam túloldalára érek, magam mögött hagyva a verandán ücsörgő, bús leányzót. Hiszen az. Látnom, hallanom, a közelében sem kéne lennem ahhoz, hogy tudjam. Nyomasztja valami. Sejtem is, hogy mi. De úgy gondoltam, jobb, ha most átadom magányának, legalább egy kicsit. Kijelentéseimmel, felvetéseimmel egyértelműen csak felhúztam őt és az sem kizárt, hogy ilyenkor valakinek a puszta jelenléte is csak hergeli az embert. Lehet, hogy esetünkben ez nincs így vagy nem így lett volna, ám úgy véltem, mindenképp jó, ha adok neki egy kis teret, egy kis egyedüllétet. Hogy ne érezze úgy, hogy tartania kell magát. Hogy ne foglalkozzon azzal, ki nézi és mit gondol róla.
Lerakom a szekrényt a fal mellé, nem messze a generátortól. Helyezgetem még kicsit, hogy ne billegjen. Göröngyös a talaj, nem egyszerű az ügy. Mire megtalálom a súlypontok megfelelő elosztását, már régen magamra maradtam idekint. Kíra a fürdőszobába ment. Zuhanyzik. És sírdogál. Hallom. Érzem. Felpillantok kicsit a házamra, majd le a földre magam előtt. Szomorú szemekkel pislogok a holdfényben csillogó fűszálakra. Sóhajtok egy aprót, ám annál nehezebbet, és indulok be a házba.
Amíg a kedves a mosdóban van, addig én teszek-veszek otthonomban. Felmerült bennem ébredésem után, hogy elmennék ma egy koncertre, előtte meg beugranék az üzletbe, azonban ezeket a terveket könnyűszerrel söpröm most odébb gondolatban. A konyhában pepecselek valamit, aztán felsétálok az emeletre és leülök az ágyam melletti fotelbe. Kezembe veszem a nekitámasztott akusztikus gitárt, és pengetek kicsit rajta. Nem akarok rárontani Kírára. Inkább várom, hogy kijöjjön. Itt vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=508228#post508228][b]Adam Kensington - 2015.08.23. 16:45[/b][/url]

A folyosóra áramlik a zuhanyzástól párás levegő, ahogyan kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Odavagyok ezért a mozzanatért. Hiszen tudom, mit hoz magával. A lány bőrének, nedves hajának friss illatát, a megtisztultságot, és ahogy a háló küszöbére lép, pazar látványt. Ez a szépség számomra semmivel sem kevesebb, mint ha nagyestélyiben, tökéletesre megmunkáltan állna előttem. Ez egy másik fajtája, másik pillanata a szépségének. Hazudnék, ha azt mondanám, egyiket vagy másikat jobban szeretem. Tény, hajlok efelé a tiszta, természetes, egy szál törölközős jelenség felé, de inkább azt mondom, mindig az taglóz le, amiben éppen részem van. Most ez.
Kírára emelem tekintetem a húrokról, ám ujjaim nem állnak meg rajtuk. A lejátszott dallam érzéseimet tükrözi, szavak helyett beszél, miközben végigpillantok a lányon. Zeném szelíd, gyöngéd, átható, könnyed, simogató, körbeölelő, vágyó. Aztán változik kissé. Ahogyan vonásaim is. Sötét szemöldököm érdeklődőn, törődőn, kérdőn vonom össze. Játékom pedig kinyílik, kezdeményez, buzdít. Mesélj! Mondd el, mi bánt!
Hosszú ujjaim egyre finomabban járnak a hangszeren. A zene elhalkul. Még egy utolsó pengetés és vége. Lerakom a gitárt az ölemből és egyik kezem Kíra felé nyújtom. Várom, hogy idejöjjön hozzám. Ülhet az ágyra, a földre, a fotelem karfájára, az ölembe. Ahová csak akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=508616#post508616][b]Adam Kensington - 2015.08.24. 12:18[/b][/url]

Sejtettem, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. Le is engedem felé nyújtott kezem a combomra, amíg ellibben a szekrényemhez és előhalászik onnan egy pólót magának. Figyelemmel kísérem minden kis rezdülését, mintha színházban ülnék, a közönség egyetlen tagjaként. Ha őszinték akarunk lenni, az életem nagy részét kiteszi ez a tevékenység. Az, hogy szemlélődöm. Hogy figyelek. Ugyanolyan természetes ez a számomra, mintha részt veszek valamiben. Talán még természetesebb.
Végre visszatér hozzám és kényelmesen elhelyezkedik ölemben. Még szemérmetlenebbül tárom szét hosszú lábaimat, hogy elférjen, elnyújtózhasson. Egyik kezemet combjára simítom, a másikat karfám külső oldalán tartom. Nedves haja ráomlik, ahogy lóg lefelé. Néha elkalandozik tekintetem a rajtam heverő, szép alakon, ám főleg arcát figyelem. Hallgatom őt. Közben kiemelem kezemet tincsei alól, fejére teszem és hüvelykujjammal cirógatom.
- Ez a lényeg... - susogom, válaszul utolsó kijelentésére.
- Mindig csak tedd, amit a legjobbnak érzel! Olyan dolgokat, amikről tudod, hogy ha később majd visszagondolsz rájuk, nem lesz benned megbánás. Egy szemernyi sem. Mert örömöd lelted benne és mert esetleg örömet okoztál vele. - gördülnek ki a nyugodt, mély hangon duruzsoló szavak a számon, és talán nem is feltűnő, mennyit beszélek most, hiszen ez olyan pillanat, amikor kell, hogy beszéljek. Amikor kellenek akár a fene nagy bölcsességeim, mert kérték tőlem őket. Nem konkrétan kimondva, hanem tettekkel, hangulattal. A történések összességével. Úgy gondolom, Kírának szüksége van most erre.
- Ahogy most itt fekszel, annak is van értelme. Több, mint a legtöbb dolognak. Mert jól esik neked és... nekem is nagyon jól esik. - halkul el magyarázatom egyre jobban, sápadt vonásaim pedig egészen ellágyulnak. Elmosolyodom és az eddig a lány combján tartott kezemet egyszerűen arcára teszem, elfedve vele csinos ábrázatát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=509085#post509085][b]Adam Kensington - 2015.08.25. 00:33[/b][/url]

Mosolyogva fogom még az arcát egy kis ideig, majd elengedem szépen. Kezem visszasimítom meleg combjára, a rajta lévő pólóm alja és selymes bőre határára. Békés derűm ajkaimról eltűnik bár, régi tekintetemben élénken ott marad. Némán gyönyörködöm az ölemben heverő kedvesben.
Nem. Nem fog ugyanilyen jól esni, ha más fekszik itt. Ugyanilyen soha nem lesz. És nem amiatt a nyilvánvalóság miatt, hogy mint minden emberből, őbelőle is csak egy van és mert senki sem olyan, mint ő. Hanem azért, mert számomra senki sem olyan, mint ő. Azoknak a nagy része, akikkel összehoz a sors, gyakran nem egyszerűen emlékeztetnek egymásra, hanem ugyanolyan érzéseket ébresztenek, ugyanolyan gondolatokat hoznak elő, mint valaki néhány évtizeddel, évszázaddal ezelőtt. Így viszont még nem éreztem magam, mint most. Ilyen formán nem hatott még rám senki, mint ahogyan ez a lány hat. Ezt nem ismertem eddig. Ezt a nyugodt, sőt, örömteli beletörődést abba, hogy jön, ami jön. Ezt a szimpla elfogadást. Nem igazán van bennem se kritika, se rosszallás, se különösebb elvárások. Emberrel kapcsolatban még nem éltem meg ilyet. Így még nem. De könnyen átadtam magam ennek az állapotnak, amelyben kényelmesen ellebegek, és amelybe ugyanúgy belefér, hogy Kíra hónapokra eltűnik és ki tudja, hol jár és mit művel; mint az, hogy most itt van velem. A lényeg, hogy létezik. Persze, azért jobban szeretem, ha itt van.
Szemöldök összevonva figyelem, ahogy eltakarja arcát. Mi járhat a fejében? Amíg ez vagy kiderül, vagy nem, addig vékony, hűs ujjaimmal játszani kezdek a lábszárán, mintha zongoráznék. Közben lehajolok és adok egy puszit a könyökére, ha már a mozdulatával így kínálgatta nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=509366#post509366][b]Adam Kensington - 2015.08.25. 21:27[/b][/url]

Semmiféle ellenállást nem tanúsítok, amikor visszahúz magához, hogy megcsókoljon. Lehunyom a szemem és átadom magam a szájának, az illatának, a szuszogásának. Miután elenged, csak kisvártatva tárom fel ismét tekintetem, majd dőlök hátra. Mondani fog valamit. Ezt nem nehéz észre venni. Míg elő nem hozakodik közölnivalójával, tovább simogatom a combját. Vagyis hát igazából azután is.
- Nem érzem úgy. - felelem egyenletes hangon, fejemet szelíden megrázva.
- Igazán? Mit kapnék? - emelem meg egyik szemöldököm. Erre kíváncsi vagyok. Mit tenne velem Kíra, ha kénye-kedve szerint járkálnék a sátrában, túlzott otthonossággal mozognék, felélném a készleteit és akkor tenném tiszteletem nála, amikor éppen kedvem szottyan, olykor pár hónap vagy év kihagyással?
- Nos... majd talán kiakadok... valamikor. - vázolom fel ennek a lehetőségnek a halovány képét, azonban részemről tartok ettől a pillanattól. Az más, hogy Dwaynennel néha egymásnak esünk és kiverjük a szusszt a másikból. Ez valahogy a kapcsolatunk része, ám nincs mögötte valós harag. Csak pillanatnyi düh, amit levezetünk. Azonban a lánnyal egészen más a viszonyom. Ha ő kihúzná a gyufát és ezt erélyesen tudtára is adnám, azzal átlépnénk egy határt. Legalábbis valami olyan történne kettőnk közt, aminek a folyománya ismeretlen, kiszámíthatatlan. Hiszen ez nyilván egy nagy dolog lenne, ha már egyszer képes kibillenteni a higgadtságomból. Persze, egy olyan eset is beüthet, amikor azért veszítem el a fejem, mert az ösztöneim átveszik az irányítás. Na ez is egy olyan opció, amit nem akarnék kipróbálni. De mindkettő benne a van a pakliban, ez tény. Olyannyira tény, hogy fentebbi szavaimat ígéretnek is vehetjük akár. Tekintve, hány és hány összetevője van mindannak, ami bennem van a lányról. Mondjuk ki: nem közömbös a számomra. Ez meg mindig hozza magával a vészt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=509474#post509474][b]Adam Kensington - 2015.08.26. 00:40[/b][/url]

Most elképzeltem, ahogy kapok a lánytól egy tockost. Valahogy a jelenet egyszerre komikus, abszurd és van benne talán némi tragédia is. Inkább mélyebben bele se gondolok, hogyan kerülnénk egy ilyen helyzetbe. Abban viszont biztos vagyok, hogy szívesen kárpótolnám őt a sérelmekért, még követelnie sem kéne. Ezen gondolkodva szememben némi cinkos fény csillan, ezzel viszonzom a sejtelmes közlést.
Bólintok a megállapítására. Jobb a békesség, ez így van. Nem áll szándékomban megtörni az idillünket. Sem ezt a mostanit és az általánosat sem. Nekem jó így. Nekem nem hiányzik a balhé, a dráma, a feszültség. Szeretem ezt a nyugalmat. Különben is, Kíra egy magában bőven elég izgalmat hordoz, ráadásul képes saját magával olyan harcokat lerendezni, hogy ehhez az én hozzájárulásom már nem is kell. Elég a puszta jelenlétem. A közönség. Aztán ahogy a dúlásfúlás lecseng, jön ez. Ez, ami most van.
- Pihennél, vagy... elmenjünk valahova? - dobom be a lehetőséget az ölemben ellevő kedvesnek. Nekem minden jó. Maradhatunk itthon, heverészhetünk, lazíthatunk; vagy felkapunk valamit, akár bevághatjuk magunkat a Jaguarba és elugorhatunk valamerre. Amerre csak szeretnék és ott azt csinálunk, amit akarunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=509893#post509893][b]Adam Kensington - 2015.08.27. 20:09[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Átadja nekem a kölyköt. Noha nem látszik rajtam, egy cseppet most megilletődöm. Ha valaki odajut, hogy rám bízza a gyerekét, az egy nagy dolog. Az egy nagyon nagy dolog. Nem esik meg velem minden nap. Igazából szerintem évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára egy ilyen fiatal életet tartottam a kezemben. Tanújelét azonban nem adom ennek. Igazából szinte hozzáértőn veszem magamhoz a fiát. Most aztán rángathatja a hajamat meg a pólómat kedvére.
- Felkértek zsűritagnak a tehetségkutatóra, ami megint lesz a faluban. - közlök valamit, ami hirtelen eszembe jut és talán eddig még nem említettem a férfinak. Arról már tud, hogy Kíra visszatért, hogy a boltban minden oké, hogy remekül haladok a gyógyítói gyakorlatommal, meg minden ilyenről. Nem mintha ezek lennének az érdekesek kettőnk közt, vagy mintha az jellemezné a kapcsolatunkat, hogy az ilyen hétköznapi dolgokról faggassuk egymást és ezt boncolgassunk. Igazából nem nagyon boncolunk mi semmit. Hacsak nem a járgányainkat. Erről jut eszembe...
- Kiderült esetleg még valami arról a lényről, ami a kocsidra esett? - érdeklődöm meg összevont szemöldökkel. Barátom a versenyünkkor lezajlott, furcsa eseményeket követően utánanézett bár kissé ennek a bizonyos szerzetnek, azonban édeskevés, amit akkor megtudtunk. Később pedig valahogy elsikkadt ez a téma. Pedig kíváncsi lennék, mivel volt dolgunk.
Amíg mi beszélgetünk, a kis Warren a hajam birizgálásáról, markolásáról áttér az arcom taperolására, amit én teljes nyugalommal viselek. Megrángatja a fülemet, megfogja az orromat, beletenyerel a szemembe és kihasználva, hogy nem zártam össze szorosan az ajkaimat, egyszerűen benyúl közéjük. Egy baba keze egy vámpír szájában. Vajon most mi következik? Hamar fény derül rá. Felé fordítom sápadt ábrázatomat, a szemébe nézek és tátogatni kezdem számat, rá-rázárva ajkaimat a puha kis kézre, játékosan. Sean először csak vigyorog, majd gurgulázva felkacag ezen, le se véve rólam figyelő szemeit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=517922#post517922][b]Adam Kensington - 2015.09.14. 14:59[/b][/url]

Dwayne és Sean Warren

Nem megyek a falnak, ha nem tudom meg, mi volt az a lény, amivel összefutottunk azon az éjjelen, de azért mindenképpen izgatja a fantáziámat. Remélem, kiderül majd. De álmatlan nappalokat tényleg nem fog ez okozni. Szóval ejtem is a témát. A kiskölyköt viszont szerencsére nem. Őt magabiztosan tartom az ölemben és hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Mikor már túl élénkké válik és nagyon belelovalja magát a nyüsztetésembe, felkelek vele a kanapéról és elsétálunk kicsit a házban. Csillogó, elkerekedett szemekkel pislog otthonom berendezésre. Ráérős tempóban megyek, hogy valamennyire tényleg képes legyen befogadni a látványt. Persze, a legtöbb dologért már nyújtja is ki az apró kezeket, hiszen mindent tapintani, markolászni szeretne, ám szerencsére hamar elterelődik a figyelme az újabb és újabb érdekességek felé. Hiszen akad itt bőven.
Nemsokára elálmosodik, szemét dörzsöli. Mikor már nagyon kába, visszaadom az apjának. Hamar elalszik barátom karjaiban, aki úgy dönt hát, ideje menni. Kikísérem az ifjabb és az idősebb Warrent, és figyelem, ahogy elnyeli őket az erdő. Jól tették, hogy benéztek így kettesben. Valamiért úgy érzem, gyakori látogatók lesznek itt ebben a felállásban...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=528521#post528521][b]Adam Kensington - 2015.10.06. 23:34[/b][/url]

Valaki a házam felé tart. Nem biztos, hogy hozzám jön, sőt, valószínűleg csak erre jár, ám egyértelműen közelednek a léptei. Végül megáll. Valahol a fák közt lehet, talán a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út elején. Mindezt azután állapítom meg, hogy már viszonylag kitisztult a fejem a mámorból, amit az imént elfogyasztott pohárka vér okozott. Az ébredésem utáni szokásos adag. Köntösömben ücsörgök a konyhámban, és erre a bizonyos kinti illetőre összpontosítok. Odaföntről, a hálószobámból Kíra egyenletes szuszogása és szívének békés verése hallatszik, míg a házam elől jóval zaklatottabb lélegzés és heves pulzus.
Felkelek a karosszékből, elmosom a poharat, lezárom és elrakom a termoszt, majd átsétálok a nappaliba, ahol előkeresem az orvosi lexikont, amit mostanában rendszeresen forgatok. Leülök a kanapéra, és kikeresek belőle egyet, s mást az egyik tegnap éjjeli esetemmel kapcsolatban. Szerintem most már mondhatom így, hogy esetem. Természetesen bőven nem kapok szabad kezet a betegeknél az ispotályban, és valószínűleg soha nem is fogok, ám mostanra már elfogadták a jelenlétem a gyógyítók és kifejezetten hasznosnak találnak diagnosztikai szempontból. Ahogy azt reméltem. A gyakorlatom tehát elég jól halad. Elég az hozzá, miközben a lapokat nyálazom, azért figyelek a kinti jövevény neszeire is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1591&post=529139#post529139][b]Adam Kensington - 2015.10.08. 19:53[/b][/url]

Pompás. Már csak ez hiányzott. A jövevény megsérült. Hallom, ahogy az ökle sorozatosan a fának ütődik, és érzem kiserkenő vérének illatát. Ismerős. Találkoztunk már. Igen. Megvan. Ez az a vámpír pizsamás lány, aki a nyakamba ugrott az iskola birtokán. Lehunyom a szemem és fújok egyet a könyvem fölött. Mégis mit keres itt ilyenkor? Mindegy, nem súlyos a sebe, nem szorul megmentőre. Tombol még kicsit, enyhén elázik, holnap pedig mehet a gyengélkedőre kérni valami gyógyító főzetet a meghűlésére. Ennyi. Úgyhogy próbálom figyelmen kívül hagyni. Olvasok tovább. Végülis csak nem fog bekopogni egy vadidegen házba az erdő közepén...
Az ajtó irányába tekintek, ahogy meghallom közeledő lépteit. A verandára ér. Éppen csak összevonom szemöldököm, már be is kopogtat. Ezt nem hiszem el. Megforgatom a szemem egy lemondó sóhajjal, miközben szinte lecsapom a lexikont az asztalra, és felkelek a kanapéról. Mezítlábas lépteimmel a folyosón át a bejárathoz sétálok. Veszek egy mély levegőt és kitárom az ajtót. Lenézek a diákra. Nem köszönök. Nem kérdezem meg, miben segíthetek. Csak pislogok rá lefelé. Csapzott egészét figyelem, tekintetem éppen csak eltéved megsebzett keze irányába. Ez most már hivatalos: állandóan vérző gyerekek vesznek körül. Vagy fáról potyognak alá, vagy sziklákon törik össze magukat, vagy egy lépcsőn bukdácsolnak le... és akkor most még csak az elmúlt pár év bagolyköves terméséről beszélek. Ez valami próbatétel, igaz? Nos eddig szerintem elég jól teljesítettem. Nem ma este tervezem megtörni a sikerszériát.