Évnyitó-záró, Tika és Eric
Bocs, hogy ilyen későn írtam, teljesen elfelejtettem. ^^"

Hiába nézelődött, vizslatta a népet, nem igen látott ismerős arcokat. Olyat legalábbis nem, akivel jó, illetve beszélőviszonyban van. Nem zavartatta azonban magát, leült a Navine asztalához, és várt. Az ajtó felé pillantgatva kémlelte a termet, díszeket, elrendezést, és diákokat. Nem kellett sokáig egyedül ücsörögnie, nemsokára lehuppant mellette valaki egy üres helyre. Mikor odapillantott, Sharlotte-ot vélte felfedezni. Széles vigyor terült szét arcán a lány láttán, örült az ismételt találkozásnak.
- Szia! Ó, nekem nagyon jól. Nagyon örülök, hogy találkoztam a szüleimmel, meg tesómmal, jó volt velük. Anyum is alig kiabált apummal, ami kész csoda, hisz korábban szinte napirenden volt minimum két-három ilyen alkalom... Mondjuk, lehet azért nem, mert végre készen van konyha. A házunkban nem sok minden változott, de ami igen, az nagyon. Számomra legalábbis... Voltunk még a nagyszülőknél látogatóban, irtózatosan jó volt! Még Morzsit is vittük, a kutyánkat, de még az axikat is! Mármint, a két gőténket, azaz axolotlunkat. Bár kicsit megviselte őket a helyzet, de túlélték... Rengeteget meséltem nekik a Bagolykőről, mindenről beszámoltam, amiről úgy gondoltam lehet! Ó, de te is mesélhetnél, neked hogy telt a szünet? Voltál valamerre? Milyen volt? - tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, mennyit beszélt. És ez még kevés ahhoz képest, amennyit eleve szokott. Mióta itt van a Bagolykőben, igyekszik visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel. ~ Ahhoz képest, hogy a Navinések milyen szűkszavúak, elég lepcses szájú vagyok. Mondjuk, könnyen meg is lepődök bármin, és eléggé tudnak zavarni mások ügyes-bajos dolgai is, már ha van hozzá közöm. Na mindegy... ~ fut át az agyán, egy szájhúzás, és némi lágy fintor kíséretében.
Nemsoká jött az igazgató beszéde is, amit figyelmesen hallgatott végig, és a tapsviharokból is kivette a részét. Majd miután a finomabbnál finomabb ételek is megjelentek az asztalon, szedett magának ebből abból. Pár falat után azonban ismét Tikához fordult.
- Jó étvágyat! Min merengsz amúgy? Úgy látom, mintha teljesen másutt járnál... - mosolygott. Nem sértésnek szánta, csak kíváncsi volt, merre kalandozott a lány. Persze csak akkor akarta tudni, ha van bármi köze hozzá, vagy Tika szívesen beszél róla.

Maffiatagok

//bocsánat a késlekedésért, kicsit hosszú hetem volt //

Domi & Alexa

---

Már sokkal jobb a fiú helyzete, hiszen már a szemüvege segítségével ismét láthat rendesen. Örült ennek, hiszen így sokkal könnyebb lesz majd kísérnie, mindkettőjüknek egyszerűbb, hiszen Botond sem biztos még a helyeket illetően, ketten pedig csak többet tudnak összehozni, mint külön-külön.
- Ugyan, semmiség. Amúgy is le akartam adni valahova, ahol átveheti a gazdája. Na igen, a lencséje nem sérült, az  a jobbik eset. Hamar rendbe lehet hozni, csak arra kell vigyázni, hogy ne a rossz irányba hajlítsa vissza az ember. – ő csak napszemüveget javított meg hasonló módszerrel, akkor sikerült is, még bírta a strapát. Amikor ráült, már nem. A kérdésre bólintott egyet, hogy ő lenne az egyik a sok közül. Bár még egészen friss, és tanulja a legtöbb dolgot, nagyjából tisztában van mindennel, a szabályokkal meg főleg.
- Igen, az lennék. Büntetni kéne, de itt nem értem jogosnak, mert vakon nem indultál el azonnal. – húzta el a száját, mert olyanról nem hallott, hogy valakit azért büntettek, mert eltévedt. Vagy lehet, hogy csak ő nem akar ilyenért bármit is adni. Inkább érni hagyta a dolgot magában, figyelt tovább a fiúra, visszatéve a földre a termoszt, letörölve a kávébajszát. Arra, hogy háztársak, csak pozitívan reagált, elmosolyodott, hiszen arra tökéletesen tudja az irányt, nem kell nagyobb keresgélésbe kezdenie.
- Nem kell sokat keresni, mert magam is oda tartottam, hiszen magam is az vagyok. Házbélivel van dolgod. – mosolygott még mindig, és már épp intézte volna a kérdését a fiú felé, amikor a női hang elért hozzá. Az irányába fordulva szusszant csak, állt fel, hogy válaszolhasson, hiszen a tanerő épp feléjük tartott. Tudja jól, mit kell tennie, nem is ücsörögtek itt sokat, elsősorban csak azért nem indult még el, mert nem akarta azonnal hajtani a fiút.
- Igen, tudom, hogy az, de nemrég kapta csak vissza a szemüvegét, eddig azzal volt a probléma, hogy nélküle nem látott. Illetve, mivel eléggé rémült volt, hagytam, hogy lenyugodjon kissé. – válaszolt tisztelettudó hangnem a nőnek, hiszen valóban, eléggé ráijesztett a fiúra, és csak jót akart neki. Arra, hogy segítséget nyújthatna a fiúnak egy varázsige elsajátításában, elsőre csak karját vakarta, hiszen bizonyára a tanárnő nem tudja, hogy nem épp a legjobb ember lenne segítségnyújtás esetén. Elmélet még rendben, de a többit még saját maga érdekében sem vállalja.
- Valóban sok, de csak az elméletben segítek neki. A pálca nem az én kezembe való. – válaszolt csak eddig, majd Domira nézett, hiszen ő már indulásra készen állt, nem volt már itt okos dolog maradni, már csak azért sem, mert a rájuk lelt professzorasszony világosan megmondta, hol kell lenniük. Nem is akart maradni már, így csak várt, hogy indulhassanak, miközben visszanézve a nőre, bólintott.
- Rendben, asszonyom. Amúgy is menni akartunk, ezzel nem lesz gond. Már minden rendben. Menjünk. – tekintett le a fiúra, biztató mosollyal, majd felvette a földről a termoszát, hogy minél előbb elhagyhatták a helyet.

Botond, és az ismeretlen nő...

---

– Ha azt vesszük, akkor leadtad, csak pont a gazdájának. Nem kockáztatok, inkább hazaküldöm a szüleimnek, hogy vigyék el az optikushoz. Addig meg ott a kontaktlencse. –próbáltam már a bajlódást a szemüvegemmel, de annak az lett az eredménye, hogy eltörtem. Még egyszer nem szeretném megtenni, inkább rábízom egy szakemberre. – Nem fogsz ez miatt bajba kerülni? Elvégre szabályszegőt fogtál, bárhogyan is nézzük. –mosolyogva kérdeztem rá a dologra, de örültem, hogy nem büntetne meg. Az, hogy most egy másik prefektustól mit kaptam volna, jelenleg nem érdekel. Botond fogott meg, nem más, és ez a nagy szerencse.
– Ez aztán a nagy szerencse. Akkor tényleg nem kell sokat keresgélnünk. Meg, nem igazán tudom, hogy egy másik házba járó diáknak, meg szabad-e mutatni, hogy merre is van a házam. –jegyzem meg halkan, aztán felkelek a kanapéról. Lépni, viszont nem lépek, mert egy ismeretlen nő közeledik felénk. Jobban mondva, csak számomra fedi homály a kilétét, mert ahogyan azt látom, Botond ismeri. Biztosan egy tanár lesz, de majd csak később fogom megismerni, feltéve ha olyan tantárgyat tanít, amit felvettem.
– Azt a varázslatot még nem ismerem, nem mintha már ismernék valamit. Nekimentem az egyik páncélnak, miközben siettem vissza a körletembe, és akkor esett le a szemüvegem. Nehezen ugyan, de sikerült elérnem ezt a kanapét. Nem mozdultam el, mert féltem, hogy nagyobb kárt teszek magamban, ha megpróbálok visszajutni a körletembe. Pár perce csak, hogy Botond megtalált, és éppen visszaindultunk. –ugyan nem kérte, de megmagyaráztam a nőnek, hogy miért is vagyunk itt. Ha nem is hiszi el, akkor is ez az igazság. Még váltanak néhány szót, és indulhatunk is tovább. – Jó éjszakát, és elnézést kérek a kellemetlenségekért. –fordultam vissza egy pillanatra a nő felé, majd ismét magam elé néztem, és lépkedtem Botond mellett. Ha már kellő távolságban vagyunk, felnézek rá, mert a kíváncsiság nem hagy nyugodni. – Ki volt ez a nő? Meg mi történt, hogy felmentett mára?

Vanília
április 2.

Hajnali öt van, Keith pedig már megint ébren. Ez a negyedik napja a kastélyban és egyben az első, amikor nem magától kelt fel ilyen korán; a húga levele ébresztette, amiben egy eredeti kis Coltrane rajz található, meg egy sok jót kívánó levél, a húga jól ismert gyöngybetűivel. Persze Keith eztán már lelkesen pattan ki az ágyból; hogy is aludhatna tovább, hisz ma van első tanítási napja!
Felkapva féloldalas, alaktalan táskáját csendesen oson ki az ideiglenes szobájából, majd a toronyból; körülötte még mindenki mélyen szuszog, vagy horkol, az Eridon még főnixekkel és gonosz mágusok legyőzéséről álmodik.  
Már az iskolai talárját viseli, bár kilátszik alóla az egyik tarka, fényes inge és világos trapéznadrágja. Festés helyett a mai reggelt a kóborlásnak és 1-2 könyv beszerzésének szenteli, amit a nagybátyjával járó őrült kavalkádban elfelejtett megvenni - csak bízik benne, hogy a könyvtár már nyitva van ilyenkor.
Mélyen az órarendjébe bújva, olykor alig hallható dudorászással fordul le a sarkokon, 1-2 trükkös lépcsőt már egész ügyesen, alig odafigyelve, reflexszerűen kerül ki, mintha tényleg itt lenne már hónapok óta - ő maga legalábbis teljesen úgy érzi, hiszen épp a szünet végén jött, mikor a diákok elkezdtek visszaszállingózni a kastélyba, így egész sokukkal megismerkedhetett már a nagytermi ebédek és vacsorák közben. Otthon érzi magát.
- Szuper. - Motyogja vigyorogva, mikor a könyvtár elé ér. Csak SVK és önismereti könyvre lenne szüksége, de leginkább az elsőre, mert nagyon úgy néz ki, hogy egy biztos Weaver tanár úrral fogja kezdeni az évet - naivitását jelzi a reménykedő mosolya, ő még hisz abban, hogy Weaver egy humánus, emberszerető élőlény.
Ábrándos mosollyal bandukol a sorok között, sokkal inkább a hatalmas, fölé magasodó könyvtornyokat nézve, mintsem keményen keresgélve.
Mire szórakozottan elér a megfelelő részlegig már három könyv van nála, két művészeti és egy izgalmasnak tűnő regény. Évfolyamtársához, pontosabban évfolyamtársába érkezve már öt könyv van nála, amiket sikeresen ki is ver a saját kezéből, mikor elmélyült nézelődése közben lendületesen nekimegy a szőke lánynak.
- Ó, jézus...- Motyogja "nem igaz, már megint" arccal, miközben hátrébb lépve hagy magának néhány másodpercet, hogy túlléphessen a hirtelen sokkon.  
- Igazán sajnálom. - Még a lehajlása is tele van bűnbánattal, mikor gyorsan felpakolja magára frissen szerzett könyveit, meg esetleg azt a könyvet, amit a lány ejthetett el miatta.
- Nem gondoltam, hogy találok itt valakit...Kissé elkalandoztam. - Magyarázza már elmosolyodva, miközben érdeklődve fürkészi iskolatársa arcát. Süt róla, hogy érdekli, mi szél hozhatott erre valakit, aki nála azért sokkal normálisabbnak tűnik.    

Nyomozó maffiózók

Matilda keresztanyás válasza nagyon mulattatott. A kezembe támasztottam a homlokomat,  és csendesen vihogtam, csak a vállaim rázkódása árulta el, hogy nem relaxálok, vagy ilyesmi. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a lány elkezdett válaszolni a kérdésemre. Igen, ez egy kicsit hosszabb folyamat volt, megspékelve egy kicsi "ööö"-zéssel, amivel szinte elárulja, hogy elszólta magát. Ha kihagyta volna a bizonytalankodós részt, én kétlem, hogy gyanakodtam volna a teljesen logikus válaszára. Viszont még faggatni se kezdhettem, amikor Runa rávetette magát az egyik albumra, és valami egészen furcsát talált. Én már bele sem szóltam a dolgok mozgásába, csak rám nem jellemző módon csendesen hallgattam őket. Matilda vallomása, vagy milye eléggé elgondolkodtatott. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy ki tudjuk deríteni, mit akart mondani azzal, hogy ő az egyetlen Matilda a családban, de azért mulattatott, hogy nekem kell lerántani a leplet a turpisságról. Pár másodpercig tétováztam, nem akartam butaságot mondani, de Matilda szinte bíztatóan rámtekintett, és ez megadta a kegyelemdöfést.
 - Hát, akkor minden jogunk megvan azt hinni, hogy te vagy az a bizonyos banya - mondtam tárgyilagosan, és igyekeztem nem mosolyogni. - De ez továbbra sem zárja ki a keresztanya mivoltodat.
Azért az érdekelt volna, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, de előbb meg akartam tudni, hogy helyes volt-e az okfejtésem. Egyébként sejtettem, hogy Matildát az unalom hajtotta, bár, ki tudja?

Tanévnyitó/Tanévzáró
Mint új tanár, úgy érezte kötelező rész vennie az évnyitón. Az alkalomra szeretett volna jó benyomást kelteni, ehhez pedig a legjobb párosítás a megszokott talár és köpeny. Az iskolába érkezése előtt sikerült is egy fekete talár beszereznie és külön erre az alkalomra szerte volna felpróbálni. Miközben lefelé igyekezet a lépcsőn, alig várta, hogy láthassa a Nagytermet. Sokat hallott már az ilyen iskolákról, és úgy tudja, hogy a nagytermeik a legkülönlegesebbek. Mikor már az eső emeletre ért, az izgalma inkább átváltott félelemé. Attól félt, hogy elkésett, ugyanis már egy diákot sem nagyon látott lefelé jövet. Odaért a Nagyterem kapujához, egy nagyot nyelt és nekitámaszkodott az ajtónak. Meglepetésére az óriási fakapu meg sem mozdult. Még erősebben próbálta tolni, a végén már annyira nekifeszült, hogy elcsúszott a padlón. Gyorsan felpattant a földről és nekidőlt az ajtónak. Mily furcsa is volt, de a nagy kapu egyszerűen kitárult. Kisé meglepett arccal besétált a terembe. De amit ezután látott az még jobban meglepte. A hatalmas csarnokban már diákok százai ültek négy hosszú asztalnál és a terem végében lévő varázslót figyelték (már aki figyelte). Észre vette, hogy egyesek a plafont bámulják. Ő is felnézett. Tető szinte nem is volt a fejük fölött, csak a csillagos ég. Csak egy kis idő után jött rá, hogy hosszasan nézi az elvarázsolt plafont. Bal oldalról megkerülte a négy asztal. Miközben a tanárok felé igyekezett,megfigyelte, hogy az itteni asztalon zöld terítő van és sárkányszerű alakok vannak belevarrva. Végül, még mindig kábultan, megérkezett a tanári asztalhoz és leült egy hölgy kollégája mellé. Próbált figyelni az igazgató beszédére, de a terem varázsa még mindig elbűvölte. Kis idő múlva felfigyelt rá, hogy kollégái valami fényes robbanásról beszélnek. Megpróbált még több információt megtudni, de többet nem nagyon beszéltek arról.
   

Lehull a lepel

Hárman könnyebben megy a kutatás, mint ha Matildának egymagában kellene kínlódnia ezekkel az albumokkal javítgatás címszó alatt. Még izgalmassá is válik a feladat, hiszen most kideríthetik, hogyan néz ki „a banya”, azaz újonnan kinevezett könyvtárosuk. Rendkívüli lelkesedéssel vág bele a feladatba, a többiek mintájára lapozza az értékes köteteket, böngészi a neveket, közben pedig összegyűjti, rendszerezi, majd helyükre rakja a kiesett oldalakat. Nem nehéz így haladni, főleg, hogy közben Matilda még rákontráz Lagger viccére a maffiózókkal kapcsolatban, s eljátssza, hogy ő most bizony a keresztanya. Ő részéről csilingelő nevetéssel jutalmazza a nagyon is élethű előadást, még röviden össze is csapja kétszer-háromszor a két tenyerét elismerésképpen. Láthatóan Lagger is értékelte a frappáns kis színészkedést, nem hiába remeghetnek a vállai; mivel a hőmérsékletet megfelelőnek érzi, esélyesen nem a fázás az ok.
A beszélgetés tovább folyik, ám egy adott ponton Matilda furcsa kis nyelvbotlást követ el, minek következtében Lagger rögtön lecsap az információ töredékre. Ez neki fel sem tűnt volna, ám így márő is hegyezi a fülét, mereszti a szemét, vajon mit felel erre Matilda, de közben szunnyadó nyomozói érzékei is felpörögnek és kutatni kezd az előtte fekvő maradék pár albumban, s bizony az egyik oldalon megleli Gryllus Matildát fényképpel együtt. Hogy mennyire hasonlít erre a Matildára! Ezért is osztja meg rögtön az észrevételét másik két társával és feltételezi hangosan is, hogy talán rokon a két leányzó, illetve utóbbi, Gryllus már nő a javából bizonyára. Ám Matilda elneveti magát ahelyett, hogy elkezdené magyarázni a rokoni kapcsolatot. Ezt ő nem nagyon tudja értelmezni, ezért is pislog csodálkozóan, bár a buksisimogatásra oldalra dönti a fejét és aranyosan elpirul kissé. A fényviszonyokat tekintve azonban ez lehet, hogy nem is tűnik most fel, de a kérdő arckifejezése talán annál inkább. Először nem is érti, mire akar kilyukadni Matilda, így Lagerre pillant segélykérően, hogy gyújtson fényt az ő gyermeki kobakjában is. Lagger pedig eleget is tesz ennek a néma kérésnek, bár inkább Matilda biztató pillantásától ösztökélve.
-Óh! – csodálkozó-felismerő „Óh” ez, ráadásul van benne egy tetemes adagnyi, leplezetlen öröm is.- Te vagy a könyvtárosunk? De hát... De hát.... Nem értem. Miért kerestetted meg önmagad? Ez kicsit... furcsa, nem?- ismét Laggerre pillant, vár tőle valamiféle véleményt vagy elmésséget, akármit. Vagy csak ő furcsállja a dolgot?

Dolánszky Alex

Mikor megtudtam, hogy nem sikerültek a vizsgáim, vagyon le voltam törve, még a szobámat is alig hagytam el. Nem értettem, hogy mi van velem, hisz ez a viselkedés nem jellemző rám. Bár így utólag belegondolva talán azért nem sikerültek a vizsgáim, mert mindvégig pesszimista voltam, és ezt mondogattam magamnak: "Úgysem fog sikerülni a vizsga, mert nem volt elég időm tanulni rá, hisz a vizsgaidőszak előtt körülbelül 1 hónappal kerültem be az iskolába."
Elhatároztam hogy az idei tanévben mindent megteszek hogy sikerüljenek a vizsgáim. Így az első adandó alkalommal - vagyis a mai napon - az egész napot arra szánom, hogy a könyvtárban tanuljak. Megreggelizek, és egyből indulok is a könyvtárba. belépek az ajtón, és kicsit meglepődök, mikor észreveszem, hogy alig van pár ember a könyvtárban. Köszönök a könyvtáros nőnek, aki szerintem nem is figyelt rám, annyira lefoglalta a könyv amit épp olvasott. Elindulok a polcok között, szinte az egész könyvtárat végigjárom. Sokféle könyvet látok a polcokon, mind egy-egy híres varázsló, esetleg mugli író könyve. Vannak köztük varázsigékkel, sárkányokkal, repüléssel foglalkozó könyvek. De én csak egy könyvet keresek. Mégpedig a jóslástanra kiírtak egyikét. Enyhén félredöntöm a fejem, hogy jobban lássam a könyvek címét, így megyek végig több soron keresztül, míg rá nem találok a keresett irományra. Kemény borítós, nem túl vastag könyv, a gerincén rajta is van a szerzője és címe " Michael Laitman:  Kabbala kezdőknek" Leveszem a polcról, és visszamegyek az asztalokhoz. Leülök az egyik asztal mellé, kezembe  veszem a könyvet, s elkezdem olvasni, nem is figyelek a körülöttem lévő dolgokra, csak a könyvre.

Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

A furcsa páros vidáman pezsegve tör ki a konyhából, mintha már el is felejtették volna, hogy Keith-nek mekkora kínokat kellett bent kiállnia Leonie által. Keith férfiasabb fele az első percekben emiatt komoly lelkiismeretfurdalást érez, hiszen a férfiasság ellen elkövetett felelőtlen merénylet azért több időt és bosszúságot megérdemelne, de a vörös hamar megnevetteti, ráadásul egyáltalán nem öntötte rá a forrócsokit, amit engedékeny barátunk egyértelműen fejlődésnek ítélt. Így történhet meg, hogy amint újra járásképes lett és felállt, egy híján újra felhúzta a gyűrűit, és visszarántotta magához az újra pörgő, húzó lányt, hogy annak rendje és módja szerint felkapja, majd peckesen átlépkedjen vele a konyha bejárati ajtaján, a hátuk mögött hagyva a fejüket vakargató, ingató, mosolygó manókat.
A folyosókon és a lépcsőházban zsibongva és "randalírozva" jutnak el az első emeletig, Leonie állítása szerint a Nagyterem fel haladva, de azt még az újonc Keith is észreveszi, hogy jó néhány kitérőt ékeltek közbe, és még több festményt vertek föl, akik aztán dühösen, az öklüket himbálva bizonygatták, hogy tanárért fognak menni. A srác hirtelen érdeklődése miatt néhány tanterembe is benéznek, főleg olyanokba, amik mellett már kétszer elmentek (természetesen a Herceg hagyományt egyszer se szakítja meg), közben pedig a falikárpit mögött nyíló titkos, sötét, szűk folyosókon vágnak át és vicces hangulatban lévő lépcsőket másznak. Keith lelkesedése látszólag megtörhetetlen, a suliról érdeklődik, a diákokról, a faluról, az ott kapható érdekes holmikról, mesél az általa behozott különc cuccairól, kérdez Leonie családjáról, Leonie hajáról, ami szerinte remekül passzol az új pecsétgyűrűjéhez, közben pedig ámuldozik és mindent megfogdos, mint egy kisgyerek. Néha, egy különösen izgalmas képnél magához húzza a lányt és hosszan ecseteli neki a kort, amiben készült, és természetesen az akkor divatos festési technikákat, ezeket különben szorosan a lány mögött állva meg is mutogatja a képeken, amiktől annyira izgatott lesz, hogy egyszer véletlenül még egy nagy páncélzatot is rábír, hogy lépjen három lépést, és dobja fel a levegőbe a saját fejét.  
Mindezzel együtt beletelik egy kis időbe, míg elérik a Nagytermet, mint aktuális főattrakciót, Keith-t viszont ott annyira magával ragadja a csodálat, hogy a terem közepéig se teszi le a lányt, amikor pedig mégis, egy elegáns pördüléssel felugrik az Eridon asztalára, a már látott előzékeny csuklótekergetésével meghajol, majd a hölgy felé nyújtja a kezét.
- Egy táncot, kisasszony? - A kócos szőke lobonc fültől-fülig vigyorog a másikra, ami a lovagi viselkedésével és a szabadelvű öltözködésével logikailag valahogy sehogy se jön össze, de annyit talán már Leonie is megtudott róla, hogy Keith az élete igen sok részéből száműzte a harmóniát.  
A terem különben valóban csodaszép; a tiszta márványlapokról csillogva verődik vissza a Hold különösen erőteljes fénye, az ég nemes királykékben tündököl, csak egy-egy sötét felhő és milliónyi apró fénypont tarkítja a látványt. A Nagyteremben ennél fogva elragadó félhomály uralkodik, ami mindenre ráveti a regényesen szép, könnyű köpenyét; a robosztus kőszobrokra, a házak óriási kárpitjaira, a lebegőnek tetsző asztalokra, Leonie-ra.  

Emily K. Crusader

Tollandot az a rossz szokás jellemzi, hogy képes egyszerre 20 könyv fölött trónolni, és ahelyett, hogy visszavinné amit már elolvasott inkább magánál tartja. Ezáltal igen szélesműveltségűnek tűnhet, ha valaki belép szobájába és a polcára szegezi tekintetét. Az igazság az, hogy nem panaszkodhatott jártasságaira, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nagy egészhez képest semmivel sem tud többet azoknál az embereknél sem, akik még könyvet sem láttak életük során. Mindennapi teendői közé tartozott, hogy valami új ismeret után kutatott. Az elmúlt időszakban 42 könyv gyűlt össze nála. Korábban is szükségét érezte annak, hogy visszaszolgáltassa őket, ezúttal sikerült erőt vennie magán. Vingardium leviosa! -szólította meg a könyvkupacot, ami a levegőbe repült. A könnyebb varázslatokat már egészen jól tudta használni a fiú, ugyan csak a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően. A tehetségesebb mágusok többnyire megtudják tanulni az egyszerűbb bűbájokat, varázslatokat, átváltoztatásokat zsigerből, mindennemű gyakorlás nélkül. Tolland nem volt birtokában ennek a képességnek. A gyakorlati mágiában nem voltak komoly sikerei. A maga előtt irányított könyvrakás ékes bizonyítéka volt ennek; mindig is az elméleti tudásával tűnt ki a többiek közül, hiszen az elméletet csak tanulással lehet elsajátítani.
Megérkezett, pontosabban megérkeztek a könyvtárba a könyvekkel.
-Szükséges visszavinnem őket a helyükre? - kérdezte a könyvtárost, akiről nem tudta eldönteni életben van-e még testhelyzetéből adódóan: szinte csukott szemmel nézett a kezében tartott könyv irányába, elnyúlva karosszékében. A kérdés hallatán sóhajtott egyet, majd kisebb morgolódás után útjára engedte Tollandot.
Micsoda egy faragatlan... -mérgelődött magában, de igyekezett csillapítani indulatait... Ugyanakkor jót tett volna neki egy kis kiabálás. Ha nem is a könyvtárossal szemben, hanem úgy egyébként.
Dühében egy polccal tovább ment, mint egyébként szokott. Az eddig feltérképezetlen nyelvi részleghez ért. Leemelt egy kék, hínárborítású könyvet ami az A sellő hangtan címet viselte. Felkeltette érdeklődését, és belelapozott. Rendkívül bonyolultnak találta az ábrákat, amik a sellők nyelvét igyekezett megmagyarázni az egyszerű embernek. Ez persze inkább inspirálta, mint elrettentette. Számára ez kalandot jelentett. Azon kívül, a sellők nem írnak, így új írásrendszert sem kell megtanulnia, ha ennek a nyelvnek szenteli az elkövetkező pár hetet.
Visszaindult a "kedves" könyvtároshoz, de időközben elragadta a hév: leült egy fotelbe, és fellapozta a könyvet. Neki fogott a tanulásnak.

Tolland

Vége a szünidőnek, amit kivételesen nem sajnálok. Ugyan fergeteges volt, mert végre kicsit együtt lehettem a tesóimmal, újra én voltam a legkisebb, dédelgetni való lányka és már nagyon hiányzott ez a fajta szeretet. Ezen kívül megjártam Londont, ahol már a nyári trendeket mutatták be és még anyának is tudtam segíteni az állatmenhelyen. Viszont mégiscsak jó visszatérni a "rendes kerékvágásba" nekiállni tanulni és tervezgetni a további életemet. Mert hiába imádom a mugli világot, nekem nem azt az életet szánta a sors.
S ha már a sorsomnál tartunk, ideje lenne egy kis gondot fordítani rá, mert eléggé kicsúszott mostanában a gyeplő a kezeim közül. Többek között nem vizsgáztam le, mert képtelen voltam a hatalmas kikölcsönzött könyvkupacon átrágni magam 2 hét alatt, és a divathetek is közbejöttek, így bájitaltanra már be sem mentem. Viszont mostanra sikerült saját könyveket szerezzek és a sarokban tornyosuló könyvtári példányokat ideje lenne visszavinni. Amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, már rámolgattam is össze a könyveket és kissé kinyúlt pulcsim alá felvettem egy fehér inget, mert a szobámban megengedhető, hogy kilógó köldökkel mászkáljak, de máshol azért nem kéne, és indultam is a könyvtár felé. Ránézésre ugyan törékenynek tűnök, legalábbis mindenki ezt mondta, de mint kiderül 11 egymásra pakolt könyv nem jelent gondot a fizikumomnak. Ugyan egyszerűbb lett volna lebegtetni, de valahogy ez a megoldás nem jutott eszembe. Azt hiszem, még mindig megrögzött mugli vagyok ilyen téren. Pedig a pálcám most is ott lapul a zoknimba tűzve, de séta közben nehéz lenne előhúzni anélkül, hogy leejtenék bármit is. Bár a kupac kicsit labilis, de minden különösebb baleset nélkül megérkeztem a könyvtárhoz, és szabaddá tudtam tenni az egyik kezem, hogy benyissak az ajtón.
-Jó estét! Hová tehetem ezeket?-
Kérdezem a felstócolt könyvek mögül, s mivel a "kedves" könyvtárosunktól semmi válasz nem érkezik, a legközelebbi asztalhoz lépek, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megszabadulok a tehertől. Állítólag volt egy aranyos vörös könyvtárosbácsi, aki mindig segítőkész volt, de amióta elment, csak ki-be járnak mogorvábbnál mogorvább alkalmazottak...mindegy, visszaviszem én a könyveket. Kezembe vettem az első példányt, és felnéztem az LLG-s polcot kutatva, amikor észrevettem, hogy az asztal melletti fotelban ült egy srác.
-Ó...bocsi, nem akartalak zavarni.-
Eresztek meg egy mosolyt felé, ha esetleg felnézne, ha pedig eddig nem sikerült kiugrasszam a könyv nyújtotta világból, akkor ezzel sem fogom, és a helyes polcra helyezem a kezemben tartott példányt, majd visszatérek a következőért.

Emily

Tolland valami szokatlant érzett a könyv olvasása során. A sellőnyelv merőben hasonlított a magyarhoz. Többnyire a hangsúlyokon dőlt el mit is mondanak, és a hangleejtésen. E kettő pedig elég sokrétű nyelvünkben, így nem okoz különösebb nehézséget ezek berögzítése. Egy affektáló angolnak mondjuk sokkal nehezebb dolga volna... A következő oldalon már nem a hanghordozás volt a téma. Elkezdődött a társalgási rész, és a nyelvtan. Lendületet vett és neki fogott... volna...
-Ó, szia! Nem zavarsz - válaszolt a lánynak ösztönösen, ahogyan ilyenkor szokás. Voltaképpen teljesen megzavarta őt cselekvésében, így az előbbi "nem zavarsz"-szal nem mondott igazat. Ugyanakkor csak akkor vette észre, hogy már másfél órája tanulmányozta a sellőnyelvet. Nagyon elrepült az idő.
-Épp ellenkezőleg, pont pihenni készültem. - folytatta kis szünet végeztével.
Sosem volt erőssége a kommunikáció, azonban a lány aki nemrég kimentette a fanatikus munkából viszonylag jó beszélgetőpartnernek látszott.
-Téged mi szél hozott ide? Valami könyvért jöttél? Ha igen, tudok segíteni. Persze a könyvtárostól is kérhetsz útbaigazítást, de szerintem velem jobban jársz. -és milyen igazat mondott. Tolland az elmúlt időszakban egészen feltérképezte már a könyvtárat. Még mindig vannak számára ismeretlen részek, de amelyeket volt ideje felfedezni azokat úgy ismeri már, mint a tenyerét.
Ugyan a lány nem is mondott semmit, a fiú máris lelkesedett: segítséget nyújthat, abban amiben igazán jó. Aztán ismét lehiggadt és türelmesen várt. Nem akart tolakodónak tűnni. Valójában nem is volt az.
-Juj, ne haragudj! Majd elfelejtettem: Tolland Clotannak hívnak, másodikos levitás vagyok! - mutatkozott be szívélyesen, és kezet nyújtott.
Sosem tudta biztosan, mi a helyes egy nővel szemben. Kezet fogni? Jobb híján megteszi!

Keith

Egyszer volt, hol nem volt, a vöröskét átemelték a nagyterem küszöbén. In medias res. Előtte persze végig mókázták az utat, ahogy azt illik két eridonos jellemnek. Leonie-t sem zavarja túlzottan, hogy valami példaszerűséget kéne mutatnia, és nem az éjszaka közepén visongatnia a folyosókon. Hölgyünk talán túlzottan gyorsan belelkesedik, és most is így esett ez, rendkívül felspannolta a találkozás Szőke Herceggel. Nyilván ez csak amolyan törpés rajongás, alszik egyet, és holnap már más miatt fog ugyanígy bepörögni. Vagy nem.
Mázli, hogy egyébként is irtóra bolond, úgyhogy jelenlegi állapota aligha különböztethető meg a többi naptól. Azt az apróságot is sikerül hamar leküzdenie, hogy ne essen zavarba, mikor olyan közel kerül az úriemberhez. Hiszen ő szokott belemászni mások aurájába, akkor meg mi a hét törpe történik éppen?
Úgy egyébként pedig lelkesen fecseg, be nem állna a szája egy percig sem. Annyi energiával, amennyi benne van, a muglik elláthatnák a fél országot… De így csak Keith van folyamatos sokknak alávetve, mint valami kivégzésen. Végül is, ha azt vesszük, Leonie láthatóan azon van, hogy mihamarabb kinyírja az urat, de az hősiesen túltette magát rajta, annyira, hogy egészen a terem közepéig meri cipelni.
-Úúú, ezentúl mindig vinned kell majd! – Imádja, ha emelgetik. Kár, hogy nem óvodás, mert akkor jóval könnyebb helyzetben volnának. Mármint szó szerint véve könnyebb.
-Csinálhatnánk egy olyat, mint a babáknak, és felkötözhetnél a hátadra, mit szólsz? – Ugrándozik össze-vissza, mire figyelme végre kicsit a terem felé terelődik. Elámul a roppant gyönyörű égbolton, meg a kellemes hangulaton, amit a helyiségbe varázsol a halovány fény. Lelke egyből megtelik mesebéli romantikával, amit még az is tetőz, hogy maga a fehér ló nélküli (senki sem lehet tökéletes, ezen patások tartása pedig roppant macerás és drága is, ráadásul senki nem díjazná, ha reggelihez menet lócitromba lépne) Szőke Herceg felé nyújtja a kezét egy táncra. Eltátja a száját, és magában ujjongva próbál felpattanni az asztalra, kisebbfajta nyálcsíkot hagyva maga után. Egy hivatásos, állandó lakcímmel rendelkező csiga sem végezhetett volna alaposabb munkát, meg kell hagyni.
-Jövök már, jövök – Nyögi, de azért még botladozik egy sort, mire feljut Keith mellé, és megfogja kezeit. Úúúú, ez annyira olyan, mintha a legszebb álma válna éppen valóra! Nem is igazán tud megszólalni, helyette inkább mindkét kezét megfogja az úrnak, közelebb lép hozzá, csillogó szemekkel feltekint rá, még megvillant egy szégyenlős mosolyt, mielőtt…
-Tappancs vagyok ééén, ki az erdő szélén él a barátaival, és senkitől se fééél! Mindenki egyért, egy mindenkiéért, a barátságunk mindennel felééér… - Kezd bele a hangos éneklésbe, miközben kezeit felemeli a szőkéjével együtt, és elkezd körbe ugrándozni, magával húzva az urat is. Ennyit a nagy romantikáról. Már csak egyetlen bökkenő van. Egy rossz mozdulat, és olyat zuhannak, hogy öröm lesz nézni. De még olvasni!
-Rajta! Bumbumbumbu-bumbububumbumm... Kezdhetjük! - Vált hirtelen nótát, miközben tovább ugrándozik körbe-körbe, még mindig Keith kezeit szorongatva - Óiéé, hejj hó! Óióó, hajj hó! Száll a gép, és zeng a dal, ez a mese bomba jó! - Nagyon úgy néz ki, hogy a maradék esze is elment, de sebaj.

Tolland

Egyértelműen zavartam. Ez a srác hanghordozásából tisztán kiderült, de egyben az is, hogy emiatt nem haragszik. Tehát mondjuk úgy, hogy nem rontottam a helyzeten. Miközben visszateszem a közeli polcra a könyvet, ugyan nem a fiúra nézek, de azért figyelek és válaszolok is.
-Akkor megnyugodtam.-
Eresztek meg hátra fordulva még egy halvány mosolyt a srác felé, majd visszatérek a kupachoz, és a következő könyv után nyúlok.
-Köszönöm, szerintem boldogulok. Csak visszateszem a könyveket, mert ahogy mondtad, a könyvtárosunk nem túl aktív.-
Felelem nevetve ismét két forduló között, és csak remélni merem, hogy a srác nem veszi zokon, hogy közben fel-alá sétálgatok a tankönyves sor előtt és teszegetem vissza a könyveket. A srác hirtelen bemutatkozása kicsit meglep, mert az én elméletem szerint, az ember neve a legfeleslegesebb dolog, semmi szükség nincs rá a beszélgetéshez. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy kezet nyújtott. Legalább valaki még képes értelmesen bemutatkozni ebben a világban.
-Jajj, semmi gond. Emily Crusader, eridonos, elsős.-
Fogok kezet mosolyogva a Tolland-al, normálisan megszorítva, ahogyan az szokás. Legalábbis nálunk. Apa mindig arra tanított, hogy ha csak úgy kezet nyújtasz, és hagyod, hogy megfogják, olyan mintha kézcsókra várnál. "Úgyhogy ha ezt szeretnéd, akkor nyugodtan, viszont onnantól kezdve ne várd, hogy komolyan vegyenek." Hangoztatta mindig, és mint majdnem minden tanácsát, ezt is megfogadtam.
-Viszont ha már így felajánlottad a segítségedet...nem tudod merre vannak a bűbájtan könyvek? Már nem emlékszem rá, honnan hoztam el.-
Fordulok egyből is egy kérdéssel Tolland-hoz, s kíváncsian várom, tényleg jobban ismeri-e a könyvtárat a könyvtárosunknál. Bár kedvességben már most felülmúlta, úgyhogy még mindig szívesebben kérdezek egy hasonló korú srácot, mint a bácsit a pult mögött.

Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

Leonie némi nehézség árán, de sikeresen felmászik Keith mellé, ahol egy hosszú, romantikus pillanat után olyan intenzitással kezdik a földbe tiporni a konvencionális folytatást, mintha bizony az életüket tették volna fel e nemes cél érdekében. Leonie lármás éneklésére Keith gyorsan reagál, a legkevésbé se adja jelét, hogy bánná ezt a verziót, s mivel a szöveget nem tudja, jobb híján csak a táncban veszi részt, vadul ugrálva és pörgetve a lányt, élénken figyelve, hogy le ne essenek; nem valószínű, hogy Sebesült túlélne ma még egy csapást.
Aztán a második dalhoz érve felharsan a mélyebb tenor is, Keith pedig őszintén meglepődik ezen; nem is tudta, hogy emlékszik még a félvér barátja kedvenc meséjének a főcímdalára, pedig hajdan ők is nagyokat énekeltek...úgy 7 évesen.
- Oié állj fel, Oió szállj fel!  Énekelj egy indulót, ha a csapat útra kell, énekelj! - Kiáltozza és táncolja vidáman, a parancsszót egyenesen Leonie szemébe nézve, akivel aztán pontos duettben adják elő a következő visszhangos részt. Persze nem fogják végig egymás kezét, Keith például akkor is elengedi a lányt, mikor egy teljesen magánjellegű produkcióként végigszambázza a dal azon részét, amikor eredetileg a hangszeres rész következne. A megfelelő csípőriszálás nagy koncentrációt igényel, úgyhogy még a szemét is behunyja és ráharap az ajkára; innen rikkantja aztán az új dalt, hátulról felkapva és gyorsan megpörgetve a vöröskét.
- Itt az élet hurrikán, Mert ez Hápburg... - Ugyanolyan könnyen adja át magát a gyermeki tombolás örömeinek, mint amilyen könnyen a festőművészeti előadásokat tartotta a folyosón. Abszolút nem hozza zavarba, ha nem tud egy-egy szót, ami azért bőven előfordul, ilyenkor ugrik egy lépést, vagy felujjong.
- Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz, Ve-ve-veszélyben bajban vészben, Félned nem kell, ezt tartsd észben! - Énekli őszinte, mély meggyőződéssel, megpróbálkozva egy régebbi, rockabillys táncstílussal, hátha Leonie ismeri a lépéseket. Ehhez kapcsolódva jut eszébe néhány ugrálós Chuck Berry szám dalszövege, mint például a Johnny B. Good, megfelelő léggitárral és a hagyományos tánccal párosítva vagy a Let it rock kellemesen összekutyulva a Beatles- Roll over Beethoven számával, de talán még Tom Jones She's a lady-re is van energiájuk. Őszintén csodálatra méltó, hogy heves mozdulatai egyike se fajult el addig, hogy leessen és Leonie-t is lerántsa az asztalról, ahogy egyre jobban belejön az ugrálásba, annál kevésbé figyel a saját tesi épségére. A fejében szól a kíséret, a tüdejéből tőr elő a dalszöveg, a testével pedig igyekszik levezetni mindazt az energiát, ami mindezek által és Leonie (ügyködése) miatt megszületik benne.
 Aztán, hogy meddig tart az éneklés? Az attól függ, hogy meddig bírják szusszal; az biztos, hogy Keith a végén kitörő nevetéssel jól megölelgeti a lányt, aztán elégedetten elfáradva hajol meg előtte, mintha valami keringőt adtak volna elő, a következőkben pedig egy munkásember kecsességével dobja le magát az asztalra, hogy lihegve hátradőlhessen és megbámulja az eget. Ebben a pillanatban szentül hiszi, hogy jó ideig nem bír majd felkelni, de a kastélyra gondolva sehogy se tud nyugton maradni; izzadt hajjal, gyűrött ruhában és eszeveszettül kalapáló szívvel pattan fel ismét, majd vigyorogva, kissé kipirult arccal Leonie vállára helyezi a kezét, és nagy komolyan a szemébe néz.    

- Könnyű szárnyakon száll
 El se mondható érzés
Átcikázni nevetve
fénylő sötét égen át!

- A nagy hévvel énekelt dalrészlet végére már végigcsúsztatta kezét a lány karján, majd ismét felharsan hangos nevetése, és hátat fordítva a vörösnek egy könnyed ugrással a földön terem, hogy lendületes lépteivel, néhány tánclépést közbeékelve lassan elinduljon a kijárat felé.
- Mesés, mesés mesés!

Emily

A lány szimpatikus volt továbbra is. Még mielőtt megmondta, hogy eridonos, már előtte rájött. Valahogy a pirosak mindig aktív partnerek egy jó kis beszélgetéshez, vagy bárminemű kalandhoz. Egy zölddel valószínűleg veszekedésbe kezdett volna, a sárgákkal már elvesztek volna valami részletben, a saját háztársaival pedig eleinte sosem tudott felszabadultan beszélgetni. Velük mindig felkell törni a jéghegyet először. A kézfogást is viszonozta, nem sértődött meg miatta. Na, hála az égnek! A lány folytatta a könyvek pakolását. Közben Tolland belepillantott a nyelvtani részbe, ami szintén a magyar nyelvhez volt hasonlatos, nehézségében. Ha nem fáradt volna el valószínűleg könnyedén megértette volna ,viszont így inkább becsukta a könyvet. Majd holnap.
Az eddig hibátlanul tájékozódó lány segítséget kért. Tolland felpattant foteléből, megvizsgálta a könyvet, ami valóban a bűbájtan részlegről származott.
-Gyere, mutatom! - hívta a lányt. Áthaladtak egy polcsoron, megkerülve azt pedig megálltak. - Itt tárolják őket! A mágiatörténet-polccal szemben. -azzal visszarakta a könyvet, az ABC-sorrend szerinti helyére.
Tolland mindig szeretett érdeklődő fiatalabbakkal beszélni. Erre nem volt sokszor lehetősége, hiszen ő maga is csak másodikos volt. Amikor mégis sikerült valakit találnia, igyekezett segíteni őt. Ez néha igen rosszul sült el. Előfordult már vele a mugli világban, hogy valaki olyan lógott a nyakán hosszú órákon keresztül, akinek semmi közös témája nem volt vele. A Bagolykőben hál' Istennek ilyen még nem történt.
-Na és, hogy tetszik a Bagolykő? Sikerült beilleszkedned? - kérdezte elég lényegre törően. Közben elkezdett sétálni, de csak óvatosan. Nem szeretett volna ismét valami "kihagyhatatlan" könyvet találni. A második éfolyam sokkal nehezebb volt, mint az elsős, nem szeretett volna magának rosszat.

Tolland

Van az a mondás, hogy "Két ember között a legrövidebb út egy mosoly." Na szerintem ez nem minden esetben igaz. Viszont talán a sok utazás, és az életembe folyamatosan be és kisétáló emberek miatt, valahogy aránylag könnyen meg tudom találni mindenkinél azt a bizonyos "legrövidebb utat". Ha azt mondanám, hogy mindig is így volt, hazudnék, mert ez a készség tanulható. Nincs olyan, hogy valaki örök antiszociális, vagy zárkózott ember, sőt ha a munkája (vagy esetemben inkább hobbija) megköveteli, mindenki hajlandó kibújni a csigaházából.
A sráccal váltott pár mondat után már tudtam, hogy nem kell az esetlegesen fellépő kínos csendtől tartani, mert az biztos, hogy az egyik legsegítőkészebb diák a suliban, sőt azt hiszem még örömet is okoz neki, ha segíthet. Nekem nincs is más dolgom, mint hálás lenni, és kérdésekkel bombázni.
-Követlek.-
Felelem mosolyogva Tolland-nak, miután leellenőrizte, hogy tényleg egy bűbájtan-könyvet tartok a kezemben, és a polcok felé indult. A magyarázat közben visszaszaladok a mágiatörténelemért, hogyha már egy helyen vannak, ne kelljen kétszer fordulni, mellesleg szerencsére ez az utolsó kötet, amit kikölcsönöztem. Őszintén szólva azt sem tudom miért...sosem szerettem a törit, na de mindegy. Miközben az asztalhoz sétálunk visszafelé, a srác kérdez, én pedig igyekszem válaszolni.
-Fogjuk rá, hogy igen. Mugli származású vagyok, úgyhogy kellett egy kis idő, mire megszoktam hogy életre keltek a mesék, de most már egész kellemes itt.-
Felelem nevetve, és közben visszatérve a helyünkhöz, lehuppanok az egyik fotelba. Miután az ember megszokja, hogy mozognak a képek, baglyok szállítanak leveleket, léteznek unikornisok és a bájitalok tényleg hatásosak, egészen szerethető kis világ ez.
-Bár a szellemektől még mindig herótom van...-
Jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Tényleg egyszerre érdekesek és félelmetesek és emiatt nagyon, de nagyon tudnak idegesíteni.
-Te viszont úgy látom már beleszoktál az itteni életbe. Nagyon szigorúak a szabályok? Mert azokkal valahogy sosem voltam jóban.-
Folytatom mosolyogva a beszélgetést, és csak remélni merem, hogy nem néz világi csirkefogónak emiatt a mondatom miatt, mert nem arról van szó, hogy minden áron szeretem megszegni őket, egyszerűen csak nem bírom, ha korlátozzák a szabadságom. Mármint éjszaka sétálni az egyik legjobb dolog, és erről pontosan tudom, hogy tilos.

Leleplezők

Keiko

Emily

A könyvtárat bejárták. A könyveket a helyükre vitték. Emily leült egy fotelbe, Tolland pedig vele szemben egy másikra. Közben elmesélte neki a lány, mit szól az új világhoz.
-Én is mugli családból származom. Illetve... a szüleim varázslók, de mugli körülmények között élünk otthon, mert ők valahogy jobban vonzódnak az "igazi" világhoz, ahogy ők mondják. -ezt még nem sok mindenkinek mesélte el a fiú, valahogy most mégis úgy érezte megteheti. Emily következő mondatára, miszerint a szellemektől még mindig herótja van nem válaszolt viszont. A beismerés, hogy ő sem barátkozott meg velük kicsivel fájdalmasabb, mint a lezártnak remélt múlt.
Ugyan nem is sok szellemet ismert Tolland... Tulajdonképpen csak egyet; de azt nagyon nem kellett volna megismernie! Samunak hívják, és nagyon goromba... Még az előző tanévben "tett neki keresztbe". A kastély többi lakójával nem volt egyébként baja...
-Hú... Hogy én megszoktam-e? Nos... Azt hiszem nem is fogom egy darabig. Persze sok szempontból kiismertem már ezt a helyet, de minél többet tud meg az ember, annál több mindennek a hiányát is megérzi. Legalább is nálam biztosan így van. - kezdete ezzel az önmagában sem rövid gondolattal a válaszát. - Egyébként nagyon szeretem. Azért nem sikerült még megismernem, mert óriási szabadságot jelent nekem itt lenni. A szabályok egyébként nem betarthatatlanok szerintem. Illetve... Én még csak egyszer szegtem meg, és akkor sem lett komolyabb következménye. Véletlen lementem a konyhába takarodó után. Igaz egy prefektus észre vett, de csak azért mert ő is arra járt "véletlen". Mivel együtt szegtük meg a szabályt, ezért nem lett belőle gond.
Idézte fel az élményt. A prefektus egyébként egy rellonos lány volt, aki egy idő után ellenszenvesnek bizonyult. Ugyan sosem adta tudtára a zöldeknek velük szemben állított fenntartásait, valószínűleg érezhették rajta, mert sosem titkolták érzéseiket vele szemben.
-Miért kérded? Csak nem szeretnél megszegni valami szabályt? - kérdezte komolytalanul-mosolyogva Tolland.

Emberiség

Amikor Matilda bevallotta a tettét, diadalittasan elvigyorodtam, és ezzel egy időben lestem Runa reakcióját is. Engem speciel nem zavart a kis turpisság, és végtére is jól jött ki, de nem tudtam, hogy a másik lány is így van e ezzel. Amikor megszeppenve elkezdett hebegni- habogni, és megkérdezte, hogy ez nem furcsa-e, annyira édes volt, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.
 - Hát, tényleg nem szokványos - adtam be a derekamat. Matilda ezalatt nekiállt mentegetni magát egy cseppet, de én igyekeztem megnyugtatni a lelkiismeretét.
 - Nekem tetszett, tényleg izgalmasabb volt, mint a rutinos látogatás - mosolyogtam rá. Egész biztos voltam benne, hogy ezzel feldobta a napomat. Matilda átment a vizsgán, biztos voltam benne, hogy kedvelni fogom, ami ugye nem hátrány, tekintve, hogy sokat fogunk találkozni. És ismét bizonyította, hogy a humorérzékével sincs gond. Köhécselni kezdtem, mert amikor a klános viccet bedobta, valami porféleség a torkomon akadt, és ez egészen úgy jött ki, mintha a meglepetés miatt produkáltam volna magamat.
 - Nem igazán van választásunk, ugye? - nevettem a köhécselés miatt könnyes szemmel. Kicsit nehéz volt az ártatlan arcú lányt maffiavezérnek elképzelni, de olyan jól játszotta a szerepét, hogy nem sok kellett volna ahhoz, hogy megijedjek tőle, de szerencsére nem volt túl rémisztő látvány.

Tolland

-Neked legalább volt egy kitől kérdezz.-
Feleltem a srác szavaira, s közben bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani azt a vigyort az arcomon, amit az emlékek csaltak elő, úgyhogy inkább kicsit lesütöttem a szemem. Visszagondolva a napra, amikor megérkezett hozzánk a fiatal nő, kezében a levéllel, felkészülten, hogy ő majd szépen elmond minden részletet, hogy mi is vagyok tulajdonképpen.
-Én azt hiszem őrületbe kergettem azt a szerencsétlen boszorkányt, akit azért küldtek, hogy elmagyarázza mi is ez az egész furcsaság velem.-
Indoklom meg gyorsan a hatalmas mosoly okát, mielőtt még bármi mást hisz.
-Egyébként meg tudom érteni a nagyszüleid. Azt hiszem felnőtt fejjel könnyebb elboldogulni a "való világban", ahogy Te is fogalmaztál.-
Sajnos én ezt majd csak akkor tudom teljes bizonyossággal állítani, ha felnövök, ugyanis senki nincs a családomban, aki erről mesélhetne. Még így is kicsit furcsa, amikor hazamegyek hétvégén, hogy míg Daniel matekról és történelemről beszél, én bájitaltanról és sötét varázslatok kivédéséről. Kicsit még mindig olyan, mintha csak kitalálnám. Talán Dan az egyetlen, aki már teljesen tisztában van mindennel, ami nem csoda, hisz mindig is hozzá álltam a legközelebb a családból.
-Igen, néhány dolog hiányát már én is kezdem érezni. És minél többet látok, annál kevésbé tudom elképzelni, hogy mit rejtegethet még ez a világ.-
Ha most hirtelen választani kéne, hogy mi is hiányzik a legjobban, jelen esetben a mini ipodomat mondanám. Természetesen vannak ennél fontosabb dolgok is, de a zene valahogy napról napra jobban hiányzik. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nincs telefon. Sokkal könnyebb így az élet, de tényleg.
-Ezek szerint a prefektusok sem annyira vérszomjasak.-
Mosolyodok el Tolland történetét hallgatva a szabályokról és a konyhás incidensről.
-Ó nem!- Legyintek a kezemmel a kérdésre, miszerint meg szeretném-e szegni valamelyik szabályt. -Csak valamiért van egyfajta szabadság mániám, vagy nem is tudom mi, és ez annyit jelent, hogyha tegyük fel az éjszaka közepén sütit szeretnék enni, akkor lemegyek és szerzek magamnak, s még csak fel sem merül bennem, hogy esetleg tilos, meg ilyenek... ergó nem szándékos, csak egyszerűen elfelejtek odafigyelni.-
Fejezem be a kicsit hosszúra nyúlt körmondatot egy halvány mosollyal.

Klántagok

Ha Matilda bűnszervezetet alakítana, egy ilyen meggyőző előadás után ő részéről vigyorogva állna be tagnak. Na persze addig fejlesztenie kell még egy kicsit az önbizalmán meg a bátorságán is, de ha nem is éri el a hű de szuper szintet addig, akkor is belépne. Ám valószínűleg erre a bűnszervezetes dologra legfeljebb Halloween alkalmából kerülhetne sor. Az milyen vicces lenne, hogy Al Capone bandájaként rohangálnának szerte a kastélyban.
A turpisság azonban kitudódott, s Lagger volt az, akinek hamarabb leesett a tanusz. Ő világosítja fel ezt az eltájolt kislányt is, hogy Matilda nem holmi gonosztevő, vagy megbüntetett kisdiák, mint ők, hanem maga a rémes banya, a könyvtáros. Ezen aztán rendesen el is csodálkozik, sőt mi több, rácsodálkozik Laggerre, aztán Matildára, s felteszi a számára adódó kérdést: miért játszotta a titokzatost Matilda? A feje simogatására elmosolyodik kiscica módjára, mert jólesik neki a kedves gesztus, sőt egy cicamosolyt villant Laggerre is a nevetés hallatán. Valahogy ez alatt a ki tudja, hány perc alatt rohamosan megkedvelte első látásra ezt a két embert.
-Nekem is nagyon tetszett. Másokkal eljátszhatnád ám. Mi nem mondjuk el senkinek. Vagy elmondjuk?- rápislog Laggerre kérdőn, de nem amolyan „Ha elmondod, meghalsz”, mert úgy ő jelenlegi személyiségét nézve képtelen nézni, hanem amolyan „Nem ígérhetek helyetted igazából, de kíváncsi vagyok a véleményedre” . Matildát ezzel a húzással ő is nagyon megkedvelte elsőre, márpedig, ha ember lánya könyvtárban „lakó” fajta, nem mindegy, hogy utálják egymást a könyvtárossal, vagy minimum szokványos vagy pont jó a kapcsolatuk.
-Hát úgy nézem, sarokba vagyunk szorítva.- ezúttal már próbál őis színászkedni és sápítozós fejet vágni, de a széles vigyora, amivel helyettesíti a nevetését, elárulja jócskán. Ő talán még Matildánál is átlátszóbb színészpalánta.
-Azt hiszem, muszáj lesz belépnünk a... mi is a klán neve, Keresztanya?- ismét Laggerre néz egy szélesebb ajakgörbülettel és valahogy úgy, mint aki büszke kicsit, hogy valaminek a részese lehet, még ha fiktív is.
-Lehetnénk a szárnysegédeid! Esetleg szükséged van két könyvtáros segédre? Persze csak a felszínen. Amúgy mi lennénk a...- itt Lagger felé pördül segítségért- ... Hogy is hívják azokat a pasikat a filmekben, akik megpuhítják az ellenséget? Azok a napszemüveges manusok az öltönyben. Beöntenek betonba és ledobnak a mólóról.- magyarán a verőlegényekre próbál célozgatni nagy erőkkel. Reméli, Lagger tud segíteni az ügyben.

Verőleányok

Cosa Libra

Én örvendek, hogy Matilda örül, hogy tetszett a csíny, és Runa sem éppen úgy néz ki, mint aki menten elsírja magát, szóval minden szép volt és idilli. Lelkesen bólogatok, amikor Runa felveti, hogy a könyvtárosunk esetleg másokat is átejthetne.
 - Szerintem osztatlan sikere lenne, én mindenesetre nem árulkodok - mondtam mosolyogva, válaszként a lányka kérdésére. Kicsit hízelgett nekem, hogy érdekli a véleményem, bár ezalatt a röpke ismeretség alatt is megsejtettem, hogy Runa alapjáraton igyekszik minden ilyen apróságra odafigyelni, nehogy valami könnyen dühbe jövő ember esetleg nekiálljon megcibálni, vagy ilyesmi. Matilda kijelentette, hogy nincs lehetőség a kilépésre a szektából, mire játékosan tiltakozni kezdtem.
 - Ha az életem eleve rövid lesz a Cosa Librában, akár ki is nyírhatsz azon nyomban! - forgattam drámaian a szememet. Eszembe sem jutott, hogy most, hogy kisült az, Matilda a könyvtáros, esetleg magáznom kéne, és sejtettem, hogy ezt nem is várja el, bár sosem lehet tudni, ugye. Megvan az esélye annak is, hogy csak addig nézi el két gólya tegezését, amíg meg kell tartania az inkognitóját. - De nekem családom van... úgy látszik, kénytelen vagyok kölcsönözni.
Elképzeltem egy olyan világot, ahol a könyvkölcsönzés komoly áldozatnak számít, és bizony nem volt kedvemre való. Azért igyekeztem minél drámaibb arcot vágni az elhatározásomhoz.
 - Esetleg ajánlassz valamit? - tettem még hozzá, lazább hangnemben.

Niki
Előzmény a bagolyházban

A lány, azaz Niki baglya útrakélt, én pedig kénytelen voltam felfedni előtte a kilétemet.
 - Lagger vagyok - mondtam, és elhatároztam, hogy nem fogok neki minimonológot tartani a nevem eredetéről. Ha érdekli, rákérdez. Bizony nem csalódtam, amikor felajánlotta, hogy kóricáljunk el a seprűnkért, és vidáman belecsaptam a mancsába, ezzel megpecsételve a dolgot. Egészen olyan volt ez, mint valami leegyszerűsített vérszerződés, és lényegében jobban is jártam vele. Leszáguldottam a toronyból, és a Navine részlege felé kezdtem el kocogni. Kicsit sajnáltam, hogy a hoppanálást nem tudom kivitelezni,  a kellemesnél több energiát kellett a dologba ölnöm. Amikor végre megszereztem a szerény járművemet, nem volt olyan fárasztó a dolog. Felpattantam rá, és repkedve jutottam el a megbeszélt célig a Nagyterembe. Persze voltak akadályaim odáig, de kéz- és lábtörésmentesen vettem azokat. A levitás lány még nem volt ott, de ez nem gátolt meg abban, hogy én jót mulassak, noha kicsit feszélyezett, hogy magamban látok neki a dolognak. Az idiótaságokat az ember mindig szívesebben csinálja közösen, olyankor az az illúzió megmarad, hogy nem is olyan furcsa a dolog. Bizonytalanul repkedtem, és vártam Nikit. Reméltem, hogy kapkodja magát, noha saccperkábé öt másodperce vártam rá. Hánytam egy szaltót a levegőben.

Lagger

Kipirosodott arccal, lihegve érkeztem meg a szobámba, megmarkoltam a seprűmet, és már fordultam is volna ki az ajtón, amikor megpihent a szemem egy pillanatra, régen nem használt kviddicsmezemen, és a baj nem jár egyedül, még hirtelen ötletem is támadt. Magamban kacarásztam egy sort, miközben gyorsan, illetve a lehető leggyorsabban, magamra kapkodtam a sportöltözetet, majd lélekszakadva rohantam végig a folyosókon, de a Nagyteremnél nem álltam meg. Futottam tovább, seprűvel a kezemben, a talárom csapkodta a combomat a menetszélben, miközben kiviharzottam a nagykapun, az aréna felé véve az irányt. Lihegve lefékeztem a  szertár ajtaja előtt, és egy labdatároló ládát magamhoz véve, szuszogva húzkodtam végig a pálya füvén, egy csíkban felásva és gyökestól kiforgatva a füvet. Aztán észbe kaptam, meg a pálcámat a kezembe, és lebegtetni kezdtem magam előtt, a fickándozó csomagot. Nagy nehezen érkeztem meg a megbeszélt randira, ráadásul, mivel elég sok dolgom akadt, míg elértem idáig, alaposan el is késtem. Lagger, mint ahogy megtudtam a lány nevét, már javában repkedett, szaltózva a levegőben.  Mikor egyenesbe került, felintegettem neki.
- Helló! Megjöttem! Bocsi a késésért, de azt hiszem értékelni fogod- mutattam a már földet ért dobozra.
- Hoztam magunknak egy kis szórakozni valót is. Unalmas csak úgy, szárazon repkedni. - Ezekkel a szavakkal kipattintottam a tároló zárját, kinyitottam, és szabadon engedtem a két gurkót. Azok azon nyomban el is indultak célpontot keresni maguknak. Seprűre pattantam, hónom alatt két ütővel, amit szintén a szertárból menekítettem meg, és felrepültem Lagger közelébe, aztán az egyik terelőütőt átdobtam neki.
- Kezdődhet a móka, Tiéd az elsőbbség - ajánlottam fel a kezdő ütést.

Cosa Libra

A játék nagyon élethű volt, míg tartott, bár Matildának azért még lesz mit fejlesztenie gengszteri képességein, ha egy-két illetlen és gonosz nebulóra is így kíván ráijeszteni. Hatásos módszer volna elhíresztelni, hogy a könyvtáros néni a helyi keresztanya. Persze kérdés, mennyien hinnék ezt el? Bizonyára jót mosolyognának a diákok, hogy saját maffiavezérük is van az iskola berkein belül. Lagger is közli, hogy nem árulja el Matilda mesterkedését, így hát van rá esély, hogy egy-két alkalommal még pár gyanútlan diákot átejthet ezzel Matilda. És nem mellesleg Lagger nagyon jól látja, Runa próbál figyelni a részletekre, bár inkább azért, mert ő maga olyan kis túlérzékeny (nem hisztizős, csak minden hülyeséget a szívére vesz, amit nem kellene, azt is) és nem akar másoknak is rossz szájízt okozni bármilyen módon. Magyarán túl sokat gondolkodik.
-Addig viszont játszhatod a kemény maffiavezért... Ane-san.- elvigyorodik lelkesen, mert ezt a megnevezést még az egyik japán rajzfilmből leste el, ahol így szólították meg a női yakuza főnököt. Ez azonban mind semmi ahhoz képest, amilyen hitelesen alakít Lagger. Teljesen át tudja adni magát a szerepnek, legalább neki, Runának úgy tűnik, ami őt is arra sarkallja, hogy megpróbáljon kicsit a félős, ódzkodó tag szerepébe bújni. A mosoly meg a kuncogás persze elárulják, de jó így együtt bohóckodni hármacskán.
-Jajj neee, nem szabad Laggert megölni. Akkor ki lenne a... aaaa.... postásod? – próbál nagyon kétségbeesettnek tűnni, de minduntalan meg-megráng a szája sarka az elfojtott mosolygástól. Mikor aztán meghallja a lehetőségeiket, nem bírja tovább: felbugyog belőle a kacagás (persze fele olyan hangosan, mint egy átlag embernél szokott ez történni), s lassan már görnyedezik, potyognak a könnyei is.
-Háháhát... nihincs váháhálasztáháháshunk, uhuhuhugye?- vár egy kicsit, míg a jókedve csendesül, addig törölgeti a könnycseppeket szempilláiról, s mikor végre megregulázta magát, megköszörüli a torkát, hogy szólhasson is.
-Azt hiszem, én mégis csak belépek... de kölcsönöznöm is muszáj lesz. Sőt, beköltözök a könyvtárba, hehehe.- végül is ő döntött úgy, hogy minden tárgyat felvesz, az meg egy bizonyos fokú könyvtárban állomásozással fog járni ezentúl. Elkezd rá felkészülni lelkiekben is.
-Nem akarok ünneprontó lenni, de ha már így rád találtunk –az ő fejében sem fordul meg, hogy magázza ezentúl Matildát-, elárulod, mi kell ahhoz, hogy legálisan bejárjak hozzád ide és elvigyek néha pár könyvet? Néha sokszor? Légyszi légyszi?- aranyos cicamosolyt virít Matildára, mint aki tényleg egy ma született bárányka- mert az is .

zárás

- Hát, sokkal jobban nem égethetem be magam, mint alapból szokásom.-*Hagyta rá, még ha nem is bízott benne, hogy lányos zavarukban a haját megpillantóak első dolga az lenne, hogy nekiálljanak táblákat olvasni. Sőt, el tudta képzelni, hogy esetleg mutatványosnak néznék, és megpróbálnának a nagyteremben a poharába aprót dobni. A rajzos ötletre már nem bírta megállni, elnevette magát.*
- Szerintem kiváló kísérlet lenne, hányféleképpen lehet egy szerencsétlen piktogrammát félreértelmezni. El nem tudod képzelni, mennyire kétségbeesett, vad találgatásokba tudnak bocsátkozni a varázslók, ha mugli forgalmi táblákkal szembesülnek.-*Nehezen bírta abbahagyni, mert tapasztalatból beszélt- az apjának a mugli világ egyetlen óriási spanyol falu volt, főleg, amikor megpróbálta Magyarországon meglátogatni (azóta sem kísérletezett többet ilyen életveszélyes őrültséggel).
Lagger válaszára halk, derűs "pfff" hangot hallatott, de igazából megértette, hogy a saját bőrén akarta megtapasztalni a dolgot. Nehezen lehetett mindennapinak nevezni a jelenséget, már ha Rellonosoktól mentesen gondolkodott az ember.*
- Nem igazán értem, mire jó nekik, hogy szivatják a népet, de majd legközelebb kipróbálom néző, és nem szenvedő szerepében, hátha úgy szórakoztatóbb.-*Mondjuk, ha tehette, inkább segíteni akart a póruljártakon, jelenleg azonban még magán se tudott, ahhoz is Laggerre volt szüksége, hogy ne úgy fessen, mint egy lángoló felmosórongy.  
A nem messzi fordulóból hirtelen óriási robaj, idétlen vihogás és sikítozás hallatszott, amire felkapta a fejét, a hang irányába fülelve.*
- Neee, ez Samu.-*Húzta el a száját, bár az álarc miatt csak a hangján érződött, mennyire kívánja a kopogószellemmel való találkát. Leugrott az ablakpárkányról, gyorsan körbenézve, aztán az egyik oldalfolyosó felé intett.*
- Arra fussunk! Ha meglátja őket, akkor majd velük szórakozik. Pálca nélkül, lángoló fejjel nem szeretnék összefutni vele.-*Hadarta, méretét meghazudtoló fürgeséggel eredve futásnak, talárja szélét felkapva, hogy ne abban vágódjon el valahol a legközelebbi lépcsőn. Remélte, hogy a lány követi és a kastély egy nyugodtabb részén folytathatják majd a beszélgetést.