Karácsonyi bál - Wendy
Ruha, haj

Karácsony! Egyszerűen imádja! Nem tud betelni a gondolattal, hogy végre itt vannak az ünnepek, és ezt még meg is koronázzák egy hatalmas mulatsággal. Merthogy az lesz, vagy nem? Már napok óta lázasan készül lelkiekben, hogy elég szeretet gyűjtsön össze magában. Most úgy érzi, ezen az estén jut majd belőle bőven mindenkinek.
Korán reggel úgy pattantak fel szemhéjai, mintha rugókra lettek volna kötve, és fél perc alatt kivágódott az ágyból, hogy azonnal nekiálljon készülődni. Valójában sosem öltözött ki semmilyen eseményre, ha nem volt muszáj, de otthonról hozott egy szép mályvaszínű hosszú estélyit, amit apukájától kapott, mondván, egy ilyen eseményre pont jó lesz.
Egész délelőtt ezt az estélyit nézegette, és a mellé rakott cipellőt, amiben olyan magaslati levegőt szívhat, amit amúgy maximum a Csomolungma megmászásánál. Hogy a rákban fog ő ebben tipegni egész este, mint egy kiskirálylány? Mármint nem rákban, nyilván, mert úgy aztán még kényelmetlenebb lenne, háttal négykézláb. Meg amúgy sem testnevelésóra ez, hogy ilyeneket csináljon. De visszatérve az eget rengető problémáira, úgy döntött, először inkább a haját kezdi rendbe tenni, aztán jöhet a ruhakérdés. Gyors hajmosás, szárítás, és legalább kétórányi szórakozás, míg végre eldönti, a lehető legegyszerűbb megoldást választja. Csupán egy virágos hajpánttal dobja fel laza kontyba kötött loboncát, majd csípőre tett kézzel újból az estélyi előtt köt ki. Képtelenség, hogy ezt kéne ma felöltenie.
Újabb egyórás kutakodás, és próbálgatás után végre rátalál a megfelelő darabra. Egy hófehér kisruha, amit egy valamivel hosszabb csipkeborítás díszít. Tökéletes! Kissé angyalkás kinézetet biztosít a szintén fehér topánokkal megspékelve, de hiszen karácsony van, és a mulatság után még akár betlehemezni is elindulhat benne.
Egyelőre azonban örül, hogy a Nagytermet épségben eléri, és hatalmas lendülettel bevágódik a diákság közé. Nem szokása pont az Eridon asztalához ülni, de most kivételesen odatalál a nagy álmélkodások közepette is. Némán hálát rebegve ül le pont Wendy mellé. Talán meghalt idejövet, és ez itt a mennyország? Hirtelen azt sem tudja, milyen finomságot pakoljon a tányérjára. Vajon nagyon csúnya látvány volna, ha két kézzel kezdené tömni a szájába a vacsorát? Hiszen ma alig evett valamit! Gyorsan szed magának mindenből, amihez csak hozzáfér, és már adagolja is befelé a fejbe. Hát… igen… bizony… ez egy cseppet sem úri hölgyhöz méltó. Öt perc folyamatos rágás után végre ráeszmél, hogy nincs egyedül, meg hogy lemaradt mindenféle beszédről. Hoppá! Végre tekintetét Wendy-re emeli, és a felismerés szikrája látszik megcsillanni benne.
-Ááá, szia… - oké, a nevét elfelejtette, de az arcára még emlékszik.
–Alice? – Végül is mese-mese, egyre megy. Még jó, hogy nem Pocahontas-nak hívta. Lenyeli a következő falatot, és rávigyorog háztársára.
-Ugye milyen szépen feldíszítették a termet? Még nem voltam itt semmilyen bálon. Alig várom, hogy elkezdődjön a táncolós része, de addig sem halhatunk éhen, nem igaz? – Kérdezi derűsen, miközben újabb adagot szed tányérjába. Amilyen kis picike és vékonyka, az ember el sem hinné, hogy képes ennyit enni.
-Sütiiii! – Visít fel hirtelen, mikor megpillantja, hogy a főételeket hirtelen felváltotta a desszert. – Úúú, ezt figyeld! Pont úgy néz ki, ahogyan a nagymamám csinálja! – Mutogat egy csokis édességre. Neki tökéletesen megfelel az is, ha süteménnyel tömheti magát tovább.
-Csinos vagy ma! – Fordul ismét diáktársa felé két falat között. Szokás az ilyet megdicsérni a lányoknál, nem? Ápolni kell azokat a kis érzékeny lelkeket. Pedig valójában még meg sem figyelte, milyen öltözékben jelent meg a hölgyike. Azt viszont kapásból fel tudná sorolni csukott szemmel, hogy milyen finomságok vannak az asztalon.

Wendy

-Jajj, ne haragudj! – Felel teli szájjal, és még egy vigyort is megenged magának anélkül, hogy kifigyelne egy falat megrágott sütemény a fejéből. És még jobban felvidul, mikor meghallja, hogy még a nevet is eltalálta. Mindjárt vállon veregeti saját magát, amiért ekkora profi. Igaz, beletelik pár percbe, mire rájön, hogy Wendy csak ironizált. De akkor meg hogy hívják? Kedves asztalszomszéd? Úgy tűnik, ez ma nem fog kiderülni, de sebaj. Majd kivágja magát valahogyan a megszólítás rész alól.
-Becézni? – Egy pillanatra elgondolkodik. Miért jön mindig elő ez a téma? Oké, hogy a Leonie egy hosszú név, meg fárasztó kimondani, de no. Legyünk már kicsit kreatívak!
-Igazából… Neked bármit megengedek! – Kacsint a lányra, mintha csak egy sráccal flörtölne, amihez mellesleg egyáltalán nem is ért. A párkapcsolat fogalma olyan messze áll tőle, mint innen a Himalája. Az azzal járó zümmögő méhek és virágpajtásaikkal meg úgy egyáltalán csak a mesékben találkozott eddig. Különben is szörnyen elvetemült figurának kéne annak lennie, aki kiveti rá a hálóját. Na meg ugye kitétel, hogy az illetőt Szőke Hercegnek hívják, mert vöröskénk csak rá vár töretlen lelkesedéssel…
Viszont kissé elkalandoztunk! Vissza Wendyhez! Szegény lány nem tehet róla, ám mégis rajta csapódik le, hogy a kis törpe ilyen álmodozó. Most ismét kizárta a világot, és azt vizualizálja éppen maga elé, hogy daliás hercege bevágtat a terembe, szálkásabban, mint egy egész kárászraj, lepattan hófehér paripájáról, és… khm… Hahó Leonie!
-Váá, mi az? – Álmodozásából a mellette ülő leánygyermek riasztja fel. A kiáltástól úgy megretten, hogy ugrik egyet, és sikerül azonnal annyira a pad szélére csusszannia, hogy leesik a földre. Nagyot koppanva terül el, és kitágult pupillákkal bámul fel Wendy-re.
-Mi történt? Csak nem megtámadtak minket? – És amint ezt kiejti a száján, szaloncukrok kezdenek záporozni a fejükre. Hát tényleg támadnak az oroszok! Megfordul az agyacskájában, hogy bemászik inkább a pad alá, ha már úgyis a földön ücsörög. Ugyan vicces, de kevésbé kellemes érzés, ahogy a fején kopognak a cukrok.

Büntiben

Ó, Te drága pihe puha ágyikó! Azt a kevés időt is, amit Leonie a társaságában tölthetett volna, elvette a gonosz banya, aki valószínűleg most arra játszik, hogy miután tegnap jól megdolgoztatta őket, ma beveti őket a kemencébe, amit sanszosan illegális diákégetésre használ. Oké, mondjuk a Könyvtár elég biztonságos helynek tűnik… tűnne, ha nem éppen éjszaka lenne, amikor senki nem hallja meg a ropogó tűz hangját, de még csak a sikolyt sem.
-Jó éjt! – Lép be ásítozva a helyiségbe. – Vagyis jó estét! – Javítja ki magát, miközben szemeit dörgölve elindul a diktátor asszony felé. Szemei alatt sötétlő karikái olyanok, mintha az olimpia jeléből lopta volna őket, csak nehogy ezért is büntetést kapjon. Bár igazából a lelkét kevésbé viseli meg a dolog, még jól is szórakozott tegnap éjjel, minden nehézség ellenére. Az egyetlen baja az, hogy szervezetének szüksége van az alvásra. Mégpedig jó sokra, mert fittségének bizony ez a titka.
Mirával való kinézetük szöges ellentéte egymásnak. Míg az említett, úgy látszik, titkárnőset akar valakivel játszani a kastély egy rejtett szegletében, mikor már senki nem látja, addig a kis vörös konkrétan kezeslábas pizsamában és mamuszban van. Utóbbi amúgy is szokása a kastélyon belül, az előbbire meg ráhúzott egy méretes pulóvert.
-Vuhhúú! Én vagyok az első! Ezért kapok valami piros pontot? – Élénkül fel kissé, amint megteszi az év felfedezését. Természetesen komolyan is gondolja, legalább annyira, mint hogy a földön a legnagyszerűbb találmány a karácsony. Mert tényleg.
-Mész valahova? – Néz végig a lányon, igazából nem is nagyon hagyja, hogy megszólaljon, ez egy rossz szokása. Ha egyszer nekiáll beszélni, muszáj kiadnia magából mindent, nehogy megálljon lelki fejlődésében.
-Mert igazán csinosan kiöltöztél. Nekem is így kellett volna? Csak nem fellépünk valahol? – Kérdezi szinte rémült tekintettel.
-Előre szólok, hogy az énekhangom zuhany alá való, zongorázni is csak keveset tudok, és… Neked van egy oroszlánod! – Végre feltűnik neki ez is. A hadarás után nagy levegőt vesz, és közelebb lép. – Megnézhetem? Megfoghatom? – Félő, hogy Amirának ez így egyszerre túl sok lesz, és menten nyakkal együtt szedi le a fejét a helyéről.

Éjjeli baglyok

Végül is választ azt pont nem kapott egyik kérdésére sem, de mi másra számíthatott volna. Úgy látszik Amira éppen a nehezebb napjait éli, és azért ilyen morcos. Legalábbis nem létezhet olyan ember, aki egyfolytában ilyen kis agresszív volna. Megvonogatja a vállát, inkább nem veszi magára ezt a modort. Vet még egy vágyakozó pillantást az oroszlán felé, majd a mutatott hely felé lép, és lehuppan a székre.
-Pedig pont úgy néz ki – Ásít egyet, és elkotor egy vörös tincset szeme elől. – Olyan, mint Trillian, csak kicsit nagyobb nála. De azt tudtad, hogy az állatok megérzik a gazdájuk érzelmeit? Ha nem lenne ilyen rossz kedved, ő is biztos kevésbé lenne morcos. Persze én is biztos rosszkedvű lennék, ha egész éjszaka fent kéne maradnom… - Egy pillanat gondolkodási idő – Ja, nem is.  – Kezd el ismét derűsen magyarázni, de abbahagyja, amint Sil színre lép.
-Szia! – Köszön neki még inkább felvidulva, és még integet is mellé egyet. – Neked nincs izomlázad? Reggel eszembe jutott, hogy ilyen edzést kellett volna tartani az idény alatt. Akkor most sokkal izmosabb lehetnék… - Egyszerűen nem tudja befogni a száját. Csak akkor, mikor a lány elmegy szabályzatot keresgetni, és újból kettecskén marad az év diktátorával.
-Ugye milyen klassz volt? – Vigyorog a lányra, de rögtön le is olvad a mosolya, amint megtudja, mi lett fabábuk sorsa.
-Te… megölted őket? – „Anyuuu! A csúnya néni tönkretette a játékaimat!” Legalábbis szíve szerint ezt mondaná, de aztán vesz egy mély levegőt, és oldalra biccentett fejjel folytatja.
-Talán jobb is így. A csatamezőn meghalni nagyon hősies. Meg aztán mihez is kezdtünk volna utána velük? A szobámba biztos nem fértek volna el. – Elképzeli a jelenetet, ahogy Amira hatalmas kupacba rakta őket, begyújtotta az egészet, és ördögi kacajjal, fura rigmusokat kiabálva körbe-körbe ugrált a tűz körül.
-Micsoda? – Kap észbe idétlen vigyorral, mikor Sil visszaér. – Persze, megyek már! – Meglepően energikusan pattan fel a székről, és elvágtat a szabályzat után. Tudja is ő, hogy merre kell keresnie! Egy darabig elkóvályog, mire rátalál, ami addig oké, csak leszedni kéne valahogy. Lábujjhegyre áll, és elkezdi kifelé rángatni, viszont amekkora mázlija van, kiránt egy adag másik kötetet is, és borul minden.
-Semmi baj, semmi baj! Még élek! – Szól ki a lányoknak, miközben elkezd mindent visszapakolni a helyére. Mikor ezzel végez, visszaugrándozik a helyére, és lehuppan a székre.
-Ezt komolyan öt példányban kell leírni? – Átlapozza a hivatalos irományt. Ennél izgalmasabbat ki sem találhatott volna ez a banya. Főleg nagy büntetés ez neki, hiszen amilyen hiperaktív, képtelen kussban írni egész éjszaka. Még egy tanórát sem tud végigülni… azt hiszem, erre mondják, hogy nem iskolaérett. Akkor mi a jó kutyafülét keres itt? Talány… Mindenesetre maga elé húz egy lapot, és nekiáll másolni. Nagyjából öt percig bírja csendben, mikor felpillant, és Silana papírja felé kezd kacsintgatni. Amolyan "Te hol tartasz?" stílusban.

Kínzás

-Uhh, köszi! – Vigyorog a segédkezet nyújtó lányra. Bár lehet, hogy rendbontásért újabb büntetőmunkát kapnak. Ki tudja, Amira igencsak fogfájós ma este… vagy úgy általában mindig? Többet kéne a lánnyal találkoznia, bár az valószínű, hogy inkább zaklatásnak venné, ha Leonie egyfolytában a nyakán lógna.
-Naa – Méltatlankodik egy cseppet, mikor Sil-aj kiveri a kezéből a könyveket. Oké, hogy ekkora szerencsétlen, de még szívatják is mellé, ez igazán nem fair. Értetlenkedve kezdi felszedegetni, immár egyesével őket, és szépen visszarakosgatja mindegyiket a helyére. Azonban hamar megvilágosul az ellene elkövetett merényletet illetően. Silver! Áhh, az a cuki kisállat, csak nehogy Mira meglássa, mert valószínűleg példát statuálva levágná a fejét. Vagy valami hasonló…
-Nem is olyan vészes – Jegyzi meg, mikor visszaindulnak a helyükre, ahol is ugyebár nem sokáig bírja a kiképzést. Hogy fog itt ücsörögni egész éjszaka? Ez borzasztó! Inkább lenne a feladat, hogy egész éjszaka a kastély körül futkossanak. Sokkal több kedvvel csinálná azt, minthogy értelmetlen és felesleges szabályok tömkelegét másolgassa órák hosszat. Úgy tűnik, társa is hasonlóképpen elégedetlen, legalábbis az arcáról valami ilyesmit lehet leolvasni. És ha az okklumencia nem is megy neki, a mimika elegendő ahhoz, hogy Leonie elkuncogja magát. Bal kezét szájára szorítja, és gyorsan saját papírja felé fordul, hogy ismét nekiálljon másolni. Hatalmas kunkorokkal firkantva le minden egyes szót. Tulajdonképpen fel sem fogja, mit olvas, mivel mindig csak a következő szóra összepontosít, úgyhogy ez a szabályzat megjegyzésében bizony nem fog neki segíteni.
A harmadik lapot veszi maga elé, mikor bal kézzel rákönyököl az asztalra, fejét ráhajtja, és úgy ír tovább. De csak pár mondat erejéig jut, mikor leereszkednek a szempillái. Ezt ő nem bírja aggyal, annyira nagyon unalmas. Bizony elszundít, már így az elején. De még annyi ideig sem pihen, hogy Amira rászólhasson, mert, ahogy elernyednek az izmai, kicsúszik a keze a feje alól, és lefejeli az asztalt. Inkább a hangos koppanásra, mintsem a fájdalomra ébred.
-Mi? Mi? – Néz körbe, azt sem tudva, éppen fiú-e vagy lány, de csakhamar rájön, hol van, és nagyot sóhajt. Ránéz Silre, és grimaszol egyet.
-Azt hiszem, összenyálaztam a lapot – Motyogja halkan, vajon megkérdezze, hogy nyálasan is jó lesz-e?

Ririke
Kora délután

Ma igencsak jó hangulatban telik a napja, mint úgy általában mindig. Még a vizsgáira is tanult valamicskét, mondjuk úgy egy hangyalábnyit, ami tudás szerinte pont elegendő lesz ahhoz, hogy átmenjen, vagy legalábbis meglegyezgesse vele valamelyik tanerőt. Kár, hogy nem szóbelik vannak, mert akkor legalább kibeszélné magát a helyzetből. Papíron azért nehéz meggyőzni a tanár néniket/bácsikat, hogy mennyire hiányozna a személyisége a másodikos órákról.
De persze nem aggódik egy percig sem, helyette nagy műgonddal összekócolta haját a tükör előtt, felvett egy nyalókamintás piros ruhát meg egy zöld harisnyát, hozzá az elengedhetetlen mamuszt, ami most éppen méhecskés, majd leindult a Nagyterembe, hogy magába tömjön egy rakat süteményt. Ebédre. Merthogy ugyan eltelt már valamennyivel dél, de aprótermetű hölgyünknek csak most jutott eszébe, hogy éhes. De nagyon.
Rohanvást érkezik a helyszínre, lényegében már előre lefutja azokat a mindjárt magába erőltetett kalóriákat. Körbe sem néz, hogy esetleg találhatna-e magának ismerőst, azonnal az asztalhoz huppan, hogy nekiállhasson tömni a fejét, mintha eddig éheztették volna.
Süti. Persze nem az, hogy a hely milyen süti, mert Leonie a legkevésbé sem ismeri a szlenget. Furán is hangzana az ő szájából, ha úgy állítana be legközelebb a konyhára, hogy „Na, mi a kotta füles ropik? Kajás vagyok, toljatok elém egy kondért.”
Helyette a lehető legfinomabb süteményre gondol, mégpedig túrós rétesre, amit a tányérjába felhalmozva el is kezd hamarjában eszegetni. Szépen, kulturáltan, két kézzel nyomja a szájába, csak azért, mert ő ilyen hedonista alkat. Hiszen rá senki nem mondhatná, hogy micsoda egy disznó. Maximum minimalac, azok meg köztudottan ultra cukik...

Rirrentyű

Eleinte zavartalanul falatozik, elvan saját kis fantáziavilágában, talán éppen azt játssza magában, hogy ez a harmadik próba, amit ki kell állnia, hogy aztán megmentse a királyságot. Fel nem tűnne neki, hogy egyesek megpróbálnak közelíteni felé. Mentségére legyen szólva, Rirrentyű nem sokkal jobban nőtt ki a földből, mint egy hóvirág, ráadásul legalább annyira bájos, és védett fajnak is számít. Épp a harmadik szelet rétesét tuszkolja bele a szájába, mintha csak valami guiness rekordra készülne azzal, hogy egyben próbálja lenyelni. Nem tehet róla, ha egyszer tényleg isteni finom! Ekkor hoz rá szívbajt a mai ügyeletes törpécske, merthogy olyan kicsi, még a törpét is becézni kell nála. A fele süteményt letüdőzi, és enyhe fulladásos rohamot kap, csak hogy ne indulhasson olyan nyugalmasan kettejük ismeretsége. Kicsit szörcsögve veszi ugyan a levegőt, de azért fejét a mellette ücsörgő irányába fordítja. Szemei egy pillanat erejéig elkerekednek a kislány láttán. Jééé, hiszen ő az egyik tanárnő lánya. Mit is tanít? Mugliismeret? Nem, nem. Valami állatos. Chupacabratan? Valami más… csigák talán? Jaj, nem! Gyíkok? Áhh, az lesz az! Gyíktan!
-Szia! – Vigyorog a tündéri kislányra. Olyan zabálni valóan néz ki, hogy félő, menten felfalja. Tisztára tökmagos cukorka, egy kis csokival.
-A hajam? – Nem mintha nem lenne szalvéta, de nagyokat cuppantva, ujjait egyesével nyalogatja le, hogy ne legyen süteményes. – Az úgy lett olyan, hogy sokat voltam nyáron a szabadban, és a napsütéstől ilyen világos lett a vége. – Még akár igaz is lehetne, ha egyébként nem festetné. Nem is tudja, miért nem mondta meg egyszerűen, hogy nem ez az eredeti színe. Talán mert a kislány menne az anyukájához, hogy neki is csináljon ilyet, Véda néni meg hozná az órai anyagot, és leégetné Leonie egyetlen ékét a koponyájáról, amiért teletömte a törpintyó fejét hülyeséggel.
-De ha szeretnél Te is ilyet, megmutathatom, milyen lenne. Mit szólsz? – Kérdezi lelkesen, miközben feltérdel a padra. Mindig is egy nagy gyereknek számított, ezért most aztán igazán megtalálta a saját társaságát. Körbenéz az asztalon, és gyorsan eloroz egy ezüsttálcát tükör gyanánt, leborítja róla az ételt, majd felpattan, és a kislány elé tartja, miközben egészen közel lép hozzá.
-No, most következik a varázslat, nézd! – Ezer wattos vigyorral behajol Rirrentyű fölé, és előreborítja a haját, hogy betakarja vele a szöszi fejet, talán a kicsi ki sem lát mögüle, akkora lobonca van. Csak miután elmúlt az újdonság varázsa, lép vissza, és huppan le újdonsült babájával szemben.
-A Te hajad sokkal szebb – Állapítja meg, miközben visszarakja a tálcát a helyére.
-Tiszta csoki vagy! - Teszi hozzá, miközben vesz egy szalvétát, és a leányzó felé nyújtja, hogy megtörölgesse az arcát. - Anyukád ugye tudja, hogy lejársz nassolni? - Vigyorog rá. Bár sanszos, hogy itt mindig akad valaki, aki árgus szemmel figyeli a kishölgyet, nehogy baja essék.

Rirrentyű

-Semmi baj, szotyi. – Vigyorog a kislányra, mert ha van tökmag, miért ne lehetne szotyola is? Ráadásul az sokkal finomabb, és Kiss Ádám is megmondta, hogy annak közösségkovácsoló ereje van.
-Még sosem örültek így nekem – Teszi hozzá lelkesedve. Már most imádja ezt a törpét, és nem csak azért, mert végre ráakadt egy emberre az iskolában, aki még nála is kisebb. Úgy érzi, lelki társra lelt, vagy ha ez kicsit túlzás, legalábbis remek játszópajtira.
-Mutasd csak! – Hatalmas szakértelemmel vizsgálja meg Rici haját, és gondterhelt fejcsóválásba kezd közben.
-Ez bizony nem világosabb. Dee… - Derűs képpel visszatuszkolja a kislány haját a füle mögé, hogy ne lógjon a helyes kis arcába. Vétek lenne eltakarni egy ilyen angyali kinézetet.
-Elmondok egy titkot. Csak ígérd ám meg, hogy senkinek el nem árulod! Kisujjbecsület? – Kinyújtja felé a kisujját, hogy összekapaszkodhassanak. Végül is, nem titkolja olyan nagyon, hogy ez nem eredeti hajszín, hiszen elég nyilvánvaló, de azért hirdetni sem szokta. Elég kényes a hajtémára, az a legnagyobb kincse. Le is halkítja a hangját, és közelebb hajol a gyermekhez, mintha tényleg valami nagyon izgalmasat készülne megosztani vele.
-A hajam be van színezve. Azért csináltam ilyen vörösre, mert szeretem a pirosat. De ha tetszik ez a hajszííín… – Egy negyed pillanatra elgondolkodik, majd olyan vidáman csapja össze tenyereit, mintha legalábbis most fedezte volna fel a gravitációt.
-Van a szobámban egy vörös babám. Azt Neked adom! – Rajong minden plüss kis izémizéjáért, amit a hálójában, illetve legfőképpen ágyában tart, de mindemellett tudni kell róla néhány dolgot. Először is szeret ajándékokat kapni, legyen az egy darab papírzsepi vagy egy igazi egyszarvú… viszont ezzel szemben, vagy talán pont emiatt, egyszerűen imád adni is. Ellentmondás tehát nincs, ha lesz alkalma, Rirrentyűnek odaadja egyik alvópajtását.
-Varázslatot, hááát… - A fene, nyilván megint nincs nála pálca. Miféle boszorkány ő, hogy még egy darab botot sem képes magával hordani? Ebből így nehezen lesz mutatványozás… hacsak!
-Megkapom a labdádat kicsit? – Ha a tökmag beleegyezik, átveszi Tibi bácsi pontos lasztiját, meg a szövegét is. Leo(né)nie elintézi! Feltartja mutatóujját, majd elkezdi pörgetni rajta a játékot. Elvégre kviddicsezik, csak értenie kell valamennyire a labdákhoz, nemde? Mondjuk egy gurkóval ezt nehéz lenne gyakorolni, az is igaz…
-Tádámm! – Sajnos a mugli trükközésből csak ennyihez ért, és ehhez sem hosszú távon. Ezt bizonyítja, hogy a következő pillanatban Rici tulajdona már gurul is a másik asztal felé.
-Ajajj! Ez megszökött! - Felpattan, és rávigyorog a kislányra - Visszaszerezzük együtt? - Feltett szándéka kalandjátékba kezdeni. Az ilyen kislányok úgyis hatalmas fantáziával rendelkeznek, valószínűleg nem esne nehezére elképzelni, hogy asztal és a padok valójában kastély, az azt körülvevő várfallal...

Ririke

Tudta ő, hogy Rirrentyű még nem az az igazi buta kis szőke, akinek bármit be lehet magyarázni. Persze az évek segíthetnek ezen, tizenévesen az első szájfeltöltés, aztán jöhetnek az ütközők, csak a biztonságos közlekedés végett… Az agyi szint meg csak stagnál valahol a béka feneke alatt. No, persze, Rirci biztos nem lép majd erre a borzalmas útra, úgyhogy ugorjunk.
-Igazából Neked adom! – Új babából sosem elég. Meg aztán, mindenkinél úgy megy ez, hogy mindig akad egy-két új barát, de attól a régiek is megmaradnak. Nagy átlagban. Miért ne kaphatna hát a kis szotyola egy következőt? Ezért még csak nem lesz hajtépés otthon.
-Én már ritkábban játszom vele, és biztos unatkozik velem, úgyhogy Nálad jobb helye lenne. – Kezdi el bizonygatni, nehogy már visszautasítsák, mikor olyan jó szívvel tukmálja az ajándékot. És ráadásul ebben nincs semmi hátsószándék, mivel nem ő az iskola cukros nénije, azt a posztot már, ha minden igaz, elvitték mások. De lehetne még az iskola bolondja is, mert kicsi törpe, meg színesben is jár, már csak olyan csilingelős végű, több ágú sapka kéne neki, aztán rohangálhatna a folyosón. Talán április elsején kipróbálja, milyen lenne.
-A neveee… Mici. Igen, Mici. – Igazából a legkevésbé sem mondható kreatívnak, ugyanis a gyártótól kapott nevet tartotta meg a játéknak. És hozzátenném, hogy akad pár ilyen babája, és az összesnek ugyanez a neve.
-De most már a Te barátod lesz, adhatsz neki másik nevet.  – Kacsint a kicsire, miközben ugye elejti a labdát, és már rohan is utána.
-Miért a fókák hogyan csinálják? – Fordul vissza Ririhez derűsen. – Én olyat még nem láttam, szóval azt Neked kell bemutatnod. – Csak hogy a kislány se unatkozzon. Meg aztán, feltett szándéka, hogy tényleg elszórakoztassa újdonsült pajtását, ezért jön a következő akció.
-Ajjajj, nézd! – Kiált fel, miközben rámutat a rellonosok asztalára. A labda átgurult az egész termen, és náluk kötött ki.
-Az ott a sárkányok fészke! Hogyan fogjuk megszerezni a gonoszoktól? Ráadásul át kell jutnunk egy csomó akadályon! – Pillant a levitás asztalra. Az a néhány diák, aki errefelé lézeng, tuti idiótának fogja nézni.
-Még őrök is vannak! – Most az említett emberkék felé bök, aztán eszébe jut valami, és elvigyorodik.
-Menjünk zsupszkulccsal a hídig! – Kinyújtja a kezét, jelezve, hogy ezt halálosan komolyan gondolja. Ha tökmag beleegyezik, és megérinti akár egy pillanatra is a kezét, odaugrik mögé, elkapja, és jól megpörgeti, majd a végén a levita padjára állítja. Íme, a híd.
-Én voltam a zsupszkulcs. – Nevetve maga is felpattan a padra – Vigyázzunk, bele ne essünk a vízbe, mert akkor minden asztalról eltűnnek az édességek, és mindenki mérges lesz ránk!

Rirci

Naná, hogy sok babája van! Helyesbítek, sok plüss játéka, mert a babákból is csak azokat szereti, a műanyagok valahogy olyan ijesztőek. Meg a szemük! Azok az üveges tekintetek, hát csoda, ha rosszat álmodik az a gyerek?
-Igeeen, ilyen sok van! – Még a kezével is mutatja, milyen nagy rakat játéka van otthon, illetve a szobájában. Ráadásul nem is lelkendezhetne jobban, mikor a kislány felajánlja, hogy játszanak együtt velük. Ebben a tökmagban igazán jó pajtira lelt, már csak az a félő, hogy az anyukája zaklatásnak fogja gondolni, ha Leonie minden nap ott kopog az ajtaján, hogy elrabolhatja-e Rircit.
-Jujj, nagyon szeretném, ha összeismertetnénk a babáinkat! Éppen ideje, hogy új barátokat szerezzenek, meg sajnos az én testvérem is öregek már ahhoz, hogy velem játszanak. – Egyrészt roppant mód kikapna, ha az öreg jelző visszajutna az említettek fülébe, másrészt pedig nem teljesen igaz, amit mondott. Bátyjával sokat szokott játszani, csak éppenséggel nem babáznak, annál ők együtt sokkal brutálisabb csapatot alkotnak. Nem is örülne neki, ha kapna egy kistesót maga mellé, mivel szeret legtörpébbnek lenni a családban, de ezt inkább nem kezdi el fejtegetni a kis szöszikének. Helyette áttér a fókás témára, hadd örüljön a töpszli, hogy kiokíthatja buta vörös fejét. Vigyorogva végignézi a mutatványt, és lelkesen tapsikolva nyilvánít véleményt.
-Emlékszehhem! – Hasát fogja a nevetéstől, de persze nyilván nem Rirrentyűt röhögi ki. Egyszerűen annyira nagyon üdítő a társaság, hogy képtelen nem jót mulatni. Mintha legalábbis reggel bedobott volna egy felest.
-Jóó, lőjük le miind! – Teljesen príma, hogy a kislánynak nem valami pálcás megoldás ugrott be, hanem egy filmes jelenet, mivel Leonie is rengeteg tv-t néz a nagyszülőknél, könnyedén azonosulni tud a szereppel.
-Ott is egy! Meg ott is! – Nagy puffogtatást imitálva lövöldöz a Nagyteremben lődörgőkre. Lassan eljut odáig, hogy gépfegyvert imitálva, visítja, hogy „Ratatatatata!” Így aztán első körben szépen kinyírnak mindenkit, aztán meg utaznak egyet a zsupszkulccsal.
-Húúú, ott egy troll! Bújjunk eeel! – Nem épp kedves módon mutogat egy srácra, aki a két asztal között sétál el éppen, majd elkapja a kislány kezét, és magával húzza a levitás asztal alá, ahol aztán négykézláb kezd el mászni.
-Mit szólnál hozzá, ha ott kitörnénk? - Mutat a pad egy pontjára. - Ráállsz a padra, aztán én is felállok, Te pedig a hátamra mászol. - Lelkesen vázolja a tervet.
-Te lelősz mindenkit, aki az utunkba kerül, és meg futok! - Csodálatos csapatmunka, bár Leonie-nál azért elég félő, hogy hatalmasat fognak tanyálni...

Szotyola

-Húúú, komolyan feljöhetek hozzátok? De jóó! – Lelkendezik egy sort, amiért a kis tökmag meghívta, bár nyilván ebbe anyucinak is lesz majd beleszólása. Biztos nem lesz furcsa, mikor bekopog az ajtón. „Csókolom, Ririhez jöttem játszani, szabad?” És a kezében egy tucat babával rávigyorog Védára. Abszolút hétköznapi jelenet.
-De, ha teljesen egyformák, akkor hogyan különbözteted meg őket? – Kérdezi gyermeteg csodálkozással. Ez a szotyola totálisan rossz hatással van rá, mivel amúgy sem százas elméje már tényleg egy óvodás szintjét produkálja. Próbálja elképzelni a két egyforma embert maga előtt. Pazar!
-Milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy ugyanolyan testvérem! Akkor senki nem tudná, ki kicsoda közülünk, és eljátszhatnánk egymást. Neked nincs véletlenül egy ikertestvéred? Lehet, hogy amíg nem néztem oda, kicseréltétek egymást, és akkor most veled beszélek, de mégsem! – Áhhá, ezt kövesse le Rirrentyű! Főleg, hogy aztán hirtelen témát vált.
-Az enyémek húsz évesek, szóval csak kicsit idősebbek a Te tesóidnál – Közli derűs vigyorral. – Biztos jól kijönnének egymással. A nővérem Nadine, a bátyám Kevin Fynn. De ő inkább csak InciFynnci, mint a kisegér. – Mindig ezzel piszkálja őt. És apropó, nevek!
-Téényleg, még be sem mutatkoztam, milyen neveletlen vagyok! – Valójában szinte soha nem mutatkozik be, csak ha eszébe juttatják.
-Leonie vagyok, Te meg… de aranyos a neved! – Igazából, ha ennél jobban mosolyogna, még Joker is megirigyelné, ami azért nagy szó lenne. – És nem ez az igazi? Hűhaaa! – Maga is suttogóra fogja – Nekem elárulod, hogy mi az? Becsszó, nem adom tovább senkinek! – Úgyis sanszos, hogy menten meghalnak a csatamezőn, agyonüti őket egy troll vagy valami. Ugyanis nagy merészen kimásznak az asztal alól, a vöröske odapattan Rirci elé, és a hátára kapja, majd elkezd vele körbe-körbe szaladgálni. Kicsit lovacskásra is veszi a figurát, ugrándozik vele egy sort, meg a sörényét rázza, aztán leteszi a rellonosok asztalánál.
-Ott a zsákmány! – Mutogat a földön lévő labdára hevesen, és meghagyja, hogy a csapat legkisebb tagjáé legyen az érdem, amiért megszerezte.
-Vuhúú! – Ugrándozik tapsikolva. – Akkor most már jöhet a fókázás, meg egy jól megérdemelt süti. Mit szólsz? – Kacsint a kishölgyre cinkosan.

Szotyi

Ha tudná, hogy Riri anyuka életre szokta kelteni a makett sárkányokat, már rég a vállára dobta volna a kis szotyolát, és rohanna hozzájuk, hogy azokkal játszhassanak. Mázli, hogy ilyen tudatlan, mert így semmit nem tesz, csupán folytatja a roppant jó kedélyű társalgást.
-Nagyon régen kifestőztem utoljára – Mereng el egy kissé ezen. A szülei szerint már túl nagy ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzon. – De szeretek rajzolni meg színezni, úgyhogy benne vagyok! – Remek móka lesz ez, már előre látja, talán még Fédra néni is megdicsérné, amiért így ki tudja fürkészni a jövőt, és ehhez még csak üveggömböt sem kellett használnia, elég volt ránéznie Rirrentyűre.
-Úúú, a stréber nem kedves szó – Csóválja meg a fejét, de azért elvigyorodik, mert Kev is mindig stréberezi az ikertestvérét otthon. Leonie sosem mondana ilyet, nehogy megbántsa nővérét vele, de azért néha átfut az ő agyán is, hogy van igazságtartalma a vádaskodásnak.
-Hmm… az olyan… mint amikor valaki túlbuzgó, vagyis úgy mindent megcsinál, csak idegesítő módon. – Hogy is fogalmazhatná ezt meg szebben? Inkább nem is próbálkozik nagyon vele, mielőtt még Véda néni kitalálja, hogy az egyik órán vele szemlélteti a sárkányok táplálkozási módszereit. De még mielőtt túlaggódhatná ezt a kérdés, mert mint tudjuk, ő aztán tényleg az az aggódós fajta… szóval a kis törpike elszólja magát a testvéreit illetően. Hölgyünk pedig nem győz ezen elég jót mulatni.
-Ne aggódj, nem adom tovább! – Ma már annyi titkot megosztottak egymással, hogy eggyel több vagy kevesebb nem oszt, nem szoroz. Bezzeg, ha igazi rellonos vér csörgedezne ereiben, biztos elraktározná ezt az információt, és ezzel zsarolná a két illetékest, de még talán Ririt is, amíg azok fel nem fogadnak valakit a vöröske elhallgattatására.
-Igen, az én testvéreim is ikrek. – Lelkesen bólogat a kisasszony remekül levont konklúzióira, mind az ikrekkel, mind a származással kapcsolatban. Okos a kicsi, az egyszer biztos.
-Lengyelek semmiképpen, de magyarok félig. Tudod, anyukám magyar, apukám meg német. És azért kaptunk német neveket, mert amikor születtünk, anyuék még kint éltek külföldön. – Furcsa egy dolog, hogy egyszer valaki többet kérdez nála. Amióta itt van a kastélyban, talán az első alkalom ez, de remekül mulat rajta, hogy Riri nem hazudtolja meg korát, és az azzal járó kíváncsiságot.
-Németül leginkább a lány oroszlánt jelenti – Összeborzolja saját haját, és kezeivel a levegőbe karmolva morog és fúj egyet, amennyire tőle telik. Egész találó rá a megszólítás.
-Óóó, de Neked is nagyon szép ám a neved! Miért nem tetszik? – Értetlenkedik egy sort, miután egy újabb titok tudójának mondhatja magát, és hogy azért a műsor se maradjon el, a labdát elkapva, elkezd fókázni. Nyilvánvaló, hogy a laszti mindenfelé elkalandozik, csak éppen a helyén nem marad. Még volna mit gyakorolnia ebben a mutatványozásban. Nem biztos, hogy a Cirque du Soleil felvenné állandó tagnak ilyen tudás mellett.
-Együnk marcipánosat! Csak anyukád meg ne tudja, hogy mivel tömlek, amíg ő nincs itt. – Vigyorogva lehuppan az asztalhoz, és átnyújt a tökmagnak egy sütit, majd maga is jóízű falatozásba kezd. Miután lenyomták az ellenfelet a torkukon, nagyot sóhajt, és ránéz a kis szotyira.
-Nekem most mennem kell sajnos, de elkísérlek még haza, ha szeretnéd – Nem venné a lelkére, ha Ririke eltévedne útközben, és nemsokára ő lenne a kastély bolyongó törpeszelleme. Tehát, ha a leányzó igényt tart szolgálataira, elkíséri, ha nem, akkor lelkesen megöleli, és eltávozik. No, nem az élők sorából, hanem a szobája irányába.

Tanévtáró
Ririke, majd egyedül

Mint amikor a jó öreg beszédhibás Dagobert bácsit bevágják a széfbe a rengeteg arany közé, és rácsattintják az ajtót, úgy úszkál Leonie is egész délelőtt, csak ő éppenséggel a ruháiban. Ez mondjuk tollas úrnak sem jött volna rosszul sosem, hiszen hiába volt aranya, ha még egy - nemhogy normális, de semmilyen - gatyát sem tudott soha életében beszerezni. Pedig nem hiszem, hogy a nadrágszár csikizte volna az úszóhártyáit… Mindenesetre vörös törpénknek szerencsére sikerült túltennie magát a kacsa problémákon, és legközelebb maximum kaja közben láthatja viszont a tányérján.
Siet is rettentőmód, nehogy lekéssen valamit, mondjuk az előételt, mert nem élné túl, ha nem mutathatná meg, hogy majdnem annyi étek fér belé, mint egy kiéheztetett, girhes macskába. Még utolsó simításként beletúr bozontos hajába, és kihessegeti belőle a kóbor madarakat, majd bevágódik a Nagyterem ajtaján, és csúszva fékez le az asztalok között. Mégsem lenne jó kezdésre padlót törölni, arra úgyis ott van Marki bácsi, aki… nicsak! Úgy látszik, nem elég a tanári/kviddicsjátékos karrier, a bácsi youtube sztárrá szeretné kinőni magát, és a legújabb táncát gyakorolja éppen. Talán csatlakozni kéne hozzá, hogy ne legyen olyan magányos. De végül egy nagy vigyorral inkább az eridonos asztal felé lép, és lehuppan az egyik padra. Ha lesz legközelebb táncos mulatság, tuti felkéri Markit egy táncra, mert nagyon hasonló mozgáskultúrával rendelkeznek… míg ezen agyal, elsiklik a tény felett, hogy az iskola igazgatója beszédet tart, és még a kis vöröskét is megemlíti valahol a vége felé. Apukája büszke lesz rá, amiért kis szobrot kapott, és nem jegyet valami javító-nevelőtáborba. Bár így meg rájuk hárul még az a költség is…
Éppen jóízűen falatozza tekintetével a szépen kimunkált terelő szobrocskát, képén szokásos vigyorával, ami éppoly’ levakarhatatlan, mint az árcédula a karácsonyi ajándékokról, mikor újabb csomag érkezik egy szőke szotyola képében.
-Ririiiiii! – Visít fel örvendezve, akár egy újszülött kismalac, aki boldog tudatlanságában jön a világra, és még csak nem is sejti, hogy egyszer egy elsózott levesben végzi.
-Jajj, köszönöm! Hát ez csodaszép lett! – Egy villámgyors mozdulattal maga elé, pontosabban ölébe penderíti a kislányt, és jól megropogtatja. Talán még néhány pénzérmét is csúsztatna a zsebébe az ezután szükséges csontkovács által végzett kezelésekre. De hamar elszontyolodik, amiért a kishölgy azonnal menni kényszerül. Vág egy grumpy cat fejet, és hirtelen támadt birtoklási vágyát még maga gollam is megirigyelhetné. Most örüljünk, hogy ő nem egy kandúrmacska…
-Hát jól van! Majd megyek festegetni! – Derűsen elengedi a szöszkét, majd felkap egy fehér szalvétát az asztalról, és a padra pattanva majdhogynem könnyes szemmel integet utána.
-Vigyázz magadra! Még találkozunk! Sohasem választhat el minket a távolság! – Kiabálja drámaian, mintha valami filmbéli elfuserált szereplő lenne, majd újra lehuppan a padra, és nekiáll agyalni. Vajon nagyon feltűnő lenne, ha a tanári asztalhoz osonna, és egyszer csak kidugná a fejét Ririke mellett? Végül is.. annyi az új tanerő, talán azt hinnék, hogy egy közülük, csak még gyerekképű és kis növésű. Csak kit túrjon ki észrevétlenül a helyéről? Hmm... még akad egy-kettő üresedés. Sietnie kéne, ha székfoglalózni akar...


Külsőségek

Keith

Egyszer volt, hol nem volt, a vöröskét átemelték a nagyterem küszöbén. In medias res. Előtte persze végig mókázták az utat, ahogy azt illik két eridonos jellemnek. Leonie-t sem zavarja túlzottan, hogy valami példaszerűséget kéne mutatnia, és nem az éjszaka közepén visongatnia a folyosókon. Hölgyünk talán túlzottan gyorsan belelkesedik, és most is így esett ez, rendkívül felspannolta a találkozás Szőke Herceggel. Nyilván ez csak amolyan törpés rajongás, alszik egyet, és holnap már más miatt fog ugyanígy bepörögni. Vagy nem.
Mázli, hogy egyébként is irtóra bolond, úgyhogy jelenlegi állapota aligha különböztethető meg a többi naptól. Azt az apróságot is sikerül hamar leküzdenie, hogy ne essen zavarba, mikor olyan közel kerül az úriemberhez. Hiszen ő szokott belemászni mások aurájába, akkor meg mi a hét törpe történik éppen?
Úgy egyébként pedig lelkesen fecseg, be nem állna a szája egy percig sem. Annyi energiával, amennyi benne van, a muglik elláthatnák a fél országot… De így csak Keith van folyamatos sokknak alávetve, mint valami kivégzésen. Végül is, ha azt vesszük, Leonie láthatóan azon van, hogy mihamarabb kinyírja az urat, de az hősiesen túltette magát rajta, annyira, hogy egészen a terem közepéig meri cipelni.
-Úúú, ezentúl mindig vinned kell majd! – Imádja, ha emelgetik. Kár, hogy nem óvodás, mert akkor jóval könnyebb helyzetben volnának. Mármint szó szerint véve könnyebb.
-Csinálhatnánk egy olyat, mint a babáknak, és felkötözhetnél a hátadra, mit szólsz? – Ugrándozik össze-vissza, mire figyelme végre kicsit a terem felé terelődik. Elámul a roppant gyönyörű égbolton, meg a kellemes hangulaton, amit a helyiségbe varázsol a halovány fény. Lelke egyből megtelik mesebéli romantikával, amit még az is tetőz, hogy maga a fehér ló nélküli (senki sem lehet tökéletes, ezen patások tartása pedig roppant macerás és drága is, ráadásul senki nem díjazná, ha reggelihez menet lócitromba lépne) Szőke Herceg felé nyújtja a kezét egy táncra. Eltátja a száját, és magában ujjongva próbál felpattanni az asztalra, kisebbfajta nyálcsíkot hagyva maga után. Egy hivatásos, állandó lakcímmel rendelkező csiga sem végezhetett volna alaposabb munkát, meg kell hagyni.
-Jövök már, jövök – Nyögi, de azért még botladozik egy sort, mire feljut Keith mellé, és megfogja kezeit. Úúúú, ez annyira olyan, mintha a legszebb álma válna éppen valóra! Nem is igazán tud megszólalni, helyette inkább mindkét kezét megfogja az úrnak, közelebb lép hozzá, csillogó szemekkel feltekint rá, még megvillant egy szégyenlős mosolyt, mielőtt…
-Tappancs vagyok ééén, ki az erdő szélén él a barátaival, és senkitől se fééél! Mindenki egyért, egy mindenkiéért, a barátságunk mindennel felééér… - Kezd bele a hangos éneklésbe, miközben kezeit felemeli a szőkéjével együtt, és elkezd körbe ugrándozni, magával húzva az urat is. Ennyit a nagy romantikáról. Már csak egyetlen bökkenő van. Egy rossz mozdulat, és olyat zuhannak, hogy öröm lesz nézni. De még olvasni!
-Rajta! Bumbumbumbu-bumbububumbumm... Kezdhetjük! - Vált hirtelen nótát, miközben tovább ugrándozik körbe-körbe, még mindig Keith kezeit szorongatva - Óiéé, hejj hó! Óióó, hajj hó! Száll a gép, és zeng a dal, ez a mese bomba jó! - Nagyon úgy néz ki, hogy a maradék esze is elment, de sebaj.

Nathaniel

Szerencsére ma páros lábbal kelt fel, úgyhogy egyből megbizonyosodhatott róla, nem változott át kalózzá az éjszaka. Pedig egy fél pillanatig, az elillanó álom révületében még azt hitte, hogy menő falába van, meg kampó a keze helyén. De nem. Az is csakhamar kiderült, hogy kampó helyett egy toll böködte a szemét, mivel sikerült egy darab pergamen felett, írás közben elaludnia. Ilyen ez a vizsgaidőszak. Mármint olyan, hogy közben egy betűt nem tanul, mert ahhoz túlságosan is eufórikus hangulatban leledzik manapság. Talán le kéne állnia az ópiátokkal. Vagy csak nem kéne annyit álmodoznia, hogy még a pizsamáját is elfelejtse levenni. Mert bizony nyalókás rövidgatyóban és hozzá illő még nyalókásabb pólóban nem mutat éppen józan képet a folyosókon mászkálva.
Ez is mind egy srác hibája. Mindig ezek a férfiak! Merthogy meglátta őt a klubhelyiségből éppen távozóban, miközben ő maga éppen kakaóért indult, és szörnyű késztetést érzett rá, hogy azon nyomban üldözőbe vegye az ismeretlen hajat. No, nem eszeveszettül rohanva, inkább amolyan csendes gyilkos módjára követi háztársát, aki – szégyen, gyalázat – eddig még sosem tűnt fel neki. Valószínűleg az lehet a probléma, hogy ha Keith jelen van, akkor az egész kis világa legjobb barátja körül forog. Ha meg nincs jelen, hát kis törpénk arról morfondírozik, mi lesz majd, ha jelen lesz.
De ez az ember! Mármint ő, aki itt előtte sétálgat, és akinek még a nevét, de a nemét sem tudja, nemhogy az anyakönyvi kivonatának a számát, teljesen kizökkenti nem létező vizsgadrukkjából. Hiszen ilyen szép hajat még nem látott a Hét Királyság népe sem! (Bár csak azért, mert eddig Leonie sem járt ott)
Igazából fogalma sincsen róla, miért nem szólítja meg a gyerkőcöt, akit követ, talán mert így mókásabb a dolog, vagy, mert még félig alszik, és álmában mindig szeret ninjásat játszani. Márpedig most ő itt az egyetlen valamire való nyalókás pizsis, mamuszos ninja! Egyik páncéltól a másikig oson lábujjhegyen, feltehetőleg majdnem hangtalanul, és próbálja minél jobban megközelíteni áldozatát. Egészen addig, míg véletlenül neki nem rohan az egyik páncélnak, és a visszapattanás lendületétől ki nem terül mögötte, mint egy kocsikerékkel ismerkedő béka. Még próbálja menteni a menthetőt, és gyorsan eltakarja arcát, hiszen ez a gyerekeknél is be szokott válni. Ha ők nem látnak, akkor őket sem látják.

Nathaniel

Pancser ninja akciója kudarcba fulladt eme kis ballépéssel. Pedig ha észrevétlen maradt volna, talán egy suhintással le tudta volna nyisszantani eridonos társának haját, hogy a sajátjához illeszthesse később. Lehetne belőle a ház skalpvadásza, aki csak a vörös frizurákra izgul. Nemzedékeken át itt riogathatná a gyerkőcöket, később a ház hivatalos szellemeként… Az Eridonban bizony el is éldegélhetne boldogan, hiszen annyi lángoló fejű diákocska jár oda, mintha a klubhelyiségben felállítottak volna egy standot, ahol akciós a vörös hajfesték.
Kénytelen azonban rájönni, hogy arcának elrejtésével nem vált láthatatlanná, vagy ha mégis, akkor Nath valamit nagyon tudhat. Mire ugyanis végre felpillantana a plafonra, egy srác képe tolakszik be látómezejébe, aki éppen a karját böködi, mint valami béna szúnyog. El is hessegetné, ha nem kéne inkább arra koncentrálnia, hogy mi történt. Szóval követte azt a szép hajat, aztán nekiment annak a páncélnak, és most meg itt van ez a gyerkőc, aki… jééé! Hiszen ő az a Hajaszép úr! Úr? Igen, úr!
Örömében egy másodperc alatt felül, majd ugyanilyen gyorsan, ha nem gyorsabban hullik vissza a földre, akár a mérgezett alma.
Sikerült izomból lefejelnie a fölé hajoló srácot. De bizony akkora lendülettel, hogy esélyes, Nathaniel orra immár a csodálatos sérójából áll ki a túloldalon. Lehetne ő az iskola új látványossága. Az ember, aki hátrafelé szagol.
-Ááeiik – közli a nap bölcsességét, miközben még furán nyikkan is egyet. Nem gondolta volna, hogy agylebenyének hirtelen elmozdulása szoros összefüggésben áll könnycsatornáinak eresztésével, de egészen bepárásodik a tekintete a meghatódottságtól. Na meg az iménti kegyetlen ütéstől. Most komolyan, ez a srác Chuck Norris-szal szokott fejre edzeni? Bizonyára lenyom úgy száz fekvőt, hogy csak a homloka éri a talajt.
-Te fiú vagy! – jelenti be következő megállapítását, amit eddig nem sikerült kikövetkeztetnie, lévén csak hátulról látta pajtását. Nem gondolta volna, hogy hímneműek is tartozhatnak a csodálatosan hosszú vörös hajúak kasztjába.
–Azt hiszem, megöltem ezt a lovagot – tekint aggodalmasan oldalra, a szétesett páncélra. Nem ám azon sopánkodna, hogy az ő hibájából lehet, pépessé turmixolódott a fiúcska agya. Mindenesetre egyelőre nem meri megkockáztatni azt, hogy újból felüljön. Esetleg akkor, ha újraélesztést kell alkalmaznia társán.

Nathaniel

Váó, ha apukája tudná, hogy nem volt hiába az a sok önvédelmi lecke, amit a lányának adott, tutira egészen bizonyosan nagyon büszke volna rá, és most odadobna neki némi kutyarágcsát jutalomfalatkaként. Igaz, hogy apukája tanításai nagyjából annyiból álltak, hogy „ne állj szóba idegenekkel”; hopp, ez a bekezdés azonnal meg is lett szegve, de van ám folytatás: „ha mégis megtennéd, és rosszul sül el, akkor sikíts és fuss”. Ömm… ezt vörös törpénk egy kicsit továbbfejlesztette.
-Azt hiszem, nincs agykárosodásod. Tényleg lány vagyok – állapítja meg kuncogva, miközben hasra fordul, és két kézzel feltolja magát térdelő pozícióba. Természetesen mindezt a világ összes szenvedésével a fején. Nos, míg neki az önsajnálat folyik le gyermeki orcáján, addig legújabb pajtásának a vér. Kinek hogy. Ozzy-nak valószínűleg egy fél denevér lenne elkenve a szája körül.
-Úúúúristen! – visít fel, minekután fél perc tanulmányozást követően rájön, hogy Nathaniel orrából nem az olvadt haja csordogál. Te jó ég, hiszen kiontotta egy diáktársa vérét! (vörös nap fog virradni, Legolas a megmondhatója)
-Neked folyik a véred! Eltörtem az orrod! Meg fogsz halni! Ne halj meg, kérlek, ezért tuti, hogy vakondként fogok újjászületni! Nem akarok vakond lenni! Feküdj le gyorsan, attól jobb lesz! – Hatalmas igyekezetében, hogy segítsen feltámadni Nath-nek, inkább ismét fellöki őt, vagyis megpróbálja lebirkózni a földre, mert hát a stabil oldalfekvés meg ilyenek… mugli nagyszülőktől sok mindent lát az ember lánya. Nyilván nem minden vasárnapi ebéd után az az első mondata a nagyinak, hogy „Na, gyere papa, beraklak stabil oldalba…”, de előfordul az ilyesmi még a legjobb családoknál is.
-Most ez használ? – remélhetőleg nem verte bele a padlóba a fejét a srác, bár az a fájdalom esetleg elvonná a figyelmét az előzőről. Ráadásul Leonie már majdnem a mellkasán térdepel, hogy jobban lássa, mekkora nagy a baj. Született orvos a szentem.
-Kéne egy zsepi! Van zsepid? Nekem csak nyalókás pizsim van, azt meg nem vehetem le – és még komolyan is gondolja minden egyes szavát. Talán kissé túlreagálja… talán, de nem hagyhatja, hogy itt elvérezzen hajpajtása. A pánik helyét azonban csakhamar átveszi a zavar, amit nem azért érez, mert majdnem betörte a fiúcska orrát, de még azért sem, mert leginkább azzal próbálja a biztonságos földön fekvő pozitúrában tartani az urat, hogy konkrétan rajta térdel, hanem azért, mert mindezek mellett még le is bukott.
-Éééén - haja végét (most épp a sajátjának) birizgálva vonogatja meg vállát.
-Tulajdonképpen nem téged követtelek - angyali mosolyt villant, a kevésbé hatásos fajtából valót. Legalábbis az események lezajlásának fényében annyira már nem is megható egy pár bociszem. Főleg, hogy masnit sem kötött rájuk.
-Én csak éppen erre jártam, aztán láttam, hogy meg akar támadni téged ez a lovag, és jól legyűrtem. Mert... hát... jól legyűrtem, nem? - vigyorodik el. Máskor kissé hihetőbb sztorikat tud kitalálni a szükségben. Ezt a csóró szöveget fogjuk az enyhe agyrázkódására.

Redwood

Értetlenkedve bámul Hajaszépre, mikor az rákérdez tegnapi kalandjára. Vajon honnan sejtheti az uraság, hogy lefejelte Keith szekrényének belsejét, mikor a srác hirtelen felbukkanásának köszönhetően ijedtében beledőlt?
-Te valamilyen látó vagy? – kérdezi száját tátva. Jah, bizonyára látó a srác, mert nincs mellette sem fehér bot, sem olyan totálisan aranyos és bolyhos Bodri kutya sem, aki elvezetgetné a folyosókon. Jelenleg viszont akad egy vörös törpéje, akinek arcán másodpercről másodpercre lekövethető minden egyes hangulatváltozása. Most éppen meglepettből a derűsbe vált át pillanatok alatt. Nem tehet róla, a mugli fényképezők legmodernebb mosolyfelismerő rendszerét építették bele, annyi különbséggel, hogy nála tükör üzemmód kapcsol be azon nyomban, mihelyst derűs embert lát. Belevigyorog Nath arcába, amilyen közelről csak az illendőség engedi - oké, egy kicsit közelebbről-, majd lemászik a mellkasáról, mert büszkén pózolni, mint egy Maitreya-szobor, mellette is tud.
-Igen, igen – tapsikol ezer wattos mosollyal. – Szóval akkor most kapok tőled valamit, amiért megmentettelek?  De jóóó! – csillogó tekintettel örül saját hősiességének, meg annak, hogy két szóból elhitte magának, megvédett egy ártatlan(?) lelket a halál rondábbik verziójától. Mert ugyan ki szeretné, ha egy lovagi páncél lépne a májára?
-Mondjuk egy prefektus? Az nagy baj volna, ha meglátna minket – kuncogva felpattan a földről, s rendes kislány módjára rögvest meghuzigálja pizsamáját, hogy normálisan álljon rajta. Ömm… kérdés, hogy mit tekintünk normálisnak. Viszont az álom egészen megmagyarázhatatlan módon kiment a szeméből, úgyhogy egy ugrással ott terem a srác közvetlen közelében, és elkapja a kezét, hogy felrángassa a földről.
-Akkor rakjunk rendet! – ránéz az atomjaira hullott páncélra, majd vissza újdonsült pajtására, s ezt a műveletet jó párszor megismétli, mielőtt újból megszólalna.
-Befonhatom előbb a hajad? Lééégyszi! – ismét elkapja a gyerkőc csuklóját, és ezzel a lendülettel lehuppan a földre, így a vörösnek - mármint a másiknak - is minimum le kell kissé hajolnia, bár a cél természetesen az volna, hogy leüljön. Már csak egy adag körömlakk kéne meg néhány csajos újság, és egész délelőtt elhesszelhetnének itt a folyosón. Ám az is megeshet, hogy Nath mindjárt elrohan sikítva, és egyből megtér, csak ne kelljen többet Leonie közelébe kerülnie.

Cosmo-lány

A helyzet az, hogy Nath igencsak alábecsüli Leonie-t, ha azt hiszi, egy kis bögre kakaóval elintézhető az ügy. A finom italt már a szimpla létezésével kiérdemelte, meg azzal, hogy sosem felejt el fogat mosni, mert anyukája megmondta, ha nem teszi, jön a fogtündér, és elviszi egérfogacskáit. Márpedig igen kellemetlen volna arra ébredni, hogy az éjszaka közepén letüdőz egy adag tündérport, és mire kinyitja szemeit, már úgy néz ki, mint egy kilencben éves bácsi a protkója nélkül.
-De hiszen megmentettem az életed! – mondja némiképp csalódottan. – Ráadásul a kakaót úgyis a manók csinálnák meg helyetted, szóval az nem is lenne érvényes. Inkááábbb… - csücsörítve hallgat el, s koncentrál a nagy kérdésre; mit is kérhetne azért cserébe, amit tulajdonképpen meg sem tett? Esetleg kedves pajtása rávehetné Keith-t, hogy hozza már vissza a kis törpe üvegcipellőjét, mert lassan egy egész éve várja a csodát… Nath meg mégiscsak fiú (ezt ő maga is alátámasztotta), és hát két srác között elég egy vállba bokszolás, és máris minden meg van beszélve, nem? Áhh, de nem is, szinte már beteges, hogy mindenről Herci jut eszébe. Hamarjában el is űzi nem idevaló rózsaszín gondolatait, ami… khm… valljuk be őszintén, nem egy nehéz művelet, miután újdonsült barátocskája végre letelepszik elé, hogy engedelmesen beálljon ő is a Cosmo-lányok sorába. Most komolyan, be kéne perelni ezt az embert a nyugalom megzavarására alkalmas sérójáért!
-Aztaaa! Te tudtad, hogy ilyen hosszú a hajad? – kezdi fogdosni a másikét. Természetesen csak a loboncát, mielőtt még valaki megpróbálná ráerőltetni erre a jelenetre a 18-as karikát. Mivel a srác túl magas hozzá, kénytelen feltérdelni, hogy nekiállhasson a fonásnak. Nem sieti el a dolgot, hiszen úgy örül a lehetőségnek, mint egy kisgyerek élete első cipőbekötésének. Lelki szemei előtt már látja, micsoda fodrászdélutánokat fognak ezentúl csapatni a sráccal. Durvább lesz, mint egy zsuga-party a konyhai manók körében.
-Húúú, ha legközelebb lesz beöltözős mulatság, lehetnél Pumukli! Ismered azt a mugli mesét? Pumukli egy vörös, böngyi hajú manó; a te hajad meg tudnám csinálni olyanra! Juuujjj, begöndöríthetem majd? Keith meg biztosan kifestene hozzá! – lelkendezik saját ötletén, s azt is elvárja, hogy Nath vele örüljön. Hát nem elragadó délelőtti elfoglaltság ez?
-Kellene az egyik fűződ - mászik be az úriember látókörébe, és lehuppan a lába mellé, majd derűsen elkezdi kikötögetni az egyik cipőjét. Nem zavartatja magát túlzottan, így ha nem lesz lerúgva, vagy megfojtva a kiszedett cipőfűzővel, visszakúszik Hajaszép mögé, és befejezi művét. Nyilván hajgumi híján a beszerzett kellékkel kötözi meg a végét.
-Tádámm! Nézd, milyen szép lett! - lóbálja meg a fonatot áldozata orra előtt.
-Feltekerjem egy kontyba? Úgy még szebb lehetne!- talán kezdi kicsit túlzásba vinni.

Ribizlikisasszony


Végre karácsonyi bál! Minden kis- és nagylány álma, hogy csodaszép ruhába öltözzön, találkozzon a herceggel, és a mese tovább tartson, mint éjfél. Ráadásul ott az a Jetiné díj is, akarom írni, Hókirálynő választás vagy mi a csuda, amiért valószínűleg a lányok többsége kemény Harcosok klubja játékot indítana, ha tehetné. Mellesleg nem is volna olyan elvetendő ötlet iszapot hozatni a nagyterembe, aztán csak adj neki! S ezen alkalommal Leonie kivételesen nem a hölgyek táborát gyarapítaná, hanem az urakét, akik széles vigyorral figyelnék a birkózást.
Bezony. Vörös törpénk idén úgy döntött, eljátssza egy kedves ifjú leány hercegét, ha már egyszer a sajátja úgyis magasról tesz a fejére. Magasabbról, mint az égig érő paszuly tetején ücsörgő óriás, s ezt elviselni nem könnyű feladat. Viszont annál könnyebb és vidámabb lesz ma este végig partnere kedvében járni. Elhatározta ugyanis, hogy makulátlanul, igazi lovag módjára fog viselkedni, bárki is fogadja el felkérését a nagy eseményre. Így esett, hogy hatalmas vigyorral, tetőtől talpig az eridon pirosában pompázva, ámde mégiscsak férfiöltönyben és kalapban – hogy elrejtse hosszú haját - várta szíve hölgyét a Nagyterem előtt. Mérhetetlen izgatottságának hála már kora reggel nekiállt készülődni, így az illemet betartva, kivételesen nem késett el a megbeszélt időpontról. Csoda.
Kezét a háta mögé rejtve toporog az előcsarnokban, ahová a találkozót megbeszélték. No, nem mintha nem lett volna egyszerűbb és egyértelműbb, hogy már a toronyból együtt jöjjenek le, de Leonienak egy apróságot még el kellett intéznie a nagy esemény előtt.
S ha végre Kiva is megjelenik a színen, mint egy csudaszép hercegkisasszony, Leonie egyből büszkén kihúzza magát, hogy ilyen párt talált a bál idejére. Kényszeríti magát, hogy ne essen ki a szerepéből, és ne rohanjon rögvest oda barátnőjéhez, illetve ne ugrálja őt körbe, ahogy azt általában tenné. Helyette lassan odalépdel hozzá, szertartásosan meghajol, miközben rávigyorog a hölgyre, majd kiegyenesedve felé nyújt egy szál íriszt. Nem volt könnyű a megfelelő virágot beszereznie, és szinte biztos benne, hogy a pirosnak fogalma sincs róla, mit jelent, de azért ő maga örül a fejének, hogy ilyen ügyesen kitalálta a kezdő koreográfiát.
-Pazarul nézel ki! – nevetgélve karját nyújtja, hogy bevezethesse partnerét a nagyterembe. A szépséges hölgyemény és a törpe. Remek párosítás. Nagyon erősen kell koncentrálnia ahhoz, hogy ne veszítse el az irányítást saját cselekedetei felett, főleg mikor meglátja a báli fergeteget. Azta.
-Menjünk táncolniiii! - rikkant fel, és elkezdi Kivát a parkett felé cibálni, nem éppen úriemberhez illő módon. Erre maga is rájön csakhamar, úgyhogy gyorsan bepördül a leányzó elé, és kalapja alól rávigyorog.
-Öhm... bocsánat. Szóóóóval... szeretnél előbb egy italt? - udvariaskodik nagy kedélyesen.

Mulatság

Szóval ezt a vizsgaidőszakot is sikerült kihúzni valahogy, ráadásul a vizsgákon túlteljesítette önmagát. Már amelyiken egyáltalán megjelent. De hiszen sokkal érdekesebb az unikornisok szarvállásának szögét tanulmányozni, vagy a kastélyt kívülről tökéletesen befedni krétarajzokkal. Plusz nem olyan régen felmerült benne az ötlet, hogy a tornyokra hatalmas masnikat kéne kötni, de egyelőre még nem készített hozzá megvalósíthatósági tervet, márpedig egy jó közgazdász - akarom mondani boszorkány - anélkül semminek nem fog neki. Az viszont legalább eljutott szétcsúszott kis agyacskájáig, hogy a mai nap folyamán évnyitó meg –záró van, amin érdemes volna megmutatnia magát a népnek. Különben is, Keeffel megbeszélték, hogy este rendeznek egy süti evő versenyt, ami roppant jó mókának ígérkezik, úgyhogy nem kell kétszer mondani neki, hogy öltözzön már, mert elkésnek. Kirángatja Wowbagger szájából a szerelését - alig pár fognyom maradt csupán a citromsárga, csupa csoki, vagy inkább csupa csipke, térdig érő ruhán -, s már a padlón ücsörög, és a haját fonogatja, mikor legkedvesebb pajtása bejelenti a nagy hírt. Elhívta magával Lucát. Hogy mi? Egészen a bokájáig csúszik az álla meglepetésében, de csakhamar átvált ez az érzés sértettséggé. De hát… de hát… de hát megbeszélték, hogy ők ketten! Ketten! Ki ez a Luca? Karácsonykor is Czettneréknek írt Keith a vöröske helyett, és ezt a mai napig nem tudta feldolgozni aggyal. Most meg még ez is! Hogy merészeli szétpukkantani saját kis szivárványos világuk buborékát? Sértetten felpattan, és mutatóujjával rábök a fiúcskára.
-Tudod mit? Akkor… akkor…! – hirtelen nem is tudja, mit vágjon a másik fejéhez. – Akkor mostantól add inkább Lucának az áfonyás tekercseidet, mert én nem is szeretem! Ésésés… a Wowbaggeres képed nem is tettem ki otthon, mert... mert nem... nem is tetszett annyira! Különben pedig megbeszéltem valakivel, hogy ma fogócskázunk kint a kastély körül az évzáró helyett, csak elfelejtettem szólni, szóval mennem kell – szemrebbenés nélkül kamuzik össze mindent, majd fogja magát, lecsúszik a létrán, és búcsú nélkül elszalad.
Még mindig feldúltan trappol be a terembe, és majdnem kitöri a nyakát kezdésre. Kellett neki azt a piros, enyhén magas sarkú cipellőt felhúzni. Nevetni sem tud saját bénázásán, továbbrohan az eridonosok asztalához, és leveti magát a padra. Ismét úgy érzi, egy világ dőlt össze benne, Keith teljesen kiforgatja önmagából. Talán nem kéne őt úgy kezelnie, mintha a tulajdona volna. De hiszen a tulajdonát bárkivel szívesen megosztaná; ha úgy hozná a sors, mindenét örömmel ajándékozná el… érthetetlen. Nagyot fújtat, majd körbenéz a jelenlévőkön, és mosolyt erőltetve magára odainteget pár ismerős arcnak. Többek között Elenának, Eriknek és Ronaldnak. Ha beleszakad is, ma biztos rá sem fog nézni a Luca-Keef párosra. Már azon gondolkodik, mivel kéne inkább feldobni ezt a csodálatos mulatságot.

Aisha

Gyűlöl Keeffel rosszban lenni, nagyon kimerítő feladat lelkileg, hogy távol tartsa magát a sráctól. Pláne nem tud mit kezdeni azzal az érzéssel, amit úgy hívnak féltékenység, csak kis törpénk még nem tudta beazonosítani. Mázli, hogy szökő évente egyszer fordul elő a mostanihoz hasonló sértődés, s már meg is bánta, amit a fiúnak mondott. Hirtelen jó ötletnek tűnt visszaadni pajtásának, hadd legyen legalább annyira megbántva, mint Leonie, de már belátja, hogy butaság volt. Ha Keith megérkezik, odamegy hozzá, és töredelmesen bocsánatot kér - elmondja neki az igazat, hogy az otthoni szobája tele van a képeivel. Tulajdonképpen nem csak Wowbaggerét rakta ki, hanem egy csomó legálisan és illegálisan beszerzett Keef alkotást is.
Igen ám, de ekkor megjelenik az emlegetett úriember – nem túl nehéz észrevenni -, és ahelyett, hogy vöröskénkhez sétálna, egyenesen Lucához battyog. Leonie pedig tátott szájjal, a legkevésbé sem leplezve bámulja meg őket. Szent sárgarépa! Hiszen ez a lány nem is egy bányarém! Sőt, mintha már nem egyszer látta volna a folyosókon. De hát még csak egy bibircsókja sincsen! Ez nem igazságos! Óóó, most meg Keith-t ölelgeti! Vagy fordítva? Menten befordul az asztal alá… de hiszen neki milyen szép színe van, nem olyan hulla fehér, mintha Perwollal mosták volna ki – nem úgy, mint Leonie -, és a lábai sem úgy néznek ki, mint a gesztenyeállatkába dugott fogpiszkálók. Vége! Itt most biztosan vége a világnak! És hogy örülnek egymásnak! Haaa, hiszen az ott egy ajándék! Erősen megdörgöli a szemeit, hogy jól lát-e. Keith képes volt őt leváltani! Csak úgy! Ráadásul az orra előtt. Így megy ez? Reggel kipörgette a pajtáskeréken, hogy ki lesz ma a legjobb, és Lucát dobta a gép?
Mielőtt még tökéletesen elborulhatna az agya, és elkezdene itt helyben bőgni és hisztériázni, netán mészárolni, inkább elfordul az álompárostól, és az igazgatói beszédre kezd koncentrálni. Egy darabig figyeli, ahogy a Télapó kedves arccal bejelentgeti az éves eredményeket, de csakhamar elsuhan mellette valaki, aki jobban felkelti az érdeklődését. Legfőképpen azért, mert a hölgyemény a padlót közelítette meg ilyen sebességgel.
-Élsz még? – az este folyamán először derül fel az arca, miközben megfogja a lány karját, és elkezdi felfelé húzni, hogy talpra segítse őt. Az más kérdés, hogy még mindig a padon ül, így inkább a földön húzza végig a szerencsétlent, már csak egy kissé oda kéne koccantania a fejét a pad széléhez…
-Melyik ház pontszámaitól estél így hasra? – a dísztalárt ő is otthon hagyta, mint mindig, ráadásul sárgában van, mint egy valamire való banánember. Viszont most, hogy végre akadt társasága, biztosan nem fogja Aishát elengedni maga mellől. Vet még utolsó, sértett pillantást Keith-re, majd újból megszólal.
-Versenyzünk süti evésben? – már csak az hiányzik, hogy körberókázzanak itt mindenkit. Jó volna a buli…
-Jaaa, amúgy Leonie vagyok ám! - elkapja a másik kacsóját, és jól megrángatja.

Évbontó
Kifli

-Készíthetnénk neki csokis palacsintát. A múltkori már egészen jól sikerült, csak te nem láthattad, mert véletlenül leejtettem, és Wowbagger hatalmasat harapott belőlük, úgyhogy végül kénytelen voltam neki adni az egészet - ahogy leül az asztalhoz, virító dísztalárja alól kikandikál a felemás topánka. Egy fehér virágos és egy kék bárányfelhős. Egyformából mamuszt talált volna csak, de ragaszkodott az ünnepélyes megjelenéshez. Hiszen Keef is olyan urasra vette a figurát, muszáj volt hozzá illőn öltözködnie. A talár alatt sötétzöld, térdig érő harangszoknya, beletűrve pedig egy bővülő ujjú, lila csipkefelső lapul, köldökig lógó köves, tollas, fagyöngyös nyakláncokkal megspékelve.
-Mi lenne, ha karnevált rendeznénk Bogolyfalván? Hatalmas mézeskalácsbábuk vonulhatnának fel az utcákon, és táncolnánk meg énekelnénk, mindannyian beöltözhetnénk! - még nem vette észre, hogy megy az igazgatói beszéd. Hogyan is vette volna, mikor Keith-szel van elfoglalva! Elbűvölten figyeli hajának igazgatását, szemeit pedig szemérmesen lesüti a bizalmas gesztustól. Tuti bele fog dögleni abba a vad örömbe, amit afelett érez, hogy ez a fiúcska bizony az ő pajtása. És micsoda önuralomról tesz tanúbizonyságot, amiért nem rohangál üvöltözve fel-alá az asztalok között. Nem csoda hát, hogy a következő pillantásában, amivel az úrra tekint, a szemérem szemernyi szikrája sem található már meg. Beletöm a fejébe egy jó nagy adagnyi kekszet - hiszen egészen esélytelen, hogy a lepasszolt zacskó visszajusson hozzájuk-, majd teli szájjal vigyorog rá Kiflire, miközben automatikusan nekiáll tapsolni, merthogy az imént mindenki azt csinálta. Ő pedig csupán egy percnyi késésben van az eseményekhez képest.
-Serindem köffünk fogadáfogat! - nyammog lelkesen. Kezét az asztal alatt belecsúsztatja Kísz kacsójába, ráadásul mivel felé fordulva beszél hozzá, virgácsait is egy tökéletes gáncs kezdőpozíciójában tekeri a srác lábai köré. Csak hirtelen felállni ne kelljen.
-Arra, hogy kik kapják a díjakat! - Minden évben felsorolnak egy csomó dolgot: iskolaelső meg házak büszkeségei, hogy kik kapálnak a legszebben, kinek áll a házához legméltóbban a foga… ilyesmiket.
-Minden nyertes kör egy umm… - körbenéz a teremben. - Valami jutalommal jár. Szóval, ha nyerek, akkor ma óriástáncot fogunk előadni úgy, hogy a nyakadba veszel - izgatottságában rögtön elszáll a fantáziája.
-Aztán pedig elmegyünk egy sellőbálba! - sorolja az esti programokat elég halkan ahhoz, hogy kevésbé legyen zavaró a beszédet tartó igazgató bácsinak.

Zsülimüli

Szinte visszhangzik a folyosó a nagy csámcsogástól, amit hölgyünk lerendez, miközben Zsülimüli mellett ugrándozik végig a toronytól a nagyteremig. Szájában legalább három rágógumi van, egészen meghatározhatatlan ízekben. Közben persze nem felejt el beszélni sem, merthogy nőből van, mindenre képes egyszerre figyelni… oké, ez kamu, viszont felesleges dolgokról fecsegni azt bármilyen cselekvés közben tud. Bármilyen. Kísz is tanusíthatja.
-És apa azt mondta, hogy ez ilyen újrahasznosítható rágó. Mármint, kiveszed a szádból, és sosem szárad meg, mindig puha és újra rágható marad. Ez kicsit gusztustalan, nem? De végül is… csak nem akarja majd megrágcsálni, aki betéved reggelizni. Vagy mégis? Hoznunk kellett volna egy táblát is, hogy kiírjuk, egyszer már használtuk őket - természetesen este van, hiszen a legjobb mókákat ekkor lehet csak végrehajtani. Zsülimüli pedig a tökéletes társ, jobbat el sem tudna képzelni hozzá. Oké, Keefet, természetesen, de a fiúcska megint Nórival festeget. Ha nem tudná, hogy fiúk között nem lehet… ja, de! Hiszen tudja! Így kissé féltékeny is, ám szereti Brant, úgyhogy miatta nem nyafog pajtásának. Annyit.  
-Szerinted elég lesz ennyi, hogy mindent beborítsunk? - pislog a fiúcskára, majd a kisebb zsáknyi alapanyagra, amit természetesen rátukmált háztársára, hogy ő cipelje. Mert ugyan nem boszorkány, hogy meg tudná maga is oldani...
-Umm... végül is... ragasztó is van nálunk... Vagy csak a padokra rakjuk, hogy ne tudjanak majd felállni? De az sokkal mókásabb lenne, ha a padló és az asztalok is olyanok lennének, hogy mindenhova odaragadjanak, és ne tudjanak kijönni - már a képtől is kacarásznia kell, ahogy mindenki ott fog vergődni, mintha futóhomokba lépett volna. Az persze más kérdés, hogy fogalma sincs, mindezt hogyan lesznek képesek kivitelezni.
-Nadine szerint nem jó ötlet, és azt is mondta, hogy rosszul leszünk ennyi rágótól, de ő nap tudja, hogy egyszer két napig csámcsogtam egyen, és semmi bajom nem lett tőle! - meséli büszkén kihúzva magát pingvines mamuszában.
-És nézd, mekkora buborékot tudok belőle fújni! - nekiáll fújni, és arca előtt akkora zöld lufi kezd nőni, hogy egészen eltakarja a kilátást. Nem csoda, hogy már a második lépésénél majdnem hasra vágódik, és azt sem veszi észre, hogy elérték a nagyterem bejárati ajtaját, úgyhogy ha kedves játszópajtija nem lép valamit, fel fog rá kenődni, mint bogár a bukósisakra.

Zazi

hajzat

Zazival való utóbbi, hihetetlenül kalandos túrájuk óta kissé meg van zakkanva. Mármint érti ő, hogy minden mese ugyanazzal ér véget, miután a hercegnőt kimentik - hiszen ezt még a buták is tudják -, de ők éppenséggel Ariel és Bella. Vagy Hamupipőke és Csipkerózsika. Vagy Hapci és Kuka, ha a méreteiket és szellemi kapacitásukat nézzük. No, szóval értjük a lényeget, nemde? Nem volna pontos megfogalmazás a kerülés szó, de mindeddig úgy szaladt el a leányzó elől, mint mikor a kedves nagyija meglengette orra előtt a szőnyegklopfolót, hogy azzal fogja elnáspángolni.
Egészen máig remek taktikának bizonyult, de miután a hölgy berontott hozzá, hogy menni kell, Lencse rájött az igazságra: ha meg kell ingyom-bingyomozódni, akkor meg kell ingyom-bingyomozódni. Keef úgyis elmerült a festésben, még az sem tűnt fel neki, hogy Lencse eltört egy kis szobrocskát, így miután törpénk alig egy röpke óra alatt rasztásra sodorta a haját, majd még két óra alatt majdnem a teljes testét befestette mandalákkal, lerohant a nagyterem elé, ahova a találkát megbeszélték. Ja, igen, ruhát is húzott, de mivel annak kiválasztására nem maradt sok idő, nem vitte túlzásba. Szerencsére az ő szekrényükben elég bohém darabot találni.
-Gyere, hoztam neked ajándékot! - vagy magának. Attól függ, honnan nézzük, viszont érezte, hogy valamivel el kell kezdenie a ma estét, hogy ne csak hebegjen, mint egy tinilány a terhességi teszt felett.
-Dinnyés szörp, egyenesen a művésznegyedből. Csak neked hozattam - vigyorodik el, miközben kézen fogva Zazit elkezdi húzni valami kevésbé útban levő ülőalkalmatosság felé.
-Állítólag az összes dinnyés rágónál finomabb, amit valaha is kóstolhattál - maga elé húz két poharat, és löttyint egy keveset beléjük, majd az üveget, melyet eddig a ruhájával takargatott, kirakja az asztalra, az egyik poharat pedig háztársa elé tolja.
-Arra, hogy... meg erre is - emeli poharát több irányba, majd jóízűen elkortyolgatja a dinnyelevet, ami olyan finom, hogy a nyelve bukfencet vet tőle a szájában.