Záró/nyitó

Tolland az igazgató beszéde után fellélegzett. Hát vége...-gondolta. Egy korszak lezárult. Mindig furcsa volt az ilyen élményeket megélni. Jelen esetben a szó jó értelmében, hiszen elvileg ez az utolsó alkalom a kastélyban, amikor a legkisebbek közé tartozik. Jövőre már másodikos lesz! Bár csak találkozhatnék a jövőévi önmagammal... -ábrándozott. Gyakran merengett el azon milyen lesz majd később, és gyakran gondolt bele milyennek látja majd a jelenbeli magát később. Az idő az egyetlen dolog ami a muglik számára is olyan varázslatos és megfoghatatlan, mint a boszorkányok és varázslók számára...
Egyetlen dolgot sajnált, de azt nagyon. Fédra professzor-asszonyt, aki jövőre már nem tanítja majd. Nagyon fog neki hiányozni, hiszen ő volt a kedvenc tanára, és egyben a segítője is. A kedvenc professzorát és tantárgyát is elvesztette... Szerencsére elég jó passzban volt, és nem hagyta magát elsodródni a lemondó hangulattal. Belegondolt, hogy sok új lehetőséggel jár majd a következő év, amikkel ha él, kárpótolják majd az idei veszteségekért... Talán...
Ahogy körülnézett az asztalán nem látott ismerős arcokat. A Levitában épp elég ember tanul ahhoz, hogy ne ismerje őket. Egyébként is nagyon magába-forduló típus. Azért azon csodálkozott, hogy Alexet nem látja... Hátha csak nem vagyok elég figyelmes! - volt benne valami. Nagyon éhes volt. Egész nap az ünnepi vacsorára készítette gyomrát, ami nagyon lassan érkezett.
Közben figyelme megakadt a rellonosokon. Nem sikerült különösen jó kapcsolatot teremtenie velük az év folyamán, de véleménye szerint viszonylag így is rendben volt a viszonyuk. A navinesekkel és eridonosokkal annál kellemesebben töltötte az időt. Valahányszor megismerkedett valakivel az év folyamán, mindig megegyezte magának, hogy akármilyen kedves és színes karaktereket lát, nem véletlen tartozik a kékekhez. Háztársai nem várták el tőle, hogy energikusabb legyen, mint az jól esik neki.
Hiányoztak neki barátai. Várt rájuk.

Samu

Tolland úgy döntött az évben utoljára még körüljárja a kastélyt. Ilyenkor a szokásos technikát alkalmazta. Hagyta elveszíteni a fejét, és engedte lábainak, hogy vezessék, amerre jónak látják. Nem volt benne biztos, de titkon mindig úgy gondolta, ezt varázserejének egyik megnyilvánulása. Jelenleg túl nagy áhítattal gondolt arra, milyen fantasztikus dolog ez az állapot. A tudattalanság állapota. Csak olyankor tudott belé csöppenni, mikor nyugodt volt, és biztonságban érezte magát; mint most. Megérkezett a sors által kijelölt helyre: a bibircsókos banyák folyosójára. Persze ő még nem tudta, hogy hol van. Gyorsan körül pásztázta a helyiséget. Gondosan elrendezett páncélokat talált, és olyan festményeket melyeken nem voltak emberi alakok. Ez nagyon furcsa volt ebben a kastélyban. Tolland egyébként örült az újdonság élményének. Továbbá látott még egy kanapét. Nagyon kényelmesnek találta látszatra, és úgy döntött felfedezi kicsit közelebbről. Bátor hangulatában volt -talán az első teljesített év sikerei végett- és belevetődött az imént említett ülő-, fekvőalkalmatosságba. Nem lepődött volna meg, ha tüskék szúrták volna oldalba, vagy hirtelen kővé válik a pihenésre alkalmas bútor, de nem történt semmi. Illetve mégis. Tolland egészen beleolvadt a kanapéba. Úgy érezte, ha muszáj volna sem tudna felállni, annyira kényelmes volt.  Ezentúl itt fogok aludni éjszakánként. -gondolta. Pedig normális esetben sosem mondott volna ilyet, nagyon elégedett volt év közben szerzett szobatársával és barátjával Alexszel. Ez is hozzájárult a jó hangulatához. Egy igazi sikeres évet tudott maga mögött. Csak azt bánta, hogy nem hozott magával valami könyvet, sőt még varázspálcát sem... Jobb híján úgy döntött álomra hajtja a fejét. Becsukta szemeit és várta, hogy letelepedjen rajta az álom.

Samu

Tolland a biztonság édes érzésével feküdt a kanapéban, és a legváratlanabb pillanatban, mikor már a várt álom majdnem eljött, valaki a fülébe kiáltott. Hirtelen felpattant fekvő pozíciójából, és csak sokára vette észre ki támadt rá ezekben a nyugodt percekben. Egy szellem volt. Egyelőre nem ismert, de komoly fenntartásai voltak vele szemben. A szellemeket alapvetően a mugli öreg nénikhez hasonlította, akik a buszon olimpiai futók sebességével igyekeznek leülni, és nem foglalkoznak másokkal közben. A szellemek természetesen nem ülőhelyet, hanem életet kerestek, ami megtörheti az örökké valóság unalmát. Ezt bizonyos pontokon nehéz volt tolerálni. Akárcsak most. Talán le is szidta volna a szellemet, ha nem dobogott volna torkában a szíve, és a szellem nem nézett volna ki olyan visszataszítóan.
-Neked meg mi bajod? - kérdezte Tolland olyan hangon, hogy még ő maga is meglepődött. Ritkán fordult elő, hogy kikelt magából. Valószínűleg bocsánatot kért volna, ha nem érezte volna magát továbbra is sértettnek. Kérdő tekintettel meredt a szellemre, persze közben nem akart fölényesen viselkedni. Tudta a helyét és a korát is. Tisztelte a holtakat, csak most haragudnia kellett kicsit.
Visszahüppent a kényelmes kanapéba, és várta a választ. Kis idő elteltével azonban előtört belőle önmaga:
-Ne haragudj, ha bunkó voltam, de a szívbajt hoztad rám. -vallotta meg a szellemnek, aki valószínűleg jó érzéssel fogadta a hírt, miszerint sikerrel járt a terve. Hiszen mi mást akarhatott volna? Segítségre szorult?
A falon az egyik képen, egy banya haladt át közben. A korábban mély és barátságos szoba, most furcsa volt és Tolland libabőrös lett egy pillanatra.

Samu

Ez a szellem a megszokottnál is jóval betegebb. Tolland mindig rossz néven vette az ilyen jellegű beszédet. Egyébként is szánalmasnak találta a figurát. Úgy döntött visszatér a szobájába és otthagyja ezt a bugyuta szellemet, de aztán elhatározta magát: ezúttal ő lesz a győztes.
Visszafeküdt a kanapéba, és befogta füleit. Kellemetlenül érezte volna magát, ha valaki látta volna ebben a pozícióban, tehetetlenül; de ez a valaki csak egy szellem volt, és a fiú így nem aggódott különösebben.
-Nyugodtan elmehetsz, nem érdekelsz tovább.- vetette oda a "barátságos" figurának naivan. Sejtette, hogy sikertelen lesz a próbálkozás, de ha meg sem próbálta volna...
Közben látta a falon leskelődő kárörvendő boszorkány alakját. Úgy érezte alul maradt az idegesítő varázslényekkel szemben. Most már a szemét is becsukta. Nem akarta látni a vele játszadozó lidérceket. Megpróbálta kizárni őket, mint mikor a muglik között élt. Azonban jelentős különbség volt a két eset között. Jelenleg a félelmei valóságosak, és nem is félelmek igazán. Tulajdonképen az egyszerű valóság vette körül. Ilyenkor nehezen viselte, hogy a varázslóvilág tagja...

Samu

Tollanndot egészen megnyugtatta az a kis csönd amit a szellem hagyott neki, aztán ismét elkezdett kiabálni. Elege volt. Minden lehetősége megvolt, hogy jól érezze magát erre idejön valami szellem, aki a tisztességes társalgáshoz látszólag kicsit sem ért. Tolland felült addigi helyzetéből. Komolyan a szellem szemeibe nézett.
- Légy szíves hagyd abba amit csinálsz! - szólította fel tárgyilagosan partnerét.
Közben a boszorkány csodálkozva nézte a jelenetet.
-Te meg ott a falon, tényleg menj a pokolba! -kiáltott oda a banyának. A szellemnél is jobban idegesítette az a fura csendes csúnya alak.
-Nem tudod ki az a nő ott a festményeken? Mindjárt megőrülök, annyira bosszant... - jegyezte meg a szellemnek. Aztán mivel tényleg nagyon elege volt. Háttal ismét a kanapéra feküdt és meredt tekintettel a plafonra bámult. Meggyötörtnek érezte magát, és megalázottan. Nem tudta mit keresett még a varázslények között. A szobájába vágyott, de úgy érezte még lesz valami folytatása az eddigi jeleneteknek. Nem tudta elképzelni, hogy ez a fura helyzet még vég-nélküli is legyen.
Feltette magának a kérdést, hova fokozódhatnak az események. Egy pillanatra oldalra tekintett, és meglátta a páncélokat. Elképzelte amint megmozdulnak és bekerítik őt a kanapénál. A szellem valószínűleg ujjongnak egy ilyen helyzetben, a banya meg mosolyogva leskelődne továbbra is.
Ezt a fantáziálást inkább abbahagyta, nem akarta tovább rontani az amúgy sem rózsás helyzetet. Hajlamos volt nagyon durva hangulatingadozásokra.

A szellem távozta után.

Ez a szerencsétlen még a professzorokat sem hagyja békén. Persze nyilván csak a hátuk mögött. Undorító ahogy viselkedik... -gondolta a fiú.
A szellem akárhogy szerette volna, nem hagyta békén továbbra sem. Búcsúzóul még egy virágcserepet is a fejére ejtett, majd távozott. A banya a falon minden esetre továbbra is maradt, és kinevette a fiút. Tolland nagyot sóhajtott, és végső soron örült. Elvégre elment az a borzalmas alak, nem zavarta tovább. Lesöpörte fejéről a földet, és nem foglalkozva a maradékkal ami esetleg a hajában maradhatott ismét kényelembe helyezte magát. Úgy gondolta mindegy mikor mossa meg a haját, előbb utóbb úgyis megfogja. Így nem hagyhatja. Viszont ha már így járt, nem hagyja elrontani az utolsó sétáját a tanévben a kastély körül. Kényelembe helyezte magát, és elkezdte felidézni az éves eseményeket. A rétet, a korcsolyapályát, az erkélyt, a konyhát, az Azerothot és a további helyeket... Ahogy gondolkodott, elérkezett a sokat várt álom. Álmában már otthon járt, mugli környezetben. A lelke mélyén már igényelte is az otthon melegét. A kastély eltudta vele feledtetni, de csak felületesen. Korábban álmaiban sem járt haza, az utóbbi időben viszont már többször is. Hiába, nem tudta elfelejteni honnan jött. Egyébként nem s akarta. Örült, hogy otthon lehet, és elégedetten álmodott tovább...

Emily K. Crusader

Tollandot az a rossz szokás jellemzi, hogy képes egyszerre 20 könyv fölött trónolni, és ahelyett, hogy visszavinné amit már elolvasott inkább magánál tartja. Ezáltal igen szélesműveltségűnek tűnhet, ha valaki belép szobájába és a polcára szegezi tekintetét. Az igazság az, hogy nem panaszkodhatott jártasságaira, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nagy egészhez képest semmivel sem tud többet azoknál az embereknél sem, akik még könyvet sem láttak életük során. Mindennapi teendői közé tartozott, hogy valami új ismeret után kutatott. Az elmúlt időszakban 42 könyv gyűlt össze nála. Korábban is szükségét érezte annak, hogy visszaszolgáltassa őket, ezúttal sikerült erőt vennie magán. Vingardium leviosa! -szólította meg a könyvkupacot, ami a levegőbe repült. A könnyebb varázslatokat már egészen jól tudta használni a fiú, ugyan csak a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően. A tehetségesebb mágusok többnyire megtudják tanulni az egyszerűbb bűbájokat, varázslatokat, átváltoztatásokat zsigerből, mindennemű gyakorlás nélkül. Tolland nem volt birtokában ennek a képességnek. A gyakorlati mágiában nem voltak komoly sikerei. A maga előtt irányított könyvrakás ékes bizonyítéka volt ennek; mindig is az elméleti tudásával tűnt ki a többiek közül, hiszen az elméletet csak tanulással lehet elsajátítani.
Megérkezett, pontosabban megérkeztek a könyvtárba a könyvekkel.
-Szükséges visszavinnem őket a helyükre? - kérdezte a könyvtárost, akiről nem tudta eldönteni életben van-e még testhelyzetéből adódóan: szinte csukott szemmel nézett a kezében tartott könyv irányába, elnyúlva karosszékében. A kérdés hallatán sóhajtott egyet, majd kisebb morgolódás után útjára engedte Tollandot.
Micsoda egy faragatlan... -mérgelődött magában, de igyekezett csillapítani indulatait... Ugyanakkor jót tett volna neki egy kis kiabálás. Ha nem is a könyvtárossal szemben, hanem úgy egyébként.
Dühében egy polccal tovább ment, mint egyébként szokott. Az eddig feltérképezetlen nyelvi részleghez ért. Leemelt egy kék, hínárborítású könyvet ami az A sellő hangtan címet viselte. Felkeltette érdeklődését, és belelapozott. Rendkívül bonyolultnak találta az ábrákat, amik a sellők nyelvét igyekezett megmagyarázni az egyszerű embernek. Ez persze inkább inspirálta, mint elrettentette. Számára ez kalandot jelentett. Azon kívül, a sellők nem írnak, így új írásrendszert sem kell megtanulnia, ha ennek a nyelvnek szenteli az elkövetkező pár hetet.
Visszaindult a "kedves" könyvtároshoz, de időközben elragadta a hév: leült egy fotelbe, és fellapozta a könyvet. Neki fogott a tanulásnak.

Emily

Tolland valami szokatlant érzett a könyv olvasása során. A sellőnyelv merőben hasonlított a magyarhoz. Többnyire a hangsúlyokon dőlt el mit is mondanak, és a hangleejtésen. E kettő pedig elég sokrétű nyelvünkben, így nem okoz különösebb nehézséget ezek berögzítése. Egy affektáló angolnak mondjuk sokkal nehezebb dolga volna... A következő oldalon már nem a hanghordozás volt a téma. Elkezdődött a társalgási rész, és a nyelvtan. Lendületet vett és neki fogott... volna...
-Ó, szia! Nem zavarsz - válaszolt a lánynak ösztönösen, ahogyan ilyenkor szokás. Voltaképpen teljesen megzavarta őt cselekvésében, így az előbbi "nem zavarsz"-szal nem mondott igazat. Ugyanakkor csak akkor vette észre, hogy már másfél órája tanulmányozta a sellőnyelvet. Nagyon elrepült az idő.
-Épp ellenkezőleg, pont pihenni készültem. - folytatta kis szünet végeztével.
Sosem volt erőssége a kommunikáció, azonban a lány aki nemrég kimentette a fanatikus munkából viszonylag jó beszélgetőpartnernek látszott.
-Téged mi szél hozott ide? Valami könyvért jöttél? Ha igen, tudok segíteni. Persze a könyvtárostól is kérhetsz útbaigazítást, de szerintem velem jobban jársz. -és milyen igazat mondott. Tolland az elmúlt időszakban egészen feltérképezte már a könyvtárat. Még mindig vannak számára ismeretlen részek, de amelyeket volt ideje felfedezni azokat úgy ismeri már, mint a tenyerét.
Ugyan a lány nem is mondott semmit, a fiú máris lelkesedett: segítséget nyújthat, abban amiben igazán jó. Aztán ismét lehiggadt és türelmesen várt. Nem akart tolakodónak tűnni. Valójában nem is volt az.
-Juj, ne haragudj! Majd elfelejtettem: Tolland Clotannak hívnak, másodikos levitás vagyok! - mutatkozott be szívélyesen, és kezet nyújtott.
Sosem tudta biztosan, mi a helyes egy nővel szemben. Kezet fogni? Jobb híján megteszi!

Emily

A lány szimpatikus volt továbbra is. Még mielőtt megmondta, hogy eridonos, már előtte rájött. Valahogy a pirosak mindig aktív partnerek egy jó kis beszélgetéshez, vagy bárminemű kalandhoz. Egy zölddel valószínűleg veszekedésbe kezdett volna, a sárgákkal már elvesztek volna valami részletben, a saját háztársaival pedig eleinte sosem tudott felszabadultan beszélgetni. Velük mindig felkell törni a jéghegyet először. A kézfogást is viszonozta, nem sértődött meg miatta. Na, hála az égnek! A lány folytatta a könyvek pakolását. Közben Tolland belepillantott a nyelvtani részbe, ami szintén a magyar nyelvhez volt hasonlatos, nehézségében. Ha nem fáradt volna el valószínűleg könnyedén megértette volna ,viszont így inkább becsukta a könyvet. Majd holnap.
Az eddig hibátlanul tájékozódó lány segítséget kért. Tolland felpattant foteléből, megvizsgálta a könyvet, ami valóban a bűbájtan részlegről származott.
-Gyere, mutatom! - hívta a lányt. Áthaladtak egy polcsoron, megkerülve azt pedig megálltak. - Itt tárolják őket! A mágiatörténet-polccal szemben. -azzal visszarakta a könyvet, az ABC-sorrend szerinti helyére.
Tolland mindig szeretett érdeklődő fiatalabbakkal beszélni. Erre nem volt sokszor lehetősége, hiszen ő maga is csak másodikos volt. Amikor mégis sikerült valakit találnia, igyekezett segíteni őt. Ez néha igen rosszul sült el. Előfordult már vele a mugli világban, hogy valaki olyan lógott a nyakán hosszú órákon keresztül, akinek semmi közös témája nem volt vele. A Bagolykőben hál' Istennek ilyen még nem történt.
-Na és, hogy tetszik a Bagolykő? Sikerült beilleszkedned? - kérdezte elég lényegre törően. Közben elkezdett sétálni, de csak óvatosan. Nem szeretett volna ismét valami "kihagyhatatlan" könyvet találni. A második éfolyam sokkal nehezebb volt, mint az elsős, nem szeretett volna magának rosszat.

Emily

A könyvtárat bejárták. A könyveket a helyükre vitték. Emily leült egy fotelbe, Tolland pedig vele szemben egy másikra. Közben elmesélte neki a lány, mit szól az új világhoz.
-Én is mugli családból származom. Illetve... a szüleim varázslók, de mugli körülmények között élünk otthon, mert ők valahogy jobban vonzódnak az "igazi" világhoz, ahogy ők mondják. -ezt még nem sok mindenkinek mesélte el a fiú, valahogy most mégis úgy érezte megteheti. Emily következő mondatára, miszerint a szellemektől még mindig herótja van nem válaszolt viszont. A beismerés, hogy ő sem barátkozott meg velük kicsivel fájdalmasabb, mint a lezártnak remélt múlt.
Ugyan nem is sok szellemet ismert Tolland... Tulajdonképpen csak egyet; de azt nagyon nem kellett volna megismernie! Samunak hívják, és nagyon goromba... Még az előző tanévben "tett neki keresztbe". A kastély többi lakójával nem volt egyébként baja...
-Hú... Hogy én megszoktam-e? Nos... Azt hiszem nem is fogom egy darabig. Persze sok szempontból kiismertem már ezt a helyet, de minél többet tud meg az ember, annál több mindennek a hiányát is megérzi. Legalább is nálam biztosan így van. - kezdete ezzel az önmagában sem rövid gondolattal a válaszát. - Egyébként nagyon szeretem. Azért nem sikerült még megismernem, mert óriási szabadságot jelent nekem itt lenni. A szabályok egyébként nem betarthatatlanok szerintem. Illetve... Én még csak egyszer szegtem meg, és akkor sem lett komolyabb következménye. Véletlen lementem a konyhába takarodó után. Igaz egy prefektus észre vett, de csak azért mert ő is arra járt "véletlen". Mivel együtt szegtük meg a szabályt, ezért nem lett belőle gond.
Idézte fel az élményt. A prefektus egyébként egy rellonos lány volt, aki egy idő után ellenszenvesnek bizonyult. Ugyan sosem adta tudtára a zöldeknek velük szemben állított fenntartásait, valószínűleg érezhették rajta, mert sosem titkolták érzéseiket vele szemben.
-Miért kérded? Csak nem szeretnél megszegni valami szabályt? - kérdezte komolytalanul-mosolyogva Tolland.