Lexine Westbrook
INAKTÍV
pandicorn
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
|
< Karsa > Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Pedig korán lefeküdtem, direkt, hogy holnap majd emberi időben kelek, de úgy tűnik a szervezetem szánt szándékkal nem hajt fejet az akaratom előtt, bár ezen mostanában egyáltalán nem kellene meglepődnöm. Ahogy az sem meglepő, hogy a következő fal felé fordulásnál a hasam fájdalmas kordul fel. Állandóan éhes vagyok, szinte mindig ennék, így szokott a közelben lenni valamiféle élelem, amivel legalább reggelig kihúzom. Morogván esek neki tenyérrel az éjjeli szekrénynek, csapkodom, mert haragszom a világra, haragszom az éhségre és haragszom arra is, aki eltüntette a gumicukromat - még akkor is, ha ez a valaki én voltam -. Ez persze azt jelentette, hogy fel kell kelnem éjnek idején enni, amiből pedig az következik, hogy utána nem fogok tudni aludni. Megfontolandó. Ha nem eszek, akkor sem fogok tudni aludni a korgástól, ráadásul éheztetni magamat szigorúan tilos, ezt már elmondatták velem milliószor. Nincs más feladatom hátra, mint lerúgni magamról a takarót, belebújni a papucsba és pizsamában elindulni a konyhába valami élelem után. Nem vagyok szívbajos, amúgy is trikóban és melegítő shortban alszom, de ha a nyuszikás pizsim lenne rajtam se érdekelne, nekem most kaja kell. Csak tudnám, miért végződik miden este így? Bármennyit eszek vacsorára, éjszakára már olyan vagyok, mint akit napokig éheztettek. Ráérős léptekkel szelem át a folyosókat, csak úgy megszokásból jobbra-balra tekingetek, majd mikor megérkezek, stílusosan, két kézzel lököm be a konyha ajtaját és élvezettel hallgatom, ahogy hangos csattanással nekilökődik a falnak. Már indulnék egyenesen kaját csinálni magamnak, mivel tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor itt egy lélek annyi sincs, amikor elkapok egy fura, ám roppant hangos követelést. A tenyereimet a füleimre szorítva nézek rá a gyerekre, kitalálva melyik gyogyóból szabadult, majd lassan leengedem a kezeimet és grimaszolva nézek rá. - Kapsz kávét, ha nem ordibálsz.
Felvonom a szemöldököm, épp csak egy pillanatra, gondolván ne vigyük túlzásba, majd otthonosan elindulok a már lefőzött kávé felé, a kotyogósban van, nem nagy tudomány megtalálni, vagy legalábbis nekem nem az, másnak ezek szerint igen. Fogok egy bögrét, kitöltöm bele a kávét, lerakom az asztalra, teszek mellé neki tejszínt és cukrot, majd hátat fordítok, hogy végre a szendvicsemnek szentelhessem minden figyelmemet.
|
|
|
|
|
Karsa B. Bálint
INAKTÍV
Önmaga legnagyobb paródiája, egy bögre kávéval.
RPG hsz: 48
Összes hsz: 140
|
Westbrook.A konyha az valamilyen labirintus; nem olyan, hogy eltévedsz benne és csak nagy nehézségek árán találsz ki, hanem agyi-labirintus. Ott állsz benne, csinálsz valamit, de hirtelen agyilag, a tudatod beleképzel egy másik helyszínre, helyzetbe téged, s onnantól kezdve el vagy veszve, egyszerűen fogalmad sem lesz, hogy mi zajlik a valóságban, a konyhában. Csinálod amit csinálsz, de agyilag nem azt látod, amit csinálsz. A konyha egy hallucinációs központ, csupán erre túl veszélyes rájönni, s ha rájönnének, bezáratnák. Akik pedig ezt hangosan ki is mondják, azok meg szép sárga csekkel, mennek is a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Bár az én apám már nem fizetne; nem mintha megengedhetnénk magunknak ezt a luxust, nem is értem akkor ez hogy sikerült, jó a nagyapám talán, de hát na, tuti bankrablás van itt a háttérben, és ha tényleg, akkor az apám hirtelen a kispontból elkezdene közepes ponttá nőni a szemembe. Jó-jó, ennek kevés esélye van, még a kevesebbnél is kevesebb, körülbelül annyi, hogy a következő öt percben besétál ezen az ajtón Marilyn Monroe és Jim Morrison kézen fogva. - Ordibálás nélkül nincs tökéletes kávé. Különben is, az ordibálás egészséges, a koffein pedig szükséglet - jön ki a mély bariton a számon, amire én csodálkozom a legjobban, s ennek hatására felnézek az ajtó irányába és jé, egy ember, jé egy azt hiszem mestertanonc, mintha. Bár jelenleg azt sem tudom már ki diák és ki nem, annyira össze van kuszálódva itt minden; és még a házam sincsen már meg! Na jó, ezt a hozzátoldást csak szemétség lett volna kihagyni, mire most Dr. Nádori Pál azt mondaná, hogy függő kényszerbeteg, Karsa. S mint a kényszerbetegek általában, ön sem fog tudni ebből kigyógyulni, hacsak nem ás le jó mélyen önmagában. Ne legyen bőr, csak csont! S csodálkoznak az emberek, a szüleim, oké ők annyira nem is, szóval csodálkoztak valakik, hogy elszöktem erről a helyről? Az orvosok nyírnak ki téged, nem te saját magadat. - Á, ez fehér cukor... hol lehet a barna?! - hogy mondod? Ez sem túl férfias? A francba. A bögre a pulton, én meg őrült módjára elkezdek mindent pakolgatni a barna cukor után, és nem azért iszom csak barnával, mert rasszista vagyok és csak a földön bírom a fehéreket, amúgy meg mindig színeset fogyasztok, hogy hamar elfogyjon. Ez nincs így, egyszerűen csak egészséges életmódot folytatok. Igen, egészségeset. Igen, én. S jó, akkor most valami férfiasat; eléggé macsó vagyok így a cukor után kutatva, mint valami Sherlock Pitt, akinek a beceneve csak Bruce. - Megvan! Ez az! Mindenfajta káromkodás Jahvéja, köszönöm néked! - három napja tök átlagos vagyok, tiszta, mint a hó, amikor télen leesik az égből a földre, és ilyenkor mindent kimondok lelkesen, már-már boldogan, és kedvesen? Nem, szerencsére a mély bariton még ilyenkor sem képes kedvesnek tűnni, inkább szarkasztikusan vagy cinikusan vagy...vagy ja, hasonlóan. Visszafordulok, a kávét beleöntöm először a bögrébe, aztán a barnaság, majd már a kezembe is van. Kortyolás, kortyolás, finomnak mondható, bár igazából sose ittam cukorral a kávét. - Az a szendvics milyen? - ezt kapd ki, beszélgetni akarok. Ez már egy súlyos betegség közepe.
|
|
|
|
|
Lexine Westbrook
INAKTÍV
pandicorn
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
|
< Karsa > Nagy átéléssel kezdek bele a szendvicsek elkészítéséhez. Hirtelen azt sem tudom, milyen ízű legyen. Talán mindenből tennem kellene belőle kicsit, így megoldódna az ízvilág problémája is, na meg ezt biztosan nem vinné el senki és tényleg mind csak az enyém lehetne, nem úgy, mint az éjjelin lévő gumicukorral. Nagy szívfájdalmam ha nem tudom befejezni a megkezdett édességemet és bár biztos én ettem meg, teljes vállszélesésléggel állítom az ellenkezőjét. - Örülök, viszont a fülem épsége meg nekem fontos.
Igazán érdekes megközelítés, egy pillanatra még szeretném is komolyan venni, mert hát ez milyen jó kifogás és tök jól hangzik, de éjszaka van én pedig szenvedek az álmatlanságtól és a legutolsó amit hallani szeretnél az, hogy valaki kávéért ordibál. - Próbáld meg a felső fiókban.
Mutogatok, bár fogalmam sincs, van-e barna cukor, soha nem próbáltam. Én a cukrot mindig a gyerek által vágyott formában eszem, ízesítésre már kevésbé használom, bár fogalmam sincs, miért van ez így. A lényeg, hogy a srácnak már van cukra és kávéja, az én szendvicseim viszont még mindig nem állnak sehogy, a gyomrom korgása viszont ettől még nagyon is jelenlévő probléma. Gyakorlott mozdulattal vágom kettő a zsömléket, ügyelve arra, hogy ne vágjam el a kezemet, majd a vaj után nyúlok, és nem ártana bele valami lekvár, vagy felvágott, esetleg mindkettő? Máris eljátszom az áfonyás sonkás szendvics gondolatával és mivel nem tűnik annyira gusztustalan se első, se második hallása, eltökélt szándékom meg is valósítani a vágyaimat. A probléma csak azzal van, hogy nem találom a lekvárt. Pedig mintha azt láttam volna, hogy a manók ideszokták pakolni. - Áfonya-lekváros, sonkás, kérsz?
Ki is megy a fejemből, hogy talán néhány embernek ez kevésbé lehet a tetszésére mint nekem és a legnagyobb nyugalommal félvállról válaszolok az ismeretlennek.
|
|
|
|
|
Karsa B. Bálint
INAKTÍV
Önmaga legnagyobb paródiája, egy bögre kávéval.
RPG hsz: 48
Összes hsz: 140
|
Westbrook.Eléggé mókás, ahogy már-már tudat alatt úgy viselkedem, mintha ez az egész helyzet maga lenne a normalitás. Beszélek, válaszol, megtalálom az addig alig használt cukrokat, kávézom hajnalban, és beszélek. S normálisnak gondolom az egészet. Dr.Nádori Pál most azt mondaná, hogy csak be akarja csapni magát Karsa, hogy azt hiszi normális, pedig csak önmaga jelenlegi énjétől menekül. Nem merne most egy tükörbe sem belenézni, mert retteg attól, hogy egy idegent látna maga helyett. Ahhoz képest, hogy nem hallom a hangját, a mondatai visszhangoznak a fejemben az én hangomon. Oké, a koffein tényleg tökéletes ötlet volt. - Szerinted van itt valahol egy tükör? - s ahogy ráeszmélek, hogy kimondtam, már folytatom is, ami eléggé botrányos; folytatok valamit, hogy megmagyarázzam? Tejószagú. - Na nem megnézni akarom magamat, mekkora kúlmájerpopcsávóvagyok, hanem inkább csak a kíváncsiságom hajt valami felettébb őrültség miatt. Tudtad hogy, amikor az ember tök normálisan viselkedik, belül valami mégis azt mondja neki, hogy menekül a saját képétől is? Meglehetősen röhejes feltevés, hogy a tükörképünk megoldás lehet mindenre - a mély bariton csak szárnyal és szárnyal, a szünetekben vagy a befejezés után pedig a baritonhoz tartozó test a kávét kortyolja. Lehet kicsit... nem is tudom. - Egy áfonyás-lekváros jöhet. Előtted a lekvár, a legfölső polcon. Mustárt kérsz hozzá? - és már a mögöttem lévő tárolóhoz is lépek, hogy elővegyem az emlegetett isteni ízt, természetesen a bögrével a kezemben, ami szerencsésen... a kezemben is maradt. A másikban pedig a mustár, hogy aztán visszafordulva letegyem az asztalra, amin a mestertanonc, nem érdekel, mától nekem már csak A Mestertanonc lesz, szóval az asztalra rakom a cuccot, amin a mestertanonc éppen nagy gonddal rakja össze a szendvicseit. Éhes lehet. - Á! Egy spagettis-nutellás palacsinta? - csóró egyetemistaként ilyeneket ettem Pesten. Zseniális dolgok ezek, ha kilépsz a komfortzónádból.
|
|
|
|
|
Lexine Westbrook
INAKTÍV
pandicorn
RPG hsz: 152
Összes hsz: 2037
|
< Karsa > Igyekeztem ignorálni a srácok és teljességgel átadni magamat a szendvicskészítés katarzis közeli élményének, de nem volt egyszerű csak úgy figyelmen kívül hagyni, mivel elég hangos volt én meg, nos én csöndben voltam. Nem kenyerem a felesleges beszélgetés, pláne nem idegenekkel, amúgy sem vagyok az a barátkozós fajta. Ennek a tetejébe jön a nyűgösség és az éhség, amitől csak még antiszociálisabb leszek. - Keress valami tükröződő felületet, mondjuk egy kanalat.
Még szerencse, hogy háttal állok neki, így nem láthatta az arcomra kiülő fintort, bezzeg a hangom, a hangom igencsak gúnyos volt, bár nem ő tehetett róla, hogy nem voltam épp a helyzet magaslatán, de ha nem járna a szája, akkor el lehetne kerülni az ilyen felettébb kínos eseteket. - Nagyon vicces.
Morgom az orrom alatt, bár úgy érzem, ő remekül szórakozik rajtam, ráadásul ki is gúnyol, de rólam az ilyesmi szimplán lepereg, ettől függetlenül valahogy mégis irritál a jelenléte. Talán túl sok időt töltöttem Olivér társaságéban és én is antiszociális lettem? Remélem, hogy csak bal lábbal keltem ki az ágyból és semmi komoly bajom nincs, máskülönben orvoshoz kellene fordulnom. Lábujjhegyen állva pipiskedem, hogy elérjem a lekvárt, majd mikor megvan, nem sajnálom a szendvicsemre az adagot. A miheztartás végett csapok rá két-két szelet sonkát és kész is van a kései vacsora, vagy a korai reggeli? Már magam sem tudom eldönteni, fogalmam sincs mennyi az idő, mindig is borzalmas volt az időérzékem. - Lennél szíves nem szórakozni az étkezési szokásaimon? Én is tudom, hogy undorító de jelenleg nem tudok vele mit csinálni.
Nem háborodok fel, annyit nem ér, pusztán elkészítem az ő szendvicsét is, ráteszem egy tányérra és levágom elé. - Egészségedre.
Nem vagyok csicska, igaz, hogy felajánlottam, hogy elkészítem neki, de akkor legalább az lenne a minimum, hogy nem az én káromra szórakozik. Elnyúlok a saját tányéromért, majd az asztalhoz érve leülök az egyik székre és jóízűen nekiállok a kajálásnak.
|
|
|
|
|
Végardó Erik
INAKTÍV
RPG hsz: 180
Összes hsz: 598
|
Rellonos - ismételte magában Erik. Eddig nem sok jót hallott a zöldek házáról. Saját maga ugyan nem keveredett csetepatéba velük, de már hallotta hangos-haragos megjegyzéseiket a folyosókon és tantermekben, ilyenkor a körülötte állók mormogására is figyelmes lett: "rellonos". A vele szemben álló nem tűnt se barátságtalannak, se csípősnek. A következő megállapítását pedig Erik is könnyen megértette. A faluban, ahonnan jött, kirekesztették a mugli világot és mindenkit, akinek köze volt hozzá. Valami efféle zárkózottság jellemezhette a sárkány címereseket is.
- Akkor nem érdemes a rellonosokkal barátkozni? - kérdezte meghökkenve Erik. Nem tudta, ő vajon jó emberismerő-e. Sosem gondolkodott ezen. Eztán döbbent rá, hogy tán nem a legjobb embernek tette fel a kérdést. Megpróbált hát szépíteni rajta. - Hiszen te sem tűnsz gonoszkodónak.
Talán csak később illeszkednek be az új rellonosok - jutott a fiú eszébe, de ezt nem akarta megosztani a másikkal, nehogy megbántsa, és különben is, mit tudott ő az itteni szokásokról?
A Rellon ház színösszeállításának megjegyzésére egy a korábbinál egészségesebb és vidámabb mosoly kerül Erik arcára is. A zöld tényleg megnyugtató.
Melodyt érdekelte a saláta, hát Erik leszedte kiválasztott paradicsomainak a szárát, és elkezdte szeletelni azokat. Kicsit csúszott a kés, és vigyáznia kellett, hogy ne nyomja össze a félbe vágott bogyókat, de egészen jól boldogult a feladattal. Ezt talán még gyakorolnia kell majd, hogy ne csúszkáljon össze vissza a keze alatt a munkaanyag.
Készen lettek a paradicsomok, Erik szemöldökráncolva pislogott a táljába. Elég szegényes összetétel egy salátához. Kapóra jött a lány ajánlkozása.
- Szerinted mi kell még bele? - kérdezte, és Melody felé nyújtotta a tálat. Próbálta visszaidézni, milyen salátákat evett valaha, de ettől sem támadt ötlete.
- Eddig zöld és piros! - ismerte fel mosolyogva, ahogy a félkész ételt szemlélte.
|
|
|
|
|
Melody Clarwell
INAKTÍV
RPG hsz: 51
Összes hsz: 69
|
ErikNem tudom mit gondol rólam vagy a házamról, de nem hiszem, hogy ez számítana. A kérdése hirtelen ér és nem igazán tudom mit mondjak, de megtartom a semleges arckifejezést. - Azért mondtam, hogy legyél jó emberismerő hozzá, mert vannak egész kedvesek köztük, de azért vannak akik gonoszkodnak vagy kihasználnak. De csak ha nem vagy elég erős jellem.-fejtem ki egy kicsit. Nem érzem, hogy ez mennyire fejezi ki a valóságot, de valami hasonlóról van szó. - Köszönöm, ha így gondolod. Én sem vagyok szent a céljaimért sok rosszat tettem, de nem kegyetlenkedek szórakozásból. Próbálok a mindennapokban azért barátságos lenni.-mondom neki. Ez még így sem fedi a valóságot, ugyanis én bárkin átgázolok, ha éppen az kell, de ezt nem muszáj mindenkinek tudni. Ezért érzem kicsit álszentnek a szavaim, de ez vagyok én. Eriket még ezzel együtt is sokkal inkább a bizalmamba fogadtam mint itt bárkit. Ahogy visszatér a salátakészítéshez figyelem egy kicsit. Nem tűnik gyakorlottnak, de én főleg nem szólhatok semmit. - Őszintén szólva nem igazán az én terepem, de gondolom valami öntet kell rá vagy saláta, sajt, sonka. Nem mind együtt csak tippek. Nagyon ritkán csináltam bármi ételt főleg varázslat nélkül.-igazából nem is szerettem volna, de ezt nem teszem hozzá. Amikor megjegyzi, hogy zöld és piros a saláta eddig én is elmosolyodom. Úgy látszik ez nekünk készült!
|
|
|
|
|
Végardó Erik
INAKTÍV
RPG hsz: 180
Összes hsz: 598
|
- Ühüm - hümmög Erik a hallottakra. Hogy mennyire "erős jellem"? Erről sem tud sokat, és nem is tudja, hogyan kéne letesztelnie. Végül úgy dönt, egyszeerűbb, ha óvakodik a rellonosoktól, ha pedig egynek a társaságába csöppen - mint most -, hát lesz, ami lesz.
Kezd eltájolódni a humán lélektan útvesztőjében, így örül, hogy végre olyan egyszerű téma merül fel, amiben maga is könnyen ellavírozik. Étel.
- Sajt és sonka? - ismétli Erik. A salátába? Hát, mi bajuk lehet - dönt végül, és Melodyt szemmel tartva (nem tudván, illik-e csak úgy lelécelni a beszélgetés közepén) a hűtőhöz sétál. Kiveszi a sajtot és a sonkát, salátát viszont nem talál. Egy palacknyi mustárral is találkozik, azt is előveszi, hátha megfelel az öntet kitételeinek.
Próbálja két kezével felmarkolni az összes szerzeményt, és leönti őket Melody elé az asztalra.
- Én szeletelek! - jelenti ki miközben felállítja a mustárt, ami elég gyerekesnek hathat (mármint a kijelentés), hiszen a lány nem tudja, hogy fontos munkaügyi gyakorlás itt a mozgatórugó. - Kockára?
A sonka már szeletelt, de azokat is takaros négyzetekre tervezi vágni, hát lassú mozdulataival a deszkára fekteti őket.
- Az a sárga szerinted öntet? - kérdezi a mustáros flakonra bökve. Még sosem kóstolta, fogalma sincs, milyen íze lehet, de annyit még ő is tud, hogy ha efféle flakonban van, akkor valamennyire folyik, tehát körülbelül öntet.
Közben már a sonkaszeletekkel foglalatoskodik. Feldereng benne, hogy illene folytatnia a beszélgetést, de ez mindig is nehezére esett. Míg vagdos, vigyázva, el ne nyesse az ujjait, és jelleméből fakadóan agyát sem nagyon megerőltetve, de azért gondolkodik, miről kéne beszélnie, hogy fenntartsa annak a látszatát legalább itt, az iskolában, hogy ő nem egy végtelenül unalmas személy.
Semmi.
|
|
|
|
|
Melody Clarwell
INAKTÍV
RPG hsz: 51
Összes hsz: 69
|
ErikMiközben Erik pakolászik kicsit elgondolkozok. Azt is végigveszem mi lehet egy salátában, de ilyenkor nem jut semmi eszembe. - Szokott lenni benne. Némelyikben legalábbis volt.-mondom mikor visszakérdez. Őszintén nem tudom milyen salátát készítünk, de mindet együtt még nem láttam. Erre kíváncsi leszek. A kijelentése még jól is jön, mert bár segítek neki ha kéri, de nem vagyok ilyenekben jártas. - Rossz embert kérdezel. Soha nem ettem még olyat, de csak nem lehet baj ha teszel belőle. -mondom neki. Azt még leolvastam, hogy mustárnak hívják, de hogy mire használják vagy milyen az íze arról fogalmam sincs. Elveszem a flakont és teszek belőle egy kanálra, de csak picit hogy megkóstoljam. - Nem rossz, bár nem tudom együtt milyen lesz. Megkóstolod?-eddig nem túl sokat tettem ehhez a salátához, de ha már ő ennyit dolgozott vele legalább ne az én ötletem rontsa el. Közben egy kicsit megáll a beszélgetés miközben szeleteli a hozzávalókat. Én nem igazán tudok segíteni, hiszen magára vállata a szeletelést. Ezért csak élvezem a csendet, bár ez inkább csak amiatt van mert nem igazán van ötletem mit mondhatnék és úgy látom Erik szintén így van ezzel. Lassan amúgy is mennem kéne, de azt még megvárom míg végzünk. - Egyébként honnan jöttél?- kérdezem meg mert ez már régóta érdekel. Nem tudom nem tartja-e túl magánügynek, de ebben talán nincs semmi. Addig is nem némán ácsorgunk. Közben remélem lassan elkészülünk. Nem azért mert nem érzem itt jól magam, de csak gyorsan jöttem le ezzel szemben már elég régóta beszélgetek itt.
|
|
|
|
|
Brandon Norrey
INAKTÍV
Született feleség *.*
RPG hsz: 191
Összes hsz: 6313
|
Charlotte Eljött ez a nap is.A gólyalakom ablakain, A nyári nap sütött be, így az iskolában, már megszokott félhomály helyett, feltűnően világos volt. Sek Karom már pofozással ébresztett, mivel nem volt ínyére az, hogy amíg ő "éhezik" én alszom. Gyorsan letettem a padlóra, majd öntöttem neki a macskaeledelből. Míg én az egyik sarokba felállított paraván mögött felvettem a kék pólómat, és zöld rövidnadrágom, ő hősiesen elpusztította az egész napi ételét. Ma is magammal akartam vinni, kárpótlásul az előző hétért, amikor volt, hogy egy egész napig egyedül volt. Hogy miért volt különleges a nap? Ma érkezik meg Charlotte, az unokanővérem. Lesétáltam a lépcsőkön, egyenesen a bejárati csarnokhoz. Büszke voltam magamra, hogy már eltévedés nélkül tudok tájékozódni itt, bár tény, hogy ez a leggyakrabban megtett utam. Ha például a nyugati szárnyba kellett volna elmennem, biztos hogy egy alagútban kötök ki. A csarnokban négy hatalmas homokóra volt, amik a pontversenyt. Büszke voltam, amikor rájöttem, az én házam vezet toronymagasan. Nem hiába, a tudás háza. Jaj, de erőltetett volt.A csarnok ajtaja egyszer csak kinyílt résnyire, és megláttam a vörös hajú Charlottot. - Char! Úgy örülök, hogy megjöttél. Hallottam, a szüleid nem nagyon szerették volna, ha idejössz.Akkor vettem észre, hogy nála volt az én...az én. - A hegedűm! Köszi, hogy elhoztad nekem. - furcsa, de mintha egy pillanatra jobban örültem volna a hegedűnek...
|
|
|
|
|
Charlotte DeLuise
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Brandon Megérkeztem. Végre megjöttem Bagolykőre, ahova már azóta vágytam, mióta megjött a levél. Már távolról láttam a kastélyt, és első pillantásra beleszerettem. Nem is értem, anyuék miért nem akarták, hogy eljöjjek. Ahogy közeledtünk a fenséges építményhez, a szívem egyre hevesebben vert. A mosómedvém, Toby is egyre nyugtalanabbul fészkelődött a ketrecében. Elkezdtek a kérdések pörögni a fejemben; milyen lesz itt, vajon a Levita-ház befogad-e… De a látvány lassan elfeledtette ezeket a kételyeket. Egyre közelebb jártam, és megpillantottam a hatalmas kaput. Azért ezt nem kis munka lehetett megalkotni… majd eszembe jutott, hogy a mugli-világban ez tényleg sok munka lett volna, de a varázslók és boszorkányok valószínűleg ezt könnyűszerrel oldották meg. Amikor odaértünk, az ajtó épp hogy résnyire kinyílt, bepillantva egy hatalmas kupát láttam meg. Egy pillanat sem telt el, máris egy ismerős arc bukkant fel – az unokaöcsém volt az, Brandon. Üdvözölt, bár persze megint Char-nak hívott… Észrevette a hegedűt, megköszönte az elhozatalt és különösen nagy lelkesedés fogta el. - Hát szívesen… én is örülök, hogy itt vagyok. Egyébként, még mindig Charlotte a nevem – mondtam, majd rögtön felbukkant egy kérdés a fejemben: „rosszul láttam, vagy a hegedűnek tényleg jobban örült, mint az unokatestvérének?”. A gondolatot gyorsan el is hessegettem, mert ahhoz túl sok volt a látnivaló, hogy most ilyeneken gondolkozzak. Nyomban megkérdeztem a fiút: - Brandon, akkor most merre megyünk?
|
|
|
|
|
Elena Rose
INAKTÍV
Szép Heléna | Cukorhercegnő | Szél Rózsa
RPG hsz: 256
Összes hsz: 3593
|
Vince
- Ez nem lehet igaz! - Elena csak ennyit bír mondani, ahogy a hűs folyosón baktat lefelé. Kell egy kis nyugalom a mai nyüzsgő nap után. Úgy általánosan nem is a nyüzsgéssel van baja, hanem azzal a pár mondattal, ami a pár perccel ezelőtt kapott levélben állt. Mégsem mennek Franciaországba. Elméletben repülővel utaztak volna, de mivel törölték a járatot, így az út is ugrott. A szülők meg ódzkodnak a varázsvilágbeli dolgoktól, ezért a hopp-hálózat sem kerülhet szóba. Pedig Elena már nagyon nagyon várta ezt a kiruccanást, mi másért tanult volna két hónapon át szüntelenül franciát. Körülbelül három nyelvi szótárt is beszerzett, csak azért, hogy ne égjen le, ha majd a híres neves Párizsba érnek. De már ennek is búcsút mondhat Angelika és Jeremy csökönyös természete miatt. Legalább szólhattak volna neki, hogy mégse készüljön, mert az egész ugrott.
Ezeken a dolgokon zakatol az agya, miközben egyre lejjebb trappol a folyosókon, vörös haja pedig az arcába csap az őt körülvevő nyomó levegőtől. Ki kell szellőztetni a fejét, vagy különben... Hát, nem is tudom akkor mi lesz, ha ezt nem teszi meg. Annyi viszont bizonyos, hogy valami olyasmi, mit senki sem fog zsebre rakni. A képek gyorsan pörögnek a lány szeme előtt, nem csak a levélről, de másról is. A vitákról, amelyet egy bizonyos személlyel ejtett az immáron menhelyen lévő kutyuskájáról, Pufiról. Minden olyan gyorsan történt körülötte, hogy az egyszerűen nem lehet igaz.
Hirtelen egy korlátnál találja magát, ahova egy suhanással letelepszik, a hátát pedig az egyik tartórúdnak dönti. Jobb kezét a fejéhez emeli és beletúr vörös hajzuhatagába. Mély levegőt vesz, amitől kissé enyhülnek a képek, ám Pufi ábrázata még ott lebeg előtte. Most jön csak igazán rá, hogy nem is a kirándulás elhalasztása zavarta fel ennyire, hanem a tény, hogy a jó öreg kutyus kilépet az életéből. Eddig sikerült elnyomnia ezt a tényt, és hála Merlinnek senki sem tud erről a bizonyos kedvencről Elena múltjában. Még Gwen elől is rejtegette ezt a kis titkot, de már nem bírta tovább. Főleg az zavarta fel, ahogy elvált a szőrgombolyagtól. Még normális búcsút sem mondhatott neki, mert a szülei szünetben adományozták el. Most jön az a válasz, hogy igen ha rendetlen volt akkor így kellett történnie. Ám ez nem így van. Pufi nem volt rossz, csak mindenki annak hitte amiért úgy viselkedett. Megszállottja lett néhány kacsának a tóban és elhitette magával, hogy Ő is az. Ezektől eltekintve viszont mindenki szerette, ezért is nem tudja hova rakni az esetet Elena.
A gondolkodásból az ajtó csapódása zökkenti ki. Elena kissé kihajol a tartógerenda mögül, hogy lássa, kivel van dolga. Egy fiú sétál be rajta, de nem a kislány ismert alakjai közé tartozik. Ezért rögtön vissza is csapódik, még mielőtt észrevehetné, hogy nincs egyedül.
|
|
|
|
|
Végardó Erik
INAKTÍV
RPG hsz: 180
Összes hsz: 598
|
Ma is tanult valamit, és ez egy magának szóló kis mosolyt csal Erik ajkaira. Hihetetlen mennyiségű tudás van a világon, aminek egy töredékét tudja. A szűk varázslókolóniában, ahol él, sok olyan dolgot megtanult, amiről néhány itteni társának nincs fogalma, de mióta a Bagolykő diákja, már látja, milyen hatalmas a világ, és most egyetlen, kicsi, jelentéktelennek tűnő szeletével tisztába került: a salátába sajt és sonka is járhat, ha az embernek úgy tartja kedve.
Az öntet kérdésében viszont hasonlóan tudatlanok Melodyval. Valószínűleg valami igazi különlegesség ez a sárga szósz. A lány bátran belenyal, és úgy tűnik, nem bánja meg a dolgot. Eriket is megkínálja, de annak a torkán akad a... nyála, mert más épp nincs a szájában. Hogy azzal a kanállal kóstolja meg, amivel a lány is?! Ilyen még sosem fordult elő vele, egyenesen illetlennek és felettébb kínosnak tűnik az ajánlat. Valószínűleg az arcáról is le lehet olvasni a rémület és megrökönyödés különös egyvelegét. Melody válaszpillantására azonban sikerül megreguláznia rakoncátlan arcizmait. Kompromisszumos megoldásként mutatóujjával nyúl bele a sárga szószba, lenyalja, és soha ilyen bizalmas kapcsolatban nem érezte még magát lánnyal. Pedig Elena még meg is ölelte egyszer-kétszer! Na, azok is meghökkentő alkalmak voltak a húgain kívül lányokkal kizárólag köszönő viszonyban lévő Erik számára.
A sárga bigyó nem is folyik annyira, és valami furcsa, ecetes-savanyú íze van, de ezzel együtt valóban finomnak hat.
- Tegyél bele, amennyit gondolsz - ajánlja fel a fiú, így lekerül a válláról az ízesítés felelősségének súlya. Ő egy szeletet sajtot vág, mert a sonka már a tálba került, és annak puha felületébe mélyeszti kését. Eközben újabb kérdést szegeznek neki.
- Szalamandra-Szentegyed a falu neve, ahol születtem - válaszolja a sajtvágásba merülve, érzelemmentes hangon. - Innen délre van.
- És te? Közelről? Haza szoktál látogatni? - néz fel a munkából. Ez érdekli igazán. Ő ritkán jut vissza otthonába, és akkor sem mesélhet önfeledten itteni tapasztalatairól. A szüleinek legalábbis semmiképpen.
A sajt is elkészül aztán, és belekerül a mustáros, kígyóuborkás, paradicsomos sonka közé. Egy kis keverés, és kiderül, mit alkottak ezek együtt.
|
|
|
|
|
Melody Clarwell
INAKTÍV
RPG hsz: 51
Összes hsz: 69
|
ErikMikor Erik belekóstol a mustárba az arcát figyelem, de nem tűnik úgy mintha baja lenne vele. Ezt mutatja az is, hogy rám bízza mennyit teszek belőle. Így hát öntök belőle, nem túl sokat, de azért jusson mindenhova. A falu nevét ahonnan beszélgetőpartnerem jött még nem is hallottam annyi amit tudok róla, hogy varázslófalu ha Erik sem ismerte a mugli dolgokat. Visszakérdez és én hirtelen nem tudom mit feleljek, de gyorsan válaszolok. - Egy Pest melletti kúriából-mondom és próbálok egy normális választ találni a második részére. - Csak nyáron megyek haza. A szüleimmel nem igazán bensőséges a kapcsolatunk. Ők csak azt várják el, hogy igazi aranyvérű lányok legyünk a húgommal. Ő viszont szinte az egyetlen valóban fontos ember az életemben.-hangom most is hideg mint általában. Nem azért mert nem szeretem az életem, de mi nem szoktunk beszélgetni. Egyedül a testvérem miatt várom a nyarakat. Közben kellemesebb vizekre evezünk, mert elkészült a saláta. - Szinte végig te csináltad tied az elsőbbség-mondom kicsit gonosz mosollyal. Legalább van mire fognom, hogy nem bízok abban amit mi ennyi tudással csináltunk. Mikor én is belekóstolok rájövök, hogy nem is rossz. Egész jó együtt, bár nem hasonlít egyik eddig evett salátámhoz se. - Köszönöm, hogy beavathattuk magunkat a salátakészítés rejtelmeibe, de nekem most mennem kell.-mondom mosolyogva. - Remélem még találkozunk. Szia!-köszönök el és gyorsan az alagsor felé veszem az irányt.
|
|
|
|
|
Végardó Erik
INAKTÍV
RPG hsz: 180
Összes hsz: 598
|
A főváros. Biztosan hatalmas és nyüzsgő. Ennyit még ő is tud, bár még sohasem járt ott, de hallott róla a falubeliektől. Magányosnak hangzik egy Pest melletti kúria. Erik figyelmesen hallgatja, hogy a lány sem érti meg magát valami jól a szüleivel. Habár Erik tulajdonképpen nincs rosszban édesanyjával és édesapjával, de nem is ismeri őket annyira, nem szoktak beszélgetni. Erik hallgat és teljesíti az utasításokat, nagyjából ennyiben merül ki a szülő-gyerek kapcsolat otthon. A testvéreivel viszont ő is jól kijön. Sőt, ők az egyetlenek a fiatalok közül a falujukban, akik foglalkoznak vele.
Szívesen kérdezne arról, hogy Melody húga is ide jár-e a Bagolykőbe, de mire rávenné magát, már más dolga akad. A lány előzékenyen felé nyújtja a tálat, Erik fog egy (saját) kanalat, egy tiszta tányérra kotor magának a műből, és felkanalaz mindenből egy kicsit. A "fura" és a "jó" között vacillál, de azért csak a lány felé tolja a tálat, hadd kóstolja meg ő is a salátát.
Itt véget is ér kalandjuk. Melody hosszas búcsúzására Erik egy bátor sziával felel, és a távozó után néz, ahogy az elhagyja a konyhát.
A manók még mindig sehol, ezért Erik buzgón a mosogatóba halmozza szennyes tányérjait, és új izgalmak elébe néz a varázstalan mosogatás gyakorlati tanulmányozásával.
|
|
|
|
|
Rentai Bálint
INAKTÍV
Gyógyító || Vattacukorúrfi
RPG hsz: 435
Összes hsz: 14197
|
[ Ashley - Késő este az Eridon-Rellon meccs előtt, a Kviddicspályáról visszafelé tartva szeánsz után] Miután összepakoltunk felvetettem, hogy hozom én a cuccokat. Ashley mégis csak furán nézne ki, ha ő vinné a plédet benne a sok gyertyával meg az órákkal és a könyvvel. Amúgy nem nehéz, szóval nincsen semmi bajom a dologgal. Óvatosan megyünk, meg-megállva, figyelve, nehogy belebotoljunk egy prefektusba vagy egy tanárba. A kastélyig gond nélkül feljutunk, a bejárati csarnoktól azonban, úgy gondolom még figyelmesebbnek kell majd lennünk. Meg is torpanok, hogy szétnézzek, aztán jövök rá, hogy Ashley Eridonos és nekem fogalmam sincs, merre van az Eridon, márpedig biztos, hogy nem hagyom magára. - Elkísérlek, merre megyünk? - kérdezem halkan, nehogy most bukjunk le, és várom a választ, hogy most merre. Bár gondolom titok lenne, és semmi közöm nincs hozzá, de nagyon illetlen lenne, ha nem tenném. Na meg... valahol jó lenne tudni, merre is keressem az Eridont a jövőben, ha esetleg össze szeretnék vele, vagy valamelyik háztársával, futni. A helyzet miatt, hogy tilosban járunk, kissé feszült vagyok, és valami arra ösztönöz, hogy minél gyorsabban feljussunk az Eridonba, hogy utána átmehessek a Levitába és ott szépen megnyugodjak. Nem jó a vércukorszintemnek az izgalom, bár ennyi még egyáltalán nem vészes. De még mindig úgy vagyok ezzel a sulival, hogy itt új vagyok, fontos az első benyomás, és nem lenne jó, rosszat tenni. Igaz, ezzel a gondolattal már elkéstem. - Sietnünk kéne - jegyzem meg suttogva és kicsit gyorsabbra veszem a lépteimet, hogy minél előbb átszeljük a csarnokot a megfelelő irányban.
|
|
|
|
|
Csornay Vince Levente
INAKTÍV
RPG hsz: 141
Összes hsz: 1041
|
Igazán érdekes délutánban volt része, legalább történt valami, megismerkedett egy lánnyal is, aki igazán furcsa volt, bár legalább nem érezte magát flúgosnak a társaságában. Ritka, amikor az ember önmaga tud lenni, vagy legalább megpróbál. Vincének ez még komolyan gondot okozott, mint bárki másnak, de nem különösebben foglalkozott a dologgal, ugyanis a helyzetek túlnyomó többségében egészen hétköznapi és unalmas volt, eltekintve persze a remek humorától. Na jó, nem fényezem tovább, amúgy is felesleges. Elena "történetébe" ott csatlakozik be, amikor a belép a tölgyfaajtón, és a kezeivel a zsebében elindul fölfelé a lépcsőn. A célja mindenképp az Eridon torony, gondolván ma már eleget ismerkedett, ami azt illeti sokat is. Így először el is húz az lány mellett, mivel ha a folyosón járkál, érhető okok miatt se jobbra sem pedig balra nem néz, inkább az a célirányos gyerek. Aztán, amikor már jó néhány méterrel távolabb van, akkor tudatosul benne, hogy mit látott. Vöröset! Azonnal vissza kell mennie megnézi, mert ha nem tudja meg, mi volt az, úgy érzi belehal! A kényszer a mai napon sokadszorra uralkodik el rajta, de nem foglalkozik vele. Nem fordul meg, minek is? Helyette inkább elkezd hátra lépkedni, ugyanazzal a tempóval, amivel maga mögött hagyta az érdekes vörös foltot. Mikor pedig ott van előtte határozottan meglepődik. A vörös folt amit látott, nem más, mint a lány haja! Reménykedett benne, hogy egy élettelen tárgyról lesz szó. Magában szitkozódik is, miközben az ajkai összepréselődnek, a keze pedig ökölbe szorul. Miért pont itt kellett eljönnie? Igyekszik kevésbé ijesztő arcot vágni, miközben mosolyt erőltet az arcára, amit a oda is ajándékoz a vörös hajú lánynak, bár inkább lett vicsor, mint mosoly. - Érdekes választás a vörös. Egy pillanatra a szemöldöke a magasba emelkedik, igyekszik nem gúnyosnak lenni, bár ez nehezebben megy neki, mint máskor. Soha nem szerette az ilyen színes hajakat, nem csak a vöröset nem, hanem úgy általában az élénk színeket. Szent meggyőződése volt, hogy ezek az emberek kisebbségi komplexusban szenvednek és azért bűvölik színesre a hajukat, mert ki akarnak tűnni a tömegből, ám ettől az ő szemében inkább csak nevetségesek lesznek.
|
|
|
|
|
Brandon Norrey
INAKTÍV
Született feleség *.*
RPG hsz: 191
Összes hsz: 6313
|
Charlotte - Bocsánat Charlotte, mindig elfelejtem. - megölelgettem, táskástul, mindenestül, akkor érzem a hideg fém tapintását ujjaimmal, majd gyorsan elhúzom onnan. Hátraléptem, majd újra végignéztem felszerelésén, hogy fény derüljön arra, mi is volt az. Ekkor hallottam meg a kaparászás hangot, amit egy szürke, és fekete bundájú mosómaci produkált. - Látom, neked is van egy hűséges, apró, szőrös követőd. - mutatok a lábaink körül hihetetlen sebességgel szlalomozó Ser Karomra. - Ő az én bátor Ser Karmom, azt hiszem,még nem találkoztatok, mivel az iskolába jövetelkor vették nekem apáék. Hogy hova megyünk? Ötletem sincs, szerintem először megmutatom neked a bejárati csarnokot. Azok ott a kviddicskupák, remélem idén mi nyerjük el. Mellesleg, képzeld, beléptem a kviddicscsapatba, ami.. Egy rendkívül fura sport. Seprűkön kell repkedni, ami mellesleg nagyon megy, és egy labdát kell bejuttatni a három oszlop egyikébe. Közben repkednek körülötted tömény vasgolyók, amiktől cspatonként két ember menthet meg, az ütőikkel, és ott van a fogó, aki egy kis szárnyas aranylabdát próbál elkapni, hogy szerezzen 150 pontot, és lezárja a meccset. Jézus Mária, mennyi dolgot kell majd elmagyaráznom! Ott van a házverseny, amiket azok a hatalmas homokórák mutatnak, a kék a Levita háza, ahova te is tartozol. Mint látod, ez a stréberek háza, így a szorgalmi miatt messze a legtetején állunk, közel ezer ponttal feljebb a másodiktól. - jelentettem ki büszkén. közben bal kezemmel óvatosan közelítettem az új jövevény felé, bár féltem, hogy leharapja az ujjam végét, és lemondhatok a zenészi álmaimról. A tenyeremet a hűvös fémhez nyomtam, és vártam, hogy megszagolja. Így is történt, apró fekete orrocskáját szinte hozzám érintette, éreztem a forró levegőt, amit ki-be fújta, majd elégedettem nyivákolt egyet vagy hogy hívják ezt náluk. - Mutasd meg a pálcádat! - mondtam, miközben rájöttem, már a kezemben tartom Nannerlt. Gyorsan kivettem, és alaposan megnéztem magamnak. A csigájánál be volt illesztve egy nagy Lápis kő, aminek két végébe sikerült valahogy egy egy violinkulcsot vésni. Magamhoz szorítottam, majd zavartan visszatettem tokjába. - Van valamilyen kérdésed az iskolát illetően?
|
|
|
|
|
Ashley Valerie Stanwood
INAKTÍV
Nagykislány
RPG hsz: 269
Összes hsz: 1736
|
[Bálint] Három lopakodó alak a kastély felé. Egy nagykislány, egy sárkányróka, és Quasimodo. Na jó, nem, nem a toronyőr, bár a plédkupaccal a hátán Bálint nagyon hasonlít rá, azért azt meg kell hagyni. Talán el kellene mondania neki, hogy ez a mese jutott eszébe - gondolja, de aztán inkább elveti az ötletet, és csak lopakodik tovább a sötétben. Elérik végre a nagy ajtókat, és próbál annyira feltűnésmentesen benyitni egy legalább 50 kg-os kétszárnyú fa kaput, amennyire lehetséges. Megtorpan a fiú hangjára, és rá is mosolyog, kedves tőle, hogy elkíséri. Maga fölé mutogat, mivel a másodikon van a portré, amin át be lehet jutni az Eridonba. El is indul a megfelelő irányba a folyosón, a pálcáját maga előtt tartva, szerencsére égnek a fáklyák, így nem volt szüksége, hogy meggyújtsa. Gondosan, nagyon halkan kerüli ki a -szerencsére- bóbiskoló "riasztóportrét", ami pontosan azért kapta a nevét, mert ha a folyosón bóklászó diákokat lát, akkor kiáltozva riasztja a kastély megfelelő lakóit, erre pedig nincs szükségük. -Erre, vigyázz a harmadik lépcsőfokkal!- súgja neki, de nem fűzi hozzá, mit csinál az, mivel nem akar túl sokat beszélni.
|
|
|
|
|
Mesélő
Mesélő
RPG hsz: 812
Összes hsz: 1287
|
Ashley és BálintKét kisdiák oson egy kis állatkával be a kastélyba, amennyire tőlük telik ebben a késői órában, de a kastély keleti részén lévő Eridon toronyba való bejutás még messze van, hiszen a bejárati csarnokot még csak most készülnek elhagyni. Hatalmas szerencséjükre az éjjel őrségben lenni szokó Rikola Rihárd portréja napközben a Vígadófreskók folyosójára tévedve nem tudta megállni, hogy ne gurítson le pár korsót a tanoda másik felében lakó barátaival, úgyhogy most éles szemei becsukva őrzik terepet. Ez persze hőseinknek kapóra is jön, de mikor elhaladnának az iskolában csak "Riasztóportré"-nak gúnyolt festmény előtt, az felhorkant a neszekre, majd tovább húzza a lóbőrt. Hogyha ez kiderül, holnap bizony nagy fejmosást fog majd kapni a Banyától, mert ő persze imádja az éjszakába nyúlóan lógós diákokról terjeszteni a pletykákat, de ha hamar elérik úti-céljukat a gyerekek, csak nem tűnik majd fel senkinek. Biztonságban fel is jutnak a klubhelyiséghez vezető folyosóra, ami teljes sötétségbe borulva jelzi, hogy senki sem járt mostanában erre, mindenki nyugovóra tért. Ám a következő pillanatban hangos zajt csap valami a következő kanyarban - úgy hangzik, mintha egy lovagi páncélt borítottak volna fel -, s olybá tűnik ebben a pillanatban, mintha az egész kastély hallaná a kongást. A folyosó zeng a csörömpölés visszhangjától, s a kanyar másik oldalán fellobbannak a fáklyák: valaki közeleg. Tanár? Prefektus? Éjjeli rém, akinek még a fáklyák is utat mutatnak?
|
|
|
|
|
Lizbeth Thompson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
IsabellaLángolóan vörös hajú lányka tartott éppen a kastély felé, maga után húzva kofferját, amire gondosan rá volt erősítve egy gyöngybagoly kalitkája. Nem volt semmi kirívó a hölgyemény megjelenésében, talán csak annyi, hogy az év közepén szándékozott beköltözni, de hát eddig Egyiptomban nyaraltak a szüleivel, amit ugyebár semmiféle tanulmány nem zavarhat meg, nem de? Persze, hogy de. Mindenesetre, ha már végre iskolás lesz, akkor Lizbeth úgy döntött, hogy megadja a módját, és szokásos drága holmijai helyett az iskola egyenruháját ölti magára, elvégre mégiscsak így illik. Igaz, azt hitte, hogy egy másfajta egyenruha lesz végül rajta, de a szülei úgy döntöttek, hogy nem elég jó a lányuknak a Roxfort, ahol ők töltötték diákéveiket, így egy magasabb színvonalt nyújtó intézményt kerestek. Ez lenne a Bagolykő. A kérdés csak az, hogy hogyan is találja majd meg a házát? Azt írták neki a levélben, hogy Rellonos lesz, amiről a szülei azt mondták, hogy az a Mardekárnak felel meg, úgyhogy sejtette, hogy valahol az iskola alagsorában találhat majd rá, de... elég nagynak tűnt ez a hely. Miután beért a kapun, megállt a bejárati csarnokban, és bármennyire is nagylányos magabiztossággal közlekedett eddig, most kiderült, hogy mégis csak egy gólya, mert tanácstalanul állt meg és nézelődött körbe-körbe.
|
|
|
|
|
Isabella Diana Woodrow
INAKTÍV
RPG hsz: 39
Összes hsz: 198
|
Odakint olvasgattam a Birtokon, az egyik fa tövében, azonban a Nap már jócskán lebukott a horizont alá és szinte az orromig sem láttam. Lumos mellett pedig a) rossz olvasni, b) nem is lehet, hogyha nincs nálad a pálcád. Általában mindig magamál szoktam tartani a pálcámat, most valahogy mégis az éjjeli szekrényemen maradt, nem is értem, hogyan. Így hát a sötét miatt a bejárati csarnok felé tartok, hogy felmenjek a klubhelyiségbe, és ott folytassam ezt a fantasztikus könyvet, amikor is meglátok egy kofferes lányt. Nocsak, egy gólya? Ilyenkor? Kicsit értetlenül meredek a lányra, és annyira elgondolkozom, hogy gyakorlatilag rám csapódik az ajtó. A hangos dörrenés ébreszt fel mély gondolataimból, így gyorsan a lány után sietek. Ahogy belépek a csarnokba, látom, hogy enyhén tanácstalanul ácsorog és nézelődik. Nem vagyok egy bátor, társasági lány, általában inkább hallgatok és megfigyelek, de most olyan tanácstalannak tűnik. Eszembe jut, hogy nekem mennyire egyszerű dolgom volt, hiszen a bátyám segített mindenben. Közelebb sétálok hát és megszólítom: - Szia! Most érkeztél? - köszöntöm és szégyenlősen elmosolyodom, miközben vetek egy pillantást a kofferra. http://www.polyvore.com/cgi/set?id=127890411//Ne rohanj, elfutok vacsizni.  //
|
|
|
|
|
Lizbeth Thompson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
IsabellaA lány egyáltalán nem vette észre, hogy bárki is követte volna, így mikor valaki megszólalt mögötte, egyszerűen ugrott egyet a meglepetéstől, és automatikusan kapta ki a talárjából a pálcát, riadtan szegezve a másikra - igaz, gyakorlatilag semmire se volt jó a fadarab egyelőre, mert a lánynak még eszébe sem jutott megpróbálni varázsolni, annyira elfoglalta a készülődés és a bevásárlás, aztán meg az utazás, na de biztos, ami biztos, hátha egy nagy és veszélyes valaki van mögötte, és ha elég ádázul néz, akkor talán nem esik baja. De nem, egy kedvesnek tűnő lány volt csupán, aki rá hozta a frászt, úgyhogy gyorsan el is tette a pálcát és egy bocsánatkérő mosolyt küldött felé. - Elnézést, akkor se tudtalak volna bántani, ha akarlak, csak nagyon megijedtem - mondta, majd bólintott a még korábban érkező kérdésre válaszolva. - Igen, még csak most értem ide, de... nem tudod, merre van a Rellon? - kérdezte, és igen, magyarul, mert már idejekorán felfogadták mellé a szülei a magántanárt, aki még nyaralni is ment velük, hogy a kis Liz perfekt tudással érkezhessen új iskolájába. Noha nem kedvelte túlzottan ezt a barbár nyelvet, mégis, az esetek kilencven százalékában sikerült helyesen beszélnie. - Egyébként Lizbeth Thompson vagyok - nyújtott kezet a másik felé egy nagy vigyorral az arcán.
|
|
|
|
|
Isabella Diana Woodrow
INAKTÍV
RPG hsz: 39
Összes hsz: 198
|
Követem az újdonsült diákot az előcsarnokba, és megszólítom, hiszen elég elveszettnek tűnik. Nekem szerencsém volt, hogy itt van a bátyám, aki bevezetett mindenbe és megmutatott dolgokat, elmagyarázta, hogy mi hol és merre van. Közelebb sétálva hozzá köszöntöm őt, bár tény, hogy nem volt túl okos dolog hátulról közelíteni hozzá. A lány ugrik egyet, megrezzen, majd egy gyors - talán túl gyors - mozdulattal rántja ki a pálcáját a talárja alól és szegezi rám. Ijedten, döbbenten pislogok rá és lépek hátrébb egy picit, bár tény, hogy egy átoktól, vagy bűbájtól az az egy hátráló lépés nem mentett volna meg. Minden esetre szerencsére a lány nem üvölt Adava-t rám, úgyhogy nincs mitől félnem. Az ijedtség azonban mindkettőnkből elpárolog, ahogy felfogjuk, hogy nem akarjuk egymást bántani. A lány elrakja a pálcáját és bocsánatot kérve magyarázza meg, hogy amúgy sem tudott volna bántani, csak megijedt. Lágyan elmosolyodom.
- Bocsánat, nem kellett volna hátulról közelednem. - vonom meg a vállamat, és lassan a lány elé sétálok. A kérdésére meghökkenek, és furcsa, rossz érzés kezd el kerülgetni. Rellonos. Még mindig nem vagyok valami jó véleménnyel a zöld ház tagjairól, de igyekszem leküzdeni ezt a furcsa ellenszenvet és a lányra mosolygok.
- Sajnos nem tudom, én Navines vagyok. - húzom el a számat és körbenézek, majd az étkező felé pillantok.
- Arrafelé van az étkező, gyere nézzünk be oda, hátha ott van Rellonos. - jut eszembe egy ötlet és kérdőn nézek a lányra, hogy vajon benne van-e. Bizonyára nem fogja visszautasítani az ötletemet, hiszen mást nem nagyon tehetünk. Ő nem tudja merre kell menni, én sem, és vélhetőleg nem akar itt éjszakázni a csarnokban. A bemutatkozásra én is elmosolyodom.
- Isabella. Isabella Woodrow - mutatkozom be én is és lágyan kezet fogok a lánnyal.
- Üdv a Bagolykőben! - szélesedik ki kicsit a mosolyom. Mintha igazi prefektus lennék, tök jó!
|
|
|
|
|
Lizbeth Thompson
Nyugodjék békében!
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
|
Isabella- Jaj, semmi baj! - mosolygott Liz, miután ilyen szépen tisztázták a helyeztet. Nem akart ő rosszat, csak hát annyit beszélt neki az apukája arról, hogy az iskolákban gyakori a véletlenszerű átkozódás, hogy kicsit paranoiás lett, és simán el tudta volna képzelni, hogy megérkezéskor nem köszönést kap, hanem átkot a nyakába. Szerencsére azonban nem így alakult, úgyhogy tovább is léphettek a beszélgetésben a fontosabb részekre. - Aaaaz a.... sárgák? - kérdezte kicsit bizonytalanul Liz, akinek hála az égnek egyelőre még semmiféle különösebb előítélete nem volt, mert csak a zöldekről hallott. - Ó, ez remek ötlet! - lelkendezett a lány aztán, és egészen felderült az arca. - Éhes is vagyok, hátha van még valami finomság az asztalon! - javasolt beiktatni egy gyors evést is, már ha lesz rá lehetőség. Aztán jött a bemutatkozás és az egyéb kötelező körök. - Köszönöm szépen! - vigyorgott most már még szélesebben a lány, aztán arrafelé fordult, amerre az előbb mutatták az étkező irányát. - Arra kell menni, ugye? - nézett a másikra azért a biztonság kedvéért.
|
|
|
|
|
Isabella Diana Woodrow
INAKTÍV
RPG hsz: 39
Összes hsz: 198
|
Örülök, hogy nem ijesztettem meg nagyon a lányt és habár kicsit furcsa, hogy egyből pálcát ránt... Megesik. Én is hallottam már mende-mondákat, hogy furcsa dolgok történnek itt a suliban, ezért is hordom magamnál a pálcámat szinte mindig. Szinte - ahogy a mellékelt ábra mutatja, hiszen most sikeresen fent hagytam a szobámban. Még megvédeni sem tudnám magam, bár nem mintha olyan sok átkot, vagy ellen átkot tudnék. Azt hiszem azt még kicsit gyakorolnom kell, habár a bátyámmal sokat szoktam gyakorolni. Általában mindig jól el szokott náspángolni, hiszen neki minden bűbája és átka sikerül, nyolcadéves révén. Elég kínos lenne, hogyha nem sikerülne neki. Rákérdez, hogy tudom-e, hogy merre van a Rellon klubhelyisége, de sajnos erre nemleges választ kell adnom. Az Eridont sem tudom, hogy hol van, Caius mindig az utolsó kanyar után elküld. Nem is értem, minek kell ennyire titkolászni, hogy hol van a klubhelyiség. Bemenni úgysem tudunk jelszó híján. Felvetem az ötletet, hogy menjünk be az étkezőbe, ott bizonyára találunk zöldet, aki fel tudja kísérni a lányt. Mikor kijelenti, hogy éhes, elnevetem magam.
- Még én sem vacsoráztam, eddig odakint olvastam, csak hát sötét lett és... - harapom el a mondatot, nyilván elég egyértelmű, hogy miért jöttem be. Megvonom a vállamat, majd szégyenlősen lépek oldalra.
- Igen, arra. Gyere! - mosolygok, és lassan felsétálok a lépcsőn, hogy aztán befordulva a folyosón, máris az étkező tágas ajtajához vezessem a lányt.
|
|
|
|
|
Farkas Dávid
INAKTÍV
RPG hsz: 3
Összes hsz: 6
|
Ms. Bánkúti Fel kéne kelni...hangzik el újra és újra az agyam leges legmélyén ez a röpke három szó, melyeket az ügyeletes csapat, mint jelzőrakéta lő fel időnként, ám hasztalanul. Úgy érzem nincs miért fölkelnem. Miért is tenném? Hűsítő szellő kócolja fakó vörös fürtjeimet, melyek igazság szerint idegesítenek roppantul és nem egyszer gondoltam azt, hogy ollót ragadok és megszabadulok tőlük, de csak egy rutinos mozdulattal söpröm ki őket az arcomból, hogy aztán a szélnek köszönhetően újra visszataláljanak a korábbi helyükre. Miért keljek fel, amikor úgy érzem, hogy ebben a pillanatban mindenem megvan; mellettem egy kiolvasatlan könyv hever és oldalról oldalra egy új, ismeretlen világot tár fel előttem és űzi el bánatomat, fejem fölött a felhőkkel teli kék égbolt, amik jótékonyan takarják előlem a napot, hogy világos bőröm ne éghessen meg, hátam alatt a nedves fű, fejem alatt két karom, melyek támasztékul szolgálnak, arcomon örömittas mosoly, ami már lassan a fülemig húzódik és persze a legfontosabb dolog, amit valaha is kaphattam az élettől, a magány. Szeretek egyedül lenni, nem tagadom le senki előtt hogyha kérdezik. Sosem voltam a társaság lelke, a beszélgetések központja vagy olyas valaki, akit mindenki ismer és akárhová is lép ismerősökbe botlik, akikkel kellemesen el tud cseverészni. Szeretek elvonulni a kastély zsivajától és a figyelő szemektől, melyek minden lépésemet figyelik és úgy érzem megőrülök tőlük. Talán sosem fogom megszokni ezt a sok embert, a sok hangot és az információk áradatát és néha egy egy érintéstől még most is összerezzenek. Nem vagyok őrült, bár sokan annak titulálhatnak, amikor tétovázva állok valaki előtt, aki beszélgetést kezdeményez velem és mégsem jön ki hang a torkomon, pedig szívesen válaszolnék neki, sőt mi több, örömmel. A szüleim buborékban neveltek fel, sosem lehettek barátaim, ember fiával nem beszélhettem és a világ dolgait csak a könyveimen keresztül ismerhettem meg,majd egy csapásra idegen környezetben, velem egykorú emberekkel találom magam, ahol mindenki szocializálódott már korábban és kötetlenül képes másokkal beszélgetni, én pedig állok, mint egy néma szobor. Ellentmondok magamnak. Szeretek egyedül lenni és mégis néha hiányzik a többiek társasága. Arcomról eltűnik a mosoly és egy grimasz veszi át a helyét, homlokomon a bőr redőkbe gyűlik, ahogy szemöldökeimet összehúzom és csóválom meg a fejem, mintha valamiben nem értenék magammal egyet. Testem sem ért velem egyet egyetlen dologban és feltárulkozik előttem az indok, amiért agyam csapata már másodpercenként lövi fel rakétáit: éhes vagyok. Gyomrom eget rengető kordulással tudatja velem, hogyha már a reggelit elszalasztottam a lustálkodás miatt, akkor az ebédet célszerű lenne magamhoz venni s ez ellen nincs is kifogásom leszámítva azt, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos helyet, de amit muszáj, azt muszáj. Mielőtt bármilyen parancsot kiadhatnék magam számára testem már magától cselekedve húzza fel magát ülő pozícióba, hogy jobbommal eltakarhassam csukott szemeimet a nap sugarai elől. Karomon érzem az arcomból áradó hőt, ami sosem jelenthet jót, pláne egy világos bőr esetében. Számat fintorba torzítom, ahogy két kezemmel megtapogatom az arcomat, ami szinte már meggyulladt a napon. Nincs mese, leégtem. Elkeseredetten sóhajtva tápászkodom föl, miközben kinyitom szemeimet és rögtön hunyorogni kezdek még a gyengébb fénytől is, akár az újszülöttek. Agyamban a jelző csapat pihenni tért, már nem hallom a fel-feltörekvő gondolatot, mely arra utasít, hogy álljak lábra és kezdjek valamit az életemmel, helyébe kíváncsiság lépett, pedig már láttam egyszer az arcomat leégve. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szüleim hagyták, hogy a napon játsszak a kutyával, onnantól kezdve az árnyékok között bujkálva lehettem csak kint a kertben, az utcán vagy bárhol, ahova megengedték, hogy elmenjek. Fájt piszokul és viszketett, mint a bárányhimlő, de idővel csillapodott majd teljesen elmúlt. Vajon ugyanolyan paradicsom piros lett az egész arcom, mint akkor, vagy most máshogy égett le? Leéghet egyáltalán másképp egy ember arca? Kócos hajamba beletúrva vakarászom meg fejemet miközben lehajolok a könyvért és indulok be a napfényétől megóvó zajos kastélyba. A visszafelé vezető út már sokkal rövidebbnek tűnik, mint az idefele vezető, pedig ugyanazt azt útvonalat használom. Talpam alatt susognak a fűszálak, lépteimet pedig egyre megszaporázom, amikor gyomrom újabb hangos kordulással ad hangot a táplálék utáni vágyainak. Balomat a hasamra rakom és kissé megnyomom, mintha ezzel egyáltalán el tudnám hallgattatni, vagy egy kikapcsoló gombot nyomnék meg benne, ám ebből a gombból kifogyott az elem és az ellenkező hatást érem el vele. Kellemesen bizsergető érzés tölti el először a belsőségemet, ami utána roppant, szűnni nem akaró fájásba csap át. Azt mondják, hogy a hibáiból tanul az ember, de nekem ez valamiért mégsem sikerül és újra megnyomom minden egyes alkalommal.
Újra a zsivaj, a hangok végtelen áradata repeszti szét a koponyámat. Élettelen lenne a kastély a hangok nélkül és kísértetiessé válna ám néha túl sok és olyan érzés fog el, hogyha nem fogom be a füleimet, akkor a dobhártyáim megsemmisülnek. Könyvembe erősen kapaszkodom, mintha csak egy mentsvár lenne számomra és hagyom, hogy lábaim maguktól ismét megindulva vezessenek a konyha irányába. Nem állítom magamról, hogy egy igazi falógép lennék, nem is látszik meg a vézna testemen, viszont ha egyszer nekiállok, akkor képes vagyok addig enni, ameddig az asztalra nem dőlök a sok ételtől és azt kívánom, hogy bárcsak kevesebbet ettem volna. Hallottam már olyat, hogy sokan megfogadják egy jól sikerült buli után a rosszullétük közepette, hogy soha többé nem isznak alkoholt, ám én nem fogadhatom meg azt, hogy soha többé nem eszem. Itt csak azt kéne, hogy legközelebb kevesebbet, de ahogy asztalhoz ülök a fogadalom elpárolog az emlékezetemből és belekóstolok mindenbe a végén pedig a sok kicsi kóstolás egy nagy falássá tevődik össze, amit rosszullét követ és kezdődik az egész körforgás elölről. Minden körforgás megszakítható, ha tudjuk a módját, nekem pedig a kulcsa a kezemben van és nem használom. Ostoba tökfej. Magabiztosan haladok célom felé, miközben sűrű elnézések közepette verekedem magam át egy-egy kisebb tömegen és csípek el beszélgetés foszlányokat. Érzem a portrék égető tekintetét magamon és húzom összébb magam miattuk, próbálok láthatatlan lenni számukra és mások számára is, de ez sajnos nem olyan egyszerű, még kisebb sem lettem tőle. Nem olyan egyszerű eltüntetni 172 centimétert, ami koromhoz képest magas. Talán ekkora maradok örökre, csak túl nagyot nőttem hirtelen. A beszélgetések zajai kezdenek elhalkulni, egyre távolibbnak tűnnek, amikor végre megérkezem utam végére. Arcomon a bőr húzódik és feszül viszont még ez sem tud meggátolni abban, hogy el ne mosolyodjak, hacsak haloványan is, amit halk szisszenés követ. Lassuló léptekkel érek az ajtóhoz és tolom be egy határozott mozdulattal, hogy beléphessek ezer és ezer illat közé, melyek hatására összefut a nyál a számban. Hazaérkeztem volna? Talán, de azért ne essünk túlzásokba. Becsukom magam mögött az ajtót és szinte futva foglalok el egy sarokban ácsorgó rozoga asztalt és nyomom meg újra éhező hasamat, ami már türelmetlenül várja, hogy rosszul lehessen.
|
|
|
|
|
Bánkúti Lilla
INAKTÍV
Csibu | Lillumi
RPG hsz: 61
Összes hsz: 1250
|
Levegőt! Komolyan elgondolkodott rajta a napokban, hogy leköltözik az alagsorba. Nem, nem mászik be a rellonosok közé, azért annyira még nem bátor, hanem csak egyszerűen leül a labirintus előtt, vagy egy folyosón var tábort, egy félreeső sarokban, hátha ott kicsivel hűvösebb a levegő. Az nem is érdekli, hogy sokkal dohosabb a levegő, mint a navine körleteiben, de most nem tud ennek a plusznak örülni, hiszen emellett neki nagyon is melege van. Nem egyszer mártózott már meg az újdonsült medencében, amely a klubhelyiségbe került, de állandóan ott sem lehet - sajnos. Az alternatív módszerek közül mindent kipróbált, amely a kastélyban kipróbálható volt, de hosszabb távon ezek sem váltak nagyon be, így maradt az eredeti terv, hogy leköltözik. Persze, ez csak annyiban merült ki, hogy hivatalos körútját oda intézte, hosszadalmasabban járt-kelt, hiszen élvezte, hogy a hűs falak közt kicsivel könnyedebben kap levegőt. Karján néha-néha libabőr jelent meg, hol a hűs miatt, hogy a hely ijesztő mivolta végett, vagy csak egyszerűen a krémszínű, lenge ruhácskája volt kevés a klímához. Lábára saru került, melyből kikandikáltak napsárgára mázolt körmöcskéi, mely kezén is ezt az árnyalatot vették fel. Haja, kivételesen felkötve pihent feje tetején egy copfban, mozdulataira lassú táncba kezdett tarkóján. A hely maga csendes volt, szerencsére, így bőven volt ideje felfrissülni, de valahogy gondolataiban jobban tetszett neki a hely. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért, de borsódzott a háta néhány ponton, mintha valaki figyelné, vagy épp követné, viszont pontosan olyan kihalt volt minden, mikor ideérkezett. Leült hát, egy kiálló ablakpárkány-szerűségre, amely véleménye szerint valaha szobortalapzat lehetett, de mintha lakója elsétált volna róla, és figyelt. Sehol semmi. Sem hangoskodó diákok, se rosszban sántikálók, semmi, csak néha hallott valami motoszkálás szerűséget. Pedig meg volt róla győződve, hogy ide mások is járnak, rajta kívül. Egy fél óra után kelt csak fel, eddig bírta, hiszen már igencsak fura hangokat hallott, így hát megindult a "felszín" felé. Elsőre furcsán sok volt az a zsivaj, amely egy népesebb folyosón fogadta, no meg a tömeg, melybe belesétált, de nem zavarta annyira, mint az a megmagyarázhatatlan valami odalent. A levegő mintha kissé frissebb volt, vagy csak most tűnt neki annak, nem tudta megmagyarázni. Inkább nem morfondírozott ezen tovább, örült a ténynek, és már el is indult, egyelőre az orra után. Csak pár diákra szólt rá ismét, óvatosan, hogy kissé kisebb lendülettel rohangáljanak - mindig belefut egy szaladgáló csoportba -, de más prefektusi munkát nem kapott, így megindult előre, afelé a hely felé, ahol ugyan még nemigen járt, csak futólag. A konyhától nem remélt mást, csak egy hideg shake-et, fagyit, és valami szendvicset, húsmenteset lehetőleg, hiszen azzal mindig meggyűlik a baja, bárhol jár. Valahogy szokatlan az embereknek, hogy ő nem él ilyesmivel, csak tojással, és tofuval, amely hasonlít hozzá. Halkan dúdolva érkezett meg a Nyugati szárny szintjére, és már látta maga előtt az ajtót, melyet nemsokára ki fog nyitni. Ha kicsit korábban jött volna vissza, még elkapta volna a Nagyteremben a lakomát, de időrézékét elvesztette, ahogy az óráját is, amit azóta is bán, és nem merte megemlíteni otthon sem, hogy mi történt vele. Pedig elkélne neki, annyi biztos. Benyitott végül, még mindig dúdolászva, besurranva a résen, melyet nyitott, és becsukta maga után az ajtót. Elsőre nem is nagyon érzékelt semmit, csak a sürgő-forgó manókra tekint, mosolyog rájuk. Nem telik sokba, míg az egyik megtalálja, és hatalmas szemeivel nézve kérdi, mit szeretne. Lilla hamar a tudtára adja rövid kívánságlistáját, nagy köszönettel megtoldva, hiszen nem akarja feltartani nagyon őket, majd felegyenesedik, és megfordul. Ekkor szúrja ki a sarokban ücsörgőt, akinek hirtelensége ösztönösen lepi meg őt, összerezzenve figyeli a fiú alakját, hiszen ezidáig olyannyira lefoglalta az, hogy a kis világában éljen, illetve a manókkal társalogjon, hogy sikerült figyelmen kívül hagynia. - Ühm, szia. - köszönt oda kurtán, mikor a kezdeti ijedtség elmúlt, és, leült egy neki szimpatikus asztalhoz, hiszen nem ismerte a másikat, nem akart így névtelenül csatlakozni hozzá, és ráadásul még előbb is érkezett. Most majd biztos bolondnak nézi, hogy így sikerült elsétálnia mellette, majd még rá is ijesztett a lánykára. De ez már mindegy, most inkább azzal foglalkozik, hogy a manókat figyelte csendesen.
|
|
|
|
|
Farkas Dávid
INAKTÍV
RPG hsz: 3
Összes hsz: 6
|
Ms. Bánkúti -Mit hozhatok az uraságnak?- hallok hirtelen az asztal mellől egy vékony hangot. Sem nőinek, sem férfinak nem mondanám, de még gyermek hangnak sem. Fülemnek már nem volt idegen, hiszen konyhai látogatásaim során hallottam már párszor ezt a hang hordozást, mégis rácsodálkozom gondolatban, hogy egy lénynek hogyan lehet ilyen vékony, már szinte visító hangja. A hirtelen megszólítástól összerezzenve fordítom oda fejem és a kérdés hallatán száguldozni kezdenek gondolataimban az ételek nevei, érzem illatukat az orromban és ízüket a számban, mindegyik egytől egyig étvágygerjesztő és ha az ember egy nagyobb adaggal kap belőle azt gondolja, hogy a mennyekbe érkezett. Mégsem tudok választani, egyszerre akarom kérni mindet. Szó nélkül bámulok a manó két kék golyó szemébe, mintha telepatikusan akarnám vele közölni kívánságaimat, bár abból a gubancból nem tudna kivenni semmit, nem tudná, hogy mit akarok, vagy összezavarodna esetleg valami olyan kotyvalékot készítene nekem, amitől a gyengélkedőn fogom az gyat nyomni kitudja meddig. Várakozva néz rám s tudom, hogy ő sem állhat itt örökké, mivel szólítja a munkájának kötelessége.
-Chilisbabot szeretnék kérni, utána meggylevest és desszertnek keksztortát. Innivalónak pedig zöld teát. - buknak ki váratlanul a számból a szavak. Átgondolatlanul adtam át kívánságaimat a manónak, aki tüstént elhagyta az asztalom mellett betöltött posztját. Nem rosszak ezek, sőt mi több a meggyleves hűsít is. Úgy tűnik a konyha örökké meleg, ami a rekkenő hőségtől menekülők számára nem kedvez. Agyam kerekei már nem füstölnek, nem kattognak olyan gyorsan, mint előtte és nem tekint feladatként arra, hogy megválassza az ebédemet. Mindenki képes túlbonyolítani még az ételválasztást is, vagy én vagyok az egyedüli ember, akinek ez gondot okoz józan ésszel átgondolni? Meredten bámulom a manó hűlt helyét az asztalnál, kezem pedig automatikusan emelem az arcomhoz, hogy kisimítsam belőle a kósza tincseket, melyek örökösen csiklandozzák, bosszantják a bőrömet. Ajkaim fintorra húzódnak és halkan szisszenek, amikor körmeim a bőrömhöz érnek. El is felejtettem, hogy megégetett a nap odakint. Elkapom kezemet és csak arcizmaimat mozgatva próbálom a viszketést elmulasztani, ám nem járok sikerrel és csak rosszabbá válik. A viszketés helyét fájdalmas bizsergés veszi át. Lemondó sóhajtással veszem magamhoz a könyvemet és szorítom meg erősen. Már az egész arcom bizsereg, nem csak a megvakart pont. Étel mérgezés a manó által ide vagy oda, rosszul leszek vagy nem, el kell mennem a gyengélkedőre ebéd után, hogy a megégett bőrre segítséget kapjak legyen az bármi, de ameddig nem megyek ezt enyhíteni megpróbálom róla elterelni a figyelmemet. Egyetértően bólintok rá ötletemre és nyitom ki a könyvet a szamárfülezett oldalnál, hogy folytassam a történetet, ahol abbahagytam egy kis pihenő kedvéért. Rakoncátlan tincseim újra kiszabadulnak a többi közül és az arcomba hullanak, míg én guvadt szemekkel olvasom a sorokat, falom a betűket és terelem el a figyelmemet a viszketésről, ami mint egy régi rossz ismerős tért vissza. Már hallom is idegesítő, torzított hangját, amely kacagva kérdezi tőlem: Hiányoztam? Úgysem vakarhatom meg, tudom jól és mégis kezemben ott a késztetés arra, hogy megtegyem. Újra hátratűröm a hajam, de utána rögtön meg is fogom a könyvet, hogy esélyt se adhassak magamnak arra, hogy fájdalmat okozzak a bőrömnek. Hátamat a falnak vetve követem nyomon a történetet, mely percek alatt magába szippant és nem engedi, hogy szabadulhassak. A porcelán baba, az a kulcsa mindennek, már csak meg kell találni és nem elereszteni. Együtt izgulok a szereplővel és képzelem bele magam a történetbe, elkalandozva egy szigetre, ami valószínűleg csak ebben a történetben létezik, bár már minden megkérdőjelezhető. Varázslók és boszorkányok is csak a történetekben léteznek, kitalált személyek természetfeletti hatalommal és én mégis itt ülök . Az órákon tárgyakat röptetek, mások számára idegen szavakat használok, átkokat próbálok kivédeni egyetlen pálcával és nem utolsó sorban főzeteket keverek, amelyek mások számára akár ártalmasak is lehetnek. Amint beléptem tanév kezdetén az iskola kapuján az egész világ és minden történet, amit eddig olvastam egy nagy kérdőjellé változott. Hol a határ? Honnan tudom, hogy mi az igazi és mi a kitalált? Lehet, hogy a könyvben leírt sziget létezik vagy az egész csak egy nagy humbug. Egyetlen oldalra meredek a könyvben, ujjaim görcsösen markolják a lapokat és a borítót. Már nem is érzem a csiklandozást sem pedig a viszkető érzést. Nagyon elszakadtam a valóságtól és akár órákig képes vagyok az általam vagy a könyvek által felépített képzelt birodalomban kalandozni. Lehet, hogy léteznek porcelánbaba testbe zárt démonok, amelyeket meg lehet ölni a vízzel? Gondolataimat nem tudom tovább vinni, a képzeletembe beszüremkedik a valóság egy hangja, amire testem összerezzenve reagál. Szívem dobban egy hatalmasat, amibe még a mellkasom is belefájdul. Zavartan pillantok a hang forrása felé, mint aki éppen az alvásból ébredt fel és még nem tiszta számára senki. Hogy került ide a lány, mikor jött ide? Összekuszált gondolataim szálai lassan rendeződnek, ajkaim pedig lassan elválnak egymástól ezzel elszakítva egymástól az összetapadt bőrréteget.
-Szia. - suttogom. Még egyszer, ez a halovány hangocska nem tükrözi azt a bátorságot, ami néha napján bennem lakozik. - Szia. - köszönök neki ismételten, immáron bátrabban, normális hangerővel. Pillantásom a felém közeledő manóra siklik át, aki a tányérokkal, bögrémmel és evőeszközökkel egyensúlyozva tart az asztalom felé. Villámként hasít belém a gondolat, hogy ennek nem lesz jó vége, így a szamárfület ismét visszahajtom a lapon és becsukva rakom az asztal sarkába. Sietősen felállva lépek ki az asztal mögül és veszek el a kis teremtménytől két tányért ezzel megmentve az ebédemet. Ilyen sokáig időztem volna el álom országban, vagy gyorsan főzték meg az ebédet? A tányérokat az asztalra rakva veszem el tőle az utolsó tányért és a gőzölgő teás bögrét, melyből kellemesen árad a mentolos zöld tea illata. Egyesek szerint fogkrém íze van, de én ezen kívül nem iszom nagyon mást. Ameddig meg nem unom, nem keresek mást. Visszaülök az asztal mögé és sorrendbe rendezem magam előtt az ebédemet, hogy kellő lelki nyugalommal láthassak neki minden fogásnak.
|
|
|
|
|
Bánkúti Lilla
INAKTÍV
Csibu | Lillumi
RPG hsz: 61
Összes hsz: 1250
|
 Arról lemaradt, hogy az előtte érkező mit kért, vagy mit nem, így nem tudhatta, hogy csak egy pohár italért, vagy egy komplett ebédért tévedt be ide. Arra sem számított, hogy itt ilyen meleg lesz, melegebb, mint eddig a folyosón, vagy bárhol amerre járt, de szerencsére lenge ruhácskája nem fűti túlzottan. Ő maga türelmesen ücsörög az asztalnál, apró lábait lóbálva helyezkedik el kényelmesen, nem messze a másik diáktól, aki felé oda-odapillant. Láthatólag ő sem épp a külvilágra figyel, hisz egy könyvet búj, ki sem tekint onnan, ő is csak pár kusza tincset lát a könyv mögül kikukucskálni, az arcát nem, így ki tudja, lehet ismerős arc bújik meg a kötet között. De nem bizonyosodik meg erről, nem zökkenti ki a másikat - amit amúgy lehet nehezményezne -, így csak a címet olvassa el a számára ismeretlen kötetből, és visszapillant előre. Körülötte ugyanúgy sereglenek fel-alá a manók, vélhetőleg már most a vacsorán ügyködnek, vagy arra állnak készen, hogy esetleges harmadik félt kelljen kiszolgálni, ha idetéved. Csak párszor találkozott a konyhán kívül manókkal, akkor is egy hatalmas kupacot cipelt, és mikor felajánlotta, hogy segít, a manó tiltakozva köszönte meg, és elsietett, nem fogadva el az igyekezetét. Nem haragszik arra a manóra, akit most már nem tudna beazonosítani, hisz annyira hasonlóak, hogy nem tud köztük különbséget tenni. Talán, ha kis névtáblát tűznének ki a ruhácskájukra, könnyebb lenne, de fura lenne felhozni az ötletet, amelyet egy mugli étteremben látott még tavaly nyáron, csak ott embereken. Mondjuk, nem szívesen menne vissza oda, mert mindenben hús volt, így alig tudott pár falatot enni, na meg csak sütit. Mindegy is. Eközben a fiú felé indul az egyikük, szállítva a rendelést, amelyet elnézve már nem is érzi magát olyan éhesnek. Sosem tudta elképzelni, hogy a fiúk hogy tudnak ennyi mindent enni, de hát ez lányos dolog, fordítva sincs megértés. Ahogy közeledik felé a szervírozás, úgy bújik elő a könyvből, pillanthatja meg végül az arcát, amely így már biztosan nem ismerős számára, és segít az őt kiszolgálónak, hogy ne ejtse el a tányérokat, amit valószínűleg nem tett volna meg, alaptalan félelem volt csupán. A köszönésre reagál viszont, kicsit megkésve ugyan, de ez sem zavarja őt, mivel közben elé is odakerül a szendvics, shake és még a fagyi is, amelyből elnézve még sokat is kapott. Nem tudja, hogy fog megbirkózni végül vele, de majd megoldja. Felszusszan inkább, és közelebb csusszan az asztalhoz, hogy nekilásson a másoknak madármennyiségű ételnek, de előbb a másik felé fordul, hiszen, ha nem is akarja zavarni, tudja, hogy ott van. - Jó étvágyat. - szól apró, de félénk mosollyal a fiú felé, majd visszafordulva harap a szendvicsébe, és kezd el nyammogni rajta. Belegondolva, ő maga is magával hozhatott volna egy könyvet, hogy falatozás közben elfoglalja magát, de már nem szalad vissza, és hagyja itt a dolgait, felesleges lenne. Bizony is, hiszen, ha nem tőlük függő, de éles hangú csörömpölés jelzi, hogy egy tányérnak annyi lett, hiszen leesve törött darabjaira, és ő már automatikusan áll is fel, hogy segítsen nekik, de hamarabb megoldják, mire léphetne, így, tehetetlenül ácsorog az asztal mellett, mintha bármiféle dologra válna. Így csak feleslegesen tett bármit is, de továbbra is a pakolászó brigád felé tekint, hátha mégsem volt olyan fölös az, hogy segítséget akart nyújtani nekik.
|
|
|
|
|
