Barna táska lógott az oldalán, pántja vállán átvetve pihent. Fonott copfjai is ott pihentek, miközben a leányzó tekintetével hol előre, majd egy kopottas könyvbe pillantott bele. A szöveget bújta, miközben előre lépkedett párat, az erre az alkalomra lábára húzott bakancsában, az utat egyelőre nem figyelve. A könyv amúgy nem az ő példánya, könyvtári kincs, az ötlet pedig, amiért a rettegett erdő közelébe merészkedett, gyógynövénygyűjtés, és a sikeres házi feladat letudása. No, persze előbb fel kellene bármit is ismerni, vagy helyesen megítélni, hogy ha hasonlít rá, de eddig nemigen sikerült a nehezebb, a tárgyban szereplő dolgokat meglelnie. De nem aggódott, megoldja.
A könyvet leeresztve végül, megtorpanva bámult az erdő szélét képző fák sokaságára, hátradöntve fejét pedig, a hatalmasságra. Egy kis bambulás után, rázta meg fejét, zárta össze a könyvecskét, persze ujját könyvjelzőnek ott hagyva, és tovább lépdelt. Ahogy egyre előrébb ért, úgy sejlett fel előtte a vadőrlak kunyhójának alakja, a pici, de annál hívogatóbb lak sziluettje. Ismeretei szerint lakatlan, a vadőr valamiért nem vállalta tovább, hogy itt munkálkodjon, bizonyára az alulfizetettség, vagy a diáksereg miatt. Persze, aztán ki tudja, mi volt az igazi oka. Ellenben, ő közelebb merészkedett a kunyhóhoz, a ketrecekkel mit sem törődve, hiszen láthatóan üresek voltak, és bepillantott az egyik ablakon. A semmi fogadta, úgy, ahogy azt el is képzelte, bár pár, berendezési tárgyat látott, mintha csak elutazott volna nyaralni, és bármikor visszatérne. Elengedte a párkányt, mivel birtokháborítást egyelőre nemigen szeretne elkövetni, és körbetekintett. Borsódzott a háta, ahogy az erdő felé tekintett, hisz elég mesét hallott már róla, és persze, egyedül is volt ahhoz, hogy a frász ne kerülgesse. Persze, sejtése van, hogy a siker érdekében, no meg a keresett dolgok lelőhelye odabent pihen. De a frászkarika megy be oda egyedül.
Inkább elfordult, és egy vén fa egykori törzsének szolgáló tuskóra telepedett. Lábait kényelmesen felhúzva pihentette meg, a táskából előkerült egy kis sajtos szendvics is, és rögtönzött piknikbe kezdett. Persze szunnyadó paranoiája az erdőt figyelte, hisz meggyőződése volt, hogy valami van itt a közelben, de nem, még nem kezdett sikongatni. Viszont, pálcáját, még ha nem is a legjobban képes forgatni, de előkészítette, felkészülve bármire.

Szendvicsének apró morzsáit fújta le a néha-néha feltámadó szellő a földre. Nem volt gond, legalább a madarak is jót lakmározhatnak belőle majd, ha idemerészkednek, de egyelőre csak szép dallamos hangjukat hallotta a távolból. Nem is galambetetésre érkezett. A könyvet időközben kinyitva fektette ölébe, a pálcáját pedig, nehezéknek a lapokra, hogy ne kaphasson beléjük a szél. Néha-néha rápillantott a fura kinézetű növények egyikére, de nem lett okosabb tőle. No meg, még mindig ott volt, hogy az erdőben tuti megtalálna őket. Továbbra sem mozdult meg viszont, nem vitte rá semmiféle akart. Felszusszant csak, és eszegette a szendvicsét vígan tovább. A füstölt sajt ízével eltelve bámult tovább az erdő felé, ahonnan minta hangosabbak lettek volna a reccsenő ágak, és minden egyéb nesz zajai. De lehet, csak a szél járta a fák közt a táncát, és az adott ennek így hangot. Nem tudhatni.
Bambulása ára azonban az volt, hogy más dolgot nemigen észlelt, nemigen szentelt neki figyelmet. Így, továbbra is egyedül tudta magát a környéken - kivéve azt a valamit az erdőben, amely talán nem is létezik. Mindegy is. Épp egy nagy falatott rágcsált, majd nyelt le, miközben az orvul közeledő alak becserkészte, ő pedig, hűen egy szoborhoz, nem reagált rá semmit, hiszen megint csak a képzeletével volt elfoglalva. Ahogy viszont egész közel került hozzá a másik, sőt, meg is szólalt, nagyot ugorva sikkantott egyet, elejtve a szendvicset, és a hirtelen fordulás következtében, még az ölében heverő dolgok is a földön kötöttek ki. De ezekkel most nem is törődött.
- Jesszus! - sóhajtott egy nagyot, miután a hang tulajdonosának arcát is megpillantotta, és megcsóválta a fejét.
- A szívbajt hoztad rám. - vágott kissé durcás, de látszólag mégsem komoly arcot, miközben meglökte a másik vállát finoman. Bence már csak ilyen, hozzászokhatott volna. Majd fog.
- Hát.. jelenleg.. - szedte össze a kérdésre a választ, miközben az ijedelemtől még mindig kissé hevesen kapált a szíve, és lepillantott a földre.
... az áldozatul esett szendvicsemet nézzük. Például. - hajol le gyors, megkapaszkodva a rönkbe, hogy könyvét, pálcáját felszedje, majd azért, a szendvicset is felvette, a szalvétára tette, melyből kipottyant és a fiú elé tartotta, hangyástól, piszkostul.
- Most nézd meg, mi lett szegénnyel. De.. amúgy szia. - tette le az áldozatot végül, mintha a csatabárdot ásta volna el, és felpillantva a másikra, elővette a szokásos mosolygós énjét.

Grimaszolt párat, ahogy a fiú felnevetett, hisz biztosan a hatalmas erején, és a nagyszerű támadásán mulatott. De hát, egy ilyen apró lány nem is tud nagyobb kárt tenni senkiben sem, viszont, próbálkozni mindig is szabad volt, ahogy most is.
- Ha-ha-haaa. – grimaszolt tovább, majd elrejtette azt, és megrázta lágyan a fejét. Copfjai meglebbenve ringatóztak oda-vissza kissé vállain, de hamar egy helyben maradva nyugodtak tovább. Remélte, hogy azért a fél iskola, és a falu nem hallotta az iménti sikoltását. Szép lenne, ha bárki ideszaladna, azzal az irammal, hogy segíteni jött a bajban lévőnek. Akkor aztán magyarázkodhatna, hogy csak sikeresen megijesztették, és még ő lenne bolondnak nézve. Na ez nem hiányzik neki, de nem is hiszi, hogy olyan hangos és velőtrázó sikoly volt. Ahhoz azért több kell, ez tény. Az erdő neszeire immáron nem is nagyon figyelt, ellenben pár perccel ezelőtt még minden figyelmét lekötötte, de ennek szerepét, helyét vette át a fiú. Nem is tudja hirtelen, hogy mikor látta utoljára, talán a tavalyi év végén, ha volt hozzá szerencséje. Nem emlékszik pontosan már rá, de nem mostanság volt. Meglepte, hogy eltűnt, mert általában azért, ha nem is találkozik sűrűn valakivel, a Nagyteremben meg szokta pillantani az arcát, de ott sem volt semmi, emlékei szerint. A hangjára viszont visszahozta magát a jelenbe, nem keresgélt tovább a „képek” között, és felvéve a fonalat, nagyokat bólintott, komoly arccal.
- Pontosan. Rettentő finom volt és így végezte. – gondterhes sóhajjal pillantott a piszkos falatokra, amelyeket ő már nem fog megenni, de a hangyák bizonyára örülnek a nagy kapásnak. Vagy majd valami vadállat, aki épp erre jár. Csak nem most kellene. A köszönésre tekintett fel rá, majd összébb pakolva holmijait, arrébb húzódott, hogy a fiú elférhessen a tuskón, ha akar, hiszen nem ez nagy darab ő, nem foglal sok helyet. Persze, csak ha él ezzel. A kérdésre viszont, elsőnek az erdő felé pillantott, amelyre eddig csökkent figyelmet szentelt, de most újfent fülelt. Már nem hallja azt, mit egyedül töltött perceiben.
- Hallottam valamit, mintha ott.. – nyújtotta ki kezét az irányba, pontosítva válaszát - ..mozgolódott volna valami. De hivatalosan ilyen szép növényeket keresek, hogy ne legyen lenullázva a házidoga. – azzal keze helyett már a könyvet emelte fel, melyben a vadászott növények képei sorakoztak, és, amelyeket most már ráér kutatni. Le is tette a könyvek, becsukva az ölébe, és nyújtózott egy aprót.
- Rég láttak amúgy. Merre kószáltál? – érdeklődött holléte felöl, hiszen nem ismeretlen emberrel áll szemben, ezért is cserfesebb, mint egy bokor, vagy egy kuka. Így már könnyebb érvényesülnie.

    Egy röpke, apró mozdulattal törölte megy gyors kezeit, melyre a morzsán kívül a rönk maradványai is kerültek, majd ölébe fektette azokat. Még mindig érezte kissé, hogy szíve kalimpál, de már egészen menetelt a nyugalmas felé. Most így belegondolva egészen kedvelt szokás ez, hogy így viccelik meg őt, mivel akaratán kívül ijedősebb kissé. Szerencsére nem veszi nagyon a lelkére sem, sőt, nem szokott hisztériázni komolyan sem, általában csak tréfálkozás szintjén. A nyuszi lelke ellenére értékeli a viccet, a poént, néha megpróbálja ő maga is alkalmazni, de akiket így akarna ijesztgetni, azok nemigen azok a fajták, kik beveszik. Gyanítja, Bence sem olyan, aki csak úgy fel-felkiált, mikor valaki mögélopakodik. Pech.
De el is felejti már ezt, nem is igyekszik felhozni többé, hiszen nem az a fajta, aki hetekig ezen lovagol. A szendvics is a múlté, nem siratja tovább, hiszen lapul még egy a táskájában, hiszen gondolt arra, hogy hosszabb távot tesz meg, de jelenleg nem is éhes már. Persze az előbbi jelenet azért is mókás volt, ki nem hagyta volna, Bence is mulathatott legalább rajta. A csendesebb percekben viszont figyelt, illetve várt, hogy a másik is szóra nyissa ajkait, hisz nem akarta elárasztani egyből a gondolataival, szavaival. Biztos neki is van olyan dolga, amit megoszt vele csak úgy, de ha nem, akkor se baj. Nem veszi le a fejét, viszont tényleg nem akar egy idegesítő fecsegőláda lenni.
- Na nem mondoood? – vágott kissé meglepett arcot – persze direkt – amikor a fiú megjegyezte az erdő egyik tulajdonságát. Bár, ő nem mindig látta annak, sőt, általában csendes helynek ismerte, eltekintve a fák leveleinek susogását. Így viszont valamilyen szinten igaza van Bencének is, csak épp ő gondolt másra.
- Úgy értettem amúgy, hogy közel volt az erdő széléhez, és reménykedtem, hogy valami kedves őzgidához hasonló dugja ki a fejét, ha kidugja, nem pedig valami emberevő vadállat. – borzongott meg kissé, hisz hallott elég mendemondát erről-arról, no meg egyes diákok meséit, akik egy kaland után a gyengélkedőn kötöttek ki egy erdei kaland után. Persze, hogy ebből mi igaz, és mi nem, az már más tészta, de alapja mindegyiknek van. No meg, a házirend szerint nem is mehetnek be oda, tehát csak igaznak kell lennie. Ezen csak röpke ideig morfondírozott, arcára kissé ki is ült a komoly, elgondolkodó kifejezés, de hamar megrázta fejét, és az időközben melléült Bencére pislogott fel. Nemigen mondott semmi konkrétumot, hogy hol is volt, de nyilván okkal, és nem is kötelezheti arra, hogy elmondja neki. Nincsenek olyan mély viszonyban, és joga sincs arra, hogy kérdőre vonja a másikat. Így, inkább helyezkedik kicsit, fordul ültében a fiú felé, és megtámaszkodik a rönk szélén.
- Áhááá, értem én, értem. Biztos izgi lehetett. – mosolygott rá a másikra, hogy beéri ő ennyivel is, nem mutatja magát mindenre kíváncsi kisasszonynak, és pálcát sem ragad, hogy igazán kivallassa. Na még az kellene..
- Hmm.. is-is. Lementek a kötelező körök, tudod vizsga, évzáró, ilyenek. Volt valami buli is a faluban, de nem mentem el végül. Izgalmasabb dologról aligha tudok valamit mondani, bár fél füllel hallottam, hogy volt valami fura dolog, amikor is pár diák megkergült, és hihetetlenül rózsaszínben látta a világot. De csak ennyi, bár lehet eszembe jut még valami. – gondolkodott el, miközben a cukikórt emlegette fel, amit megúszott, bár hallott olyat is, hogy neki nem lenne gond, eléggé rózsaszín tud lenni amúgy is. Inkább gyorsan végigpörgette fejében, hogy nem-e hagyott ki valamit, majd miután tényleg a semmire jutott, felszusszan.
- Nem, több nem jut az eszembe, ne haragudj. – bámult fel bociszemekkel a másikra, hogy nem direkt csinálja.
- Na de na.. arról azért mesélhetsz, hogy hogy is vagy? – érdeklődött inkább egy egyszerűbb témában, amely kikerüli azt, amiről nem szeretne nyilatkozni.

    A rengeteget figyelte ismét, persze csak felé szegeződött, az ő mondandójára. Valahogy sejtette, sőt, annyira még ő is tisztában volt a dolgokkal, mik élhetnek itt, hiszen van LLG tankönyve is, és olvasta már elég sokat, nagyjából képet is kapott a dolgokról. De élőben persze sosem szemlélt ilyet, ahhoz ő kevés egyedül, más meg még nem találta meg azzal, hogy kalandozzanak az erdőben. No de majd egyszer biztos. A fiú szavaira viszont megrázta lágyan a fejét, és felpillantott rá.
- Neeem. Nem azt mondtam, hogy őzgida, hanem, hogy ahhoz hasonló. – pontosította a saját szavaival a fiú mondanivalóját, és remélte, hogy nem csak a gondolataiban élt az a szöveg, amelyet most mond. Előfordult már, hogy másra gondolt, mint amit sikerült kimondania, és elég fura magyarázkodni utána. De nem vészes esetekben.
- Úgy értettem, hogy olyan szelíd, senkinek nem ártó, legelésző valami. Abban reménykedtem. Vagy ebben az erdőben csak fenevadak élnek? – kérdezte kissé oldalra billentett fejjel, mert ha jó a sejtése, a fiú már túl van egy-két erdőtúrán, lehet neki sokkalta több tapasztalata van, mint neki, aki csak a papírlapokat forgatta. Aztán ki tudja, mi a valóság.
Arra a kijelentésre, miszerint tényleg izgalmas volt, már csak mosolygott, nem fűzte tovább, és a fiú sem nyílt meg hirtelen előtte. No de sebaj, ha izgalmas volt, az már jó. A többi dologra bólintgatott aprókat, ismét átfutva, nem-e hagyott ki valamit, valamiket, miközben egyik lábát óvatosan felhúzva, maga alá hajtotta.
- Túl rózsaszínben. Aki mesélte, neki sem tetszett annyira a dolog, de nem tudta, mi idézte elő. Lehet szerelmi bájital volt leves helyett egyeseknek. – kuncogott az ötleten, majd arcára vigyor ült ki.
- Pedig megnéztelek volna rózsaszín hippiként, ahogy a szeretet hirdeted. – próbált komoly arcot vágni, nem elnevetve a dolgokat, de nehezen ment neki. A nevetést sikeresen lenyelve, nem is tört ki belőle, de magában nagyon jól kacarászott, és biztos abban, hogy ezt a másik is tudja, vagy legalább sejti, hogy mit érez a gondolat iránt.
- Biztos lesz még buli, sőőőt. Azon majd kitombolhatod magad, és akkor majd te mesélsz nekem, milyen volt. – no igen, nemigen éli bele olyanba magát sosem, hogy elhívja valaki, mert nem sokaknak esett eddig rá a választása, de nem bánta. Volt pár ilyenen, egyedül, pár nélkül, szoba, vagy háztársa unszolására, de megvolt ezen rendezvények nélkül is. Nem sír, hogy nem hívja el senki. Elcsendesedve végül, a hogyléte felől érdeklődve hallgatta őt, hiszen ez a téma nem volt olyannyira tabu, mint az előző, amelybe csúnyán belenyúlt.
- Óóó! – csillantak fel a szemei a mondandója végén, de elsőre köhintett csak, hisz illene válaszolnia is. – Én is megvagyok, köszi. Ahogy mindig. Dee..  - váltott az előbbi lelkesedés témájára. - A Gyógynövénytan így már unalmas. Van is ötleted, hogy lenne izgalmas? Bármibe benne vagyok. – húzta ki magát, majd az erdő felé sandított. - Na jó, majdnem bármibe.. – korrigálta kissé magát, mert azért a nyuszi-én még mindig jelen van benne.

Ahogy sikerült körbeírnia, mire is gondolt, úgy jött rá, hogy lehet butaságot mondott. Nem tudja biztosra, valós-e, amit hisz, hiszen mégiscsak varázslatos erdőről van szó, ami ráadásul tiltott is, már amennyire tud erről. Nem gond neki, mert nem akar megbizonyosodni róla, hogy igaz-e, de ha kisétálna egy olyan szelíd állat, akkor igazat nyernének szavai. Addig pedig, jó az, amit eddig kiejtett a száján, nem erőlteti tovább a dolgokat, inkább csak csendben figyel a fák sűrűje felé. Persze, azért Bencére is ugyanúgy figyel, ahogy eddig, lelógó lábát kissé meglóbálva nézelődik, majd mikor ismét felcsendül a fiú hangja, visszapillant rá.
- Óóó, ennek felettébb örülök. Már nincs kedvem menekülni, teljesen nyugodt lettem. – húzta ki magát, arcán szintén mosollyal, hogy mennyire bátor úgy, hogy megvédik az esetleges vadállattámadás esetén. Persze, ettől nem tart, vagyis, nem hallott olyat, hogy erdőn kívül is történt ilyesmi, de mindig fel kell készülni mindenre. Vagyis, legalább figyelni a részletekre. Kényelmesebben elhelyezkedve bólogat nagyokat a veszély szó említésekor, hiszen egyetért vele. Neki sosem fordult meg a fejében, hogy ilyesmit használjon, nemhogy magán, de máson sem. Nem foglalkozott még fiúügyekkel, nem is nagyon akart, azt pedig végképp nem, hogy álszerelmet gerjesszen. Ha valaki szeretni akarja, meglesz a lehetősége, de túl távolinak gondolja még ezeket.
- Eléggé az, de valakinek meg csak az segít. – elmélkedett hangosan, hiszen sok reménytelen szerelem kapott így rövid, de biztos esélyt. Múlandó dolog, de népszerű, hiszen nem egy korabeli lányt látott sugdolózni, az emlegetett szert tartalmazó üvegcsével a kezében, az áldozatot kitárgyalva. Kezdi azt érezni, hogy lassan egyedül marad azzal a dolgával, hogy ilyesmit nem alkalmazna sosem. De ki tudja, ki vetemedik még ilyesmire. Bencéről sem tudja, kapott-e, adott-e már valakinek, hiszen nem faggatja szerelmi dolgokról, még arról sem kérdezte, hogy barátnője van-e. Nem azért nem teszi, mert nem érdekli, hanem azért, mivel ez olyan magánéleti dolog, amibe nincs beleszólása. Persze, ha a fiú mesélni akar neki, az más, szívesen meghallgatja, vagy ad tanácsot, ötletet. De addig nem bolygat ilyesmi. A bálos említés egy röpke pillanatra ki is ment a fejéből, hiszen annyira elmélkedett a löttyön, annak körülményein, hogy nem is gondolt erre ismét. Kissé meglepődve fogadta a dolgot, pislogott is párat hozzá, de végül – ugyan kis zavarral vegyítve -, mosoly jelent meg az arcán, hiszen ő minden apró, kedves gesztusnak örül, értékeli. Miért ne tenné?
- Jaaaj, köszönöm. Ez kedves tőled. – pillantott fel immáron arcára, ugyanúgy mosolyogva, majd gyors hozzáfűzte. - De ha épp másvalaki a kiszemelte, tudod hogy értem, nem haragszom meg, ha őt választod. Sőt!. – hozta fel gyors, hogy nem fog morcos lenni, ha lemondja, fel sem teszi a kérdést, egy kiszemelt miatt. Nem tartja magát olyan nagyon csinosnak, teljesen átlagosnak véli magát, aki szemlélődve mindenkit sokkal szebbnek, és gyönyörűbbnek lát. Nincs elszállva magától, nem úgy lett nevelve, holott persze, a szülők nem egyszer emlegették nekik, milyen szép a haja, mennyire csinos, és gyönyörű nekik. Badarság.
- Hééé! Azért ezt a… – kapta fel a könyvet, és lapozott párat, majd a fiú arca elé tartotta a könyvecskét. - Futkosó akármit meg nem eszem. Meg a mérgező izéket. Nem akarok elpatkolni még. – tette le a könyvet fejet csóválva, hiszen hiába él zöldségeken, azért ilyenre nem fog vetemedni.
- Nem is kötelező most azzal foglalkozni. Azt mondtam most ez unalmas, és hátha van más ötleted, ami nem kapcsolódik ide. – pontosított ismét, hátha így már lesz valami olyan, amit a fiú kigondolhat.
 

A kísértetház óta kicsit megváltoztak mindennapjai. Szerencsésen túlélte a riadalmat, a vihart is, ami el is ült, és újdonsült ismerősével vissza is jutottak a kastélyba, ráadásul, még meglepetésvendéget is vittek magukkal. A kis bagoly, aki azóta barátságosabb, mint akkor, lassan szokja meg új helyét, és ha nem is barátkozik a kötésével a szárnyán, de legalább gyógyulgat.
Az viszont még merőben újabb, és meglepő – kissé ijesztő is – számára, hogy nem olyan régen nem akármilyen jelvényt kapott. Prefektus lett, amit álmában se gondolt volna. Hallott arról, hogy gond volt az előzővel, magatartásügyileg, de azt nem, hogy pont őt fogja kiszemelni, és kitűntetni bizalmával a házvezetője. Nem haragszik rá, nem is morgott, csupán nagyon meglepett, és riadt, még mostanság is. Kissé félénken tűzi ki a jelvényt, és szemléli a tükörben egy darabig, próbál megbékélni azzal, hogy ezentúl neki kell majd a rosszakat büntetnie. Nem, nem tudja elképzelni, úgy érzi, képtelen lesz rá.
Ezekkel a kusza gondolatokkal, és apró görccsel a gyomrában, megindult a Navine kijárat felé. Egy ideig kódorgott csak a kastélyban, remélve, hogy ma senkinek nem lesz kedve rosszat csinálni. Szerencséje volt, csak pár elsősre szólt rá – csupa jóindulattal, és paprikavörös pofival -, hogy ne rohangáljanak ész nélkül a folyosókon, elkerülve a csúnya ütközéseket. Ekkortájt szúrta ki az ismerős alakot is, aki a könyvtár fele igyekezett, de nem rohant utána, csak távolból figyelte, hogy eltűnik az ajtó mögött. Miután még egy kis időt nézelődéssel töltött, megindult, hogy beszerezzen valamit, amiről úgy véli, hasznos lehet. Kisebb körút után, ráérősen lépkedett immáron a könyvtár ajtaja felé, zsebében hordozva azt, amelyet beszerzett. Nem nagy dolog, de nem jutott jobb az eszébe. A könyvtárba lépve, a könyvtáros felé köszönt, majd már osont is a sorok közé. Nagy tér, sok beugróval, és pihenési lehetőséggel, így, beletelt egy kis időbe, míg meglelte azt a sort, ahol az tartózkodott, kit keresett. Felé lépkedve, mosolyt húzott arcára, majd megállva az asztalnál, ahol olvasott, lepillantott rá.
- Szia! Nem zavarok? – érdeklődött, hisz ha igen, akkor hamar távozik is, miután a csomagocskát átadja. Azzal nyúlt is bele a zsebébe, melyben a kis zsákocska lapult, és kinyitva nyúlt bele.
- Hoztam valamit a baglyocskának. Nézd. – azzal elényújtotta a bagolycsemegével tömött zsákocskát, és a közben érdeklődően szemlélődő elé tett egy kisebb kupacot, és elégedetten figyelte, ahogy jó kedéllyel falatozott belőle. Már ez megérte, hogy a bagoly teli pocakkal javulgathat tovább.

Most, valamelyest sokkalta jobb a légkör, tekintve, hogy nem egy ijesztő házban, illetve, nem a vihar közepén csücsülnek. Határozottabban jobb külseje van így, hogy nem ázott el, haja, és ruhája rendezett. Tényleg, eszében van, hogy visszaszolgáltatja a pulóvert, amit a fiútól kapott kölcsönbe, hogy ne fagyjon szét, illetve ne fázzon meg. De jelenleg még mindig az ő, cukorédes parfümétől illatozik, amit lehet, hogy nemigen kedvelne a fiú. Na meg, mikor elindult, el is felejtette, nem számolt azzal, hogy találkozni fog vele, ilyen hamar. Na de majd bepótolja, elvégre egy körletben laknak, könnyen vissza tudja majd adni, és eddig is megtehette volna ugyan, de a napokban bekövetkezett „sokk” nemigen engedte, hogy ilyesmiken gondolkozzon.
De most a könyvtárban áll, és egész nyugodt. Nem fél, hiszen, most nem kell figyelnie senkire, nem kell azon agyalnia, hogy ez esetleges kihágást mivel kellene büntetnie. Nem, még nagyon nincs ezzel képben, és mersze sem akadt hozzá. Hajaaj. Viszont, most nem azzal kellene foglalkoznia, hanem, hogy mi, vagyis ki van előtte.
- Áhh, nagyszerű. Reméltem, hogy nem jöttem rosszkor. – szusszan fel megkönnyebbülten, miután szavakkal is hallja, hogy nem rossz az időpont, majd a könyvre tekint. Mér mielőtt kimondja, akkor sejti, már a borítóról, hogy miféle könyvet forgat, maga is elgondolkodott rajta, hisz baglya sosem volt, de ideje még nem volt rá, hogy valóban meg is lépje azt, hogy kicsit okosabb legyen baglyok témájából. Na de most már mindegy is.
- Az hasznos. Nekem is el kellett volna, még az iskolai baglyokkal sem vagyok teljesen képben. – jegyzi meg, majd követve a fiú kezét, a székre, melyet kitolt neki. Mosolyra húzva ajkait, ahogyan felkínálja neki a helyet, ő pedig, nem tiltakozva, él is vele, lehuppan rá, és kényelmesen elhelyezkedik.
- Köszönöm. – pillant rá ismét, majd végül a bagolykára, mely elé nemrég finom falatokat helyezett. Örül, hogy ízlik neki, nem tudta, bejön-e, hisz nem készpénz, hogy ezt minden bagoly szereti úgy, ahogy az a csomagolásra van írva. De kivételesen, sok vacillálás nélkül sikerült jót választania.  Viszont, ahogy más került szóba, úgy ült ki arcára az enyhe pír, és sütötte le pár pillanatra a szemeit. Nem, nem az, hogy nem büszke rá, csak nem szokása dicsekedni, no meg, még mindig nem javult az önbizalma a dologgal kapcsolatban.
- Ühm, igen. Nem számítottam rá. – pillantott le a jelvényre, amely ott díszelgett rajta, no meg, amire Gergő is mutatott, majd visszapillantott rá, és az épp nagyon elmélyülten falatozó madárkára.
- Lett neve? - kérdezi végül, hiszen arra a pontra nemigen tértek ki eddig.

Tudta, hogy valamikor majd eljön ez is, mármint az, a nap, amikor a felelőssége, mely a jelvényével jár, komolyodik. Tudta, de most mégsem a legnyugodtabb módon áll hozzá. Nem tudja eldönteni, hogy izgul, fél, vagy egyéb kavarog benne, de a nyugodtság nemigen megy számára. Napközben pihent, és olvasott, hogy gondolatait elterelje a dologról, és felkavarodott érzéseit is elrejtse. Némileg sikerült is neki, hiszen, mire becsukta a könyvet, hogy szundítson kicsit, már egész jól volt.
Pár órát aludt csak, nem sok, de felfrissülésnek tökéletesen megfelelt, sőt. Amikor felébredt, és tudatára jutott ismét, hogy mi vár rá, rátört kissé a pánik, nagyokat szusszanva higgadt le, és bújt bele egy sötét ruhácskába, melyhez papucsot húzott. A haját szabadon hagyta, a hullámos tincsek vállára omlottak, és megindult kifelé, kissé szaporán dobogó szívvel. Még nem volt takarodó idő, kicsivel előbb indult el, hogy vacsorázni is tudjon, amelyet hamar lerendezett a Nagyteremben, kicsit beszélgetve a háztársaikkal, és, míg nem jött el az idő, visszavonult olvasni a könyvtárba. Ahogy eljött viszont az tényleges takarodó ideje, kilépett a könyvtárból, nagyot sóhajtva, a kiürült folyosóra. Kissé fura volt, hiszen ahhoz szokott, hogy mindig hömpölyög rajta a tömeg, mindig zsivaj van a sok, beszélgető diák miatt, de most ijesztően nagy volt a csend. De, ilyenkor ez így is volt rendjén, hiszen visszahúzódtak a diákok a maguk klubhelyiségébe, és ott folyt tovább az élet, míg aludni nem tértek. Ő maga ezt most még nem ejthette meg, kicsit arrébb volt az, addig még le kell ellenőriznie, hogy nem-e settenkedik valaki rosszban. Nagyon remélte, hogy nem lesz ilyen eset, hisz nemigen tudja, hogy mi lenne a helyes fellépés, és, a kis büntetések, amelyeket a saját fejében agyalt ki, biztosan nevetségesek lennének a tapasztaltabbak szemében. De ő próbálkozik, nagyon is.
A folyosókon lépdelve, a festményeket figyelte, akiknek nagyja, a kastély lakóihoz hasonlóan már az igazak álmait aludták. Ez varázsolta el mindig is, hogy ennyire életszerűek, hogy nekik is megvannak a maguk kis életfejezetei, és hasonlóan a hús-vér emberekhez, ők maguk is alvásigényesek. El is bambult kicsit, de haladt tovább, tanulmányozva, mely portrélakók éberek még ilyenkor - meg persze, ki említi fel neki, hogy ilyen későn még erre mászkál -, de csak pár, ehhez hasonló mondatot kapott, hiszen a jelvény jól láthatóan rajta van. A fejetlenség folyosóján folytatta tovább az útját, tekintete ismét a berendezésen akadt meg, nem azon, hogy épp a lába elé kellene néznie, így történhetett meg, hogy a szembeforgalmat későn észlelte. Mire odafordult, már késő volt, a lány beleszaladt, így, a lendülettől és a váratlanságtól fogva a fenekére huppanva végezte a földön.
- Jaj.. - rázta meg a fejét, majd felfele pislogott, a lányra, aki beleszaladt.
- Ne haragudj, nem figyeltem! - kért automatikusan elnézést, miközben tápászkodott fel, és porolta le magát, majd, felocsúdva, kihúzta magát, hiszen eszébe jutott, hogy neki mi is az igazi feladata.
- Ühm.. ugye tudod, hogy hány óra van? - próbált szigorúbb lenni, mint ami, több-kevesebb siekerrel.

Jócskán eljárt már felettük az idő, noha nem azért, mintha öregebbek lettek volna, csak épp már egy ideje itt üldögéltek, és beszélgettek. Nem gond, hiszen Lillus sem siet, és ahogy elnézi, Bence sem épp az óráját figyelgeti, mikor jön el az ideje annak, hogy elléphessen. Az erődből, melyet olyannyira figyeltek, nem lépett elő semmi, csak pár madár szállt ki a lombok sűrűje közül, de sem egy veszélyes, vagy ártatlan lény nem tört ki a törzsek közül. Nem is gond, hisz így nem volt ijedelem, se semmi, békésen maradhattak ott, ahova ültek. A növények, amelyeket olyannyira megvizsgálni akart, már el is felejtődtek, és csak akkor fognak felbukkanni, ha épp ismét a füzetkébe néz, de most nem volt rá ingere. El is tette a nagy ücsörgés közepette azt, a táska mélyére, ezzel a problémát, amely az egész találka előtt foglalkoztatta, egy időre meg is oldódott. Szerencsére van még ideje dolgozni vele, és a tatár sem hajtja semerre, így nem kell a körmeit tövig rágnia, hogy mi lesz most így vele, hogy nem dolgozott vele estig.
A bambulásból, mellyel az erdőt tisztelte meg, felkapta a fejét, mikor Bence ismét megszólalt, és bólintgatott. Igazat mondott, ő sem mondhatta volna szebben, bár ő nagyon ritkán hangoztat bármi rosszat, inkább magában tartja, hisz túl jóindulatú az ilyesmihez, amit egy ideig, de lehet, hogy egy életen keresztül nem tud, és nem is akar egyelőre lemosni magáról. Akinek nem tetszik, annak nem kötelező ismerkedni vele, ezzel így volt mindig is.
- Mert az is. – adott szavakat gondolatainak röviden, de nem ment bele jobban a dologba, hiszen semmi ilyen tapasztalata nem volt. Megtanulta, hogy nem neki kell futnia a fiúk után, hanem, majd ha eljön az ideje, akkor majd azoknak őutána. No meg, a családja is igencsak pislogna, ha szaladgálna egy kiszemelt után, mint valami pincsikutya. Nem, nem fogja. Majd megtalálja a szerelem, ha úgy adódik, és ezzel többet nem is foglalkozik, nem is szokott, egyelőre nagyon jól megvan úgy, ahogy most, barátokkal körülvéve. Nem is kell ennél több neki.
- Óóó, értem. Jójó na, nem látok a fejedbe, no meg, nemigen szoktalak arról kérdezgetni, mit csinálsz olyankor. – pillázgat rá, főleg a kacsintásra, amelytől kissé zavarba jön, de ezt még igencsak leplezni tudja. Nem néz ő úgy rá, ahogy azt nem lenne szabad, a mostani baráti kapcsolat neki tökéletesen megfelel, kellemes, és, ahhoz képest, hogy Bence fiú, igencsak jól megvan. Nem kell, és nem is akarja ezt ilyesmivel elrontani, mert akkor csak neki lesz kényelmetlen. Az újabb szavaira figyel inkább, és az erdős kalandra kissé megborzong, de hát, a fiú most nem arra invitálja. Kicsit örül is a másfajta programnak, hiszen nem épp a legalkalmasabb arra, hogy az erdőben bóklásszon, így, a felvetülő alternatív dologra már rá is bólint, nem is tiltakozik.
- Tökéletesen megfelel a konyha, menjünk. – azzal mosolyogva elfogadja a kinyújtott kezet, belekapaszkodva áll fel, és leporolja nadrágját, és a táska is a vállára kerül.
- Mehetünk. Nem akarom, hogy éhezz itt nekem. – nevetett kissé, és megindult a kastély felé, lassú léptekkel, hogy ne hagyja le a másikat. No persze, amilyen kicsi lábai vannak, és kicsi léptei, ez igencsak nehéz művelet lenne.

Tovább figyelte a fiút, aki még egy ideig a könyv sorait bújta, így, nem is zavarta tovább szavaival. Majd ő maga is belekukkant a könyvbe, hátha okosabb lesz tőle, vagy legalább is, tapasztaltabb elméletben, hogy mit, és hogyan kell. A beálló csendben óvatosan simítja meg a bagolyka épp szárnyán a tollakat, figyeli, ahogyan nézi az odatolakodó ujjakat a kisállat, és hagyja, hogy megpiszkálja. Ezzel el is foglalja magát, de lassan Gergő is leteszi a könyvet, vagyis, szünetelteti, hiszen még jócskán van vissza oldal belőle, és ahogy megszólal, úgy pillant rá ismét, elvéve a bagolyról a tekintetét.
- Tényleg néha belehetne, de szerintem a könyvtáros nemigen örülne neki. De aztán ki tudja. – elmélkedik a dolgon, de marad annál, hogy nem lenne okos ötlet, viszont biztos csendes hely lenne alváshoz, és a sorok közt még egy kisebb ágy is elférne. Gondolatban inkább megrázza a fejét, hogy ne ezeken gondolkodjon épp, amikor amúgy is sületlenségek, és pislogva pillant a morgolódó fiú felé, meglepett pofival. Nem tudja, mi miatt morcos épp, mi juthatott eszébe, vagy épp mi az oka.
- Valami gond van? – kérdezte meg azért óvatosan, de szinte mellétűzte, hogy nem kötelező elmondania, nem ragaszkodik ő ahhoz, hogy válaszoljon is neki, szimplán csak érdeklődik, vagy legalábbis próbálkozik vele.
Visszakanyarodva a jelvényre, ismét lepillant, hogy tényleg ott van-e, hogy nem-e csak beképzelte, de nem, ott virít, ott mutogatja magát, és nem mászott még le róla. Sóhajt csak, halkan, aprót, és elűz minden rosszat, ami eszébe juthat.
- Jaaj, nincs semmi olyan, amit nem tudnék kimondani. Csak fura.. mármint az, hogy pont én. Vannak, akik sokkal jobbak nálam, de ez csak az én önbecsüléshiányom. Lehet, hogy Véda néni olyat lát, amit én nem. Mindegy is. – rázza meg a fejét, azt már nem is taglalva, hogy szerinte nem is lesz nála sokáig a jelvény, mert a Házvezetője rájön, hogy tévedett, és mégsem alkalmas. Már ez is eszébe jutott, de ebbe sem biztos. Jelenleg inkább örül, hogy megbíznak benne, és megpróbál teljes mértékben teljesíteni mindent, amit csak kell.
- Szóval vigyázz, mert nagyon szigorúan büntetek, ha rosszalkodsz. – vette kissé mókásabbra a figurát, kihúzva magát, mintha tényleg egy hatalmas prefektus lenne, akitől mindenki csak fél, és aki tényleg olyan dolgokat agyal ki, amitől tartani lehet. De nem volt az előbbi komoly, hiszen csak úgymond ugratja a másikat, tényleges büntetésnél igencsak nem tudná hirtelen, hogy mit, és hogyan. Ez még a jövő, és más ember, nem kell előrehaladnia.
- Óóó.. na akkor keresek neki valamit. – bólintott, azzal körbetekintett, találhat-e valahol olyat, amelyben nevek vannak listába szedve, és felugorva szaladt el az egyik polcig, keresgélve, ujjait végigfuttatva a könyvek gerincén. Hamar talál is valami olyasmit, mint elképzelt, lekapva pedig, visszaszaladt, leült, és a másikra pillantott, remélve, hogy nem maradt le semmi komolyabb dologról.
- Szerintem is – mutatta ki egyetértését, miközben az emlegetettre pillantott, apró mosollyal.
- Válasszunk nevet véletlenszerűen, te mondasz egy oldalt, én meg hogy melyik sor, és úgy nevezzük el. Mit szólsz? – mutatott le közben a könyvre, miközben a bolond ötletét hozta fel neki, de ezt tűnt mégis a legkreatívabbnak számára.

Levegőt! Komolyan elgondolkodott rajta a napokban, hogy leköltözik az alagsorba. Nem, nem mászik be a rellonosok közé, azért annyira még nem bátor, hanem csak egyszerűen leül a labirintus előtt, vagy egy folyosón var tábort, egy félreeső sarokban, hátha ott kicsivel hűvösebb a levegő. Az nem is érdekli, hogy sokkal dohosabb a levegő, mint a navine körleteiben, de most nem tud ennek a plusznak örülni, hiszen emellett neki nagyon is melege van. Nem egyszer mártózott már meg az újdonsült medencében, amely a klubhelyiségbe került, de állandóan ott sem lehet - sajnos. Az alternatív módszerek közül mindent kipróbált, amely a kastélyban kipróbálható volt, de hosszabb távon ezek sem váltak nagyon be, így maradt az eredeti terv, hogy leköltözik.
Persze, ez csak annyiban merült ki, hogy hivatalos körútját oda intézte, hosszadalmasabban járt-kelt, hiszen élvezte, hogy a hűs falak közt kicsivel könnyedebben kap levegőt. Karján néha-néha libabőr jelent meg, hol a hűs miatt, hogy a hely ijesztő mivolta végett, vagy csak egyszerűen a krémszínű, lenge ruhácskája volt kevés a klímához. Lábára saru került, melyből kikandikáltak napsárgára mázolt körmöcskéi, mely kezén is ezt az árnyalatot vették fel. Haja, kivételesen felkötve pihent feje tetején egy copfban, mozdulataira lassú táncba kezdett tarkóján. A hely maga csendes volt, szerencsére, így bőven volt ideje felfrissülni, de valahogy gondolataiban jobban tetszett neki a hely. Nem tudja megmagyarázni, hogy miért, de borsódzott a háta néhány ponton, mintha valaki figyelné, vagy épp követné, viszont pontosan olyan kihalt volt minden, mikor ideérkezett. Leült hát, egy kiálló ablakpárkány-szerűségre, amely véleménye szerint valaha szobortalapzat lehetett, de mintha lakója elsétált volna róla, és figyelt. Sehol semmi. Sem hangoskodó diákok, se rosszban sántikálók, semmi, csak néha hallott valami motoszkálás szerűséget. Pedig meg volt róla győződve, hogy ide mások is járnak, rajta kívül. Egy fél óra után kelt csak fel, eddig bírta, hiszen már igencsak fura hangokat hallott, így hát megindult a "felszín" felé. Elsőre furcsán sok volt az a zsivaj, amely egy népesebb folyosón fogadta, no meg a tömeg, melybe belesétált, de nem zavarta annyira, mint az a megmagyarázhatatlan valami odalent. A levegő mintha kissé frissebb volt, vagy csak most tűnt neki annak, nem tudta megmagyarázni. Inkább nem morfondírozott ezen tovább, örült a ténynek, és már el is indult, egyelőre az orra után. Csak pár diákra szólt rá ismét, óvatosan, hogy kissé kisebb lendülettel rohangáljanak - mindig belefut egy szaladgáló csoportba -, de más prefektusi munkát nem kapott, így megindult előre, afelé a hely felé, ahol ugyan még nemigen járt, csak futólag. A konyhától nem remélt mást, csak egy hideg shake-et, fagyit, és valami szendvicset, húsmenteset lehetőleg, hiszen azzal mindig meggyűlik a baja, bárhol jár. Valahogy szokatlan az embereknek, hogy ő nem él ilyesmivel, csak tojással, és tofuval, amely hasonlít hozzá.
Halkan dúdolva érkezett meg a Nyugati szárny szintjére, és már látta maga előtt az ajtót, melyet nemsokára ki fog nyitni. Ha kicsit korábban jött volna vissza, még elkapta volna a Nagyteremben a lakomát, de időrézékét elvesztette, ahogy az óráját is, amit azóta is bán, és nem merte megemlíteni otthon sem, hogy mi történt vele. Pedig elkélne neki, annyi biztos. Benyitott végül, még mindig dúdolászva, besurranva a résen, melyet nyitott, és becsukta maga után az ajtót. Elsőre nem is nagyon érzékelt semmit, csak a sürgő-forgó manókra tekint, mosolyog rájuk. Nem telik sokba, míg az egyik megtalálja, és hatalmas szemeivel nézve kérdi, mit szeretne. Lilla hamar a tudtára adja rövid kívánságlistáját, nagy köszönettel megtoldva, hiszen nem akarja feltartani nagyon őket, majd felegyenesedik, és megfordul. Ekkor szúrja ki a sarokban ücsörgőt, akinek hirtelensége ösztönösen lepi meg őt, összerezzenve figyeli a fiú alakját, hiszen ezidáig olyannyira lefoglalta az, hogy a kis világában éljen, illetve a manókkal társalogjon, hogy sikerült figyelmen kívül hagynia.
- Ühm, szia. - köszönt oda kurtán, mikor a kezdeti ijedtség elmúlt, és, leült egy neki szimpatikus asztalhoz, hiszen nem ismerte a másikat, nem akart így névtelenül csatlakozni hozzá, és ráadásul még előbb is érkezett. Most majd biztos bolondnak nézi, hogy így sikerült elsétálnia mellette, majd még rá is ijesztett a lánykára. De ez már mindegy, most inkább azzal foglalkozik, hogy a manókat figyelte csendesen.

Arról lemaradt, hogy az előtte érkező mit kért, vagy mit nem, így nem tudhatta, hogy csak egy pohár italért, vagy egy komplett ebédért tévedt be ide. Arra sem számított, hogy itt ilyen meleg lesz, melegebb, mint eddig a folyosón, vagy bárhol amerre járt, de szerencsére lenge ruhácskája nem fűti túlzottan. Ő maga türelmesen ücsörög az asztalnál, apró lábait lóbálva helyezkedik el kényelmesen, nem messze a másik diáktól, aki felé oda-odapillant. Láthatólag ő sem épp a külvilágra figyel, hisz egy könyvet búj, ki sem tekint onnan, ő is csak pár kusza tincset lát a könyv mögül kikukucskálni, az arcát nem, így ki tudja, lehet ismerős arc bújik meg a kötet között. De nem bizonyosodik meg erről, nem zökkenti ki a másikat - amit amúgy lehet nehezményezne -, így csak a címet olvassa el a számára ismeretlen kötetből, és visszapillant előre. Körülötte ugyanúgy sereglenek fel-alá a manók, vélhetőleg már most a vacsorán ügyködnek, vagy arra állnak készen, hogy esetleges harmadik félt kelljen kiszolgálni, ha idetéved. Csak párszor találkozott a konyhán kívül manókkal, akkor is egy hatalmas kupacot cipelt, és mikor felajánlotta, hogy segít, a manó tiltakozva köszönte meg, és elsietett, nem fogadva el az igyekezetét. Nem haragszik arra a manóra, akit most már nem tudna beazonosítani, hisz annyira hasonlóak, hogy nem tud köztük különbséget tenni. Talán, ha kis névtáblát tűznének ki a ruhácskájukra, könnyebb lenne, de fura lenne felhozni az ötletet, amelyet egy mugli étteremben látott még tavaly nyáron, csak ott embereken. Mondjuk, nem szívesen menne vissza oda, mert mindenben hús volt, így alig tudott pár falatot enni, na meg csak sütit. Mindegy is.
Eközben a fiú felé indul az egyikük, szállítva a rendelést, amelyet elnézve már nem is érzi magát olyan éhesnek. Sosem tudta elképzelni, hogy a fiúk hogy tudnak ennyi mindent enni, de hát ez lányos dolog, fordítva sincs megértés. Ahogy közeledik felé a szervírozás, úgy bújik elő a könyvből, pillanthatja meg végül az arcát, amely így már biztosan nem ismerős számára, és segít az őt kiszolgálónak, hogy ne ejtse el a tányérokat, amit valószínűleg nem tett volna meg, alaptalan félelem volt csupán. A köszönésre reagál viszont, kicsit megkésve ugyan, de ez sem zavarja őt, mivel közben elé is odakerül a szendvics, shake és még a fagyi is, amelyből elnézve még sokat is kapott. Nem tudja, hogy fog megbirkózni végül vele, de majd megoldja. Felszusszan inkább, és közelebb csusszan az asztalhoz, hogy nekilásson a másoknak madármennyiségű ételnek, de előbb a másik felé fordul, hiszen, ha nem is akarja zavarni, tudja, hogy ott van.
- Jó étvágyat. - szól apró, de félénk mosollyal a fiú felé, majd visszafordulva harap a szendvicsébe, és kezd el nyammogni rajta. Belegondolva, ő maga is magával hozhatott volna egy könyvet, hogy falatozás közben elfoglalja magát, de már nem szalad vissza, és hagyja itt a dolgait, felesleges lenne. Bizony is, hiszen, ha nem tőlük függő, de éles hangú csörömpölés jelzi, hogy egy tányérnak annyi lett, hiszen leesve törött darabjaira, és ő már automatikusan áll is fel, hogy segítsen nekik, de hamarabb megoldják, mire léphetne, így, tehetetlenül ácsorog az asztal mellett, mintha bármiféle dologra válna. Így csak feleslegesen tett bármit is, de továbbra is a pakolászó brigád felé tekint, hátha mégsem volt olyan fölös az, hogy segítséget akart nyújtani nekik.

Kedvesen mosolygott a másikra, mikor megszólalt, és hasonlóan jót kívánt neki. Annyira akkor nincs elveszve a könyvében, hiszen érzékelte a hangját, de azt se bánta volna, ha nem szólal meg, hisz nem kötelezte rá, nem is akarja. Nem él ő vissza azzal, hogy jelvénye van, hogy prefektus, ugyanolyan lány ő, mint a többi diáktársa, csak épp több feladata akad a kastélyban. De jelenleg csak egy, csak annyi, hogy elfogyassza a kis ebédkéjét. Ahogy elékerül, úgy falatozik belőle, kortyolgatja a shake-t, jólesően fogadva, hogy hideg, pont ahogy szereti, és még finom is. Nem is kívánhatna immáron semmi többet sem, bár a hűvösebb időt igen, de ha nagyon nem bírja, maximum ismét lemegy az alagsorba kicsit hűsölni, vagy csobban egyet a ház medencéjében. Belegondolva, lehet, hogy a kis ebédkéje után oda kellene egyből mennie, nem megint le, hogy a libabőr rázza attól, amiket nem lát, de valamilyen szinten érzi.
Megrázza inkább a fejét, lágyan csak, hogy ne tűnjön se a manóknak, se pedig a másiknak bogarasnak, és körbepillantva állapodik meg a tekintete a fiún. Ő is épp enni készül, csakhogy, nagy pislogásokkal kísérve követi nyomon, hogy épp igencsak meggyűlt a baja a falattal. Nem tudja mit eszik, innen nemigen látja tisztán, de a vöröslő arca – ami neki már-már túlzottan is vörös -, és könnybelábadó szemei igencsak nem mutatnak jól. Nem mer moccanni, nem tudja, hogy most mást miatt örül, vagy szomorkodik, netán túl forró, vagy erős volt az a bizonyos falat. Persze, nem bámulhatja nagy szemekkel, inkább visszatér a maga kis dolgához, tányérjához, de azért odapillantgat, nehogy baj legyen abból a bizonyos falatból. Ahogy viszont a szájához emeli a poharát, és iszik, Lilla meggyőződik arról, hogy nem volt gondja, nem akadt meg semmi a torkán, más miatt váltotta ki a dolgot, nyilván az, hogy csípőset kért, és így birkózik meg vele. De hamar tért vissza a tányérhoz ismét, ő is már a szendvics felénél jár, mivel eléggé bámészkodik, lassabban is halad, ráadásul még bele-belekortyol az italába maga is.
A beálló csend, amely nem is akkor nagy csend a manók serénykedése mellett, hamar elillan, amikor is bekövetkezik az a bizonyos tányértörés, és ő már csak azt észleli, hogy egy ideje ácsorog. Ösztönös dolog volt ez, nemigen figyelt arra, mit tesz, mit kellene, és nem is gondolt bele. Nem hiszi, hogy a manóknak kellene segítség, de mégis riasztotta magát, mintha egy diáktársával történt volna ilyesmi. Pislog is párat, majd összerezzenve hallja meg a fiú hangját, maga mellől. Felé pillant, kis fáziskéséssel kapcsolva, és megvakarva karját, majd csak bólint egy aprót.
- Biztosan. Nem szoktak hozzá, hogy nekik segítenek. De én nem vagyok olyan, hogy ne. – nézett vissza a manókra egy pillanatra, majd, mivel szemrevételezte, hogy tényleg nem kell nekik segítség, visszaült a helyére, és nekiállt, hogy a maradék falatokat is eltűntesse a tányérról. Miközben ő már eltolja a megüresedett szendvicses tányért maga elől, a fiú ismét olvasni kezd, nem is zavarja, hiszen most jön a desszert, a fagylalt, amelyet a szendvics mellé kért. Ez már kicsivel nagyobb adag, nemhiába, hisz nagyon szereti, ki ne szeretné, nem fogja vissza magát. Kanalazgatja ráérősen, lábacskáit lóbálva támasztja magát meg az asztalon, és nézelődik. Most nem törik tányér, viszonylag békésen folynak a munkálatok, vélhetően a vacsora előkészítései. Kíváncsi, hogy mi lesz a menü, de az évek alatt hozzászokott, hogy itt mindig terülj, terülj asztalkám van, nincs kifejezett választék, mindenből van egy jó adag. De igaz, ennyi emberre nem is lehetne máshogy főzni, annyi ízlés, annyiféle étel. Ő meg van vele elégedve.
Bambulásából ismét egy hang rázza fel, noha nem tányér, de ismét a fiú az, akiről pár pillanatra meg is feledkezett, holott nem akarta. Kanalát letéve nyelte le a falatot, melyen egy ideje már igencsak nyammogott, és felé fordult.
- Hmm? – pislogott párat, fejében visszajátszva a kérdést, hiszen túl hirtelen volt neki, és túlságosan fura kérdés. De gyanítja, hogy nem csak úgy a fejéből pattant elő, hanem nyílván a könyv olvasása közben bukkant fel a gondolat, amelyet ő maga álmában sem tudott volna elképzelni.
- Hááát.. remélem, hogy nem, mert ijesztő lenne. – válaszolta végül, őszintén, mert hát neki bizony az lenne, még a gondolattól is a hideg futkos a hátán, nemhogy még szembe kellene néznie egy ilyennel.
- Miért, a könyvben megtörtént? – pislog ismét a másikra.

Nem tudja, hogy a nemrég emlegetett könyvtárosnak miféle ízlése lehet a társaságot illetően, hiszen nem sikerült még úgy beszélnie vele, hogy többet tudjon meg annál, hogy mikorra vigye vissza a könyveket, vagy hasonlók. De az tény, hogy, ha neki tényleg nem lenne nagy társaság, az ő ízlésének igencsak másfajta besorolásai vannak.
- Szerintem meg érdekes vagy, nagyon. De lehet csak nekem. – tette hozzá, hiszen nem sok fiúval beszélgetett ezidáig hosszabban, Bálinton és Bencén kívül, hiszen eddig csak velük ismerkedett meg úgy igazán, illetve, ott van még Fandi is, de róla kevesebbet tud. Nem az a fajta, aki csak úgy letámadja a fiúkat, valahogy sosem ment neki, és nem azért, mert félne tőlük, hanem egyszerűen ő túl szégyellős. Idegen fiúk esetében inkább fülig pírul, és örül, ha ésszerű mondat hagyja el ajkait, nem pedig valami sületlenség. Na igen, sikerült már olyan összehoznia, nem is akar rá gondolni.
- Akkor jó. – mosolyodik el végül, amikor megtudja, hogy csak ő látta rosszul a dolgokat, esetleg, értelmezte félre kissé. Persze, az is benne lehet a pakliban, hogy van valami, csak nem akarja az orrára kötni, amit ő tisztességben tart, és nem faggatózik. Nem is a legjobb hely ez arra, hisz a könyvtárban nemigen lehet ilyesmit művelni, nem, mintha valaha is erre vinné a lélek. Majd megnyílik, hogy ha szeretne.
 A másik téma viszont már neki „kellemetlenebb”, hiszen, még sok dolog van, amit nemigen fogott fel, vagy épp, nemigen értett meg, de igyekszik okosodni a témában. Az eszébe sem jutott, hogy visszaadja a jelvényt, hiszen, akkor nem is érte volna meg az, hogy neki adják, illetve, csalódást okozna azzal, hogy meg sem próbálta, nem tett semmit azért, hogy bizonyítson. Nem, gyávasága ellenére ő sem ilyen. Inkább csendben hallgatta a fiút, hogy az ő véleménye mégis mit tartalmaz, hogy látja azt, ami ő jelenleg igencsak máshogy értelmez.
- Lehet tényleg neked van igazad, és én látok csak rémeket. – sóhajtott, de most már némileg nyugodtabban, hogy egy okosabb fél is hozzászólt a dologhoz, nem kell egyedül rágódnia a dolgon, ami valljuk be, nemigen volt célravezető eddig. Nem az, hogy pesszimista alkat, csak néha túl élénk a fantáziája, és olyan dolgokat is képzelhet oda, ami nagyon nem kell, vagy nagyon nem valós. Igyekszik leszoktatnia magát erről, de még nem megy neki teljesen, pláne, egy ekkora „meglepetés” után, amely oly’ váratlanul tudja érni. De majd, majd egyszer. Az újabb szavaira már csak mosolyog, ismét, és összedörzsöli a tenyereit, mintha nagyon nagy dologra készülne, azon törné épp a fejét, hogy milyen nagyszerű is lesz büntetnie őt.
- Helyes, helyes. Ne adj nekem kevesebb munkát. – bökte ki, mintha eddig amúgy is sok lett volna neki, büntetésből meg aztán pláne. Nem, nem fog senki sarkában loholni, és lesni az alkalmat, kivárja inkább, hogy magától jöjjön el az. Az a legszebb, persze, tudja, hogy a meglepetés erejétől elsőnek nemigen fog tudni lépni, de ez nagyon a jövő zenéje. Jelenleg inkább az ötlettel foglalatoskodik, no meg a könyvvel, mely már az ujjai alatt pihen, és csak arra vár, hogy fellapozzák. Nem vastag kötet, nagyobb méretű, nyílván csak pár nevet szedtek össze benne, nemigen nézett nagyon utána, és nem volt kedve a nagy, vaskos kötetet levenni, amely mellette pihent a polcon. Így, amint a fiú kimondta a bűvös számot, elgondolkodik maga is, miközben ujjaival felnyitja a könyvet.
– Legyen alulról a harmadik sor. – nyugtázta hangosan is választását, majd, már lapozgatott is, és mikor odaért a tizenhatodik oldalhoz, és kiválasztotta a megfelelő sort, rápillantott az ott ücsörgő névre. Ahogy elolvasta, halk, visszafogott nevetést tört ki belőle, mivel azért nem hahotázhat a könyvtárban, és megfordítva, óvatosan csúsztatta Gergő elé a könyvecskét, ujját a név fölé bökve. Miután elhalkult a nevetés, még mindig nagyon vigyorogva pillantott a madárkára, majd vissza a könyvre, végül pedig, magára Gergőre, hisz kíváncsi volt, ő maga mit szól az igencsak furcsa névválasztáshoz.
- Rezső. – bukott ki belőle megint a kuncogás, és óvatosan megsimította a madárka szárnyait. Nem tudja, mennyire lesz hozzáillő a név. Lehet, hogy okosabbakra kellett volna hagyni a választást, de lehet, hogy ez volt a legtökéletesebb.
Miután kellően kinevetgélte magát, kicsit hangosabban, összepakolt, mert ideje volt, hogy a jelvény adta dolgaival is foglalkozzon. Egy utolsó simítás a bagolykának, egy köszönés Gergőnek, és már sietett is a dolgára, mielőtt a könyvtáros megeszi, mert hangosabb volt, mint kellett volna.

Nagy levegő. Kifúj. Abban a reményben indult el, hogy nagyobb gond nem lesz, nem lesz az, hogy majd jól meg kell büntetnie valakit. Igazából félig be is jött, hiszen az eseménytelen ideje még békés is volt. Nem merészkedett olyan helyre így egyedül az éjszakában, ahova nem szívesen akart, hiszen a segítséget várhatja, hogy ha kellemetlen helyzetbe keveredik, és kiabálásával nem akarja felverni a fél kastélyt. Már csak az kellene.. mindenki rajta nevetne, hogy ügyetlen, még ebben sem tud remekelni, és a többi. De nem, most megmutatja, hogy tud ő egyedül is járőrözni, nem kell fogni a kezét. Persze, utólag belegondolva jobb lett volna, hogy ha valaki vele tart, és legalább beszélgetni tudnának, hiszen akkor fele ennyire sem lenne unalmas, mint a csendes falak. Persze, ezt nem fogja hangoztatni, hiszen hogy nézne ki, hogy ha arról beszélne, mennyire annak tartja ezt, hogy sétálgatnia kell. Nem a rosszindulat beszél belőle, egyszerűen ő megszokta, hogy akkor járkál a kastélyban, amikor az zeng az élettől, mikor teli van emberekkel a folyosó, és mindenhol beszélgető társai néznek vissza. Ez már csak ilyen, éjszaka aludni kell, vagyis ő majd nemsokára oda is fog kerülni, csak még átnéz pár helyet, és indul is.
Ez itt viszont meg is szakadt, ugyanis az egyik utolsónak titulált helyen mégsem volt egyedül, noha nem zsibongott a folyosó, mégis, ebben a nagy csendben könnyen ki lehetett hallani, hogy itt bizony nem csak ő sétálgat. A nagy ütközésből már csak zsibogó hátsó fele maradt, ami keményen találkozott a padlóval, de semmi több. Szerencséjére nem hasalt el, vagy bármi más, amely később meglátszódhatna rajta, és olyan sem, ami miatt nagyon fájdalmas arcot kellene vágnia. Egy-két mozdulattal söpri le ruhájáról a port, majd, elhangzott kérdései után, kihúzva magát, megpróbálva a szigorú tekintetet, csendben várja a lány válaszát.
- Igen, igen. Egy ember. – nem, nem megy ez neki, ő nem tud szigorú lenni, még ezen is elmosolyogja magát, majd bután pislog, amikor meghallja a lány kérdését is.
- Szamaradat? – nem hallott még olyanról, hogy valaki szamarat tart a suliban, neki már az is sok volt, hogy valakinek pók, vagy épp kígyó a kedvence, de a szamár már meglepő. Nem egy kis állatról van szó, elég nagyról, nem is tudja elképzelni, hogy hol, és hogyan fér el, no meg, hogy hogyan is volt képes elveszteni. Még neki sem menne, amellett, hogy sok dolgot hagy el, mert nem figyel, de nem olyan apró dolog ez, ami be tudna gurulni egy asztal alá, vagy elbújni a sarokba,
- Ühm.. nem.. nem láttam erre amúgy. – böki ki végül, bár, mit nem mondhat, kicsit sántít neki a dolog, lehet, hogy csak őt ugratja ezzel a dologgal, és amúgy nem is igaz, és majd jól kineveti, amikor visszakerül a szobájába. Vagy plüssről lenne szó? Az már hihetőbb lenne.
- Ohh, már annyi az idő, hogy nem lenne szabad kint mászkálnod. – emlékezteti magát is, meg a lányt is, hogy bizony elég későre jár, itt ismét használva a szigorú pillantást, de nem sokáig tart, hisz a lány már pattog is, és szaladni kezd. Meg akar lógni előle?
- Héééé! – kiált utána, és már szalad ő is, követve, mikor megtorpan, és szemrevételezi, hogy tényleg ott az a bizonyos szamár, hogy tényleg nem hazudott neki, no meg… nem is plüss. Ezt mégis hogy hozta be ide?
- Tényleg van egy szamarad.. - mondja inkább magának, mint neki, miközben közelebb lépked, és igyekszik nem feledni azt, miért is van itt.
- De.. ideje lesz visszatérned a körletedbe, ha nem szeretnél büntetést! – hívja fel a lányka figyelmét, de a tekintetét nem tudja elvenni a szamárról. Nem, neki ez most kicsit sok volt mára. Aludnia kell. De még mennyire.

Lelkesen vágta bele magát már az első pillanattól fogva, hiszen sosem titkolta, hogy szeret még gyereknek lenni. Nem akar korán felnőni, eljön majd annak is bizonyára az ideje, de nem most. Főleg, hogy pár napja megpillantotta, hogy Rajzfilmhős nap készülődik az iskola falai közt. Nem is tétlenkedett, hamar kitalálta, kinek a bőrébe fog bújni – persze, azért előtte volt pár, másik ötlete is -, de végül úgy döntött, hogy Aranyhajként fogja róni aznap a folyosókat. A jelmez még a kölcsönzőben pihent ugyan, de minden más dolgot igyekezett beszerezni, egy aranyos kaméleont, persze nem élőt, virágokat a hajába, és egy serpenyőt is kért a manóktól, hogy teljesen hiteles legyen az a kép, melyet maga előtt látott. Amikor mindennel kész volt úgymond, már csak türelmetlenül várta a napot, persze, aludni azért nagyon is jól tudott, de a lelkesedése nem hagyott alább.
El is érkezik a nap, és ő már egész korán felkelt, hogy mindennel kész legyen. Hajához némi segítséget kér, mivel nemigen biztos még abban, hogy neki pálcával kelljen megoldani a dolgokat, de mire a művelet végére ér a segítség, haja mondhatni a földig ér, ő pedig rettentően nehéznek érzi újdonsült hajkoronáját, és már biztos abban, hogy magának nem szeretne ilyen hosszat sosem. A fonás után elhelyezi a virágokat is, majd kölcsönzött ruhájába belebújik, amelyért gyors elszaladt, majd mindenféle apróbb korrigálás után, némi tükörvizittel megspékelve, már indul is. Hajzuhataga vállán átvetve pihen, oldala mellett himbálózva, hogy mégse a porban húzza, vagy épp alkalmat adjon rá, hogy valaki meg is tiporja, ha épp nem figyel. Vagy épp ő ne lépjen rá, és essen hasra. Ahogy a népesebb részekhez ér, a kastély máris új képet mutat, hisz a megszokott diáksereg helyett, most egy hatalmas jelmezkavalkád várta. Megáll picit, hogy kibámészkodja magát, megcsodálja, hogy ki, és milyen alak bőrébe bújt – az most mellékes, hogy épp gonosz, vagy jó, vagy épp ijesztő az az alak -, de már száguldozik is tovább, kifelé a kastélyból. Ahogy emlékszik vissza a papírra, felrémlik neki a Rét, ahol a buli van, így, a benti ácsorgás helyett a napfényt választja. Menet közben óvatosan lóbálja kezét, melyben a serpenyője pihen, nem akar senkit sem leütni véletlen, vagy mert épp nem figyel rá, elég fájdalmas dolog lenne. Inkább ügyel, még akkor is, mikor kilép a szabadba, ahol gyors megigazítja copfját, hogy biztos ne lógjon lefele, és a Rét felé veszi az irányt.
Hamar oda is ér, ahol ismét jelmezbe bújt diákokat lát, és akik közül most normális ruháival tűnne ki. Integet az ismerős arcoknak, majd végül megáll, hogy egy italt töltve magának, belekortyolhasson. Szép az idő, igazán jó napot fogtak ki ismét, de mégis az árnyékosabb részre telepszik, pontosabban egy padra, és serpenyőjét az ölébe téve, leül, hogy ismerős arcot láthasson, és kalimpálhasson neki. Nem szeretne egész nap egyedül ücsörögni, de azért, nem mer mindenkihez odamenni még, csak úgy. Majd egyszer.

Nemigen akarja elhinni azt, ami itt most fogadta őt, az egész olyannyira szürrealista számára, mint egy Dali festmény. Persze, azért reméli, hogy semmi nem fog kigyulladni, vagy hasonló, de azért, kell neki idő, míg megemészt mindent. Jó, hogy most kivételesen egyedül indult járőrözni. Lehet, hogy ha kap maga mellé valakit, akkor nem lett volna ilyen kedves, és azonnal büntette volna szerencsétlen főnixlányt. Mármint, a másik prefektus, nem ő. Azért még tisztában van azzal, hogy túl nagy a szíve, és meg kéne kicsit emberelnie magát. Vagy nem. Kellenek a csoportba olyanok is, akik nem vagdalóznak büntetőmunkákkal. Jelenleg inkább csak azon van, hogy felfogja a dolgokat, és a lehető legjobb megoldást agyalja ki. Nem akar olyannak lenni, mint aki tesz a feladatára, szigorúnak sem, és mindemellett, valahogy ott van az is, hogy szeretne segíteni is, amiben tud. Ő már csak ilyen, mindenkinek nyújtogatja a kisujját, amíg lehet, és valaki le nem rágja. Annak nem örülne ugyan, de addig is folytatja tovább.
Megrázza inkább a fejét, és kusza tincseit is hamar a füle mögé tűri. Nem sokáig marad egyedül, ugyanis pillanatokon belül rohan, kitartóan követi a lánykát, hiszen csak egy pillanatra torpant meg, de már ismét a vöröske mögött volt, aki az emlegetett szamarat üldözte újfent. Elég abszurd, mégis hogy tudta behozni ide? Hol tartotta eddig, hogy most már el is szökött valahonnan? Kérdések sokasága, de nem, nem tud rájönni egyre sem, majd inkább megkérdi, ha valaha lesz egy szusszanásnyi ideje rá, hisz csak fut, majd ismét megáll, amikor a másik úgy néz ki, sikeresen beérte, és újabb kísérletet tesz. Nagyot szusszanva, picit lihegve ácsorog, és nézi a bizarr fogócskát a két szemlélt között, aki úgy néz ki, okosabb, mint hinné. Azt eddig is tudta, hogy a szamarak nagyon makacs állatok, sőt, túlságosan is, de hogy ennyire? Nem, az istenért sem hagyja magát, szegény lány puffan egyet a földön, felszisszenve közeledik hozzá, mert ez még neki is fájt, majd lepillant rá, de nem sokáig, hisz hamar felpattan, és már indulna is tovább. Hihetetlen.
- Nem esett bajod..? – kérdez azért rá, biztos, ami biztos alapon de nem sokáig bámulhat, mert a lány elkapja a karját, és már húzza is maga után.
- Óóóóó! Nem tudtam, hogy ennyire sietős! – pislog csak, és szedi a lábacskáit, amennyire bírja. Így nehezebb, hogy valaki után lohol, úgy, hogy közben még fogják is. Lábai párszor megbicsaklanak, de nem zúg el, tartja magát, és halad tovább, csak azt nem tudja, merre tartanak. Az oké, hogy a szamár után, de nem kéne olyan helyre tévedniük, amelyre nem lenne a legjobb..
- Hogy tud így elszökni egy szamár?! – motyogja inkább magának, mivel ez így tényleg nem játék. Olyan hely kellene neki, ami kint van, szabad téren, de mégsem járkálhat ki belőle. Egy karám, vagy valami olyasmi. A kastélyba nem valók szamarak, ezt nagyon jól tudja, de vajon a vöröske is? Nem akart kioktatást tartani, de úgy néz ki, erre fel kell hívnia a figyelmet, mert bajok lesznek. Ismét kanyarok, ismét új helyek, majd végül megállnak. Nagyot sóhajt, már kezd fáradni, nem olyan energikus ő, mint aminek látszik, bár, azt sem lehet mondani, hogy most olyannyira ki van fulladva. Csak kezd fáradni, az más tészta.
- Jaj.. – csóválja meg a fejét, majd fellélegezve látja, hogy a szamár nyakába póráz kerül, és végül, elkapva, megpihenve a másik mellett. Nagyszerű, ez pipa.
- Nem.. nem itt kellene őt tartanod. – csóválja meg a fejét, inkább jó tanácsként értve ezt, mint leszidásnak. Most már tényleg láthatja, mekkora is a jószág, és hát.. valamit kezdeni kell, mert nem engedheti, hogy felvigye a szobájába.