Megérkeztem.
Végre megjöttem Bagolykőre, ahova már azóta vágytam, mióta megjött a levél. Már távolról láttam a kastélyt, és első pillantásra beleszerettem. Nem is értem, anyuék miért nem akarták, hogy eljöjjek. Ahogy közeledtünk a fenséges építményhez, a szívem egyre hevesebben vert. A mosómedvém, Toby is egyre nyugtalanabbul fészkelődött a ketrecében. Elkezdtek a kérdések pörögni a fejemben; milyen lesz itt, vajon a Levita-ház befogad-e… De a látvány lassan elfeledtette ezeket a kételyeket. Egyre közelebb jártam, és megpillantottam a hatalmas kaput. Azért ezt nem kis munka lehetett megalkotni… majd eszembe jutott, hogy a mugli-világban ez tényleg sok munka lett volna, de a varázslók és boszorkányok valószínűleg ezt könnyűszerrel oldották meg. Amikor odaértünk, az ajtó épp hogy résnyire kinyílt, bepillantva egy hatalmas kupát láttam meg. Egy pillanat sem telt el, máris egy ismerős arc bukkant fel – az unokaöcsém volt az, Brandon. Üdvözölt, bár persze megint Char-nak hívott… Észrevette a hegedűt, megköszönte az elhozatalt és különösen nagy lelkesedés fogta el.
- Hát szívesen… én is örülök, hogy itt vagyok. Egyébként, még mindig Charlotte a nevem – mondtam, majd rögtön felbukkant egy kérdés a fejemben: „rosszul láttam, vagy a hegedűnek tényleg jobban örült, mint az unokatestvérének?”.
A gondolatot gyorsan el is hessegettem, mert ahhoz túl sok volt a látnivaló, hogy most ilyeneken gondolkozzak. Nyomban megkérdeztem a fiút:
- Brandon, akkor most merre megyünk?