36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Farkas Dávid összes RPG hozzászólása (3 darab)

Oldalak: [1] Le
Farkas Dávid
INAKTÍV



RPG hsz: 3
Összes hsz: 6
Írta: 2014. július 13. 19:02 Ugrás a poszthoz

Ms. Bánkúti


Fel kéne kelni...hangzik el újra és újra az agyam leges legmélyén ez a röpke három szó, melyeket az ügyeletes csapat, mint jelzőrakéta lő fel időnként, ám hasztalanul. Úgy érzem nincs miért fölkelnem. Miért is tenném? Hűsítő szellő kócolja fakó vörös fürtjeimet, melyek igazság szerint idegesítenek roppantul és nem egyszer gondoltam azt, hogy ollót ragadok és megszabadulok tőlük, de csak egy rutinos mozdulattal söpröm ki őket az arcomból, hogy aztán a szélnek köszönhetően újra visszataláljanak a korábbi helyükre. Miért keljek fel, amikor úgy érzem, hogy ebben a pillanatban mindenem megvan; mellettem egy kiolvasatlan könyv hever és oldalról oldalra egy új, ismeretlen világot tár fel előttem és űzi el bánatomat, fejem fölött a felhőkkel teli kék égbolt, amik jótékonyan takarják előlem a napot, hogy világos bőröm ne éghessen meg, hátam alatt a nedves fű, fejem alatt két karom, melyek támasztékul szolgálnak, arcomon örömittas mosoly, ami már lassan a fülemig húzódik és persze a legfontosabb dolog, amit valaha is kaphattam az élettől, a magány. Szeretek egyedül lenni, nem tagadom le senki előtt hogyha kérdezik. Sosem voltam a társaság lelke, a beszélgetések központja vagy olyas valaki, akit mindenki ismer és akárhová is lép ismerősökbe botlik, akikkel kellemesen el tud cseverészni. Szeretek elvonulni a kastély zsivajától és a figyelő szemektől, melyek minden lépésemet figyelik és úgy érzem megőrülök tőlük. Talán sosem fogom megszokni ezt a sok embert, a sok hangot és az információk áradatát és néha egy egy érintéstől még most is összerezzenek. Nem vagyok őrült, bár sokan annak titulálhatnak, amikor tétovázva állok valaki előtt, aki beszélgetést kezdeményez velem és mégsem jön ki hang a torkomon, pedig szívesen válaszolnék neki, sőt mi több, örömmel. A szüleim buborékban neveltek fel, sosem lehettek barátaim, ember fiával nem beszélhettem és a világ dolgait csak a könyveimen keresztül ismerhettem meg,majd egy csapásra idegen környezetben, velem egykorú emberekkel találom magam, ahol mindenki szocializálódott már korábban és kötetlenül képes másokkal beszélgetni, én pedig állok, mint egy néma szobor. Ellentmondok magamnak. Szeretek egyedül lenni és mégis néha hiányzik a többiek társasága. Arcomról eltűnik a mosoly és egy grimasz veszi át a helyét, homlokomon a bőr redőkbe gyűlik, ahogy szemöldökeimet összehúzom és csóválom meg a fejem, mintha valamiben nem értenék magammal egyet. Testem sem ért velem egyet egyetlen dologban és feltárulkozik előttem az indok, amiért agyam csapata már másodpercenként lövi fel rakétáit: éhes vagyok. Gyomrom eget rengető kordulással tudatja velem, hogyha már a reggelit elszalasztottam a lustálkodás miatt, akkor az ebédet célszerű lenne magamhoz venni s ez ellen nincs is kifogásom leszámítva azt, hogy itt kell hagynom ezt a csodálatos helyet, de amit muszáj, azt muszáj. Mielőtt bármilyen parancsot kiadhatnék magam számára testem már magától cselekedve húzza fel magát ülő pozícióba, hogy jobbommal eltakarhassam csukott szemeimet a nap sugarai elől. Karomon érzem az arcomból áradó hőt, ami sosem jelenthet jót, pláne egy világos bőr esetében. Számat fintorba torzítom, ahogy két kezemmel megtapogatom az arcomat, ami szinte már meggyulladt a napon. Nincs mese, leégtem. Elkeseredetten sóhajtva tápászkodom föl, miközben kinyitom szemeimet és rögtön hunyorogni kezdek még a gyengébb fénytől is, akár az újszülöttek. Agyamban a jelző csapat pihenni tért, már nem hallom a fel-feltörekvő gondolatot, mely arra utasít, hogy álljak lábra és kezdjek valamit az életemmel, helyébe kíváncsiság lépett, pedig már láttam egyszer az arcomat leégve. Az volt az utolsó alkalom, hogy a szüleim hagyták, hogy a napon játsszak a kutyával, onnantól kezdve az árnyékok között bujkálva lehettem csak kint a kertben, az utcán vagy bárhol, ahova megengedték, hogy elmenjek. Fájt piszokul és viszketett, mint a bárányhimlő, de idővel csillapodott majd teljesen elmúlt. Vajon ugyanolyan paradicsom piros lett az egész arcom, mint akkor, vagy most máshogy égett le? Leéghet egyáltalán másképp egy ember arca? Kócos hajamba beletúrva vakarászom meg fejemet miközben lehajolok a könyvért és indulok be a napfényétől megóvó zajos kastélyba. A visszafelé vezető út már sokkal rövidebbnek tűnik, mint az idefele vezető, pedig ugyanazt azt útvonalat használom. Talpam alatt susognak a fűszálak, lépteimet pedig egyre megszaporázom, amikor gyomrom újabb hangos kordulással ad hangot a táplálék utáni vágyainak. Balomat a hasamra rakom és kissé megnyomom, mintha ezzel egyáltalán el tudnám hallgattatni, vagy egy kikapcsoló gombot nyomnék meg benne, ám ebből a gombból kifogyott az elem és az ellenkező hatást érem el vele. Kellemesen bizsergető érzés tölti el először a belsőségemet, ami utána roppant, szűnni nem akaró fájásba csap át. Azt mondják, hogy a hibáiból tanul az ember, de nekem ez valamiért mégsem sikerül és újra megnyomom minden egyes alkalommal.
Újra a zsivaj, a hangok végtelen áradata repeszti szét a koponyámat. Élettelen lenne a kastély a hangok nélkül és kísértetiessé válna ám néha túl sok és olyan érzés fog el, hogyha nem fogom be a füleimet, akkor a dobhártyáim megsemmisülnek. Könyvembe erősen kapaszkodom, mintha csak egy mentsvár lenne számomra és hagyom, hogy lábaim maguktól ismét megindulva vezessenek a konyha irányába. Nem állítom magamról, hogy egy igazi falógép lennék, nem is látszik meg a vézna testemen, viszont ha egyszer nekiállok, akkor képes vagyok addig enni, ameddig az asztalra nem dőlök a sok ételtől és azt kívánom, hogy bárcsak kevesebbet ettem volna. Hallottam már olyat, hogy sokan megfogadják egy jól sikerült buli után a rosszullétük közepette, hogy soha többé nem isznak alkoholt, ám én nem fogadhatom meg azt, hogy soha többé nem eszem. Itt csak azt kéne, hogy legközelebb kevesebbet, de ahogy asztalhoz ülök a fogadalom elpárolog az emlékezetemből és belekóstolok mindenbe a végén pedig a sok kicsi kóstolás egy nagy falássá tevődik össze, amit rosszullét követ és kezdődik az egész körforgás elölről. Minden körforgás megszakítható, ha tudjuk a módját, nekem pedig a kulcsa a kezemben van és nem használom. Ostoba tökfej. Magabiztosan haladok célom felé, miközben sűrű elnézések közepette verekedem magam át egy-egy kisebb tömegen és csípek el beszélgetés foszlányokat. Érzem a portrék égető tekintetét magamon és húzom összébb magam miattuk, próbálok láthatatlan lenni számukra és mások számára is, de ez sajnos nem olyan egyszerű, még kisebb sem lettem tőle. Nem olyan egyszerű eltüntetni 172 centimétert, ami koromhoz képest magas. Talán ekkora maradok örökre, csak túl nagyot nőttem hirtelen. A beszélgetések zajai kezdenek elhalkulni, egyre távolibbnak tűnnek, amikor végre megérkezem utam végére. Arcomon a bőr húzódik és feszül viszont még ez sem tud meggátolni abban, hogy el ne mosolyodjak, hacsak haloványan is, amit halk szisszenés követ. Lassuló léptekkel érek az ajtóhoz és tolom be egy határozott mozdulattal, hogy beléphessek ezer és ezer illat közé, melyek hatására összefut a nyál a számban. Hazaérkeztem volna? Talán, de azért ne essünk túlzásokba. Becsukom magam mögött az ajtót és szinte futva foglalok el egy sarokban ácsorgó rozoga asztalt és nyomom meg újra éhező hasamat, ami már türelmetlenül várja, hogy rosszul lehessen.

Farkas Dávid
INAKTÍV



RPG hsz: 3
Összes hsz: 6
Írta: 2014. július 13. 21:31 Ugrás a poszthoz

Ms. Bánkúti


-Mit hozhatok az uraságnak?- hallok hirtelen az asztal mellől egy vékony hangot. Sem nőinek, sem férfinak nem mondanám, de még gyermek hangnak sem. Fülemnek már nem volt idegen, hiszen konyhai látogatásaim során hallottam már párszor ezt a hang hordozást, mégis rácsodálkozom gondolatban, hogy egy lénynek hogyan lehet ilyen vékony, már szinte visító hangja. A hirtelen megszólítástól összerezzenve fordítom oda fejem és a kérdés hallatán száguldozni kezdenek gondolataimban az ételek nevei, érzem illatukat az orromban és ízüket a számban, mindegyik egytől egyig étvágygerjesztő és ha az ember egy nagyobb adaggal kap belőle azt gondolja, hogy a mennyekbe érkezett. Mégsem tudok választani, egyszerre akarom kérni mindet. Szó nélkül bámulok a manó két kék golyó szemébe, mintha telepatikusan akarnám vele közölni kívánságaimat, bár abból a gubancból nem tudna kivenni semmit, nem tudná, hogy mit akarok, vagy összezavarodna esetleg valami olyan kotyvalékot készítene nekem, amitől a gyengélkedőn fogom az gyat nyomni kitudja meddig. Várakozva néz rám s tudom, hogy ő sem állhat itt örökké, mivel szólítja a munkájának kötelessége.
-Chilisbabot szeretnék kérni, utána meggylevest és desszertnek keksztortát. Innivalónak pedig zöld teát. - buknak ki váratlanul a számból a szavak. Átgondolatlanul adtam át kívánságaimat a manónak, aki tüstént elhagyta az asztalom mellett betöltött posztját. Nem rosszak ezek, sőt mi több a meggyleves hűsít is. Úgy tűnik a konyha örökké meleg, ami a rekkenő hőségtől menekülők számára nem kedvez. Agyam kerekei már nem füstölnek, nem kattognak olyan gyorsan, mint előtte és nem tekint feladatként arra, hogy megválassza az ebédemet. Mindenki képes túlbonyolítani még az ételválasztást is, vagy én vagyok az egyedüli ember, akinek ez gondot okoz józan ésszel átgondolni? Meredten bámulom a manó hűlt helyét az asztalnál, kezem pedig automatikusan emelem az arcomhoz, hogy kisimítsam belőle a kósza tincseket, melyek örökösen csiklandozzák, bosszantják a bőrömet. Ajkaim fintorra húzódnak és halkan szisszenek, amikor körmeim a bőrömhöz érnek. El is felejtettem, hogy megégetett a nap odakint. Elkapom kezemet és csak arcizmaimat mozgatva próbálom a viszketést elmulasztani, ám nem járok sikerrel és csak rosszabbá válik. A viszketés helyét fájdalmas bizsergés veszi át. Lemondó sóhajtással veszem magamhoz a könyvemet és szorítom meg erősen. Már az egész arcom bizsereg, nem csak a megvakart pont. Étel mérgezés a manó által ide vagy oda, rosszul leszek vagy nem, el kell mennem a gyengélkedőre ebéd után, hogy a megégett bőrre segítséget kapjak legyen az bármi, de ameddig nem megyek ezt enyhíteni megpróbálom róla elterelni a figyelmemet. Egyetértően bólintok rá ötletemre és nyitom ki a könyvet a szamárfülezett oldalnál, hogy folytassam a történetet, ahol abbahagytam egy kis pihenő kedvéért. Rakoncátlan tincseim újra kiszabadulnak a többi közül és az arcomba hullanak, míg én guvadt szemekkel olvasom a sorokat, falom a betűket és terelem el a figyelmemet a viszketésről, ami mint egy régi rossz ismerős tért vissza. Már hallom is idegesítő, torzított hangját, amely kacagva kérdezi tőlem: Hiányoztam? Úgysem vakarhatom meg, tudom jól és mégis kezemben ott a késztetés arra, hogy megtegyem. Újra hátratűröm a hajam, de utána rögtön meg is fogom a könyvet, hogy esélyt se adhassak magamnak arra, hogy fájdalmat okozzak a bőrömnek. Hátamat a falnak vetve követem nyomon a történetet, mely percek alatt magába szippant és nem engedi, hogy szabadulhassak. A porcelán baba, az a kulcsa mindennek, már csak meg kell találni és nem elereszteni. Együtt izgulok a szereplővel és képzelem bele magam a történetbe, elkalandozva egy szigetre, ami valószínűleg csak ebben a történetben létezik, bár már minden megkérdőjelezhető. Varázslók és boszorkányok is csak a történetekben léteznek, kitalált személyek természetfeletti hatalommal és én mégis itt ülök . Az órákon tárgyakat röptetek, mások számára idegen szavakat használok, átkokat próbálok kivédeni egyetlen pálcával és nem utolsó sorban főzeteket keverek, amelyek mások számára akár ártalmasak is lehetnek. Amint beléptem tanév kezdetén az iskola kapuján az egész világ és minden történet, amit eddig olvastam egy nagy kérdőjellé változott. Hol a határ? Honnan tudom, hogy mi az igazi és mi a kitalált? Lehet, hogy a könyvben leírt sziget létezik vagy az egész csak egy nagy humbug. Egyetlen oldalra meredek a könyvben, ujjaim görcsösen markolják a lapokat és a borítót. Már nem is érzem a csiklandozást sem pedig a viszkető érzést. Nagyon elszakadtam a valóságtól és akár órákig képes vagyok az általam vagy a könyvek által felépített képzelt birodalomban kalandozni. Lehet, hogy léteznek porcelánbaba testbe zárt démonok, amelyeket meg lehet ölni a vízzel? Gondolataimat nem tudom tovább vinni, a képzeletembe beszüremkedik a valóság egy hangja, amire testem összerezzenve reagál. Szívem dobban egy hatalmasat, amibe még a mellkasom is belefájdul. Zavartan pillantok a hang forrása felé, mint aki éppen az alvásból ébredt fel és még nem tiszta számára senki. Hogy került ide a lány, mikor jött ide? Összekuszált gondolataim szálai lassan rendeződnek, ajkaim pedig lassan elválnak egymástól ezzel elszakítva egymástól az összetapadt bőrréteget.
-Szia. - suttogom. Még egyszer, ez a halovány hangocska nem tükrözi azt a bátorságot, ami néha napján bennem lakozik. - Szia. - köszönök neki ismételten, immáron bátrabban, normális hangerővel. Pillantásom a felém közeledő manóra siklik át, aki a tányérokkal, bögrémmel és evőeszközökkel egyensúlyozva tart az asztalom felé. Villámként hasít belém a gondolat, hogy ennek nem lesz jó vége, így a szamárfület ismét visszahajtom a lapon és becsukva rakom az asztal sarkába. Sietősen felállva lépek ki az asztal mögül és veszek el a kis teremtménytől két tányért ezzel megmentve az ebédemet. Ilyen sokáig időztem volna el álom országban, vagy gyorsan főzték meg az ebédet? A tányérokat az asztalra rakva veszem el tőle az utolsó tányért és a gőzölgő teás bögrét, melyből kellemesen árad a mentolos zöld tea illata. Egyesek szerint fogkrém íze van, de én ezen kívül nem iszom nagyon mást. Ameddig meg nem unom, nem keresek mást. Visszaülök az asztal mögé és sorrendbe rendezem magam előtt az ebédemet, hogy kellő lelki nyugalommal láthassak neki minden fogásnak.
Farkas Dávid
INAKTÍV



RPG hsz: 3
Összes hsz: 6
Írta: 2014. július 16. 12:17 Ugrás a poszthoz

Ms. Bánkúti


- Köszönöm, jó étvágyat neked is. - nézek az egyetlen árválkodó szendvicsre a kezében, miközben villámat a szám elé tartom. Lehet, hogy ez csak az uzsonnája lenne, mert nem bírt várni a vacsorára? Ha ez így van, akkor ahhoz képest túlságosan vékony, hogy mindig eszik valamit a két főétkezés között. Csücsörítő ajkaim előtt még mindig ott szobrozik a villa, rajta a jó adag csípős babbal és hússal elegyített szósz, arra várva, hogy végre valahára lecsúszhassanak a torkomon, a gyomrom pedig megnyugodjon, hogy nem felejtkeztem el róla egy percig sem és arról sem, hogy meggyötört, amíg idáig eljutottam. Tekintetem még mindig az ebédlő partnerem szendvicsén időzik és gondolataim egyre csak azon járnak, hogy lehetséges-e az, hogy valaki ennyivel jól lakjon. Lehetséges persze, hiszen nem magamból kell kiindulni és abból, hogy jobb napjaimon képes vagyok egy kerek asztalnyi ételt egy levegővételre megenni, máskor pedig csak a keksszel és a teával vagyok jó viszonyban. Ajkaim végre eltávolodnak egymástól, azt étel pedig már forrón landol is a számban, mellék ízként a villa maga után hagyja fémes  és keserű ízt, amit a szószos bab hamar el is vesz. Ám amikor nyelésre kerül a sor orrlyukaim kitágulnak, szemeim elkerekednek és látásom elhomályosodik a könnyektől, melyeket a nyelőcsövemet végigmaró csípősség csal a szemembe. Ha már csípőset rendel az ember, akkor az csípjen tényleg, de szerény véleményem szerint és lehet, hogy még pár iskolatársam nevében is szólhatok, hogy ez a legerősebb falat is átmarná. Villám a tányérban landol, hogy pólóm nyakát megragadva letörölhessem könnyeimet, melyek már az arcomon csordogálnak végig. Apám most büszke lenne rám és minden bizonnyal két nevetés roham között hátba veregetne, lehetőleg olyan erővel, hogy pár csigolyám elmozduljon a helyéről, hogy az ő legifjabb gyermeke olyan ennivalót rendelt magának, amit könnyek nélkül nem bír ki. Pólóm nyakát eleresztve emelem magamhoz a teás bögrét, hogy egy korttyal megpróbáljam eltüntetni azt a maró érzést, amit a bab maga után hagyott. Két korttyal majdhogynem az egész bögrét kiiszom, ám gondolva a továbbiakra és arra, hogy ez a tányér mekkora és mennyire tele van az étellel úgy gondolom, hogy ez a pár cseppnyi tea roppant kevés lesz hozzá. Az érzés lassanként eltűnik és minden visszazökken a normális kerékvágásba, azt leszámítva, hogy ebédlő partnerem valószínűleg vöröslő fejjel nézhette végig a jelenetet, ahogyan próbálom meg-meggyulladó számat lehűteni és egy hajszál választhatta el magát attól, hogy ne hahotázzon az asztalt csapkodva. Kitisztult tekintetem a lány felé siklik, aki háttal áll nekem és a manók sürgését nézi. Hallottam egy tányér eltéveszthetetlen törésének hangját, de ahogy jött a hang úgy ment is. Tettre készen áll az asztal mellett, hátha odaugorhat és segíthet egy szempillantás alatt, de a manók csoportosan szorgoskodva hamar eltüntetik a tányér darabjait és az esetlegesen elpattant szilánkokat is felsöprögetik, hogy baleset ne történjen, senki lábába ne fúródhasson éles tárgy.
- Lehet, hogy meglepődtek volna, hogyha odamész segíteni nekik. Ritkán akad olyan. - nézek vissza tányéromra és veszem a villát a kezembe, hogy a megszámlálhatatlan falatokat gyomromba juttassam. Jó ötlet volt ezzel kezdeni, legalább lesz mi lehűtse. Jobbommal magamhoz húzom a könyvemet és felütöm a szamárfülnél, ami már a sok hajtogatástól hibátlanul kitéphető állapotba került. Szemeim újra a sorokat pásztázzák és képzeletben egy hatalmas ugrással lépek be a történet világába, miközben robotszerűen veszem a számba az ételt, rágom meg és nyelem le. Érzem a forróságot és a maró érzést, de túlságosan távolinak tűnik, ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítsak neki újra. Kezd itt a konyhában is egyre melegebb lenni. Homlokomra apró izzadtság cseppek ülnek ki, amik csípik a megégett bőrömet, villát fogó tenyerem pedig kissé izzad. Mire számítson az ember egy konyhában, ahol megállás nélkül főnek a különböző ételek, hogy időben elkészülhessenek a napszaknak megfelelő fogások és a titokban konyhába járók ételei is? Rápillantok az előttem lévő félig már üres tányérra és egy mozdulattal eltolom magam elől, hogy helyébe léphessen a hideg gyümölcsleves.
- Szerinted létezik olyan, hogy egy démont bele tudnak zárni egy kis porcelán figurába, amit nem lehet eltörni? - teszem fel a kérdést hangosan, ám a címzettre nem nézek rá. Vakon keresem a kanalat az asztalon, kis híján bele tenyerelek a maradék chilisbabba mire sikerül megtalálnom. Lehet, hogy most gyorsítottam fel a lány elhatározásait a szendviccsel kapcsolatban és félig megevett állapotában inkább a szájába tömi, hogy szabadulhasson a konyhából lehetőleg egy olyan helyre, ahol nem érik őt furcsa kérdések a hosszú csendek után.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Farkas Dávid összes RPG hozzászólása (3 darab)

Oldalak: [1] Fel