Yarista

                                                                    

Próba

Izgatottan futottam végig a folyosókon. Az úti célom a Déli szárnyon, az első emeleten található próbaterem volt. Még sohasem jártam itt, de ezen kívül már rengeteg darabot próbáltam, illetve rengeteg musicalt láttam, a megformálás stádiumában anyukámnak köszönhetően. Az alma nem esik messze a fájától, amiből következik, hogy hozzá híven én is örököltem valamennyit az ő rendkívüli tehetségéből. Az arcomon a mosoly fülig szaladt, mert eszembe jutott, milyen viccesek voltak olykor azok a próbák, amiket láttam, és amiken szereplőként én is részt vettem. A nevetések, amikor már annyira fáradtak voltunk, hogy legszívesebben otthagytuk volna az egészet, persze végül sohasem hagytuk ott és a munka végül meghozta ragyogó gyümölcsét. Rohanó lábaimat és gondolataimat egy ajtó állította meg. Itt vagyok! Vettem egy mély levegőt és egy csöppnyi habozás után benyitottam és a fejemet berakva bekukkantottam a helyiségbe. A teremben muzsikaszó hangzott.  Előttem megjelent az egyik, számomra legjobb dolog a világon, a színpad. Picike és otthonos, gyönyörű bársony függönyökkel és lépcsőkkel, hogy fel lehessen rá jutni. A tekintetemmel megkerestem a művészbejárót is. Milyen otthonos! A színház varázsa, mint mindig ugyanúgy most is elfelejtetett velem mindent és szinte öntudatlanul, kábultan és megbabonázva léptem be, miközben finoman becsuktam az ajtót magam után.  Beljebb hatalmas ablakokra lettem figyelmes, melyeknek párkányaira kényelmesen le lehet ülni. Ez nagyon jó megoldás! Ezek mellett székek is vannak természetesen, de az az érzésem, hogy a párkányt jobban fogom kedvelni. Annyival hangulatosabb!  A jelmezek tárolására szekrényeket helyeztek el. Ahogy megfordultam, hirtelen azt hittem, hogy otthon vagyok. Az ajtó mellett egy hatalmas tükör állt, pontosan ugyanolyan, mint otthon a szobámban. Emlékszem, hány órát töltöttem előtte a tánclépéseket gyakorolva vagy épp spárgára tágítva. Három éves korom óta táncolok, hamarabb, mint járni meg tanultam volna! A tükörben egy alakra lettem figyelmes. Ahogy abba az irányba fordultam megláttam Inedrát.
-Szia!-Köszöntem neki. Nem vagyunk még valami sokan, biztos a többiek kicsit később futnak majd be. Remélem nem fog fennhéjázónak tartani, de egyszerűen nem bírom megállni, hogy itt van ez a tükör! Fogtam magam bemelegítettem és sorban lementem bal-, jobb- majd angol spárgába. Majd, egy hirtelen felindulásból oldalra fordultam és lehúztam a lábamat a fülemig. Örültem, hogy még mindig meg tudom ezeket csinálni, ugyanis itt nem sok idő jut a táncgyakorlásra. Na, majd most! Majd egy hídból hátra boglival felálltam é forogtam egy fuettét. Majd boldogan távolodtam el a tükörtől. Az izmaim kellően bemelegedtek és Inedrán kívül még úgy sincs itt senki, aki láthatta volna.  Ő meg szerintem nem nagyon figyelte, legalábbis remélem, most azonban ideje abbahagyni, mert nem akarok feltünősködni...

Túlélőtárs

Lótt

Igazából nem lett volna okom nevetni, de az, hogy zuhantam pár métert, nem tette meg nem történtté a röhögőgörcsömet. Inkább még ha ez lehetséges, fokozta is. Az egész nagyon abszurd volt, és miután biztossá vált, hogy nem torkolt tragédiába a dolog, végre kinevethettem magunkat, úgy igazán. Igyekeztem erőt venni magamon, kicsit ellazítottam az arcizmaimat, és kitöröltem a szememből a nevetés, és az enyhe fájdalom okozta könnyeket. Felpillantottam Lotte-ra, aki a segítségét ajánlotta fel a felálláshoz.
 - Hááát... - gondolkoztam a válaszon, és a lehetőségeimet latolgattam. A karom eléggé sajgott, nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg rongybabaként zuhanjak vissza a padlóra, ezzel további lila foltokat szerezve magamnak. Sejtettem, hogy már így is fájdalmaim lesznek a mozgástól napokig. - Jó lenne, ha segítenél, nem nagyon tudok rátámaszkodni a karomra.
Miután ezt kimondtam, a lánynak arra a lábára siklott a tekintetem, amire láthatóan nem igazán akaródzott rátámaszkodni. Kicsit kellemetlennek találtam a helyzetet; bizonyára nem lesz neki kellemes, ha a teljes testsúlyommal húzom majd lefele. Azonban már a kezét nyújtotta felém, én pedig a bal mancsommal ösztönösen belecsaptam, és felhúztam magam, figyelve arra, hogy ne terheljem túlságosan. Ezalatt az idióta vigyor nem kotródott el az arcomról, de már kicsit csillapodott. Ahogy stabilan megálltam a lábamon, az egészséges kezemmel leporoltam magam, és a csillárra pillantottam. Eléggé siralmas látványt nyújtott. Nem csak az azt tartó csavar, hanem a plafon egy darabja is kivájódott a falból, ami földet érve ezernyi darabra szóródott. A barokk stílusú csillár szépen kovácsolt szegélye némileg meggörbült, az apró cicomák nagyja lepattant a helyéről. Mivel a csilláron éppenséggel nem voltak gyertyák, nem ütött ki tuzvész, aminek igencsak örültem. Azonban így sem voltunk épp jó helyzetben.
 - Mit gondolsz, takarítanunk kéne, vagy csak settenkedjünk el, minta mi sem történt volna? - fordultam Lotte felé, halványan felvont szemöldökkel.

Letícia /Bocs, de ezt muszáj volt/

Bianca

Meg a jó édes... xD/részemről zárás/

Valahogy sejtettem, hogy Lotte nem a takarítást fogja pártolni. Elvégre nem akartuk mi felforgatni a folyosót, hogy előre bekészítsük a szükséges takarítószereket. Sosem voltam az a nagy rendmániás, szóval saját készletem sem volt, amit elcipelhettem volna a folyosóig. Valójában, ha komolyan el akartam volna takarítani, akkor sem tudtam volna, hogyan lássak neki.
 - Szívemből szólottál - mondtam nevetve, és hátrasimítottam a porral megtelt hajamat. - Viszont akkor sprintelni kéne, nehogy elkapjon valaki, nem akarok büntit.
Nem felejtettem el, hogy Lotténak fáj a lába, még ha nem is mondta. A sprint nálam csak egy szófordulat volt a többi mellett, általában ezalatt a kocogást értettem. Bár gyorsabbra nem is szoktam fokozni a tempót. A vállam mögött hátrapillantottam, hogy nem figyel-e minket esetleg valami prefektus fajtából származó egyed, de mázlim volt. Mielőtt elindultam volna jó messzire a tett színhelyétől, odaléptem a csillárhoz, és végigmértem. El akartam vinni egy darabot belőle emlékbe, de az, hogy puszta kézzel szakítsak a fémből, elég abszurd volt. Az esés miatt azonban a giccses cikornyák nagy része lepotyogott róla. Ezek főként nonfiguratív minták voltak, de volt közte levél, és virág is. Felszedtem pár ilyet, és úgy fogtam a kezemben, mintha virágcsokor volna. Visszacsoszogtam a csillártársamhoz, és színpadiasan a kezébe nyomtam pár csillárdarabot.
 - Ha ez akad majd a kezedbe, én jussak eszedbe - mondtam meghajolva, halványan nevetgélve. Bármennyire is klassz lett volna a talajon is folytatni egy rögtönzött előadást, a hátamon végigfutott a hideg arra a gondolatra, hogy elkaphatnak minket. Elkívánkoztam már, bárhova, csak jó messze legyen. Kiegyenesedtem, a zsebembe raktam a csillár maradványait, és sebes léptekben elindultam a klubhelyiség felé, menetiránynak háttal, Lotte felé fordulva.
 - Útjaink még keresztezni fogják egymást - kacsintottam, és komolyan is gondoltam, eléggé megkedveltem a lányt. - Figyeld a jeleket!
Persze ennek semmi értelme nem volt, de ez a kifejezés ráillett az egész délutánomra. Megfordultam, hogy lássam is, hová lépek, aztán kicsit fokozva a tempón, tovább cammogtam. Lehet, hogy idiótán jött ki, hogy csak úgy elsétáltam, de ez van. Reméltem, hogy Lotte nem neheztel majd érte.

Noel

Ha valaki a Fejetlenség Folyosója felé veszi az irányt, elméletileg fel kell hogy készüljön a "találkozásra". Hisz, a nevéből adódóan, igencsak mozgalmas terület lehet, amit maximális készültség hiányában, nem feltétlen lehet túlélni. Legyen az bármilyen kütyü, vagy épp lelki előkészület. Ami valószínűleg fontosabb is, bármilyen tárgynál. Hiszen teljesen mindegy, mi van a kezemben, ha lélekjelenlétem nélkülözöm, így nem tudom használni azt a bizonyos valamit. De ha nincs nálam semmi, viszont le nem dermedek, máris többre mentem vele, mint az előbb említett eshetőséggel. A lélekben való előkészületek megtétele azonban nem zárja ki a megfogható dolgokat érintő felkészülést.
Mary kellőképp készen is állt. Mint lelkileg, mind tárgyilag, mi a pálcájában nyilvánult meg. Arról már fogalma sem volt, hogy ez az elkövetkezendő problémákból nem segítheti ki. Belépett hát a szép, nagy ajtón, és körülnézett. Első blikkre szokványosnak tűnt a hely, hasonló, a Vigadó Freskók folyosójához. Azzal a különbséggel, hogy itt nem vigadtak túlzottan, és más arcok voltak fellelhetők a képeken. Nagyon tettszett azonban Marynek a képek. Szerette a Görög stílust, bár ebből nem a gladiátorok voltak a kedvencei, szívesen nézte azt is. Csak jó pár másodperc, talán egy-két perc múltán tűnt fel neki, hogy nem egyedül van a helyiségben. Rajta kívül, egy nálánál nem sokkal idősebb fiút pillantott meg, ki egy kicsit feltűnően, mintha várakozott volna.
- Szia! - köszönt, pusztán udvariasságból. Ezután tekintete egy fal melletti dobozra, onnan a falra tévedt, amit valaki összerajzolt. Mary nem érzett festékszagot, ami arra utalt volna, hogy azzal készült, így vagy régebbi, vagy mással csinálták. Kicsit közelebb ment, hogy jobban megnézhesse magának a művet. Úgy két-három lépés múltán valami furcsát észlelt. Egészen pontosan azt, ahogy a falból színes füstféleség száll ki, ami egyébként teljeset szagmentes. ~ Ez de jól néz ki... ~ Állapította meg a lány magában. Azonban a füst bármennyire is tetszett neki, pár másodperc múltán kezdte kicsit soknak, sűrűbbnek találni a kelleténél. Lassacskán a füst kezdte elborítani az egész folyosót, akadályozva Mary, és valószínűleg a fiú látását is. Ugyan az elején még nem is, mostanra kezdett egy cseppet drasztikussá válni a helyzet a nemlátás terén. A fiú alakját ugyan még különösebb gond nélkül ki tudta venni, az ajtókat már nem észlelte, hiába nézett azok feltehetőleges irányába.
Furcsamód hirtelen eszébe jutott, vajon mit álmodhatott. Emlékezett, hogy aznap sokat kattogtatta ezen az agyát, mert igencsak kellemes álom volt. Vagy épp kellemetlen? Már ebben sem volt biztos, de inkább nem is foglalkozott vele.
- Apám, mitől füstöl így ez a... Ez a... Mitől jön ennyi füst? - kérdezte társát, hátha tud valamilyen épkézláb válasszal szolgálni. Kicsit azonban zavarban volt, amiért nem jutott eszébe a neve annak a valaminek, amiből a füst jön. ~ Mi is a neve? Nem igaz... ~

Yarista - Köszönöm szépen a játékot!  

2013.03.05. 13:00
Alkalmassági felmérés



Tekintete fáradtan siklott a névtáblára, hogy biztosan jó helyen jár-e - nem akarta senkire rátörni az ajtót, hogy utána magyarázkodhasson egy negyed óráig, így is késésben volt. Az egyik diák vizsga közben felrobbantott egy szekrényt benne a mumussal, ami így kiszabadulva randalírozást rendezett a folyosón a mugliismeretre váró elsősök között, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ellenben halálra rémültek és sikoltozva rohangáltak fel-alá. Háromnegyed órába telt, mire sikerült mindent elrendezni, úgyhogy már húsz perce a pszichológusi rendelőben kellett volna ülnie, mikor kopogott az ajtón, kezében a néhány helyen megpörkölődött dossziéval, ami csak Seren lélekjelenlétének köszönhetően élte túl a ma délelőttöt.
Benne három pergamenlap rejtőzött, amely röviden és érzéketlenül leírja, mi történt pontosan. Leslie Keith-t, Seren apai nagybátyját és a férfi feleségét, Lyanne Adlert két napja meggyilkolták draytoni otthonukban, s maguk mögött hagytak egy nyolcéves kislányt, Eirian Keith-t. A kislány egyetlen élő rokonává így Seren vált, akinek - akár örökbe akarja fogadni a csemetét, akár nem - kötelessége alávetnie magát egy pszichológiai felmérésnek.
Nyugodt volt - nem tartott tőle, hogy bárki is alkalmasnak gondolná őt a gyereknevelésre -, de a háta közepére sem kívánta ezt a találkozót, bár ezt arca szenvtelensége nem mutatta.
Miután kopogott, hamarosan nyílt az ajtó.
 - Jó napot. Elnézést a késésért - köszöntötte a nőt mentegetőzés nélkül.
A "doktor" irreálisan fiatalnak és szépnek tűnt. Seren azt hitte, pszichológusnak csak a pattanásos, bajszos asszonyok mennek, akik próbálják valahogy így elfogadtatni magukat a társadalommal. Megfordult Seren fejében, hogy talán az asszisztens állhat előtte, de valószínűnek tartotta, hogy az agyturkász egyedül rendezi a dolgait, így ezt a lehetőséget elvetette.
 - Eric Weaver vagyok, az alkalmassági vizsgálat miatt jöttem - mondta, átnyújtva a kezében tartott dossziét a nőnek. Kedve lett volna inkább alkalmatlansági igazolást mondani, ugyanis egyértelműen nem szerette volna örökbe fogadni a kislányt - mégis, mit kezdene egy nyolcévessel? Sokszor még azt is elfelejti, hogy napi kétszer legalább ennie kellene valamit, nemhogy egy traumatizált kisiskolás napirendjét képes legyen megszervezni és támaszként ott lenni mellette.
 - Elméletileg a Minisztériumtól küldtek levelet az üggyel kapcsolatban - tette hozzá, a mondat végét a levegőben hagyva, hogy Dr. Mácsai illesse valamiféle válasszal a megjegyzést.

Egy fiatal, talán Serennél is fiatalabb nő nyitott ajtót, enyhén kihívó öltözetben mutatva szoborszerű szépségét. Seren elnyomott egy mosolyt - valószínűleg a tinédzser fiúk igen nagy hányadnak lesz szüksége mostanában terápiára, akár egy héten többször is, elvégre milyen megnyugtató látni a doktornőt.
 - Micsoda öröm - morogta inkább saját magának, mint Zójának, aki nem is biztos, hogy hallotta a megjegyzést, de Seren nem szerette, ha ennyire foglalkoznak vele. Valamilyen szinten gyanús és szokatlan volt a számára.
 - Köszönöm - mondta inkább hangosan, már nem arra válaszolva, hogy egész nap lehetősége van bebizonyítani, a tanári pozícióját csak a szakmai hozzáértése miatt kapta - előző megjegyzését nem vonná vissza -, hanem a fogadtatásra. Belépett a szobába, a kávéra pedig egy bólintással felelt: azt bárhol és bármikor, bár nem bárkitől, de most eltekint ettől. Stratégiai vonatkozása is van, az ember elfoglalhatja vele magát, ha épp szeretne egy kicsit várni a válaszadás előtt: nem annyira tudta, mire számítson, így előre készült a kényelmetlen helyzetekre.
Leült a világos kanapéra - sztereotípia egy: csekkolva -, hátradőlt, tekintetével a berendezést pásztázta.
Meglepve pillantott fel a keresztnevét hallva.
 - Ha ragaszkodik hozzá - mondta fesztelenül, téve egy határozatlan mozdulatot a kezével.
 - Miből gondolja, hogy a második nevemet használom? - kérdezett vissza, nem élesen, csak valami finom érdeklődéssel. - Ön mit szeretne, hogyan szólítsam? - vonta fel a szemöldökét. Nem tudta, mi a módi a rendelőkben, bár már járt funkcióját tekintve hasonló közegben, de a lerobbant kórházi szárny meg sem közelítette a világos, igényesen berendezett helyiséget.
Biccentett, bár nem biztos, hogy így fogalmazott volna.
 - Nem valami fényesen - válaszolta szűkszavúan, túl tág volt a kérdés számára, hogy érdemi reakcióval szolgáljon. Ha Zója - micsoda név - pontosan rákérdez arra, amit tudni szeretne, talán többet is ki lehet húzni a férfiból, de a tanerőben volt némi infantilizmus a helyzetet illetően. Egyébként sem volt túl nyitott ember, de ha pontosan azzal a célzattal küldik valahova, hogy valaki megfigyelje minden mozdulatát és reakcióját, villám módjára zárja magára a kapukat, teljesen automatikusan, már nem is tudatosítva saját ellenállását.

Az első páciense és már a belépésnél morog! Ha illő volna, most nagyon jót nevetne a helyzeten, de persze nem szabad ilyet csinálni, így inkább csak magában mosolyog a dolgon. Kávékészítéssel foglalja el magát, a sajátját sok tejjel, a férfiét tisztán szolgálja fel, cukorral, tejjel, mézzel, tejszínnel, bár van egy olyan érzése, hogy az utóbbi hárommal nem él.
- Meglepte, hogy tudom, mit rejt a rövidítés.
Halvány mosolyt most már megenged magának, miközben átadja a férfinek az italt. Visszaülve könnyedén folytatja ő is.
- Mert tudom, hogy jobban szereti az eredeti nevét, legalábbis a Serent, semmint a nagyapjától örökölt nevet. Talán magát a szellemét sem szereti, hiszen a nővérét gyakorlatilag kirekesztette a családból, amikor még élt. Sokat pletykálnak a festmények.
Persze ez nem friss pletyka, nem is most jutott hozzá, hanem még évekkel ezelőtt. Akkor nem foglalkozott vele, elraktározta azok közé az adatok közé, melyek egyszer még jól jöhetnek. Úgy tűnik ez most kifejezetten jól jött neki.
- Egy idős vagyok a nővérével, akit feltételezem, szeret.
Az utolsó szó előtt vár egy pillanatot, hiszen a hatásszünet, mint, ahogy a neve is mutatja, hatást kell, hogy kiváltson. Tekintetét a férfi arcán pihenteti, kifejezetten tetszik neki az arccsontja, mellyel el tudja foglalni magát, amíg a férfi válaszára vár.
- Zója. A második férjem Zozinak hívott, ha ettől kényelmesebben érzi magát így is hívhat, bár nekem túl férfias volt, mintha a Zoltánt becéznénk. Amúgy orosz, mármint a nevem.
Kezébe veszi a papírokat, de csak, mint pótcselekvés lapoz bele, hiszen tudja, hogy mi van benne. Tudja, hogy nem lesz könnyű dolga vele, így itt lenne az ideje, ha valami stratégiával is előrukkolna, ha a beszélgetés nem válik be.
- Megértem. Egy gyermek, ha nem tervezzük, váratlanul ér minket. Azonban nem célszerű feladni. Ha belegondol, mi a B verziója a gyermek jövőjének? Árvaház, nevelőszülők, akik nem a rokonai. Ha esetleg kiderül, hogy ő is rendelkezik varázsképességgel, mennyire fogadná el ezt egy vadidegen, akinek nincs tapasztalata? Az a kislány most nyilván nagyon rémült, rémálmok kergetik, újra előtörhet a félelem az árnyakban rejlő szörnyek felé. Most minden pozitívumra szüksége lenne ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a szülei elvesztését, és ezt egy idegen nem tudja megadni. Eirian-nak egy olyan emberre van szüksége, aki idővel mesélhet a szüleiről, aki eszébe juttatja őket, ha a kép elkezd fakulni. Miért tagadná meg ezt tőle?

A kijelentésre bólintott, valóban meglepődött egy kicsit, majd elvette a kávéscsészét és rakott bele némi cukrot - igaz, mondták már, hogy ne igya ennyire feketén a kávét, mert hamarosan búcsút mondhat majd az egészségének, de túl makacs volt ahhoz, hogy felhagyjon a rossz szokásaival.
 - Valóban - válaszolta röviden. - Jól utánajárt mindennek - jegyezte meg kifejezéstelenül, nem jelezve, hogy zavarja-e a sok információ, amivel Zója rendelkezik, avagy sem, csak fürkész tekintetekkel vizsgálta a pszichológusnőt - igaz, egy kicsit megnyugodott, amikor a nő nem tett hozzá plusz dolgokat, mert ez mutatta Serennek, hogy mindent nem tud, tehát maradt legalább egy kevés esélye arra, hogy megőrizzen valamennyit a magánéletéből.
 - Yvonne nem említette - válaszolta, bár Seren valószínűleg arra sem emlékezett volna, ha megteszi.
Szereti? Érdekes vizekre eveztek, még jó hirtelen, de nem válaszolt a feltételezésre, bár adott volt, hogy Zója valami cáfolatra, vagy helyeslésre vár. Már-már olyan volt, mintha a férfi kirakóst játszana vele, de szándékosan zsebre tenne jó néhány darabot, amelyek kulcsfontosságúak lennének ahhoz, hogy a kép előálljon.
 - A Zója jó lesz - biztosította a nőt, hogy nem kívánta Zozónak hívni, se semmilyen egyéb infantilis becézgetéssel megszólítani. - Hány férje volt eddig? - kérdezett rá, elvégre a nő hozta fel a témát, Seren pedig némiképp sarokba szorítottnak érezte magát, mintha kihallgatáson lenne, és ezzel remélte kicsit csökkenteni az egyoldalúságot.
Némán nézte, ahogy a pszichológus belenéz a szövegbe, majd szintén szótlanul hallgatta végig, amit mondani kívánt, s csak aztán szólt ő is.
 - Ez mind nagyon szép és nagyon jó, de a felsorolt dolgok legnagyobb részével én sem tudok neki szolgálni - válaszolta. Nem azért utasította el a lehetőséget, hogy a gyermek gyámja legyen, mert kényelmetlenségekkel járna, vagy legalábbis ilyen mélységig bele sem gondolt, de egyszerűen tisztában volt a ténnyel, hogy nem megfelelő erre a pozícióra.
- Nem ismertem a szüleit, nem tartottam a kapcsolatot a családom azon részével - magyarázta. Nem ment bele a részletekbe, nem akart, elvégre nem kifejezetten róla volt szó és nem is volt az a típus, aki csak úgy idegeneknek teregeti a családi szennyest.
- Nem állok hozzá közelebb, mint maga. Soha nem láttam a kislányt, egészen mostanáig a létezéséről sem tudtam; nem köt minket össze más, minthogy osztoztunk néhány távoli felmenőben, akik közül már senki nem él - fejezte be a gondolatmenetet.
Fogalma sem volt róla, hogy Yvonne mit mesélt róla, vagy mesélt-e egyáltalán, de inkább azt feltételezte, hogy nem tette, de nem kezdte bizonygatni, hogy híján van a toleranciának és az empátiának, vagy hogy megveszekedett őrült, aki rábízik egy kisgyereket - valószínűleg ez is kiderül a maga idejében.
 - Egyébként is, mintha az ön feladata az lenne, hogy felmérje, alkalmas vagyok-e a gyereknevelésre, nem pedig az, hogy meggyőzzön, fogadjam örökbe a kislányt - jegyezte meg, kicsit talán hidegen. Nem szerette a győzködést, feltételezte, hogy megvan a magához való esze ahhoz, hogy dönteni tudjon, noszogatás nélkül is.

- Nem jártam utána. Csak az itt töltött öt évem alatt sok mindent hallottam, hála a portréknak. Még mindig a Bibircsókos viszi a prímet?
Könnyeden beszél, nem magyarázkodik, pusztán tényeket közöl, hiszen ez a helyzet. Ide járt, róla is terjedtek pletykák, főleg az, hogy boszorkány, mármint ez viccesen hangzik egy varázslóiskolában, de tényleg elterjesztették róla, hogy az. Valami woodoo mágiát társítottak még hozzá, meg hipnotizálást talán a szemei miatt, már nem emlékszik pontosan, de vicces volt.
- Férjem? Kettő. Volt három vőlegényem ezen kívül, de meg akarták szabni az életem, amihez nem járultam hozzá, és oh, a lányom apja egy nyári kaland volt csak. Azt hiszem, imádni fog a pletykarovat.  
Fesztelenül el is mosolyodik, nem zavarja a téma, ő ilyen stílus, kalandos, aki nem tud megállapodni. Nem tud olyan lenni, aki mos, főz, takarít, gyereket nevel és fáradtan hullik az ágyba. Karrierre vágyik, és persze gyerekre, de az utóbbi már megvan, és eddig nem végzett olyan rossz munkát, legalábbis még senki sem panaszkodott.
- Ön azt szeretné, ha én most fognám magam, és leírnám, hogy nem alkalmas, ön ezt beadhatná, majd, mint aki jól végezte dolgát hátradőlhetne. Ezt nem tehetem egy gyerekkel.
Ujjait összefonja maga előtt, könyökeit a térdeire helyezi és komolyan néz a férfire, aki nem messze tőle foglalt helyet. Ilyenkor örül, hogy a lánya nincs itt és nem hallhatja az őszintébb megnyilatkozásait.
- Tudja, volt egy pont, amikor elbizonytalanítottak, amikor azt mondtam, oké, vigye az apja, hiszen őt támogatja a családja, sőt örülnek a gyereknek és könnyebb lett volna az életem, ha tényleg megmaradtam volna ennél. Minek nekem gyerek, hiszen még annyi lehet nem? Aztán belegondoltam a gyermekem helyzetébe. Hogy ő mit szólna, ha fognám magam és lelépnék, ha mosnám a kezeimet és azt mondanám, bocs nekem ez nem megy.
Megáll egy kicsit kezébe veszi a bögréjét, majd belekóstolva elhúzza a száját és újabb három kanál cukrot tesz bele. Lassan már tejeskávé ízű cukrot szopogathat, és nem tejeskávét cukorral. Kevergeti egy kicsit, majd újabb kortyot iszik és elégedetten hümmög egyet hozzá.
- Az a kislány most nagyon meg lehet ijedve, hiszen összedőlt a világa, elvesztett mindent, amit eddig megvolt neki, mindössze nyolc évesen. Még ha nem is tud neki semmit mondani, semmi konkrétumot, a tudat, hogy rokonnál van, sokkal megnyugtatóbb számára, mint bekerülni egy idegen világba. A gyermekkor és az akkor átélt események, legyenek azok pozitívak vagy negatívak nagyon befolyásolják, hogy milyen ember lesz felnőttként. Őt most rengeteg rossz érte, de ez a kastély sok megtört lelket begyógyított már. Felületesen ugyan, de ismerem a múltját, és ha most egy pillanatra magába néz, nem érzi úgy, hogy megváltás volt az ön számára is ez a hely, vagy elég, hacsak megnézi a generációnkat, sok embert tereltek jó irányba ezek a falak.
Megáll, meghagyja azt a néhány percet arra, hogy a férfi átgondolja a helyzetet. Addig a kávéját szemléli, amiben azért elkezdett feloldódni a cukor. Még van esély arra, hogy iható állapotban marad.
- Ő jelenleg leginkább egy ágyat és védelmet szeretne a gonosz árnyak ellen, szeretne szépet álmodni, a kastélyban, és a környékén sok vele nagyjából egykorú gyermek van, akikkel eljátszhat, itt legalább tudja mi vár rá, de ha most elengedi, akkor mardosni fogja a kétely, hogy mi lett volna ha. Hiszen egy gyermek nem kér sokat, de rengeteget ad. Most talán ez nagy szavaknak tűnhet, de át kell élni az élményt. Ha az tartja vissza, hogy nem bízik magában, hogy néha segítségre szorulna vele kapcsolatban, én őszintén és szívesen segítek önnek.

Megvonta a vállát; neki ugyan édesmindegy volt, Zója milyen informátorokkal rendelkezik, bár kicsit azért örült, hogy Yvonne nem élt vissza a bizalmával - már ha a pszichológus igazat mondott, és tényleg a kastély berendezése pletykálkodott ilyen serényen.
Ami nővérét illette, Seren neki sem mondott el mindent, talán nem is élt olyan ember, aki az egész történetet tudhatta; voltak jobb pillanataik, de a férfi nem tudta lebontani a saját falait, és ahogy egyre inkább megkedvelte a lányt, nem is akarta terhelni a sötét történeteivel. Talán nem is tudta volna elmondani, még nem próbálkozott vele.
 - Nem semmi - reagált a felsorolt kalandos szerelmi élet hallatán. Még szerencse, hogy a nő nem annyi idős volt, mint amennyinek elsőre Seren hitte - nehéz lett volna mindezt húsz évbe belesűríteni, az biztos, bár a számok nagysága így is eredményezett egy szemöldökfelvonást a prof részéről.
 - Lehet, a helyében ezt nem közölném minden pácienssel. Ön tudja a legjobban, milyen gyorsasággal terjednek errefelé a pletykák - tette még hozzá. Nem csodálkozott volna, ha már az első héten híre megy, milyen...tapasztalt nő a pszichológus.
 - Nem tagadom - válaszolt egyszerűen, a kissé vádló hangnem ellenére sem kapva fel a vizet, noha legtöbbször zavarta, ha valaki a fejére olvas. - Viszont magának is látnia kell, hogy nem én vagyok az ideális apafigura. Hajoljon oda egy-két festményhez most is, biztos lesz némi mondanivalójuk. Vagy kérdezze meg az első szembejövő diákot, akit tanítok - felelte kissé gunyorosan. Valószínűleg még a gondolatra is elborzadnának, hogy egy ilyen fiatal kislányt egy cinikus, kegyetlen, érzéketlen férfi kezébe adjanak, és biztos hozzátennék, hogy buktatási rátája magasabb, mint a Burj Khalifa.
Szótlanul hallgatta, ahogy Zója a saját esetén keresztül próbálja megmutatni, hogyan láthatja a helyzetet a gyerek. Azonban mikor Zója Seren saját "helyzetével" kezdett példálózni, a férfi elvesztette türelmét.
 - Ne beszéljen olyasmiről, amiről fogalma sincs - közölte kifejezéstelen hangon, hűvös acélszürke íriszeit Zója kékjeibe fúrva. - Nem tud semmit, és értékelném, ha nem tenne úgy, mintha mégis - tette még hozzá.
Néhány éve valószínűleg szó nélkül elhagyta volna a helyiséget, megmondva a nőnek, hogy hová tegye a példáit, most viszont helyén maradt, s csupán összepréselt ajkai mutatták, hogy dühös. Nem akarta már az első tíz percben kipróbálni a szoba hangszigetelését.
 - Köszönöm, de nem szorulok segítségre, és főleg nem a magáéra - vetette oda egy sötét pillantás kíséretében - ugyanis nem tervezem örökbe fogadni a kislányt, akármit ír a papírjára. -
Elképesztő, milyen gyorsan tud kialakulni az ellenszenv egy emberben, főleg Serenben és főleg akkor, ha valaki a fejéhez vágja, hogy esetleg azért nem csinál meg valamit, mert nincs elég önbizalma. Egy sárkánynak ilyet nem illik mondani.
 

- Én nem, de gondolom nem abból fog állni a munkája, hogy velem beszélget - válaszolta, a mondat másik felét kényelmesen elengedve a füle mellett.
 - Hány éves a lánya? - kérdezett rá, ha már felhozták a témát. Zója olyan fiatalnak tűnt, hiába tudta Seren, hogy Yvyvel egyidős, egyszerűen nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy még önmagát is idősebbnek érezte. Nehéz volt elképzelni, hogy már túl van két házasságon, megannyi szerelmi kalandon, és már gyerkőcöt nevelget a praxis mellett.
Bólintott, elfogadva a bocsánatkérést. Nem volt annyira gyerekes, hogy morcos tekintettel méregesse Zóját továbbra is, de elég nyilvánvalóvá tette, mekkora az a terület, ahol a nő kutakodhat anélkül, hogy Seren orrára csapna egy mentális ajtót.
 - Higgye el, huszonnégy év bőven elég idő volt arra, hogy gondolkozzak rajta - vágott közbe kicsit szelídebben. Elragadtatta magát, ez pedig hiba volt, de hiába tudott remek pókerarcot produkálni, ezekre valahogy mindig érzékenyen reagált, pontosabban átment sündisznóba és megszurkált mindenkit, aki közelebb mert jönni. Ő is tudta, hogy ezen a stratégián változtatni kell, de még nem jutott el teljesen arra a szintre, ahol képes is lett volna ezt megtenni.
 - Nincs mit feldolgoznom - vonta meg a vállát. Olyan mély és elérhetetlen területre temetett mindent, ami fájdalmat okozott neki, hogy sokszor tényleg olyan volt, mintha nem vele történt volna mindaz, amin keresztül ment; mintha csak feljegyezték volna az eseményeket valahol az elméjében, de legtöbbször nem társított hozzá semmiféle érzelmet, és ha mégis, az nem volt több hideg, pengeéles haragnál. Ritka volt az alkalom, hogy bármit is engedett a felszínre kerülni - máshogy nem lehetett volna együttélni a dolgok tudatával és súlyával.
Zójának igaza volt, valamiért mégis eljött, amikor megtehette volna, hogy szimplán ignorálja az egész helyzetet a kislánnyal és minden gondjával együtt, de valahogy arra nem volt képes. Talán nem akarta magára vállalni a nemet mondás felelősségét, és egyelőre nem bánta meg, hogy eljött, de furcsán és bizonytalanul érezte magát, ehhez pedig nem volt hozzászokva.
 - Még nem beszéltem velük erről, nem tudják - mondta elgondolkozva, mindennapi kapcsolatban senkivel nem állt. - De ez járható útnak tűnik, már ha hajlandó valaki bevállalni plusz egy csemetét - jegyezte meg, ugyanis tudomása szerint a rokonságnak azon fele igencsak babázós típus volt, lényegében minden nő, aki elég idős volt hozzá, elindult már az anyaság útján.

Mary

Noel sztoikus nyugalommal várja, hogy a lány áthaladjon a folyosón, miközben igencsak próbál úgy tenni, mintha neki volna valami oka arra, hogy itt álljon és nézelődjön. Arca profin mutatja azt a kicsit irritált, kicsit türelmetlen kifejezést, amit az emberek akkor szoktak ölteni, ha nonverbálisan igyekeznek siettetni a másikat, anélkül, hogy egy szó is elhagyná a szájukat.
A lány viszont nem siet, talán nem érzékeli Noel néma üzenetét - sokan vannak, akik kevéssé érzékenyek az ilyesmire, úgyhogy a fiú nem lepődik meg, talán csak enyhén bosszús.
 - Cső - köszön ő is, nekidőlve a falnak, tornacipős lábát a kőnek támasztva. Ekkor veszi észre, hogy valami füst terjeng, elvégre eddig háttal állt a művének, pedig valljuk be, tényleg kivételes érzékről tanúskodtak munkái, de hogy még füstöljenek is? Az már nem ő volt, viszont akkor felvetődik a kérdés, hogy mégis ki?
Mivel rajta kívül egyedül egy személy tartózkodik a folyosón, résnyire szűkített, gyanakvó tekintettel méregeti a lányt.
 - Ez a te műved? - kérdezi, miközben félig még mindig a furcsa jelenséget tartja górcső alatt: semmit, amiről nem tudod, hogy micsoda, nem ajánlatos szem elől téveszteni. Ezt keserű tapasztalatok árán tanulta meg, még mindig viseli a nyomait az arcán.
Szórakozottan megvakarja a sebhelyet, mint mindig, ha gondolkozik, de semmi épkézláb ötlete nincs arra, milyen megoldást lehetne találni a füst eltüntetésére - igaz, hogy alapból nem csinál semmi rosszat, és még szép színes is, de neki aztán senki ne próbálja bemesélni, hogy normális, ha a fal bármit is ereget magából.
A lány meglepetése hamar eloszlatja a gyanúját, ugyanis hangja és arckifejezése teljesen őszinte, Noelt pedig kevesen tudják átvágni ilyen téren, úgyhogy elfogadja, nem kérdőjelezi meg még egyszer, hogy ez az egész az ő műve-e.
 - Ugye szerinted se normális? - mutat a falra. Valahol felébred benne egyfajta menekülési ösztön, de a kíváncsiság is: hirtelen ötlettől vezérelve kiveszi az egyik filcet a zsebéből, lecsavarja a tetejét, majd kiszedi a belsejét, az így megüresedett területre pedig becsalogat valamennyit a füstből, aztán rázárja a kupakot, és ismét zsebre vágja.
 - Ki tudja, lehet még hasznos lesz - magyarázza a lánynak, majd összeráncolja a homlokát. - Várjunk csak...mi is lesz hasznos? - gondolkozik hangosan, ugyanis hirtelen nem jut eszébe, az előbb mire utalt, de csak megvonja a vállát, és elhessegeti a zavaró érzést.
Már annyira nagyon nem akar maradni, de azt se tudja, miért szeretne elmenni, furcsán összezavarodott, bár egyébként is méretes káosz uralkodik a fejében, úgyhogy talán nem meglepő a helyzet.

Noel

Mary látja a fiún, hogy útban van neki, de valahogy nem túlzottan érdekli. Direkt ide jött, hogy megnézze magának ezt a helyet, és semmi pénzért nem hajlandó elmenni. Majd a fiú távozik, ha akar. Különben meg miben lehet neki útban, mi olyat akarhat csinálni, amiben Mary zavarná? Ha valami olyat akar, amiért büntetés jár, csak tessék, Maryt nem érdekli. Illetve, amúgy biztosan beleszólna, hisz - sajnálatos módon - szinte mindenbe beleszól, de most nem. Nincs kedve hozzá. Inkább megszemléli a képeket, amiket jóval hosszabb ideig is lehetne bámulni, mint a mugli múzeumokban lévőket, hisz azok ezekkel ellentétben, meg sem rezdülnek. Ami persze nem baj, hisz hogyan is nézne ki, függetlenül attól, hogy az most normálisnak, vagy abnormálisnak számítana. Nem sokáig nézheti a műveket, mert színes füst keletkezését észleli a helyiségben, ami a falból, a fiú mellől jön.
- Mi? Dehogy! - vágja rá, talán túl hirtelen a fiú gyanakvó kérdésére. Csak nem gondolja hogy ő csinálta, hiszen alig pár perce érkezett. ~ Elképzelhető, hogy ez csak a gyanú elterelése. ~ Fut át az agyán, de nem kérdez rá, hisz ha ő volt, úgy is letagadná. Akkor meg már fölösleges, nem? A falat méregeti, de hiába, nem jön rá mi okozza a füstöt. Azt tudja, hogy nem tűz, hisz se égett, se füstszag nincs. Sőt, semmilyen. ~ De akkor mi lehet? Mi ez az izé? És miért pont a falból jön? Mondjuk jogos, valami oka csak van, hogy a Fejetlenség Folyosója nevet kapta... De Istenem, ez nagyon bizarr! ~ Gondolkodik összevont szemöldökkel, miközben rendíthetetlenül bámulja a füstöt, és a termelőjét.
- Én nekem már fogalmam sincs mi normális és mi nem, ebben a suliban. De szerintem ez már itt sem az. - kezdett lassú fejcsóválásba. Itt szinte minden normálisnak számított, ami a mugliknál nem. De az, hogy csak úgy spontán elkezdjen füstölni a fal, ráadásul szagmentesen, és színesen, tök magától...? Ez már Marynek is sok volt. De ha kiderül, hogy ez is teljesen szokványos, Maryt lassan már semmivel sem lehet majd meglepni, annyi szent. Ekkor észreveszi, hogy a fiú épp egy filctoll betétjét, vagy szivacsát, vagy hogyhívjákját szedi ki épp, hogy a tokba füstöt engedve, rázárja a kupakot.
- Ugye tudod, hogy az nem fog megmaradni benne? - kérdi, fél szemöldökét felvonva. - Öhmm... Nem tudom. - mered kukán maga elé. Pár másodpercig gondolkodik, majd ismét megszólal:
- Miért is vagyok én itt? - nem igazán a fiútól, inkább magától várja a választ. De az ezt tartalmazó Isteni szikra csaknem akar jönni. Mary a fiúnak hátat fordítva, kezeit fejének támasztva kezd el lassan sétálni, hátha segít a visszaemlékezésben. Pár lépés után visszafordul, majd a fiútól úgy öt-hat lépésre megállva felemeli a fejét, és ölbe tett kézzel megáll előtte.
- Ismerjük mi egymást? - ráncolja szemöldökét. Kicsit kezdi nyugtalanítani, hogy nem tudja, miért van itt, és hogy fogalma sincs, hogy került ide egyáltalán. A feltörekvő idegesség talán már hangján is érezhető, bár ez nem foglalkoztatja. Az már sokkal inkább, hogy visszaemlékezzen, honnan került ide, de sajnos ez valahogy nem megy.

- Ahány problémás gyerek van a kastélyban, kétlem, hogy ez lenne a helyzet. A diákok fele árva, valamilyen függő, vagy deprivált környezetből jött, úgyhogy lesz min ügyködnie, ne aggódjon - válaszolta. Nem érdeklődött különösebben a diákjai magánélete iránt - sőt, közel semennyire -, de voltak dolgok, amiket legfeljebb csukott szemmel lehetett volna figyelmen kívül hagyni.
 - Akkor egyidősek - vonta le a következtetést, de nem fűzött hozzá semmi egyebet. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, milyen egy nyolcéves gyerek, legfeljebb az utcán találkozott ilyen idős gyerekekkel, és akkor is csak futólag, tehát körülbelül annyit tudna róluk mondani, hogy pöttöm energiabombák, neki pedig erre pont nincs szüksége.
A kérdés kissé meglepte, furcsa témaváltás volt, a nő tekintete pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen gondolatok járnak a fejében. Oké, hogy néhány diáklány próbálkozik ilyesmivel óra közben mikor mr nagyon unatkoznak, de egy hivatásos pszichológustól kicsit mást várt, főleg, hogy ő maga semmit nem kezdeményezett Zójánál.
 - Ez nem frusztrál, ez egy tény. Ezt a pillantást pedig megtarthatja a gyermekei apjainak - reagált nem kevés cinizmussal és gúnnyal a hangjában, szemtelenül felhasználva azt a kevés információt is a nő ellen, amit ilyen rövid idő alatt megtudott.
Seren soha nem volt fair játékos.
Az apró monológot hallva a gyerek fejlődéséről egy bólintással reagálja le, valamikor a kezdetek kezdetén ő is kénytelen volt ezt megtanulni, egyébként nemigen adtak volna tanári diplomát a kezébe, tehát a főbb folyamatokkal tisztában volt ő is, akármennyire nem volt gyerekcentrikus.
Vagy ha már itt járunk, akármilyen-centrikus.
 - Meg. Köszönöm - bólintott, értékelve, hogy Zója hajlott afelé, hogy megbeszélje vele a végső döntést, nem pedig csak lefirkant valamit, attól függetlenül, hogy az alany mit gondol, ez pedig rögtön klasszisokkal javított a véleményen, amit Seren eddig kialakított a nőről.
Ezek után viszont nem látta értelmét a további szócséplésnek, elvégre konklúzióra jutottak, ő gondolkodni fog, Zója pedig ápolgathatja a depressziós rellonosok és a varázsgombázó navinések lelki világát mindeközben.
Fel is állt, készen arra, hogy távozzon.
 - Gondolkozni fogok. Kösz a kávét - búcsúzott angolosan, majd elhagyta a helyiséget.

03.14. délután 3 óra

*Pár nappal ezelőtt volt egy kis kalandjuk az erkélyen, majd pedig a gyengélkedőn. A lányban nem hagyott különösebb nyomot az egész, talán annyiban, hogy a Maryvel történt dolgok megviselték, meg az, hogy a gyengélkedőre kellett mennie. Ellenben vele, mások furcsának találták az ott történteket, meg az alaptermészetét. Már általánosban is bajuk volt azzal, ahogy reagál a dolgokra, ahogy érez a többi ember irányába, idejön a mágusok közé, erre Goldman itt is a pszichológushoz zavarja. A nő talán még ki sem csomagolt, de már alá kell vele íratni egy papírt, hogy megjelent nála. Most mit akar a házvezetője, hogy nem közveszélyes? Zsolti pólóját csak poénból tépte le, különben sem haragudott érte. Maryt is egyből vitte a gyengélkedőre, noha nem is kívánt odamenni, a többiek is megtehették volna. Teljesen empatikusan viselkedett, mit kellett volna tennie, virágszirmokkal kiszórni Mary előtt az utat, ahogy mentek Winnetouhoz? A professzor azt is reklamálta, hogy az iskolát nem tájékoztatta a betegségéről, pedig tudniuk kellett volna, hogy mit tegyenek egy olyan helyzetben, amikor rosszul van. Nagyon ritkán éri ekkora erővel a rosszullét, hogy már ideje sincs bevenni a bájitalát, emiatt nem kell aggódni. Talán 2-3 évente történik ilyen, amióta az egyik ausztriai varázslókórházban beállították neki ezt a 2 bájitalt 4 éves korában. Mi baja van most mindenkinek? Goldman csütörtök 3 órára szerzett időpontot a szőkéségnek, így az már előtte egy óra készülődni kezdett. Meggyőződése, hogy ha higgadtan viselkedik, meg teljesen olyan, mint a kortársai, akkor meg fogja tudni győzni a nőt, hogy minden rendben van vele. Így felveszi a legjobb farmerpantallóját, hozzá egy napszínű pólót, amin középen egy virág van (vidámnak kell tűnni), végül a tetejére egy kockás inget. Lábbeli gyanánt egy lovaglócipőszerűséget húz. A haját a füle mögött előrevezetve befonja. Egy leheletnyi sminket visel, hogy véletlenül se tűnjön úgy, mint aki álcázza magát, de mégis látszódjon, hogy ad magára. Épp csak annyit dob fel, hogy egészségesebb színe legyen, meg hogy kiemelje a kék szemeit. Negyed órával az időpont előtt veszi nyakába a kastélyt, felkapja oldalszütyőjét, ami most nagyon könnyű, mert csak egy könyv van benne, a bájitala, meg a lap, amit alá kell íratnia, meg a rendelőhöz vezető pontos útvonalleírás. Feszülten baktat a folyosókon, pár perccel az időpontja előtt érkezik meg. Leguggol a földre az ajtó mellett, egy picit igyekszik relaxálni meg ráhangolódni arra az arcára, akit bent fog mutatni. Végül nem sokkal 3 előtt komótosan feltápászkodik, vesz egy utolsó nagy levegőt és határozottan kopogtat egyet az ajtón.*

Seren záró

Adria

Zója néni

*Nem tudja, hogy körülbelül mennyi idő telt el aközött, hogy bekopogott és mire kinyitotta az ajtót a nő, de neki valami örökkévalóságnak tűnt. Mégis miért akarják, hogy itt legyen? Vajon sikerülni fog az átverés? Mi van, ha jó szakember és mindenre figyel? Ő is észrevesz olyan részleteket, amik mások figyelmét elkerülik, akkor  egy olyan hogy ne venné, aki még ezt is tanulta? Amikor végre kinyílik az ajtó egy kamasz lány áll vele szembe. Annyira zavarba jön, hogy hirtelen a színjátékról is elfeledkezik, s kikerekedett szemekkel néz rá. Már épp meg akart szólalni, hogy ő valószínűleg az anyukájához jött, amikor bemutatkozik neki a vele szembenálló lány. Ő lenne az? Hű, az anyukája tuti meg akarná szerezni az arckrémje nevét, mert ez durva. Végül sikeresen eszébe jut, hogy talán meg kéne szólalnia, ha már olyan kedvesen köszöntötték.* - Sz… szép napot! Újvári Adriának hívnak. * Kezdi meg bizonytalanul a bemutatkozást. Majdnem lesziázta a hála a kezdeti meglepetésnek, de aztán gyorsan észbekapott, így remélhetőleg nem tűnik fel ez a kis technikai zavar. A ruhára vonatkozó kijelentésre csak bólint egyet egy zavart vigyor keretében. Annyira nem ért ezekhez, annyit tud, hogy a zokni-szandál és a csíkos-kockás együtt nem fekszik, de körülbelül itt be is tudná fejezni az általa tudott divathoz kapcsolódó tények felsorolását. Vesz egy nagy levegőt, átlépi a küszöböt, ami egy kellemesen berendezett szobába vezet. Nem nagyon néz szét, megtanították neki, hogy nem illik megbámulni más otthonát. *- Nem kérek, köszönöm. * Feleli a nő kérdésére, majd leül vele szemben. Legalább nem feküdnie kell, mint a filmekben. Ez jobban bejön neki, így valahogy egyenrangú félnek érzi magát a társalgásukban. A fekvő testhelyzet egyfajta kiszolgáltatottsággal jár, mert a másik látja őt, ellenben ő a plafonon kívül nem sok mindent figyelhet. Kényelmesen elhelyezkedik, amikor azon kapja magát, hogy éppen görnyedten és keresztbefont karokkal ücsörög. A franc essen azokba a fránya nonverbális jelekbe. Azonnal egyenes testtartást vesz fel, a kezeit lazán az ölébe teszi, miután a bokájához teszi a táskáját. Zója feltette a kérdését. Rögtön a közepébe bele, in medias res. Semmi ismerkedés, pedig szívesen mesélne a cicájáról, róla legalább őszinte imádattal áradozna. Nem éppen a szavak embere, emiatt egy kicsit nehezen szedi össze a gondolatait, ráadásul a kérdést is érdekesen fogalmazták meg.* - Kiváltotta? Pontosan micsodát? *Kíváncsiskodik –ezúttal- őszinte meglepetéssel. Nagyon mozgalmas egy este volt, nem tudja, hogy most a pólóról van-e szó, Ron megkövezéséről, vagy pontosan miről.* - Csak sétáltunk a szobatársammal, amikor kiáltozást hallottunk. Az egyik csapattársam volt az, egyedül volt egy fiúval. Pálca nélkül. *Kezd bele végül a történetbe, remélve, hogy a nő erre kíváncsi.* - Zsolti csak pattogni jött oda, valahogy el kellett terelni a figyelmét. Átkokat mégsem szórhatok rá, az gonosz lenne. *Folytatja nyugodt hangon, noha szíve szerint megtenné, de ezt igazából csak a poén kedvéért csinálta. Úgy fair, hogy ha Ronaldon felülről nincs ruha, akkor a Levitáson se legyen. *

Zója

Yarista

Zója