Eric

Ma korábban indultam az ellenőrző körútra, és ráadásul teljesen egyedül, mert Noelnek másfelé akadt dolga, én viszont már képtelen voltam nyugton ülni. Nem volt még tíz óra, szóval egyelőre nem a kint mászkáló diákokat figyeltem, hanem azt, hogy mit is tesznek ezek a diákok. Persze nem gondoltam, hogy majd pont akkor fognak mindenfélét csinálni, mikor elhaladok mellettük, de hát ki tudja, éppen mit forgatnak ezek a fejükben. Hajlamos voltam eléggé gyanakvó lenni velük.
Nem szerettem a harsogó portrék folyosóját, éppen azért, amit a neve is sejtetett - vagyis a hangzavar miatt, ami ott fogadta az embert. Nem tűrtem jól, érzékeny volt a fülem, de a munka az munka, hát erre is elkanyarodtam, csak hogy felvont szemöldökkel rögtön meg is álljak a folyosó végén. Nocsak, egy jómadár.
- Mi a nyavalyát csinálsz te ott? - dörrentem rá a gyerekre. Nem ismertem őt, valószínűleg már az után érkezhetett, hogy elhagytam a kastélyt januárban, vagy eleve egy elsősről volt szó, de ez nem volt mentség a számára. Rongálni akkor sem lehet.
- Nevet, házat, évfolyamot! - léptem oda hozzá, megszemlélve a változtatásokat, amiket a festményen eszközölt, és miután vetettem a y srácra egy hideg pillantást, a pálcámmal a nőalak felé intettem. - Finite Incantatem!
Aztán újra a fiú felé fordultam, várva, hogy vajon engedelmeskedik-e a kérésnek, vagy valami keményebb módszerhez kell folyamodnom, hogy kiszedjem belőle a kellő információkat. Persze nem szabad áltatnia magát, ha akarom, akkor bármikor megtalálom, az után is, hogy esetleg elszelel, amit viszont amúgy sem hagynék.
Oké, hogy szerintem is utálatosak voltak ezek a portrék, de ami sok, az sok.

Lyra

Már egészen elmerültem a táncoló nőben, amikor valaki kiabálni kezdett. Már vettem elő a pálcámat, hogy őt is elhallgattassam, amikor észrevettem, hogy nem egy újabb festmény szállt be a vitába.
- Én? Éppen nézem, ahogy táncol az a nő ott! -Mutattam a képre. Nem hazudtam, de a lány tekintetéből elnézve lehet azt kellett volna. A "műsoromat" egy pillanat alatt megszakította, mire én is vetettem rá egy mérges tekintetet. Pedig annyit dolgoztam vele, hogy tökéletes legyen! Minimum fél perc erre ment el az életemből.
- Általában nem így szoktak bepróbálkozni nálam. -Feleltem az újabb kérdésére. Egyértelműen ismerkedési szándéknak gondoltam az előbbi megszólalását, bár kedvesebbnek szoktam elképzelni az első beszélgetést. -Eric vagyok, egyelőre legyen elég ennyi. -Válaszoltam egy kicsit később, remélve, hogy ennyivel megelégszik. -És te ki vagy? Ilyenkor már nem szoktak kijönni a lányok a szobájukból. -Féloldalas mosoly kerül az arcomra. -Nevet, házat, évfolyamot! -Ismétlem meg hasonló stílusban, mint ő. Akkor ismerkedjünk hideg pillantások közepette. Jó kapcsolatnak nézünk elébe.
A falnak dőlve fürkésztem a lányt, aztán a képre néztem. Ő mérgesen nézett rám, nem tűnt boldognak. Sőt, szinte sugárzott róla, hogy legszívesebben lejönne onnan, és megpróbálna bosszút állni. Mosolyomra csak elfordult. Azt hiszem nem ő lesz a kedvenc festményem. Figyelmemet újra a lánynak szenteltem, továbbra is mosolyogva figyeltem, és azon gondolkoztam, hogy vajon miért ilyen morcos. Lehet, hogy csak fáradt, de akkor nem itt lenne, hanem aludna. Majd ha jobb kedve lesz talán megkérdezem.

Eric

A fiú válaszára először is kedvem lett volna lefejelni a falat. Még hogy bepróbálkozni? Te jó ég, minden tinédzser fiú idióta?
Ennek ellenére rezzenéstelen arccal néztem vissza rá, olyan tekintettel, amitől még a szobrok is szívesen odébb mentek volna a helyükről.
- Prefektus vagyok, mestertanonc és rellonos. A nevemhez semmi közöd - mondtam neki hidegen, elengedve a fülem mellett a megjegyzését, amivel még csak nem is volt igaza. Én például mindig is kijártam ilyenkor, pedig lány vagyok.
Ezzel együtt is kezdtem ideges lenni, mert ha valaki gúnyolódik, azt kifejezetten rühellem, de mivel többre tartottam magam egy rongáló kölyöknél, még nem hagytam, hogy elszakadjon az a bizonyos cérna. Ahhoz ennél több kell.
- Tehát. Kezdjük elölről. Milyen Eric vagy, és melyik házba jársz? Ne hidd, hogy nem tudom meg, ha akarom, de szerintem te is jobban járnál, ha nem az igazgatóhoz rángatnálak be ilyenkor.
Ugyan azért, amit csinált, eredetileg nem akartam valami nagy büntetést adni, maximum egy kis festményporolást, de az, ahogy válaszolgatott, nagyon nem tetszett, és ha ez így marad, akkor többre számíthat ennél. Nem vagyok egy édes aranyos navinés csillámpóni, aki eltűri az ilyen stílust.
Így aztán merőn néztem a fiú szemébe, várva, hogy méltóztasson végre érdemi információkat adni magáról, mielőtt még egyéb módon kellene fellépnem ellene. Na meg azt se felejtsük el, hogy itt nincs senki, aki látna, úgyhogy akár szitává is átkozhatom, ha nagyon felhúz. Milyen szép is lenne!

Mr. Krise *-*

Lassú léptekkel hagyom el az Üvegházat, mint aki délutáni sétára indul... este kilenc tájékán, de ez mellékes. Le van beszélve a dolog, és nem kellene késnem, ha nem szeretném, hogy egy negyedikes fellógasson valahová. Igazából, fogalmam sincs, hová tűnt az eszem, mikor Benji elé álltam azzal az elhatározással, hogy ő segíteni fog nekem betörni a tanáriba. Oké, már akkor tudtam, hogy ez lesz, mikor meghallottam, hogy már sikerrel járt egyszer.  
Amúgy is, valahogy ápolni kéne a jó viszonyt a háztársakkal, és mi se lehetne ennél alkalmasabb, mint a betörés? Az igazán össze tudja kovácsolni az embereket, nem?
Szokásom átmasírozni mostanság a réten, hogy megnézzem, Noel nem hagyott-e ott valakit, de eddig csak a csajt találtam, ami bár számomra lehangoló, a lakótársam részéről igazán dicséretre méltó. Na, nem mintha félteném Noelt, tudom, hogy kreatív, ha arról van szó.
Óvatosan lépkedek már a falak között, semmi kedvem összefutni egy prefivel se. Aztán a tanári folyosójára érve, behúzódok az egyik sarokba, hogy engem ne lássanak meg könnyem, nekem viszont panoráma kilátásom legyen.
Várok...várok...várok... aztán lépteket hallok. Összébb húzom magam, bár meg nem mondom, miért. És ha meglátom Benjit, megvárom, míg ideér, aztán, ha nem jön közbe semmi, hirtelen rántom be magam mellé, mert ugye remélhetőleg nem vett észre.
- Bu- súgom neki, miközben ezer wattos vigyorom szegezem rá. Még csak az se hat meg különösebben, hogy lehet, közelebb van, mint amennyit én el bírok tűrni általában.
- Hát tényleg ennyire jó fej lennél?- már-már csillognak a szemeim, mert nem fenyegettem meg, így benne van a pakliban, hogy nem jön el.

Ophelia

 Hatalmas szívvel áldhatta meg a jó Isten, vagy, legalább is benne van a mókázásban. Nem hitte volna, hogy visszatérte után bárki megleli újdonsült szobája ablakában lógva, miközben levegőzik. Viszont nem is akárki találta meg. Prédikátor vagy bármi más helyett egy leányzó állt elé, elég furcsa kéréssel. Betörni a tanáriba. Nem elsőre tesz ilyet, annak idején már bemerészkedett az oroszlánok barlangjába, és, mivel még mindig él, sikeresen ki is jutott. Nem nagy kunszt, a betörés szó sem illik rá, inkább csak annyi, hogy illetéktelen behatolás. Úgy bizony.
Beleegyezve váltak el, ment a maga dolgára, hiszen volt még pár neki, amit el kellett intéznie, de ezek után már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnia. Csak pálcáját dugta zsebre, mikor elindul a körletből kifelé, egy gyufaszálat rágcsálva jobb híján. Lassan haladt, nem sietett, a késés sem érdekelte, ő nemigen tart fejbe semmiféle időpontot sem, nem az ő műfaja. Csak halad előre, a jól ismert utat követve igyekszik a tanári felé, vagyis inkább a folyosóra, ahol a megbeszélt találkozó helyszíne volt. Ásított egyet, kihúzva a szájából a gyufát, melyet csak a művelet végeztével tette csak vissza és körbetekintett. Kihalt volt minden, csendes, de hát mit várt, a pizsi fel van lőve, nem mernek kibújni a vackukból a kisegerek. Pedig, csak most kezdődik az élet. Odaérve lassan, már keresi tekintetével a lányt, de nemigen leli. Felvont szemöldökkel tekint végig a folyosón, hogy talán el sem jött, mert berezelt, amikor is érezte a fogást a karján. Hagyta magát, hogy elrántsák, nagy lendülettel érkezett a lány elé, és a falnak támasztva a kezeit, valahol a lány feje mellett, leparkol, széles vigyorral az arcán.
- Bu. - köszönt vissza, ha már ilyen sajátosan tette maga a lány is, és a kérdésre csak gondolkodó arcot vágott. Megingatta végül a fejét, hogy azért mindent nem tesz meg, csak olyat, ami kedvére való.
- Meg nem fixáltuk az árakat.. - kezd bele végül, mintha valóban kért is volna fizetséget, majd ismét vigyorogva tekint rá. - Amúgy nem, csak ma jó napom van. Meg, elég jó volt az ötlet. - bökte ki végül, majd ismét körbetekintett, hogy nem-e tévedt erre valaki, no meg, mire várnak még.
- Most akarod? - nézett le rá végül, várva, hogy mikor léphet az ajtó felé.

Mr. Krise *-*

Persze, mert amúgy marha természetes, hogy a kisebbek, csak úgy rárontanak az idősebbekre, hogy segítsenek már nekik, az meg még természetesebb, hogy az idősebbek ezt meg is teszik. Mindent összevetve, marha nagy mázlista vagyok. Tulajdonképp, abban sem vagyok biztos, hogy bárki oda mer állni Krise elé, hisz nem olyan bizalomgerjesztő a kinézete, én mindenesetre megtettem, tessék szépen hőssé avatni. Ja, és még élek, de ez mellékes.
Arról viszont gőzöm sincs, hogy a srácot mi késztette arra, hogy ahelyett, hogy szemközt röhögött volna, belement abba, hogy velem tartson, de minek is törődjek ezzel, ha a lényeg fix. Megszerzem azt az órarendet. Igen, ez az ultra gázos akciónk célja, egy hülye órarend. Oké, nekem ez sokat számít, tényleg nem szeretnék arra kelni, hogy valakik mandragórát ültetnek a fejem felett, vagy hasonlók, bár sejtem, hogy a tanár nem hagyna annyi ideig aludni.
Ahogy az akcióm sikeres lesz, még nagyobb vigyorra húzom ajkaim, bár egy cseppet csalódott vagyok, hogy azért meg nem sikerült ijesztenem, de majd legközelebb. Elnézek oldalra, és miután alaposan megnéztem magamnak a kezét, elégedetlenül tekintek rá.
- Heh, neked kéne az én foglyomnak lenned, és nem fordítva. Így most hogy fogom elhíresztelni, hogy elkaptam egy negyedikest?- játékosan elhúzom a szám, de aztán már mosolygok is. Mostanában egyre gyakrabban előfordul az ilyesmi, az ember azt hinné, hogy szívok valamit, vagy ilyesmi, pedig nem. Tiszta vagyok, mint a lepedő mosás után.
- Ohh tényleg.... a legfontosabb kimaradt... mit kérsz érte?- én ezt halál komoly fejjel teszem fel, mert még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy egy rellonos önzetlen lenne, ugyan már... az rontana a ház imidzsén.
- Hát igen- dobom hátra a hajam, önelégült vigyorral, mert hogy az ötlet tőlem származik, és azért van bennem némi egoizmus. Na, ezzel nem arra célzok, hogy elvárom, istenítsenek, meg emeljenek oltárt, esetleg áldozzanak tyúkot.
Mivel Benji elég magas, már hozzám képest, ezért kénytelen vagyok a derekába kapaszkodni, hogy hasra esés nélkül ki tudjak tekinteni mögüle.
- Aha, csak vigyázzunk Lyráékkal, azt hiszem, erre fele járőröznek ma- na igen, van egy hatalmas előnye annak, ha az ember lánya prefektusokkal lakik együtt.
- Igen, engem is megbüntetnek- szögezem le szem forgatva, mert nem egyszer hallottam már, hogy velem kivételeznek, csak mert jóban vagyunk, nincs így. Azért inkább kivételezhetnének, mert a szellemtan tanár az unokanővérem, de ezt nem verem nagy dobra.
- Na, gyerünk- kezembe véve az irányítást, már indulnék is el, de aztán hallom a lépteket, így most egy szobor mögé rántom magammal szegényt.
- Vagy... várjuk meg míg ezek elmennek- súgom neki a fenomenális ötletem, és megeresztek egy angyali mosolyt.

Erdős Julianna

Lyra

A válaszom gondolom nem tetszett neki, mert elég keményen nézett vissza. Kedvem lett volna egy lépést hátrálni, de mögöttem volt a fal.
Kérdésemre hamar kaptam választ is, bár jobban jártam volna, ha nem teszem fel. Szóval prefektus. Már értem miért van itt. Ráadásul rellonos, ami még rosszabb. Újra megkaptam az előző kérdéseket egy kis kiegészítéssel.
- Te se járnál jól, ha felkeltenéd az igazgatót. -Jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Oké, hogy velem van a baj, de a lány helyébe én inkább megvárnám, hogy reggel legyen. -Csak hogy örülj, levitás vagyok. Eric Chabot. Megfelel? -Még mindig féloldalas mosollyal néztem rá. Megfordult a fejemben, hogy valaki más nevét mondom, de nem ismerek másik Ericet, csak Weavert, de őt mindenki ismeri. Ráadásul a házvezető helyettesük is, szóval ezzel nem lett volna esélyem.
- Na, akkor most, hogy ezt megbeszéltük, folytathatnom végre az eddigi elfoglaltságom? -Fáradtan néztem rá, remélve, hogy most már békén hagy. Nem értettem, hogy miért volt ilyen szigorú, amikor csak a festménnyel szórakoztam, de azt egy mozdulattal vissza tudom csinálni, és senki sem tudta volna meg. Nem értem, minek ez a nagy felhajtás. Lehet, hogy csak rellonos, és szeret büntetni, de ennyiért?
A pálcámat szorongattam, valami új varázslaton gondolkoztam, közben a képet fürkésztem. Nem akartam újra megtáncoltatni, inkább valami mást, valami viccesebbet akartam. Olyat ami még talán a lánynak is tetszhet. Kinéztem egy másik képet, mert az előzőn lévő nőn nagyon az látszott, hogy mindjárt megkér valakit, hogy átkozzon meg engem. Ahhoz meg annyira nem volt kedvem. Kép van itt bőven, lesz miből válogatnom.

Ophelia

 Nem kérdezte amúgy, miért is akar betörni, mit akar a tanáriból ennyire, hogy ilyenre vetemedik. Ő annak idején csak szórakozásból tette, nem keresett amúgy semmi különöset. Ki tudja, talán a lány is csak ennyit akar. Nem az ő dolga, nem törődik mások dolgaival még mindig, ez nem változott, ahogy a dolgok nagy részei sem. Maradt olyan, amilyen eddig volt, szemernyivel sem lett lágyabb szívű, kedves. A pozitívum itt is az volt, hogy háztársa kérte ilyesmire, nem valaki mezei valaki. Annak talán valóban úgy mondott volna nemet, hogy meg sem hallgatja, vagy rosszabb. Tényleg jó pillanatban lett eltalálva az, hogy megkeresték őt. Elég jó pillanatban.
Továbbra is a falnak támaszkodva ácsorgott a lány előtt, mozdulatlanul, lefele tekintve rá. Csak figyelte, mit művelt a lány, elszórakozott rajta, főleg akkor szélesedett ki jobban vigyora, mikor az elégedetlen arc nézett vissza rá. Szavain csak halkan nevetett fel, hiszen még így is elég mókásan hangzott, hogy őt elkapná bárki is. Eddig sem sikerült, most még a vicc kedvéért is érdekes lenne.
- Nem épp fogoly szeretek lenni. Hát, nem tudom, ki hinné el, hogy megtörtént-e valóban, de azért aranyos próbálkozás volt, elismerem. – paskolta meg a vállát, hiszen jelen helyzetben azt volt a legkönnyebb elérnie. Visszatámaszkodva végül, gondolkodó arccal meredt a falra, hogy mit is akar valójában. Sok dolog megfordult a fejében, de inkább elvetette őket, mivel.. hagyjuk is, mik voltak azok. Nem egy tiszta erkölcsű ember, az már ismert, ilyet feltételezni rég nem is lehetett róla.
- Hmm, mit ajánlasz? – tekintett vissza rá, csibész vigyorral a képén. Valójában a saját válaszát még megfontolja, legvésőbb esetben pedig majd, ha valami nyűgje van, lesz ok, hogy őt cipelje majd magával. Mindennek eljön majd az ideje, ez tény, maga sem vetette még számba, miket fog vagy miket akar elkövetni. Mostanság tervei nem épp a legjobbak, hiszen ahonnan visszajött, nem épp kiscicákat simogattak. Nem tervez előre, már nem és nem is akar. Rájött, hogy totál felesleges, a legnagyobb bulik abból lesznek, amiket öt perc alatt, vagy annál hamarabb születnek meg. Tapasztalat. A lány egoizmusára csak vigyorog, hiszen saját magában is van elég belőle, tudja jól, milyen érzés, milyen. Tetszik neki ez a stílus, legalább már ismer olyan arcot, aki hasonló hozzá. Csak letekintett, mikor a lány keze a derekán pihent és hozzá hasonlóan, hátrafelé nézett, hogy mit szemlélhet a lány. A kapaszkodás nem zavarta, nem mozdult semmit sem, egy biztos támaszkodásnak tökéletesen megfelelt jelenleg. Nem látott viszont semmit, így, Ophelia arcára tekintett, hogy mit kereshet igazán vagy mitől tart.
- Ó, Lyrát már ismerem, amúgy is rég láttam. Prefektus lett? Ez új. Kár volt egy évet kihagyni. De van trükköm a prefik ellen. – terült szét arcán a vigyor, hiszen képességével igencsak szeret játszadozni, a Navine házába is egészen más arcával lógott be. Most is képes lesz majd rá, amint eljön az alkalom, de addig még bőven van idő.
- Már miért ne büntetnének? Nem vagyok képben a dolgokkal. – vonta fel a szemöldökét, jeléül, hogy nemigen tudja, mire céloz. Képben lenne, ha akart volna, de, mint már az kiderült, még mindig nem törődik másokkal. Megörült, amikor végre indulhatott volna, ellökte magát a faltól, már lépett volna, amikor ismét elrántotta. Volt benne erő, az tény, meg hát engedte is magát, lépett volna a tettek mezejére. A szobor mögé kerülve húzódott közel a lányhoz, dőlt úgymond neki, és csak meglepett képpel tekintett elsőre rá, majd, apró vigyorrá formálta a meglepetést.
- Ahogy gondolod. Egész kényelmes így.. – suttogott maga is, miközben végigtekintett magukon, a helyzeten. Fülelt azért, hogy az a valaki erre jár-e vagy sem, de különösebben nem érdekelte a dolog. Jöjjön, ha jönni akar.

Eric

- Az igazgató megbízásából kell az olyanokat elkapni, mint te, szóval ne próbálj ijesztgetni, mert felesleges - vetettem oda a kölyöknek, miközben felírtam a nevét és a házát.
Aztán a pofátlan kérdésre kérdőn néztem vissza rá, azt latolgatva, hogy vajon ezt most komolyan gondolja-e, de nagyon úgy tűnt, hogy igen. Hát ez nem semmi, milyen pofátlan emberek vannak a világon! Ezek a mai elsősök tényleg nem tudják, mikor kell befogni a szájuk.
- Capitulatus! - mondtam fáradtan, majd mikor már a kezemben volt a gyerek pálcája, akkor odavetettem neki. - Most folytasd, ha tudod - aztán elraktam a pálcát.
Pár pillanatig töprengtem, hogy milyen büntetést adjak neki, aztán végül eszembe is jutott valami jó.
- Rongálásért és pofátlan viselkedésért kapsz büntetést. A feladatod, hogy pálca nélkül takarítsd le az összes portrét az emeleten. Miután végeztél, jössz és szólsz nekem, én ellenőrzöm, és visszakaphatod a pálcád. Máskor pedig gondold meg, hogy hogyan viselkedsz a nagyobbakkal - vetettem rá még egy unott pillantást.
Megfordultam, hogy ott hagyjam a srácot, de még eszembe jutott, hogy egy ilyen marék-lepke eszű kölyök talán nem tudja, hol keresse a prefektusokat.
- Castle-t keresd a rellonban - vetettem hátra még, mielőtt eltűntem volna egy sarok mögött, hogy folytassam a járőrözést.

Alex

Nagyon felduzzadtak a teendők egy pár napja, legalábbis néhány embernek biztosan. Köztük van a fiatal tanerő is, aki már egy teljes napja görnyed az asztala felett. Most se óra, se gyakorlat nincs, így megteheti. Sőt nem is csak megteheti, de muszáj neki. Szerencsére számos szorgalmit kap, és mind nagyon jók, így van, amelyiket nem csak egy alkalommal olvassa el. Pedig sietnie kéne, ha még mást is akar csinálni a hétvégén, mint az írásokat javítani, és értékelni.
Fel sem figyel, amikor kopognak, arra meg pláne nem, hogy valaki ki is nyitja, azonban arra már igen, hogy őt keresik.
Kissé meghökkenten áll fel az asztaltól, és sétál oda, azon gondolkodva, hogy ki, és mit szeretne. Amikor odalép az ajtóhoz, és átveszi kollégája helyét, csak meglepődöttség tükröződik az arcán, keverve egy kis érdeklődéssel is.
- Nocsak. Alex. Mi járatban erre? Gyere fáradj be! Az asztalom megtalálod. Az egyedüli tiszta kupi a mostani állapotban.
Invitálja beljebb a fiút, majd becsukja utána az ajtót, és a helyére vonul, Alex nyomában. Aztán helyet foglal, lesöpör mindent a tölgy asztalról, és arra támaszkodik.
- Szóval, minek köszönhetem látogatásod?
Az addig még oké, hogy idén ő segít neki, de most el nem tudja képzelni, hogy mi járatban lehet. Reméljük, nemsokára kiderül.

Erdős Julianna

Mr. Krise *-*

Hát... sarokba szorítottak. Persze, ez nem olyan eset, hogy kedvem támadna kifutni a világból, még csak meg sem fogalmazódik bennem ez, bár nem tudom mire vélni. Sose bírtam elviselni, ha a közelembe vannak, de ez érthető, a nagybátyám örömmel tett erről. Most mégsem jut semmi ilyesmi az eszembe, talán ez mindkettőnk szerencséje.
- Ha nem fogoly, akkor mi?- döntöm oldalra a fejem, mert lassú a felfogásom, mármint... halvány lila gőzöm sincs, mire gondol.
- Tudod, van egy marha nagy előnye annak, ha nem szoktál kamuzni... olyankor is elhiszik, hogy igazat mondasz, mikor kamuzol- vigyorgok rá öntelten, mert ha ezen múlik, én még mindig elhitetem a néppel, hogy elkaptam. Hmmm, talán egy fokkal menőbb is lennék. Chh, mintha ez lenne minden vágyam.
- Nemár, én is rellonos vagyok, kerüljük az aranyos szót, okés?- forgatom a szemem jó sárkányhoz méltón. Azt elhallgatom inkább, hogy a pályafutásom a Navinében kezdődött, azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így, főleg nekem. Azt viszont aláírom, hogy jobb napjaimon ezt meg nem mondják rólam, viszont mikor nyugodt vagyok, olykor rá kell játszanom, ami szintén nem esik nehezemre.
Kis híján nyelvet nyújtok, mikor vállon paskol, de ezt leküzdve összefonom a karom a mellkasom előtt, és kérdő tekintettel meredek rá. Aztán a kérdést hallva én kezdek el töprengni.
Mint amikor a mesékben felkapcsolódik a villanykörte, úgy jut eszembe, hogy tudok én adni cserébe valamit. Előkotrom a zsebemből a nyalókát, majd szinte kiszúrom vele a szemét. Oké, azt azért mégse.
- Fájó szívvel bár, de most megválok tőle... érezd a súlyát, ez a kedvencem- még el is szontyolodok, mert tényleg fáj megválnom tőle. Aztán magamban vállat vonok, majd veszek egyet.
- Vaaaaagy, fel tudom még ajánlani, hogy életem végéig a rabszolgád leszek- vigyorodok el poén csinálva a helyzetből. Azaz, nem hiszem, hogy olyasmire vetemedne, hogy velem akarja leélni egész hátralévő életem, senki nem olyan mazochista, hogy ezt bevállalja.
Igazából, nem rossz arc ez a Benji, bár az ilyesmit még korai lenne kijelenteni, elvégre az ismertségünk nagyon rövid, de hát még mindig egyben vagyok, és a pálcák se kerültek elő, tehát.... ez elismerésre méltó... azt hiszem.
Kitekintve mögüle keresek illetéktelen személyeket, de nem találok, aminek kivételesen örülök. Valamiért nincs kedvem megvárni, míg valamelyik háztársam rajtakap. Persze azt azért tudom, hogy talán cseppet könnyebben megúsznám a dolgot, mint mások, de a büntitől még esetemben sem tekintenek el. Pech, hogy mindkettő annyira szereti osztogatni.
- Jah, és rellonos is- vigyorgok rá, mert az az egy év, mégis csak egy év, Lyra meg nemrég vált csak zölddé, ahogy én is. Aztán mit számít alapon, újra a srácra vigyorgok.
- Én meg Navinésként kezdtem... neöljmeg- hadarom gyorsan a végét, mert ha mér egyszer becsületesen bevallom, akkor igazán nem lenne jó, ha emiatt a fejem vennék. Gyanítom, ha benyögném, hogy azóta volt egy tárgyalásom, mert főtörvényt szegtem, ellensúlyoznám a bakim, de az ilyet, főleg ezt nem verem nagy dobra.
- Hát, mert együtt lakok Lyvel meg Noelel.... az Üvegházban. Odaköltöztünk- nevetem el magam, hisz ez még mindig vicces, vagyis... a tekintetek, amik rám szegeződnek, mikor ezt kinyögöm.
Aztán már elindulnék én is, de rövid úton egy szobor mögött kötünk ki, mivel hallom, jönnek erre valakik. Kész akció feelingje van az egésznek, de ez nagyon tetszik, végül is, milyen uncsi lenne márt csak úgy besétálni, meg kisétálni.
- Igen az.... csak ne akard összeroppantani a bordáim oké?- suttogom reflexből vissza, mert nem egy tollpihe a srác, én meg annál inkább, oké, nem vagyok egy Bruce-Lee, ezt bárki megmondhatja első látásra.
- Hogy te milyen perverz vagy- vágom óvatosan hasba, hogy ne fájjon neki, miután rájövök, hogy talán direkt mondott ilyen két értelműt. De aztán rávigyorgok, hogy elvegyem a helyzet élét.
- Na, elmentek?- kérdem tőle, mert így nem igazán látom, na nem mintha ez akkora baj lenne, legalább tüzetesebben megfigyelhetem a társam arcát.

Alex

Izgatottan várja, mi is lesz a kérdés, vagy nem kérdés, kérés, de azért nem csacsog közbe. Sejthető, hogy valami az anyagokkal kapcsolatban nem stimmel, de aztán megkönnyebbül, mert látja, hogy egyáltalán nem így van. A szakkör. Hát persze, ami tavaly volt, de idén már nincs. Kezeit feltámasztja az asztalra, és az állát ráteszi. Pihentető, és a kezeknek sem fárasztó.
Kis mérlegelés után pedig válaszol is.
- Hát idén nem lesz szakkör, ezért nem láttad sehol sem a felhívást. Mivel nem volt olyan az érdeklődés, mint amilyenre számítottam, ezért úgy gondoltam, hogy akit érdekel, annak idén egyedül tartok "órát".
Az utolsó szó a tipikus zárójeles, idézőjeles hangsúlyban van, mert nem is igazán óra, inkább egy tök más valami, ami se nem szakkör, sem nem óra. Talán szabadidő eltöltésnek lehetne hívni, amiben tanul is az ember.
- Leo már jelentkezett, hogy szeretne részt venni, ha gondolod, jöhetsz vele is, ha gondolod, jöhetsz egyedül is. De nagyszabású előre meghirdetett szakkör nem lesz, valószínűleg jövőre sem.
Egészíti még ki a monológot, mert így teljes a dolog, és utána csak vár egy ideig. Ha nem kap kérdést, sem megjegyzést, akkor viszont ismételten ő kérdez.
- Szerettél volna még mást is kérdezni? Ha nem, akkor megbeszélhetjük most a részleteket az órával kapcsolatban, feltéve, ha már teljesen megfogalmazódott benned a dolog, és vannak elképzeléseid.
Mosolyog rá megint, hiszen nyitott ő mindenre, ha pedig valaki tanulni szeretne, miért zárná el tőle? Ő bármikor kész átadni a tudását, ellentétben másokkal, akiknek jegyzet, meg minden más is kell hozzá. Ő az emberekért, és fordítva. Ez az alapelve.

Erdős Julianna

Ophelia

 Mókás helyzet lett abból, ahogyan bujkáltak a senki elől, de hát nem hatja őket a tatár, ráértek. Legalább is Benjamin igen, sosem sietett el semmit, és ő maga sem arról volt híres, hogy a legpontosabb figura lenne, szorgalommal. Akkor már más a helyzet, ha neki tetsző dologról van szó, olyankor igencsak megszorgalmazza magát, mintha kivetkőzne addigi mivoltából. A kérdésre ismét vigyorog, mintha csak vigyorogni tudna, holott sok más arccal is felruházhatja magár, mimikával pedig úgyszintén, most mégis, a helyzet ez illett.
- Hmm.. Inkább cinkostárs. Ennek jobban beillek, mint fogolynak. Hidd el. – fejtette ki a valóságot, mert fogoly nemigen válik belőle ebben az életben. Majd, egyszer, ha nagyon nem figyel. Viszont, eddig nagyon is résen volt.
- Hohóóó, ezt nem kell mondani. Nagyon jól tudom a kamu, nem kamu dolgot alkalmazni. Ez a törvény már jó régóta barátom. De hidd el, ezt nem fogják elhinni, hogy elkaptál. – nyomta meg a lány orra hegyét, mintha valami gomb lett volna, vagy azt akarná ellenőrizni, hogy mennyire puha. Kezét elhúzva vihogott fel halkan, amikor a lány kifejezte a nemtetszését a kifejezés ellen, és valóban, ő sem gondolta komolyan a szó valódi jelentését. De nem tudta kihagyni, ő már csak ilyen.
- Meggondolom. Lehet a végén, egész cuki lesz. – játszadozott kicsit a szavakkal, ha már így megtette nemrég, játékosan cukkolva ezzel a lányt. Amint keze is lekerül róla, a kérdő pillantásra maga is hasonlóképp reagál, hiszen nem tudja, mit akar kérdőre vonni rajta, de nem is gondolkodik a dolgon. Ha fontos, úgy is kiderül, ha nem, akkor nem. Addig is várt, hiszen kíváncsi volt a lány ajánlatára, arra, hogy mit kap a segítségéért cserébe. Kis híján ismét felröhög a dologra, de mókásnak tartja, így, elszedve a nyalókát, bontogatni kezdi azt, és egyhamar a szájában landol. Nyammogva ízlelgeti a nyalókát, mint valami gyerek, és letekintve rá, hümmög párat.
- Ez finom. Ha nem vagy finnyás, adhatok neked belőle. – húzta ki a szájából az édességet, odatartva felé, bár, valahogy sejti, hogy így már nem is kér belőle. A lányok már csak ilyenek, nem értette sosem. Nyál, nyál de nem savas, hogy mérgezést kapjanak tőle. Ő felajánlotta, még hogy nem tud kedves lenni.. ch.
- Hmm, ez túl kecsegtető. Mi lenne ha a rabszolgám is lennél, és megehetném a nyalókát. Ha? Nem dolgoztatlak halálra, de tök jó tudni, hogy van egy rabszolgám. – vigyorog ismét, bekapva a nyalókát, kicsit megrágcsálja a pálcáját. Túl maga labda volt ez tőle, hogy csak úgy veszni hagyja, muszáj volt feltennie tétnek, holott, különösebben szolgára nincs szüksége, a saját dolgait amúgy is egyedül szereti intézni. De tényleg mókás gondolat volt. Tetszett neki. Az olyan, ami tényleg pozitív számára, meg igen ritka. Válogatós, ha már megteheti.
A leskelődése nem járt sikerrel, mivel nem volt kit keresni, meglesni, a terep tiszta volt. Igazából őt már csak a pletykák egy része érdekelte, az, hogy akit még ismer is, merre tengődnek. Annáról hallana még szívesen, tekintve, hogy volt pár, igencsak izgalmas kalandjuk, de amióta visszatért, még nem hallott felőle. Majd informálódik. Lyra viszont még itt van és a tényre, amit közöl, felvonja a szemöldökét. Nem levitás volt? Vagy csak öregszik.
- Óóóó ez merőben új infó és meglep. Bár, sose gond. Jó zöldnek lenni, ezt mindenki tudja, csak nem meri kimondani. – viccelődött a dolgon, hiszen általában tartanak a rellontól, mintsem szeressék azt. Aztán persze ki tudja. A lány szavaira tekintett rá ismét, még mindig a nyalóka pálcikáját fogva, kissé meglepett arccal, ezt nem gondolta volna.
- Megleptél. Bár a húgom is ott van, beszöktem párszor hozzá, csak hogy idegesítsem. – nosztalgiázik kicsit, hogy miket művelt, mielőtt lelépett. Szép idők voltak, ideje lenne újítani, és nem csak ücsörögni. Lehet találna hozzá pajtást is, nem is nehezen. Viszont jobban érdekelte az, hogy mi az oka, hogy ilyenre vetemednek. Ez számára fura volt, amit mondott, nem is tudta mi jó abban, ha az ember ott lakik. De ezt ők biztosan jobban tudják.
- Kertészkedtek? Vagy ennyire szeretitek a gyógynövénytant? Annyi gaz között aludna a fene, vannak jobb dolgok is, ahova költözni is lehet. – gondol vissza a különféle helyekre, ahol bandázni lehet, de neki az üvegház lenne az utolsó hely. Nem egy gazrajongó, ez tény. Amint  a szobor mögé kerülnek, ismét vicces szituáció alakul ki, ahogyan bujkálnak, noha, neki nincs ellenére a dolog, miért is lenne.
- Na várj akkor.. – ragadja meg finoman a lány oldalát, és már fordul is vele, hátát a falnak vetve, most ő a támaszték, a lány pedig fellélegezhet, hogy nem préselődik össze, a perverz szóra vigyorodik csak el ismét, hiszen tény, neki nem csak tiszta gondolatai vannak.
- Nem tagadom.. – húzza be a hasát, mikor a lány megüti, de különösebben meg sem érzi, ez amolyan, kedves gesztusnak is elmehetne.
- Nem tudom, kukkants ki, közben fedezlek. – húzza elő a pálcáját és amint a lány kihajol, hajol ő is mögötte, hogy szemrevételezze a terepet. Mintha valaki közeledne, legalább is az árnyékokból ezt látja. Ideje jobban elbújni?

Alex

Igen, az a rellonos, és az a zöld. Bár válaszként nem mondja ki, de gondolatban nagyon egyetért vele. Az előtte lévő érdeklődő dologra, miszerint miért nincs meghirdetve a szakkör, és miért nincs rá érdeklődés, csak vállat von, mert maga sem tudja. Ő tavaly megtette azt, amit lehetett, a többi meg nem rajta múlt.
Csak hallgat, nem mond semmit sem, egészen addig, míg Alex "bele nem törődik" a helyzetbe, miszerint csoportosan nem, max. két- két fővel fog dolgozni. Úgy néz ki, hogy ez jobban klappol neki, így csak bólint rá, hogy oké, neki is rendben van a Leoval való együtt tanulás.
Mivel kérdés sincs egyelőre, így lassan elkezd felszállni a helyéről, hogy udvariasan kísérhesse ki Alexet, de még az utolsó pillanatban a fiúnak kérdése van. Tud- e harmadévesen, vagyis érdemes- e neki ennyi idősen tanulnia a nonverbális varázslást. Erre csak felkacag, még szerencse, hogy nincs bent sok ember, így nem látják, mennyire gyerekes is tud lenni.
- Nincs olyan, hogy nem érdemes, vagy nem lehet megtanulni. Bár nehezebb, és kicsit lassabb folyamat, érdemesnek mindig érdemes. Ha valaki tanulni szeretne, akkor meg kell próbálni, maximum rengeteg gyakorlás kell hozzá, ami nem rajtam múlik.
Válaszol készségesen a kérdésére, majd rövid úton befejezi a társalgást.
- Nos, ha több kérdés nincs, akkor gyere, menjünk vacsizni. Lekísérsz? Közben elmondom a tudnivalókat.
Áll fel a helyéről, és Alexnek kinyitva az ajtót, majd vele együtt haladva mondja el, hogy könyvekre nincs igazán szükség, csak egy pálcára, és kell akaraterőre, és érdeklődésre, kitartásra, és türelemre. Viszont ha nagyon szeretne könyvet kivenni, akkor bár szakirodalmat nem talál, egy igés könyvet nyugodtan beszerezhet.

LB-m *-*  

- Hát, szerintem nagyon is fogoly alkatod van- vigyorgok rá, miközben elkapom a csuklóját, jelezve, hogy már az én foglyom. Elkaptam, nincs mese, ezt már nem mossa le magáról.
- Akarsz fogadni?- nézek rá kihívón, aztán nevetve hátrahajtom  a fejem, mert ez az orrnyomós dolog nem jön be. Lassan tizenhét vagyok, szerintem már rég nem kéne ilyesmit csinálni, főleg mivel a kisgyerekek se szeretik, csak az idős nénik találták ki, hogy legyen mivel szadizni szegény, aranyos kiskölyköket. Igazából, nem tehetek arról, ha valami kattan bennem, és hirtelen hatévessé avanzsálok. Nálam az kimaradt, tudniillik, én hat évesen végignéztem, hogy megölik anyám, aztán már nem volt kedvem vidulni, sőt semmihez, és akkor még naiv mód azt hittem, ennél rosszabb nem történhet. Oké, a kis gyerekek tényleg naivak.
- Benjamin Krise, erős vagyok ám, ne feszegesd- sziszegek rá, persze mindenféle élt elkerülve. Ha valakit megfojtani készülök, azzal nem vagyok egy tünemény alapjáraton, már pedig most Csingiling is megirigyelhetne. Tényleg nem szoktam én ilyen lenni, de mostanában egyre gyakrabban teszek olyan dolgokat, amiket nem tudom mire vélni, ezért nem is feszegetem annyira. Megtanultam, hogy kell lesz*rni mindent, talán ezért is nem lettem a depresszió mintapéldánya.
Még a nyalókámtól is képes vagyok megválni, jelenleg ez a legnagyobb fájdalmam, főleg úgy, hogy látom, neki mennyire ízlik. Már bánom, hogy egyáltalán elővettem.
- Íííí, kösz azt azért nem. Nem vagyok finnyás, Lyvel folyton osztozunk a kávén, de neked viszont ki tudja, hol volt előtte a nyelved- nézek rá felvont szemöldökkel. Nem, semmi hátsó szándék.... ááá kit áltatok, épp megmutatom, hogy tudok én is kétértelműen beszélni.
- Á-á, vagy ez, vagy az, és mivel a nyalókát már ellőtted, hát... sajnálom- tárom szét a karom ezer wattos vigyorral az arcomon, és amilyen, erről lecsúsztál tekintettel meredek a másikra. Igen, talán sokakban megfogalmazódik, hogy mekkora pofátlan vagyok, így beszélni egy negyedikessel, de hát... ő is ilyen, ráadásul marhára nem úgy tűnik, ki akarna lógatni valahonnan.
Nem vagyok egy pletykás, azt mégse hallgathatom el előle, hogy Lyra is Rellonos lett, főleg mert még mindig annyira örülök neki. Persze Noelnek is, de ő már az volt.
- Én rühelltem ott, mindenki annyira.... más volt- húzom el a szám, és azt már tényleg nem teszem hozzá, hogy ezért is laktam inkább a padlástéren. Jó kis hely volt az. Bár... az Üvegház azért mindent visz.
- Hát.... nemáár, nagyon poén. Mellesleg, mikor beköltöztünk, Ly nem szeretett a Levitában, én szerettem a Navinében, Noel pedig rühellte a gólyalakot, és ez volt az ideális hely, mert legalább együtt lehettünk- legalább is szerintem, hogy a többiek erről mit gondolnak, fogalmam sincs, nem folytatunk mélybe nyúló lélektani beszélgetéseket, főleg mióta rájöttem, hogy az nekem nem is megy.
-  Hehe- kényelmesen nekidőlök, mikor helyet cserélünk, érezze csak a súlyát, vagyis... az én súlyom. Ha ezt előre tudom, gyorsan felszedek még pár kilót, de na... azért csak megérzi így is.
- És, ugye tudod, hogy egy másodikos előtt mutatod meg ezt az énes, ami pedofíliának számít?- nyújtom ki a nyelvem, mert ki nem hagynám. Szeretem szekálni Benjit, mert lehet, oké, Serent is, csak nem ennyire, végül is... ő mégis csak egy tanár, na meg Noellel is el lehet hülyülni, csak néha ijesztő tud lenni.
- Oké- azzal elő is bújok, aztán meglátom az árnyékokat, és felszisszenek. Ez ííígy nem jó, hirtelen fordulok Benji felé, persze igyekezve, hogy ne fejeljem le szegényt.
- Fogd be a szám- suttogom neki az egyszerű utasítást, majd mikor rájövök, hogy teljesen hülyének is nézhet akár, magyarázkodni kezdek.
- Nekem általában akkor van szómenésem, mikor nem szabadna megmukkanni, szóval, ha nem akarunk lebukni... fogdbeaszám- hadarom neki gyorsan, mert amúgy tök izgi az a helyzet.

András

Drágasszáág

 Végignézett magán, mustrálta, mennyire illik rá az a jelző, melyet a lány biggyesztett rá. Hümmögve emelte fel kezét, nézegette csuklóját, mintha azt méregetné, mennyire illene rá a bilincs, majd fejet rázva leeresztette.
- Á, dehogy. Elbírnál ráncigálni engem? Úgy, hogy még ellenkezem is? – pillantott le vigyorogva ujjaira, ahogyan csuklójára fonódtak, ezzel megfogva őt, mintha nem szabadulhatna többé. Na, azért ahhoz több kell.
- Hmm, mi a tét? – kérdezett vissza, mivel a fogadások igencsak érdekesek szoktak lenni, na meg mókásak. Nem az a félős fajta, aki az ilyenektől berezel, így, valószínűleg igent fog mondani, ha komoly a dolog. Attól függ már csak, mi az ajánlat. A lány kijelentésére viszont elmosolyodik, nem riad meg attól, ahogy rásziszeg, mosolya töretlenül ott virít a képén, mintha le sem lehetne mosni. nem akar erőfitogtatást tartani, hiszen felesleges, így, inkább mindent meghagy a másiknak, most nem az a cél.
- Én egy percig sem kételkedtem ebben, kisasszony. De én sem a gyengék közé tartozom. – jelentette ki kissé egoistán, de valahogy így is volt a dolog. Ami érdekli, abban a tökéletesre hajt, ami nem, azt veszni hagyja. Nem olyan egyszerű legyűrni őt, sőt. Túl szívós fajta. Viszont nem feszegette tovább, hagyta, hogy a lány vehessen egy mély levegőt, és eltüntethesse agresszívabb felét, ha egyáltalán akarja. Neki amúgy mindegy, hogy hogyan viselkedik vele, tud ő nagyon is kedves lenni, ha hozzá úgy viszonyulnak. Eddig még gond nem volt vele, talán nem is lesz. Kíváncsi rá.
Ahogy tartotta a nyalókát, úgy tartott a felajánlás is, de sejtése beigazolódott. Vállát megvonva hagyta a dolgot, kapta be újra a nyalókát és ízlelgette. A kijelentésére a szemét forgatta, hiszen maximum kajálni ha volt eddig, semmi több. A mocskos dolgok most elkerülték, de majd eljön mindennek az ideje, csak nem veri nagy dobra.
- Nekem a számban volt a nyelvem, egész végig. De e tudod, több marad nekem. Tényleg finom. – élvezte tovább az édességet, rég evett ilyesmit, nem volt rá ideje, sem alkalma, hogy csak úgy bekapjon egy csokit, vagy valamit. Elfoglalt volt, de most, hogy itt van, mindenre lesz ideje. Túl sok. A lány kijelentésére ugyan megjátszott, de bús arcot vágott, mintha valóban bántaná a dolog. Gondolta, hogy amúgy nem fog bejönni, de így mégiscsak mókásabb volt lereagálnia a dolgot. No mindegy, majd egyszer lesz egy rabszolgája.
- Káááár… ha ezt tudom.. De, még lemoshatom a nyalókát, visszaadom és.. minden megoldva. – vigyorgott ő maga is, a zseniális ötletét, megoldását a dologra, persze már csak a poén kedvéért. Az élet ilyen, fura, mókás és őrült. Főleg a közelükben. Viszont, hogy a szolgaságról lemondott, új dolgokat tudott meg. Róla is, Lyráról is, így, figyelmesen hallgatott és bólintott. Valahogy megértette, hogy miről beszél, hiszen nem egyszer tévedt a közösségbe és tapasztalta meg maga is, milyenek az ottani viszonyok.
- Ja, tudom. Furák. Vissza kellett fognom magam, hogy ne legyen igazi rellonos. Bár amúgy sem ismertek volna fel, jó volt az álcám. – emlékszik vissza Thomasra, aki az ál-navinés fele volt, ha épp arra járt. De ez is a múlt. Az Üvegházra koncentrálva idézi fel annak látképét, de csak elhúzta a száját. Neki nem jött be sosem, bár lehet, hogy a rossz feléről közelíti meg. Amit a lány mond, az egy jó érv mellette, hogy együtt lehettek, de akkor is. Ott van a menedék az erdőben, vagy akármi. Ő van olyan ökör, hogy a kísértetházban is elaludna.
- Tényleg poénnak hangzik, de nem akarom, hogy egy izé növény fojtogasson a csápjaival, vagy mi az. Ahh, mindegyikőtök szeretett ott lenni, ahol addig volt. Okos ötlet, csak nekem nem nyerő. Bár most jó a szobám, előzőleg volt elég rossz. – túlzsúfolt, unalmas, csendes. A mostani is tele van, de talán nem lesz olyan lapos, mint az eddigi. Aztán ki tudja, de majd tesz róla. A helycsere után a falnak dőlve pihengetett, mintha csak szemlélődni jött volna a szobor mögé, nem pedig bujkálni. A lány megjegyzésére vihogott egy sort, fejét megrázva mutatta, hogy azért nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt gondolja.
- Akkor lenne az, ha te tiltakoznál, kettő, mivel elmúltál 14, így már nem számít annak éééés, nincs 10 év sem közöttünk. Nincs itt semmi pedofília. – magyarázta meg a dolgokat, és maga is egy nyelvöltéssel válaszolt. A felszólításra vonta fel szemöldökét, hisz meglepte, hogy ilyet kér tőle, de vállat vont. Neki édes mindegy, ha ezt akarja, megkapja. Nyalókáját a szájába véve, pálcáját a lányra szegezve választotta a kedvesebb, és hozzá jobban illő megoldást.
- Silentio. – mormogta a varázsigét, és a némaság már meg is volt oldva. Ugyanilyen hamar meg is fogja majd szüntetni.
- Jelezz, ha már elmúlt. – vigyorgott egy sort, majd kilesett a szobor mögül, pálcával a kézben és figyelt. Talán mégsem erre tart az a valaki. Kár érte, jól szórakozott volna.
- Finite. – morogta ismét, feloldva a lány szájzárát, hiszen, úgy nézi, elmúlt a vész. De ha mégsem, akkor így jártak. - Elment, elvileg. – jelentette le végül, mintha a haditerv része lenne.

Zója – Köszönöm a játékot!

Ruci

Roccalkodás Biával

Az idő még a szokottnál is sikeresebben utánzott egy épp versenyző versenyautót, s ehhez méltón sebesen el is száguldott. Egyik percben teljesen legálisan tartózkodtak Biancával a körleteiken kívül, másikban már az új napot köszönthették. A szőke lány ennek ellenére nem zavartatta magát, s bár Mary még nem szokott hozzá, hogy éjjel kijárjon - nem mintha nem fordult volna már elő -, ment Bia után. Elvégre, most már amúgy is mindegy, nem? Nem direkt maradt kint, de ha már így alakult, miért is ne maradna? Majd legfeljebb elkommandóznak a közelben lévő prefik, tanárok, s többi nemkívánatos személy mellett. Azonban nincs szükségük a kommandózásra - legalábbis a mások elől elvalóra -, sikeresen eljutnak az átriumban található tanári szoba ajtajáig. Bianca pedig hajtűkkel próbálja kinyitni a zárat, hogy betörhessenek. Végül is, igaza van, nem mindig lesz ott a pálcájuk, és bármikor szükség lehet erre a tudásra. És vicces is. ~ Ezt nekem is meg kellene tanulni... ~
- Azért, mert jó vagy benne, vagy azért, mert szereted csinálni? Amúgy igen, nem megyek nélküle sehova sem. Különösen, mióta szerencsém volt bekukkantani a kísértetházba. - jegyzi meg, csak úgy mellesleg. Követi a Rellonost a tanárok közös rezidenciájára, majd a helyiséget kémlelve becsukja maga mögött az ajtót. Nem lenne jó, ha egy ilyen apróság miatt buknának le. Kicsit furcsán érzi magát, nem csinált még ilyet. Vegyes érzelmek vívódnak benne, mint az "Ez nem helyes!", meg "Ez de izgalmas!", na meg az összes ehhez hasonló. Ennek ellenére nem zavartatja magát, csak teszi amit eddig.
- Ez nem egy rossz ötlet. Csak tudni kéne, hol vannak. Na meg akkor már nem az összeset felhasználni, hogy véletlenül se gyanúsítsanak. Az üzenethagyás is egészen jól hangzik, bár nem tudom, mit írhatnánk... Talán valami olyat, ami személyes, illetve a tantárgyukhoz köthető... Valami vicces megfogalmazással tálalt tény, ami jogos és igaz, ugyan akkor negatív. de konkrétumot nem tudok hirtelen... - gondolkodik, mikor épp egy asztal fiókját húzza ki, azt se figyelve, kié  bútordarab.

Dalmi

Alexi ^^

Most olyan követőset játszom. Követek. Csak mert meg akarok lepni. Olyan kis cuki leszek. Vagyis legalábbis ez a tervem, mivel mostanában tökre nem érek rá, és mert azért nekem is van szívem. És mivel van szívem, vannak érzelmeim. És mivel ezek vannak, így vannak gondolataim, és kötelezettségeim is másokkal szemben, persze nem azért, mert "kötelező", hanem mert én akarom így, mert én akarok jót másnak. Olyan kis nyájaslelkű vagyok. Legalábbis most.
Satöbbi, satöbbi, de a lelkivilágomba ne merüljünk bele, és a filozofálásomba, mert azt mindenki nagyon meg fogja járni. Még én is így járok néha...
Szóval követek, méghozzá a trófeateremig. Ott aztán csak egy picit várok az ajtóban, és picit megpróbálom leküzdeni a hevességemet, és a cseppet sem kipihent vidámságom, meg minden egyéb jó, és szép, amit el lehet mondani, aztán nagy levegő, és mint mindig, most is megpróbálok kiválóan teljesíteni, már ami a megjelenést, és a cselekedeteimet illeti.
- Szió! Mutasd, mikre vadászol még a sulis időszakban?
Próbálok könnyed lenni, és bár az érzésem nem biztos, hogy jó, én azt hiszem a drága azért van itt, hogy megnézhesse, mit is szeretne még a sok- sok díjból bezsebelni, míg idejár.
Közben persze odaérek mellé, és pici puszi reppen pici szájra, csak olyan leheletnyi, hiszen " Pszt! ", de mégiscsak egy nyilvános helyen vagyunk, és bennem meg van annyi tartás, meg szégyenlősség, hogy nem olyan vagyok, aki a másikat, a kedvest csak úgy össze nyalja- falja. Az olyan khm. Yaristás lenne. Én meg Dalmi vagyok.
Persze e mellé jár még egy nagy, olyan "Régen nem láttalak, hiányoztál" féle ölelés, meg egy mély levegő, sóhajjal befejezve, és remélem, hogy még picit maradhatok így, csak úgy nem figyelve az időre, csak a fini illatra, meg a meleg bőrére, meg ő rá magára.
- Hiányoztál ám, ugye tudod?
Szinte suttogom a hajfürtjeibe, miközben már megrészegülten, megpróbálok eltávolodni, de hát mint a mágnes, én elszakadni még nem tudok.

Dalmim <3
beletelt két órába, míg felmostam magam a padlóról a romi hsz-ed után, de már reagok is!:)

Lexi ^^

Nem is tudom, miért nem tök egyértelmű, hogy a begyűjtendő díjakra gondolok. Bár az én gondolatmenetem, mondhatni gondolatf*sásom enyhén szólva is bonyolult, néha még nekem is. Ezért vigyorgok, és kiegészítem.
- Van itt minden. Év prefije, meg iskolaelső, meg kviddicses címek, meg hát tudod, az ilyesmik. Netalántán év tanára, meg ezek.
Sorolom, hogy mikre pályázhatna még, bár utóbbi ugye csak az iskola befejezése után lenne lehetséges. Hát de az nem gond ám, van idő bőven.
Miután megrántom picit a vállam a gyors magyarázat után, méltóképp üdvözlöm is ám, mert azért nem vagyok olyan bunkó, meg illemtelen, pláne nem érzéketlen, hogy ezt ne tenném meg. A még etikus, nyilvánosság elé tárható gesztus után csak annyit veszek én észre, hogy a lábfejem valahol másfél méterrel a föld fölött van, én meg csak csücsülök, meg kis ijedtség, és meghökkenés után már vigyorgok, és nevetek, meg borulok vissza, valahova a nyaka tövébe, és azon filózok én, hogy én is hiányoztam. Hát nem tiszta tök tuti? Nekem nagyon tetszik a szitu. A következők viszont már kevésbé.
- Hééé! Nem vagyok én tárgy. Nem a tiéd vagyok, hanem veled vagyok.
Javítom ki gyorsan, vagyis nem is javítom, inkább picikét rápirítok, mert nem szerettem sohasem, amikor tárgyként kezeltek. Még akkor sem, ha ilyenről van most szó. Apámtól se viseltem el, meg a bátyámtól sem. Ezért inkább jegelem a dolgokat, a pici meghittség megtörésével, és szépen lassan kikászálódom Alex öléből. Inkább sétálni mennék most.
- Gyere! Nézzünk körül, kíváncsi vagyok, mit tudok én is még elérni, mi az, amire esélyem van még ez alatt a pár év alatt.
Mutatok a megfelelő irányra a fejemmel, és lenyújtom a kezem, mert attól, hogy most picit rosszul estek a dolgok, attól ám még nem változik semmi más. És úgyis gyorsan megenyhülök, már ahogy ismerem magam. Most rossz, de nemsokára jobb lesz. Közben pedig már nekiállok csacsogni a séta közben.
- Képzeld, anyu is egy csomó ilyen serleget, meg érmet kapott. Volt prefektus, és iskolaelső is, és olyan stréber volt, mint én. Szóval volt kitől tanulnom.
Viszont nem is tart már sokáig anya meséje, mert meglátok valami sokkal jobbat. Ujjal kezdek arrafelé mutogatni, és legszívesebben menni, de ha nem akar, akkor nem erőltetem.
- És nézd! Jujj! Az meg apára emlékeztet, meg még Viki nénire. Kviddicses évkönyv. Jajj de régen lehetett, és mennyire szerették. Állítólag, apu meséje szerint ott ismerték meg egymást, amikor összerepültek, és a gyengélkedőn kötöttek ki egy- egy hétre. És hát ott egymást is ápolgatták, nem csak ápolgatottak lettek.
Mintha csak átélném, úgy idézem fel ezeket, bár nem lehettem ott, és ez tök egyértelmű. Most meg el is kanyarodtak a gondolataim, aztán meg most vissza, mert megint megkérdezem, amit nem túl sok ideje, és még ki is egészítem.
- És te? Mit tervezel még ezek közül elérni? Mármint az itteni címek közül. Merthogy ugye a Pro kék díj már a tiéd, de ugye a többi még nem, vagy legalábbis én tudok róla. És elmeséled, nálad milyen a háttér? Mert édeskeveset tudok róluk, és szerintem fordítva is.
Mondom én! Kezdek feloldódni, mert a szám, az már jár, és csacsogásra kész, és nagyon nem akarok se levegőt venni, se nem vagyok szomjas, se éhes, úgyhogy semmi nem állíthat meg a dumálásban. Na jó, talán mégis van valami, meg valaki, aki leállíthat, de nem lesz könnyű dolga.

Dalm