Renée Célestine Blanche

Jókora adag papírral a hóna alatt készül a nagy munkára. Már hatszor átnézte az órái jegyzeteit, felírta mindegyikhez, milyen illúziókat tervez. Gyakorolnia semmit nem kell, a kisujjában van, ezek úgy is csak alap dolgok, amiket ezerszer csinált már. Az a tanítási módszer, amit szándékozik bevezetni, a legmodernebbek közé tartozik. Bár alapjában véve Várkonyi hagyomány tisztelő és nem kedveli a nagy változásokat, ám a munkáját a lehető legjobban szeretné végezni és azt olvasta egy szaklapban, hogy ez most a leghatékonyabb, amit eddig alkalmaztak és ez mutatja a legpozitívabb eredményeket. Kicsit ugyan túlzásnak tartotta, és furán érezte magát, hogy Hamupipőkéről és Pán Péterről fog szólni az első órák egyike, Micimackóról és társairól nem is beszélve, ám olyan erős benne a kötelesség tudat, hogy átlépett ezen magában, és nekilátott. Ha beválik, elkönyvel magának egy újabb sikert. Azért is jött most a tanáriba, hogy néhány jelentést és tanulmányt átnézzen még, valamint Harry Potter és barátai jelleme után kutasson a szakirodalomban, összevesse a horoszkópjukat. Az Igazgató úgy tájékoztatta, hogy az ajtó felőli harmadik asztal az övé, erre most azt látja, hogy elfoglalták előle.
- Óhhh, szerintem megfelelően kulturált voltam. Lehettem volna sokkal...- gondolkozik a megfelelő szón - póriasabb is. - Nem, mintha ez az asztal, különbözne bármelyiktől a teremben, de hát rendnek kell lenni, mert Várkonyi szereti a rendet, nagyra nőtt büszkesége pedig nem engedi, hogy ne neki legyen igaza. Terhét leteszi egy közeli székre, amíg a hölgyemény átpakolja magát kibírja, a cuccai meg jó helyen vannak ott is. Nézi a nő hátát, meg ahogy dudorászva rendszerez, semmi jelét nem mutatva a józan észnek, mikor egy Várkonyi vár arra, hogy odébb tegye a székhelyét, sőt még őt küldi el máshova. Felhorkan a intéssel kísért közlésre, majd a jelzett irányba tekint.
- Nem szoktam tévedni kolléganő - közli száraz hangon, aztán, hogy ne essen rajta csorba, az illúziómágiát használva, elhiteti a hölggyel, hogy az téved. Csak kicsit kell arra koncentrálnia, hogy az asztal kiírásban szereplő neveket, felcserélve lássa, Előre örül a szitunak, amikor majd zavartan kér elnézést, nőnemű társasága, ő meg végre elfoglalhatja az őt megillető helyet.
- Ha közelebbről megnézné a neveket, talán jobban látná és egyértelműbb lenne az ön számára, hogy ahova engem akar száműzni, az az önnek kijelölt hely, és ebben a pillanatban az enyémet bitorolja. De nem haragszom, előfordul az ilyen, segítek átpakolni. - Várkonyi nem talál az apró csalásban semmi kivetni valót, elvégre ő csak helyreállítja a feje tetejére állt Világot, hiszen ez az ő, sors által elrendelt helye, neki szánták, a huncut betűket meg ki tudja, hogy ki kavarta össze. Semmi probléma, visszaállítja a Világrendet és csókolom.
- Az a sarok, kevésbé huzatos, kellemesebb hosszabb távon, mint itt az ajtó mellett. Nem gondolja? - Még egy ünnepi mosolyt is hozzábiggyeszt, tőr döfő mondatához, aztán tettre készen várja, hogy átcipelje a nő pakkját.

Várkonyi Zoltán kolléga
~megérkezés és letelepedés

Renée Célestine Blanche  /zárt játék/

Akkor most nem igazán értem. Bunkó voltam vagy nem voltam bunkó? Ne zavartassa magát, nem vártam el a köszönetét, se pro, se kontra nem izgat a dolog. - Magabiztos mosoly az arcára ég lassan, ha nem vigyáz. Pedig jó, ha óvatos, nem szokásos, begyakorlott foglalatossága az arcmimika ezen típusa, talán még be is görcsölhetnek az arcizmai. Igazából nem vár választ a kérdésre, ugyanis szerinte léteznek olyan kérdések, amikre jobb, ha nem válaszol az ember és Zoltán szereti az ilyen kérdéseket feltenni. El kell ismerni, hogy Várkonyi stílusa nem egy matyóhímzés, de van, aki például ezt szereti. Elég ritka eset, még a 38 éve alatt kevés akadt, aki vette volna a fáradtságot, hogy mélyen rejtőző értékeit kibányászta volna, most sem számíthat ilyesmire a kolléganőtől. Tekintete nem barátságosságot sugall, sokkal inkább dühöt lát benne megvillanni, ám ez hamarosan átcsap mosolygós hisztisbe. ~ Nem egy vonzó tulajdonság ~ gondolja a férfi, ám nem is azért jött ide, hogy bájaival arasson babérokat. Ő csak egyszerűen a helyére szeretne ülni és ha ezt valaki nem képes tolerálni, arról megvan a véleménye. Az, hogy nem nyeri el a tetszését, még rendben van, de hogy még ki is akad rajta, mikor a jogosan neki járó helyét akarja elfoglalni, akkora pitiánerségre vall, mint egy ház. Ilyen jellegű gondolatok futnak át az agyán, mikor a nő szemében különös fényeket lát villanni, és valamit érez is. Szimata rosszat sejt, mert ritkán esik meg vele, hogy illúziómágusba botlik, de ismeri az érzést. Ismeri, még sem biztos benne. A nő kérdését, amire felelnie kéne, nem is érti, de oldalra fordul azért óvatosan és megszemléli a szerencsétlen állatot.
- Nem attól nézem tudatlannak, hogy egy pók mászik a vállamon, csak megjegyzem, hogy ennek a fajnak csak a hím példányai marnak. Ám, ha mégis megtörténne a lehetetlen, mivel ez egy nőstény, akkor van nálam ellenméreg. A csípés általában nem halálos, ha idejében érkezik segítség, egyébként pedig nem félek a haláltól. -  Mivel a férfi asztrológus, tisztában van vele, mikor lehetnek "halálos napjai" és ez a mai, nem szerepel feketével keretezve a naptárában. Felveszi a szemkontaktust a nővel, csak semmi hátsó szándék kedves hölgyem! Zsebéből elővesz valamit, amit egy ampullának vél látni beszélgető társa, persze Zoltán műve és ez is csak illúzió. A félelem érzet, ami egy pillanatra megjelenik a tudatában, el is múlik, ahogy felismeri, hogy nem a sajátja, így annyiban is marad az egész. Ebből most már biztosan tudja, hogy a másik is illúziómágus.
- Én sem szeretem, ha szórakoznak velem, úgyhogy maximálisan megértem, hölgyem - válaszolja nyugalommal. Ő van előnyben, mert jobban tudja az érzéseit kontrollálni, mint a nő, így egy igazi küzdelemben veszélyben lenne, de Zoltánnak nem áll szándékában támadni. Nem irgalomból, hanem egyszerűen azért, mert nem akarja harccá alacsonyítani a mágiát. Persze egy kis turpisság belefér, és ha a nő tovább támadja, ki fog találni valamit, hogy leállítsa.
- A halálom előtt azért bemutatkozom, Várkonyi Zoltán vagyok. Idén tanítok először ebben az iskolában. Kit tisztelhetek a gyilkosomban? Áh és még egy kérdés. Elhagyná végre a helyemet vagy bűvészkedik még kicsit, mert akkor leülök, és tapsolok majd. -

Csengettyű

Dr. Mácsai Zója

   -  Ha már ott vagy, igazán meg is simogathatnál vagy valami.
Hallatszik a negédes hang a kanapé mélyéről. Talán csak a szellő furcsa játéka mindez, vagy a pszichológusnő tényleg kezd véglegesen becsavarodni, hiszen ez nem lehet más, csak gonosz kis káprázat.
A gonosz kis káprázat azonban feláll, U alakban megnyújtóztatja a hátát, majd a kanapét kezdi el gyúrni félig áttetsző, kékes szellem- mancsaival. Mindeközben pedig laposakat pislogva bámul a nőre.
   -  Jól hallottad. Ráérsz. Simogass meg.

Csengettyű

Dr. Mácsai Zója

Az undok visszakérdezésre megáll a mozdulatban, a farka megrezzen. Undok nőszemély, annyi szent, az lenne a legjobb, ha távozna, egy ilyen ember meg sem érdemli az Ő fényes társaságát. Ez a kanapé azonban annyira puha és illatos... a mancsaival még néhányszor megnyomja az ülőalkalmatosságot - nem mintha az bármit változna a mozdulattól, majd párszor körbefordul a tengelye körül és letelepszik.
   -  Mert nagyon puha vagyok és mert megkértelek.
Ásít egyet, leteszi a fejét a kanapéra, türelmesen vár. Néha kiereszti a karmait, majd az összegömbölyödött testhelyzetet megunva hamarosan már teljes szélességében elnyúlik, a hasát mutatva az ég felé.
Hosszú idő telik el, mire az undok nőszemély először megmozdul. Lustán felemeli a szemhéját, mintha nem is érdekelné különösebben a felajánlás, az egyre erősödő dorombolás azonban galádul elárulja. Felkel, nyújtózik egyet ismét, majd áttelepszik a nő ölébe... vagy, jelen esetben fölötte kicsivel kezd el lebegni.
   -  Szőrgombóc Úr, ha kérhetem. És lassú vagy. És unalmas. Mesélj valami szépet és simogass. Az állam simogasd!

Csengettyű

Próbácska, Nedra, Ashley, Keiko, meg a többiek ^^

Figyelem a többieket és nem tartok attól, hogy sorra kerülök. Nem tűnnek nehéznek a feladatok, bár arról nem tudok, hogy a többieknek érzéseket is át kell adnia, de az éneklés-hangszeren játszás nem vészes. Mármint... én énekelni biztos nem fogok, mert nem tudok, de ha a zongorázni kell, azzal egész biztos megbírkózom.
Szóval csendben figyelek, időnként Ashleyre pillantok, vajon neki hogy tetszik a többiek előadása. Ha ismerős áll ki, akkor küldök egy bíztató mosolyt, úgy nézem tovább, mi történik, amíg én nem következem.
Felállok kimegyek a lányokhoz, aztán elveszem Nedrától az utasításokat. Szépen halkan elolvasom, aztán egy ponton felröhögök.
- Ez most komoly? - pillantok le, még mindig vigyorogva a lányra, aztán ráébredek, hogy valószínűleg igen. - Oké...
Nagylevegőt veszek, aztán még megérdeklődöm, hogy a sorrend mindegy-e, és ha igen, akkor gyorsan végig gondolom, hogy mit is szeretnék. Egy pillanatig azon is agyalok, kivel csináljam ezt meg, de ahogy hátranézek a jelenlevőkre, valahogy Ashleyn akad meg a szemem. Pedig lehet, valamelyik levitás lánnyal jobban járnék, de no. A nadrágom farsebébe teszem a papírkát, kiteszek két széket, hogy egyikünk se legyen majd háttal a zsűrinek vagy a többieknek, aztán elégedett mosolyra húzom a szám, összecsapom a tenyereimet, majd elkezdem:
- Aaaashleeyyy! Annyira jó ötletem támadt! Gyere ide, elmesélem! - kezdek bele boldogan, kicsit talán leleksen is, de ne volt kikötve, hogy mást nem vihetek bele, így ezen nem is aggódom. Remélem Ashley gyorsan kijön, ha nem lenne elég gyors, akkor katonásan hozzáteszem: - Szedje a lábát kisasszony! Nem érek rá egész nap! Egy-kettő, egy-kettő!
Nem röhög. Csak majdnem - mármint én. Mert ez az egész és ami kisülhet belőle roppant szórakoztató. Amint Ashley leül, leülök vele szemben, és jól szétnézek, nem-e figyel minket valaki, aztán suttogva, mintha titkolóznék, de úgy, hogy azért mindenki halljon, közelebb hajolok a lányhoz és folytatom.
- Azt találtam ki, hogy ellopunk egy sárkányt a rezervátumból és annak a hátán repülünk el nyaralni! Pszt! - kapom az ujjam a szám elé, megint szétnézek. - Maradj csendben! Egész biztos, hogy valaki figyel - kapkodom a tekintetem balra-jobbra, aztán felpattanok kimutatok Keikora.
- Te ott! Ne hallgatózz! - mordulok rá reményeim szerint haragosan és nem úgy, mint aki roppant jól szórakozik, mert amúgy meg de. Az összhatás kedvéért összehúzom a szemöldököm. Aztán visszafordulok Ashleyhez és lehuppanok a székre - Biztos, hogy hallotta! - súgom hangosan, s bár ilyet sosem csinálok, másoknál már láttam, rágni kezdem a jobb kezem hüvelykujját, így pislogok Ashleyre - Lehet mégsem olyan jó ötlet. Elvégre a sárkányokat szigoróan örzik. Te mit gondolsz? Én eléggé kételkedem, hogy sikerülhet... - Nem igazán várok választ, de remélem ezzel a kételkedést is megoldottuk. Mondjuk, kimondtam, de csak nem volt tabu. - Egyébként, szerinted, milyen sárkányt kéne vinnünk? Melyik cuki? Annyira nem tudom. Nekem a kínai gömblángsárkány tetszik, de lehet itt csak magyar mennydörgők vannak. Elég ha egy pici sárkányt viszünk? Tudod, olyat, ami nem rég kelt ki... Vagy azon nem férnénk el?
Próbálok buta lenni. De lehet ez meghaladja a képességeimet. Nézze el nekem mindenki. Tudom, nem lettem a legjobb semmiben sem az idén - akarom mondani tavaly, és ez szégyen és gyalázat, de talán már elfelejtették az évnyitó kínos perceit - de azért buta nem vagyok.
- Pedig az olyan vagány lehet, ülni a sárkány hátán és suhanni Hawaii-felé - felemelem a kezem és a széken ülve kezdek táncolni. Erotikus tánc. Most komolyan? Mindjárt röhögök, de inkább csak próbálok körzöni a csípőmmel, ahogy azt a filmekben láttam - nőktől. - Énekelhetnénk, meg party!!! Sárkány háton repülni jó... tüdüdü... tüdüdü...
Azt mondtam nem énekelek majd? Hmm... na jó ez nem éneklés, valami imitálása annak, de szerintem kitáncoltam magam, már ami az erotika részét illeti.
- Ashley, szerintem te nem is figyeltél rám! Tudod mit? Ne menjünk! - térek vissza a haragoshoz, aztán felállok, szalutálok mint egy katona, nehogy azt modnják ez sem volt elég - Menjen kisasszony, üljön vissza a helyére! Egy-kettő, egy-kettő! Vigyázz! Pihenj.
Leengedem a kezem, aztán elmosolyodom. Nedráékra pillantok, meghajlok, aztán meghajlok a többiek felé is.
- Köszönöm - nézek még rá hálásan Ashleyre, aztán kitör belőlem a röhögés, így leroskadok egy székre, és a kezem a szám elé kapva, igyekszem lenyugodni, és nem zavarni senkit sem. Te jó ég. Nem tudom mit szólnak majd hozzá, de én úgy gondolom, megcsináltam, amit kellett.

Dr. Mácsai Zója

Mr. Warren



Ruha

Dwayne

Dwayne

 

Színjátszókör
A feladat teljesítése

Mint később kiderül, érdekes feladatot kaptam. Az lényege, hogy egy szomorú hangulatú verset kell elmondanom, de közben vidáman kéne viselkednem, aminek a puszta gondolatától is felfordul a gyomrom. Sosem ment, hogy egyik pillanatról a másikra legyek olyan, mintha épp kiugrani készülnék a bőrömből. Nem is jellemző rám ez a féle viselkedésforma, de úgy vagyok vele, ha ezt osztották rám, teljesítem. Elvégre azért vagyok itt, hogy megmutassam, mit tudok! Amint meghallom a nevem, leteszem a székre táskám, bízva abban, senki nem nyúl bele. Aki mégis megtenné, pálcahasználat nélkül garantálom a gyengélkedőre való ingyen és bérmentes belépőjét "véletlenségből" eltört csukló miatt.
Kiállok a színpadra a közönség elé, majd nagy levegőt véve szélesen elmosolyodom.
- Egy verset fogok előadni, aminek a címe, "Csak én?" - felelem, majd belekezdek:
Csak én?

Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca...
Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa.
Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem,
Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.

Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott?
Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok?
Kit láncbaverve rúgtak a kínzó, sötét napok,
s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?

Csak én voltam a por, a boldogság alatt,
s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat...
S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem.
Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"

Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott,
S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok?
Én vagyok, én? Ki hiába szeretett,
csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.

Én, én? Egyedül csak a világon?
Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon...
S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót,
s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...

és most képe ott ég a lángok között el,
s kérdésemre senki nem felel?!
Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet.
Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek..

Miközben felmondom a versszakokat, táncba kezdek, színesítve a műsorélményt. Egyetlen egyszer fordul elő, hogy rosszul ugrok és megbotlok. Nem sok választ el egy bokaficamtól, de összeszedem magam. Tovább folytatom a feladatom, mintha mi sem történt volna, s a végén tényleg mosolygok, pedig hááát... Nem mindennap teszem azt, ahogy a színpadra való kiállást sem. Illedelmesen meghajolok, előadásom végét kifejezve ezzel, aztán levonulok, és leülök vissza a helyemre. Szerencsére a táskám megmaradt, ami rátesz pluszban a hangulatomra. Azt viszont nem mondanám, hogy a vers nem teszi ezt. Nagyon elgondolkodtatóak a sorai számomra...

Színjátszós próba teljesítés

Izgatottan lépek Nedrához, szinte a torkomban dobog a szívem. Ahogy átveszem tőle a feladatot, hirtelen lámpaláz kerít hatalmába. Remegő kézzel tartom a lapot, szemeim előtt fekete foltok ugrálnak, ahogy olvasom. Komótosan elindulok a színpad felé, hirtelen kiszárad a torkom, belsőm vágyakozik afelé, hogy most azonnal rohanjak ki a teremből. Ahogy felérek, szaporán veszem a levegőt, remegek mint a nyárfalevél. Agyamban vadul cikáznak a gondolatok, hogy most mit is, hogy is csináljak. Bátortalanul a zsűrire pillantok, de ezzel öngólt érek el, hiszen csak még jobban beparázok. Becsukom a szemem és próbálom magam megnyugtatni, hogy csak magam vagyok itt. Ahol kinyitom szemem igyekszem úgy irányítani gondolataim, hogy egyedül vagyok. ettől kicsit felbátorodok és annyit engedek magamnak, hogy megnyaljam a számat.
Reszkető hanggal mondom be a címét:  A motiváció...

Az első versszakot végig remegő hangon mondom el, hiszen muglik között sem szerettem soha szerepelni, de 14 éves koráig az ember megtapasztal ezt azt.

-A motiváció...
A futást mindenki valamiért csinálja,
mindegy az, hogy mi is motiválja.
Valaki csak azért, hogy fogyjon,
valaki meg, hogy kikapcsolódjon.

A következő versszakban már a remegés alábbhagyj, bár ez csak a hangomra igaz, hiszen testem folyamatosan remeg. Emiatt félek, hogy padlóra esek a sok kilengéstől. Igaz, hogy egy tulajdonságtól megszabadultam, mégis még nem nagyon merem kiengedni a hangom, így egy szende szűzhöz hasonlóan hagyják el a szavak ajkaim.

-Más így jó formába hozza magát,
így fittebben csinálja a mozdulatát.
Ugye a futást sokan szeretik,
és csinálják is, ha tehetik.

Itt annyi időm van, hogy levegőt vegyek, majd egy kicsit megakasztom a versmondást. Éppen annyi időre, hogy a feladatra visszaemlékezzek. Az első két variáció kihúzva. Csak vigyázzak, ne agyaljak annyit hogy milyen stílusban mondjam tovább, hogy elfelejtem a verset. A következő versszak első felében újra érezhető a reszketés, de aztán az első kviddics meccs során tapasztalt szurkolói hangzavar eszembe jut, magam is fellelkesülök és képzeletbeli zászlóm a levegőben lengetem, közben a második felétől érezhető ez az átélés, egészen az utolsó versszakig.

-Mert hasznos a testnek, a léleknek,
ma már fontos része az életnek.
Persze motiváció nélkül nehéz,
no meg sokkal keményebb az egész.

-Ezért motiváld közben magad,
új futócipővel lesz majd vasakarat.
De egy futópartner sem rossz ötlet,
vele futhatsz is már többet.

Itt egyszerűen annyira felbátorodok, mint valami vérszemet kapott harcos, hiszen a jelképes és láthatatlan láncom imitálva letépem magamról, hangom pedig olyan mély harcias érzelemmel telítődik meg, hogy egy pillanatra magam is megijedek, hogy már majdnem ordítom az utolsó versszakot.

-Nem beszélve az álmodról.
Vagyis a kitűzött célodról.
E nélkül nem leszel sikeres,
ha nincs célod, akkor magadra vess.
Vágj bele! HAJRÁ!

Mikor végeztem a verssel, zihálok, patakokban folyik rólam az izzadtság, de nem a félelemtől, hanem a felfokozott állapotom miatt. Az utolsó mondat még visszhangzik a fejemben, majd lassan és fokozatosan lenyugszok. Ráeszmélek, hogy nem is vagyok magam a teremben, így kicsit összekapva magam, de megrázom a testem, majd a zsűri előtt meghajlok és lassan és magamtól döbbent képpel távozok a színpadról.

Próba teljesítése

Az idő rohamosan fogyott és rendesen felugrottam, amikor nevemet mondták, olyan hirtelen ért az egész. Odamentem a színpaddal szemben levő asztalhoz, ahol a zsűri ült, és csendben fohászkodtam, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Nagyon izgultam, mert nem tudtam mi vár rám, énekelni abszolút nem tudok, és amilyen mázlista vagyok biztosan valami ehhez kapcsolódó feladatot kapok majd. A zsűri asztalához érve szépen köszöntem, és közölték velem a feladatot. Egy lapot kellett kihúznom az előttem álló kupacból, és azt kell bemutatnom, ami rajta szerepel. A legcifrább fogalmak és érzések jártak a fejemben, amiknek a bemutatása majdhogynem lehetetlen. Kihúztam, megnéztem, bólintottam. Ami elsőnek eszembe jutott, az egy gyerekkori emlék a bátyámmal kapcsolatosan, amikor nekem volt egy játékom, ami neki nem, és én sosem adtam neki oda.  Persze ezzel még sem állhattam ki, de mivel sem verset, sem pedig dalt nem tudtam erről az érzésről, tulajdonságról, így muszáj voltam ebből kiindulni. Gyorsan végig néztem a nézőkön és megakadt a szemem egy magas, barna hajú fiún. Mivel másokat is belevonhattam, ezért gyorsan odaszaladtam hozzá és egy óriási szívességet kértem tőle. Mindössze annyit mondtam neki, hogy ő most a barátom lesz, aki el akar menni valahova és én ragaszkodom hozzá, hogy maradjon velem. A többit teljes mértékben rábíztam. Mikor felmentünk a színpadra a lábaim is megremegtek, ez kemény menet lesz. Ránéztem a zsűrire és egy apró bólintással jeleztem, hogy kezdődik a műsor. A társam felé fordultam, akibe több bizalmat fektettem fél perc alatt, mint bárki másba azelőtt.
-Te meg hova mész? Nem úgy volt, hogy elmegyünk sétálni? – kértem számon a ”barátomat”, de a hangom még remegett egy cseppet.
-Sajnálom, de ma van Tom szülinapja és ez fontos – nézett rám kissé bizonytalanul.
-Miért én nem vagyok fontos?! – ha akartam volna sem lehettem volna hisztisebb ”barátnő” – Más nem lesz ott csak te?
-De, ő a legjobb barátom…
-Nekem meg TE és szükségem van rád, majd máskor bepótoljátok – legyintettem türelmetlenül.
-Akkor is el szeretnék menni – örültem, hogy nem engedett egykönnyen ő sem.
-Igen, ahogyan én is sétálni. Megígérted nekem, úgyhogy elmegyünk és kész! – próbáltam minél határozottabb lenni, és ennek érdekében az egyik kezemet csípőre tettem, amíg a másik kezem mutatóujjával a levegőben hadonásztam.
-Nem lehet mindig az, amit te akarsz! Nem lehetsz ennyire önző! – olyan hirtelen tört ki, hogy még én is megijedtem.
Az ”önző” szónál tudatosult bennem, hogy gyakorlatilag a feladat végén vagyunk, úgyhogy nem ártana valahogyan lezárni. Fejemmel alig észrevehetően a nézőtér felé biccentettem jelezve, hogy a feladata itt végett ért. Ő pedig eljátszva a sértődöttet lement a színpadról, én pedig meredten néztem az üres helyét. Bal kezemmel megfogtam a jobb karomat és fátyolos tekintettel a nézőtér felé fordultam. Hirtelen lerogytam a színpadra és csak ennyit mondtam:
-Nem is vagyok önző. Vagy talán mégis? – néztem kérdő tekintettel a semmibe, majd lehajtottam a fejemet.
Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem, miközben fölálltam és megköszöntem a nézők figyelmét. Úgy sétáltam vissza a helyemre, hogy tudtam, én mindent megtettem.

[Bálint, meg a többiek - feladatteljesítés]

Úgy tűnik, Bálint előtt nem maradhat észrevétlen, és ez a gondolat nem csak megnyugtatja, de bele is pirul, ami azonnal átcsap elégedetlenségbe, ahogy a fiú kivonul, hogy előadja a feladatát. Miért kell ilyen hamar? És ráadásul elkezd neki kiabálni is... ennyit az inkognitóról. Lassú, kimért léptekkel emelkedik fel, a fejét önkéntelenül rázva, hogy nem köszönöm, nem akarok kimenni, de végül csak összeszedi magát, és kisétál, elvégre nem hagyhatja cserben a barátját. Leül a székre, kisöpri a haját a szeméből, és megszeppenten figyeli Bálintot, miközben próbál arra gondolni, hogy valahol egészen máshol van, egy kellemes, megnyugtató helyen, nem itt és nem most. A fiú azonban jobb figyelemelterelő módszer, ahogy előadja magát, időnként kuncog is rajta, de amikor Bálint úgy viselkedik, mintha választ várna tőle, akkor csak elsápad, viszont örül, hogy végül nem kell felelnie.
Aztán a fiú valami egészen megdöbbentőt tesz. Táncolni kezd a széken ülve - határozottan erotikusan. Nevetségesen erotikusan, de nem a kinevetős nevetségesen, hanem a zavarba hozós nevetségesen, Ashleyből ki is tör a nevetés, ezzel próbálja önkéntelenül is leplezni zavarát, és még a fejét is elfordítja és próbálja a haja mögé rejteni pironkodó orcáját. Hogy ezen miért nem fog a metamorfmágia?!
Amikor a fiú kimondja, hogy elmehet, mint akit puskából lőttek ki menekül le a színpadról és próbál észrevétlenné válni, a fejében újra és újra felvillanó képpel arról, amit Bálint produkált. Határozottan nagyon zavarba ejtő, és neki még elő kéne adnia magát mindezek után...
Az izgalmaknak pedig nincs vége, mert alig hogy erre gondol, szólítják is. Magában imát kezd mormolni, hogy csak ne beszélnie kelljen, vagy énekelni, bármit, csak ezeket ne, akrobatikázik inkább vagy hegedül vagy játszik a földdel nekik, de ne kelljen verset szavalnia - és lám, az ima meghallgattatásra talál, táncolnia kell. Oké. Ez biztos, hogy menni fog, csak az a kérdés, mennyire. Felsétál a színpadra, és odasétál a mágikus gramofonhoz, hogy aztán a pálcájával rákoppintva beállítja a zenét. Könnyű választania, nyilván olyat, amit nagyon sokszor táncolt már, és amit kívülről betéve el tud táncolni, amin nem kell gondolkoznia, mert nagyon lámpalázas. Besétál a színpad közepére, és felveszi a kezdő pozíciót lehajolva, a lábára dőlve. Aztán megszólal a zene, és szépen táncolni kezd, felemelkedik, majd egyik mozdulat követi a másikat szépen, gördülékenyen, ahogyan már ezerszer begyakorolta, és ennek köszönhetően teljesen át is tudja magát adni a zenének. Kizárja a közönséget, azt, hogy a színjátszós meghallgatáson van, és mindent, semmi sem jut el hozzá, egészen a végéig, amíg zárásként vissza nem hajol a lábára elegánsan, kecsesen, és el nem hallgat a zene. Akkor felemelkedik, mintha mély álomából riasztották fel, úgy viselkedik hirtelen, zavarja a sok arc, a fények, a valóság. Gyorsan a helyére siet inkább.

VB meglepetés!

*Ahogy meglátta a kiírást a faliújságon, egyből elgondolkodott, jó lenne az utolsó mestertanoncos évében is csinálni valami érdekeset, valami újat. Bár arról, hogy színészként jelentkezzen, nem is álmodozott, tudja a hátrányait, hiszen sose bírta azt az majdhogynem pánik félelmet, amit a nézők látványa vált ki belőle, de jelmez- és díszlettervezőként, vagy akár még súgóként is szívesen lenne tagja a csapatnak. El is dönti hát gyorsan, hogy elmegy a meghallgatásra, és megtesz mindent azért, hogy bejusson. Határozottan lép be a próbaterembe, természetesen azért izgul, főleg, mikor meglátja a sok embert, aki bent van.*
- Sziasztok.
*Köszön nyugodtan, majd leül az egyik szabad székre, miután elmondta a bent lévő embernek, aki a jelentkezésekkel foglalkozik, milyen pozíciókra szándékozik felvételt nyerni.*

Markovits "Rosszbansántikál" István

Markovits "Büntetéstkapsz" István

Jared S. Nightingale

Mióta átjöttem a Rellonba, az életem csupa rohanás lett, főleg azért, mert egy csomó posztot betöltöttem. Nemrég vállaltam el a Dök tagságot is, aminek eredményeképpen persze még több dolgom volt, bár ez cseppet sem zavart. Viszont kiköltözhettem a gólyalakból, a Sárkányfészekbe és lett saját szobám, az íróasztalom pedig végre teljes káosz lett. Kevesebb időm volt a cicámra, amit viszont ő nagyon is nehezményezett, így mikor ma éppen indultam volna a szokásos napi sétámra, a kis kandúr úgy döntött, hogy a lábaimba akasztja a körmeit és vontatja magát. Nem fájt... nem akartam felrúgni, szóval nem tettem, de forrtak az idegeim a méregtől. Egy macska sem lehet ilyen önfejű és ostoba, meg még makacs is. Az fizikai képtelenség, de ez a maccs néha még magát is felülmúlja. A grabancánál fogva leemeltem a lábamról, letöröltem egy zsebkendővel a vért a lábszáramról és ráraktam a macskára a nyakörvét. Kinyitottam az ajtót, ő pedig szokásához híven kirohant előre, majd kint megtorpant és várt rám. Minden lépésemnél nyolcasokat írt le a lábaim körül, elégedett dorombolással és ha éppen megtorpantam, akkor a lábamról nyalogatta a vért. Olyan kis kuka ez a cica. Éppen indultam volna ki az udvarra, hogy egy picit levegőzzünk egyet együtt, én és a cicus is. Jót tenne mindkettőnknek a kinti friss levegő. A cica azonban máshogy döntött és átugrott az átrium felé vezető folyosóra. Azon voltam, hogy ha egyszer elkapom ezt a kis görényt, akkor egész biztosan kitekerem a nyakát és fellógatom egy fára, bár nem gondoltam komolyan, de jól esett mérgelődni azon, hogy ő inkább bent akar maradni, mikor ki akarok menni. Megszaporáztam a lépteim és igyekeztem a hangosan vernyogó macska után. Akkor értem utol, mikor a fejével belökött egy ajtót, így gyorsan utána surrantam. Ahogy beléptem az ajtón azonnal rikácsolás ütötte meg a fülemet, méghozzá hangos rikácsolás. Két portré vitatkozott arról, hogy egy éppen aktuális, felkapott pletykát melyikőjük indította el. A macskám felállt a hátsó két lábára és a lábával pofozgatni kezdte a keretet, mire a portré rázkódni és billegni kellett. Egy pillanat alatt levert a víz és már ugrottam is, hogy elkapjam a portrét.
- Sebastian! Nem hiszem el! - fakadtam ki visszaigazítva a helyére a méltatlankodó portrét. Ám, addigra a macskámnak már fontosabb elfoglaltsága volt. Nyávogott valakinek, akit nem láttam.

Evelyn

Zója néni

Lavia Stark

Szépen, békességben baktatott lefelé a lépcsőkön karjában a már nem is olyan nagyon kicsi Sherlockkal, aki boldogan dorombolt, mert tudta, hogy ez csak azt jelentheti, hogy kimennek a szabad levegőre játszani. A ragdoll cica korához képest már igen nagy volt, pedig még csak most üthette meg a négy hónapot, mégis, már látszott, hogy egyáltalán nem lesz kis termetű felnőtt korára. Nagy praclijaival Jared ujjai után kapdosott, hogy ha sikerélmény éri aztán jól megcsócsálja őket.
- Jól van, jól van - vigyorgott szőrös kis barátjára a fiú, miközben a kastélyban található talán legzajosabb folyosóra ért. Nem nagyon szerette a helyet, de annyira elkalandozott menet közben, hogy végül az lett a leggyorsabb, ha erre vág át.
Szépen haladt is, egészen addig, míg mintha valaki a Sebastian nevet kiáltotta volna. A fiú gyorsan szétnézett, és a folyosó másik végén egy lányt vett észre, aki láthatóan mással volt elfoglalva, úgyhogy megnyugodva folytatta is az útját, míg nem Sherlock heves mozgolódásba nem kezdett a karjában.
- Oké, értettem - mondogatta a cicának, majd lerakta őt a földre, ha már ennyire mehetnékje volt. Közben meglátta az izgalom forrását is egy másik macska formájában, úgyhogy azért szedte a lábát a kis pajtás után, nehogy haddelhadra kerüljön sor a macskák között. Bár, ahogy elnézte, ezek inkább csak játszani akartak egymással, semmint összeverekedni, de mivel Sherlock volt az első állata, így nem volt benne egészen biztos, hogy helyesen értelmezi a jeleiket.
Mikor aztán beérte a kiscicát, kénytelen volt a másik macska gazdájával is váltani pár szót.
- Hello. Szép a macskád - közölte semleges hangnemben, mert nem tudhatta, hogy a lány mennyire lesz mérges a rohanvást képbe robbanó Sherlock miatt, de még akart egy kis időt szerezni a macskájának az ismerkedésre, biztos ami biztos.