[Nagyfiúcska]

Két alak baktat a tanári irányába. Az egyik egy emberlányka, a másik meg rókakölyke - sárkányféléé. Mana kivételesen vidámnak tűnik ma, talán az ajándék arany színű masnitól a nyakában úgy érzi, annyira nem is rossz ez a kórság, ami megfertőzte a gazdit. De nem ám akármiért kapta a masnit, küldetése van - de erről majd később.
Ash még mindig pillanatonként fordulna vissza a folyosón, nem is tudja, mi veszi rá, hogy tovább pakolja a lábait, mégis ez történik. Talán a cukikórtól, talán mástól nem fest már annyira nagyon nagylányosnak, mint amikor minden áron el akarta hitetni, hogy az - és pont ezzel vágta még jobban maga alatt azt a bizonyos fát. A sminkje egészen természetes, csak alapozó, meg a szemeit húzta ki és csillogós szájfényt tett az ajkaira, ahogy mindig, ezen kívül meg természetesen talárban van, amin mondjuk az eridonos főnixet a címeren megvariálta - a madár kapott egy cuki lila boszisüveget, a háttéren meg a piros csillog! Maga sem érti, miért volt ehhez kedve, egyszerűen ez olyan... cuki.
Egy dobozkát visz a kezében, hosszúkásat, de nem túl nagyot. Ebben van az ajándék, amit az új tanárbácsinak szán. A hajába beletűzött egy szálat a virágból, amit kapott, sokat gyakorolt rajta, és Anya is segített tartósítani, mert sajnos energiát adni neki még nem tud, szóval a csokor nagy részének annyi, de azért még vannak egész szépek, mint az is, ami most a hajában van.
Ahogy az ajtóhoz ér, leguggol Manához, a nyakában lévő masnihoz erősíti a kis dobozt.
-Ügyes legyél, vidd az asztalhoz!-
Utasítja a kis lényt, majd halkan kinyitja a tanári ajtaját annyira, hogy Mana szépen bebandukolhasson rajta, amit meg is tesz, és az útját szépen Viktor asztala felé veszi.

[Lucus]


Jelentős lépésre szánta el magát, ami már jó ideje érik benne. Egyszerűen már nagyon zavarja sok minden az életében, és semmit nem segít az, hogy a feszültséget triplán van hol levezetnie, hiszen kviddicsezik, pluszban Kornéllal edz, és még az elemi mágiai mozdulatokat is gyakorolja - amire nem lenne szüksége, de nagyon tetszenek neki. Ez a fajta tánc nagyon tetszik neki, és jót is tesz a néhány év amíg járt. Mégis sok minden ott motoszkál benne, mindig, amikor próbál észrevétlenül elosonni a piszkálódó rellonosok mellett, amikor próbál feltűnő lenni egy-egy fiúnak, és akkor is, amikor feltűnik nekik, és végül ő fordul el, mert annyira zavarba ejtő és szégyenletes számára az áltatás. Nem az, hogy mást áltat, hanem az, hogy saját magát.
Szóval a próbaterembe sétál, ahol az utóbbi időben nem a színészkedést gyakorolta, mert próbájuk nem igen volt, hanem a táncot, azaz az elemi mágiai mozdulatokat, és az extrémebb elemeket. Elképzeli, ahogy kézenállásban besétál, majd átlendül hídba, amiből végül spárgába lemegy, és aztán húzza csak törökülésbe a lábait - de ennyire még nem ügyes. Kár volt abbahagynia évekkel ezelőtt, de akkor nem szerette, pedig most mekkora hasznát venné!
Leül a tükörfallal szemben, és hosszasan nézi önmagát. Kihúzza a hajgumit a hajából, majd leveszi a talárját is, összerázza a haját. Természetesen jóval hamarabb ideért, mint amilyen időpontra Lucát hívta. Úgy érzi magát, mint akkor, amikor a Rellonba készült felosonni Kornélhoz Amandaként - nagyon nagyon ideges, és retteg.

[Lucus]

Szüksége van a legjobb barátnőjére. Nem, nem Anyára, és nem Faithire, vagy Apára, vagy Kornélra, hanem Lucára. Nagyon szereti a lányt, az esetek többségében annyira könnyű megértetnie magát vele, amire szüksége is van, mert ha még vele is görcsölnie kéne... épp elég az emberiség maradék 99,999999soksok százalékával.
-Szia!- néz rá azonnal elmosolyodva, amint a lány belép. Tetszik neki Lucus szófordulata, 'hoppláhopp', meg is jegyzi magának, habár mintha barátnője szívét is nyomná valami... szóval majd rákérdez nála, ha megfelelőnek érzi rá az időt és a helyet. Nem szokott erőltetni ilyesmit, elvégre nehezebben ért meg másokat, szóval nem csoda, ha nem sokan mondanak el neki sok mindent.
-Dehogy vártam sokat.- mondja, hiszen Luca szinte nem is késett, ő jött előbb, és jót tett neki egy kicsit bámulni a tükörbe. Vannak szilárdabb elképzelései, mit szeretne.
-Mutatni akarok valamit...- kezd bele a mondandójába, és azért is hívta ide Lucust, mert úgy érzi, ennyi idő után szavakkal elmondani nem tudná, hogy metamorf mágus. Ennyi titkolás után... habár Luca is titkolja előle a képességét, de ő tud róla mégis, szóval az valahol más egy kicsit.
-Van valami, amit eddig nem árultam el neked, és ezt nagyon sajnálom, de...- sóhajt egyet, azon tűnődve, hogyan is folytathatná, amit szeretne, hogy a legpontosabban fejezze ki önmagát.
-Nem miattad nem mondtam el eddig, hanem magam miatt.- mondja végül egyszerűen, mert ez a lényeg. Aztán a tükörbe mutat a lánynak, a saját tükörképére, és behunyja a szemét, koncentrál kicsit, majd a barna tincsek még hosszabbá válnak, és egy csapásra kiszőkülnek. Kinyitja a szemeit, de csak a tükörben mer Lucára nézni, várva, hogy mondjon valamit.

Meghallgatás

Nagyon ideges, amiért most a társai előtt kell majd magát produkálnia. Az előző felvétel egyszerűbb volt, nem kellett semmit csinálni, de most, hogy többen vannak, már megérti, hogy szűrni akarják őket, de... de akkor is. Azon is sokkal gondolkozott, egyáltalán eljöjjön-e, vagy hagyja az egészet, de mivel olyan sok mindent redukálnia kellett a betegség miatt, így ezt már nem szórhatta ki, egyébként is megfigyelte magán, hogy jó hatással vannak rá a próbák, még ha ritkán is vannak, mintha könnyebb lenne megfejtenie az érzéseit. Persze még mindig egy rejtély ebben a tekintetben a maga számára, hát még a többi ember...
Szóval végül benyit, és sietős, lehajtott fejjel odasétál az egyik utolsó sorba, aztán leül, és próbál észrevétlen lenni. Reméli, hogy táncolnia kell... és ahogy ebbe belegondol, rájön, hogy nem is rossz ötlet ez. Táncolni sem tudott, aztán az elemi mágiának, és az edzéseknek Kornéllal köszönhetően megerősödött, és most már az akrobatikus elemeket tartalmazóak jól mennek neki, talán kezd némi finomság is belé szorulni, a ritmusérzéke jobb lett, azaz jobban tud táncolni. Persze ha sikerülne is a meghallgatás, ne számítsanak rá, hogy majd főszerepben tündököl, maximum tizenharmadik tündérként fog tündökölni - szóval marad ő a kicsi, statiszta szerepeknél, köszöni szépen, na de hát nem is vágott hozzá senki egy Júliát, szóval kár ezen aggódnia.
-Sziasztok- suttogja inkább, mint különösebben hangoskodna, de aztán felemeli a pillantását maga elöl, mert hát mégis csak itt van.

[Bálint, meg a többiek - feladatteljesítés]

Úgy tűnik, Bálint előtt nem maradhat észrevétlen, és ez a gondolat nem csak megnyugtatja, de bele is pirul, ami azonnal átcsap elégedetlenségbe, ahogy a fiú kivonul, hogy előadja a feladatát. Miért kell ilyen hamar? És ráadásul elkezd neki kiabálni is... ennyit az inkognitóról. Lassú, kimért léptekkel emelkedik fel, a fejét önkéntelenül rázva, hogy nem köszönöm, nem akarok kimenni, de végül csak összeszedi magát, és kisétál, elvégre nem hagyhatja cserben a barátját. Leül a székre, kisöpri a haját a szeméből, és megszeppenten figyeli Bálintot, miközben próbál arra gondolni, hogy valahol egészen máshol van, egy kellemes, megnyugtató helyen, nem itt és nem most. A fiú azonban jobb figyelemelterelő módszer, ahogy előadja magát, időnként kuncog is rajta, de amikor Bálint úgy viselkedik, mintha választ várna tőle, akkor csak elsápad, viszont örül, hogy végül nem kell felelnie.
Aztán a fiú valami egészen megdöbbentőt tesz. Táncolni kezd a széken ülve - határozottan erotikusan. Nevetségesen erotikusan, de nem a kinevetős nevetségesen, hanem a zavarba hozós nevetségesen, Ashleyből ki is tör a nevetés, ezzel próbálja önkéntelenül is leplezni zavarát, és még a fejét is elfordítja és próbálja a haja mögé rejteni pironkodó orcáját. Hogy ezen miért nem fog a metamorfmágia?!
Amikor a fiú kimondja, hogy elmehet, mint akit puskából lőttek ki menekül le a színpadról és próbál észrevétlenné válni, a fejében újra és újra felvillanó képpel arról, amit Bálint produkált. Határozottan nagyon zavarba ejtő, és neki még elő kéne adnia magát mindezek után...
Az izgalmaknak pedig nincs vége, mert alig hogy erre gondol, szólítják is. Magában imát kezd mormolni, hogy csak ne beszélnie kelljen, vagy énekelni, bármit, csak ezeket ne, akrobatikázik inkább vagy hegedül vagy játszik a földdel nekik, de ne kelljen verset szavalnia - és lám, az ima meghallgattatásra talál, táncolnia kell. Oké. Ez biztos, hogy menni fog, csak az a kérdés, mennyire. Felsétál a színpadra, és odasétál a mágikus gramofonhoz, hogy aztán a pálcájával rákoppintva beállítja a zenét. Könnyű választania, nyilván olyat, amit nagyon sokszor táncolt már, és amit kívülről betéve el tud táncolni, amin nem kell gondolkoznia, mert nagyon lámpalázas. Besétál a színpad közepére, és felveszi a kezdő pozíciót lehajolva, a lábára dőlve. Aztán megszólal a zene, és szépen táncolni kezd, felemelkedik, majd egyik mozdulat követi a másikat szépen, gördülékenyen, ahogyan már ezerszer begyakorolta, és ennek köszönhetően teljesen át is tudja magát adni a zenének. Kizárja a közönséget, azt, hogy a színjátszós meghallgatáson van, és mindent, semmi sem jut el hozzá, egészen a végéig, amíg zárásként vissza nem hajol a lábára elegánsan, kecsesen, és el nem hallgat a zene. Akkor felemelkedik, mintha mély álomából riasztották fel, úgy viselkedik hirtelen, zavarja a sok arc, a fények, a valóság. Gyorsan a helyére siet inkább.

VB meglepetés!