Ó, de még milyen régóta sündörgök. Végre már, éppen ideje volt. A mosoly szemtelenül türemkedik egyre feljebb és feljebb, egyenesen a szám szegletébe, és bár még az ajkamat is beharapom, hogy visszafogjam, akkor meg a szemem szélére, a szarkalábaim közé mászik. Hiányzott ez a férfi, az, akiben erő van, hangjában tekintély parázslik és aki a testén keresztül sem engedne a lánya közelébe. Csakhogy már ott vagyok, és ezt ő is tudja.
Bólintok. Egyetlen kérdésem van:
- Miért? -

Nehéz hova tenni ezt a választ, de hozzászoktam már, hogy Dwayne éppen csak egy árnyalattal másképp látja a világot. Mondjuk úgy, van némi szemléletbeli különbség kettőnk közt.
- Tévedsz, ha azt hiszed, azzal, hogy ide jöttem, kevésbé vagy egyáltalán nem tisztelem a lányod, Dwayne - mondom higgadtan, a kezeimet udvariasan összefűzve a hátam mögött. - Azzal, hogy most itt állok előtted, az irántad érzett tiszteletemnek próbálok hangot adni. Jobb apám vagy, mint a sajátom valaha is volt, tudod?
A végén csak megremeg a hangom, de ez most nem fontos. A lényeg, hogy megértse amit szeretnék. Hiszen megkérhettem volna enélkül a felesleges kör nélkül is Mina kezét - és feltételezem - igent mondott volna, csakhogy nem akartam, hogy tőle vagy Zójától tudja meg. Mert én akartam elmondani neki.

Az apámat illető megjegyzésére és a láthatóan zavart viselkedésére megengedek magamnak (és neki is) egy halvány mosolyt, majd finoman megvonva a vállam halk, amolyan mit van mit tenni hümmentéssel nyugtázom az elhangzottakat. Ez tény; nem az én apám volt az évszázad szülője, a hiánya mégis rajtam ül és emészt. Hol görcsösen, hol tompán, de jelen van. Szinte mindig. Kornélon ráadásul napról napra egyre inkább kiütköznek a nagyapja vonásai, amivel csak lassú és nehéz léptekkel vagyok képes megbarátkozni. Furcsa gondolat, hogy néhány év múlva talán Dwayne-t is viszontlátom majd a még meg sem született gyerekemben.
- Köszönöm - mondom szűkszavún, és remélem érti, hogy ebben az egyetlen szóban minden érzésem, hálám és gondolatom benne van. Még az a halvány mosoly is ott ül a számszegletében; nem múlt el, és most sem múlik, ahogy közelebb lépek hozzá, és az eddig hátam mögött összefűzve tartott kezeimen engedve, jobbommal a vállához érek. Nem mondok semmit, csak a tekintetét szeretném látni még egyszer, hogy tudjam: biztosan rendben vagyunk. Aztán elfordulok tőle, és az ajtóhoz sétálok. Onnan még egy széles vigyorral visszanézek rá, a balomban maradt cikeszt közben felmutatom. - Ezt megtartom.
Apám dolgozószobájából soha nem vihettem ki büntetlenül egyet sem. Igaz, nem az ő dolgozójának ajtaja csukódik mögöttem, ahogy az is vitathatlan, hogy Dwayne sem ő. Ennek a szerencsétlen cikesznek pedig jószerével még szárnya sincs, amit használni tudna. Hiába, a bennem élő kisgyerek most mégis felhőtlenül boldog, mert megszerzett valamit a férfitól, akire felnézhet és akire számíthat. Aki néha visszapofozza a helyes útra, máskor kiröhögi, de a szemében mindig ott ül valami, ami kiismerhetetlen, de szeretettel teljes.