Alexandra Rachel Hanna Flaviu

Többnyire csöndben lépked a nő mellett, hallgatja annak magyarázatát.
Nem ma volt, amikor utoljára ehhez hasonló iskolában járt. Az ő hazájában pedig messze nem így néznek ki a dolgok. Ki tudná elképzelni a liberális Államokban, hogy a gyerekeket pusztán a vérmérsékletük szerint külön sorolja be? Dwayne szemében el alsó hangon is eléggé, nos, rasszista felfogásnak tűnik. Ennek azonban nem ad hangot, csak figyeli a magyarázatot és bólint, amikor szükséges.
 - Mert a többiek hol laknak? Itt?
Még mindig nehezen hiszi el, ez volt az első, ami nála végérvényesen és visszafordíthatatlanul kiverte a biztosítékot. Mi vesz rá egy érett, felnőtt embert hogy munka után is az iskolában pizsama partizzon a diákokkal? Rémes. Alig észrevehető módon megrökönyödött pillantásokat vet az ott evő kollégákra, majd le is dobja magát az egyik szabad helyre.
 - És milyen itt az ellátás? Az ételek. Csak magyar dolgok vannak vagy valami normális is?

Alexandra Rachel Hanna Flaviu

 - Furcsa... Európában nem tudtam, hogy ennyire elfogadott ez a dolog... ez az iskolában alvás. Nem csodálom, hogy a tanárok egyedül vénülnek meg.
Fejti ki a véleményét egykedvűen. Egy apró pálcaintéssel közelebb lebegteti magához az egyik tálat, közelről megszemléli a tartalmát, csak aztán szed, mielőtt kellőképp ehetőnek ítélte. Spagettibe még nem halt bele senki. Mást mondjuk nem gazán merne kipróbálni.
 - Azért remélem egy nap nem lesz giliszta meg ilyenek a tányéron...
Bár hallott már ő olyan városi legendákat, hogy a magyarok zsírt és mindenféle belsőségeket is megesznek. Ő különben nem finnyás, egyáltalán nem, az otthonában sem volt lehetősége erre sosem. De a zsíros kenyér gondolatától még mindig kavarogni kezd a gyomra.
 - Gondolom. Én nem költözöm ide.
Vonja meg a vállát, a villájával beletúr a spagettibe. Nincs sok étvágya, pláne hallva, hogy ezt mindet manók csinálták.

Lyra Castle

Most sem sikerült visszaérnie a kastélyba vacsorára, bár ez sosem zavarta igazán. Valahogy nem kenyere a gyerekzsivaj, sem pedig a drága kollégák fecsegése körülötte. Senkit sem érdekel a vizsgák javítása, pláne őt, aki konkrétan még nem kezdett el tanítani. Mivel azonban jelenleg más feladata nincs a szülőhazájában sem, időzhet a kastélyban nyugodtan, ismerkedésképp.
Az éhség azonban nagy úr, így a kötelező esti futás után az útja egyenesen a konyhai manók főhadiszállására vezet. A sportruházatot, ami a Mágiaügyi Minisztérium jelvényét hirdeti, le sem cserélte, elégre minek, úgysem divatbemutatóra jött.
Az ajtóban megállva szét sem néz, nincs is rá ideje, az egyik ráncos kis manó már rohan is, hogy a szolgálatára legyen.
 - Wellington stake-t kérek, közepesen. A köret legyen meglepetés, csak ne valami magyar... izé.
Egy picit el is fintorodik, ahogy a manó elsiet, helyet foglal az asztal legközelebb eső helyén. Reméli gyorsabbak lesznek, mint tegnap.

Lyra Castle

Várja a vacsoráját, közben egy valaki, minden bizonnyal diák által ott hagyott újság címlapját nézi. A nyugalmát azonban pillanatokon belül a szinte fuldokló lány hangja töri meg, amire természetesen azonnal felkapja a fejét.
 - Jól érzed magad?
Szól át fennhangon a terem túloldalára. Ha baj van, természetesen közbelép, de csak azért, mert valami félrenyelt, nem fog egyből odarohanni.
Egy manó érkezik az asztalához, tojásfejét a tálat egyensúlyozva a gőzölgő fogással, egy másik az italt, harmadik az evőeszközöket hozza, hogy lepakolják elé. Ezt azért meg tudná szokni, bármennyire sem szereti ezeket a házi manókat.
 - Máskor azért ajánlanám a hivatalos vacsorát.
Szól ismét a terem másik végében kuksoló lányhoz. Az ő régi iskolájában tilos volt, hogy a hivatalos étkezéseken kívül egyenek, ez így inkább egyfajta reflex nála, mint valódi figyelmeztetés.

Lyra Castle

Finnyásnak hathat, ahogyan a tányérjára öntött párolt borsót és burgonyapürét kavargatja, pedig nem volt ez mindig így. Vidéki gyerekként mindent megevett ő, amit elé tettek, az új és felettébb irritáló szokását a pár hónappal ezelőtti mérgezéses incidens alakította ki benne. Addig idiótának nézte az idősebb, tapasztalt aurorokat, akik minden alkalommal ellenőrizték az ételt, azonban kellemetlen ispotályban töltött hét után már nem tűnik annyira ostoba ötletnek. Mindenesetre ezt a vacsorát látványra legalább is teljesen méregmentesnek ítéli. Már csak az ízével van némi problémája.
 - Aurorkiképző.
Válaszol könnyedén. Kifejezetten közlékeny hangulatban van, talán, mivel ma még nem beszélt senki mással. De hát van ez így, ha az ember egy olyan idegen országba keveredik, ahol a helyiekkel nem igazán érteti meg magát.

Lyra Castle

Nyugodtan lát neki a stake-nek tehát. Mindig olyasmit rendel, ami az otthonára emlékezteti, esze ágában sincs valami olyasmivel próbálkozni, amit nem ismer.
 - Persze, gyere.
Felel, udvariasságból (amit Isten tudja, hol vertek belé) ki is húzza a mellette lévő széket. Ő sem szeretne így kiabálni, különben se nem harap, se nem szenved kóros antiszociálisságban.
 - Némelyiket igen. A különfoglalkozásokat nem. De más miért is szenvedné végig?
Teszi föl a teljesen költői kérdést. Amikor ő diák volt, meg sem fordult volna a fejében egyszer sem, hogy olyan órán vegyen részt, amihez semmi köze. Plusz foglalkozás, plusz kötelesség, ugyan már.

Lyra Castle

Még a végén kíváncsi lesz, ki az a Seren. Hallotta ezt párszor, minden bizonnyal be is mutatták neki, de nem igazán érdekelte a dolog. Valószínűleg azért, mert SVK-t tanít - ez ugyanis olyan tantárgy, amit, érdekes, de Auror létére az iskolában teljesen feleslegesnek tart. Össze-vissza oktatnak mindent, semmi koncepció, semmi értelme. Ha párbajozást tanítanak, az legyen Párbajtan. Ha veszélyes lényekről, SVK. Egy ilyen katyvasz csak összezavarja a gyerekeket.
 - Akkor biztosan lenne valami, ami hasznodra válik - bólint, miután végighallgatta a lány beszámolóját - Szóval sírrablónak tanulsz. Oda nem árt néhány ütősebb átok és rontás.
Ez végtére is mindent elmond arról, mit gondol a történelemről és az értékekről, amiket képez. Talán múzeumban sem járt sosem. Az ereklyéknek legfeljebb akkor van hasznuk, ha varázserővel bírnak, illetve, ha el lehet adni őket. Különben nem sok.

Lyra Castle

Kissé elmosolyodik ő is. Becsülendő, hogy a lány nem kezdett el majrézni, amiért így degradálta a szent hivatását. Bár, valahogy úgy sejti, nem is tartja annyira szentnek ezt.
 - Megértem. Engem sem a szervezett vonzott, de abból nem lehet megélni, hogy konzervdobozokra lövöldözök az erdőben.
Íme, ennyi Dwayne nagy története. Nincs különösebb tragédia vagy fordulat, ami miatt bosszút esküdött volna, hogy aurornak áll. Mindössze ez az, amiben jó: élő pajzsként vagy fegyverként funkcionálni. Mivel pedig a családja sem különösen nagy múltú, neki pedig sem felesége, sem hivatalos gyermeke nincs, a szerveknek különösen jól is jött: teljes mértékben feláldozható.
 - Dwayne Warren. Auror és jelenleg tanár.
Viszonozza a kézfogást egészen derűsen.

Lyra Castle

 - Ilyenkor még úgysem tudhatod.
Vonja meg a vállát. A kelleténél kissé agresszívabban vágja fel a húst, melynek következményeként pár borsószem pattogva gurul szét az asztalon. A mozdulatain, a vonásain látszik, hogy nem olyan közegben nőtt fel, ahol bárki sokat adott volna a külsőségekre vagy a viselkedésre.
Szórakozottan nézi végig, ahogy egy manó kétségbeesetten siet, hogy eltakarítsa az imént előidézett szemetet. Milyen kis hasznos állatok.
 - Nem kockáztatok. Különben... ez olyan, mint otthon. Más pedig úgysem érdekel.
Lerí róla az amerikai öntudat. Talán túlságosan is, inkább egyfajta arrogáns mániának is lehetne nevezni, ahogy szeretett hazájához viszonyul. Ami onnan származik, szent, ami rajta kívül, legfeljebb puszta utánzat, bóvli vacak lehet. Talán ez a legfőbb oka, hogy nem tud és nem is próbál ebbe a közegbe beilleszkedni.

Ha a nő nem töltött volna el ennyi időt készülődéssel, akkor valószínűleg nem találná itt. Délelőtt egyéb, az iskolánál fontosabb elfoglaltságai voltak, csak délutánra ért vissza, hogy foglalkozzon valami olyannal, amihez minimális kedve sincs: tanterv.
Az elődje, Várnai Zétény itt hagyta neki az órái vázlatát és minden eszközt, amire szüksége lehet, neki lényegében annyi a dolga, hogy saját szájízéhez mérten alakítson rajta. Még sincs ínyére egyáltalán ez a papírmunka.
A kihúzott kanapén fekszik, körülötte szétdobált papírok és könyvek tengere, összeráncolt szemöldökkel, fekve körmöl épp, amikor kopognak. Kissé lejjebb engedi a papírt, csodálkozva fordítja tekintetét az ajtó felé. Két napja került ki az ajtóra a neve, nem hitte volna, hogy valaki már most megtalálja a problémáival. Bár tény, nem az első eset lenne - szinte meglepő, milyen népszerűségnek örvend ez az új tantárgy.
Egykedvűen kászálódik fel, a jegyzetet visszadobja a kanapéra, kissé kinyújtóztatja a tagjait, mielőtt az ajtóhoz lép. Megpróbálja majd a legrövidebbre fogni a beszélgetést, neki elvégre halaszthatatlan dolgai vannak.
Épp csak annyira nyitja az ajtót, hogy ő maga kilásson, de a jövevény lehetőleg ne szembesüljön a mögötte elterülő rendetlenséggel.
 - 'sup.

Összébb húzza a szemöldökét, pár pillanat kell, mire felismeri. Évek óta nem találkozott vele, semmilyen módon nem tartották a kapcsolatot és egyáltalán - addig is hellyel-közzel ismerték egymást. A név azonban végleg igazolja sötét sejtését, így egy apró bólintással viszonozza a köszönést.
 - Ühümm... jahm... gyere be.
Kissé elhúzza a száját, a tekintete egy ideig a nő arcát fürkészi, végül tovasiklik a sugdolózó portrékra. Hamar felméri, hogy, bár nemigen engedne be bárkit az irodájába, mégsem kellene a folyosón beszélniük.
Számított rá, hogy Zója fel fogja keresni, az elődje figyelmeztette erre. Alapvetően elkerülné, amennyire lehet, de helyzete abból a szempontból, nos, kínos, hogy ezt nem teheti meg. Az iskolapszichológus munkájára ugyanis, tantárgyából adódóan szüksége van. A látogatás tehát elkerülhetetlen.
Félreáll, hagyja, hogy a nő belépjen mellette. Utoljára szétnéz a folyosón, a portrék felé a véleményét egy nemzetközi kézjellel fejezi ki, majd becsukja az ajtót. Aztán fordul a nő felé.
 - A szakvélemények miatt, igaz?

Az ajtóban marad. Összefonja a karjait, bár a nő leül, ő nem követi a példáját. Ez a gesztus többnyire tudatosítani szokta a vendégekben, hogy a házigazda nem számít részükről hosszú látogatásra.
Majdcsak a nő is rájön, hogy bár Dwayne évekkel ezelőtt elásta a csatabárdot, lehetőleg minél kevesebb időt töltene el vele. Illetve a témával, amitől tart, hogy szóba kerülhet.
 - Valahogy úgy. Szeretném, ha beszélnél az összes diákommal. Tudni akarom, melyikükre kell jobban odafigyelni. Engem nem érdekel, hogy milyen sérüléseik voltak, vagy ilyenen... csak annyi, hogy megbízhatóak-e. Hogy elvesztik-e a fejüket. Megoldható?
Eddig az ajtónak támaszkodott, most ellöki magát onnan, hogy az asztalához sétáljon. A fiókból egy halom papírt keres elő, az asztal lapjára pakolja. Egy bizonyos nyomtatványt keres, bár ebben a rendetlenségben egyáltalán nem biztos, hogy megtalálja.
 - Megvannak a szempontok. Csak ki kell tölteni... íme.
A halomból végül kihúz egy sűrűn nyomtatott, apró betűs lapot, az alján a Mágiaügyi Minisztérium jól látható, jellegzetes címerével. Felületesen átfutja, majd az asztalt megkerülve átnyújtja a nőnek.
 - Nem én találtam ki. Felsőbb utasítás.

- A többi a te dolgod, ha teszt is kell, mindegy. Nekem csak egy papír kell róla, hogy alkalmasak a kiképzésre.
Hogy őszinte legyen, szerinte ezt ő is meg tudná mondani. Akinek elég jártassága van a szakmában, el tudja dönteni, ki az, aki idegbeteg őrült lenne az első éles bevetés során, vagy olyasmire használná a magas szintű átkokat, amire egyáltalán nem kellene. Minisztériumi utasítás azonban, hogy erre pszichológusi véleményre van szükség. Különben nemigen keresné fel önszántából a nőt.
 - A lista még nincs meg. Ha kész lesz, egy bagollyal elküldöm.
Az emlegetésére Roger, az eddig szundikáló bagoly érdekes, károgásszerű hangot ad, a tollait felborzolva ellenszenvesen pillant először a gazdájára, majd a nőre. A Föld nem hordott még hátán nála elmebetegebb és makacsabb madarat.
Mindenesetre ha nem lenne világos, a bagolyküldés maga is finom és egészen egyenes jelzés arra, hogy ha nem muszáj, kerülné a személyes találkozást. Végtére is meg van az oka, miért.
És bumm. Szóba is hozza...
Először nem mond semmit. Megígérte magának, hogy megőrzi a nyugalmát, ha erről lesz szó. Hiszen megannyi év eltelt.
 - Akkor keress neki egy apát. Nekem nincs és sosem volt gyerekem. A te bajod.

Mozdulatlanul állja a nő szavait, az arcára azonban egyre mélyebb és sötétebb ellenszenv vetül.
Ő nem akart erről hallani, megmondta. Évek óta szinte nem is gondolt erre, amit magában nemes egyszerűséggel "incidensnek" nevez. Erre ideállít Zója azzal, hogy játssza az apát? Nem megy ez annyira könnyen.
 - A te gyereked, a te bajod. Nem érdekel.
Hátrébb lép egyet, ahogy a nő feláll. Minimálisan nem akar a közelében lenni.
Bár tényleg, őszintén túl van akkori sértettségén. Hiszen évekkel ezelőtt történt, amikor Zója közölte vele, hogy nem számít a segítségére, mint apa - sőt, nem szeretné, hogy egyáltalán az újszülötthöz bármilyen apró köze is legyen. Akkor még fiatal volt, a kiképzés közepén, valójában valahol felszabadultnak érezte magát, hogy egy korábbi kis hiba miatt nem kell az elkövetkezendő éveit pelenkázással töltenie. A véleménye pedig az évek során egyáltalán nem változott.
Mi több, lényegében sosem gondolt a Magyarországon élő lányára, akit mindössze egyszer látott.
 - Gondolhattál volna erre korábban is. Oldd meg, ahogy szeretnéd, de én nem fogom egy gyereknek elmagyarázni, miért nem voltam ott vele.

Ophelia LaFonde

 - Oh, you little...
Szisszenve rántja el a kezét a bagoly csőréből. Nem kellene ezzel próbálkoznia, a leghasznosabb az lenne, ha teáskannává változtatná ezt az ostoba, antiszociális madarat ahelyett, hogy leveleket küldözgessen vele. Kivételesen azonban félig sikerrel járt: a tekercs ugyanis már ügyetlenül bár, de a bagoly lábára került.
 - Na takarodj innen.
Nyitja ki az ablakot ép kezével, majd mielőtt a madár ellenkezhetne, egy kevésbé elegáns mozdulattal ki is billenti a szabadba, hogy kénytelen legyen útra kelni. Ismét lepillant vérző ujjára, morgolódva ballag az asztalhoz a pálcájáért, hogy egyszerű kötést bűvöljön rá.
Ekkor hallja a kopogást.
Mivel az ajtót bűbájok védik, amik csak neki engedelmeskedhetnek, ahelyett, hogy kiszólhatna, kénytelen odasétálni, hogy ő maga nyissa ki. Út közben a faliórára sandít, hogy sejtése helyes-e vajon. És lám, tény.
 - Ophelia. Gyere be.

Ophelia LaFonde

Félreáll az ajtóból, hogy beengedje, majd be is csukja mögötte. Ez a fajta udvariasság nehezen rakódott rá az idők során, hiszen nem olyan közegből jött, ahol bármennyire is fontos lenne az ilyen.
 - Nem az én ötletem volt. Ülj le.
Szögezi le azonnal, hogy tény, ő írta neki a levelet, hogy jöjjön, mégsem egészen önszántából tette. Arra, hogy fánk, nem is reagál, nem fogja fel igazán, miről van szó. Az persze rémlik, hogy találkozott már a lánnyal, az is, hol, de hogy fánkszállításra kötelezte, már nem maradt meg benne.
 - Az igazgató megkeresett valamelyik nap veled kapcsolatban. Tudok róla, mi történt. Ő kért meg rá, hogy figyeljek rád.
Közli minden különösebb bevezetés nélkül. Nem akarta kerülgetni a témát, ő különben is elfoglalt ember, a gyerekfelvigyázás lehetőségétől pedig eleve borsózik a háta. Mindenesetre, ez is a munkájához tartozik. Minden bizonnyal.

Ophelia LaFonde

 - Ül.
Csak aprót int a pálcájával, a lány térdei összecsuklanak, ő maga pedig puhán lehuppan a kanapéra. Ha mond valamit, az úgy is lesz. A felsőbbrendű viselkedés pedig egyenesen elfogadhatatlan; elvégre, ezekkel a diákokkal is pont úgy kell bánni, mint a kutyáival otthon. A legelején kell kifejezni, ki a főnök a háznál.
 - Nekem sincs szükségem egy tízévesre, elhiheted.
Alapvetően nem ilyen undok ő. Nem, Dwayne valahol mélyen egy együtt érző és elbűvölő ember, mint bárki más. Bár jelenleg nem húzza fel magát ezen a hangnemen, inkább elképesztően komikusnak találja, ahogy ez a pöttöm lányka pattog itt neki.
Mintha bármit is jelentene a véleménye.
De hát, ilyen ez a serdülőkor. Majd kinövi.
 - Akkor abból a korból is kinőhetnél, hogy feleselsz. Hol nőttél fel, ólban?
Kérdez vissza szemrebbenés nélkül, most már némileg meghökkenve a lány viselkedésén.
 - Mindegy - lendül tovább ezen a kis nézeteltérésen - Az igazgatód bízott meg rá.  Nem én. A kérdés az, hogy együttműködsz vagy duzzogsz és pontot vonok le a házadtól minden alkalommal.

Alexandra Flaviu

Turnman Katalin

Turnman Katalin

Alexandra Flaviu

Turnman Katalin

Turnman Katalin

 - Az átokkal oda minden élvezet, ami a vadászatot érdekessé teszi.
Válaszol az asztalon fekvő elvarázsolt tükörben fürkészve a folyosó mágikus képét. Unalmasabb pillanataiban szórakoztatja, ahogy az elhaladók megtorpannak, ahogy a hátborzongató érzés végigfut rajtuk, tudván, hogy valaki figyeli őket. Sajnos, ilyenkor senki sem sétál errefelé.
Mindeközben megállapítja, hogy a lányt bizony nem rázza le ilyen hamar. Töprengve figyeli a vonásait, végül lemondóan megrántja a vállát. Kihúzza a jobb kezére eső fiókot és egy mappát vesz elő belőle.
 - Ez a hivatalos tájékoztató. Benne van minden, tantárgyak, gyakorlati helyek, elhelyezkedési lehetőség. Az alkalmassági vizsgára én tartom a felkészítést, a vizsga a fővárosban van, egy hét. Mindent megtalálsz benne, ami a Minisztérium szerint fontos lehet.
Kissé megemelkedve átnyújtja neki a papírokat. A köz számára viszonylag kevés irodalom elérhető az aurorképzésről, mintha csak a dolog misztikumát próbálnák erősíteni ezzel. Az igazság azonban az, hogy ha közkézen forogna minden, amit a képzésről tudni kell, senki sem lenne már a szakmában.
 - De gondolom téged nem a reklám érdekel - folytatja miután időt hagyott rá, hogy a lány felületesen átolvassa a paksamétát - Ha szeretnéd elmesélem neked, hogy néz ki ez a valóságban.
 

Turnman Katalin

 - Rendben van.
Von vállat ismét. Egyáltalán nem a szavak embere, belőle elég nehéz hosszasabb monológot kihúzni, legyen szó bármiről. Jelenleg azonban a lány valószínűleg nem távozik néhány kurta, odadobott válasszal.
A kezével babrál az asztalon, amíg végiggondolja, mi az, amit ő ennyi idős fejjel jobb lett volna, ha megtud. A tekintete végül hosszú hallgatás után állapodik meg a lány arcán.
 - Van egy lányom - kezdi végül lassan, bár nem biztos, hogy Katalin erre a megállapításra számított - Nem éltem együtt az anyjával, de szerettem volna részt venni a gyerekem életében. Amikor megszületett, Oroszországban voltam. Koboldfelkelés, vérben úszott a fenyőerdő... a bátyám postázta a hírt. Aznap elvesztettem négy ujjam, a legjobb barátom pedig a fejét.
Nehéz összeszedni a gondolatokat, hiszen mind olyan régen volt rá, ő pedig a lehető legmélyebbre temette az emlékeket. Megtanítják nekik, szinte kiképzik őket arra, hogyan ne gondoljanak arra, ami a múltban fáj. Ez azonban nem jelenti, hogy túlteszik maguk rajta, mindössze sötét árnyakkal az elméjükben élnek tovább.
 - Egy aurornak jobb, ha nincs családja. Én is tudtam, hogy nem fogok sokáig élni, most is tudom. Tíz éves volt a lányom, amikor először találkoztunk. Nem akartam, hogy megismerjen én pedig meghaljak.
A hangja mellőz minden szentimentális élt, tényszerűen közli a dolgokat. Elvégre, ez a teljes igazság.
 - Egy nőnek ez nehezebb. Bekerülhetsz olyan helyzetbe... betehetnek olyan osztagba, mint engem.  Akkor sosem lehet gyereked, nem vállalhatsz családot. Nem lenne fair velük szemben.

Turnman Katalin

Elérte amit szeretett volna: a lány el fog gondolkodni a dolgon. Tudja, hiszen látja a szemében, hogy sikerült elültetnie azt a bizonyos bogarat a fülében. Márpedig, amit elmondott neki töredéke sem annak, amin keresztül kell majd mennie, ha erre a pályára lép: barátok, családtagok, akik nyomtalanul eltűnnek az életéből, mert nincs ideje rájuk, éjszakázás, két-, három-, ezerlaki élet.
Láthatóan azonban ennyi is elég ahhoz, hogy tűnődjön az elhangzottakon. Elvégre nem kicsi a döntés, amit meg kell hoznia.
 - Aztán ha döntöttél - szól még utána, mielőtt a lány elhagyná a szobát - és mégis tetszik a dolog... csak szólj.
Bár ő nem óvóbácsi és nem is mentor, de valahol szimpatikus neki a lány meglepően felnőttes hozzáállása. A legtöbben erejüket és képzelt tudásukat fitogtatva jönnek hozzá, aztán potyognak mint a legyek. Saját véleménye szerint észérvek hatására feladni valamit még mindig sokkal jobb, mint fél úton, megtépázva és meggyötörve abbahagyni.
Köszönésképp csak bólint, ahogy a lány távozik, majd ismét felkel, hogy folytassa a láda tartalmának tisztogatását. A napi jó cselekedet is megvolt.

Alexandra Flaviu

A teljes történetet egyáltalán nem szeretné hallani. Persze, mint minden emberben, benne is él megfelelő kíváncsiság, azonban a nevelése sem engedi, hogy más családok ügyeibe ártsa meg magát. Különösképp, hogy a történet cseppet sem árnyalt az erőszak tényén. Mindenesetre figyelmesen hallgat.
 - Nem egy hölgy dolga a büntetés.
Felel végül félvállról. A kőfal mellett terpeszkedő, jókora üveges szekrényhez lépdel, melyt kinyitva láthatóvá válik a benne eluralkodó káosz. Gyűrött könyvek, pergamenek, különböző szíjak és elsőre felismerhetetlen tárgyak hevernek kaotikus halmazban, mindössze a szerencse tartja őket egyben, hogy ne hulljanak a földre. Egy pár pillanatig töpreng, majd keresgélni kezd.
 - Hivatalból feljelentést kellene tennem. Holnap reggel már a fogdában ébredne, pár évig pedig még biztosan nem mehetne haza.
Sorra húzogatja ki a kopottan nyikorgó fiókokat, mire megtalálja azt, amit keresett. Egy kisebb, sötétzöld, kissé poros tégellyel tér vissza a nőhöz, ami ragacsos, sárgásfehér anyagot tartalmaz. Ezt helyezi a tenyerébe.
 - De nem fogom megtenni. Most. Ezzel kend be a sebeket. Jobb lesz, mint valaha.

Ombozi Noel

Hetek óta először végre kialudhatta magát, ennek örömére pedig úgy érezte, megérdemli azt a csöppnyi luxust, hogy ne kelljen senkivel sem találkoznia. Azok a semmirekellő mestertanoncok is biztosan örülnek a szabad időnek.
Még pár jó cselekedet és Dwayne Warren maga lesz a Mikulás.
Szórakozottan lapozgat az ölébe dobált papírhalmaz között. A kanapén rendezte be a főhadiszállását mára. A tanítványai teljesítményét kell értékelnie ma, ami egy részt feltűnően unalmas és száraz munka, más részről pedig teljesen szubjektív. Mégis ki a francot érdekel ez az egész? Részéről mindet átengedné, a saját bőrükön úgyis megtapasztalják, hogy alkalmasak-e a munkára vagy nem. Bár, elvitathatatlan, így némileg több vér tapadna a kezéhez később.
Hallja a kopogást, összevont szemöldökkel és kissé csalódottan pillant az ajtó felé. Ki a fene. Még egy utolsót kortyol az italából, mielőtt nyűgösen feltápászkodna. A papírok az öléből a földre csúsznak, de ez nem igazán számít, van ott elég. A bőr kanapé karfájáról felveszi a pálcáját, hogy intéssel feloldja az ajtót óvó, mágikus zárat.
 - Nyitva van.
Szól ki egy sóhajtással kísérve. Elmacskásodott lábai miatt kissé lomha léptekkel ballag az asztalához, hogy ledobja magát a székébe. Tessék, Warren bácsi máris rendel. Nagyobb forgalom van ebben az irodában mostanság, mint egy pályaudvaron.  

Ombozi Noel

Mintha érdekelné legalább egy cseppet, az asztalán lévő káoszt rendezgeti, így egy ideig fel sem néz az érkezőre. A neveléséből kimaradt, hogy hellyel- itallal kell kínálni a vendégeket, már amennyire egy tanárt felkereső diák vendégnek tekinthető. A kérdésre azért biccent egyet, hát üljön le, ha az apró lelke minden vágya, bár Dwayne tervei szerint úgysem sokáig kell ebben a szobában időznie majd.
 - Mit akarsz?
Tekint föl rá végül, miután a lapokból csinos kupacot képezett a bal keze mellett. Végigméri a srácot, a szemöldöke kissé megemelkedik: Persze, eminens tanuló, lárifári, ez teljesen hidegen hagyja, mint sok minden más. Egy dolog van, ami világosan a szemébe ötlik, ezzel együtt pedig, ha a srácnak nincsenek megfelelő érvei a maradásra, a beszélgetést befejezettnek is tekintheti.
 - Eltévesztetted az ajtót. Óvodától fölfelé tanítok csak.
Ha pedig nem tanítja, nem az ő felelőssége, nem kell az ügyes-bajos dolgaival pepecselni, mi több, egyáltalán meghallgatnia sem. Saját felfogása szerint legalább is.

Ombozi Noel

Hallgatja az elhadart kérdéseket, tekintete közben a srác jelvényére vándorol. Arcára apró félmosoly kúszik, hát persze, sejthette volna. Az amerikai rendszer számára meglehetősen idegen ez a házakba rendezés, azonban, mióta itt tengeti a napjait megértette már, hogy megvan a maga alapja. Általánosítania sosem esett különösebben nehezére, így viszonylag könnyedén sorolja a pincevirágot a "minden lében kanál bajkeverők" kasztjába.
Márpedig ez az egyetlen kaszt, amivel véleménye szerint kicsit is érdemes foglalkozni. Ha másért nem, hát a tényből kifolyólag, hogy ő is közéjük tartozott annak idején.
 - Nincs tökéletes bűntény. Legfeljebb ügyetlen nyomozó.
Hűti le a fiú lelkesedését, mielőtt túlságosan belelovalná, abba, amit tervez, bármi is legyen az. Ezek különben is mindig készülnek valamire, csak ezen kattog az agyuk, tudja ő ezt nagyon jól. Mégsem érdekli egyáltalán a dolog: többet úgysem néz ki belőle, mint hogy egy tanár védtelen szobájából csenjen el ezt-azt, ha pedig egy elsős oda be tud jutni... az már a felnőttek felelőssége.
 - A gazdagok varázslattal védik a holmijukat. Vagy másokkal védetik. Ki lehet játszani, persze... de ez sokkal magasabb tananyag. Ha pedig a pálca nyomot hagy maga után, úgyis felesleges.
A plafonra emeli a tekintetét, úgy beszél, mintha saját magának mondaná. Komolyan elgondolkodik a kérdésen, hogy ha neki kellene kirámolnia egy jobban őrzött helyet, hogyan tenné. Lenne néhány igencsak briliáns ötlete.
 - Végül mindenkit elkapnak, csak idő kérdése. De ha arra vagy kíváncsi... a legjobban úgy rejtőzhetsz el, ha... well, ha szem előtt maradsz.  

Ombozi Noel

Ez már rögtön jobban tetszik neki. A fiú a választ hallva végre levedli feszengő álcáját, jóval életszerűbbé téve ezt az egész kérdezősködést.
 - Persze. Kellő ész, kellő ügyesség és kellő tapasztalat. A piti rossz fiúkkal előbb-utóbb mindig találkozok az őrsön. Mindannyian elhiszik, hogy meg lehet lépni a nagy balhét és, hogy megtanulnak két átkot és bármit ki lehet rámolni vele. A dolog nem ilyen egyszerű. A jó bűnözőnek többet kell tanulnia, mint a jó aurornak.
Hogy miért mondja el mindezt neki? Tudja, hogy úgysincs esélye semmilyen nagyobb kaliberű bűntettet elkövetnie legalább is addig, amíg a pubertáson túl nem esett. Minden kis zöld érdeklődik nagy dolgok iránt, mindegyik sárkányidomárnak képzeli magát addig, amíg jól meg nem égeti a kezét. Ami egyáltalán nem baj, sőt! Ahogy mondani szokás, saját hibáiból tanul az ember.
Pár pillanatig méregeti a fiút, végül azonban komoran megrázza a fejét.
 - Szó sem lehet róla. Fiatal vagy. Majd ha elsajátítottad az alapokat, találkozunk a képzésemen, akkor tudok trükköket mutatni. Addig jobb, ha elfelejted ezt az... egészet. Akkor én is elfelejtem, hogy itt jártál.
Reméli, ez utóbbit kellőképp sikerült nyomatékosítania számára. Dicséretes, hogy tudja, kihez kell fordulnia, ámbár balgaság, hogy végül meg is tette. Kit fog ugyanis keresni Warren bácsi, ha a környéken megtörténne a nagy balhé? Valahogy úgy. Reméli, hogy ezzel a rellonos is tisztában van már.
 - Ha nem tudod lekötni az energiádat, néha szoktam átkokból korrepetánli felsőbb éveseket. Ennyit tudok tenni.