Ophelia LaFonde

előzmények: Sikátor

A kastély foylosóin sietve lazít a szorításon, amivel a lány karját tartva ráncigálja őt előre. A portrék összesúgnak mögöttük, némelyikük meglátogatja szomszédja keretét, hogy jobban láthassa, mi történik. Viszik a Prefektust, ebből első osztályú pletyka lesz, méghozzá a rellonost, ejha, min kaphatták rajta őt?
Nem szólal meg, nem is néz a lányra egyáltalán, amíg az ajtajához érnek. Bűbájjal feloldja a zárat, taszít még egy utolsót Ophelián, hogy beküldje a szobába. Az ajtó zajos csattanással zárul mögöttük és hallatszik, amint ismét kattan a mágikus zár.
Ahogy elengedi a lányt, a béklyó is semmivé válik, szabaddá téve midkét, minden bizonnyal jócskán elzsibbadt kezét.
 - Ülj le.
Parancsolja tőle is idegen keménységgel a hangjában, egy újabb taszítással pedig irányba is állítja, ha esetleg nem ismerné föl, mi az a szék. A durvaság nőkkel szemben tőle teljesen idegen, szégyellnie kellene magát, ha nem ez lenne a helyzet, nos, ami. A lányka pálcáját forgatja és vizsgálgatja a kezében, miközben az asztala túloldalára sétál, majd le is dobja a papírokkal teli, szemetes felületre.
 - Teljesen nem vagy normális? Mit gondoltál, hogy nekiállsz kakaskodni? Komolyan szeretnéd, ha kicsinálnának vagy bezárnának? Hát semmit sem tanítanak nektek itt?!

Ophelia LaFonde

 - Fogd már be a szád!
Ordít rá elvesztve minden maradék türelmét. A bagoly, aki eddig békésen szendergett az ablak melletti ülőrúdon, riadt rikácsolással a szárnyát kezdi csapkodni. Kedve lenne fejbe koppintani ezt az értetlen kicsi lányt, aki azt hiszi, övé a világ.
Mégsem tesz semmi ilyesmit, nem is tehet. Mindenesetre a lány pálcájával a kezében támaszkodik az asztalára, hogy alkalomadtán elnémítsa Opheliát, ha még ennél is idegesítőbb lenne. Sosem tanult pedagógusnak, így sejtelme sincs, milyen fegyelmező eszközök vannak a kezében. Azt pedig, hogy milyen hangnemben beszélhet a diákokkal, szintén nem tudhatja.
 - Ennyire idiótának nézel? És erre mégis, mégis itt vitatkozol egy aurorral! Én pedig majd védjem meg a s***ed, hogy ha azok kinn szét akarnak kapni, mi?! Barom, barom idiótákkal vagyok körülvéve.
Egyszerre zúdít rá mindent, összefüggéstelenül, nem igazán hagyja szóhoz jutni közben. Igazán közel jár ahhoz, hogy zipzárat bűvöjön a szájára.
 - Szerinted nem tudom, mekkora sz*rban vagy? - kicsit halkít a hangján, mindössze annyit, hogy legalább az a bolond madár nyugton maradjon végre - Nem én vagyok az, akinek vissza kellene feleselned, szóval kuss és ülj le.

Ophelia LaFonde

Valakire rá kellett borítani minden mai feszültségét, bár tudja ő is, ha nem kiabálna vele, talán többre menne. Így mégis annyira egyszerű és kézenfekvő. Ahol ő felnőtt, nem voltak hívei a higgadt tárgyalásnak: ha egy gyerek rendetlen volt, az atyai pofon oldotta meg a helyzetet. Lám, ő mégis felnőtt és hozzávetőleg normális emberré is vált.
Látja, hogy így nem megy semmire. Túlságosan kemény buksival van dolga, nehéz meglékelni, mint egy éretlen kókuszdiót.
 - Annyira a te dolgod, amennyire az enyém. A munkámat végzem, maradhatnál te is a saját helyeden. Te csak egy kislány vagy. Ne hidd, hogy ezt segítség nélkül túlélheted.
Tudja? Sejti. Eleget hallott ahhoz, hogy körvonalasan tudhassa, mibe is keveredett a kis pincelakó. A kastélynak mindenhol vannak szemei és fülei, Bogolyfalva pedig az elhintett pletykák folyama. Ő nem azért van itt, hogy szemellenzővel járjon. Ha elfajulnak a dolgok, mindenképp be kell avatkoznia.
 - Könnyelmű vagy. Egy céltábla. Nagyobb betűkkel nem is viríthatna rajtad, hogy kikkel cimborálsz. Pattogsz, mint egy hülye gyerek, szerinted mégis hová fog ez vezetni? Ülj le végre és meséld el szépen, hogy szerinted milyen életkilátásaid vannak.
Hangja jóval higgadtabb, bár továbbra is sürgető. Ő maga helyet foglal, a lány pálcájával ütemesen kopogtatva az asztalt. Nyugalom. Innen úgysem jut ki, amíg ő úgy nem dönt.

Ophelia LaFonde

A zsebébe nyúl, egy doboz cigarettát vesz elő, majd higgadtan rágyújt. Hagyja, hogy a lány kedvére kidühönghesse magát, addig a plafon felé kavargó füstöt szemléli. Végül leteszi Ophelia pálcáját maga elé.
 - Ha a keresztapád fülébe jut, hogy ilyen felelőtlen vagy, akkor sem élsz tovább. Kár lenne érted, mert különben nem vagy annyira hülye - kifújja a füstöt, tessék, vele lehet emberi hangnemben is beszélni, amíg nem piszkálgatják az önbecsülését feleslegesen - Szerinted mondjuk... a Sötét Nagyúr tanárokat fenyegetett pályafutásának kezdetén? Szerinted éjszaka sikátorokban mászkált és lopott áruval seftelt?
Morbid példa, de valószínűleg más nem hat erre a lánykára, hogy végre észhez térhessen.
 - Ha magadra hívod a figyelmet, veszélyt jelentesz rájuk és kicsinálnak, szívfájdalom nélkül. És nem én vagyok az egyetlen, aki felfigyelt. Tudatlan vagy még, fecsegsz össze-vissza, szerinted szükségük lesz így rád?
Határozottan van benne logika, amit mond. Ezt Ophelia sem tagadhatja, vagyis, tagadhatja épp, de fölösleges. A dobozt piszkálgatja az asztalon, a lányra sandítva felé tolja, hátha ő is kér egyet. Ezek után ez a legkevesebb szabályszegés, amit egy tanár jelenlétében megtehet.
 - Amíg velük cimborálsz, élsz. De ha meghalnának, élhetnél még tovább. Szabadon.

Ophelia LaFonde

Tekintete ismét az ég felé fordul, elhúzza a száját. Talán a Mindenhatóhoz imádkozik türelemért, aminek jócskán fogytán van. Nem kellett volna belekeverednie ebbe, de parancsba kapta, hogy rázza meg ezt a kicsi lányt, mármint, ami a viselkedését illeti. Ha magánakcióra vetemedne, az egyáltalán nem így nézne ki.
 - Nem fogok történelemórát tartani neked most.
Feleli hűvösen. A szálat elnyomja az asztal lapján.
 - Nekem csak annyi a dolgom, hogy élj - folytatja higgadtan, átváltva szájbarágó hangnemre, hiszen minden jel arra mutat, lassú észjárású delikvenssel áldotta meg az Ég - neked annyi, hogy éld a pici életed, de végre anélkül, hogy a homlokodra lenne tetoválva, amit csinálsz. Nekem teljesen mindegy, hová lógsz ki éjszaka, az már nem az én bajom, de ha idecsődíted az MMM marháit, az már az enyém lesz.
Hogy mit akar ez jelenteni? Kis gondolkodással Ophelia is rájöhet, hogy nem Dwayne egy személyes keresztes háborúja ez. Ő parancsokat kap, jelen helyzetben, hogy fedezze ezt a kis rosszaságot, az ügy többi részének kezelése már nem az ő hatáskörébe tartozik. Ahogy nem is az itteni aurorparancsnokság ellustult állományára - na nem is kellene több, mint hogy szagot fogjanak és pattogni kezdjenek ők is.
 - Valamiért páran még mindig elhiszik, hogy nem önszántadból teszed ezeket a dolgokat - folytatja némi töprengés után. Ezt már nem szabadna elmondania neki pedig - Szóval tény is úgy, mintha nem lennél marha büszke erre. Persze ha így van, akkor még most szólj és megkönnyíthetjük egymás dolgát. Nos?

Ophelia LaFonde

Behunyja a szemét, hosszan sóhajt, fáradtan megdörzsöli a halántékát.
 - Elég nekem, hogy egy lányom van, nem kell kettő...
Nem fog elmagyarázni neki semmit. Látja, hogy ismét ugyanazokat a köröket futják, hiába próbálkozik erőszakos vagy apáskodó hangnemmel. Ilyenkor sajnálja, hogy nem ő nevelte fel a gyermekét, talán jobban szót értene ezekkel a hormontúltengéses kamaszokkal.
Csodálkozva nyitja ki a szemét, amikor a lányka ökle az asztalon koppan. Hohó, we are dealing with a badass over there. Ophelia pálcáját mindenesetre jobb tenyerével távolabb csúsztatja tőle, ha véletlenül átkozódni támadna kedve.
 - Nem én hagytam és nem is az én dolgom.
Ráhagyja, nem kell és nem is szabad mindent kiadnia ennek a potenciális elmeháborodottnak. Reméli, elég neki ez a válasz, ha nem, szívesen megtoldja néhány célravezető atyai pofonnal, lassan úgyis kiérdemli már. Nőket nem bánthat, erre emlékeztetnie kell magát, de Ophelia egyre inkább hasonlít dühös kis hólyagra a szemében, mint lányra.
 - Látom, ezzel most nem megyünk semmire - megvonja a vállát, a lány és saját pálcájával a kezében föláll. A fal mellett termetes, masszív láda áll, bűbájjal kinyitja, majd Ophelia pálcáját hanyagul beledobja a megannyi kacat tetejére. Lazán int egyet ismét, mire a súlyos lakatok ropogva-csattogva bezárulnak.
 - Pimasz viselkedésért büntetést kapsz. Holnap visszajössz ide, majd holnapután és utána... visszakapod a pálcádat, ha normális leszel.
Karba font kézzel áll vele szemben, részéről elfogyott minden türelme, de más eszköz épp most nincs a kezében.
 - Na takarodj aludni.

Ophelia LaFonde

Mindentől eltekintve ő nyugodtan aludt. A tegnapi semmivel sem volt több egy normális munkanapnál, mindössze azzal a különbséggel, hogy futni kellett hagynia a kis gonosztevőt.
Persze, apró ferdítések akadtak az előző napi eseményekben. Kezdve azzal, hogy lényegében sejtelme sincs pontosan mibe keveredett a lány, annyi információja van csak, ami keveset vele is megosztottak. Most már persze tisztában van pár dologgal, hogy a jelszínt megkaparászva igazán érdekes részletek lehetnek itt.
 - Nyitva.
Szól ki az ajtón fel sem pillantva. A kanapén fekszik, délelőtti tétlenkedés gyanánt a darts nyilakat élesítgeti, melyekkel unalmas szabadidejét szokta elviselhetőbbé tenni. A nyíló ajtóra fölnéz , hát nocsak, mégis eljött a lány, pedig tegnap este elég sértődötten távozott.
Tekintete elidőzik a nyílvesszőn, majd egy vállvonással visszatér a nyilakhoz.
 - Van belőlük vagy ezer. Megtarthatod szuvenírnek, ha szeretnéd.

Ophelia LaFonde

 - Sosem tudhatod, mikor kell egy nyílvessző...
Dünnyögi maga elé unottan, miközben az apró tű élét többször végighúzza a fenőkésen. Hagyja, hadd érezze otthon magát a lány, akkor valószínűleg a későbbikben is higgadtabb lesz.
 - Jack? Ő egy tuskó. - néz a bagoly felé, aki, mintha értené a rágalmazást, felborzolja szürkésbarna tollait - Rég megsütöttem volna, de egy nyársra sem elég a nyavalyás.
Felül, az öléből összeszedi a nyilakat és ledobálj a kanapé mellé a padlóra. Egyáltalán nem rendszerető, a padló egyfajta nagy, alacsony polcként funkcionál, amin kisebb-nagyobb halmokban szinte megtalálható.
És végül. Ophelia megszólal, kimondja azt, amiért ilyen hosszú utat megtett a pincéből fölfelé. Dicséretes, hogy a tárgyra tér ahelyett, hogy kerülgetné a kérdést, mondjuk, nem is számított másra. Dwayne néhány fölösleges másodpercig mérlegeli az arcát, mielőtt bólintana.
  - Elmondhatok annyit, amennyit tudok, ha - bizony, ha, hiszen semmit sem adnak ingyen ugyebár - hajlandó vagy együttműködni és megbízni bennem. Engem nem érdekel, mit gondolsz rólam emberileg - leveszi a tekintetét a lányról, kényelmesen hátradől - de kötekedéssel nem megyünk semmire.

Ophelia LaFonde

Homlokát ráncolva hallgatja a szavait. Tényleg jóval békésebb így a lány, talán tegnap sem kellett volna a végtagjai épségét kockáztatva felvonszolnia magával a kastélyba. De akkor arra volt szükség.
 - Nem arra kérlek, hogy hívj randira, hanem hogy ne köpj szembe. - felel könnyedén, hangja inkább szórakozott, mint sem sértő -  Ez megoldható?
Előbb-utóbb úgyis bíznia kell benne, de a saját önbecsülése sem szenved különösebb hiányt, ha a háta mögött, elalvás előtt akár a halálát kívánja a lány. Valószínűleg nem ő lenne az egyetlen.
 - Kérsz valamit? Inni?
Megpróbál barátságosabb lenni, így még efféle gáláns felajánlásokat is megengedhet magának. Dwayne valójában nem rossz ember, mi több, nem is kifejezetten magának való. Egyszerűn csak... van pár rossz napja, rossz hangulattal. Több, mint másoknak.

Ophelia LaFonde

 - Egy kávé lesz.
Ismétli meg fennhangon, mintha bolond módon magának beszélne. Nem mozdul, ettől függetlenítve nem ment még el az esze: hamarosan halk pukkanás hallatszik, parányi füstgomolyag kíséretével pedig a konyha egyik manója jelenik meg a szobában, fején egyensúlyozva a kért, forró italt.Ha pedig a lány elveszi és ízesíti kedvére, egy meghajlással köddé is válik.
Dwayne higgadtan várja meg ezt, csak aztán válaszol.
 - Nyugalom, neked nem kell bántanod semmit. Ha jól alakul, nekem sem.
Ideje lenne tisztázni ezeket a zavaros részleteket, így jobban feltornázza magát ültében, jelezve, komolyan beszél.
 - A Mágus-terrorelhárításnál dolgozom. Föntről kaptam az infót, hogy belekeveredtél valami... igazán rosszba. Annyit árultak el nekem, amit tudnom kell és elég ahhoz, hogy rajtad tartsam a szemem. Figyellek már egy ideje - vallja be vállrándítással, de ez nem lehet valami meglepő - és közbe kell lépnem, ha életveszélyben vagy. Vagy ha olyasmit teszel, ami... túlmegy bizonyos határokon. Én nem a nyomozáson dolgozom és nem én leszek az, aki elvégzi a piszkos munkát. Nem tudom, mennyire érthető ez az egész...
Kérdőn néz rá, töprengve figyeli egy ideig, majd más, egészen furcsa, sürgető hangnemben folytatja:
 - Valójában spiclit akarnak csinálni belőled. Hiszen téged könnyebb figyelni, gyerek vagy még és annyira naiv. Nem szabadna elmondanom neked ezeket a dolgokat, tudod...
Talán összefüggéstelen, amit mond, de mentségére legyen szólva, sosem gyakorolta el magában. Hogyan kell egy kislánynak fájdalommentesen tálalni a tényt, hogy a szövetségi aurorparancsnokság kísérleti egérkének használja, vagy olyasfajta csalinak, ami végül elvezeti a nagyobb halakhoz őket? Ha pedig megvannak, nos, bűntársként pedig a sorsa elég egyértelmű...
 - Ok nélkül sosem öltem még - felel végül a kérdésére egészen hűvösen.

Ophelia LaFonde

 - A lényeg - szögezi le nyomatékosan -, hogy marha nagy sz*rban vagy, Csillagom. De én nem tudok mindenről, csak egy katona vagyok a sok közül.
Előre hajol, hogy halkíthasson a hangját,bár ez a terem tökéletesen levédett bűbájokkal, mégsem szeretne kiabálni. Nem szeretne túlságosan, véresen komolynak tűnni, nehogy megriassza szegény lányt, de érzékeltetnie kell vele, hogy nem játékról beszélnek.
 - Én segíteni akarok neked, ezt meg kell értened. Még nem vagy annyira mélyen ezekben a dolgokban, tisztára tudunk mosni. Ha segítesz kézre keríteni néhány nagyobb vadat, és ha figyelembe vesszük, hogy kiskorú vagy, a bíróság megbocsátó lesz.
Tényleg nem tudja, hogyan kellene vázolnia a helyzetet. A tenyereit összetéve néz farkasszemet a lánnyal, szusszan egyet.
 - Ez szerintem idióta terv különben, de...
Idegesen felkel, látszik rajta a nyugtalanság, ami a beszélgetés elejétől erősödött benne. Odasétál a nagy, kopott szekrényhez, háttal állva csak hallatszik, hogy valamiféle üvegekkel csörömpöl.
 - ... nem értem, hogy gondolák, hogy felhasználnak egy kiskorút - dohog magában tehetetlenül - de ez van, most ezt kell tenni. Játszanod kell a játékukat még egy ideig, amíg megtudjuk, pontosan kik ők és hol vannak. A dolog veszélyes és több sebből vérzik, tudom, ezért is hoztalak ide. Okosnak kell lenned. Ha már az elején hülye voltál és belementél.
Egy üvegféle koppanva visszakerül a helyére, visszacsukja a szekrényajtót, aztán tér vissza, hogy leüljön a kanapéra ismét.
 - Ok? Ahhoz, hogy megölj valakit? - a kérdésére kutatón fürkészni kezdi a lány arcát, végül mégis úgy dönt, válaszolhat - Sosem lehet elég jó indok hozzá. De ezért már én fogok a pokolban rohadni, nekem kell együtt élni vele.

Lorelai K. Riviera

Nem rég tért vissza ügyes-bajos dolgai intézéséből és, hogy őszinték legyünk, hamarosan ismét indulni készül. A lány puszta szerencséje az, hogy ebben a napszakban itt találja.
Elhaladva lekapja fejfájdítóan rikácsoló baglya lábáról a levelet, mindössze a címzésre vet egy pillantást, majd az asztalra ejti a többi tetejére. Ma szabadnapot szavazott meg magának, így nem érdekli holmi jött-ment jelentés, amit neki elméletileg meg kellene írnia. Sokkal jobb dolga is van, például az erdőben. Például egyedül.
Bénázva felcsatolja egy vastagabb bőr övet, melyen megannyi apró apró rekesz és késnek való tok függ, melybe kedvenc csecsebecséit teheti. Kisebb kirándulásra készül a rengeteg vadjai közé, bár nem biztos benne, hogy elejt valamit, mégis reménykedhet a legjobbakban. Félmosollyal tekint az asztalon fekvő nyílpuska felé, előre felemlegetve, milyen remekül fognak szórakozni ma.
Még mindig az övvel szerencsétlenkedik, amikor hallja a kopogást. Megáll a mozdulataiban, a bal kezét leejti maga mellé, lassan kifújja a levegőt. Bárki is az, remélhetőleg villámlátogatásra jött.
 - Gyere be.
Szól ki végül a válla fölött hátranézve, majd folytatja a pakolászást.

Lorelai K. Riviera

 - Üdv.
Nyugtázza a köszönést és a bemutatkozást, cseppet hátrapillant, bár valószínűleg nem bérgyilkossal van dolga, akinek nem fordíthat hátat. Egy újabb lányka az irodájában, mostanában ez oly gyakori jelenséggé vált, mintha nem is auror, hanem egy tánciskola igazgatója lenne. Az okát nem igazán tudja megfejteni azonban.
Nem sokat kell várnia a kérdésre, bár nem éppen ilyesmire számított. Felvont szemöldökkel fordul felé, miközben valamiféle bőr szalagot kötözget jobb csuklójára.
 - Nem, én fogtündér vagyok. - hagyja rá egyszerűen - Mi kellene?
Többnyire tanári pályáját szokták kérdőre vonni, nem ezt. Magában töpreng egy ideig, hogy vajon felszedett-e pár kilót vagy más oka van, hogy egyszerre nem feltételezik róla valódi szakmáját. Ezeket persze nem mondja - és mondhatja - ki hangosan, helyette figyeli, ahogy a lányka önállósítja magát és lehuppan a kanapéra. Az ő helyére.
A kis pofátlan.
Szimpatikus.
 - Nos?

Lorelai K. Riviera

A kényelmesnél kissé tovább fürkészi a lány arcát, mielőtt visszafordulna az asztal felé. Az asztalon pakolászik, egy nagyobbfajta vadászkést csatol az övére, mely sosem látott el erőszakos feladatokat, inkább praktikus eszközként szolgál.
Bár leginkább úgy fest, kategorikusan süketnek tetteti magát, bár tökéletesen hallotta a lányka szavait. Nem az első, aki, ha nem is ugyanígy, de megkereste kísértetiesen hasonló kérésekkel. Behunyja a szemét egy időre, apró, megadó sóhaj hagyja el.
 - Nem értem, miért akarna egy ilyen fiatal lány megváltozni.
Dünnyögi elgondolkodva, csak úgy magának. Nem érti, mi történt az itteni gyerekekkel: a srácok drogot kevernek, a lányok átkokat szórnak és vérbosszút esküsznek egymásnak az alagsor sötétjében. Nem ilyen helyen nőtt föl, nem érti, hová ez a hirtelen jött... komolyság. Felnőttnek lenni márpedig szívás, hát ezek a kölykök miért nem maradnak a homokozóban, amíg lehet?
Megkerüli az asztalán, helyet foglal mögötte, ha már lehet, ez el fog tartani egy ideig. Ujjaival türelmetlenül, ütemesen kopogtat.
 - Ha felveszed a tárgyam, kapsz kiképzést. Ezért nem kellett volna eddig fáradnod.

Lorelai K. Riviera

 - Egy ilyen kicsi lány biztosan nagyon sokat tapasztalt.
Hangjában leheletnyi, mégis palástolatlan, gúnyos él cseng. Ugyan, drágám, hát mit tudsz te az életről mégis? Sajnos tanoncai legtöbbje is ilyen: akaratos kis puffancsok, akik kaptak egy atyai pofont az élettől, onnan kezdve pedig vérző mártírnak érzik magukat. Persze, ha ő emeli fel a hangját a tanteremben, megszeppennek rögtön. Hát ki érti ezt?
A lány közelebb jön, ő követi a tekintetével, kérdőn hallgatja, mit szeretne. Mondandója végén szeme mégis ellenszenvesen szűkül össze.
Ő is felkel, szintén az asztalra támaszkodva néz farkasszemet a lánnyal.
 - És mégis mennyivel vagy jobb a többinél, Édes Szívem?
Átlépett egy bizonyos, láthatatlan határt. Warrennek megvan a sajátos véleménye és határvonala, ami az egészséges vagányság és a pofátlan önteltség közt húzódik. Hát ha nem való az órájára? Bizonyítsa! Beszélni bárki tud.

Lorelai K. Riviera

Két érzelem keveredik benne, ahogy a lány tekintetét méregeti, ilyen közelségből.
Mindenekelőtt nagyon szívesen orron törölné ezt a passzív agresszív tacskót, csak afféle atyai útmutatás gyanánt, hogy megmutassa, hol van a helye. Elvégre nem játszottak együtt a homokozóban, ahogy azt mondani szokás.
Más részről azonban... és igen, ahogy így végignéz rajta, meg kell állapítania, a határozott fellépése tényleg dicséretes. Igazán... egyedi.
Tagadhatatlan, hogy van benne fantázia.
Ő az, aki hamarabb adja fel ezt a farkasszem-nézési versenyt azzal, hogy visszaül a helyére. Szusszan egy aprót, magában átkozza azt a jótét lelkét, elvégre, ha összeszámolná, a lánykoszorú, akiket a szárnyai alatt terelget már, legalább az iskola háromnegyedét kiteszik. Apró ferdítéssel.
 - Benne vagyok.
Hátradől, megadóan felemeli a tenyereit. A döntését nem tervezi az orrocskájára kötni.
 - De nem fog menni ingyen.

Lorelai K. Riviera

Egyszerűen, persze. Ha tudnák, honnan jött és milyen pitiáner múlttal rendelkezik, valószínűleg nem tartana mindenki tőle annyira, ha szívességekről van szó. Az aurori szakma páratlan és elvitathatatlan előnye, hogy pusztán ezáltal az átlagos ember többet kezd gondolni róla, mint amilyen valójában. Jelvény nélkül passzív agresszív, akadékoskodó tuskó lenne. Jelvénnyel hősnek tartják. Ha tudnák, milyen messze áll tőle!
 - Félelem és túlélő ösztön hiányában nem sokra viszed, remélem ezt tudod.
Vágja rá szinte azonnal, úgy tekintve rá, mintha valami teljesen evidens számtani példa megoldását osztaná meg vele. Bolond, bolond kicsi lány, honnan tudhatná ezeket, ha nagyobb veszély nem fenyegette még, mint hogy elfenekeli az anyukája. Persze, ez így van rendjén.
 - Értem, értem én... - legyint egyet, mintha szúnyogot hessegetne el - még kitalálom, mennyibe fáj neked. De előtte mondd el, pontosan mit is szeretnél tőlem.

Lorelai K. Riviera

Türelmetlenül megforgatja a szemeit. Bármennyire szimpatikus a magabiztos, tántoríthatatlan hozzáállás, szavai olyanok, mintha egy irritáló légy zümmögne a füle körül, amitől nem szabadulhat. Nem találkozott még ebben a nyamvadt kastélyban olyan tanonccal, akinek helyén lett volna az a maradék esze is és minden nap egyre biztosabb benne, hogy soha nem is lesz ilyen. Egyáltalán nem érti, miért gondolja mindegyikük, pláne ezek a törékeny lánykák, hogy valamiféle apokalipszisra készülve harcolniuk, átkozniuk kell? Örülhetnének az illékony békének helyette.
Csöndben hálát ad neki, hogy nem ebbe az országba született. Megvakarja a fejét, kérdő tekintettel hallgatja a lányt, nem teljesen biztosan abban, hogy arcára nem ütköznek ki előbbi gondolatai.
 - Túlélő - lassan bólintva ismétli meg a szavait, tűnődik rajta, hát mégis mi a fenét jelentene ez? - Nem tudom, mit vársz tőlem. Miért ide jöttél? Van ilyen tanár, ez az... Önismeret, vagy mi a franc. Pszichológus is van azt hiszem, arra jobban szükséged lenne. Gondolom.

Ophelia LaFonde

Hosszú ideig ismét nem válaszol neki semmit. Eleve kér volt belemennie ebbe az igencsak kényes beszélgetésbe, nem véletlenül tartották többen jó dolognak, ha a lányka semmiről sem értesül. Persze, most már Dwayne is tisztában van vele, hogy hibázott, így bármit tesz Ophelia, amit nem kellene, az egészben az ő sara lesz.
Kínos másodpercekig babrál a saját kezeivel, néha föl-fölsandít a lányra. Mit is mondhatna neki, hogy ennek már lőttek, egy életre megszívta valószínűleg? Könnyebb lenne ráborítani az asztalt a tényekkel, ezt azonban mégsem teheti meg.
 - Ne tegyél semmit.
Hárítja el végül a legrövidebben anélkül, hogy hosszasabb magyarázatát adná a miérteknek. Az efféle beszélgetésekre általában megvan a megfelelő személyzet: akik ismerik a fiatal lélek bugyrait és tudják, hogyan kell a rossz híreket adagolni maradandó károsodás nélkül. Ő nem ilyen. Sosem volt ilyen.
Vele sem finomkodtak elvégre.
 - Szerintem ideje órára menned - folytatja új hangsúllyal, jelezvén, mára befejezte ezt a beszélgetést vele - Csak... nyugalom. Figyelni foglak.

Ophelia LaFonde

Késő van már, a kastély legtöbb, szorgos kis lakója nyugovóra tért már puha ágyának menedékébe. A szobában is egy apró, asztali fényforrás pislákol rendületlenül, groteszk árnyékokat vetve a sápadt falakra. Régen aludnia kellene már, tudja jól, de ez nem minden esetben egyszerű. Az agya nem tud, nem akar kikapcsolni.
Elnyom egy feltörő ásítást, kortyol egyet a poharába töltött barnás színű italbólm szabad kezével tovább pakolászik a szekrénye egy apróbb fiókjában. Az eltelt évek minden apró emléke elfélne gyermek cipősdobozában, személyes vagy érdekes tárgy sosem akad a kezébe. Szprtíroznia kellene már a szemetet, ezt tudta akkor is, amikor ide beköltözött és a bőröndjei tartalmát egyszerűen a szekrénybe szórta.
Egy apró fiola gurul ki a kezéből és hullik a földre, csillagporrá válva a kemény padlón. Mélázva lép arrébb, hogy ne lépjen bele, újabbat kortyolna, mikor is
BAMM
valami történik körülötte.
Odakapja a tekintetét, hunyorognia kell, hogy tisztán kivegye az alakot, aki ilyenkor rátöri azt a nyomorult nyílászárót, felkeltve a baglyot is, aki hisztérikus csapkodsba kezd.
 - Ophelia?
Hosszú pillanatokba telik, mire felfogja, ki is érkezett. Tétlenül figyeli, ahogy egy nagyobb festmény jelenik meg az asztalán, ugyanilyen tompa érdeklődéssel átsiklik a lányka első mondatai fölött is.
Egész testtel felé fordul, a poharát billegteti a kezében. Szeme végigpásztáz a lány ütött-kopott alakján, ajka többszoör is szólásra nyílna a vérfoltok láttán, mégsem teszi. Behunyja a szemét, a pohár tartalmát egy kortyra eltünteti.
 - Mit keresel te itt?
Hangja lemondó sóhajtás, akár egy apáé, ki már nem lepődik meg semmin sem. Lassan tényleg nem fog.

Ophelia LaFonde

A pohár koppan egyet az asztal lapján, ahogy a homlokát ráncolva leteszi rá. Le sem véve a szemét a lányról, int egyet a madár felé, mire az, mintha a torkát vágták volna át, hirtelen hallgat el. Egy időre csönd telepszik a félhomályos szobára, melyben csak a lány léptei és zaklatott lélegzése hallatszik. Dwayne tanácstalanul, vagy még inkább, az értetlenségtől lefagyva figyeli őt egészen addig, amíg el nem pattan az a parányi húr Opheliánál és ki nem fakad.
 - Hogy mi?
Hirtelen kérdez vissza, hangja sürgető. Még mindig nincs tisztában teljesen vele, mi történhetett, de valami, elméje mélyén derengeni kezd. Vér a ruházaton, ez a... mi ez, festmény? az asztalán és a kiborult, fájó lelkű lány. A gyomrában kényelmetlen nyomás kezdődik.
Biztosan meg kellene nyugtatnia Opheliát, ez azonban nem az erőssége, elképzelése sem lenne, hogyan fogjon hozzá. Más részről pedig: a szavai alapján nem is valószínű, hogy vállveregetésre vágyik és meg se érdemelné.
 - Na nyugodj meg és mondd el, mi történt.

Ophelia LaFonde

Mintha csak kifutna a lába alól a talaj, ledobja magát a kanapéra, úgy hallgatja a lány szavait. Arcára egyfajta savanyú, lemondó kifejezés kerül, párhuzamosan azzal, ahogy összerakja magában az események sorát.
 - Mit mondtam neked az óvatosságról?
Kérdése inkább sóhaj, nem néz a lányra, a szemközti falat méregeti, agyában azonban kattognak a kerekek, ha ez nem is látszik kívülről egyáltalán. Előre hajolva nyűgösen megdörzsöli a halántékát, mintha mindössze álmos lenne. Igyekszik nem kimutatni a riadalmat, ami a gerincén kezdett felvelé kúszni, legalább a lány felé nem.
 - Sectumsempra?
Kérdi halkan, fölpillantva a lányra, bár igazán ne ár megerősítést.
Szarban vannak, leginkább a lány, de ki az, aki felelősséggel tartozik érte? Bizony, ő maga.
Biztosan törődnie kellene a lány zavarodottságával is, de jelen helyzetben jobban lefoglalja az, mit is kezdjen most. Arca a tenyerében pihen, féloldalasan nézi a lányt. Valószínűleg idegesebbnek kellene lennie, valójában az is, a leghelyesebb dönts minden bizonnyal az lenne, ha megtépné a haját ennek a kis gonosztevőnek, hogy megtanulja, legközelebb hallgasson rá.
Hiába.
Behunyja a szemét pár, fölösleges pillanatra, végül ismét föláll.
 - Add ide a pálcád.

Várnai Zsófia

 - Gyere... ki... onnan...
A poros padlón hasal, már ő maga sem tudja, mennyi ideje. Egyre jobban zsibbadó keze vállig a szekrény alatti résben matat, vakon kutatva a dolog után, ami órák óta idegesíti őt. Korábban próbálkozott mindennel, varázslattal, zajjal, szép szóval, még bagolycsemegét is kínálgatott a váratlan vendégnek.
A puffskein azonban nem mozdult, álmatagon dúdolgatott tovább a szekrény alatt.  
 - Franc... franc... franc...
Darabos mozdulatokkal tápászkodik a tenyereire, egy szusszanással veti hátát az ócska bútornak. Ültében letörli a homlokát, mellyel mindössze annyit ér el, hogy a port elmaszatolja rajta. Sértődötten pillant oldalra, ahonnan ismét felhangzik az a zümmögő, irritáló dúdolgatás.
A kopogás ebben a kiszolgáltatott helyzetében éri. Ültében az ajtó felé néz, ügyetlen mozdulatokkal kissé leporolja magát. Elég szakadtan néz ki, amin a szoba rendetlensége csak tovább ront, de hát, bárki keresi, legfeljebb jól sarkon fordul és itt hagyja, tovább szenvedni ezzel az aprósággal.
 - Zsófi, hát jó, hogy jössz! - az érkező láttán jókedvű mosoly ül ki az arcára, illene feltápászkodnia, de helyette inkább megütögeti a padlót maga mellett, jelezvén, hogy lenne itt egy kis feladat - Tudnál segíteni?

Ophelia LaFonde
//phew, kicsit sok lett az eseményszál itt hirtelen, igyekszem nem elfelejteni senkit//

Néhány lépéssel odasétál mellé. Megtehetné, hogy megnyugtatja, egy vállveregetés is lehet, hogy elég lenne neki ebben a helyzetben. Az ilyesminek tudja azonban, semmi értelme sem lenne és nem vezetne jóra egy ilyen lánynál, mint Ophelia.
 - Sírj csak.
Felel végül csendesen, ahogy átveszi a pálcát és elfordul tőle. Ha Dwayne rendelkezik jó, igazán nagyszerű tulajdonsággal, az bizonyára a diszkréciója, amivel eredendően felruházták az Égiek. A titkok, apró gyengeségek biztonságban vannak nála, ezt bárki megérzi, aki a közelébe kerül. Bármit hall vagy lát pedig, azt biztos, hogy sosem hozza szóvá többet.
 - A pálcát ellopták tőled, még napokkal ezelőtt a faluban. Ezt fogod mondani.
Az ablakhoz sétál, kipillant rajta, a pálcát lassan végighúzza a tenyerén. A bagoly álmos huhogással figyeli a lányt, nyomasztó a csönd, szinte kihallatszik, ahogy Dwayne gondolkodik magában. Vannak emberek, akik fel-alá járkálnának ilyenkor, ő mozdulatlanná dermed, homlokát ráncolva meredve valamerre a távolban.
 - Kivel voltál ma a múzeumban?
Tűnődve lepillant a kölcsön kapott fegyverre, bal keze is ráfonódik, ismét kinéz az ablakon.
A pálca fájdalmas reccsenéssel törik ketté.

Várnai Zsófia

 - Puffskein. Gondolom, berágta magát valahol.  
Ismét megtörli a homlokát, a mozdulat most sem segít többet, de aki ismeri őt megszokhatta már, hogy a férfi gyakran mutatkozik maszatosan. A szépítkezés női dolog, a legtöbb, amit ő tehet az ügy érdekében az, hogy ha nem felejti el vagy nincs dolga, zuhanyzik egyet. Különben a lehető legtávolabb áll tőle a manapság oly divatos metroszexualitás.
 - Talán rád jobban hallgat. Nem lehet kipiszkálni, de megpróbálhatnád hívni vagy valami - tűnődik hangosan - még nem volt dolgom ilyen... izével.
Ahogy a lányra pillant, felrémlik benne azoknak a diákoknak a képe, akik mostanában megfordultak ebben az irodában. Mindegyik egyfajta agresszív, személyiségzavaros félnótás, akik hamarabb gyújtanák fel az egész szekrényt, mint hogy a porban mászkáljanak vele. Elszomorító és riasztó jelenség, megfogalmazni is nehéz, miért borzasztja el ennyire.
Ám ahogy ez végigfut az agyán rájön, mennyire is kedveli ezt a kislányt, akinek életét születésétől fogva hébe-hóba szerencséje volt követni.
 - Különben, miért küldött édesapád?

Ophelia LaFonde

A pálca darabjait megszemléli a tenyerében, majd könnyedén leteszi az asztalra. Sok lehetősége nincs, esetleg még átszolgáltathatja a lányt az itteni hatóságoknak, de ahhoz már túlságosan benne van a dologban ő is. Állva az ujjaival lassan dobol az asztal felületén, türelmesen vár, a lány válaszaira csak bólint, nem felel rájuk.
 - Elmehetsz, ha akarsz.
Vontatottan beszél, végiggondolva a szavait. Egy tanárnak biztosan most győzködnie kellene, maradásra bírni, de tudjuk, hogy Dwayne egyszerre több és kevesebb is, mint egy átlagos tanerő.
Kihúzza a fiókot, a pálca darabjait belesöpri a többi szemét közé.
 - De akkor ugyanolyan kis terrorista leszel számomra, mint bárki más. Fiatal vagy még és annyira naiv. Nem szívesen terítenélek le.
Egy másik fiókot húz ki, keresgélni kezd benne, pontosan tudván, mit. Apró, pár centis fiola akad a kezébe, benne élénkvörös, érdekesen csillogó folyadékkal. Egyszerű mozdulatokkal pattintja le a kupakját, tartalmát egy üres pohárba önti, ami épp a közelében van. Hümmög néhányat az asztalra támaszkodva, saját pálcájával int egy aprót, a polcon magányosan álló, whiskey-vel töltött üveg lomhán lebeg hozzá.
Tartalma feltölti a poharat, elkeveredve a kétes eredetű nedűvel.
 - Teszek egy szívességet neked - felemeli az italt, a lány felé nyújtja - Fenékig.

Várnai Zsófia

Arrébb húzódik, hogy a lány odaférjen a szekrényhez, bár hamar kiderül, hogy ő okosabb annál, mint hogy a bútorok alatt mászkáljon.
Felelne, hogy már próbálta bagolycsemegével csalogatni az állatot, mégsem teszi, bíznia kell benne, hogy Zsófi jobban szót ért vele, mint ő maga. Bármekkora állatkedvelő lehet, az ilyen szőrgombócok egyáltalán nem férfi léleknek valók, akár azok a pöffeszkedő unikornisok. Az tehát még csak eszébe sem jutott, hogy a puffskeinek esetleg rovarokat esznek, de lám...
Ahogy a gombóc kisomfordál a rejtekéből még a levegővételt is berekeszti egy időre, nehogy véletlenül megriassza és újabb menekülésre késztesse. Pánikra azonban semmi ok, dúdoló szobafoglalója csapdába kerül a lányka kezében.
 - Nem t'om... neked nem kell egy ilyen?
Óvatosan kérdezi meg, hiszen neki fogalma sincs, egy ilyen lény egyáltalán elfogadható háziállat-e. Feléjük legfeljebb kártevőként tartják számon, egyetlen lánytestvére pedig sosem vágyott effélékre.
Felkel, ismét leporolja magát, bár ez most sem változtat sokat a kinézetén. Pedig ő annyira igyekszik.
 - Jahm... köszi, majd visszaviszem valamikor. Egyébként, jól vagytok?

Ophelia LaFonde

Lehajtja a fejét, nem felel a vádakra. Pedig mindegyik igaz, az utolsó szóig.
A kezeit figyeli, míg vár, hogy a lányka megigya a főzetet, amit az imént átnyújtott neki. Szerencsére nem hisztizik, nem ellenkezik, engedelmeskedik a szavaknak, amik tényleg jót akarnak neki.
 - Majd innentől máshogy lesz akkor.
A szer gyorsan hat. Ophelia pillanatokon belül érzi a hatását, ahogy először szédülni kezd, majd a pohár kihullik elgyengülő kezéből. Dwayne kifejezéstelen arccal lép közelebb hozzá. A lány tehetetlenül, álomba zuhanva csuklik össze, ő hitelen mozdulattal kapja el, mielőtt a padlóra zuhanna. Karban viszi el a kanapéig, óvatosan elfekteti rajta, tudván, itt biztonságban lesz.
Eltussolni egy bűntényt olyan tud igazán, aki maga nem egyet leplezett már le életében. ismeri az aurori észjárást, tudja, hogyan és milyen sebességgel dolgoznak, minek tulajdonítanak megfelelő hangsúlyt.
Dwayne, drága fiam, kellett neked ilyesmibe keveredni?
Hosszasan figyeli a lányt, magában összeszedve mindazt, amit tennie kell, mielőtt elhagyja a szobát. Hogy mit tesz eztán, fedje jótékony, balladai homály.

***

Bogolyfalva sápatag reggelre ébred, melyben semmi sem utalhat az előző napi eseményekre.
A lányt, kinek pálcája romjait korábban megtalálták a helyszíntől nem messze, egy padon lelték meg piszkosan, valamiféle átokkal vagy bájitallal elkábítva. Köze nem lehetett az eseményekhez, hiszen hogy lehetett volna, ellopták a pálcáját, tudták az aurorok, tudta mindenki, az ispotály gyógyítói is, ahol Ophelia némi kényelmetlen fejfájással, különben sértetlenül ébredt.
Remélhetőleg pedig tanult az eseményekből.

Daphne A. LaFonde

Lassan de biztosan el fogja nyelni a szobát a szemét, rendetlen lakójával együtt.
Tanácstalanul áll az asztala előtt, ahol Kati olyan példásan rendet rakott napokkal ezelőtt, hetekig bíbelődve vele, mostanra azonban ismét elárasztotta a szemét. Legalább is a hivatalos papírok, diákok kérései és egyebek számára mind-mind a szemét kategóriába esnek bele. Bal kezében az imént felhozott ebédjét egyensúlyozza, jobbra-balra néz, hátha talál még néhány négyzetcentiméternyi helyet az asztal lapján, ahol legalább egy tányér elfér.
Keresnie kellene már egy nőt tényleg, aki rendet rak utána.
Szusszan egyet, magában szitkozódik. Szabaddá teszi jobb kezét, majd találomra és a legkevésbé elegáns mozdulattal lesöpör egy halom papírt a földre. Az iratok szétszóródnak a kopottas parkettán, ő azonban tényleg, a legkevésbé sem foglalkozik már vele.
Végre ehet.
Épp leülne, hogy mindenféle protokolláris szokást mellőzve befalja a marhasültet, amikor valaki - meglepő módon - kopogtatni kezd azon az istenverte fán. Megáll a mozdulat felénél.
Tekintete az ételre siklik, majd az ajtóra. Étel, ajtó. Marhasült és... ajtó.
Tough choice.
Fene abba a jó szívébe!
 - Bárki vagy, gyere be.

Daphne A. LaFonde

Az asztala mellett állva várja, hogy bárki is jött hozzá, nagyon gyorsan hadarja el amit akart és váljon köddé, vagy be se jöjjön. Nem, ennyire nincs jó napja. Gondolatban fájó búcsút vesz az ebédjétől, igyekszik elcsitítani a gyomra felől érkező ellenkezést, ahogy az ajtó felé néz.
Ha innia kellene minden alkalommal, ha egy nő lép be hozzá, nem valószínű, hogy ilyen egyenesen meg tudna állni a lábán. A szebbik/jobbik nem egymásnak adja ezt a bizonyos kilincset, mintha nem auror, hanem legalább kozmetikus lenne. Gyengébb pillanataiban egyenesen tart tőle, hogy annyi időt tölt hölgyek társaságában, hogy átveszi azok egy-egy idegesítő szokását.
 - Oooké.
Ő nem zavartatja magát, ha ehet, hát ő bizony ősember módjára enni is fog. Le is dobja magát a székébe, bár közben tetőtől talpig végigméri az érkezőt. Még nem látta az iskolában, ebben teljesen biztos. Váratlanul elfogja az a kényelmetlen érzés, hogy valamiféle aggódó szülővel lehet dolga, aki rajta akar reklamálni a gyereke mindenféle problémája miatt. Na, akkor lenne csak elcseszve a nap.
De nem. Majdnem, de mégse.
 - Nem mondta, hogy van testvére.
A késsel-villával bíbelődik, nevetségesen béna vele, mintha nem is tudná, pontosan mire jók ezek az eszközök. Föl-fölnéz, végül megrázza a fejét.
 - Én nem ennek a minisztériumnak dolgozom - a villájával az ablak felé bök, amerre a falu terül el - Bennük én sem bíznék meg.