Ginnie

//Hát jócskán megkésve, de akkor most belevesszük a második órádat is //

A papír aláírva, jöhet a feladat. Miközben előkerül a gömb, máris hallatszik az utasítás.
- Nem szólok bele, mit fogsz csinálni, sem azt, hogy mit nem, vagy hogy csináld, vagy hogy ne. A feladatod annyi, hogy magadtól, saját erődből csinálj valamit a gömbben lévő vízzel, ami most itt lebeg az orrod előtt.
Nem sok, szinte semmi, de a feladat egyértelmű. És ugyanaz, mint a többieknél, így nincs hátrányban a lány. A többi pedig csak rajta múlik. Esetleg egy- két információt még elfogadhat.
- Nem kell nagy dologra gondolni. Kicsiben kezdjük. Elég, ha megmozdítod, vagy csak hullámokat képzel. Na de többet nem árulok el.
Mosolyodik el, majd innentől tényleg átadja neki a terepet.

//Döntést kérek rám bízni//

Elemi mágia óra 2.

-  Olyan másodikos lehettem...vagy fiatalabb. Felfedeztünk a barátaimmal és akkor találtam meg.
Nem vagyok egészen biztos ebben, de várt valamilyen sztorit, hát megkapta. Lehet, hogy Zorával voltam itt először, de az is lehet, hogy egyedül, nem igazán emlékszem rá, régen történt. Ráadásul nincs is nagy erőm arra, hogy pontosan visszaemlékezzek. Végülis, nem emlékezhetek rá, hogy melyik helyet mikor fedeztem fel.
-  Ouh, az nem lehet kellemes...bár én is régen láttam a szüleimet.
Fiatalon valahogy teljesen máshogy éli meg az ember a búcsúzást, nekem, ennyi év után már nem újdonság, hogy csak ritkán látom őket, bár hiányoznak. Az elvált szülők meg megint egy másik téma. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha a szüleid külön élnek. Az enyémek még mindig imádják egymást, húsz év után is. Félbe kell szakítanom a gondolatmenetet...mert Maia mentegetőzni kezd. Tényleg ennyire árulkodó az arcom?
-  Jajj ne aggódj, nem idegesítettél fel, csak nincs jó kedvem.
Felkapom a vasgolyót, dobálom egy kicsit majd a két tenyerem közé szorítom. Szegény Maia, szeretném neki elmondani, hogy ő csak ártatlan áldozata a helyzetnek. Én vagyok az, aki felidegesítette saját magát a felesleges túlgondolásaival. Na meg, nem csak én vagyok az oka. A gondolataim annyi helyen járnak - na jó, csak egy helyen -, hogy csodálkozom, hogy ide tudok figyelni, és normális társalgát tudok folytatni vele. Most biztos megveregetném a vállamat, de nem akarom, hogy hülyének nézzen.

Zoé

- Értem. Én, ahogy már mondtam, most vagyok itt először, de teljesen lenyűgözött ez a hely. Biztos sokat fogok még errefelé sétálni.
Jó érzés, hogy nem egyedül nekem tetszik ez a hely. Kicsit féltem, hogy ha elmesélem valakinek, mennyire tetszik ez a folyosó, hülyének fog nézni, de úgy látom, van más is rajtam kívül, aki szeret ide járni.
- Hát tényleg nem túl jó, de már megszoktam. Egyébként te miért nem találkoztál régóta a szüleiddel?
El szeretném terelni a témát a családomról, azt hiszem nem szerencsés első találkozáskor elpanaszolni az életem. Ezenkívül tényleg érdekel, hogy Zoé miért nem látta a szüleit mostanában. Remélem, nem érinti a téma érzékenyen. Lehet, hogy nem kellett volna ezt megkérdeznem, de egyszerűen mindenre kíváncsi vagyok.
- Akkor jó. Mármint, hogy nem miattam vagy ideges, mert tényleg nem akartalak felbosszantani.
Nem tudom, hogy hirtelen hogy fejezzem ki magam. Nagyon örülök, hogy nem én idegesítettem fel, viszont sajnálom, hogy valaki megtette. Nem szeretném erről faggatni, mert úgy látom kissé még mindig ideges.
Felveszi a földről a vasgolyóját, és a kezei közé szorítja. Ekkor jut eszembe, hogy mikor öt éves voltam, apukám vett nekem egy gumigolyót. A mugli gyerekek gyakran játszottak ilyenekkel, sőt volt, aki még gyűjtötte is, nekem pedig egy sem volt, emiatt pedig kinevettek. Addig kérleltem aput, hogy vegyen nekem, amíg végül kaptam egyet. Lehet, hogy még meg is van valahol. Majd írok anyának, hogy keresse meg, és küldje el.
- Ne haragudj, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott valami apukámról.
Elmosolyodok, és ránézek a kezében levő golyóra. Nagyon örülök, hogy Zoé eszembe juttatta ezt az apróságot. Már nagyon régóta kerestem valamit, ami apura emlékeztet. Nem is értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe.

-  Szerintem fedezz fel mindent, nagyon szép helyek vann erre, nem csak a kastélyban.
Gondolok itt a Kalickára, vagy a Vízesésre, nekem személy szerint az a kedvencem. Ott mindig talál valami érdekeset az ember. Bár már estem bele párszor az évek alatt és köztük volt olyan is, ami nem volt épp kellemes, de akkor sem veszített semmit a kitüntető helyéből a kedvenceim között.
-  Régen nem voltam otthon. A nyarat lent töltöttem a faluba a húgommal, a szüleim csak néhány napra jöttek le az öcsémmel.
Hát igen, az én drága öcsikém, akinek már nem jutott a varázslatból. Persze, ő ezt egy cseppett sem bánja, nagyon jól megvan a haverjaival és a zenéléssel, de én azért örülötem volna neki, ha ide járhatott volna, többet láttuk volna egymást.
-  Ne haragudj meg, de kevés vagy te ahhoz, hogy felbosszants, ahhoz nagyon különleges tehetség kell.
Még kacsintok is hozzá, mivel egyáltalán nem lenézésből mondtam, ez csak egy szimpla kijelentés volt. Ő túl aranyos ahhoz, hogy felidegesítsen és bár szeszélyes vagyok, de nehezen tudok elképzelni egy olyan szituációt ahol a pöttöm vörös lány olyat tesz ami nekem nem tetszik.
-  Biztos nagyon szeretheted a szüleidet.
Megszorítom a vasgolyót és elindulok az egyik nagyobb puff irányába, mivel nem szeretnék örökké álldogálni, közben intek Maianak, hogy jöjjön ide ő is. Kerestzbe teszem a lábaimat a hátamat a falnak vetem és amíg várok a válaszra, az egyik kezemből a másikba dobálom a játékszeremet.

Elemi mágia 1.óra

Nem sikerült. Enikő feszülten várta, hogy történjen valami, de nem sikerült mozgásra bírnia a vizet. Csalódottan bámulta a gömböt, majd a tanárnő kérdésére bólintott egyet.
- Az új varázslatok se sikerülhetnek mindig elsőre- vonta meg a vállát és minden figyelmét a tanárnőre összpontosította. Előtte is ugyanolyan gömb jelent meg, mint Enikő előtt, aztán Erdős gyakorlott mozdulatokkal hullámokat gerjesztett. Apró, finom mozdulatokkal dolgozott. A víz is nyugodtan, egyenletesen hullámzott.
Koncentrálni kell, Enikő úgy érezte, ez a titka mindennek, meg persze a helyes mozdulat. De néha olyan nehéz kiüríteni a fejét. Ilyenkor már csak azért is össze-vissza szaladgálnak a gondolatok a fejében.
- Furcsa érzés elképzelni, hogy én vagyok a víz- mosolyodott el.- Azt hiszem ez az elem állt mindig a legközelebb hozzám, és itt is biztonságban érzem magam mellette. De most olyan furcsa, hogy itt van előttem ebben a gömbben.
Enikő ujját belemártotta a langyos vízbe.
- Én szilárd, ő folyékony, de ebben a gömbben olyan műnek érzem az egészet. Nem természetes. Tetszik érteni mire gondolok?
Enikő az ujjával még kavargatja egy kicsit a vizet, aztán a tanárnőre néz. Felidézte, hogy az imént milyen mozdulatokkal használt a tanárnő, aztán összeszedte magát és csak a vízre koncentrált. Újra elképzelte, hogyan fog apró hullámokat kelteni, aztán felemelte a kezét és megpróbálta "terelgetni" a vizet.

Lori

Egyedül emeli ki a lány vizet a helyéről, azonban a megtartás már cseppet sem annyira könnyű. Ebben egy pici segítségre szorul, de nem vészesen. A múltkori jéggé fagyasztás és az e közbeni gyakorlásnak köszönhetően azonban a haladás nagyon jó.
A víz mindössze pár másodperc alatt megfagy, ami nagynak tűnhet egy alig tíz centis gömbön, de pici egy egész felületen, mondjuk egy tavacskánál, azonban ne felejtsük el, hogy innen már csak gyakorolni kell a többit, és meglesz előbb utóbb az is. Miután a lány végzett, és megcsinálta a feladatot, semmi reakció, és dicséret nélkül, kiadja az újabb utasítást.
- A következő feladatod ugyanez lesz, egy picit nagyobban. A vizet, az egészét kell megfagyasztanod. A felület adott, a koncentrációnak nagyobbnak kell lennie, ahogy az odafigyelésnek, és minden egyébnek.
Csak a feladatot adja ki, semmi mást, majd megint csendben ül tovább, ezúttal a folyamot figyelve, kényelmesen a lábát maga mellett tartva, és megtámaszkodva a földön. Innentől megint Lorin a sor.

Enikő

A megállapítás, miszerint minden nehezen kezdődik, egyértelmű, és ezt bólintással is megerősíti, meg egy szelíd mosollyal. Aztán kiadja a feladatot, aminek első próbálkozása kudarccal végződik. De a kérdések, megállapítások helytállók, és témához illőek.
- Az a gömb, ahogy látod, tulajdonképpen nem gömb, hanem egy gömb alakú víztömeg, amit kiemeltünk a folyóvízből. Tekints rá, mintha sima víz lenne, semmi egyéb. Egy parányi részlete a természetnek.
A problémát természetesen érti a nő, így el is tudja mondani, mit is lehet tenni. Azonban van olyan, hogy nem feltétlen kell ragaszkodni az egyhez. Miért ne lehetne belőle kettő?
- De ha úgy könnyebbnek találod, és gondolod, átmehetünk a vízre, ami előtted hever, ebben a mederben, ezen a helyen, viszont ennél jóval több mindenre szükség van. Vagyis mennyiségben. Azért kezdenénk a kiemelt kis víztömeggel, mert könnyebb. De ha gondolod, akkor kezdhetsz nagyban is.
A választás Enikőé, nem fog beleszólni, hogy mit tesz. A feladat ugyanaz, a kérdés, hogy min fog próbálkozni.

//Ugyanaz a szabály, mint eddig  //

Elemi mágia óra
Tanárnő

A tanárnő a kezembe adja a gömböt, amit én csodálkozva veszek át. Türelmesen végighallgatom a feladatot, majd bólintok. Tökéletesen világos, hogy mit kell csinálni, csak azt nem tudom, hogy miként kezdjek neki. Először csak az egyik kezemből a másikba veszem a gömböt. Érzem, ahogy a víz ide-oda megy benne, mikor a golyó az egyik kezemből a másikba kerül.
~ Hát jó, akkor kezdjünk neki ~ sóhajtottam egy nagyot, majd a bal kezembe vettem a gömböt, hogy a jobb kezemmel, majd mozgatni tudjam a vizet. ~ A tanárnő azt mondta, hogy nem kell bonyolultnak lennie, csak a vizet kell mozgatnom. ~ nyugtatom még magam, végül a mutató ujjam a gömb fölé helyezem, majd hatalmas koncentráció közepette elkezdem ide-oda mozgatni felette. Elméletileg, csak húzkodni szeretném a vizet, ami így elgondolva nem is tűnik olyan nehéznek. De a gyakorlat? Hát az már teljesen más tészta.  

Zoé

- Rendben, majd körülnézek, ha lesz egy kis időm.
Ez a kastély hatalmas, tényleg nagyon sok hely lehet még benne, ahol nem jártam még. Jó lenne még ebben a félévben felfedezni mindent, amit csak lehet. A kastélyon kívül még nem is nagyon voltam, pedig nagyon szép környéken épült. Komoly felfedezőtúrákat kell majd tennem.
- Sajnálom. Biztos nehéz lehet.
El sem tudom képzelni, milyen, amikor az embernek van egy öccse és egy húga. Nagyon furcsa lehet Zoénak, hogy a húgát minden nap látja, az öccsét viszont csak alig. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni...
- Akkor jó. Tudod, utálom ha valaki miattam ideges.
Mondjuk általában nem sok embert szoktam felidegesíteni. Ha viszont mégis megtörténik, akkor nagyon rosszul érzem magam miatta. Szándékosan sosem tennék olyat, amivel másokat magamra haragítok. Olyankor mindig egyedül érzem magam.
Zoé elindul az egyik puff felé, én pedig követem. Leülünk, és miután kényelmesen elhelyezkedem a puha ülőhelyen, válaszolok neki.
- Hát igen, szeretem őket. Csak örülnék neki, ha apukámat is többet látnám.
Mostanában sajnos nem találkoztam apuval. Pontosabban azóta ritkultak meg ennyire a találkozásaink, mióta új családja van. A felesége utál engem, pedig nem tehetek róla, hogy megijesztettem annak idején. Jó lenne vele kibékülni, de egyelőre azt sem tudom, mennyit tud a varázslók világáról. Vagy egyáltalán hallott e már róla bármit is aputól.

Elemi mágia 1.óra

Enikő lenézett az előtte található gömbre. Olyan volt, mint valami mágikus tulajdonságokkal rendelkező dísz. Újra eszébe jutott, hogy milyen szerencsés, hogy elemi mágiát tanulhat. Egy kicsit csalódott volt, hogy még nem tudta mozgásra bírni a vizet. Talán rosszul csinál valamit? Mielőtt újra megpróbált volna kezdeni valamit a vízzel, szemügyre vette a mellettük lévő medret.
- Akkor egyelőre maradok a gömbnél- mosolygott a tanárnőre.- De lehet, hogy később megpróbálkozok a mederben lévő vízzel.
A lány újfent minden figyelmét a gömbre összpontosította. Jobb keze egyik ujját belemártotta a vízbe. Kellemes érzés volt. Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy a víz és a benne lévő ujja nem válnak el egymástól. Megpróbált a víznek csak arra a kis részére koncentrálni, amit mozgatni akar, vagyis a felszínre. Elképzelte, hogy azt csinálhat a vízzel, amit akar, vagyis lassan elkezdhet apró hullámokat gerjeszteni. Lassan kiemelte az ujját a vízből, majd lassan a gömb felé emelte jobb kezét és ugyanazokat a mozdulatokat használta, amit nemrég a tanárnő mutatott neki.

-  Jól teszed, sok érdekes dolgot lehet találni, bár akkor sokkal hatásosabb, hogyha nem keresel..
A legjobb dolgok általában mindig váratlanul érnek. Személy szerint, ha én kitervelek valamit, az nem mindig jön össze. Az évek megtanítottak arra, hogy soha ne tervezzek előre. Hátradőlök, és tovább dobálom a labdát. Nem mintha még mindig mérges lennék, csak úgy megszokásból.
-  Ugyan, ne sajnáld. Ha nagyon hiányzik, akkor majd hazamegyek. De elvan ő a kis életében, ahogy én is az enyémben.
Már amennyire én elvagyok a sajátomban. Mostanában minden annyira bonyolult, nem mindig tudom követni a eseményeket, szóval nem elvagyok, hanem inkább sodródok.
-  Tényleg ne aggódj.
Halkan nevetek, majd a zsebembe csúsztatom a vasgolyót, az órámra pillantok és hirtelen felpattanok. Észre sem vettem, hogy ennyi az idő. Gyorsan kinézek az ablakon, majd a lány felé fordulok.
-  Szerintem írd meg ezt apukádnak, biztosan örülni fog neki, hogy így érzel. De ne haragudj most mennem kell. De jót beszélgettünk, komolyan.
Mikor az utolsó mondatot is elmondom, már a terem ajtajában vagyok. Integetek, majd gyorsan lelépek. Nem akartam csak így hoppon hagyni szegényt, de kénytelen voltam rohanni. Már időm sem lesz enni sőt, semmire sem. De azért, örülök, hogy maradtam.

Ginnie

Látszik, ahogy pattanásig feszülnek az idegei Ginnie-nek, és ez nem is csoda, azonban ez nem fog most segíteni. Aztán jó, hogy szépen lassan ez elmúlik, és valami koncentrációvá fejlődik át, ami viszont már hasznos, és teljesen helyén való. Az első pár mozdulattól, amit az ujjával végez, semmi nem történik, azonban a következőre már igen. Enyhén, de megmozdul a víz a "gömbben", most már csak a gyakorlás kell majd.
- Ügyes. Lássuk, meddig bírsz elmenni ma. Csináld újra, de próbáld meg a pici hullámzást nagyokra fejleszteni.
Adja ki a fejlődés első szakaszára vonatkozó utasítást, majd megint csak vár, és nem mondd semmit, elvégre minden megvan, ami szükséges a sikeres gyakorlathoz. És ami még fontos: koncentráció, figyelem, erő előhívás. Most az utóbbi az, amire a hangsúlynak kerülnie kell.

Enikő

A döntés mindenképpen tiszteletben maradna, de azért valamiféle megkönnyebbülés tölti el a nőt is, hogy mégis az egyszerűbbel kezdjék. Gömbből kiindulva.
- Rendben, akkor tiéd a terep.
Mutat előre, maguk elé, mintha terítene, aztán csak figyel. A lány belenyúl a vízbe, ami a többiektől eltérően egy jó ötlet, azonban ugye ő nem mond semmit sem. Ezután próbálkozik meg a feladattal, ami nem olyan sokadjára, sikerül neki.
Erre ő is felderül kissé, de szinte rögtön folytatja is a mondókáját, és a tanítást.
- Ahogy látod, a vízzel nem könnyű dolgozni, ahogy egyik elemmel sem. Ami nagy szó, az az, hogy ilyen szépen megoldottad a feladatot. Az előtte való úgymond "energiafelvétel" egy jó ötlet, amire magam nem is gondoltam eddig. De úgy néz ki, hogy hasznos, hiszen nálad is tökéletesen működött. A következő dolgod annyi, hogy ezt megpróbálod erősíteni.
Egyet lendít a kezével, majd csettint, mire minden gondolat kitisztul, mindegyikük fejéből.
- Ahogy érzed, most a fejed tiszta, csak koncentrálnod kell, meg figyelni, és előhívni, ami benned van. Ezt megkeresni úgy tudod, hogyha egy pillanatra lehunyod a szemed, és úgy gondolkozol, mintha víz lennél. Összevissza ficánkolnál, és mindig mennél, mintha csobognál, és szaladnál. Próbáld meg megérezni magadban mindezt, és utána próbáld meg ismét a feladatot.
Próbál néhány tanácsot adni neki, aztán magára hagyja oly módon, hogy mutassa, hogy is megy ez.

Elemi mágia 1.óra

-Sikerült!
Enikő széles mosollyal az arcán hagyja abba a gyakorlatot. Nagyszerű érzés volt látni, hogy a víz azt teszi, amit ő akar. Nem volt könnyű, és most, hogy már rájött arra, hogyan könnyebb dolgoznia, alig várta, hogy újra megpróbálhasson hullámokat kelteni.
Jól esett a tanárnő dicsérete, de tudta, nem szabad elbíznia magát. Miközben a tanárnőt hallgatta, a vízgömböt nézte és koncentrált.
Egy kézlendítés, majd egy csettintés és Enikő fejéből az utolsó felesleges gondolat is távozott: Vajon hogy csinálta ezt? Egy bólintással jelezte, hogy megértette a feladatot, aztán behunyta a szemét és erősen koncentrált.
Először elképzelte, hogy a vízesésnél lubickol a vízben. Enikő sokszor járt ki oda a kutyájával játszani. A víz kellemes, nem zavarta őket senki és semmi. Aztán az emléket úgy formázta tovább, ahogy jónak látta. Elképzelte, hogy lassan szétesik a teste apró vízmolekulákra, és a folyamat végén ő is víz lesz. Folyékony, hűvös, kékes színű és folyton megcsillan a felszínén a napsugár. Indul, mert a vízesésnél folyamatos keringésben van a víz. Átcsusszant pár szikla között és a kavicsok alá is beférkőzött. Gyorsan haladt, néha megforgat egy vízbe hullott falevelet, aztán megy tovább, míg a vízesés tetejére nem ért, aztán csobogva belevetette magát a mederbe.
Miután mindezt elképzelte és beleélte magát, visszarántotta magát a valóságba. Már meg volt az érzés, most ezt fel kell használnia. Enikő szemét a vízre szegezve, határozott mozdulatokkal dolgozott. Végig a fejében volt az a gondolat, hogy ő is része a víznek.

//Mivel sokáig elhúzódtunk, így még egy utolsó órád lesz, az időpontot rád hagyom, amikor ráérsz. Csak jelezz majd, hogy ez lesz.
Addig a feladat: Átnézni a harmadikos, negyedikes anyagokat, az elméletet, és abból készülj fel!//

Elemi mágia - 2. felvonás

Elmosolyodom a tanárnő szigorúságán, mely egy pillanatra megmutatkozik, hogy aztán kedvesen magyarázó oktatásba forduljon át. Kissé lazítok a tartásomon, és figyelmesen hallgatom a szavait. Igazat kell adjak neki, ami természetes, hiszen egy tanárnak általában igaza szokott lenni. Legalábbis itt, a Bagolykőben így megy ez, az iskola ugyanis nagyszerű tanári gárdával rendelkezik.
Szóval a mozdulatlanság inkább vall cselekvésre, mintha hagyom lazán megnyilvánulni a tetteim. Igen, ezzel szemben nem ellenkezhetek, de valahol mégis elgondolkodtat, ami nem csoda, sosem találtam igazán a hangsúlyt ilyen téren. Mindig is túl mozgékony voltam, ha pedig megpróbáltam észrevétlen lenni, olyannyira erőltetetté vált a dolog, hogy csak még nagyobb feltűnést keltettem. Persze azért nem olyan nehéz ez, a mindennapok terén sokat fejlődtem, mióta figyelek erre, s mióta rákényszerültem. Biztos vagyok benne, hogy az elemi mágia terén is hamarosan könnyedén hajtok majd végre minden efféle feladatot.
Miközben a professzornő beszél, végrehajtom a leírt mozdulatokat, hogy később könnyebben fel tudjam idézni őket.
- Igenis - felelem végül, majd megkapva az újabb feladatom, nekilátok annak. Előbb a földnek látok neki, így közelebb lépve ezen elem egyik gömbjéhez, a Termerga varázsigét alkalmazom, szép völgyeket mélyítve. A következő gömbhöz lépve már tudatosan jobban koncentrálok, dombokat képeznem ugyanis eddig is nehezebben ment.
- Terramonte - ejtem, mire kisebb dombok születnek, melyek valóban kevésbé látványosak, mint a medencéim. Mindenesetre nem problémázok rajta, lényegében a varázslatom sikeres, aztán a tanárnő úgyis elmondja, ha szerinte ezen valahogyan javíthatok. Elégedetten, és derűsen lépek tovább, hogy ezúttal a tűzzel foglalkozhassam. A számomra legnehezebbtől haladok a legkönnyebbig, legalábbis belül úgy érzem, jelen pillanatomban ilyen sorrendet állíthatnék föl. Miután kiejtettem a Flemma Ignis varázsigét, kellemes kis láng lobban fel. Röpke ideig elnézem, aztán felkeresem fejemben a soron következő varázsigét. Hamarosan rá is lelek, tudom, Ignoxium, amit most alkalmaznom kell. Habár nem egy szempillantás alatt, mégis hatástalanná teszem, és semmivé foszlatom a tüzet. Rendben, ez is megvolna, bár ezúttal kissé csalódott vagyok, gyakorlás közben ugyanis mintha gyorsabb lettem volna, igaz, akkor kisebb lánggal dolgoztam.
- Pilaqua - szegezem pálcám az egyikre, mikor továbblépek a víz eleméhez, és könnyedén gömböt formálok belőle, habár aeromágusként ez sem mondható a legnagyobb erősségemnek, egy profi nyilvánvalóan sokkal szabályosabban formálta volna. Megszüntetve a varázslatot, tovább haladok a feladatomban, és az Undaqua ige segítségével ezúttal hullámokat keltek. Látszik, hogyan haladok a levegő felé, egyre jobb a teljesítményem, és különös, hogy még az elemeken belül is megmutatkozik, mi is megy jobban. A víz elem második részletével gyorsabban végzek, és végül nekiláthatok az utolsó két varázslatnak, mely a korábbiak után már pofonegyszerű lesz. Caeli Venti, s alighogy erre gondolok, a levegő megmozdul, egyenletesen, lendületesen erősödik fel, szelet képezve, mely kisvártatva megszíneződik a Caelionis Visibilis varázslattal, s ezzel még látványosabbá válik, hogy azt akár egy avatatlan szeme is gond nélkül csodálhassa. A levegővel való munkám a leginkább kifogástalan, és legszebb, ezt tovább ki is tartom, majd elegánsan fejezem be munkám. Lassan leeresztem a pálcám, és egy biccentés kíséretében ismét a tanárnő felé fordulok. Tudom, nem volt minden mozdulatom tökéletes, de el kell fogadnom, hogy az én elemem a levegő, és ha ebben tökéletes akarok lenni, ez azzal jár, hogy prioritást élvez a többi elemmel szemben. Aztán ki tudja, talán egyszer, sok év múlva eljutok arra a szintre, hogy a többi is jóval közelebb kerüljön hozzám.

Jessie

Különösen fáradtan ébredtem. Az éjjel későn sikerült csak elaludnom, s még nehezebben kellett felkelnem.
Hogy a reggeli álmosságomat elűzzem, mely már napok  óta kísért, többféle módszert kipróbáltam. Nem segített szobám fürdőjének hideg vize, sem a fagyos téli levegő szele, de még más elfoglaltság sem tudta megszabadítani testem ettől a tehertől. Így aztán nem volt mese... Elő kellett kapnom fekete melegítőnadrágomat, a hozzá passzoló pulcsimat, alatta egy ujjatlannal. Töltenem kellett egy flakonba szépen vizet. Majd miután ezekkel végeztem, a vállamra dobtam a törölközőm, s az edzőcipőm felhúzása után az erőnlét terme felé vettem az irányt.
A kastélyban furcsa volt a levegő. Mindenki a maga dolgára ment, ezt a helyet pedig nagy ívben kerülték. Ebben az időben, most így délelőtt egy árva lélek sem volt körülöttem. Kissé csalódottan futni kezdtem néhány kört a futópályán, hogy bemelegítsek. Utána egy laza gimnasztikát terveztem, s gondoltam a kezembe kapok egy kosárlabdát és elkezdek vele valamit csinálni. De valahol hiányzott, hogy nem jött senki, mert egyedül azért nem az igazi. Akkor sincs gond, maximum a gépekhez ülök le súlyzózni vagy ilyesmi..
Aztán a futásba egészen jól belejöttem. Csak róttam a köröket és semmi kedvem nem volt leállni. Jólesett kiadni magamból a feszültséget és csak futni, futni és futni. Gondolataim pedig közben sokfelé cikáztak. Elkalandoztam... Mégis kellemes volt úgy futni, hogy önmagamért teszem, nem más parancsolja, nem időre megy, szabad akaratból teszem. Kicsit azért kezdtem izzadni és kimerülni. De legalább pikkpakk felébredtem!

 Kezdtem egy kicsit elhanyagolni magam, semmi sport csak amíg lemegyek a boltig és vissza. Na meg az állandó étkezés. Persze nem látszott meg rajtam, de nem is szeretném a jövőbe sem, ezért inkább teszek ellene. Jobban szeretem, ha a szabadban tudok edzeni, otthon mindig kihasználtam a nagy birtokot, és csak ha a gépeken edzetem akkor mentem zárt helységbe, de most a hideg nem csábított annyira plusz nem szeretek nagyon felöltözni.
  Korán ebédeltem, így nem kellett féljek, hogy rosszul leszek az étel miatt. Felvettem egy fekete futónadrágot, egy kék toppot, és egy hozzáillő kék tornacipőt. A hajamat nem hagytam szabadon, mert csak akadályozna, inkább szoros lófarokba kötöttem, és feltettem egy hajpántot is. Egy hátitáskába bedobáltam egy töröközőt meg egy üveg jéghideg vizet. És indulhattam is. Szerencsére egy év alatt megtanultam, hogy mi hol van az épületben, ezért csak nagy ritkán tévedek el.A folyosó kihalt volt, mindenki inkább a jó meleg szobájában, esetleg velem ellentétben ebédelnek..ebéd időben.
  Az erőnlét termébe már volt egy hímnemű aki a futópályán rótta a köröket. Gyorsan végigmértem a srácot, már amennyit láttam belőle. Első pillantásra is megtudtam állapítani, hogy a fiú a helyesebbik fajtából való. Aztán levettem a tekintetem róla, és körbenéztem a terembe, és egyből megakadt a tekintetem a gépeken amik a bejárat mellett voltak el helyezve. Úgy terveztem, hogy a futógépen kezdem, és majd meglátom, hogy merre tovább. Ledobtam a gép mellett a táskám, és felálltam a futógépre. Figyeltem a ritmusra és a légzésre is, de félszemmel a srácot néztem. A fejembe mint csak egy magyar szám ment a fejembe, vagyis annak is csak a refrénje.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, megpróbáltam nem az edzőtársamra figyelni, hanem csak magamra. Kirekesztettem a dallamot is a fejemből, és minden egyéb zavaró gondolatokat.
Csak futottam.

Öltözet.

Izé, sietek

Elfáradtam...
Szerettem volna valami normális sportot is, nem csak futni. Miután jó pár kört lefutottam, lihegve odamentem a cuccaimhoz. Meglepetésemre már volt ott egy lány is, kicsivel távolabb, a futógépeknél. Szívesen köszöntem volna neki, de mindketten elfoglaltak voltunk. A kosárhoz azonban mindenképp kellene embereket találnom.
Lazábbra vetkőztem, majd a törölközőmmel megtöröltem magam. Szerencsére nem izzadtam meg olyan nagyon. Nyakamban a törölközővel odanyúltam a vizes flakonért, majd kortyolgattam párat.
Csak akkor kezdtem érezni igazán, hogy mennyire kifullasztott ez a futás, bár kétségkívül nem volt lazának mondható. Megterheltem magam, így szükségem volt egy kis pihenésre, mielőtt másba kezdtem volna.
Odasétáltam a lányhoz, aki a futógépeknél volt.
-Hello! Miért nem a futópályán futsz? -kérdeztem kíváncsian- Amúgy üdv -intettem neki egyet barátságosan. Amíg megy a gép, nem tanácsos kezet fogni vagy valami. Meg lányokkal azt illik?
-Figyelj, beállsz kosarazni? Nem vagyunk sokan, egyelőre csak én vállalkozom erre, de remélem benne vagy és a labdajátékok iránt is érdeklődsz. Attól meg, hogy béna leszel, nem kell félni. Én sem vagyok profi -vigyorodtam el, majd magamnak a mondat másik végét megtartottam. Valahogy úgy szólt, hogy: de béna sem... De erről jobb, ha nem tud egy ideig, másképpen nem egyezne bele a játékba, ami nem jó. Egyedül kéne akkor játszanom.
-Hogy döntesz?

*Már jártam jó párszor ezen a folyosón, de valahogy soha nem ütötte meg orromat ez a finom bor illat. Igaz mindig csak átrohantam rajta és soha nem figyeltem sem az illatokra sem a képekre. Most viszont végre úgy sétálok a kastély falai között, hogy sehova nem rohanok. Régen volt már ilyen, mindig volt valami dolgom. Prefektusi teendők, vagy éppen kviddics edzés, vagy valami fantasztikus házi dolgozat valamelyik tantárgyból. Mondanom dem kell, hogy kicsit túlhajszoltam magam mostanában és hát kezdtek kimerülni a tartalékaim is. Pont ezért tett jót ez a kis karácsonyi pihenés a szervezetemnek. Régen éreztem magam ilyen kipihentnek és minden bizonnyal sokára is fogom. Nemsokára egy újabb meccs elé néz a csapatunk, aminek én valahogy most nem tudok örülni. El vagyok keseredve a múltkoriak miatt. Alig van pontunk és úgy érzem, hogy egyáltalán nem tehetünk róla. Az első meccsen egyszerűen senki nem kapta el a cikeszt, a második meg a hóvihar miatt kivitelezhetetlen lett. Borzalmas, még soha nem álltunk ilyen rosszul amióta itt vagyok a suliban. Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, miközben leülök az egyik padra, egy romantikusan vacsorázó páros alá.


Öltözék

Loise


Ruha

*Tulajdonképpen saját kedvemet rontom el már megint a mindent túlbonyolítóan gondolkodó fejecskémmel. Tudom, hogy ez csak egy játék és nekem tulajdonképpen tényleg csak az, de például Caius lehet ezen a pályán menne tovább és hát tök szuper lenne, ha beírhatná, hogy az utolsó évében a győztes csapat tagja volt a suli háziversenyében és egészen biztos vagyok benne, hogy más is van akinek fontos a Főnixek közül az első hely. Mivel kissé el vagyok merülve a gondolataimban így észre sem veszem a hozzám közelítő leányzót, csak amikor már rám köszön. Kék szemeimet rávezetem és bájos mosoly kíséretében üdvözlöm őt.*
- Szia! Jajj nem, dehogy, csak kicsit elgondolkoztam*Először az arcára téved pillantásom, majd mivel leült mellém így az öltözékét is megnézem. Kicsit kikerekednek a pupilláim amikor meglátom a kabátját. Mindig is ilyet szerettem volna, de valamiért sohasem volt ott ahol kerestem. Rögtön rá is kérdezek honnan van neki.*
- Hol vetted a kabátod? Nagyon tetszik! Volt türkizkékben vagy fehérben?*Kérdem csillogó tekintettel. Na most szépen kijött belőlem a ruhamániás énem. Nem tehetek róla, imádok öltözködni, imádom a csizmákat, a sminket, a ruhákat! Nem követem teljes mértékben a divatot, csak azt veszem meg és fel is, amit tetszik.*
- Upsz, elnézést, még be sem mutatkoztam. Loise vagyok*Mondjuk az is lehet, hogy már ismer, elvégre Prefektus is vagyok, meg kviddicsezem is és hát így könnyebb megjegyezni. Őszintén szólva nekem is ismerős az arca, de a nevét meg nem mondanám így ránézésre.*

  

  Felvettem a környezetem zajait így már csukott szemmel is ment a futás. Hirtelen valami elhallgatott és megzavart. Felpattantak a szemeim, körbenéztem és észrevettem, hogy a srác abbahagyta a futást.  Lassan én is kezdtem elfáradni, de csak futottam tovább, még az se zavart meg, hogy a fiú felém vette az irányt. Csak mikor odaért, és megszólított álltam le.
  -Szia! Hát ez közelebb volt. Na meg nem szerettelek volna zavarni.-mosolygok rá.
Leszálltam a gépről, felemeltem a táskám és kivettem belőle a törülközőmet és megtöröltem először az arcom, majd a nyakam. A nyakamra helyeztem én is a törülközőt, majd elővettem az üvegem és ittam belőle pár kortyot, majd visszadobtam a táskámba.
  -Háát..-húztam el a szám szélét.-.. Benne vagyok, de szólok nem nagyon tudok kosarazni, sőt.. Szóval ha megtanítasz, akkor mehet.- nevettem rá, azzal a tipikus Jess nevetéssel.
Felkaptam a táskám a vállamra, megfogtam a srác kezét és elindultam a kosárpálya felé. Ledobtam az egyik sarkába a táskám rádobtam a törülközőmet majd a szememmel kikutattam a kosárlabdát.
Kerek, narancssárga.
Igen az lesz az. Odafutottam, felemeltem, párszor pattogtattam, de kicsit nagyon bénán, majd visszasétáltam a sráchoz. Egyik kezembe a labdát tartottam, a másikat csípőre tettem, félrebillentett fejjel mosolyogtam rá.
  -Na? Kezdhetjük tőlem.. Megtanítasz dobni?-vigyorogtam.
Felé dobtam a labdát és csak reménykedtem, hogy jó a reflexe és kikapja. Léptem felé még egy párat, hogy elé kerüljek.

A tanárnő előbukkan a lávafolyó mögül, majd azonnal észre is veszi, hogy mennyire jó kedvem van. Mondjuk nem volt nehéz, mivel sugárzok a boldogságosságtól, és arcomról levakarhatatlan a széles mosoly. A tanerő kérdésére hamar válaszolok is.
- Azt hiszem kapcsolatban vagyok, és ez annyira hihetetlen és jóó!!! Úr Isten, sose éreztem még ilyen jól magam a bőrömben! –
Lehet kicsit hosszúra sikerült a válasz, de így szóban is kifejthettem, hogy mi a nagy mosoly oka. A válasz után a tanárnő int, hogy kövessem,amit én jó diák módjára meg is teszek. Hamarosan megérkezünk ugyan oda, ahol múltkor is voltunk. Követve a tanárnő példáját én is leülök törökülésbe, majd figyelem, hogy most mi is jön. Megkapom az instrukciót, hogy mutassam meg, hogy mire is jutottam a gyakorlás során. A tenyérösszecsapás után megjelenik a már jól megismert gömböcske.
- Vettem! -
Közlöm, majd a gömbre figyelek, ami a tenyereim között helyezkedik el. Lehunyom a szemem és megpróbálom kizárni a külvilágot. A piros színt képzelem magam elé, miközben csak a szívverésem ritmusára igyekszem koncentrálni.  Lassan de biztosan kezdem úgy érezni, mintha a saját testem kezdene el felforrósodni. Olyan érzés, mintha egy lángoló sparherd lennék, vagy egy felmelegedett serpenyő, amibe ha bele tesznek egy tojást, azonnal megsül.
Az eddigi gyakorlásaim alatt is mindig így kezdődött a dolog, szóval eddig jó vagyok szerintem… remélem. Nagyon nehezen jutottam el idáig, sok melóm van benne, szóval remélem nem volt felesleges. Nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni, hogyha esetleg elrontottam. Reményeim szerint a gömbben is elkezd gomolyogni a „levegő” a forróság miatt.
- Nos? -
Teszem fel a kérdést a tanárnőnek, még mindig csukott szemmel, és immár összeráncolt homlokkal, a leszúrástól félve.

Danielle

Lassan kezdett túl sok gondolat kavarogni a fejemben. Csak kergették egymást, mint a gyerekek.. Annyi megválaszolatlan kérdést hagyott bennem Ráhel, Fruzsi, Elizabeth, Danielle és még hadd ne tudjam hányan. Bár a legtöbbjére csak vállat vonok, idővel úgyis kiderül, ha meg nem, akkor nem is annyira fontos. De amelyek Ráhel körül keringtek, egyre jobban belém martak. És nem csak ez. Persze, ez is, de most még más, egy megbúvó gondolatom is utat tört magának, és elárasztott, akárcsak egy özönvíz. Ginger. Már nem nincsenek "látomásaim", nem látom egy sötét szobában sírni, ilyenkor már nem szédülök meg vagy esek össze, mint egy kislány. Nem, már megszűntek ezek, ami két dolgot jelenthet, és egyik borzasztóbb mint a másik. Az első az, hogy kezdem túltenni magam lassan a halálán, ami önmagában is borzalmas, hiszen a rohadt életbe! Nem egy lány volt az utca végéről, hanem sokkal több. A barátom, a lelki társam, egy lény, aki megértett, velem volt, figyelt rám, és a húgom. Most meg hol van? Talán egy kics*sz*tt koporsóban a föld alatt porlad már egy jó ideje. És én még mindig nem vertem véresre Fredet azért, amit művelt a húgommal. Még ha közvetve történt is az egész ügy, hozzá lehet visszavezetni, hogy miért rohant bele Ginger a saját vesztébe. Reménytelenül volt szerelmes. Nem tudom mit látott abban a nyámnyila alakban, de valamivel évekre megfogta ezt a szerencsétlen lányt. Tipikusan azzal a fajta szerelemmel volt megátkozva a húgom, amelyik egy életre szól. És biztos vagyok benne, hogy akárhol is van most, még mindig teljes szívéből szereti őt.  A másik lehetőség, amiért megszűntek ezek a víziók az az, hogy valóban meghalt a lány. Talán valamilyen úton kapcsolatba akart lépni velem, üzenni akar,t hogy merre van, hogy szüksége van rám, legyek mellette, keressem meg. De most már túl késő. Mindenhez túl késő.
Nem volt erőm tovább tépelődni a dolgon, legalábbis a szobámban nem. Egy szürke melegítőt magamra vettem és valami ár számmal nagyobb kampánypólót, majd nekiindultam az erőnlét termének. Valahol le kell vezetni a feszültséget, a felgyülemlett erőt, valami másra kell összpontosítani, koncentrálni, gondolni. Ehhez pedig tökéletesen alkalmas egy régi mugli sport, amit leleményesen kosárlabdának hívnak. Nem valami bonyolult dolog egy kviddicshez képest, bár a labdát minden alkalommal lentről kell dobni. Gurkók ugyan nincsenek, de az ellenfél 500 tonnás, bálnaméretű játékosai alkalmanként rosszabbak. Tehát belépve ebbe a terembe felkapcsolódtak a lámpák, fényár öntötte el az egész helységet, ahol kissé áporodott volt a levegő és tipikusan tornaterem szagot árasztott. Elvettem egy kosárlabdát. Nem mintha tudtam volna, hogy melyik is az, de fel volt hatalmas betűkkel festve rá. Szóval elkezdtem először csak egy helyben pattogtatni, majd magam körül, végül végigrohantam a termet magam mellett vezetve a varázstalan labdát, a két pontos vonalnál megálltam és a gyűrűre dobtam. Elsőre nem sikerült.
Vagy 20 percig is edzettem, mire úgy kifáradtam, mint egy liba. A golyót hagytam a kosárra találás után elpattogni a teremben, én meg összeestem úgy ahogy voltam, a palánktól 3 méternyire. Lihegtem, nedves pólómat pedig valahogy leerőszakoltam magamról és elhajítottam. Visszahanyatlottam, most már egészen stabilizálva vettem levegőt, mikor hirtelen elaludtak a fények és konok, súlyos sötétség vett körül. A labda elhaló hangjam még pluszba ráadott az egész helyzetnek az iróniájára, és a régi félelmek, rossz és fájdalmas emlékek mind előtörtek egy olyan helyről, ahol már nem egyszer meghaltam. Felültem, de még mindig nem csinált semmit a világítás. Talán csak akkor működik, ha folyamatos mozgás érzékel, vagy kialudt, vagy nem tudom. A paranoia és a szorongás kezdett eluralkodni rajtam, pulzusom pedig vagy 100 értéket ugrott, mikor a magára hagyott labdám nekiütközött valaminek, ami nagy csörömpölést hallatva felborult vagy nem tudom mit csinált. Nem mozdultam, mintha vártam volna rájuk. Hogy elkapjanak, hogy azt csinálják velem, amihez értenek.

David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék

Danielle

Ahogy eleinte a sötétség felváltotta a világosságot, még nem történt semmi. De idővel egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a félelem jelei. Mindenhol őket láttam, sarokba szorítottak, késsel közelednek, kört alkotnak, nem engednek kitörni. Láttam, ahogy egy székhez kötnek valami zsineggel, ami egészen a húsomig hatol, minden egyes szívdobbanással mintha nem vért juttatna az ereimbe, hanem fájdalmat, kínt, gyötrő emlékeket, félelmet. Mikor a labda nekicsapódott valaminek, abban a pillanatban a maradék eszemet is teljesen elöntötte a borzongás, a félelem, hogy bármelyik pillanatban elvághatják a torkomat vagy átszúrhatják a hasamat egy vasrúddal.
Mikor kinyílt az ajtó, totál beparáztam. Mintha eddig nem lettem volna, eddig is úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, de ahogy lassan nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy fikarcnyi világosság áradt csak be rajta, kezeimmel megtámasztottam magam. Hirtelen nagyon éber lettem, ösztönösen a nem létező övemhez nyúltam a nem létező berettámért, majd próbáltam hátrafelé vánszorogni pókjárásban. Kivert a hideg, pulzusom a felső határértéket verdeste.
Ahogy valami hozzám ért hátulról, nem sokon múlott, hogy nem kezdtem el ösztönösen védőmechanizmusomat feleleveníteni. Ahogy az illat tudatosodott bennem, egészen megnyugodtam, mindkét kezem az ő karjaira tettem, és a felszabaduló adrenalintól hevesen lélegeztem valami megmagyarázhatatlan, felszabaduló nevetés kíséretében.  Hátradőltem a lánynak, persze, nem teljes testsúlyból, és próbáltam felnézni rá a sötétben.
- Danielle..
Észre sem vettem, hogy míg totál átadtam érzékeimet a félelemnek és a védekezés felállításának, tudat alatt gondolatban kerestem néhány fegyvernek minősíthető sporteszközt. Mikor viszont rájöttem, hogy "csak" a vámpír leányzó van itt mögöttem, a telepatikus módon magasba emelt 4-5 labdát hirtelen elengedtem, amik körülöttünk értek földet, majd nagy amplitúdójú pattogásokkal szétszéledtek.
- Idén még nem féltem ennyire.
Nevettem el magam, majd még kissé remegő végtagokkal megfordultam, hogy szemben legyek háztársammal. Megajándékoztam két puszival, majd egy harmadikat is kapott az orra hegyére.
- Hogy vagy, édes? Időtlen idők óta nem láttalak.

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.

Megint sietek

A lány szerencsére ma jobb kedvében lehetett, mert ha úgy vesszük, benne volt a játékban. Na, ennek már örültem. Azért focizni mégsem hívhattam volna, azt már biztos nem szeret.
-Konyítasz egyáltalán valamennyit valamelyik sporthoz? -kérdeztem vigyorogva, miközben ő bunkón elhúzott a pályáig- Na jó, de tényleg nem tudsz?
Elvettem a labdát, majd a kezemben tartva elkezdtem neki magyarázni a szabályokat. Dióhéjban, burkoltan, mert valahogy az egy olyan dolog, amit nem lehet elmagyarázni, mindenki tudja.
-Be kell dobni szépen a labdát... oda! -mutattam fel a palánkra- Dobni gondolom tudsz... -vigyorodtam el- Na, de... Közben pattogtatsz, persze lehetőleg úgy, hogy ne a lábadra menjen. A pályán sportszerűen viselkedünk, ha lenne még más játékos, akkor passzolsz neki, elkapod a labdát, rohangászol és hasonlók. Na, szóval érted, nem? -kérdeztem, elhúzva a szám. Eléggé összecsaptam, de nem akartam erről beszélni és ezzel pocsékolni az időmet, hogy egy kezdőt tanítsak.
-Ó... Akkor mielőtt elkezdjük, még dobunk párat, de utána tényleg legyen valami, jó? Aztán ha unod, szólj. Utána megyek mondjuk enni! -mondtam mosolyogva, majd odaléptem a lány mögé és próbáltam, próbáltuk valahogy együtt bedobni. Persze nem ment túl jól, sőt, szánalmas volt, de én legalább jót röhögtem ezen az egészen. Végül aztán megvontam a vállam, s nevetve csak ennyit mondtam:
-Na jó, dobj ahogy akarsz, csak menjen majd be!
Ezzel nagyjából el is kezdődött a "meccs". Jeleztem a lánynak, én kezdtem, majd játékosan elkezdtem pattogtatni a labdát és harcra készen csalogatni áldozatom magamhoz. Remélem megpróbálja majd elvenni, aztán rádobhatok ééés... Na mindegy, ez már rajta múlik.

Danielle

A nevemet hallva kezdtem magam összeszedni. Átkozódtam, persze ezt is pusztán gondolatban, hogy hogy tojhatok még mindig be ennyire. Hisz alig 4 percig váratott a vörös, amíg meg nem ölelt, de ennyi idő elég volt, hogy tudatosodjon bennem, soha nem leszek már normális. Egy átlagos varázsló, vagy egy mugli esetleg arra gondolhat, hogy kiégett a villany, vagy túl késő van és leoltották a pilácsot, de én?! Számomra szörnyek jelennek meg pisztolyokkal és késekkel, mint egy kisgyerek rémálmaiban. De az én rémálmom valódi volt éveken keresztül, nem csak egy vagy két éjszakán gyötörtek.
Kezeim az övéi fölött haladtak, a hátán kezdtek el végül körözni, míg arcom a lány hajához nyomtam finoman.
- Esküszöm besz*r*ttál.
Leheltem ki nevetősebb hangon, ami már a felszabadult öröm miatt volt. Mégsem kellett megint egy autóban töltenem órákat, hogy aztán újfent napokra bezárjanak valahova, ahonnan az eddigi pár alkalommal csak a szerencse vitt ki.
- Emlékszem, hogy ne emlékeznék.
Nyomtam egy puszit a hajára, majd egyik kezemet végighúztam a karján egészen a derekamig, amit átölelt, majd ugyanígy visszafelé.
- Már túl kellett volna lépnem ezen az egészen, hisz már.. elvileg nincs mitől félnem. De nem tudom.. Te, izé.. apádról van valami.. Hír?
Amit én tudni véltem az apjáról eleinte az pontosan megegyezett azzal a tudással, amit Danielle birtokolt. Magyarul a béka seggéről sem tudtunk semmit. Most, amit tudok, az egyik sem túl felemelő választási lehetőség. Az egyik szerint szigorúan őrzött börtönben fog rohadni az idők végezetéig, a másik szerint ott helyben megölték a berontó nemzetvédelem. Talán egyiknek jobban örülne, mint a másiknak. Hogy juthattunk el idáig, egyszerűen képtelenség. Válaszára várva gyorsan kiürítettem a fejem, magma elé képzeltem a lámpák áramkörét, végül egy kicsit feltekertem az energiát. Nem árasztott el minket a fény, félhomálynak is túlzás volt, de pont elég volt, hogy lássuk egymást.