Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Egy ideig egészen szépen haladt a fiú. Természetesen a gyomrom folyamatos görcsben volt a teljesítése miatt, miközben magyaráztam. Talán jobban izgultam érte, mint ő magáért. Sose voltam még az edző szerepében, és ezek után be kell vallanom, hogy nem is szeretnék. A kötélen való mozgás közben bele se gondoltam, hogy milyen kimenetelei lehetnek annak, ha valaki leesik. Azonban amint láttam, hogy Zente dőlt, elkapott a frász. Annak ellenére is, hogy tudtam, hogy nem lesz baja. Mert nem lehet.
- Igazán nagyon szívesen - mosolyogtam rá őszintén. Csak hogy egy pillanat múlva megforgassam a szemeimet. Ez a folytonos magyarázkodás nagyon magyar dolog volt, és soha nem tudtam hova tenni. Hiszen igazából ez a nemzet nem volt annyira szerény, mint ahogy szerették volna, ha látják őket.
- Figyelj Zente. Én nem az egyik testvéred vagyok. Tudom, hogy ők aztán sok fejfájást tudnak okozni az embernek, Viktorról pláne tudom. De én nem fogok ilyesmit tenni. Azért jöttünk, hogy gyakoroljunk. Ez nem egy perc lesz, nem is kettő. Egy hosszú folyamat, amin egy pár gyakorlás erejéig el tudlak indítani, és utána neked kell folytatnod. De ahhoz, hogy ezt meg tud tenni, betonbiztos alapokat kell neked adnom. Zente, jól tudod, orosz vagyok. Nem végzünk fél munkát. Szóval pattanj fel a lécre, és kezd elölről - indítottam el egy apró forgatást követően. Én is visszamentem az eredeti pozíciómba. Mellette akartam haladni, sőt kicsit lemaradva, hogy ne zavarjak bele a látásába, és ezzel együtt a koncentrációjába.
- Most ne ilyesmivel foglalkozz, hanem az előtted lévő úttal. Megmondom mi  a kedvenc sütim, ha végigérsz a lécen. És ne felejtsd el, ráérünk - emlékeztettem, ahogy láttam meginogni. Sokkal szebben ment, mint az előző körben. Látszott, hogy figyelt arra, amit mondtam neki, és ez megmelengette a szívemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Sosem volt jó az emberekkel, sokkal jobban megérti a növényeket, állatokat. Ebből azonban az is következik, hogy nem tudja, hogyan kérjen segítséget. Megszokta már, hogy egyedül oldja meg a nehézségeit, hogy magára van utalva. A mágia világa azonban új és idegen számára. A puszta tény, hogy boszorkány, megdönt benne mindent, amiben valaha is hitt. Na meg, az új helyzetekkel is nehezen birkózik meg. Az pedig, hogy valaki önszántából szeretne neki segíteni, ráadásul a varázslásban, mindenképpen új helyzetnek bizonyul.
Csak egy pillanatra néz az eridonos barnáiba, rögtön el is kapja tekintetét és hajtja le a fejét. Nem bírja, ha a lelkébe látnak, a rövidke szemkontaktus viszont pont ilyen érzetet kelt benne. Ám rossz érzés ide vagy oda, a segítséget megkapja még úgy is, hogy szóban nem kérte. Megkönnyebbültséggel az arcán fordul hát vissza az asztalhoz Elijah-val együtt. Kicsit távolabb lép a fiútól, új neki még a srác, és hiába segít neki, nem tud megbízni benne, ahogy senki másban sem. Ennek ellenére figyeli, mit csinál a másik, és szabad kezével ösztönösen le is követi a mozdulatot. A tollra is bólint, át is veszi azt, gondosan ügyelve rá, hogy keze ne érjen Elijah-éhoz. A botra szegezi a tollat, megcsinálja a mozdulatot, majd még egyszer, és harmadszorra is, közben már elmotyogva a varázsigét. Tudja, hogy nem lehet így baj, még akkor is, ha azt nem is érti, miért varázsol a varázspálca.
A bemutatkozásra néz csak fel, bólint egy aprót, mintha egy mosoly is megjelent volna szája sarkában. A furcsa kifejezés is ismerős neki, szimpatikussá teszi az eridonost, hogy sorstársak egy bizonyos ponton. Abba viszont most nem avatja be a másikat, hogy sosem hitt a varázslatban, sőt, mindenével tagadta annak létezését. És tessék, ennek ellenére itt van, varázsolni tanul, és éppen azért gyakorol, hogy ne kelljen eggyel több évet ebben az iskolában töltenie, mint amennyit egyébként is muszáj.
- Megpróbálom akkor pálcával is - jelenti ki. Hangja kicsit rekedtes, hiszen viszonylag régen szólalt meg, de így is hallható amit mond. Ugyanakkor az is hallható, milyen gyenge a lány, mennyire bizonytalan minden szava.
Varázspálcáját veszi aztán ismét kezébe. Szeme előtt tökéletesen jelenik meg a tankönyv lapján az ábra, és a varázsige kiemelt szavacskája. Erősen koncentrálva mozdítja meg a kezét, mondja ki a varázsigét is, bár utóbbi igen csak gyengének hat. Nem is sikerül tökéletesen a varázslat, a bot ugyan összeforr, de csak pár másodpercre. Ahogy a bot ismét szétreped, Ramóna azzal egy időben harap rá alsó ajkára, ujjai pedig rászorulnak a gesztenyefára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Pofátlanul képmutató vagyok. Szenvtelen arccal hallgatom Kazit, ahogy saját magával küzd a kimondott szavak súlya alatt, egyre meztelenebbé téve magát előttem, míg én nyakig felöltözve, a zúzódásaim gondosan takarva mondok felette ítéletet. És ahogy én se vetten észre az ő küzdelmét és zuhanását, úgy neki se tűnik fel az enyém. Hogyan is fedezné fel? A gyűrűm sosincs rajtam, a ruháim lehet, hogy olykor szokatlanul vastagok, de elegánsak és nem engedtem, hogy a kisugárzásom más legyen. Nem engedem felszínre törni a félelmeim, a megtörni látszó lelkem, a testem is sikíthat akárhogy, nem mutatom, hogy fáj. Vajon mit szólna, ha meglátná a zúzódásaim? Mit mondana, ha beavatnám mindenbe? Vajon ugyanúgy kiakadna, mint én az ő meggondolatlanságán? A különbség csupán annyi, hogy neki volt választási lehetősége. Tudom, csúnya ezt mondani, de így van. Engem belekényszerétettek, míg ő önként vetette bele magát az önkínzásba. Nem mintha ez jelentene bármit. Mindketten titkolózunk mindazok előtt, akik szeretnek minket.
Kékjeim arcáról a kezére vándorolnak. Először nem látok semmi érdekeset, majf egyszer csak megakad a tekintetem a világos hegeken. Akaratlan húzom el a szám és ül ki arcomra az undor. Ennél lejjebb már tényleg nincs. Elmondhatatlanul haragszom rá, legszívesebben ordítanék vele, de egy lesajnáló pillantásnál többet mégsem engedek meg magamnak. Lehetc hogy nem ez a legjobb módszer, de éreztetni akarom vele, hogy mennyire ostoba volt. Merlinre esküszöm, fordított helyzetben zokszó nélkül tűrni fogom ugyanezt tőle.
- Gratulálok, tényleg. Remélem megérte tönkrevágni a saját tested - vetem még közénk a szavakat, majd szusszanva engedem el a dühöm. Ijesztő, hogy mennyire feldühít a tudat, hogy meg is ölhette volna magát. De itt van, nem? Ennek kéne számítania.
Csendben hallgatom a történtek végét. Ujjaim lassan ökölbe szorulnak, majd ahogy mondandója végére ér, halkan szitkozódásba fogok, úgy igazán kifinomultan és nőiesen, természetesen.
- Felnőtt ember, de az biztos, hogy az eszét az anyáddal együtt eltemette... Hihetetlen, hogy Kazanov mindig lehet hülyébb. Pedig már azt hittem nem tud újat mutatni - csóválom meg a fejem és karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Kékjeim vezetem ismét Kazi arcára. - Tudod, legszívesebben arra kényszerítenélek, hogy tégy megszeghetetlen esküt, hogy többé nem süllyedsz idáig... - mondom halkan, majd sóhajtok. Nem, ennyira pofátlan még én sem lehetek. - De elég lesz a szavad is. Ha úgy érzed, hogy nem bírod, kérj segítséget, rendben? - Akár szemen is köphetném magam. Ennyire kétszíbű szavak se hagyták még el soha a tökéletesen vörös ajkaim. Egyszer mindent el kell kezdeni... ám ezzel lezártnak tekintem a témát, amiről a szám szegletében bújkáló mosoly is árulkodik.
- Rendben. Emlékszel, hogy tavaly meséltem egy rellonos lányról? - nem szoktam csak úgy lányokról beszélni, így konkrétan egy főre redukálódott a szóba jöhetők száma. - Szerintem egyszer próbáld ki te is így a szexet. Meglepően jó - vigyorom egyre szélesebbé válik, a végén még kacsintok is egyet felé. Gondolataim közé beúszik Darik képe, ahogy rám vár az ágyban és ezzel egyidőben a gyűrűn is égetni kezdi a zsebem. Én mégis csak Darikra figyelek és arra a nyugalommal teli izgatottságra, amit minden alkalommal kivált belőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Azt hiszem kimondhatom, hogy ha teljesen nem is, de megértem azt, ami jelenleg megy benne. Egy része régi ismerős, hiszen elsősként mindennel is szembesülni ami mágia, mágikus, már eleve egy olyan sokk, amelyet nem mindenki tud csak úgy lenyelni. Aztán ott van tetejébe az is, hogy az a mágia benne van az emberben és használni kell. Ami nagyon nem egyszerű, valljuk be. Én szerintem aki olyan közegből jön, ahol a mágia nem ismert, vagy éppen igen és mégis bizonytalan benne valaki, annak lehetne egy kis időt tanulás, kötelezettségmentesen eltölteni időt az iskola vagy más mágikus hely falai között felzárkózni. Nem lenne utána ennyire stresszes, ijesztő, bármi. Akkor talán ez a lány sem úgy állna ott, ahogy. Rám néz, majd már el is kapja a tekintetét, mintha nem lehetne rám tekinteni. Szusszanok egy aprót, mert így nehezebb lesz, viszont nem tudok haragudni rá, hiszen senki sem köteles arra, hogy mindenkire nyitott legyen. Én félig voltam az, könnyebben szót értettem másokkal, így talán kicsit jobban és egyszerűbben tudtam előre haladni. De nem leht mindenki olyan, mint én. Csendben figyelem hát, amikor elveszi tőlem a tollat és nekiáll gyakorolni. Ettől tényleg nem kell félni, ebből nem lesz mágia. Talán könnyebb.
- Kicsit lazábban fordítsd. Á igen, úgy  - bólogatok. Nem fogok rá a kezére, sajátom emelem meg és mutatom mire gondolok, majd rá is jön. Így aztán leengedem azt, bólogatok, hogy sokkal jobb így, mint ahogy elsőre pálcával próbálta.
- Csak nyugodtan. A tollal már jól ment – bólogatok, miközben visszaveszem a tollat, de csak a fülem mögé tűzöm be azt, nem teszem mélyre el. Hátha. Nem állok túl közel hozzá, azonban annyira igen, hogy jól lássam mit ügyködik. Látom, hogy koncentrál, nagyon is, így aztán nem mondhatnám azt, hogy nem akarja. Ó igen, én vért tudtam izzadni egyes bűbájok előtt, közben, ezt nem tagadom. Most sem vagyok mestere, a legtöbb igét fejből tudom, tökéletes mozdulattal, mégsem sikerülnek úgy. Azt mondták erre, hogy a mágia nem egységes bennem, hol több, hol kicsit kevesebb, viszont az a több sem ártalmas senkire. Nem bántok vele másokat, maximum olyankor sikerül jól valami, vagy túl jól, de az már más. Néha még elpattannak dolgok.
-Nnnnna! - ahogy nekiáll és látni, hogy a bot összeforr, már emelem a kezem, hogy tapsoljak, de végül csak hümmögök arra, hogy ismét szétesik. - Egyre jobban megy – végül csak megszólalok, bátorító mosollyal. Nem csinálom meg helyette, mert nem vagyok sem szaki, nem vehetem el a gyakorlását. - Én azt mondom, kicsit hangosabban és érthetőbben mond az igét. Elharaptad kicsit a végét és ilyenkor nemigen működik jól. Egy csomót rosszul mondtam ki állandóan és bamm… nem is értek jó véget. Most csak a varázsigét mond hangosabban. Én nem fogok nevetni rajtad – bőven nem, soha nem tenném. Itt vagyok, mint támogató, ismeretlenül is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Annyira nem akartam sosem ilyen helyzetbe kerülni, ennek sóhaj keretében adok hangot. Azonban azt nagyon is jól tudtam, hogy nem kerülhetem el, amint rám tették a jelvényt. A bátyámra jobban illene, bármelyikre, de én kerültem képbe. Azt hiszem, ez a legnagyobb öröme most Augustine-nek, mert én nem vagyok egyik bátyám sem. Nemhogy nem verekedtem sosem, de átkozódni sem, így aztán most ha itt lenne bármelyik, lehet a fejét fogná, hogy mibe kevertem bele magam. Igen, lehetne rosszabb is, de most jelenleg ez a legrosszabb hely a világon számomra. A fejem rázom meg lágyan, hogy nem ilyenre gondoltam. Az ég óvjon attól, hogy a hajához érjek, még a végén tényleg megadnám azt az okot, amit olyan kényesen ügyelve harap el és mégis, mindent értek belőle.
- Nem, nem, dehogy nézlek annak. Félreértesz – szusszanok egy nagyot. Okot, persze. Biztos adok, csak én nem hiszem majd annak. - Nyilván Zalánnak is van valami a megtaláló számára, de öhm, akár oszthatok ki pár pontot is, ha szükséges. Mást nagyon nem tudok adni – bár szinte borítékolhatom, hogy ezzel akkor sem hatom meg, ha ezer pontot vésetnék a neve mellé. Amúgy sem adhatok, javasolni maximum, de az is valami – lenne, ha nem róla lenne szó. Egyelőre elengedem a dolgot, Zalán lép úgy is, de hát… várható volt, hogy ezzel nem oldjuk fel a szívét és lelkét. Ó nem, egyre jobban fog szórakozni rajtunk. A szfinx türelme is véges, hiszen nyitott ajtó előtt ácsorgunk, neki pedig biztos nincs erre ideje, azonban egyelőre eszem ágában sincs belépni.
- Nem hiszem, hogy ez pótolható – motyogom inkább magamnak, mint neki, majd nyelek egy nagyot. Prefektus vagyok, olyan, akinek szavát ugyan nem rettegik, mégis muszáj lenne valamit tenni. Mit tudnék hát? Megbékíteni? Őt? Halálomig próbálhatnám.
- Nagyon köszönjük azt, hogy előre engedsz. De előbb szeretnénk ezt az egész félreértést megoldani. Neked… bizonyára nem ér sokat a holmi, de szívesen hozok neked bagolytollat akár – ezzel egyetemben nyújtom kezem a hátizsák felé. Komolyan. Ha unja, ha nem, legyen vége, én pedig éppen az életem teszem kockára. A barátokért bármit, mondani szokás, hát itt most nagyon is teszem. Az, hogy elérem-e a tollat, megragadhatom, egyelőre vágyálom, ha Augustine tényleg unja, akkor talán hagyja is. Nem remélek sokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem igazán tudta hova tenni azt az érzést, ami elfogta őt. Legutóbb saját magával kapcsolatban érzett ilyet, amikor hagyta, hogy az emlékei eluralkodjanak felette és ha csak pár pillanatra is, de elvesztette az irányítást a seprűje felett. Ilyen lehet az, amikor dühös valaki, jutott magában az egyszerű konklúzióra.
 Állta a fiú tekintetét, de amikor a galambos megjegyzését követően pofátlanul vigyorogni kezdett, Zalán ajkán keserű fintor szaladt át válaszképp. Az a toll pótolhatatlan volt számára. Már az első seprűjén is ott fityegett a fekete-fehér kabala. Eredetileg nem miatta, hanem az édesanyja megnyugtatása végett kapta még Hollósi mamától. Sikerült elhitetni vele, hogy amíg az a fiánál van, semmi baj nem érheti őt a levegőben. És akármennyi ostobaságot is csinált már Zalán repülés közben, azóta is egy karcolás nélkül sikerül landolnia. Minden. Egyes. Alkalommal.
 Esze ágában nem volt Augustine előtt belépni a klubhelyiségbe és először örült, hogy barátja is osztja a véleményét ebben, hiszen ő sem mozdult. Ehelyett nekiállt alkudozni. Házpontokért. Ezzel a gyerekkel. Szent griffgané, Zente... Lehet értékelnie kellett volna, hogy diplomatikusan próbál eljárni ebben a helyzetben, de akármennyire is próbálta, valahogy nem látta megcsillani a levitás értelem szikráját egyetlen mondatban sem, amit hallott.
 Amíg a tolvaja Zentére figyelt, ő oldalra lépett egyet. Ott volt a szeme előtt a toll. Karnyújtásnyira. Csak el kell vennie. De ennél neki több esze volt. Tudta, hogy egy ilyen húzásnak következményei lesznek, szóval okosnak kellett lennie. Jobb kezének ujjai a válltáskájából kilógó pálcájára fonódtak, miközben próbálta felmérni a helyzetet és a távolságokat. Senkinek nem lesz baja, ha minden úgy úgy alakul, ahogy elképzelte.
 Lépett még egyet, hogy alakja Augustine perifériájába essen, majd megpróbálta elkapni Zente pillantását. Ajkaival némán artikulálta az instrukciót: Fuss! Kivárt pár másodpercet, majd pálcáját előkapván, a tolvaj táskájára szegezte azt, miközben sietve kimondta a varázsigét.
- Diffindo.
 Még Zalán is meglepődött, hogy elsőre sikerült neki a varázsige... Ami azt illeti, kicsit erősebbre is, mint remélte. Feltett szándéka volt csak a tollat levágni, ehelyett Augustine táskáját szó szerint kettészakította. De ez semmin nem változtatott.
 Tekintetével amint meglelte a tollat, felkapta a földről és megkísérelt bejutni az egyetlen helyre, ahonnan pillanatnyilag kizárhatta Augustine-t - Menj Keserűért! - parancsolt rá Zentére, miközben ő berohant klubhelyiségük bejáratán. Ha szerencséje van és van benne annyi erő is, tudja tartani az ajtót, amíg nem érkezik egy tanár, hogy elrendezze a dolgokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

A pontosztás tényére ki sem kell nyitnia száját, elegendő csupán fél szemöldökét megemelnie és lesújtó pillantást vetnie Zentére. Merthogy az ajánlat nemes egyszerűséggel szót sem érdemel. Természetesen ezt Zalán is egyből felismeri, ám pechére a levitást kimondottan szórakoztatja, hogy feldühítheti az elsőst. Ami azt illeti, végre egyszer nem ő fog balhét kezdeményezni, így Keserű irodáját ha meg is kell látogatnia, gyorsan kiiszkolhat majd. Hollósi úgyis megteszi azt a szívességet, hogy leüli az ő büntetését is.
- Mit nem értesz Somogyi? Megtaláltam, megtetszett, az enyém. Bárki is hagyta el, már ha tényleg Hollósi volt az, legközelebb jobban vigyáz a cuccára - azt már nem teszi hozzá, hogy ugyan fel is dughatja magának a bagolytollát, olyan szinten hidegen hagyja mindez. Mégis, a megérzéseiben ritkán csalatkozik, így bár figyelmének tetemes részét Zentére irányítja, nem veszíti szem elől Zalánt sem, aki végzetes hibát követ el azzal, hogy perifériájában marad. Azt ugyan nem látja, hogy mit tátog a legkisebb klántagnak, nincs is szüksége ilyesmire, hiszen ahogy a varázsige elhangzik, azon nyomban lök egyet Zentén, remélhetőleg kellően nagyot ahhoz, hogy vagy seggre, vagy pofára essen. A táska magatehetetlenül - mint minden normális táska - zuhan a padló felé, s el is éri azt, így Zalánnak való igaz, van lehetősége rámarni, ám nem jut messzire, mert ahogy menekülne a zsákmánnyal, Augustine a szó szoros értelmében a pólója nyakánál csípi el és egy erős rántással húzza vissza, az a csoda, ha nem esik el a levitás és talpon marad.
- Halott ember vagy - ezzel pedig nem feltétlenül viccel, hiszen épp csak kiejti száján a szavakat és nyúl is a vézna elsős karjáért, amit egy hirtelen, kimondottan erős mozdulattal ránt hátra azzal a feltett szándékkal, hogy teketóriázás nélkül el is törje azt. Természetesen a pálcahasználó kezet választja, hadd fájjon és hadd legyen maradandó. Akár reccsen a csont, akár húzódik, szinte rögvest kirúgja alóla a lábát, hogy térdre rogyjon. Védekezni ugyan van esélye, de ha rosszul csinálja, homloka azonnal megcsókolja a padlót, mivel Augustine Zalán hajába markolva - és jól meg is tépve azt - erőteljesen a padlózatba veri fejét. A koponyája biztosan nem törik be, de ha az érkezést orral tompítja, a törés garantált. Plasztikai sebészet ingyen: senki sem mondhatja, hogy szűkmarkú lenne.
Bár fizikailag teljesen lefoglalja Zalán péppé verése, perifériájában lankadatlanul figyeli, mire készül a legifjabb Somogyi. Akár sportszerűtlenül készül átokra, akár segítségért rohan, a francia tudni fogja és mindenki megnyugodhat: ha nem most, később kamatostul visszaadja majd. A segítségkérést ellenben nem kívánja megakadályozni. Talán jobb is, ha valaki közbelép, ezt még ő sem tagadhatja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Megpróbált nem kuncogni, ha már a vigyorgással nehezen állt le, legalább addig, amíg néhány pillanat erejére elhúzta kicsit száját, hogy sajnálatát fejezze ki Zalán megnyúlt ujjai miatt. Nem akarta ő megtaposni szegényt, de hát.. na, egy rúgástól tántorgott éppen, szóval talán nem kérhető számon rajta tette.
És hát a srác is rögtön bizonygatta, hogy semmi gond nincs, úgyhogy mindketten megnyugodhattak, hogy bár csúnyán elintézték egymást, igazából talán mégse. Vagy legalábbis kvittek lettek, vagy valami.
- A hosszú ujjak amúgy is jót jelentenek, úgy hallottam - hozta fel vidoran, és bólogatott is okosan mellé, mert tényleg mondták ezt már neki/előtte, csak épp.. - Azt nem tudom, mi jót, de jót.
Követte aztán Zalán tekintetét, meglesni ő is, amire a másik felfigyelt, és igazából valakik voltak azok. Két nagyobbforma srác, a kétajtós szekrény iskolapéldái. Bizonyára jó sok időt töltöttek itt, a karjuk átmérőjét elnézve Lili füttyentett is egyet. Pedig csak egy szemmel látta jól.
Egyikük kérdésére aztán tekintete feljebb vándorolt, az arcára, és egy pillanatra eltátotta a száját, aztán észbekapva gyorsan megrázta a fejét.
- Jaj, dehogy! - felelte sietve. - Nem ütött meg! Ja.. ez itt? Ez nem az! Arcon rúgott. Nem ütött meg, nem - nevetgélve hárított, és akkor sem kapcsolt, mikor a srácnak megvillant a szeme, és lassan Zalán felé fordult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Látod, egyetértünk – mondom és tovább lapozgatom a jegyzeteket. Hirtelen erősen elkezd fájni a fejem, és oda is kapok. Elkezdem masszírozgatni, de nem segít rajta. Továbbra is vigyorgok, mert ezen a srácon csak röhögni lehet. Komolyan brutálisan jó fej, meg löki állandóan a hülyeségeit ezért is nagyon jól elvagyunk mi.  Semmi nem tesz boldogabbá, hogy a nem odaillő személyek elhagyják a vonzáskörzetünket. Esküszöm, még a fejfájásom is csillapodott kicsit. Lehet máskor el is kellene játszani, hogy másodperceken belül összecsináljuk magunkat, és akkor sikítva menekülnének ki. Imádom ha a csajok sikítanak, de csak úgy szenvedélyesen.
- Csak hülyéskedek gyerek, kis fain a csaj. Nincsen vele semmi gond – rázom a fejemet, és úgy nézek a fiúra mintha citromba haraptam volna. Mi van ezzel hogy nem érti a tréfát? Lehet tényleg beteg lesz, akkor bizony nem árt távol maradni tőle. A székemet is mindjárt arrébb viszem, de a sértődött képén biztosan betegre nevetném magamat.
- Biztos én vagyok az, úgyhogy ne is tagadd. Mindenki megbolondul értem, nem tudod? – ekkor már végképpen nem bírok magammal, az öklömbe harapva próbálok csendben maradni. Nem megy, mert rázkódok a nevetéstől. Jó hogy nem hangosabban mondtam, mert a kis szentfazekak még meglincseltek volna érte. Tény hogy nagyon is jól nézek ki, és az is hogy Dominik se csúnya. Rá mindig is egy nagyon jó haverként gondoltam, sosem éreztem többet még srác iránt se. Jelenleg a lányokért vagyok oda, de ki tudja mit hoz a jövő? Lehet néhány év múlva izgalomba hoz ha meglátok egy taláros srácot, de jelenleg nem. Azért elfogadó vagyok, mert ha kiderülne bármilyen cimborámról hogy két pályás, nem hagynám cserben.
- Na vigyázz, rád küldök ám valami jó csajszit – kacsintok a haveromra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Néha tényleg úgy érzem, hogy nem illek a sorba. Engem elcseréltek, valaki másnak kellene helyettem a család legkisebb ékének lennem. Mert bennem semmi plusz nincs, mint a többiekben, erre a lécen kezdek rájönni. Vagy mondjuk az is lehet, hogy egyszerűen elfogyott minden, amit „választani lehetett” és nekem jutott az, ami a maradék. Nem tudom, erről még nemigen beszéltem senkinek és lehet nem is tudnék. Nehéz. Az is nehéz volt, hogy Darya-nak erről szóltam és felhoztam, mert ugye, mindenki szereti magát jól látni. Jónak. Aztán amikor akadály kerül elé, akkor meg csak pislog, hogy fogalma sincs, hogy oldja meg. A pálcamozdulataimmal nincs gond, ha nem is leszek mestere, de minden más… ezen kell most dolgozni.
Dolgoztam és ahogy az várható volt, le is csúsztam róla. Nem félek, csak kicsit, érzem a gyomromban azt a kis görcsöt, amit ilyenkor kell és lehet, de elillan, mert itt van valaki és figyel rám. Mindig volt valaki, aki figyelt, talán ez is hátravetett kicsit, hiszen önállóbbnak kell lenni. Mindig egy kicsivel jobban. Eleget botladoztam életem során, de még így sem teljes és ha lehet hinni annak, amiket mondtak, sosem lesz. Ahogy idősebb leszek vagy éppen elhízok, úgy lesz rosszabb, de ameddig tehetek ellene, igyekszem. Mindig igyekszem. Gyengeség. Lassan de biztosan megint rám tör. Rámosolygok majd kicsit lelazítom magam, teljesen, ahogy kezdtem. Szusszanok, azonban nem bírom tartani, kicsit kitör belőlem az aggály, ami feszít. Engedem a szavakat, majd sütöm le a tekintetem, ahogy megszólal. Igaza van, én meg… hallgatom.
- Nem haragszom rájuk, ne érts félre – mert nem. Néha mérges vagyok, nem akarok a testvérük lenni, de hamar elmúlik szerencsére. Marad az, ami mindig. Felnézek rájuk. - Tudom, hogy nem egy perc vagy egy nap. Csak… olyan könnyűnek tűnt és még ez sem az. Nem vagyok türelmes néha magammal – sóhajtok egy nagyot. Elharapom a gondolat többi részét, miszerint: erre sem vagyok képes. Bólintok egyet, alapokat ad, igen. Ez kell. No meg az orosz mentalitása, annyi szent.
- Igenis, asszonyom, máris! - azzal ahogy fordít, nem is ellenkezem, úgy megyek a léc elejéhez és állok fel rá. Megint kitartom a kezeim, keresem lábaimmal a pontot, majd elindulok lassan.
- Jó, mert hozni szeretnék neked és tudnom kell – ne foglalkozzak vele, jó. Csak a léccel. Elhallgatok és tényleg koncentrálok a lécre. Haladok előre, majd még tovább. Kétszer csúszok le, huppanok a földön, de mind a kétszer szó nélkül sétálok előre és állok fel. Talán már látni is, hogy kicsit kezdek sántítani, ahogy fáradok, viszont nem adom fel. Kitartom a kezem és ha meg-meg is állok, arra eszmélek, hogy a léc végén állok. Nincs tovább előre. Óvatosan ugrok le, mint egy tornász és pördülök meg.
- Tádááá! - nevetek fel, felszabadultan. Mert végre sikerült. Bár kétlem, hogy ennyi lenne, azt is, hogy le kellett ugrani. De akkor majd folytatom innen. - Mikkel lehet még erősíteni? Mármint, milyen gyakorlatokkal? - mivel nem tudom menni kell még-e vagy sem, csak kérdő tekintettel állok a végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Először csak bambán pislogott, de hamar rájött, hogy minek okán szólították meg Lilit. Arca legalább három árnyalattal sápadtabb lett, mert a fejben való mérlegelés - miszerint mennyi esélye van két izompacsirta ellen, akik érdeklődést mutatnak arconrúgott edzőtársa hogyléte iránt - viszonylag gyorsan lezajlott és arra jutott, hogy: neki annyi. A túlélési esélyei abban a pillanatban a nulla felé kezdtek orientálódni. Hát amikor még Lili megszólalt.
 Nyitotta volna ő is a száját, hogy korrigálja a lány szavait, de sajnálatos módon nem volt mit rajta korrigálni. Mert igazat mondott. A kétajtós szekrény derékból ráfordult Zalánra és egy fenyegető lépést tett felé.
 - Baleset volt! - hadarta gyorsan a fiú s bár bízott abban, hogy a szavaknak ereje van, most emberfeletti sebességgel pattant fel a földről és próbált kartávolságon kívül maradni.
 - Baleset, mi? - kérdezte a másik, aki egész idáig Zalán perifériájában maradt.
 - Igen, magyarul nem volt szándékos - hangsúlyozta halkan, de ezzel csak azt érdemelte ki, hogy az egyik mérgesen ropogtatni kezdte az ujjait. Először egy kétségbeesett pillantást küldött Lili felé, majd kék szemeivel a lehetséges menekülőutakat kezdte fürkészni. Ha futni kell, hát futni kell, nincs abban semmi szégyen, ha az eredménye az, hogy életben maradhatsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem akart Lili rosszat az éppen csak megismert srácnak, pláne, hogy máris első számú edzőpartnerévé avanzsált, és még nem állt készen arra, hogy újat keressen helyette. Nem is fogta fel, hogy ártatlan, helyesbítő szavai épp, hogy rontanak a másik helyzetén, hiába épp az ellenkezőjét próbálta elérni. Hiszen még nevetgélt is, oldandó a szinte tapintható feszültséget apró (vagyis a két nagydarab srác felén annyira nem is) csoportosulásuk között.
Kissé enyhülni, lohadni látszott mosolya, amint meghallotta, milyen sietve, és pánikolva mentegetőzik Zalán, és ekkor kezdte kapisgálni, hogy talán csúnyábban fest az ábrázata, mint ahogy érzés alapján sejti, és a két fogdmeg azért tornyosul még mindig föléjük, mert örömmel laposra vernék megtorlás gyanánt a lányt bántalmazó illetőt. Nem mintha Lili ilyesmit kért volna, fel sem merülne benne, még akkor sem, ha netán szándékos bántalmazásnak lenne áldozata.
- Jaj tényleg nem direkt csinálta! Legalábbis szerintem biztos nem, bár csak most ismertem meg - kelt Zalán védelmébe a szőke, és még fel is állt, hogy elhelyezkedjen könnyedén arrébb pöccinthető kis testével a két srác és levitás társa közé.
- De na, nem volt ám rá semmi oka, csak útban voltam.. áh, fenébe, Zalán, FUUUUSS! - Azzal belekapaszkodott a karjába, és futásnak eredt, magával húzva a másikat. Nem nézett hátra, de úgy képzelte, a két tini kolosszust cseppet meglephette azzal, hogy "áldozatként" elszalad a védelmük elől, méghozzá a "bántalmazóját" is magával vonszolva. Aztán lehet, hogy tévedett, és a két srácnak mindegy volt, hogy kit és miért ütnek le, amíg megtehetik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Apró reménysugarat látott megcsillanni a sötét alagút végén, amikor Lili megpróbált felszólalni az érdekében. Határozottan bólintott megerősítésképp, hogy ő aztán soha, egyetlen lábujjal sem akarna lányhoz ártó szándékkal érni. Feszült figyelemmel várta, hogy a fiúkra hassanak az egyszerű észérvek, de volt egy olyan érzése, hogy csak unták az élettelen boxzsákokat a terem túlvégében. Az ő arca meg egészen vernivalónak tűnt. Még mielőtt az ominózus bunyó bekövetkezhetett volna, Lili futni kezdett, őt pedig rántotta magával. Nem gondolkodott, csak hallgatott a parancsszóra és megszaporázta lépteit. Sok diákot és egyéb tereptárgyat kellett kikerülniük ahhoz, hogy megközelíthessék a kijáratot, de Zalán most már kétszer annyira figyelt a lába elé, nehogy megint elessen vagy belerúgjon valamibe. Kérdés nélkül szaladt ki az erőnlét termének ajtaján és nem állt meg egészen a folyosó végéig. Addigra már Lilit is leelőzte.
 - Nos. Ez tanulságos volt - fújtatta. A szíve jobban vert, mint amikor zuhanórepülésből teszi egyenesbe a seprűjét - Lehet, hogy... a szfinx edzőterme biztonságosabb lesz nekem innentől kezdve.
 Rákérdezett, hogy ne kísérje-e fel Lilit a gyengélkedőre. Más terve úgysem volt mára, csak leckét írni és hallgatni az eső zaját tovább a klubhelyiségük biztonságából. A másik még sokáig hallgathatta az úton bocsánatkérését, de Zalán biztos volt abban, hogy holmi monokli nem tántorította el újdonsült edzőtársát attól, hogy ne folytassa az akrobatika egyéb fortélyait megtanítani neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Egy pillanatra tényleg bevettem, hogy Vincének valami gondja van az ízlésével, talán még a szemöldököm is magasabbra kúszott, aminek hála biztos lerítt rólam az, hogy elképedtem ettől. Már majdnem elkezdtem mondani neki, hogy tök hülye vagy haver, amikor benyögte, hogy csak szórakozik. Erre nevetve ráztam meg a fejem, aztán még legyintettem is egyet, mivel  sikerült behúznia a csőbe. Pedig általában veszem a poénjait, szoktunk sokat ökörködni, de ez most valahogy nem esett le. A továbbiakban viszont feléledtem poénfalván, s nevetve viccelődtünk. - Naná, hogy te vagy az, lebuktam - röhögtem el magam, persze hogy nem volt ez komoly, és ezt ő is tudhatta. A tanulószobát is sikerült felvernünk a röhögésünkkel, a még betévedt tanulók csak rosszallóan bámultak ránk, nem értem, hová tették a humorérzéküket. Ja, hogy nem hallották a poént? Bocs, ez van. - Hé, azért csínyán az ilyen kijelentésekkel, mert a végén még elhiszem- röhögtem el magam. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy Vincének mennyire vannak jócsaj ismerősei. Mindig úgy tűnt, mint aki menő lenne, amire gondolom, hogy buktak a csajok, de nem igazán mesélt ezekről, szóval ki tudja. Azt mondjuk nem nagyon akartam, hogy csak úgy rám eresszen valakit, jó lett volna tényleg megküzdeni valakiért, és nem csak kényelemből nyújtózni a luxusfalatok után.
-  Vizsgákkal hogy állsz? Én már nagyon unom a tanulást, elmehetnénk valamelyik hétvégén egy kviddicsmeccsre - dobtam be az ötletet, jó lett volna egy kis kikapcsolódás, meg szurkolás a kedvenc csapatomnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Egy szerencsétleneknek járó mosollyal vonok vállat, azt mutatva, ezt én sem gondoltam komolyan. Mindent megteszek, amit tudok. Még az is átfut a fejemben, hogy egyszeriben lelopom, míg a srác menőzik és dumál, majd eltűnök és később visszaadom. Bár lehet, hogy miután ez megtörténne, el kéne mennem a temetőbe parcellát nézni.
- Én mindent értek, nagyon is jól. A logika is ezt mondja, csakhogy, neki szüksége van rá. Ha visszaadod is jobban fog vigyázni – de igazából már hallani lehet, hogy nem tudok mit tenni, elengedtem a dolgot. Mondhatok én bármit, ha térdelnék is előtte, akkor sem lenne esélyem, csak végképp megaláznám magam. Ha eddig nem tettem meg. Épp mégis szóra nyitom az ajkaim, amikor látom, hogy Zalán motoz valamit. Csak nem…? Igyekszem feltűnéstől mentesen felé pillantani és elkapni, ahogy ajkai formálják azt az egy, végzetes szót. Nagyra nyílnak a szemeim és már tiltakoznék, ne, ne, meg ne próbálja. Azonban, erre már nincs idő. Pár pillanat múlva elszabadul a pokol.
- Ne! - kiáltok fel, körülbelül akkor, amikor elhangzik a varázsige. Augustine taszít rajtam egyet, lábaim akadnak össze, majd veszítem el a talajt és igencsak kényelmetlen csattanok a padlóra, nem egészen a fenekemre, inkább oldalvást, a combom kapja a legtöbbet. A szakadás és a táskából kiömlő, leömlő hangok közepette zihálok párat és igyekszem a leghamarabb talpra szökkenni. Kezemet támasztom a padlóra, kicsit szerencsétlenkedek, miközben remélem, hogy Zalán lesz a gyorsabb.
- Oda be, oda be, o… ohh nem, ez nem – nekem nem itt a helyem. Mégis, pár pillanatra földbe gyökeredzik a lábam. Felkiáltok, amint a karját kapja el és rántja ki, szinte biztos, hogy eltört, de ha nem, akkor sem kellemes. Ekkor végre tudok mozdulni, mert felfogom, mit kiabált felém. Ide a HV kell.
Majdnem átesek a küszöbön és finomnak nem mondható szavakkal tessékelem arrébb a hirtelen odatömörülő bámészkodókat. Toporzékolva forgok körbe, majd torpanok meg a csodaóra előtt: ezek szerint nincs messze. Csatt. A hideg fut végig a hátamon, ahogy visszafordítom tekintetem arra, mit művel épp Augustine vele. Elsápadok, talán menten el is ájulnék, ha egy lennék a tömegből. És a legfőbb, egy sem lép oda. Egy sem, csak bámulnak. Hirtelen engem is harag önt el, megragadom hát a mellettem sápadozó levitást.
- Ha nem akarsz életed végéig WC-t pucolni mágia nélkül, most azonnal elmész Keserű professzorért a prefektusi csellengőbe. Ne bámulj így, mozdulj! - kiabálok szerencsétlennel és úgy tolok rajta, ahogy nem kéne. De remegek, valahol a sírás határán. Még utána kiáltom hogy merre menjen, majd reszketeg lépésekkel indulok vissza. Ha itthagyom Zalánt, megöli. Ebben biztos vagyok.
- Hagyd… hagyd békén – olyan vékony a hangom talán, mint egy kislánynak. Sőt. Nem merek varázsolni, mert egy pajzs jól jönne, de tudom, most képtelen lennék rá. Csak pár percek kell nyerjek, ha meg nem hozza a tanárt… akkor bajban leszek. - Elég! - kiáltok, de ez sem ér semmit. Zalán bátor volt, én pedig prefektusként mindjárt összecsinálom magam. Ekkor, végképp nem gondolkodva, már azt sem tudva mire jó ez, Augustine mögé kerülve próbálok a hátára szinte, a gyilkos karra akaszkodni. Miért nem segít senki? Talán a srác is érzi, hogy harmatgyenge a szorításom, inkább ölelem magamhoz a végtagot és sírás közeli állapotban bámulok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Már a klubhelyiség küszöbét érintette egyik lábával. Kezdte elhinni, hogy gyorsabb lehet. Aztán elért egy pontot, ahol a lábai még futottak volna, de a felsőteste elakadt. Halványkék szemei elkerekedtek s mintha esőfelhők borultak volna fölé, úgy sötétült el hirtelen a tekintete, amikor elakadt a lélegzete. Innen már nincs menekvés.
 Visszarántották őt és abban a pillanatban majdnem minden lélekjelenlétét abba próbálta fektetni, hogy talpon maradjon. Augustine rideg szavai hallatán lendíteni akarta pálcáját, de még ha esélyt is kapott volna erre, egy árva szót nem tudott volna kiejteni a száján. Örülhetett annak, ha gyorsan levegő után tudott kapni, úgy szorult rá torkára a pólója nyaka. A platánpálca szó szerint égetni kezdte az ujjait, szinte könyörgött azért, hogy használják. Mindhiába; Augustine egy gyors mozdulattal kicsavarta kezéből a pálcát, ami apró szikrákat szórva hullott esetlenül a kőpadlóra.
 Zalánt pillanatok alatt lefegyverezték, karját pedig a végletekig feszítették olyannyira, hogy halk reccsenés vert visszhangot a megfagyott levegőben. Kiáltani akart, de még mindig nem jutott levegőhöz. Hallotta, hogy Zente megteszi ezt helyette is. Szeme könnybelábadt, ahogy a fájdalom és az ellene dolgozó adrenalin futottak végig az idegein, versengve, hogy melyiknek sikerül felülkerekednie a testében. Utóbbit ismerte már nagyon jól. Azt hajszolta mindig, amikor seprűre ült. A fájdalomhoz viszont még sosem volt úgy igazán szerencséje. Csupán amikor álmodott, csak pár pillanatig. Utána az egész szertefoszlott. Ez most más volt. Kegyetlen ellenfélnek látszott. Bal kezében görcsösen markolta a kabalát, mintha remélne tőle valamit.
 Térdre kényszerült, ahogyan kirúgták alóla a lábát, ugyanakkor képes volt fellélegezni, amikor az ujjak a ruhája helyett a hajába kulcsolódtak. Az oxigén kész megváltást jelentett neki az adott helyzetben, annyi akaraterőt kölcsönzött neki, hogy Augustine irányába fordulhasson valamennyire. Másra nem volt ideje, a halántéka hangosan koppant a padlón. Muszáj volt valahogy leszednie magáról. Ez épphogy csak átfutott a gondolatai közt, akkor pillantotta meg Zentét, ahogy Augustine-ba kapaszkodott. Nem érezte, hogy ezzel ki lenne segítve, a szorítás nem enyhült... de talán...
 Fejét oldalra fordította, bár ez nem volt túl jó ötlet. Forgott vele a világ. Megpillantotta a pálcáját, nem messze hevert tőle a földön. Bal kezét nyújtotta felé, de nem érte el rendesen. Pár centin múlott. A már rongyosra gyűrt madártollal próbálta közelebb húzni magához. Amikor fogást talált rajta, nagyot lélegezve szorított rá. Idegen érzés volt bal kézzel fogni, de abban a pillanatban egyetlen érzet vagy érzelem sem volt ismerős számára. Csak a szíve, ami már a torkában dobogott, amikor esetlenül szegezte ellenfelére a pálcáját. Rekedten motyogta el a varázsigét.
- Protego.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zente baba, nem vagy alkupozícióban. De persze miért is ismerné fel, hogy minden szava hiábavaló és küzdjön bármennyire is, végül nem akadályozhatja meg az elkerülhetetlent, miszerint verekedés törjön ki. Kései a bánat, ebugatta a gondolat: mire figyelmeztetően rákiáltana Zalánra, addigra a varázsige elhangzik és a türelméről egyébként sem híres francia pillanatok alatt határoz úgy, hogy jól esne neki verekedés helyett egy kellemes hangulatú verés. Hollósi minden létező eszközt a kezébe ad ehhez, hiszen nem egyszerűen pálcát rántva varázsigével támad, hanem még lopni is próbál tőle, ám jóval korábban kell felkelnie, ha Augustine-t akarja átverni.
A reccsenés szimfónia valódi zene füleinek, ám nem hagyja, hogy az elégedettség ezerarcú komfortja elárassza testét, hiszen szívére téve kezét pontosan jól tudja, hogy a koncert még csak most kezdődik. Ahogy a kezei között térdre hanyatló fiú csontja a padlónak koppan, már tudja, hogy nyert, ezen pedig még az sem változtathat, hogy Hollósi automatikus fordítja némiképp oldalra fejét, így a csattanás elkerüli orrát. Hiába minden, halántékának finom, vékony bőrrétege felhasad, s mikor felemelkedik, lassan, de jól láthatóan kezd szivárogni a vér a sebből. Nem kétséges, hogy Augustine itt nem állna meg, ám a hátára csimpaszkodó Somogyi megzavarja idilli tevékenységében. Nem azt mondom, hogy megakadályozza, inkább olyan, mint egy szemtelen légy, ami állandóan az ember ebédje felett repked. És hát, mint tudjuk, addig jár a korsó a kútra, ugyebár...
A Protego, bár elsőre jó ötletnek tűnik, létjogosultságát veszti, ugyanis a haját markoló kéz enged a szorításon, s pár hajszálon kívül többtől nem is szabadítja meg a koponyát. Zente viszont nagyon keményen küzdött azért, hogy a következő pillanatban Augustine felegyenesedjen és mindkét kezével a gyenge karokra markoljon, majd lerázva azokat megpördüljön tengelye körül és visszakézből orrba vágja - természetesen ököllel - a prefektust. Elképzelhető, hogy rosszul céloz és arcon, netán állon találja a másikat, ám egy lendületből érkező ütés, érje bárhol is az áldozatot, kellemetlen élmény. Ha el is találja, csonttörés nem valószínű, ellenben a sok-sok csillag és az éles fájdalom garantált. - Mondtam, hogy csak egy okot kell adnod Somogyi - keze kinyúl a fiúért, megragadja annak pólóját és közelebb rántja, szinte vicsorog és, hacsak Zente nem elég gyors, nem kerülheti el, hogy Augustine jobbja megismerkedjen gyomorszájával, s ezt a kapcsolatot túlságosan gyorsan mélyítse el mérhetetlen kínok között. Érik az a tanári segítség.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

tilosban, meg éjjel is, meg minden.

A mai nap nincs szerencséje: elszakadt a kedvenc öve, az orrán szaladt ki az üdítő, majd az, amit abból a táskájába pakolt, ki is ömlött, így a napja egy jó részét azzal töltötte, hogy gyakorolta a mágiát. A jegyzetek szárogatása igencsak jól ment, csak kicsit pörkölte meg az egyik szélét, amit nem is ért, hogy hogyan sikerült, de elengedte. Az övvel kicsit már több gondja volt, nem is az igazi, mert a szegecsek, amik ott pihentek, nem másztak vissza a helyükre. Azzal majd bíbelődik akkor kézzel, gondolta és ment tovább.
Kilógott a faluba pár dologért, majd rájött, hogy el is ütheti az idejét minden mással, mint az iskolai élet. Utolsó óráját sikerült ellógnia, ami még szebbé teszi, hogy mennyire tesz most mindenre. Mehetnékje van, na. Közelednek pedig a vizsgák, Teddy pedig igazából beletörődött abba, hogy idén már tényleg bukni fog. Még ha tavalyi a jó ég tudja hogyan, mégis sikerült. Mondjuk sok múlt azon, hogy kegyelmes tanárai voltak, azonban az idei anyag, ahogy nézte, sokkal nehezebb. És nemigen akarnak a dolgok a fejébe menni. Már meg van írva a levél "haza", hogy erre kell számítani, épp az is elázott a többi lappal. Majd átmásolja, ezen nem múlik.
Az órájára akkor tekintett, amikor már igencsak azt mutatta, hogy elkésett. Nem mintha félne, nemigen látott eddig ijesztő prefektust, akitől tényleg vigyázzba vágná magát, nem pedig még nagyobb hévvel magyarázna. A takarásban nyomja el a csikket, majd indul befelé, zsebre vágott kezekkel, mintha csak nappal lenne, semmi több. Elnéz balra, jobbra, előre, majd megy tovább. Odabent persze azért kétszer meglesi, merre fordul be, így keveredik totálisan másik helyre, mert amerre mennie kellett volna, ott épp volt valaki. Nem látta, hogy csaj vagy srác, csak hogy nagyon sétál, tehát vélhetően azokat keresi, akik kint lógnak. Vagy épp ő is egy azok közül és menekül valaki elől. Mindegy, ezt nem tudja meg, azt viszont igen, hogy nincs jó helyen. Végül megint hall valakit közeledni, így kész támadni is. Igazából csak lopakodik, míg meg nem látja a sziluettet, ami ismerős így félhomályban is. Mert nem pálcával, csak telefonnal világít, de ezt a hátát bárhol felismeri. Beugrik mellé, arra sem gondolva, hogy ezzel fogja halálra ijeszteni.
- Te mit keresel idekint? - mintha számon kellene kérnie bármiért is, pont neki és pont ugyan azért. - Neked volt egy jelvényed nem olyan rég. Be kellett seggelned a szabályokat, tudom én. Mit fog így mondani a bácsi? - cukkolja azonnal, mint mindig, miért ne hagyná ki. Mert tény és való, mókás, hogy nem olyan rég még  prefektus volt. - Szégyelld magad. Írok is haza, hogy van még egy rebellis punk a családban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Hát neki aztán édes mindegy, hogy mit titkolgat, mert az mindenkinek van és nem is köteles olyannak kiadni, akivel tíz perce találkozott először. Még húsz után sem. A bizalom furcsa dolog, olyasmi, ami neki eléggé szabadosan értelmezhető, hiszen talán felfogni sem tudja. Nagyon rég és nagyon másképpen rögzült ez benne, sérült és még azok sem tudják biztosra, hogy mennyire képes és mire nem, akiknek az a dolga, hogy kiderítsék. Az, hogy a másik vele szemben ezzel hogy áll, előtte végképp homály, viszont láthatóan csípőből ellenkezik ellene. Pedig most egészen az vezérli, hogy megpróbáljon empatikusabb lenni másokkal, ne valami sértés vagy akármi bukjon ki belőle, hanem igenis vegye észre, ha valami gáz van. Talán sikerül, talán nem, apró lépésnek akár ez is belefér.
- Ó, haver, sajnálom – húzza el a száját. Amit lát, abból könnyű kimatekozni, hogy nem is kicsi. - De miért nem lehet mágiával ezt skippelni? Pedig azzal mindent lehet – majdnem mindent, azt meg kell hagyni, de jelen esetben pont nem a lehetetlent kérné a varázslattól. Vagy ki tudja, mert ennyiből, hogy mankóra van támaszkodva, nem fogja megtudni, mi sérült és mennyire. A szándék megvolt, bár ezzel sem kíván beletaposni a másik lelkébe. Remélhetőleg nem tépked fel sebeket, aztán még itt le is köpik, hogy mekkora egy tapló. Mondjuk…
- Ahha – bólogat. Akkor ez neki új. Igen, papíron nem lehet, ahogy sok mindent nem és mégis megtörténik. Feléről még maga Teddy sem tud, mert vagy nem próbálta vagy nem érdekli, viszont ha pipákat kellene rendeznie a házirend azon sorai mellé, amik megszeghetőek, akkor bizony hamar a sor végére érne és nem azért, mert lehetetlen. - Nem áll minden ajtóban egy tanár, vagy egy olyan ház-hőse, mint te, hogy elhessegesse. Fogják, oszt vagy egyedül vagy társasággal mennek. Egy haverom rendszeresen alszik a navinében, mert ott partiznak – von végül vállat, apró vigyorral. Mást is művel ott, néha elmeséli, no nem teljes részletességgel, viszont annyi biztos, hogy már hallásból egy csomó helyet ismer és eltájékozódna a sárgák házában, ha arra kerülne a sor. Lehet az lesz, hogy vele megy és amikor ott kell körbenézni, majd okosabb lesz. Sóhajt végül egyet, komolyan, már meg is sajnálja, hogy ennyire kínozza. Nincs benne harag, nem kezdi az öklét lóbálni, vagy átkokat keresni. Karjait tárja szét, hogy ennél többet nem tud tenni, azért könyörögni nem fog, odáig le nem süllyed és nem ér meg ennyit a dolog.
- De cuki, vársz velem – billenti oldalra a fejét. - Neked jobb ülve, már ha meg nem sértelek – logikája könnyű, ha neki fájna a lába, nem ácsorogna hosszasan egy folyosón, ha pár lépés és bent várja a kényelmes bármi. Nem egyformák, ez tény. - Nem nyúzlak ezzel tovább no, nem kell elmondani. A lelkiismereted aludhat tovább – nevet fel halkan, mintha neki az nem lenne. Van, csak éppen az is olyan, mint ő: eléggé furán kezeli az életet.
- Pedig igaz. Tényleg keresem, mert ő, a szabálytisztelet ellenére belopódzott hozzánk és megszívatott. Tökre meg akartam lepni, hogy na, itt vagyok husi – még a karjait is kitárja, mintha nem a srác állna előtte, hanem akit keres. Karjait leengedve von végül vállat. - Nem cipelnélek, bár van az a pénz… De inkább ilyen… érted. Nehéz azzal a lépcsőn. De már megdumáltuk, hogy nem mondhatod – vagyis nem akarja. Mert nem áll mögötte a bácsi, hogy megegye, akár csak egy szótagot is elárul.
- Annyit megtehetsz tök legál, ha látod, akkor szólj már neki, hogy naaagyon várják idekint. Ilyen magas – mutatja is magához mérten. - Ekkorák a dinnyék – ezt is mutatja maga elé tartva a kezét. - A haja világos. Nem is szőke, nem is barna, baba az arca meg ilyen kis csókos a szája. Ha látod, rá fogsz ismerni. Ha meg nem látod, akkor nincs semmi. Ez nem gáz? - pillant végül kérdőn felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Tehetetlennek érzem magam és az az egészben a szörnyű, hogy az érzés most nem is csal. Nem vagyok még köszönőviszonyban sem azzal a súlycsoporttal, ami Augustine-t jelenti. Sem erő, sem tudás, bár őszintén, a mágia részt a srác kihagyja. Azt kell mondani, hogy egy mágiával teli helyen bőven elég meglepetést tud okozni a nyers erő, hiszen senki sem számol vele. Kényelmesebb pálca mögé bújni, átkokkal dobálózni messziről, aztán valaki mégis ott terem és…
Sikoltozhatnék mint egy kislány, ámbár megpróbálom megtenni a lehetetlent: kezembe venni a történet végső fejezetét és elirányítani valakit a Házvezető felé. Nekem kellene menni, viszont tudom, hogy azzal iszonyatosan sok időt adok a srácnak, hogy Zalánt addig üsse, míg komolyabb baja nem lesz. Vagy rosszabb. Most minden iszonyatos forgatókönyv lepereg, mire eldöntöm, most az egyszer hangom felemelve, szó szerint utasítok valakit, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem kérek, nem közlök, megjegyeztem az arcát és ha nem úgy lesz, marad az eszemből valami, meghálálom vagy épp honorálom amit kell. Viszont az biztos, hogy itt kell maradnom. Muszáj. Torkomban dübörög a szívem, a gyomrom kavarog a látványtól. Nemigen láttam még verekedést, verést, bármi komolyabb erőszakot. A vért látom villanni, amelytől az émelygés erősebb. Remek. Taktikai hányás?
Végül aztán korántsem gyomortartalmammal akarom megállítani a srácot. Magam sem tudom miért így, inkább tűnik ölelésnek az, amit művelek, de megteszem. Sípol a tüdőm vagy én magam vinnyogok, nem tudhatni. Az biztos, hogy az utolsó ütés abbamarad, megakad. Már megérte… Zalán is végre levegőt kap, bár az arca, amit látok pár pillanatig, semmi jót nem ígér, sőt. Ha lehet, még sápadtabb leszek, mint eddig, mégis jobban sarkall arra, hogy ne eresszem Augustine-t. Egy lökést érezni, nem tudom, hogy a fiú akar ledobni vagy éppen az aligha hallható bűbáj az oka, de lejjebb csusszanok. A lábam mégis az égbe emelkedik pár pillanatra, mert ugyan a pajzsbűbáj nem lök minket a terem másik végébe, most végképp enyém a figyelem. Nyekergek valamit, talán káromkodás, talán ima, ahogy lerázza a karjaimat magáról. Ujjaim görcsösen marják a levegőt, amolyan utolsó próbálkozásként, mintha én is az öklöm akarnám használni. Felordítok végül, vagy épp ez a sikítás, ahogy a másiké érkezik arcomba. A fájdalom, mint az üvegen végigfutó, pókhálószerű repedések, úgy futnak végig arcomon. Hátratántorodok szédelegve, ahogy arcom elé kapom kezem. Érzem, hogy valami meleg csordogál ki orromból és levegőért kapkodok. Vérzik. Ő pedig jön.
- Elég, e.. elég… megkaptad.. meg – amit akart, nem? Megkapta az átkozott. Ahogy megragad, úgy kapaszkodok karjába, hátha le tudom addig fogni, míg végre ide nem ér valaki. De legalább velem foglalkozik. Az önfeláldozó barom szerepe jól áll nekem, míg végül győz az ősi ösztön: megpróbálok kifordulni a fogásból, bár ez inkább tűnik vergődésnek. Ha megütném… halál fia lennék, így csak eltolni, ellökni próbálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Érezte, hogy a hajába kapaszkodnak, de a lökés, amit a bűbájjal okozott, nem volt elég erős ahhoz, hogy lefejtse magáról Augustine-t. Aztán hirtelen mégis azt tapasztalta, hogy a szorítás gyengült, a másik súlya pedig lekerült róla. A miértek nem érdekeltél abban a pillanatban, örült, ha levegőt tudott venni anélkül, hogy kétszer körbefordult volna vele a világ. Szédült s bár nem érezte, hogy vérzik, tudta, hogy agyrázkódása van és az köztudottan nem a legegészségesebb dolog, ami történhet az ember fejével.
 Bal kezében görcsösen szorította még a pálcát, miközben kísérletet tett arra, hogy átforduljon a hátára. Érezte, hogy minden izom, ami a törött csont körül feszül, görcsösen megvonaglik, majd megtagadja a további működést a fájdalom jegyében. Először csak az üres plafonra tévedt a pillantása, utána úszott be a látóterébe az a tucatnyi szempár, ami fölé hajolva vizslatta őt. Volt egy tippje arra vonatkozóan, hogy egynél jóval többet lát, hiszen ennyien csak nem gyűlhettek oda... vagy mégis? Kérdésére válasz volt a csoportnyi suttogó hang, a nyöszörgések és az egyre hangosabb kérlelések Augustine felé, hogy hagyja abba. ​Hagyja abba? De hát leszállt róla. Akkor meg miért...?
 Csak felkönyökölni sikerült neki, de már az is soknak bizonyult. Csupán színeket látott először, amik nagyon lassan akartak csak körvonalazódni. Aztán felismerte Zente rémült arcát.
 - Augustine! - szólt rá emelt hangon. Több okból is meglepődött saját vakmerőségén. Egyrészt nem kívánt még egy olyan találkozást a padlóval, mint az imént. Ugyanakkor másnak sem kívánta ezt. Főleg nem a barátjának. Felemelte ismét a pálcáját, de több levitás is rászólt, hogy ne csinálja, mert ezzel nem old meg semmit sem. Csak Augustine figyelmét akarta elvonni, hogy ne bántsa Zentét. Remélte, hogy a rá szegezett pálca számít valamit. Még ő sem tudta eldönteni, hogy akar-e egyáltalán varázsolni, az arcán nem látszott a pontos szándék. De abban biztos volt, hogyha a másik hirtelen mozdulatot tesz felé, a sóbálvány átkot próbálja majd rászórni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zalán elpáholása pusztán a szolid kezdet volt ahhoz képest, ami még a dologból kikerekedhet. Nem foglalkozik a sérülések súlyosságával, sem azzal, hogy egyre többen gyűlnek köréjük és hüledeznek, vagy épp izgatottan szurkolnak, ki ennek, ki annak. Az esélyek persze nem kiegyenlítettek, Augustine majdnem egy fejjel Zente fölé magasodik, s mind a kosárlabda, mind a verekedésben szerzett tapasztalata behozhatatlan előnyt biztosítanak a számára. Nem sokkal van jobb helyzetben Hollósi sem, aki fizikai hiányosságait eszével és varázserejével próbálja pótolni, egyébként ügyesen, hiszen remek helyzetfelismeréssel használ megfelelő bűbájokat. Egy párbajban bizonyosan megizzasztaná a franciát, ám sokat kell még arra várni, hogy a keze rendbe jöjjön és képes legyen ismét használni. Nem a mugliknál vannak, ám hiába minden, a törött csont, az törött csont. Sohasem lesz már ugyanolyan, mint annak idején.
Minden figyelmét a legifjabb Somogyi köti le, aki először arcának közepébe kapja az áldást, ez pedig tökéletesen elegendő ahhoz, hogy eleredjen orra vére. Augustine arcán gonosz vigyor jelenik meg, hisz hiába mondják, nem szép dolog a kisebbet bántani, azért jól esik. Pólójánál megragadva az aprócska, vékonyka testet hagyja, hogy egy ideig vergődjön, mígnem megemeli a textilnél fogva és úgy vágja gyomorszájon. Ez az a pont, amikor háta mögül felhangzik a kissé lestrapált Zalán kiáltása. - Mi van Hollósi, nem volt még elég? - nem kérdés, hogy készen áll-e visszatérni háztársai közül a szemtelenebbik csépelésére, ehhez azonban Zentétől kellett megszabadulnia.
Mintha valami nehezebb, izgágább rongybabát hurcibált volna, egyszerűen letette a talpára és egy erős, irányított lökéssel, bal lábfejét kitéve a levitás elé egyenesen Zalán irányába taszította teljes erőből. Elég, ha megbotlik és egy picit kótyagosabb, s máris kész a csőcselékből álló kupac. Szemében egyértelműen ég a láng: bármikor folytatja, amit elkezdett, s ehhez már különösebb ok sem kell. Azt ugyan nem tudja, a prefektus hová küldte végül azt a szerencsétlent, akinek segítséget kéne hoznia, de jobb, ha sietnek, mert hamarosan már csak a takarítókra lesz szükség. Közelebb lépdel, hogy lerántsa Zentét Zalánról, s egy gyors mozdulattal kirántsa a fiú kezéből pálcáját. Nem baj, ha meg is kell küzdenie vele, akkor valószínűleg szíves örömest üt teljes erőből a törött karra, hátha ez ad némi ösztönzést a pálcától való megszabadulást illetően. Ha megszerezte, a tőle megszokott lazasággal és magabiztossággal fordul körbe.
- Na, összetörjem? - a körülöttük állók közül néhányan rögtön visszafojtják lélegzetüket, míg mások suttogni kezdenek. Nincs egy olyan diák sem, aki egyértelműen kiállna a nem vagy az igen mellett. - Nem hallom, összetörjem? - egyértelmű, hogy itt már csak Keserű segíthet, különben Hollósi a csontjain kívül a pálcájától is meg fog szabadulni záros határidőn belül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Fiaimnak
Minden olyan jól kezdődött. Felkelt, megkávézott, időben beért, megkávézott, rendet rakott kicsit a klubhelyiségben, a talált tárgyak tálcájának tartalmát növelve egy karórával és egy plüsstehénnel, majd felment a csellengőbe, hogy átnézze azt a csálé kupac papírt, amit Iza hagyott neki. Még dudorászott is, ahogy teltek múltak az órák, közben könyöke alatt heverő tintapecsétes jegyzettömbjébe egy-két házon belüli verseny, program, szorgalmi ötlete került felvésésre.
Arra azonban egy pillanatig sem számított, hogy idilli (időközben feltett egy lemezt a gramofonra is) napját kétségbeesett léptek zaja zavarja majd meg. Az ajtó természetesen tárva-nyitva állt, mint szinte mindig, amikor éppen nem beszélgetett valakivel, így már jó előre hallotta a lihegést és tompa puffanásokat. Még készült is összevont szemmel, elnéző mosollyal kedvesen megróni a rohangálót, hogy ugyan, semmi sem ilyen fontos, lassítson, vigyázzon magára, azonban az ifjú kék ezt megelőzően kezdett el hívón dadogni. Nem volt vidám arca. Ami azt illeti, kifejezetten sápadt és remegős, aminek láttán Flórián szívesebben kínálta volna hellyel, és egy csésze teával, de az elrebegett szavak - és főleg nevek - hallatán úgy érezte, nem ő az, akit most elsődlegesen meg kellene mentenie. Köpenyét nem is veszi magára, ingben-mellényben siet el a diák mellett, elég annyit hallania, hogy Augustine verekszik. Megfordul fejében, hogy előreküldhetné nálánál sebesebb patrónusát, pálcáját elő is veszi, s azzal kezében dobog lefelé, de sajnos még mindig túl naiv, és reménykedik, hogy nem akkora a baj, mint amekkorának a kétségbeesett szavak alapján tűnik. Sok mindenre számít, egy-egy pofonra, netán tán kedves gyomrosra, de hogy törött csontok, és törni készülő pálcák fogadják, az egészen egyszerűen eszébe sem jut. Siet, de nem fordul azonnali megoldásokhoz, amit talán később még meg is fog bánni.
A klubhelyiségbe lépve rögtön utat is adnak neki, de Flórián most nem áll meg mellettük, még csak rájuk sem pillant, csak a portré túloldaláról behallatszódó emelt hangú szóváltásra figyel. Határozott elnézést kérve noszogat arrébb két srácot, majd végre meg is jelenik a szfinx mögött - csakhogy egészen más látvány tárul elé, mint amire számított, első pillantásra nem is érti, hová keveredett, kik állnak és fekszenek előtte. - Mégis mi folyik itt? - dörren fel összehúzott homlokkal, s bizony ez egyike azon kevés helyzeteknek, amikor nem ül mosoly sem szája szélén, sem tekintete zugában. Egyetlen pillanat műve az intés, amellyel megpróbálja kiröppenteni a pálcát Augustine kezéből, s egy újabbé a lépés, amivel immáron közé, és a két kisebb közé kerül. Nem szegezi pálcáját senkire, nem fenyeget, ugyanakkor tisztán érezteti, hogy elég egy moccanás ahhoz, hogy ez megváltozzon. Magyarázatot azonban vár, és döbbent mintázatű baglya ezúttal késlekedés nélkül röppen ki pálcájának végéből, hogy szárnyra kéljen a gyengélkedő felé, gyógyítóért. Dühös. Csalódott. Meghökkent. Zavart. De kivár, robbanás helyett egyre gyülemlő értetlenséggel súlyozott kősziklaként magasodik diákjai fölé, némán követelve a beszámolót. Ez azért mégis átment egy határon, amin nem kellett volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Patthelyzet. Nekem. Neki nem, mert Augustine olyan helyzetben van, ahol csak nyerhet. Zalánnak nincs már ereje támadni, már ha tud, legalább pálcával, nekem meg lelkierőm nincs hozzá. Ennyi testvér mellett az ember elhiszi, hogy nincs semmi gond és erős, kitartó, amiben lehet, abban ügyes, mert eddig ez volt neki mondva. Most meg… semmit sem ér. Semmit. Erre kell rájönnöm, hogy az ilyen alakok semmit sem érek és értem soha. Nem is tudom, hogy hogyan jutott eszébe Keserű profnak az, hogy rám aggassza ezt a vacakot, nem valaki olyanra, aki nem tojuk be, ha valaki hangosabban szól hozzá. Mondjuk, a kiabálással nem lett volna semmi gond, el se sírtam volna magam, ellenben azzal, ami történt, történik… Foghatom a fájdalomra, amely arcomban lüktet, orromat csavarja, hogy szemeimbe könnyek szöknek. Megérzem a fémes ízt, ahogy eléri a számat, időm nincs azonban törölgetni. Augustine megragad, hiába próbálok kifordulni, hiába gyakoroltam, hogy egyensúlyom maradjon, nem lehet a fizika törvényeit megkerülni: úgy tud velem bábozni akár, ahogy tud. Erősebb, hiába van tudomásom arról, hogy velem egy évfolyamon, ez meg sem látszik. Nyilván éveket ismétel, fenét se érdekli ez most, amikor azt akarom, hogy lehető legmesszebb legyen tőlem. Hiába.
A gyomromba érkező ütésre nyögök fájdalmasat és húzom magam összébb. Kezem odatéve, a másikkal a számat befogva próbálok nem sikítani és legyűrni a hányingerrel együtt jövő bármit is. Pont az kell még, hogy lehányom és akkor kitekeri a nyakam, ha eddig nem akarta megtenni. Felemelem végül a kezem, védekezni kívánok, mikor Zalán hangja csattan fel. Oldalra sandítok, el a kínzó mellett, ahol látom, hogy sikerült felülnie és megint a pálcával próbálkozik. Haloványan rázom meg a fejem, hogy ez mennyire rossz ötlet, hangot azonban csak annyit tudok adni, hogy nyöszörgök. Elég volt mindenből, remélem ezt gondolja a másik is – bár ez is olyan, mint a „fegyelmezésem”. Semmit se ér. Hirtelen rántja ki a talajt alólam, annyival, hogy Zalán felé lök. Próbálom megtartani az egyensúlyom, de ebben nem vagyok jó, így csak tompítani tudom, hogy félig rá, félig a földre esek. És még mindig néznek minket… Már nem is az zavar, hogy én szégyenülök meg, hanem, hogy ennyire tesznek arra, mi történik. Feljebb küzdöm magam, még mindig kissé nyekeregve, ahogy felpillantok Zalánra.
- Megvagy azért…? - mert a jól az már nem kérdés, hogy nincs meg. Össze kell szednem magam, de mire bármit is tehetnék, szinte félredob Augustine, mint a szemetet. Most már kezdek mérges lenni, már ha tudok. Egyszerre tudnék sírni és üvölteni. Innen küzdöm fel magam végül állásba, kicsit dölöngélve, de még megy.
- Hagyd azt a pálcát… és minket is – lépnék felé, de ekkor látom, hogy mozdul a tömeg. Először önjelölt hősök jutnak az eszembe, de nem, végül az járul elénk, akiért küldtem. Felsóhajtok, meg tudnám ölelni a férfit, még ha a pillantása olyan, hogy legszívesebben inkább sírnék. Nagyot nyelek, ahogy visszacsosszanok Zalán mellé és egy ideig nézi némán Augustine-t. Most nem olyan nagy a szája? Végül, ha már – elég keveset érő – prefektus vagyok, a házvezetőnk elébe járulok.
- Egy… egy vitából alakult ki ez. Zalán egy dolga került hozzá – mutatok itt a francia felé. - Majd miután vissza akarta szerezni… nos, nekiesett. Sajnálom… nem tudtam megakadályozni – hajtom le a fejem és megtörlöm az arcom pulóveren ujjába. Gyönyörű. Nagyon sarkos ez a magyarázat, tudom, de most nincsre több erőm. Ez látszik is, ahogy végül lehuppanok a fenekemre Zalán mellé és onnan nézek fel a férfire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Látta, hogy a másik mozdul és tudta, hogy muszáj lenne megint mágiát használnia, de a felé boruló Zente teljesen kitakarta előle Augutine-t. A varázslatot a felénél elharapta, hiszen szépen is nézett volna ki, ha a saját cimboráját érné egy sóbálvány átok. Fájdalmasan felnyögött, amikor ráestek. Nem tudta tovább tartani magát, visszacsuklott a földre.
 Érezte, ahogy a pálcája bosszúsan újból felizzott, immár bal kezének ujjait égetve ezzel. Nem érdemelte ki ezt a pálcát, futott át hirtelen az agyán a gondolat. Nagyobb tenni akarás volt benne, mint a gazdájában. És ezt a bűvös tárgy is megérezte. Hiszen mi másért viselkedett mindig annyira öntörvényűen? Mi másért okozna Zalánnak fájdalmat? A platánpálca bizalmat helyezett belé azzal, hogy őt választotta. De eddig nem volt képes úgy igazán kiérdemelni.
 Főleg abban a pillanatban, amikor Augustine kicsavarta a kezéből egyetlen esélyét az önvédelemre. Nem kellett sok erőt fektetnie a lefegyverzésébe, mert a fiú az ájulás határása ért. Izmai elernyedtek, szemét lehunyta és egyetlen vágya az volt, hogy a háztársai által keltett moraj, Zente kérlelő hangja és Augustine gusztustalanul magabiztos fenyegetőzése abbamaradjon. Legyen végre csend és hagyják őt békén.
 Kívánsága pillanatokon belül valóra vált és bár a döbbenetét szavakkal nem lehetett leírni, csak arra futotta a maradék erejéből, hogy újra kinyissa a szemét. És akkor meglátta az okot, ami miatt megfagyott a levegő is. Keserű tornyosult fölé, olyan kisugárzással, hogy Zalánban félelem ébredt. Nem is kevés. Először nem értette, hogy mit kérdezett, csak Zente habogós magyarázatából sikerült kikövetkeztetnie.
 - Az én hibám, Tanár Úr. - mondta erőtlenül. Behunyta ismét a szemét, mert biztos volt benne, hogyha a férfivel összeakadna a tekintete, nem merné folytatni a magyarázatot. - Egyedül akartam elintézni.
 A világ megint fogorgni kezdett vele. - Szédülök - motyogta alig hallhatóan Zentének. Megégett ujjai kitapintották a földön hagyott tollat, amit oda is tolt barátja felé azzal a szándékkal, hogy vigyázzon rá most helyette is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Szemei egészen kicsire szűkülnek, ahogy koncentrál, ajkai pedig szinte eltűnnek, olyannyira összeszorítja őket. Figyeli az eridonos kezét, hogy az hogyan mozdul. Próbálja lekövetni a mozdulatot, ám esetlennek érzi magát. Szinte már hallja, Elijah hogyan fogja kinevetni bénaságáért. Ez azonban nem történik meg. A fiú nem nevet rajta. Sőt! Megdícséri. Mégiscsak sikerült volna? Rami nem így érzi, ő rossznak látja, amit csinál. Ezért próbálja meg újra a mozdulatot, és újra, és újra. Teljesen magabiztos nem lesz ugyan, de úgy dönt, ideje megpróbálni pálcával is. Bizonytalan a dologban, és fél attól a darab fától. Úgy érzi, nem tudja irányítani. Talán ez az igazság. Ezért is a félénkség hangjában, ahogy megszólal. No meg azért, mert utál beszélgetni. Szerencsére a másik sem nyomul nagyon, nem áll hozzá túl közel, és nem is próbál csevegni, ez pedig tetszik a lánynak.
Kezébe fogja a gesztenyefa pálcát, kékjeit a botra szegezi és koncentrál. Arcán ez ismét megjelenik, ajkain és szemein, bőrének vonásain. Nagyon akarja, hogy az a bot végre összeforrjon. Egy pillanatra el is hiszi, hogy menni fog, hogy tud ő varázsolni. A bot egy pillanatra össze is forr... de nem. Aztán ismét szétesik. Ajkai elnyílnak egy pillanatra egymástól, arcára bamba csodálkozás ül, ahogy eg, pillanatra elhiszi, hogy sikerült a varázslat. Zavarában harap aztán ajkába, és szegezi szemeit fekete cipőjére.
Akkor pillant fel, mikor Elijah beszélni kezd. Figyelmesen hallgatja meg a tanácsot. Erőt kell vennie magán, kénytelen lesz hangosan beszélni. Másképp nem fog menni neki a bűbáj. Talán ez a legrosszabb része az egésznek. Nem elég, hogy bolondnak néz ki, ahogy egy fapálcával hadonászik, még furcsa szavakat is kell kiabálnia. De a vizsgán át kell menni - valahogy.
- Meg... Megpróbálom - nyögi ki erőtlenül. Egy pillanatra az eridonosra tekint, de kékjei hamar az asztalra zizzennek ismét. Megköszörüli a torkát felemeli a kezét, és megpróbál mindenre figyelni. Hangos, artikulált beszéd, határozott mozdulat. - Reparo - talán kicsit hangosabban is szólal meg, mint azt tervezte. Szinte már kiabál. Legalábbis Raminak így tűnik.
Nem is mer nézni, szinte biztos benne, hogy nem sikerült. Ám aztán leengedi pálcát tartó kezét, visszafordul a bot felé. És lám, az egyben van. Közepén ugyan még jól látható a repedés, a törés nyoma, de egyben van. Ramóna pedig alig hisz a szemének. Észre sem veszi, de ajkaira mosoly kúszik, szemei csillognak. Óvatosan pillant fel Elijah-ra, miközben pálcája végére fog gyengébbik kezével is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Bár lázadást nem szeretnék szítani, de jó lenne valahogy rávenni a többieket hogy tiltakozzunk a vizsgák ellen. Vizsgázzanak a tanárok nálunk. Ja, nagyon jó gondolat bár még viccnek is rosszul hangzik, ezért ki sem ejtem a számon. Don értékelné a tréfát, de mivel a falnak is füle van, nekem meg még is csak jót tesz a tanulás és az én jövőmet szolgálja megmarad a csend. Továbbra is toljuk a sok süketelést a csajokról meg a vizsgákról, és el is felejtjük hogy miért jöttünk. Szívesen végig dumálnám az időt a haverommal, még is kénytelen vagyok tanulni, mert a vizsgák nem írják meg magukat nulla tudással. Legalább ha jobban figyeltem volna órán akkor összejönne egy jó kis elégséges, de inkább hagyatkozok a jegyzetekre, amiket az órán a lepisszegések után durcásan írtam meg. Év végén kíváncsi leszek rá hogy melyik vizsgát tartom majd a legnehezebbnek, és kinek hogyan sikerül. Az átkozott ajtó nyílik, és egy elég jó csajszi lép be rajta, és a szomszédos padhoz settenkedik szinte cicaléptekkel. Kedvem lenne odaszólni neki egy kacér szót, de ma a könyvekkel érdemes randizni.
- Nem mondom hogy tök jól, de alakulgatnak és kész. Neked? Lemehetünk tesó. – válaszolom a srácnak, és a jegyzeteket kezdem megint rendezni. Mivel az előbb jól összekevertem a kupacot, most válogathatom ki időrendi sorrendben. Tolja a szöveget a srác, és mire a végére ér sikerül mindent helyre tennem. Elég lesz egy fél óra tanulás, utána szerintem simán megengedhetek magamnak egy jó kis sétát, és hátha őt is elrángathatom magammal.
- Na most már tanuljunk, és majd később lejöhetnél velem egyet kocogni. Ok? -  kérdezem, majd lehajtom a fejemet, és elkezdem végig futtatni a szememet az első lapon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem mondom azt, hogy minden embert jól ismerek és tudom, mit mikor szabad és mit nem. Sajnos nincs ilyen különleges képességem, azonban amikor felismerek valamit, ami ráadásul ismerős is, akkor nem nehéz megtalálni a helyes „utat”. Úgy néz ki, Ramóna is kezdi felismerni, hogy én nem azért jöttem, hogy kigúnyoljam. Persze ettől nem nyílik meg, nem nevet és beszél, de bőven elég az, hogy nem ment el innen, ahogy lehet elsőre tervezte. Messzire mehetett volna, a szobája csendjébe, ahol nem zavarja senki sem, talán még a szobatársa sem. Mégis maradt, nem áll olyan görcsösen, mint aki ugrani akar azonnal valahova messzire és ez már bőven elég jel, visszajelzés, hogy jól csinálom egyelőre azt, amit.
Hiába nem sikerül, fontos a dicséret, ha valakinek nincs önbizalma. Ha azt mondom: hááát, lehetett volna még jobb is, akkor nem sokat segítek. De ha kiemelem azt, ami jó volt, akkor máris könnyebb arra gondolni, mit kell javítani. Kicsit ironikus, hogy én tanítok valakit, valamire, de ennek is el kellett jönnie persze. Lehetek én örökre béna, elmagyarázni bármit el tudok, mert a varázserőm furcsasága mellett, fejben ezeket nagyon jól tudom. Tényleg nem akarják a tanárok elhinni, hogy én tényleg figyelek minden órán, a bűbájokat is tudom, csak amikor végre kell hajtani, akkor valamiért nem működik olyan jól. Azt mondta erre egy okos, hogy a mágiám szintje alacsony, mégis, néha valamiért megugrik és akkor kicsit vad és kezelhetetlen. Mivel azonban soha senkit nem bántottam, maximum tárgyak sínylették meg, ezért nem kell vele semmit csinálni, csak elfogadni, hogy nem leszek erős és mestermágus. Ez van. Elmagyarázni legalább eltudom neki, még ha elsőre nem is sikerül. Oda se neki, a próbálkozások már csak ilyenek. Nehéz lehet mondjuk egy életen át tartó varázslatmentesség után ebben létezni, ha egyszer kíváncsi lesz rá, tudok róla mit beszélni. De jelenleg ő nem ismeri azt, ami vagyok, csak egy srácot lát, aki magyaráz és tudja ezt a bűbájt. Ilyenkor el lehet hinni, hogy én anyatejjel kaptam a mágiát.
- Ez a beszéd – mosolygok töretlen és bólogatok. Ebbe most nem szólok bele, hogyan tartja a pálcát, hogyan fordul, ez az ő pillanata. Én csendben figyelek és szurkolok, hogy sikerüljön neki. Már sokkal bátrabb, hangosabb az a varázsige, én meg bólogatok, hogy igen, így gondoltam. És kész, már tapsolok is. Nem válik szét, nem a legtökéletesebb, de neki, nekem igen. Nem lépek közelebb, csak felé fordulok.
- Nagyon szuper volt! A bot kész is – azt megfogva emelem fel és kicsit integetek vele, hogy lássa, nem esik szét. Az apró mosolyt a lány arcán nem tudom nem észrevenni. Örülök. Visszateszem a botot végül és rápillantok. - Tudok segíteni még más bűbájjal is? Vagy, hozzak egy poharat? Azt is össze lehet tenni, csak nehezebb. De ha egyedül szeretnél gyakorolni, szólj és már megyek is – abszolút nem sértett a hangom, ez az ő döntése lesz, bármelyiket is választja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Láttam a cimbin, hogy már nagyon sajog a tenyere a lapok után, de hát nem csodáltam, végül is, levitás Vince, a levitások meg köztudottan szerettek tanulni, legalábbis nálam sokkal jobban. Én még szívesen dumálgattam volna mindenféléről, csak hogy tanulni ne kelljen, ráadásul betért egy csinos leányzó is, akin megakadt a pillantásom. Tök jól nézett ki, de még ő is tanulni jött. Egy pillanatra azért összenéztem Vincével, szerintem neki is ugyanaz a gondolat villant át a fejében, mint az enyémben a csajt illetően. Na de, hogy ne csak róluk dumáljunk, gondoltam nem ártana, ha néha ki is mozdulnánk a kastélyból, fel is vetettem az ötletet.
- Na szuper! Végre, valaki! - megörültem, hogy Vince jönne, így már nem kell egyedül mennem. -  Hát, meg lesznek valahogy, ne aggódj - kacsintottam, szerencsére puskázásban elég jó voltam, na nem mintha mindent így akartam volna megoldani, hisz azért nem akartam tök hülye lenni, szóval ami érdekelt, és amit fontosnak tartottam, arra szántam időt, viszont a kevésbé fontos hülyeségeket úgy döntöttem, hogy majd kipuskázom.
- Oké-oké, tanuljunk - nevetve megráztam a fejem, egy kicsit még irigyeltem is, hogy ennyire szorgos volt, belőlem ez valahogy kimaradt. Én inkább a gitárom pengettem volna, nem sok kedvem volt a tanuláshoz, sehogy sem tudtam rávenni magam. - Huhh figyu Vince, nekem ez most nem megy. Visszamegyek a szobámba, Te csak tanulj, aztán ha végeztél, üzenj és mehetünk futni. Na szevasz - vállon veregetve ott hagytam tanulni azzal a csinos lánnyal, ki tudja, hátha összejönnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Tán még ő maga sem tudja, meddig képes elmenni és hol az a határ, amit nem kellene átlépnie. Az, hogy félholtra verte Zalánt és Zentének is igencsak durván nekiesett, hirtelenjében semmit sem jelent. Az a folyamatos düh és harag, ami benne forrong – kiváltképp a testvérével való találkozás és tökéletességének árnyékában való létezés óta -, most már bírhatatlan. Nem is tudná megmondani, miért gyűlöli Somogyit vagy a kis barátját, miért lopta el a tollat és miért jelent olyan hatalmas örömet neki, hogy látja szenvedni a két fiút. S hogy vége lesz-e valaha is ennek, azt talán csak az a diák tudná megmondani, aki elrohant házvezetőjükért, aki még mindig sehol sincs. Augustine pedig egyre inkább nyeregben érzi magát, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a prefektust rongybabaként dobva félre útjából Hollósi pálcájáért nyúl. A makacs fadarab újra és újra felizzik kezei között, hisz mind tulajdonosa, mind újdonsült birtoklója iránt szeszéllyel és gőggel viseltet. Nem akar engedelmeskedni, de a francia nem is kíván varázsolni vele, ó dehogy, neki egészen más tervei vannak.
- Békén hagylak… Miután végeztem itt veletek – gonosz vicsorba fordulnak ajkai, s bár lendítené a pálcát, hogy a tömeg egyetértését, avagy ellenkezését figyelmen kívül hagyja, csakhogy ekkor olyasmi történik, amit még Mózes is megirigyelt volna annak idején. A tömeg szétválik, s megjelenik Keserű professzor, a mozdulatsor pedig megáll a levegőben, mi több, mielőtt a fiú leengedhetné kezeit, a pálca ki is reppen ujjai közül. Ugyan nem kétséges, hogy egy hevesebb pillanatában, megfeledkezve magáról pálcát rántana tanárára, ez nem most fog bekövetkezni. Mindkét kezét, immáron üresen vágja zsebre és pont ugyanolyan semmitmondó, flegma arckifejezéssel vizslatja a földön heverőket, mint Keserűt. Nem úgy tűnik, mintha foglalkozna tetteinek következményével.
- Zalán rám támadt a pálcájával. Mikor ezt nehezményeztem és rendezni próbáltam a konfliktust, igaz, kissé hevesen, Zente is nekem esett. Erősebb voltam, van ilyen – az a helyzet, hogy szavai egyszerre tükrözik a színtiszta igazat, s mégis ízig-vérig hazugok. S hogy bevigye az utolsó találatot, természetesen hozzáfűzi a történet kiindulópontját is. – Zalán, bár nem volt bizonyítéka, azzal gyanúsított, hogy elloptam a vacak tollát, amit egyébként a folyosón találtam. Mikor nem akartam visszaadni, úgy döntött pálcát ránt, tán nem tűröm ölbe tett kézzel – itt azért már van némi ferdítés a sztoriban, ám csak a toll eredetét illetően. Hogy mindez miért indokolná azt, hogy saját háztársait – vagy egyáltalán bárkit – így megverjen, arra persze nem derül fény, de mivel Keserű éppen elég balhé miatt varrta be Augustine-t, számára bizonyára nem lesz meglepő, hogy tárgyalási technikák bevetése helyett nyers erőhöz folyamodott a fiú. Még ha drasztikus is a végeredmény, kiszámítható. Hogy ez felmenti-e bármi alól a levitást, egyértelműen nemleges választ kell adnom, ám a tény, hogy életében talán először nem ő volt a kezdeményező, kellő meglepetést okozhat még Keserűnek is.