Elemi mágia - 1 felvonás

Itt az idő, hogy összeszedjem magam, és felbaktassak az első elemi mágia órámra. De mégis hogyan készüljek? Mire lesz szükségem? Fejemet oldalra döntve nézek magam elé, majd egy vállrándítást követően, nyugodtan indulok meg. Alig telik pár percbe, máris a teraszon találom magam. Lábaim önműködően visznek manapság az általam kívánt helyszínekre, gépiesen repítenek tova. Rengeteget ingázom mostanában Szöul és a Bagolykő között is. Szinte csoda, hogy tudom, hol áll a fejem. Mindenesetre most nem is ez a legfontosabb, inkább a családom biztonsága. Így aztán könnyed szívvel mondok le arról, hogy Magyarországon valaha is iskolaelső és hasonló tanulmányi posztokat tölthessek be. Vagyis... annyira nem is olyan egyszerű ez nekem. Most is eszembe jut. De azért van, ami vigasztaljon, így az, hogy butának továbbra sem mondhatom magam, és még ha nehéz is, akkor is képes vagyok időt szakítani saját magam képzésére. A lányok sem kavarnak be.
Az utóbbi időben jelentős változások zajlottak le az életemben, mind fizikailag, mind pedig érzelmi téren. Ez meglátszik rajtam. Bár lelkiekben megmaradtam az az örök gyerek, aki eddig is voltam, már sokkal kevesebbszer mutatom ezt az oldalam, és ez az öltözködésemben is meglátszik. Ritkán látni manapság színes göncökben. Többnyire egyszerű férfias eleganciával öltözködöm, a hajam barna és a járásom mindig egyenes. Valóban... Hol is maradtak a tánclépések? Oh, hát persze. A próbateremben.
A tanteremhez érve előveszem egyik kezem a zsebemből, és kopogok az ajtón. Beljebb kerülve körbehordozom a pillantásom, de egyelőre nem vélem felfedezni a professzorasszony arcát. Ismerem őt, köszönőviszonyban vagyunk. Szokásom köszönni az oktatóimnak. Most azonban remélem, többet is mondhatok majd neki. Ilyen érzésekkel lépek közelebb a szoborportrékhoz, hogy jobb ötlet híján így reagáljak a csendre. Néma szemlélőként, lassan vizsgálom arcukat. Biztos vagyok benne, hogy társaim többsége egyből rájuk vetette magát, s én is csak egy vagyok a sok közül. Pillantásom azért futólag az órámra esik.

Elemi mágia - 1 felvonás

Amint az órámra pillantok, az ajtó nyitódása üti meg a fülem, s én felé fordulva a tanárnőt pillantom meg, ahogy belép a terembe. Finom, de mély meghajlás kíséretében üdvözlöm, a sűrű bocsánatkérésére pedig csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nincs miért aggódnia, inkább én érkeztem korábban. Teljesen időben vagyunk.
Amint Erdős tanárnő megindul előre, követem, s a ligetes terembe belépve becsukom magunk mögött az ajtót. Nincs túl sok időm nézelődni e varázslatos helyen, csak egy pillantást vetek a körülöttem lévő fákra és virágokra, ugyanis a professzornő hamar egy papirost nyom a kezembe, szólván, hogy írjam alá. Miközben fél füllel hallgatom, magam is elolvasom a rajta álló betűket, hogy aztán a pennát ujjaim közé ragadva könnyedén írjam alá a kellő helyen. Ugyan tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal, és természetesnek találom őket, mégis figyelmesen olvasom végig a sorokat még egyszer. Nem szokásom semmit sem félvállról venni.
- Nincs kérdésem, Tanárnő - nyújtom vissza a pergament, s húzom ki magam, hogy most már minden figyelmem rá szentelhessem. Szavaira elmosolyodom, de nem fűzök hozzájuk semmit. Kedvesnek találom, hogy ilyen törődő, miattam azonban igazán nem kell aggódnia, én se vagyok az az aggódós fajta. Legalábbis ilyen téren nem. Az utóbbi időben főleg.
- A nonverbális varázslatot még odahaza elsajátítottam - említem meg futólag, nehogy ebből a későbbiekben még félreértések szülessenek, és mosolyogva pillantok a tanárnőre. Aztán át is veszem tőle a gömböt, hogy mihamarabb bele is kezdhessek a munkába. Akkor már nem kell sietni, de nem is érdemes halogatni a dolgokat.
Biztosan fogom kezemben az átlátszó levegővel telt gömböt, s érdeklődve, kellemes érzésekkel telve pillantok rá. Nem izgulok, nincs lámpalázam, és nem is töröm a fejem azon, hogy mit kellene tennem. Ahogy Erdős professzornő is mondta, csak a megérzéseimre hallgatok. A gömböt nézegetve és forgatva az ujjaim között, mély nyugalom áraszt el, először még csak tudattalanul rendeződik légzésem, majd tudatosan figyelek rá. Beszív... és kifúj. Hamarosan a szabad kezem is felemelkedik, és a rekeszizmom tájékára helyezem, hogy még jobban átérezhessem a helyes légzés ütemét. Közben kis időre a szemem is behunyom, s elképzelem, ahogy a gömb is lélegezni kezd, akárcsak én. Benne a levegő kavarog, szelíden áramlik. Pillantásom újra a gömbre irányítva tovább gondolom a dolgot, s örömteli mosoly húzódik arcomra, ahogy érzem, nem fér kétség hozzá, hogy a gömbben lévő levegő egy és ugyanaz velem. Szinte érzem, ahogy simogatja az arcomat, mintha engem ölelne, és körülöttem táncolna.
Rezzenéstelenül figyelem a gömböt, egyre derűsebben, látom, ahogy benne a finom részecskék életre kelnek. Aztán egy újabb érzés hatására, gondolván, hogy egyelőre ennyi elég lesz, pislantok egyet, s megszüntetem a kettőnk közti kapcsolatot. Szakítva a gömböcskével ezúttal a tanárnőre pillantok, mosolyogva, az előbbi érzések örömétől részegítve, de kötelességteljesen. Kíváncsian várom a véleményét.

Elemi mágia - 1 felvonás

Mosolyogva biccentek egyet a tanárnő felé köszönömképpen, aztán már nyílnak is az ajkaim, hogy megadjam kérdésére a válaszom:
- Nem - felelem egyszerűen, de aztán tovább folytatom, mert úgy érzem, ezzel még nem teljes a mondandóm. - Nem volt, de odahaza nagy hangsúlyt fektetünk az elemekkel való együttélésre, azok tiszteletére. Együtt élünk a természettel, ismerjük.
Beszéd közben lassan hordozom körbe a tekintetem a közelemben lévő fákon, azok levelein, a virágok szirmain, a gyepen és persze a levegőn, melyet bár szemem nem foghat fel, mégis látom a jelenlétét, ahogy a leveleket táncoltatja, érzem, ahogy megfogja a kezem. Pillantásommal üzenek nekik, tekintettel rájuk, miközben róluk beszélek, aztán a tanárnőre nézek, komolyan. Fűzhetném még a szavaim, mégsem akarom túlragozni mondandóm, úgy érzem, azzal csak veszítene értékéből, holott így se hordoz magában annyit, mint amennyit valójában kellene. A természet csodái nem önthetőek szavakba.
Megörülök, mikor a professzornő maga után int, én pedig kérdés nélkül követem őt. Ha a gömbbel már nincs több dolgunk, akkor valóban jól teljesíthettem, és a dicséretet nem csak biztatásnak szánta.
- Igenis - felelem az újabb feladat ismertetése után, majd a lábaim elé pillantok.  Hálát érzek a fű iránt, amely puha szőnyeget terít elém, hogy megkönnyítse lépteimet, de ugyanígy köszönetet mondhatok a földnek, mely ágyát adja a zöld gyepnek, a víznek, mely táplálja, és a szélnek, mely elhozza a vizet oda, ahol járok. Persze ez a terem nem a valós természet, varázslat, de jelen esetben nem foglalkozom efféle körülményekkel, csak igyekszem elmélyülni a környezetben, érezni a virágok illatát. Szerencsére ez nem kerül nagy erőfeszítésembe, hiszen jó kapcsolatot ápolok vele, és szeretem az időmet a szabadban tölteni.
Ezúttal nem hunyom le a szemem, csak sóhajtok egy mélyet, s kifújva a levegőt felemelem a fejem. Látom a szél útját, ahogy felfrissíti a fák lombjait, ahogy széjjel szórja a haldokló virágok szirmait, porait, ezzel új életeket teremtve. Egy körforgásnak lehetek a szemtanúja, amelynek a részesévé kívánok válni. Nem csak nézni akarom, részt akarok benne venni. Ez ötletre felemelem jobb kezem, s lassú mozdulatokat indítok meg. Nem is csodálkozom magamon, az lenne a furcsa, ha nem vinném bele ebbe a mágiába is a fizikai kontaktust, a mozgást, a táncot. Simogatom a levegőt, mintha így próbálnám megszelídíteni, majd egyre összetettebb, de továbbra is lágy mozdulatokat teszek a jobb, s immár a bal kezemmel is besegítve. El is mozdulok eredeti helyemről, néha kicsit erre, kicsit arra lépek. Bár jelen pillanatban még nem tisztázódnak fejemben cselekedeteim miértjei, nem tétovázok, azt cselekszem, amit ösztöneim súgnak.
Táncra hívom a szelet. Ehhez képzeletemmel is hozzájárulok, s hamarosan érzem is, ahogy lágy szellő cirógatja meg arcomat, és kezd el keringeni körülöttem. Aztán távolabb suhan tőlem, szeretetem széthordozva a környező virágoknak, majd ismét visszatér hozzám. Úgy érzem, kialakul köztem, és a levegő között egy mélyebb kapcsolat, mely során igazán együtt tudunk működni, én életem őt, ő pedig derűvel töltődik, s ezt a csodát megosztja a többi elemmel is. Ám valami nem stimmel. Hirtelen negatív gondolatok úsznak a fejembe, s én egy szempillantás alatt megszüntetem a széllel való táncot, megállok ott, ahol voltam, s leengedett kezeimet nézem. Ez így mind szép és jó. De ugye nem csak ebből áll ez a mágia. Kétlem, hogy mindig és mindenkor csak a szép dolgokra használnám az erőmet. Halkan hümmögök egyet a felismerésre, mely szerint talán túlságosan elkényelmesedtem, majd igazítok tartásomon, s visszanyerve komolyságom a tanárnő felé fordulok, véleményét várva. Közben megpróbálok visszaemlékezni arra, mit is műveltem az előbb.

Elemi mágia - 2 felvonás

Az első órám óta sokat foglalkoztam a levegővel, hiszen bőven kaptam feladatot a Tanárnőtől, és amúgy is az én érdekem, hogy minél ügyesebben tudjam kezelni, vagy szebben fogalmazva minél ügyesebben tudjunk együtt működni. Némileg foglalkoztam az elmélettel is, de inkább a gyakorlatra helyeztem a hangsúlyt, hiszen az a fontosabb, meg aztán az én fejemben különben is könnyen ragadnak az infók, világosan át tudom látni a helyzeteket, a cél mindig az, hogy meg is tudjam valósítani.
Kisebb-nagyobb sikerélményekkel, de felhőtlenül veszem az utam a keleti szárny felé, hogy beszámolhassak Erdős tanárnőnek. Többnyire elégedett vagyok magammal, úgyhogy nem fogom lógatni az orrom, de azt se képzelem, hogy szuperhős vagyok, még messze a profi szint, ami egyébként az én szememben a 4 elem együtteséből adódik, amit persze sosem érhetek el. Legalábbis elképzeléseim szerint. Nem mondom, hogy nem hiszem, hogy nem tudnám megcsinálni, de nem is foglalkoztat a dolog, nem vágyom rá, mint ahogy a világuralomra sem. Szóval nem erőltetem a többi elemet, csakis a sajátomra koncentrálok.
- Szép napot, Tanárnő! - köszönök hangosan, mikor belépek a tisztásra, és mélyen meghajolok, ahogy közelebb érek a professzornőhöz. - Készen állok az újabb megmérettetésre - teszem hozzá kicsit játszva a hangommal, és ezzel is jelezve, hogy nem veszem én olyan halálosan komolyan a dolgot, nem kell tőlem ilyen téren tartani.
Aztán csöndben, és mint egy jó kisfiú teszem össze kezeimet magam előtt, miközben az utasításokra, kérdésekre várok. Tekintve, hogy az utóbbi időben sokat voltam itt, egyre felszabadultabb vagyok, és egyre jobban el merek ringatózni az elemi mágiában.

Elemi mágia - 2. felvonás

A nagy lelkesedés közepette futó pillantást vetek az óra eszközeire, amelyek nem messze tőlem lebegnek, majd igazítok tartásomon, és a Tanárnő szavaira figyelek, melyek az első feladatomat mondják el. Kicsit elgondolkodva bólogatok rá néhányat, emlékeim között felelevenedik egyik-másik gyakorlásom, amikor igyekeztem ezt a feltűnésmentességet elérni. Maga a levegővel való munka szinte mindig könnyen ment, azt azonban elérni, hogy ez ne járjon elevenséggel, nehéz volt megvalósítanom, hiszen én már alapjáraton is elég mozgékony vagyok, folyton jár kezem-lábam, legszívesebben csak táncolnék és táncolnék, vagy ugrabugrálnék. Persze képes vagyok én kontrollálni magam, nélküle nem is tudnék illedelmes életet élni, ám ha azt csinálhatom, amit igazán szeretek, akkor nehezebb visszafogni a gyerekesebb énem, amelyiknek folyton fülig ér a szája. Ezért van az, hogy a gyakorlati órákon többet pattogok, míg egy előadást képes vagyok moccanás nélkül végighallgatni.
Mielőtt nekilátnék az ismétlésnek, kicsit átmozgatom magam, hogy ne legyenek kötöttek az ízületeim, és ne essen nehezemre nyugton maradni, ne érezzem, hogy kellemetlen az ácsorgás. Ezt gyorsan letudom, s nyomban rátérek a lelki ellazulásra is. Nincs egy meghatározott menete sem ennek a folyamatnak, sosem haladtam még pontról pontra és mindig ugyanúgy, de a jellege, lényege ugyanaz: pillantásom lassan jártatom körbe a tisztáson, beszívom a levegőt és kifújom. Nem is tudom, hogyan lenne feltűnésmentesebb a munkám, ha csukott szemmel végezném, vagy ha nyitottal... Mindenesetre tovább fürkészem a környezetet, figyelem, merre jár a szél, hogyan mozog a levegő, miként kúszik a növények levelei között. Csatlakozom hozzá, én is kergetőzöm, bújócskázom, de óvatosan, nesztelenül lopakodom, nehogy bárki is észrevegyen bennünket. Halvány mosoly húzódik arcomra, ahogy észlelem, a fogócska intenzívebbé válik, és a körülöttünk lévő levegő áramlása megváltozik. Látom, ahogy egyik virágról a másikra szökken, ahogy bólogatnak rá a levelek, s ezt a mozdulatot játszom le jobb ujjaimmal, miközben kezeim nyugodtan pihennek oldalaimon. Nem tudom megállni, hogy ne vigyek bele egy kis fizikaiságot, nem is tudnám egyelőre e nélkül megoldani a feladatom, mindenesetre nem zavartatom magam, különben sem vagyok annyira mutatós, mint múltkor a táncikálásommal. Úgy gondolom, ez is teljesen korrekt teljesítmény, és ha belegondolunk, egy éles helyzetben se feltétlenül vennék észre, hogy mit csinálok az ujjaimmal.
Apró mozdulataim lassan lejjebb csitulnak, már csak néha-néha látszik tekintetem menetén, fejem fordulásán, hogy valamin ügyködöm, de igazán érzem belülről is, hogy egy vagyok a levegővel, és már nem is kergetőzünk, csak szaladunk, kéz a kézben. Egy erősebb széllöket után elterülünk a fűben, és kis hempergés után megnyugszunk. Így érzem én, és így csillapodik vissza a tisztás levegője is, mely felfrissülten ismét önállóan áramlik tovább.

Elemi mágia - 2. felvonás

Elmosolyodom a tanárnő szigorúságán, mely egy pillanatra megmutatkozik, hogy aztán kedvesen magyarázó oktatásba forduljon át. Kissé lazítok a tartásomon, és figyelmesen hallgatom a szavait. Igazat kell adjak neki, ami természetes, hiszen egy tanárnak általában igaza szokott lenni. Legalábbis itt, a Bagolykőben így megy ez, az iskola ugyanis nagyszerű tanári gárdával rendelkezik.
Szóval a mozdulatlanság inkább vall cselekvésre, mintha hagyom lazán megnyilvánulni a tetteim. Igen, ezzel szemben nem ellenkezhetek, de valahol mégis elgondolkodtat, ami nem csoda, sosem találtam igazán a hangsúlyt ilyen téren. Mindig is túl mozgékony voltam, ha pedig megpróbáltam észrevétlen lenni, olyannyira erőltetetté vált a dolog, hogy csak még nagyobb feltűnést keltettem. Persze azért nem olyan nehéz ez, a mindennapok terén sokat fejlődtem, mióta figyelek erre, s mióta rákényszerültem. Biztos vagyok benne, hogy az elemi mágia terén is hamarosan könnyedén hajtok majd végre minden efféle feladatot.
Miközben a professzornő beszél, végrehajtom a leírt mozdulatokat, hogy később könnyebben fel tudjam idézni őket.
- Igenis - felelem végül, majd megkapva az újabb feladatom, nekilátok annak. Előbb a földnek látok neki, így közelebb lépve ezen elem egyik gömbjéhez, a Termerga varázsigét alkalmazom, szép völgyeket mélyítve. A következő gömbhöz lépve már tudatosan jobban koncentrálok, dombokat képeznem ugyanis eddig is nehezebben ment.
- Terramonte - ejtem, mire kisebb dombok születnek, melyek valóban kevésbé látványosak, mint a medencéim. Mindenesetre nem problémázok rajta, lényegében a varázslatom sikeres, aztán a tanárnő úgyis elmondja, ha szerinte ezen valahogyan javíthatok. Elégedetten, és derűsen lépek tovább, hogy ezúttal a tűzzel foglalkozhassam. A számomra legnehezebbtől haladok a legkönnyebbig, legalábbis belül úgy érzem, jelen pillanatomban ilyen sorrendet állíthatnék föl. Miután kiejtettem a Flemma Ignis varázsigét, kellemes kis láng lobban fel. Röpke ideig elnézem, aztán felkeresem fejemben a soron következő varázsigét. Hamarosan rá is lelek, tudom, Ignoxium, amit most alkalmaznom kell. Habár nem egy szempillantás alatt, mégis hatástalanná teszem, és semmivé foszlatom a tüzet. Rendben, ez is megvolna, bár ezúttal kissé csalódott vagyok, gyakorlás közben ugyanis mintha gyorsabb lettem volna, igaz, akkor kisebb lánggal dolgoztam.
- Pilaqua - szegezem pálcám az egyikre, mikor továbblépek a víz eleméhez, és könnyedén gömböt formálok belőle, habár aeromágusként ez sem mondható a legnagyobb erősségemnek, egy profi nyilvánvalóan sokkal szabályosabban formálta volna. Megszüntetve a varázslatot, tovább haladok a feladatomban, és az Undaqua ige segítségével ezúttal hullámokat keltek. Látszik, hogyan haladok a levegő felé, egyre jobb a teljesítményem, és különös, hogy még az elemeken belül is megmutatkozik, mi is megy jobban. A víz elem második részletével gyorsabban végzek, és végül nekiláthatok az utolsó két varázslatnak, mely a korábbiak után már pofonegyszerű lesz. Caeli Venti, s alighogy erre gondolok, a levegő megmozdul, egyenletesen, lendületesen erősödik fel, szelet képezve, mely kisvártatva megszíneződik a Caelionis Visibilis varázslattal, s ezzel még látványosabbá válik, hogy azt akár egy avatatlan szeme is gond nélkül csodálhassa. A levegővel való munkám a leginkább kifogástalan, és legszebb, ezt tovább ki is tartom, majd elegánsan fejezem be munkám. Lassan leeresztem a pálcám, és egy biccentés kíséretében ismét a tanárnő felé fordulok. Tudom, nem volt minden mozdulatom tökéletes, de el kell fogadnom, hogy az én elemem a levegő, és ha ebben tökéletes akarok lenni, ez azzal jár, hogy prioritást élvez a többi elemmel szemben. Aztán ki tudja, talán egyszer, sok év múlva eljutok arra a szintre, hogy a többi is jóval közelebb kerüljön hozzám.