David

Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben.
Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély.
David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre.
-Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra.
Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt.
Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét.
-És mégsem futsz el. –jegyeztem meg.
Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett.
Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára.
Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett.
-Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.
Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.

Yooji

Mindenkinek megvan a maga eleme, és nem véletlenül az, ami. Emiatt megy egy piromágusnak jobban a tűzzel való munka, vagy földmágusnak a földdel való munka. Ahogy most Yooji-nak a levegővel való munka. A gyakorlatok, mindegyik, egytől egyig, tökéletesen mennek neki, a legtökéletesebb pedig ugyebár nem is kell kérdezni, a levegő. Elismerő tekintet, és egy hozzátartozó vidám, és boldog mosoly kúszik fel a nő arcára, aztán már haladnak is tovább.
- Szuper. Most, hogy ezzel is megvagy, megvagyunk, jön a következő fokozata mindennek. Gyerünk szavak nélkül, ergo, nonverbálisan. Nem lesz gond, nyugalom.
Próbál néhány biztató szót mondani, mielőtt a gömböket eltüntetné, majd szimpla, érintetleneket visszahozna. Közben folyamatosan figyelni fog, mint ahogy eddig, de most, az utolsó előtti feladatnál már mást is figyelni fog.

Zoé

A felhők feletti állapot nagyon is jó dolog, és talán még segíthet is. Ő is kénytelen nevetni mindezen, hiszen a jókedv, pláne ez, ragadós.
- Jól van. Örülök neki, de akkor most egy picit koncentráljunk a feladatra is!
Kéri meg, és máris ott van a gömb előtte, előttük, aztán ráhagyja, hogy csinálja, amit kell. A feladat közben erősen koncentrál, és úgy tűnik, tényleg segít neki a mostani állapota, hiszen mint aki jól végezte dolgát, az általa elképzelt esemény megvalósul, nem is akárhogyan. Ő is elismerően néz rá, és dicséri meg.
- Hm... szép munka. Akkor most olyat fogunk csinálni, amit eddig még nem. Ezt a gyakorlatot szépen begyakorlod még, hiszen messze nincs kész, és megtanulva a dolog. Azonban most rátérünk az órai anyagra, ami már a negyedikesek szintje. Az órán nyolc varázslatról volt szó, amire, reményeim szerint emlékszel. Fel tudnád nekem őket sorolni, és azt, hogy mire valók? Ha ezeket tudjuk, és átismételtük, akkor majd megkapod a következő feladatot.
Mosolyodik el, és most csak a válaszokat várja, arra a kérdésre, amit feltett. Nyolc ige, ami az elméleti órákon már elhangzott. Nem nehéz feladat, és így a lány azt is tudja bizonyítani, hogy márpedig ő igenis tanul.

A feladatot valóban jól teljesítettem. Erre utal az is, hogy a tanárnő megdicsért. Igaz, ő mondja tovább a feladatot, de anya azt tanította, hogy ha valaki megdicsér akkor azt meg kell köszönni. Szóval elsuttogok egy köszönöm-öt, amit hallani nem lehet, de ha a tanárnő tud szájról olvasni, akkor megérti.
Az új feladat hallatán kicsit megrökönyödöm. Tanultam, de nem gondoltam, hogy itt is számon lesz kérve.
- Hmmm.... -
Egy mély sóhaj tör ki belőlem, majd elmerengek egy picit a messzibe. Próbálom felidézni a tanultakat.
- Nos, volt a Pilaqua. Ez az amikor gömböt képzünk a vízből. Undaquaval hullámokat tudunk képezni. Caeli Ventivel szelet tudunk előidézni. Cealionis Coloris és Caelionis Visibilis a levegőt láthatóvá teszi. Terramontevel dombokat lehet képezni a talajon. Termerga pedig az ellenkezője, amikor megsüllyeszteni lehet a földet. Na és akkor most jöjjön a tűzzel kapcsolatos két ige. Az első a  Flemma Ignis, amivel lángot tudunk kelteni. A másik pedig Ignoxium, amivel nem valós tüzet tudunk "csiholni". -
Gyorsan fejben elmormolom őket még egyszer, hogy meg e van a 8. Remélem a feladat sikeresen teljesítve és akkor tovább léphetünk a következő feladatra.
- Na akkor most mit fogunk művelni?! -
Kíváncsi tekintettel, teljesen bezsongva várom a tanárnő következő utasítását.

Loise

Odett

A mostani első feladat nem nehéz, és a válaszok is szinte teljesen rendben vannak, egyet kivéve, ami kiegészítésre szorul.
- Meg tudod azt is mondani, hogy a Coloris, és Visibilis közt mi a különbség, ha van, akkor mi, ha nincs, akkor pedig mit érünk el vele?
Egy kis apróság, tényleg szinte csak belekötés, de hát ez van. Valamit tanulni is muszáj, a gyakorlatisoktól pedig elvárható, hogy minden csuklóból menjen. Ha végzett a lány a válasszal, és minden egyéb mostani feladattal, szinte látni az arcán a tettre készséget, azt, hogy bármit megtenne, hogy haladjon végre.
- Rendben, akkor lássunk hozzá. A feladatod az előbb felsorolt igék végrehajtása, amit ezeken mutathatsz meg.
A szavai nyomán felbukkan a lány előtt az a kilenc gömböcske, amiket fel kell használnia.

A tanárnő kérdésére, egy jó hosszú, nyújtott Őőő hagyja el a számat. Néhány perc gondolkodás után kissé félénken, és emiatt halkan nyögök ki valamit. Messze nem reménykedem benne, hogy amit mondok az jó is, de egy próbát megér.
- Hát igazából mindkettő ugyan azt takarja. De, hogy pontos legyen az előbbi az megszínezi a levegőt, utóbbi pedig láthatóvá teszi. Nem nagyon tudom ezt egyelőre elképzelni, mert tökre ugyan úgy hangzik a kettő. De ezt tetszett mondani órán. -
A mondandóm, végére kicsit felbátorodtam, és nagy hévvel vártam a gyakorlati feladatot. Az elméleti részekkel sose voltam jóban. Levitás létemre nem erőlködöm túlzottan azért, hogy kitűnő tanuló legyek. Sokkal inkább a tettek embere vagyok.
Azonban amikor meghallom a tanárnő feladatát, szemeim szinte kiguvadnak.
- Miiiii???!?! -
Nem kicsit rettentem meg a feladattól. Arról nem volt szó, hogy nekem minden elemmel tudnom kell bánni. De egye fene, egy próbát megér. Maximum nem sikerül, na és akkor mi van. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magam. Egy nagyon nagyot sóhajtok, majd felállok és az első gömbhöz lépek. Itt egy újabb sóhaj, majd két kezem közé fogom a kis vackot.
Elmormolom az első igét, ami a Pilaqua. Ha jól értelmeztem a dolgot akkor most ebből a gömbből egy vízgömbbé kell változni. A gömb belsejében elkezd valami kavarogni, de egyelőre nem túl biztató a dolog. Lehunyom a szemem és most a logikát követve egy sötét kék színt képzelek magam elé. Próbálom felidézni a víz csobogásának hangját. Reményeim szerint a víz lassan de biztosan gömbbé alakul, és egyre nagyobb és nagyobb lesz.
A következő gömbhöz lépek, azt is a kezem közé veszem, elmondom a Undaqua varázsigét. A gömbben egyelőre nyugodtan hömpölyög a víz. Lehunyom a szemem, ismét magam elé képzelem a kék színt, majd egy nagyon rossz emléket próbálok felidézni, amitől ideges leszek. Eszembe jutnak a Bécsben töltött éveim, hogy mennyire sokszor én szívtam meg, amikor nem is én voltam a hibás, csak rám terelték a gyanút azok a ... . Talán ezeknek köszönhetően a víz hullámozni kezd, és amennyire dühös lettem, talán még egy cunami is kialakulhat belőle. Na de viccet félretéve, ismét egy újabb gömbhöz lépek. Végiggondolom, hogy mi a következő varázslat. Ismét becsukom a szemem. Caeli Venti igét elmondom, majd világoskék színt látom magam előtt. Mivel a dühöm még mindig tart így ha sikerül a varázslat, akkor a gömbben akár erősebb széllökések is kialakulhatnak. Tovább haladok, de tovább lépek a föld varázslatokhoz. Két kezem közé fogom a gömböt, szem lecsuk, Terramonte kimondása, barna szín magam elé képzelése. A barna mellett a földrajzi tanulmányaimban tanultok jutnak szembe, ahogy a lemezek összeütköznek, így felgyűrik a talajt. A hegységek két fajtáját, azaz a gyűrtet és a vetődöttet. Talán ez segít abban, hogy a gömbben egy dombocska kialakuljon. Ha sikerült akkor a következőhöz lépek, eljátszom ugyan azt, mint a domb elején, de most azon agyalok, hogy hogyan alakulnak ki a medencék és a völgyek.
Végre eljutottunk a tűz varázslatokhoz. Ez az én terepem.
Kimondom, hogy Flemma Ignis, és a jól megszokott piros színt képzelem magam elé. A lángkeltésről a szerelem jut eszembe, erről pedig azonnal Csongi. Lelki szemeim előtt látom a fiú arcát, mosolyát, az egész lényét. Jól eső borzongás fut végig egész testemen. Talán még el is mosolyodom, és reménykedem, hogy így a gömbben megjelenik egy csodálatosan szép lángocska, olyan, mint ami bennem is ég.
A következő gömbhöz mosolyogva lépek oda. Elfelejtem becsukni a szemem, mert még mindig Csongi arca lebeg előttem. Kimondom, hogy Ignoxium, majd egy átlátszó lángot próbálok Csongi arca helyére képzelni. Csak így tudom elképzelni a "műtüzet". Ha ez is sikerült, akkor a tanárnőre pillantok.
- A maradék két varázslatot nem tudom megcsinálni. Még csak elképzelni se tudom őket, nem hogy megvalósítani. Kérem segítsen! -
Nagy ártatlan tekintettel pislogok rá, és nagyon reménykedem, hogy tud mondani valami okos segítséget, mert egyelőre semmi ötletem.

/Egyik varázslat leírását se zártam le, a tanárnőre hagyom, hogy eldöntse sikerült e vagy nem./

Elemi mágia 2. óra

Az első gyakorlati elemi mágia óra tele volt Enikő számára új és izgalmas dolgokkal. Ki hinné, hogy úgy feldobódik az ember attól, hogy egy kis mozgásra bírja a vizet? Enikő az óra után lelkesen vetette bele magát a tárgy elméleti részébe; esténként az ágyán hasalva a pergamentekercseket bújta. Néha, mikor úgy érezte, hogy elég nyugodt és tud koncentrálni, megpróbálta az órán tanultakat megismételni. Általában egy pohár vízzel kísérletezett. Többször előfordult, hogy csak nézegette, vagy pálcájával kavargatta a vizet, de úgy érezte, hogy ezekben a pillanatokban is egyre közelebb kerül az eleméhez és jobban megérti azt. Mikor megpróbált apró hullámokat létrehozni a pohárban, a legtöbbször sikerrel járt, de sokszor előfordult, hogy csalódottan kelt fel a székből, és inkább elővett egy izgalmas könyvet, csakhogy elterelje a figyelmét az elemi mágiáról, és kiüríthesse a fejét.
Ezen a délutánon is izgatottan készülődött az órára. Egy félórás pihenés után elindult az elemi mágia terasza felé. Útközben a tanultakat ismételgette, és próbált ráhangolódni az órára. Rászokott arra, hogy üres óráiban a vízre gondol, vagy csak elképzeli annak nyugodt hullámzását és fényjátékát a falakon.
Fejében ezekkel a képekkel lép be a terembe, ami nem változott semmit első ittléte óta.
- Jó napot tanárnő!- köszönt hangosan, majd lassan elindult a múltkori teremrész felé, hátha ott találja tanárát.

Odett

A helyeslés, és elismerés jeleként csak néhány vidám mosoly, meg bólintás, mondhatni fejhajtás Odett érdeme, aztán amikor a gömböcskék ismét megjelennek, és csinálni is kéne valamit, valami teljesen más reakció bukik ki belőle.
- Nem mi, hanem ki. És a ki, az te vagy. Nyugalom, menni fog.
Nem az lett neki mondva, hogy mindent fejből, és magától kell csinálni, hanem, hogy használja azokat az igéket, amiket megtanult az elméletek után. Ez pedig cseppet sem másabb, mint egy bűbájtan, vagy sötét varázslatok kivédése.
Ahogy beletörődni látszik, és csinálja, amit kell, szépen sorjában, minden gyakorlata tökéletes, és már pattanásig feszülnek az idegek, mikor az utolsó, levegő elemhez ér. Akkor aztán kipukkan a rózsaszín buborék, és Julianna kénytelen egy "He?"-t elereszteni.
- Akarom mondani, tessék?
Néz rá nagy szemekkel. Nem boldogul vele, vagy nem akar.
- Most nem akarsz vele boldogulni, vagy nem tudsz. Próbáltad már?
Kissé csalódott a hangja, de aztán előveszi a saját pálcáját, és megmutatja maga a két ige hatását. Előbb a Colorist, aztán a Visibilist.
- Ahogy látod, a colorisnál minden szín előfordul nagyjából, az élénksárgától a feketéig. Ennél annyit kell megtanulni, hogy melyik szín mit jelent. Ez pedig egyszerű. Minél sötétebb egy alkotóelem, annál mérgezőbb, vagy egészségtelenebb. Ezt értem azalatt, hogy a barna, sötétkék, sötétzöld, és fekete színeket kerülni kell. Nem ajánlatos ilyen légtérben tartózkodni. Ellenben a világoskék a víz molekulák színe, szóval itt is azért van mit tanulni.
Mosolyog, aztán jöhet a másik.
- A visibilis hasonló, azonban láthatod, hogy itt csak a fehér szín jelenik meg. Azt mutatja meg, hogy itt, a környezetünkben oxigén van javarészt. Ha ez más színű lenne, teszem azt kék, vagy sárga, akkor az azt jelenti, hogy nem oxigénből van a legtöbb a levegőben, tehát nem biztos, hogy számunkra jó ott lenni. Tehát a kettő közt csak annyi a különbség, hogy az egyiknél minden összetevőt színről színre megláthatsz, a másiknál pedig csak azt nézheted meg, hogy nagyjából milyen összetételű közegben vagy. Így már érted?
Mosolyodik el, közben nagyon is beleélve magát a szituációba, és ha valami ezután nem okés, akkor megmutatja majd, most viszont átadja a terepet a lánynak, hogy most rajta a sor. Két új gömböcske, benne levegővel.
- Akkor most lássuk, mennyire is értetted meg, amit kellett.
Mutat a gömbökre, és csak figyel.

Enikő

A lány utolsó tanulós évében járnak, legalábbis az alapképzésből, így a mostani, utolsó órán rengeteg feladatuk lesz.
Julianna már a teremben várja, köszön neki, bevezeti a helyére, ahol múltkor is voltak, majd bele is kezd.
- Remélem, a múlt alkalomtól fogva sikerült megnézni pár dolgot, mint az egész negyedikes tananyag, tehát az elemi mágiával foglalkozó igék például, hogy meghatározd, hogy mi elemi mágia, mi nonverbális, és utolszor, de nem legutolsó sorban, feszegetted a határaid. Ma sok dolgunk lesz, így kezdjünk is bele. Első feladat.
A mondatot kijelenti, szándékosan nem fejezi be teljesen, helyette jön a szokásos gömböcske, nyolc darab, minden elemi igére egy- egy, ahogy eddig már Odettnél, és Yoojinál is.
- Mutasd be vagy nonverbálisan, vagy kimondva, hogy mely igéket tanultuk a vízhez, tűzhöz, földhöz, levegőhöz. Levegőnél kettőt válassz ki, és azt csináld meg!
A feladat gyors, és mondhatni egyszerű, innentől pedig Enikőn a sor, hogy produkáljon.

A tanárnő bátorítása sokat segített, bátrabban állok neki a feladatnak. Menet közben olykor a tanárnőre pillantok és az arcáról azt lehet leolvasni, hogy jó az, amit ügyködök. Ez igen sokat tornáz fel az önbizalmamon. Egyre bátrabban mondom ki az igéket és talán egyre jobban is sikerülnek a varázslatok, de ekkor elérek ahhoz a kettőhöz ami nem megy... legalábbis én úgy érzem, hogy nem fog menni. Ezt a tanárnőnek is bejelentem, aki kinyög egy "He?"-t. Ez annyira aranyos de egyben furcsa is volt, hogy elnevettem magam. Nem szép dolog kinevetni egy tanárt, és lehet le is leszek érte szúrva, de egyszerűen kicsúszott. A kérdésekre nem válaszolok, csak egyre inkább kezdek zavarba jönni és kezdek elpirulni. Még sose próbáltam, de félek a kudarctól. Számításaim azonban bejönnek, és a tanárnő megmutatja, hogy hogyan is kellene ezeknek kinézni. Így már világos, és végre össze tudom tenni a képet. Végignézem mindkét varázslatot, meghallgatom a tudnivalókat, majd biccentek egyet, hogy "Oké, értem!".
Kezem közé fogom a gömböt, majd elmormolom, hogy coliris. Ismét lehunyom a szemem és most egy színskálát képzelek magam elé. Ezen kívül eszembe jut a légszennyezés, ami manapság igen "divatos". Ha minden jól jön össze, akkor a gömbben sok sötét színű részecske lesz és kevesebb világos. Ha ez sikerült akkor az utolsó gömbhöz lépek, azt is megfogom, majd lehunyom a szemem. Elmormolok egy visibilist és próbálok valamit alkotni. Itt is a légszennyezés jut az eszembe, így talán több sárga szín lesz jelen a gömbben, mint fehér.
Félénken tekintek a tanárnőre valami megerősítést várva.
- Nos?!  -
Szemeimben izgatottság csillog és nagyon remélem, hogy ezek is úgy sikerültek, ahogy sikerülniük kellene.

Mary Glotter

Pám-párárám-pám-párárám… Hallatszik a kastély legvígabb folyosójáról. Persze csak szolidan, nem artikulálatlan üvöltés formájában, inkább amolyan finom, úri kisasszonyhoz illendő módon. Innen tudjuk, hogy most nem a freskók a tettesek… De kezdjük ott, hogy az úri kisasszonyok sem énekelgetnek semmifajta folyosókon. Viszont most nem látja senki. Ilyenkor talán még ők is kifordulnak magukból.
De Amandát ez látszólag nem érdekli, a folyamatosan ismétlődő ti-ririk ritmusához igazítja lépteit. Egy hosszabb-aztán két rövidebb ugrás.  A lány még a bal kezét is lengeti hozzá, miközben csettintget a rajta lévő ujjakkal. Azért csak a bal kezével, mert a jobbnak két vastag könyvet, plusz pár jegyzetet kell erősen szorítani, nehogy a földre essen.
De hogy miért is ilyen boldog a kis hősünk? Nos, ez egy jó kérdés. Talán jó jegyet kapott? Vagy valaki megkérte a kezét? Benyakalt nyolc üveg vörösbort? Megígérték neki, hogy kiveszik az iskolából? (Mert ugye jó hely, meg minden, de mégiscsak itt is tanulni kell) Vagy csak a freskók vannak rá ilyen hatással? Minden embert, aki erre téved, megfertőznek ezzel a borvirágos jókedvükkel?
A lányka éppen egy férfiakból álló asztaltársasághoz lejt oda, hogy leemelje fejéről képzeletbeli kalapját. Pukedlizik egyet a vászonlakóknak, akik döbbenten merednek rá. De úgy különben a legtöbb festmény hasonló helyzetben van öt méteres körzetben. Jó-jó, azt megszokták már, hogy a képek alakjai állandóan mulatoznak, de ez számukra szokatlan viselkedés egy igazi, hús vér embertől. Akarom mondani boszorkánytól.
A lány visszateszi a kalapját a fejére, majd tovalibben, hogy megkérdezze két szerzetestől; mi jón nevetnek a másik falon? Arcán piros foltok jelentek meg a sok táncikálástól, és haja kócosan lobog utána. Most belegondolva nagyon hasonlít a csodaországbeli bolond kalaposra, csak női kiadásban. És kalap nélkül. És kevésbé elhagyatottan..

szerelés

Amanda Humphrey

Mivel még mindig nem járta be a kastély legalább felét, úgy döntött, ezen napjának ezen részét arra szenteli, elsétál valamerre ezen cél beteljesítésére. Ez a valamerre pedig éppen a Keleti szárny első emeletén honolt. Hogy ott hol? Természetesen a "Vigadófreskó" folyosóján. Bizony. Mary sokat hallott erről a helyről, és már egy ideje el is akart ide jutni. Hallotta, milyen vidám egy hely. Mary pedig mióta csak az iskolába került, nagyon vidám volt, és egyfolytában mosolygott. Na és ha valaki egyfolytában vidám, meg mosolyog, olyan helyen van a helye, ahol szintén mindenki vidám, és mosolyog. Ez a hely pedig a kastély Keleti szárnyának első emeletén lévő, "Vigadófreskó" folyosóján volt található, illetve az is volt. Egy szóval úgy döntött, ide fog menni. És oda is ment. Mikor az elejére ért, se köpni, se nyelni nem tudott. Még annyit se volt képes mondani, hogy 'Hű'. Ellenben szája széle, mint azokban a hetekben rengetegszer, felfelé görbült. Szép lassan, s alig hallhatóan beljebb sétált, közben tekintete ide oda vándorolt, feje pedig fordult. Rossz szokásához tartozik az is, hogy miközben bámészkodva sétál, hajlamos hátra fele menni. A baj csak az, hogy ezt a szokást most sem habozott alkalmazni. Na és a tetejében vaksi is. Ennek következménye az, hogy neki megy valakinek.
- Ó, bocsánat, nagyon sajnálom! jól vagy? Nem akartam! - kezdett bele mindjárt a szabadkozásba. Mikor megfordult látta csak, hogy egy nála alig idősebb lány áll. Áll, merthogy szerencsére nem esett el, csak a könyveit ejtette el, meg néhány pergament. Mary rögtön lehajolt, és úgy, hogy ne gyűrődjenek össze a pergamenek, szedte őket össze, a könyvekkel együtt, majd felállt, és odanyújtotta a lánynak.
- Ne haragudj, nem akartam. - mondta ismét.

Mary Glotter

A két szerzetes nem volt hajlandó válaszolni a kérdésére, csak folytatták a kacarászást, tudomást sem véve Amandáról. Ezen a lány kissé meg is sértődött, és faképnél hagyta a papokat. De –ahogy ismerjük- nem volt képes sokáig duzzogni, főleg, hogy senki sem látta. Tudniillik csak akkor vette a fáradtságot a hisztizésre, és duzzogásra, ha van közönsége is. Így, szólóban olyan unalmas lenne haragot tartani, úgyhogy igazán kár a gőzért.
Párárá-pám-pám-pám-pám. Párárá-pám-pám-pám-pám. Folytatta Amanda a mai exkluzív, tényleg totálisan zárt zártkörű zenés bemutatóestjét a jól ismert keringő hangjaival. Természetesen a táncot is megváltoztatta ennek tiszteletére. Csukott szemmel haladt a nagyobb beleélés miatt. Bal fel-, és alkarja kilencven fokos szöget zártak be egymással, és a keze képzeletbeli párjának kezében volt. Mikor a megfelelő részhez ért, elkezdett forogni is. A festmények megütközve néztek rá, miközben ő láthatóan gondtalanul dalolászott.
A haja vígan lengett körülötte, és a szoknyája is boldogan pörgött. Annyira élvezte, hogy legszívesebben eldobta volna a könyveket, és széttárt karokkal forgott volna napestig. De talán túlságosan is belefeledkezett a mulatozásba, mert egyszer csak… BUMM!
Amanda rémülten sikoltott fel, és ijedtében eldobott mindent, ami a kezében volt. Aztán ő maga is megtántorodott, de szerencsére sikerült megtalálni az egyensúlyát. Mikor már két lábbal állt a földön –a szó átvitt, és eredeti értelmében is- hozzálátott szemrevételezni a lányt, akinek nekiment. A látásban viszont némileg zavarta az a sok haj, ami mind az az arcába lógott. Türelmetlen mozdulattal kisöpörte büszkeségét, és ezzel a nagy kapkodással nem csak egy hajszálat sikerült kitépnie… ~Remek, ha kihullik a hajam, lesz kit hibáztatnom~ gondolta, ahogy a lányra nézett, aki éppen akkor tápászkodott fel a földről. Amanda először megrémült, hogy ő lökte fel, de a kézre pillantva –ami a könyvei és jegyzetei sebtiben összeszedett kupacát nyújtotta át- leesett neki a tantusz. Zavartan átvette a tanulása kézzel fogható bizonyítékát, de közben változatlanul a lány arcára meredt. ~Vajon mennyit látott?~ futott át hirtelen az agyán, és hirtelen összeszűkítette a szemeit. Ha kikotyogja valakinek, hogy mit művelt ő itt, akkor egész további élete szégyenkezésben fog telni. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy a lány éppen a barátnője fülébe pusmog valamit. De Amandának meg kell őriznie a méltóságát, vele nem történhetnek cikis dolgok. De erre, amit most művelt, csak egyetlen jelző létezik: ultragáz!
- Te meg? – szaladt ki Amanda száján sokkal a másik lány köszönése után. Már ha köszönt egyáltalán. Amanda hirtelen nem emlékezett. Viszont jó lesz kedves lenni vele, mert ha nem, akkor Valakinek máris megvan az indítéka cikis dolgokat terjeszteni róla. És különben is, ki tudja? Ellenségeket csak akkor kell szerezni, ha a mi oldalunkon állnak megfelelő barátok. Blankáról viszont már rég nem hallott.
- Úgy értem, - Amanda elmosolyodott, és hirtelen lekapta a tekintetét a lány arcáról. – köszi, hogy segítettél. – folytatta elhaló hangon. A helyzet egyre kínosabb kezd lenni. Amanda általában szerette kínos helyzetbe hozni az embereket, ami inkább illik egy rellonoshoz, mint egy csupaszív kis eridonoshoz.
- Megvagy? – kérdezte mostmár magabiztosabban. – Hogy… hogyhogy nem láttál? – folytatta a szavakkal küszködve. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet, de amúgy tényleg… hogyhogy nem vették észre? Ehhez nem volt hozzászokva.

szerelés

Amanda Humphrey

Mary igencsak kínosan érezte magát. Oké, hogy gyönyörű ez a folyosó, és zajos, de akkor is. Azért hogy ennyire ne vegye észre a másikat. Amikor a lány megrökönyödve néz rá, szokásos görcsös vigyora, ismét kezd kitelepedni szájára, mint mindig, ha ideges, mérges, és, vagy zavarban van. Sajnálatos, de ez most sincs másként. Az egyetlen baj ezzel csak az, hogy az emberek legtöbbször félreértelmezik ezt az arcon lévő gesztust, illetve mimikát. Mindig azt gondolják, valamit viccesnek talál, valaminek örül, valamiért vidám. Mintha arcszerkezete ezen reakcióval próbálná ellensúlyozni valódi érzelmeit. Ami nem igazán akaródzik sikerülni, elvégre ettől csak még idegesebb lesz. És minél idegesebb, annál inkább vigyorog. És ha átlépett egy bizonyos határvonalat, már nevet is. Ami megint nem kellemes. Ettől még annyira ideges lesz. Annyira, ha kell, már nem is tud józanul gondolkodni. Kellemetlen egy szituáció. És ezzel szembesül szinte nap mint nap. Mary kezdte igen csak kellemetlenül érezni magát, ahogy a lány nagy szemeket mereszt rá. Az első kérdésre, ami elhagyta a lány hangszálait, s száját, egy picit kellemetlenül érte. Azonban amikor a lány láthatóan észbe kapott, Mary megkönnyebbült, és visszamosolygott, ezúttal őszintén.
- Öhm... Nincs mit. Bocsi, hogy majdnem fellöktelek. - mondtam. A szituáció kellemetlensége még mindig nem akart eloszlani, ellenben már -legalább is Mary számára- kezdett csökkenni.
Igen, igen megvagyok, köszönöm. Te? - kérdeztem vissza, annak ellenére, hogy láthatóan nem esett különösebb baja. Az utolsó kérdésére azonban, Mary nem tudta, mit is mondhatna. Ennek ellenére, nagy nehezen kinyögte.
- Nos, nem is tudom. Amikor bejöttem, nem hallottalak, illetve biztosan, csak azt gondoltam, hogy a festmények, amennyiben beszéltél, és onnan hátulról - intett jobb hüvelykujjával válla fölött a háta mögé - nem is láttalak. Beleolvadhattál a környezetbe. Annyi mozgó festmény van itt, egyel több agy kevesebb mozgó alak fel sem tűnt... - húzta el picit a száját, majd folytatta. - Na meg aztán elkezdtem hátrafele menni, és akkor mentem neked, mikor épp curikkoltam... Ne haragudj kérlek... - tettem hozzá. Remélem, kikecmergek ebből a kellemetlen szituációból. Bár még mindig nem értettem, hogy is nem vettem észre?

Mary Glotter

A fergeteges jókedve helyét gyanakvás vette át. Nem tudta eldönteni, hogy a lány most blöfföl vele, vagy sem. ~Vajon miért nem árulja el, ha látott valamit? Vagy talán tényleg nem látott? De akkor miért vigyorog ilyen bugyután?~ röpködtek a lány fejében a kérdések. Próbált a csaj gondolataiban olvasni, de –mint eddig soha,- most sem jött be. Miután feladta az agyturkászást, képzeletbeli listát készített a csajszi indítékairól. Talán most idiótának nézi, mert felfedezte, hogy keringőzik a folyosón, saját zenei aláfestéssel. Nem meri bevallani neki, mert fél tőle, hogyha elárulja, akkor a „dühöngő őrült Amanda” átmegy dilibe, és olyat tesz…
- Semmi sem történt. – felelte hűvösen, és mesterkélt mosolyt villantott rá. A következő kérdésre csak egy aprót bólintott.
- Hahó, jól vagy? Talán mosoly-túltengésed van? – kérdezte hirtelen, minden érdeklődés nélkül. Hangja kicsit irritálóan csengett, mert egyáltalán nem akart kedvesnek lenni olyannal, aki éppen jóízűen kacarászik rajta, holott ki is járkál hátrafelé? Megalázottnak érezte magát, és nem szerette ezt az érzést. Ilyenkor átlendül támadó állásmódba, és beburkolózik palástjába, amiről minden sértés lepereg, és előveszi csodafegyverét, ami nem sokszor téveszt célt.
- Ühüm. – válaszolta a terjedelmes magyarázatra egyszerűen. Nem igazán győzte meg a lányka hirtelen elhadart szövege. Érezte, hogy még meg kell értetnie vele, hogy amit ma látott, azt el kell felejtenie.
- Curikkoltál? – bukott ki belőle a nevetés akaratlanul is. A terve, miszerint meg akarta őrizni a királynőies hanghordozást, és viselkedést, kudarcot vallott. Szerette volna ezzel a viselkedéssel megfélemlíteni a lányt, de úgy tűnik ez nem jött össze. Na, majd legkésőbb.
- Ez meg miféle szó? – kérdezte nevetéssel küszködve.

Leonie

Hol lehet Leonie? Már mindenhol kerestem, csak a klubhelyiségben nem, hisz nem tudok bemenni az Eridon klubhelyiségébe, Ő sem tud belépni a Levitáéba. Már kerestem a bejárati csarnokban, nagyterem mindenhol ahol lehetett. Hol lehet? Már olyan rég volt, az a délután mikor kettesben a Czukorvarázs cukrászdában kettesben       voltunk. Jól éreztem magam vele, és beleszerettem. Remélem nem utáltattam meg magam vele, nem akartam elüldözni magamtól. Jó társaságú, kedves, jókedvű.
Leültem az ablak melletti fotelbe. Kellemes, puha és pihentető benne ülni. Kiváló pihenési lehetőség mindenki számára. Kinéztem az óriási párkányú ablakon és bámultam kifele az ablakból. Csodálatos ilyenkor a természet, vagyis a természet mindig szép de télen mikor a napfény rásüt a hóra, a hó csillog mint ezernyi apró gyémánt. Minden évszaknak megvan a maga csodája, de én imádok a tél csodáin csodálkozni. Ekkor lépteket hallottam. A tanulószobába azt hiszem belépett valaki. Talán vörös haja van. Ez csak egyvalaki lehet, akit már három napja keresek, és most itt van. Remélem, hogy most már normálisan fogok viselkedni, csak ne bűvöljön el túlságosan, ahogy ő egyébként tud.
-Leonie?!
Csak néztem az alak után a válaszát várva. Ekkor a zsebemhez tapintottam, de nem éreztem amit kellet volna érezzek. Mindjárt belenyulok és megnézem. Nagyon megijedtem és nem szívesen éltem át ezeket a pillanatokat, de hát Leonieval fogok találkozni... ha minden igaz.
-Szia! Hogy vagy?

Zsolti fiú

Az diák azért a vizsgák közeledtével hajlamos meglátogatni mindenféle könyvtárakat, tanulószobákat, már csak azért is, hogy megmutassa a többieknek, milyen kis szorgos, és hogy később elmondhassa, ha meghúzták egy tárgyból, hogy ő mindent megtett, hiszen a többiek is láthatták, hogy mennyi időt ült a betűk felett, amik amúgy csupa értelmetlen szavakat alkottak…
Vagy ha más nem, egy ilyen helyen kovácsolódik igazán a közösség, mikor együtt siránkoznak a tananyag felett, vagy netán törékeny lelküknek megnyugvást találhatnak a nebulók, mikor megtudják, társuk ugyanúgy nem tart még sehol az anyagban.
Leonie is ezen okok egyike miatt tévedt erre, meg hogy valaki azt mondta neki, közös készülést szerveznek Bájitaltanból. Az más kérdés, hogy vörös törpénk megint el van tájolódva, és az említett időpontja egy nappal ezelőtt volt. Semmi probléma nincsen itt, kérem szépen! Meglepetés azonban annál több!
Ahogy csizmaforma mamuszában (szokása kastélyon belül abban közlekedni), rozsdaszínű ruhában és vastag harisnyában belibben a helyiségbe, szinte azonnal megszólítja valaki. Meglepetten fordítja tekintetét a zsebében turkáló srác felé. Khm… így igazán cukrosbácsi benyomását kelti egy pillanatra, Leonie meg hirtelen azt sem tudja, hova forduljon. Hiszen a legutóbbi találkozásuk után olyan kínosan érezte magát, nem is beszélve arról, hogy a madarak csiripelték azt is, hogy a srác már kereste.
Vajon ha az újságot, amit a kezében szorongat, az arca elé emeli, és kisétál, mondhatja később, hogy nem vette észre? Igen, ő újsággal jár tanulni. Mármint csak azzal, semmi toll vagy pergamen. Könyv? Pláne nem!
-Áhh, szia! – Megembereli magát, és odaugrándozik a sráchoz. Oké, ő egy nagyra nőtt gyerek, vagyis hát még nagyra sem nőtt tulajdonképpen… és nem tud mit kezdeni egy ilyen közeledéssel, de most ezért bánjon gonoszul valakivel? Azt nem teheti.
-Köszi, jól! Jöttem tanulni. – Levágódik Zsolti fiúval szemben egy fotelba, majd körbenéz. Hát itt bizony nincs tanulócsoport. Egy pillanatig ráncolja a homlokát, majd megvonja a vállát.
-Vagyis… nem tanulni. – Vigyorodik el. – Pedig tiszta büszke voltam magamra, hogy majd most nekiállok végre. No, mindegy. Én megpróbáltam. – Ennyit a tanulásról. Amúgy sem a kedvence a téma. – Egyébként meg hoztam újságot, ha nagyon unatkoznék. Több oldalnyi tipp van benne „boszorkánykonyha” címen. Én meg úgysem tudok se sütni, se főzni. De majd most ebből kinézek valamit. Biztos akad egy-két fogás a mágiában, ami leegyszerűsíti az egészet, nem? – Valójában nem is hagyja szóhoz jutni Zsolti fiút. Így talán mindenki jobban jár.


Tegyél be a Könyvek, versek, novellák témába egy Húsvéttal kapcsolatos verset.
1 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Amanda Humphrey

Mary elég hülyén érezte magát a történtek miatt. Pedig alapvetően semmi oka sem lett volna rá. Megtörténik az ilyen, nincs semmi tragédia, senkinek és semminek nem lett semmi baja, nem történt semmi. De akkor meg miért érzi magát ennyire hülyén? ~ De hát nem direkt csináltam, a csaj meg – feltehetően – nem haragszik, szóval nincs gond. Túl van tárgyalva! ~ Győzködte magát, ám ennek ellenére nem volt képes megnyugodni, legfőképp az őt irritáló, idióta, kényszeres vigyortól. Ez egyszerűen majd felrobbantja. Mindig akkor jön elő, ha eleve ideges, vagy ilyesmi, és ilyenkor mindig azt hiszi mindenki, hogy örül valaminek, viccesnek talál valamit, pedig nem. Ettől meg csak még inkább felmegy a cukra. A lány következő jelzése arra, hogy nincs baj, egy kicsit meglepte Maryt. Azaz, nem is a jelzés, hanem az egyik pillanatról a másikra hanglejtés, illetve stílusváltás. Mielőtt még kinyilváníthatná a lány felé, hogy örül neki, az, Mary számára, egy kissé sunyi, apró mosolyt ereszt meg, és a bólintás után, egy kérdést szegezett Mary felé, aminek ő nem igazán örült. Ellenben arra jó volt, hogy a görcsös vigyorát úgy ahogy, szép lassan, komótosan leolvassza arcáról, mivel párhuzamosan tekintete unottra vált. Nem azért, mert unná ezt az egészet, egyszerűen csak így reagál erre a helyzetre. A kérdést nem ereszti el füle mellett, inkább kurtán válaszol.
-    Talán. – A beszéd stílusa, a vele szemben álló lányéval egyetemben, neki is megváltozik. Ugyan olyan unott, mint a tekintete. Mélységes üresség honol mindkettőben, főleg az előbbiben. A lány, kérdés formájában megeresztett megjegyzése egy kicsit rosszul érinti ugyan, de tisztában van vele, hogy kívül álló szemlélőként ez teljesen jogos megállapítás lenne. Ezen oknál fogva nem is bántja a dolog. A stílus. A stílus az, ami nem tetszik neki. A stílus az, amit ugyan szintén meg lehet érteni, abban az esetben, ha azt hiszi, Mary rajta szórakozik, de hanyagolható lehetne abban az esetben, melyben ez nem biztos. Akaratán kívül vált át Mary is. A magyarázatra, hogy nem vettem észre a lányt, csak hümmögött, a végére viszont elröhögte magát. A lány hangszálai immáron a következő kérdés hangjait játszották le. ~ Hogyhogy miféle szó? ~ Értetlenkedett magában Mary. Tény, több olyan szót ismer, amit erre felé nem sokan, és általában az is tiszta, mi ennek az oka, de most egyáltalán nem érti. Ez is olyan szó lenne? Ezt sem ismerik errefelé? Megrökönyödve néz a nevető hölgyeményre.
-    A curikkol, az egy szó. Azt jelenti, hogy valaki tolat, háttal megy, azaz hátrafele. Érted? – hangja természetes volt, egyáltalán nem kioktató, mit meglepett arca, kikerekedett szemei tökéletesen ellensúlyoztak.

Tündérlány

Belenyúlok a zsebembe és megnyugvásomra, szerencsére a zsebemben van a kis dobozka. Ezek szerint a hatalmas Fortuna istenasszony nem hagy cserben egy diákot aki fülig bele van zúgva az iskola leggyönyörűbb lányába és szeretné, ha szimpatikusnak tűnne. De hát minden fiú ezt szeretné, együtt lenni egy csinos lánnyal, aki igazán szeret. A lányok, azok várnak és csak várnak a szőke hercegre, de mégis a sötét paraszttal lépnek. Ilyen az élet, remélem Leonie nem tesz szörnyű dolgokat ami miatt később elveszíti a bizalmát az emberekben. Ekkor elővettem egy szál rózsát és neki nyújtottam.
-Tessék. Ma különösen jól nézel ki, de ezt lehetne mondani minden percben.
Elmosolyodtam, majd ránéztem.
-Tudod, már két napja kerestelek a kastélyban majdnem mindenhol. Most nagyon örülök, hogy találkoztunk, ugyanis szeretnék adni neked valamit.
Beledugtam a zsebembe a kezem és folytattam a mondanivalóm.
-Emlékszel mit mondtál a cukrászdában? Én igen, azt mondtad, hogy imádsz ajándékokat kapni, ezért szeretnék adni neked valamit.
Kivettem a zsebemből a dobozt, ami miatt annyira aggódtam, hogy megvan-e. Feléje nyújtottam majd kinyitottam, a dobozban egy medál volt és két fülbevaló. A medál egy ezüstszínű pillangót ábrázolt aminek a szélei sárga strassz kövekkel voltak kirakva. És a pillangó testére volt gravírozva egy rövid szó: "Leonie" . A fülbevalók meg egy sárga rózsáról voltak mintázva, és mindkettőről egy pici pillangó lógott le.
-A cukrászdából kijöttem és a Leányálom bolt felé vettem utamat, és ott vettem. Tetszenek? Próbáltam keresni, egy olyan ami garantáltan tetszeni fog, remélem sikerült.
Továbbra is a kezemben tartottam a dobozt, és vártam, hogy elvegye. Eddig felváltva pillantottam Leoniera és a dobozra, most már mereven a lányt és az ő reakcióját figyeltem.
-Meglepetés!
És mosolyra húztam szájam.
-Leonie? Van kedved eljönni velem a valentin napi bálra?
Ekkor az izgalomtól izzadni kezdtem, és vártam.

Zsolti fiú

Pedig Leonie pont az a fajta, aki a fehér lovon érkező Szőke Herceget várja. Kevesebbel sosem elégedne meg. Jó, talán a fehér ló nem kikötés. Ömm… a fehér. Oké, a virág elmaradhat. Vagyis… nem, inkább maradjunk abban, hogy kell minden, de nem muszáj szavalnia. Persze nem baj, ha szépen, kissé archaikusan beszél… Reménytelen. Képtelen lejjebb tenni a mércét, de ez biztos a szülei hibája, amiért megengedték, hogy kicsi lányuk mesevilágban élje a mindennapjait, és sosem kólintották fejbe, hogy ha így folytatja, nem lesz belőle semmi.
-Hogy mi? – Egy pillanatra egészen elábrándozott, és mire feleszmél, egy rózsát nyomnak az arca elé. Pardon? Értetlenül bámul a virágra. Ezt meg megint miért kapja? Automatikus nyúl a rózsáért, de még mindig teljesen el van varázsolva, ez látszik rajta. Valahogy nem éri utol az eseményeket.
-Izééé… köszi, de őőő… - Erre most mit is mondhatna? Valahol mulattatja a dolog, meg kedvesnek is tartja, de leginkább ijesztőnek. Ez alatt a pár nap alatt sem szokott hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy valaki udvaroljon neki. Vagy csak azért nem tudja megemészteni, mert nem is akarja?
-Hallottam, hogy kerestél – Vigyorodik el egy pillanatra. Talán nem véletlenül nem adott életjelet magáról. Rémisztő ez a kitartás.
-Köszönöm a virágot – A kis naiv azt hiszi, hogy ez az, amit adni akart neki Zsolti fiú, és ennyivel el is intézték a dolgot. De nem! Hmm, ideje lenne felvenni a nyúlcipellőt? Tény, hogy nem üveg, meg nem lesz tőle hercegnő, de legalább gyorsan fog tudni futni, ami jelen helyzetben még jól jöhet.
-Mit is mondtam? – Erre igazán kíváncsi. Arra sem emlékszik, milyen színű bugyit vett fel reggel, pedig bizonyos időközönként még meg is nézi, nemhogy egy napokkal ezelőtti csevej benne maradjon a memóriájában!
-Jah, persze! Az ajándékok! Naná, hogy szeretem őket! Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik! – Jót derül rajta, hogy ez így fel lett most emlegetve. De minek? – A karácsony ezért a legjobb ünnep! Meg a születésnap is! – Imádja a felhajtást. Meg azt is, hogy olyankor összegyűlik mindenki, akit szeret. De ne higgyük, hogy ő csak egy kis önző vörös manó, hiszen adni pont ugyanúgy imád. Most miért is lett pont ennek ellenkezője megjegyezve?
-Mi a… ? – Feltérdel a fotelban a dobozka láttán. Na, ne már! Szokás egy tizenöt évesnek megkérni a kezét? Hiszen nem is vár gyereket! Azt a háromfejű kutya mindenit! Hát erre ő nem mondhat igent! Hol a fél térdre ereszkedés meg minden nyálas, de elvárt dolog? Jaaa, hogy egy medál fülbevalókkal! He… hehe. Majdhogynem túlkombinálta a dolgot egy fél pillanat erejéig.
-Ezt most… őmmm… - Nagyon ügyes gyerek ez a Zsolti fiú: egy oklevelet simán megérdemel, amiért elérte a kis vörösnél, hogy alig találja a szavakat. Pontosabban, amiket talál, inkább nem mondja ki hangosan, nehogy lerombolja a szépen felépített képet magáról.
-Én ezt nem fogadhatom el! – A belső hang nyilván azt sugallja, hogy vágja zsebre, és rohanjon el vele, de ezt nem teheti. Vagy mégis? Áhh, nem. De hiszen mániája a fülbevaló, és ilyenje még nincs… megrázza fejét, és levakarja arcáról a vágyakozó kifejezést. Nem használhatja ki ezt a szerencsétlen fiút. Minek is kell neki ilyen szerelmi szálba bonyolódnia? Ez mindent csak megnehezít. Egy szimpla baráttól simán elvenné, a nyakába ugrana, satöbbi. De Zsolti fiú elég egyértelműen a tudtára hozta, hogy többet szeretne. Így ilyet nem tehet vele. Vagy igen? Nem! Az bíztatásnak számítana.. Vagy nem? Atya gatya! Elköltözik Pán Péterhez, ott a sok pelenkás között biztos nem lenne ilyen gondja.
 -Tényleg megleptél! – Vigyorodik el. Talán a legkönnyebb, ha magát adja, és ezt is olyan gyermeki könnyedséggel veszi, mint minden mást az életében.
-De nincs névnapom, hogy ilyet kaphassak! Ugyan már, ne csináld! – Végül csak elneveti magát.
-Óóóigen… a Valentin napi bál! – Nem tudja, hogy most magát vagy a srácot csapja izomból homlokon.
-Oda… már elhívtak. – Füllent rezzenéstelen arccal. Most mit tehetne? Totál bepánikolt. Ezt a helyzetet képtelenség könnyedséggel kezelni. Még hogy ő és egy fiú együtt! Ne már! Még csak tizenöt éves, nem hajthatja igába a fejét egy kapcsolatban!

Tündérlány

-De?
Mi a gond lehet a virággal? Jó, jó egy szál van de nem hiszem, hogy ez akkora eget rengető probléma lenne, hogy ne tetszen a mindig vidám és jókedvű lánynak. A virágboltban ez volt a legszebb virág, ráadásul vörös mint a haja. De a rózsa szépsége eltörpül a lány csillogó, gyönyörű mosolygós arca mellett. Biztos vagyok benne, hogy Ő a kastély legszebb hölgye, és egy kis merészséggel megkockáztatom, hogy a világ legszebbje, legalábbis számomra.
-Igen kerestelek, de szerencsére már megtaláltalak, és örülök, hogy itt vagy. Nagyon szívesen adtam ezt a virágot, remélem tetszik.
Ekkor eszébe juttattam, hogy mit is mondott azon a délutánon, mikor ketten ültünk a cukrászdában és megettük az édességünk. Most újra elszégyelltem magam, az ott történtek miatt. Tényleg szerettem volna jó benyomást kelteni benne, de nagyon sajnálom, hogy nem úgy sikerült ahogy sikerülnie kellett volna.
-Ebben biztos vagyok, mindenki szereti az ajándékokat a szívük legmélyén.
Most az én szívem legmélyén nem holmi földi ajándék van, vagy anyagi jó, hanem egy elképesztően gyönyörű, varázslatos, vörös hajú boszorkány, aki előttem ül. Láttam Leonie arcán, azt hiszem a meglepődöttséget. Valószínűleg nem egy medálra számított, talán gyűrűt várt a kisasszony? Annyira elfogult nem vagyok, hogy megpecsételjem a sorsom egy házassággal, ráadásul ilyen fiatalon. Örülnék ha őt vihetném majd oltárhoz, de nem most. Mindenek előtt szeretném befejezni az iskolát, de nem fogok szomorkodni, ha hatodikoson olyan kapcsolatom lesz Leonieval és megkérem a kezét. Az sokkal romantikusabb helyen lesz, meg persze nem egy tanulószobában. Ott pláne nem.
-Már miért ne fogadhatnád el? Neked van szánva, szerintem szép és nálad jó helyen lesz.
Azt hiszem Leonie nagyon mélyen elgondolkozott, hogy nem fogadja el és ezt nem kéne hisz ez csak egy pici ajándék neki. Szeretném ha boldog lenne, s ha nem túl nagy kérés akkor velem. Ő mindenképp boldoggá tenne engem.
-Örülök, hogy sikerült meglepjelek.
Húzodott mosolyra a szám, akkor valószínűleg tetszik neki.
-Nincs névnapod? Tudom, ezt azért szeretném ha elfogadnád, mert ma itt vagyunk Bagolykőben, egymással szemben, gyönyörű téli nap van. Szerintem ezért megéri egy lánynak ajándékot adni. Vedd el ez csak egy csak úgy ajándék.
Megkérdeztem tőle, hogy eljönne-e velem a bálba. Nagyon reménykedtem, és vártam a válaszát izgatottan. Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, vagy ehhez hasonló.
-Elhívtak? Akkor így jártam. Legközelebb hamarabb kell megkérdezzelek.
Mosolyra húztam szám. Nem zavar, hogy mással megy, csak remélni tudom, hogy az a más valaki nem csap le rá. De ki lehet ez a más valaki? Majd a bálban úgy is kiderül. Nem csodálkozom, hogy már van akivel elmenjen, hiszen szerintem kilométeres sorban állnak utána a fiúk. Sajnos valószínűleg én a sor végén állok. Sajnos.
-Remélem jól fogod magad érezni. Örülnék, ha majd táncolnák egyet, persze csak ha te is és a kísérőd is beleegyezik, és tánc közben nem változtat békává, vagy ehhez hasonló.
Ezt komolyan gondoltam, nem tudom mit csinálhatok, ha egy féltékeny ötödikes fiúval megy akkor alaposan meggyűlne a bajom.
-Mit fogsz a vizsgák után csinálni? Itt maradsz az iskolában a szünetben?

Odett

Az első izgalmak után jöhet az éles, a nehezebb feladat. Mikor a tűz, víz, és föld már kész van, jön a levegő, amivel kicsit megakad Odett. Pár utasítást kap, tippet, tanácsot, majd neki kell megcsinálnia a hallottak alapján.
A feladat tényleg nem könnyű, de meg tudja csinálni, méghozzá nagyon szépen, és ügyesen. Az egyik gömbben tiszta fehér köd gomolyog, vagyis úgy néz ki, mint a köd, a másikban pedig a fehértől a feketéig minden előfordul.
- Nos. A gömbben, hogy könnyebb legyen a feladat, minden elem megtalálható volt. De ebben a helyiségben sajnos ez nem működne. Itt, mivel távol vagyunk minden káros anyagtól, és itt vannak a növények, a fák, így csak az oxigént, széndioxidot, vizet, és esetleg egy kis port mutatna ki a varázslat. Szín szerint fehéret, kéket, szürkét, és egy cseppnyi világosbarnát.
Adja a magyarázatot, majd máris folytatja a beszédet, és talán nem fog tetszeni a most következő pár mondat a lánynak, azért próba, cseresznye.
- Na, akkor moooost, mindezt hangtalanul, ergo, nonverbálisan. Minden elemen. Koncentrálj, higgy magadban, és hívd elő magadból a mágiát!
Mosolyog rá biztatóan, aztán a gömbök eredeti helyzetükre állnak vissza. Sehol semmi szokatlan, csak a gömbök, bennük az anyagokkal.

Zsolti fiú

-Ömmm. – Még mindig kétkedve néz az ékszerre. Most komolyan! Zsolti fiú nem viccel, ez egyszer biztos. De hogy a ménkűbe akarhat valaki valamit ennyire? Látszik, hogy ifjú hölgyünk sosem volt szerelmes, mert nem tudja értelmezni ezen érzelmeket. Legalábbis úgy biztosan nem, hogy felé irányulnak. Vannak még fura emberek, ezt bizonyítja az is, hogy pont ő lett a kiszemelt.
-Én ezt akkor sem fogadhatom el – Mert az olyan lenne, mintha ígéretet tenne a srácnak. Isten ments! Már attól is elnyomottnak érzi magát, ha megpróbálja elképzelni, milyen lenne egy kapcsolatban. Gyermeteg érzelmi szintjén képtelen máshogy látni a dolgot. Mintha Zsolti fiú megpróbálná betuszkolni egy karámba. Ez az ötlet pedig nagyon nem tetszik neki. Bár biztos jó dolga volna, ingyen kvártély, minden nap kapna friss szalmát maga alá, és szénát, hogy egyen…
-De azért tényleg nagyon aranyos Tőled – Vigyorodik el, miközben visszaszolgáltatja a dobozt. – De apukám mindig azt mondja, hogy ki kell érdemelni az ajándékokat. Tudom, hogy már a puszta létezésem is rászolgál, de hát mégsem jó ez így… - Próbálja elviccelni a szituációt, hogy kevésbé legyen kínos. Hogy a fiúkát ez hogyan érinti… nos, hölgyünk leginkább saját kusza gondolataival van elfoglalva.
-Őőő… igen. Hát akivel megyek… - Dehogy megy! Na jó, igazából először azt tervezte, hogy besompolyog egy adag kukoricával és egy kivágott tv formával, leül, és csak figyeli a párocskákat. Úgyis régen járt már a nagymamájánál, és hiányoznak neki a romantikus filmek, ez remek lehetőség lett volna. De így, hogy most el kezdett kamuzni. Hogyan állíthatna oda egyedül? Talán inkább el sem megy, és keres helyette valami más mókát. Esetleg lemegy a manókhoz, és elkezd nekik Valentin napi szívecskéket osztogatni, hogy ők is örüljenek.
-Az egy óriási medve. Mármint olyan ijesztő… meg nagy. – Ki más juthatna eszébe hirtelen, mint egyetlen tanítványa? Az ő fülébe úgysem fog eljutni ez az információ, hiszen meg sem értené. Ha mégis, akkor majd bocsánatot kér. Vagy elmenekül a hatalmas tenyere elől, mikor le akarja csapni.
-Én nem mernék neki semmi olyat mondani, ami felidegesítheti. Mert mondjuk itt egy légy… - Eljátssza, hogy lecsapja az említett rovart. – Na, ez a légy voltál Te.. vagy én. – Valójában jót mulat saját érthetetlen eszmefuttatásán. De lehet, hogy nem is kéne jobban belebonyolódnia a témába, így inkább gyorsan vált. Témát.
-Óóó, azon még nem is gondolkodtam! Olyan messze van még… de szeretnék hazamenni pár napra, mert nagyon hiányoznak már. És a bátyám megígérte, hogy elvisz valahová! Azt nem mondta meg, hova, de már alig várom! Ezzel húzza az idegeim már karácsony óta. – Tudni való, hogy Leonie hatalmas gyengéje a kíváncsiság. Ha valamit csak úgy meglebbentenek előtte, de nem árulják el a folytatást, az az őrületbe tudja kergetni.
-De végül is.. részben itt is maradnék, mert ezen a helyen mindig történik valami érdekes. Nem is tudom… - Egy pillanatra mérlegeli a lehetőségeket, majd megvonja a vállát.
-Te mész vagy maradsz? – Érdeklődik immár ismét nagyon derűs hangulatban.

Tündérlány

Most már nagyon szeretném, hogy elvegye. Szeretném ha elvenné, elvégre direkt neki vettem, ezért van az ő neve belegravírozva abba a, szerintem különleges medálba. A mester, mikor  szorgalmasan dolgozott a kis ékszerrel látszott rajta, hogy örül, hogy egy bizonyára elbűvölő lányak készül.
-Biztos nem szeretnéd?
Miközben a mester dolgozott meséltem neki a vörös óriásról. Mikor kész lett, a tapasztalata bizonyára azt súgta neki, hogy érdemes lesz egy kis ajándékot adnia nekem. Nem tévedett, bizonyára jó ember ismerő lehet ha gondolta, hogy Leonie mit fog tenni. Én ekkor értettem meg miért is kaptam az ajándékot. A medálos dobozt beraktam a zsebembe, majd újra kiemeltem, egy másikat. Kinyitottam az ablakot és kidobtam azon. Nah ehhez mit fog szólni?
-Megoldottuk a problémát.
Mosolyogtam jóízűen. Ekkor Leonie  beszélni kezdett a kísérőjéről. Az igen, mint egy medve?
-A kísérőd egy medve?
Még mindig nagyon mosolyogtam, élveztem a helyzetet.
-Akkor majd nem mondok semmi rosszat.
Már tényleg kezdtem rendkívül kíváncsi lenni, ki lehet a kísérője.
-Hogy hova megyek a szünetben? Nem tudom, szeretnék utazgatni, de jó volna egy társsal. Nem izgalmas egyedül utazni, nem igaz? Szeretnék haza is utazni, a családomhoz, barátaimhoz.
A család, honvágyam támadt.

Zsolti fiú

-Egészen biztos, hogy nem fogadhatom el! – Bólint határozottan. Még akkor sem, ha a saját neve áll rajta. Persze így nehéz azt ajánlani, hogy esetleg ajánlja fel valami másik lánynak a iskolában. Bár ki tudja… akad még itt Leonie? Leon biztosan. Esetleg neki, és majd ráfogják, hogy becézve lett a feliratban… Ekkor valami kirepül az immár nyitott ablakon. Mi van? Először elkerekednek a szemei. Csak nem akkora a harag, hogy inkább kivágja az ékszert az ablakon? Ezután pedig általában az elviharzás jön. Legalábbis a brazil szappanoperákban José-Gonzales-Alejandro-Javier tuti ezt csinálná.
-Kincskeresőset akarsz játszani? – Vidul fel annyira, hogy még nevetni is elkezd. – De jó, de jó! Játsszunk kincskeresőt! Legyünk ereklyevadászok! – Egy pillanatra rákattan a témára. De csak egy pillanatra.
-De ezt most miért csináltad amúgy? – Miután Zsolti fiú nem rohant el sértődötten, tényleg nem érti, mi van. – Mondjuk, ha valaki megtalálja, biztos örülni fog neki. – Komolyan elhiszi, hogy a srác képes volt elhajítani azt. Mi mást is hihetne, elvégre elég naiv természet.
-Hát talán nem olyan bundás, mint egy medve, de majdnem – Vigyorog továbbra is. De közben az ablak felé pillantgat. – Most komolyan, nem sajnálod? – Nyilván nem képzeletbeli partnerére gondol, hanem az ékszerre. Mert oké, hogy ő nem fogadhatja el, de attól még szép volt, és nem lett volna szabad így elhajítani.
-Utazgatni? Hát az egyedül tényleg nem jó. Meg aztán… a szüleid elengednének egyedül? Engem biztos nem… - Morfondírozik hangosan. Nem csoda, hiszen még olyan fiatal. Meg aztán kész katasztrófa a hölgyemény. Mindig kell valaki, hogy felügyeljen a testi épségére.
-És mi van akkor, ha egyszer találkozol egy Leonie nevű lánnyal, akinek odaadhatnád azt a medált? - Minduntalan visszatér erre az ékszer témára. Nem azért, mert meggondolta volna magát, hanem mert nem helyesli, hogy csak úgy kidobáljunk ezt-azt az ablakon.

Vajon mennyire gyakori a felelőtlen viselkedés egy iskola folyosóin? Nyilván a suli nagyságától függ. Minél nagyobb az épület, annál több folyosó, terem, lépcsősor, helyiség van benne, egy szóval annál jobban eloszlik a nép. És akkor egy nagy iskolában egy folyosón kevesebben lesznek, mint egy kicsiben. Ami azt jelenti, hogy…  ’A’ sok olyan hely van, ahol egyedül lehet az ember, és ez hozza ki belőle a bugyuta viselkedést, vagy  ’B’, miszerint mindenhol van valaki, aki miatt nincs alkalom lejáratni magunkat.
 Amanda lázasan próbálta kitalálni, hogy itteni mércével mennyire fogják hülyének hinni, ha kitudódik ez a dolog…. Már ha kitudódik!
 A tolatós lány minden átmenet nélkül lehervasztotta a vigyorát, és kényeskedően válaszolt.
- Aha! – felelte felhúzott szemöldökkel Amanda. Nem teljesen értette, hogy most hirtelen mi baja lett rükverckirálynőnek. ~Talán goromba kérdést tettem fel? Jaj de sajnálom!~ gondolta Amanda cinikusan. Kedve lett volna kikaparni tolatóska szemét.
- Értem én, hogy egy szó! Nem vagyok hülye, kikövetkeztettem, mit jelent! – csattant fel Amanda. ~Most komolyan, ez hülyének néz? Csak nem vagyok már olyan retardált, hogy ne tudjak kitalálni a szövegkörnyezetéből egy szót!~ gondolta fensőbbségesen. Kezdte egyre jobban bökni a csőrét ez az okoska. Nem akart vele kedves lenni, de sajnos muszáj lesz neki, mert a végén még eljár a szája… És azt ugyebár, Amanda, nem akarjuk, igaz? És különben is, ő nem rellonos! Ő nem rideg, távolságtartó, és gonosz! Ő egy kedves, segítőkész, aranyos, barátságos, drága, egyetlen […] ERIDONOS!  
- Na jó, ne utáljuk egymást. – lobogtatta meg a képzeletbeli fehér zászlót, és remélte, hogy Rükvercina elfogadja a békejobbot. Mert ha nem… akkor jó eridonoshoz méltón bakattan, és dühbe gurul. A méltóságán eddig esett csorba pont elég lesz, nem kellenek mára további karcolások.
- Egyébként mi a neved Rükvercina? – kérdezte kedvesen, és csak pár másodperccel később eszmélt fel, hogy kicsúszott a száján a becenév, ami miatt most nyilván priusza lesz Rükvercinánál. Egyáltalán nem akarta ezzel megbántani, pláne ha már elhatározta, hogy lesz olyan hülye, és kedvesen fog viselkedni.
 - Úgy értem, kedves lány, aki néha hátrafelé megy? - próbálta kijavítani magát eléggé sikertelenül. ~Ha eddig nem is, most sikerült hülyét csinálnom magamból~ gondolta kedveszegetten, és fancsali ábrázattal a lányra nézett, várva mit lép erre.

Tündérlány

Kidobtam, ez van. Legalább is Leonie szerint. Nos akkor figyeljük a reakciókat. Ennyire nem érintette meg? Elvégre, mégiscsak neki vettem, meg azért kerestem két napon keresztül az iskolában mindenhol.
-Kincskeresősdit? Jó keresést.
Hangulattalan arcot vágtam, most vajon azt gondolja, hogy megsértődtem. Akkor játszunk kicsit. Mosolyogni fogok, hogy növeljem a feszültséget.
-Miért szeretnéd megkeresni? Akkor sem fogadnád el.
Jól látom a vörös tündéren, hogy nem érti mi van? Ez olyan furcsa érzés eddig én nem értettem, most Ő nem ért.
-Miért csináltam? Nem magamnak vettem. Te nem fogattad el, így van? Megoldottan, nem kell erősködjek, hogy fogadd el.
Mosolyogtam, próbálkoztam minél jobban összezavarni. Ez is egy megoldás lehetne, de sajnos én ilyen makacs vagyok, hogy nem tágítok azon, hogy fogadja el. Makacs vagyok, egy és talán az egyetlen tulajdonság ami egyszerre lehet negatív és pozitív. De miért van ez? Egy naiv ember azt gondolja, hogy vagy jó tulajdonságok vannak, vagy jók. És most itt van a makacsság.
-Ha valaki megtalálja, az szerencsés lesz. Ha jól tudom, csak téged hívna Leonienak az iskolában, vagyis valószínűleg visszakerül hozzád.
Ma este nem fog tudni elaludni, egész éjjel azon fog gondolkodni, hogy mikor fogja viszontlátni az ékszereket.
-Majd meglátom a bundás haverod. Sajnálom? Dehogyis drága volt a medál is és a fülbevaló is. Meg még a gravírozás az ezüstbe, de nem sajnálom. Neked nem kellett, nekem nem kell. Akkor meg minek tartogatni?
Most is mosolyogtam, gondolva arra, hogy tényleg kidobtam de nem zavar. Belehalnék ha elveszíteném. Nem az ára miatt, hanem az eszmei értéke miatt.
-Nem tudom. Valószínüleg utazgathatnék Magyarországon, de nem jó, nyugodt szívvel engednének el.
Egy kisebb csend keletkezik majd Leonie már megint az ékszerről kérdezget.
-Ha találkozok egy másik Leonie nevű lánnyal, majd megkérdezném, hogy vehetek-e ékszert neki, mert ismerek egy Leoniet aki nem fogadná el.
Kuncogni kezdtem.
-Még valami kérdés az ékszerről?
Mosolyogtam.

Amanda Humphrey

A kellemetlenkedő, vagyis kínos érzés kezdi elhagyni testét. Helyette inkább a pulykaméreg veszi át a helyét. Na jó, ne túlozzunk, nem mérges, csak hangyaigyónyit felkapta a vizet, de tényleg csak egy picurkát. Meglepettsége - egyelőre legalább is - erősebb ennél. ~ De miért? Miért váltott íj hirtelen ilyen stílusra? Hisz nem voltam vele bunkó, vagy ilyesmi... Vagy igen, csak nem vettem észre? Esetleg zsigerből ezt hozom ki az emberekből? ~ villantak át a kérdések Mary agyán. Próbálta elemezni a helyzetet, választ kapni legalább az egyik kérdésre, mellyel még több felé nyitja meg a kaput, ugyanakkor szűkítené a kört. De nem. Nem kapott választ. Ha rá akar jönni, hogy a vele szemben álló hölgyeménynek, illetve fiatal hölgynek mi baja vele, más felderítői módszerhez kellett folyamodnia. Ezt azonban még halogatta kicsit, az időpont nem volt épp a legalkalmasabb ezen célra. Márpedig ha az időpont, s az előadás minősége, azaz hangsúly, és megfogalmazás nem megfelelő, akaratlanul is, de komolyan okot ad a lánynak jelenlegi stílusa használatbavételére, amit Mary igazán nem szeretett volna. És milyen jól tette Mary a halasztást, ugyanis a hölgyike nyomban a plafonig szökött - ami ezt a kastélyt ismerve nem kis szó.
- Okés, azt levágtam, hogy nem vagy hülye! - került vissza egy aprócska, de már cseppet sem görcsös mosoly arcára, s már hangja sem volt olyan unott, sőt, inkább kissé harsány. Ezzel egy időben két karját is maga elé lendítette, tenyere szemben a lánnyal, védekezésül, ha esetleg Miss Kiszámíthatatlanka neki esne. Pálcát minden esetre nem rántott, azért annyira nem - és nem is lehet - súlyos a helyzet. Meg amúgy is, a gólyáknak tilos párbajozni, és ha ez nem lenne elég, túl sok szemtanú volna, a festmények személyében. A bajba keveredés pedig egyáltalán nem tartozott szándékai közé, ahogy a lánynak való, bármilyen formájú ártás sem. A 'szükség törvényt bont' alapú önvédelemről azonban nem volt hajlandó letenni, az mindenképp marad a listán. Futrinka következő felvetése azonban már Mary tetszését is elnyerte, mi több, ezt az alkalmat már megfelelőnek találta az akció végrehajtására is.
- Na látod, ez egy kifejezetten jó ötlet! - mondta, miközben kissé felhúzta szemöldökét, megeresztett egy őszinte félmosolyt, lassan felhúzta vállát, s mikor kezei csípője két oldalára telepedtek, lazán leengedte azt, ezzel elérve karjai rövid ideig tartó lengését, még gyakorlatilag, támasztott állapotban is.
- És - fogott bele a konkretizált felderítői munkálatokba. - sajnálom, ha esetleg megbántottalak valamivel. Nem állt szándékomban, tényleg nem. - bár végül is nem nevezhető felderítésnek, még csak nem is kérdés, na meg egyáltalán nem így szokás nyomozni, ugyanakkor - ha minden jól megy - két legyet üt egy csapásra. Az egyik: A bocsánatkérés, lehetőleg érett, és megbocsátásnak nevezett, gyümölcse, a másik pedig a fényderülés, vajon megbántotta-e, ha igen, mivel. A lány következő, rá vonatkozó jelzője egy kissé meglepte, bár egyáltalán nem érintette negatívan. Szemöldöke azonban felszaladt, az elnevezés pedig kicsit megmosolyogtatta. Mary alapvetően igen viccesnek találta. De mielőtt még bármi egyebet reagálhatott volna, a lány sietve kijavította a mondottakat, mire Mary mosolya, nem nagyon ugyan, de szélesedett.
- Na igen, Rükvercinának még senki sem hívott, pedig sokféleképpen szoktak, majdnem annyiféleképp, ahány embernek eddig nekimentem. - nem bírta mosolygás nélkül, olyannyira ráillett a vicces elnevezés.
- Amúgy Mary vagyok, Mary Glotter. - nyújtott kezet a lány felé. - És téged hogy hívnak? - csak most esett le neki, milyen udvariatlan is volt. Általában mindenkit az első pillanatban letámad a bemutatkozással. Nem mintha ez erély volna, na de mégis...

Danielle.

Nem mondom, hogy reménykedtem, mert ezen a szinten már rég túlléptem, de valami halovány csillanás mindig előttem játszott, hogy lehetek még normális, élhetek teljes életet. Nem. Bebizonyítottam saját magamnak, hogy soha nem tudom kiszakítani magam abból a burokból, amibe belekergettek, de tudjátok mit? Nem is akarok. Ha ez az örökségem, hát épp itt az ideje, hogy vállaljam, és nem futhatok előle örökké.
- Vicces kedvedben találtál rám, mi?
Kicsit talán a kelleténél hangosabban mondtam, elvégre alig pár centi választott el minket, de olyan eufórikus érzés kerített a hatalmába, hogy miközben ezeket kiejtettem, még el is nevettem magam. Mint valami idióta, de esküszöm, így is éreztem magam. Nem egy éve üldöznek és az életemet akarják megkeseríteni, én meg egy számomra igenis fontos lányt ölelek, aki mellesleg vámpír is. Na én is f*szán összehoztam a dolgokat, mondhatom. Ja, és ki ne hagyjuk, hogy Ráhelnek van egy lánya. Tőlem.
- Azon kevesek közé tartozol, életem, akiktől még akkor sem futnék el, ha az ellenségeimet támogatnák.
És komolyan is gondoltam. Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, elvégre annyira nem lehetne lehetetlen az egész. Mármint hacsak az apjára gondolok vagy arra, hogy pusztán a megjelenésem az életében mit okozott neki..
Egészen elfelejtettem, hogy milyen képességei vannak a lánynak. Mármint nyilván azon túlmenően, hogy nem muszáj lélegeznie. De milliószor jobb a füle, mint akármelyikőnknek itt az iskolában, így az izgalmamat és talán az aggodalmamat is sikerült észlelnie kérdés közben és után is. Valamivel próbáltam elterelni a gondolataimat, így gyorsan az áramforrásra kezdtem koncentrálni, ami nem volt túl megerőltető feladat. Tekintve, hogy mostanában én is egyre gyakrabban használom ezt a képességemet.
Elhúzódott tőlem, mire egyik kezemmel a hajamba túrtam. A gyér megvilágításban elindultam a fal felé, odaérve pedig hátamat nekivetettem majd mindkét lapát tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat.
- Mit akarsz hallani? Hogy én mit remélek vagy hogy valószínűleg mi történt?
Jobb előbb megkérdezni tőle, mielőtt válaszolok. Imádom ezt a lányt, semmi áron nem akarok neki még több fájdalmat okozni, de ez nem biztos, hogy fordítva is igaz.