David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.

David

Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben.
Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély.
David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre.
-Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra.
Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt.
Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét.
-És mégsem futsz el. –jegyeztem meg.
Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett.
Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára.
Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett.
-Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.
Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.

David

Mindig is tudtam, hogy David mellett az életem csak bonyolult lehet. Nem reménykedtem. Nem akartam változtatni; őt akartam. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint bármi másra ezen a világon… egy ideig. Az életem vett egy hatalmas fordulatot és ő nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Ez az oka annak, hogy most valaki teljesen más körül forognak a gondolataim minden egyes percben.
Egy nő mindig talál tökéletes kifogást.
Ez is az. Elvégre, ha ott is lett volna, neki képtelenség ellenállni. Az övé lettem, ha tetszik, ha nem. Nincsen osztozkodás, nincs magántulajdon. Minden az övé.
Egy kiszolgáltatott vámpír. Édes.
-Valami olyasmi. –mosolyodtam el halványan.
David karjai között a helyére kattant néhány kirakós darabka. Ő sokkal több volt, mint egyszerű barát, az emlékeimet pedig senki sem veheti el tőlem. Bíztam benne. Hosszú ideig senkiben sem bíztam meg annyira, mint ebben a fiúban.
Aztán elhagyott…
-Tulajdonképpen akaratlanul is azt teszem. Elvégre az apám és a bátyám… Őket nem tagadhatom meg. –jegyeztem meg mélyen a szemeibe nézve. –Beszéltem Keith-szel, amikor Londonban voltam. Nem mondtam neki semmit rólad, de… annyira más volt, mint hittem. –elhúzódtam Davidtől, hogy láthassam a reakcióját.
Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy így fogok beszélni azokról az emberekről, akik pokollá tették az életem, valószínűleg az illető azt is megbánta volna, hogy a világra jött. Azonban most minden megváltozott. Keith a testvérem és talán hamarosan az egyetlen élő rokonommá avanzsál. Őt nem felejthetem el, még akkor sem, ha gyűlölöm azért, amiket tett.
Tulajdonképpen csak egy rövid találkozás volt, ő mégis egészen kedves, türelmes és megértő volt. Valószínűleg meg akart ölni. Előtte. De amikor szemtől szembe kerültünk; hasonlítottunk és ez borzalmas volt.
A hirtelen fénytől egy pillanatig hunyorogtam. Én a sötétben is mindent tökéletesen láttam és már elszoktam tőle, hogy világosságra legyen szüksége a környezetemnek.
-Mindkettőt. –kaptam a keze után, mint mohó gyermek a cukorkáért. –Mit tudsz David?

Seren

Az, hogy az életem fenekestül felfordult egy dolog. Az meg már egy másik, hogy ebben én is jócskán hibás vagyok. Mióta megtudtam, hogy van egy bátyám, aki mellesleg a faluban lakik egyre kevesebbszer táplálkoztam, azóta pedig, hogy beköltöztem hozzá gyakorlatilag egyáltalán nem szívtam senkinek sem a vérét. Ez jó; bizonyos szempontból. Na, de ugye ott van az az aprócska probléma –amit sohasem fogok megérteni–, hogy az ember előbb-utóbb éhes lesz. Én is így voltam ezzel, éppen ezért ragadtam benn a kastélyban. Egy olyan helyet igyekeztem keresni, ahol végképp elmegy az étvágyam.
Ennek a célnak pedig mi felelt volna meg jobban, mint a Tanulószoba egy könyvvel a bal mancsomban? Nem mintha olyan hatalmas tanulásra készültem volna, éppen csak le akartam kötni egy cseppet a figyelmemet –ja, mert egy vámpírnál az annyira egyszerű.
Végigkopogtam a kihalt folyosókon és lecövekeltem az ajtó előtt. Eljátszottam egy pillanatra a gondolattal, hogy hagyom a fenébe az egészet és elmegyek enni valamit, de szerettem volna a lehető legtovább kitolni az időpontot. Ki tudja, talán előbb-utóbb a szervezetem felveszi a ritmust és fele ennyiszer elég lesz valamilyen emberféle után rohangásznom.
Benyitok, és majdnem hagyom visszacsapódni az ajtót. Seren hasonló gondolatokat vált ki belőlem, mint Lyra; nevezetesen a menekülj-és-vissza-se-nézz reflexemet hozza működésbe. Nem mintha ő maga olyan kifejezetten félelmetes lenne –mondjuk, simán el tudom képzelni, hogy elásott már néhány diákot az erdőben és a szívét egy befőttes üvegben az íróasztalán tartja–, sokkal inkább az a problémám, hogy még mindig fáj a fejem, ha az első találkozásunkra gondolok.
Mindennek ellenére belépek, végigmérem Serent és hangtalanul mellé suhanok, hogy elfoglaljam a vele szemben álló fotelt.
-Borzalmasan nézel ki. –közlöm vele röviden és tömören a lényeget üdvözlés képpen, elvégre még csak nem is hazudok… bár, ha őszinte akarok lenni, én sem nézek ki valami fényesen.

Seren

Őszintén szólva arra számítottam, hogy itt senkivel sem kell összefutnom. Ennek ellenére, adott volt egy Seren, aki legalább olyan rosszul nézett ki, mint én. Valószínűleg most sikerült összetörnöm az átlagemberek fejében kialakított vámpírképet, miszerint mi mindig úgy nézünk ki, mintha egy magazin címoldaláról léptünk volna elő. Persze, ha ilyen egyszerű lenne már régen végigittam volna fél Európát –kikerülve az olyan helyszíneket, ahol vérszomjas gyilkosokkal találkozhatok, mint például Firenze. Nem tudom, mi a bajuk velem még mindig, elvégre elhúztam onnan és nem is bántottam senkit –annyira. Minden esetre hallottam hírét, hogy nyomomban vannak.
-Valld csak be, hogy engem minden körülmények között jó látni! –jelenik meg ajkaimon egy féloldalas mosoly.
Persze, tudom, hogy Seren mire célozgat, elvégre a jó modorom elveszett valahol a kastély és Olaszország között –nevezetesen, amikor közelebbi ismeretséget kötöttem annak a hídnak a lábával Seren jóvoltából. Megfordult a fejemben most is, hogy nem hozom rá a frászt, mert ki tudja, talán falmatricaként végzem, de volt olyan jó, hogy ezúttal mellőzze a hirtelen mozdulatokat és gondolatokat.
Végigpillantok magamon.
-Nos, ha versenyezni kéne, egyértelműen te nyernél. –mutatok rá. –Mi történt? Ma senkit sem sikerült elhantolnod?
Az, hogy Seren ember és meglepő módon még a szíve is dobog nem sokat segített a koncentrálásban. Úgy is mondhatjuk, hogy ha nem ő ült volna velem szemben és nem féltem volna a következményektől, na meg ő magától, már régen valahol a padlón feküdne és esze ágában sem lenne segítség után kiabálni –tekintve, hogy képtelen lenne rá. Elpillantottam valahová mögé, majd ismét ráfókuszáltam –amennyiben ezt észre vette, sejthette, hogy nemigen vagy emberi jelen pillanatban és értékelhette, hogy még jó kislány módjára, nem téptem fel a torkát.
-Az lenne a logikus. –sóhajtok fel. –De ha az ember megakad a két állapot között, akkor már annyira nem egyszerű a helyzet. Egy szellem esetében talán meg is szűnnek a problémák, mivel ő hivatalosan is halott, de én nem vagyok az. Mindenki úgy tudja, hogy élek és ez valamilyen szinte igaz is, bármennyire is gyűlölöd a gondolatot. –sandítok rá, majd tekintetem a padlóra szegezem. –Valószínűleg sokkal könnyebb lenne halottnak lenni. Legalábbis jelen pillanatban biztosan...
Az utolsó mondat csak úgy kicsúszott a számon, mindenféle gondolkodás nélkül. Reméltem, hogy a férfi ezt nem veszi felhívásnak, mert akkor igencsak eldurvulna itt a helyzet.

Seren

-Arról egyáltalán nem én tehetek! –hárítok azonnal. –Ha nem estél volna nekem, akkor nem akartam volna megöletni magamat. –hívom fel rá a figyelmet.
Valójában, az egy hatalmas ostobaság volt, mégpedig az én ostobaságom. Az, hogy Seren utánam jött, nos, az meg az ő ostobasága. Minden esetre jobban jártunk volna, ha maradunk a fenekünkön és inkább csodáljuk a csillagokat, miután eltűntették mellőlünk a kedves, de valószínűleg egyel kevesebb kerékkel megáldott nénit.
Ettől függetlenül Seren szerelmet vallhatott volna nekem. Legalább lenne valami, amin jót röhöghetnék, amikor visszaemlékezem arra az estére… így csak kínomban röhöghetek, miközben azon morfondírozom, hogy miért is akartam én megvédeni Serent.
-Igen, mert senki sem mer neked ellent mondani. –mutatok rá a nyilvánvaló tényre. –Szerintem menni fog. –vonom meg a vállaimat. –De ha gondolod, akkor szerzek neked valahonnan egy diákot, akit bárhová eláshatsz… ha ettől könnyebb lesz a lelked.
Magamhoz képest már-már angyali vagyok, elvégre ki más vállalná be, hogy elvarázsol egy diákot az ágyából. Mint egy egyszerű bűvész trükk: volt-nincs.  Csak hát, valószínűleg senki sem hinné el nekem, hogy véletlenül úgy eltüntettem a szóban forgó személyt, hogy az darabjaira hullva valamelyik bokor alól kerüljön elő. Nem valószínű.
-Ki tudja? –pillantok Serenre. –Talán van valahol egy világ, ami ennél ezerszer jobb... Oké, ez az én számból borzalmasan hülyén hangzott. –nevettem fel egészen halkan.
Sikerült visszatérnünk az egyik nagy problémámhoz. Ez a halott dolog már szépen lassan az idegeimre ment. Valamiért a férfi is és Lyra is imádta ezt a szót –nem rokonok egészen véletlenül? Sok szól mellette… mindketten képesek rám hozni a frászt; például.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és szépen lassan megráztam a fejemet.
-Nem azt mondom, hogy sokkal jobb… csak éppen az már igazi halál.
Nem kellett emlékeztetnem rá, hogy én is itt fogok rohangálni, még nagyon hosszú ideig, láttam rajta, hogy magától is ráébredt erre az aprócska tényre.
Nem válaszoltam, csak halványan elmosolyodtam. Mint mondtam, képes rám hozni a frászt. Többek között azt is el tudnám képzelni, hogy ő maga szúr egy karót a szívembe, csak hogy végre valahára használhassa a halott szót. De komolyan.
És íme a második problémám, a nap fő gondja. Felsóhajtok és elpillantok Seren mellett. Ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, de én hoztam fel, tehát az a minimum, hogy válaszolok rá. Egyébként meg, ki másnak mondjam el, ha nem Serennek. Valamiért benne sokkal jobban megbízok, mint bárki másban –talán, mert ő nem akarja minden áron azt bizonygatni, hogy mennyire imádja látni a fejemet.
-Az a pillanat, hogy éppen éhen halni készülök. –közölöm mindenféle kertelés nélkül. –Úgy értem, nem akarom az itteniek vérét szívni, anélkül, hogy bárki felajánlaná; ami természetesen nem fog megtörténni; viszont kimenni még nem volt időm. Egyszóval fogalmam sincs róla, mikor ittam utoljára és már nagyon aktuális lenne. –húzom el a számat és hátrahajtom a fejemet, hogy a plafont tanulmányozhassam a férfi helyett.

Seren

-Részben a te hibád. –mosolyodtam el halványan.
Nem tudom, mikor csaptam fel vámpírvadász vámpírrá, minden esetre az biztos, hogy soha többé nem játszok el ezt újra. Legszívesebben kitöröltem volna azt az estét, minden esetre egy jó kis tapasztalatszerzés volt. Legalábbis számomra. Az, hogy Seren hogyan élt meg, már nem az én problémám. Végül is a vámpírnál az csapta ki a biztosítékot, hogy engedtük eltűnni a nénit, akit én személy szerint kifejezetten megkedveltem, már ha másért nem is, azért egészen biztosan, mert minden áron össze akart hozni minket.
-Én tudom, nem nekem kell bizonygatnod. –vontam meg a vállamat és kinyújtottam magam elé a lábam.
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok csücsülni Serennel és olyan apróságról beszélünk, mint hogy honnan szerzek neki egy elásásra alkalmas diákot. Valójában, ilyenből elég sok rohangált a kastély falai között és természetesen egyáltalán nem csúnya dolog egy diákot csak azért átadni a házvezetőhelyettesemnek, hogy ő megtalálja ismét a lelki békéjét.
Nem reagáltam semmit a megjegyzésére, csak megforgattam a szemeimet. Igen, körülbelül ennyi alapja van annak is, amikor az önjelölt szépségkirálynők közlik, hogy világbékét akarnak. Na, arra azért befizetnék; a sportkocsi, a műköröm, meg a tengernyi műanyag mellé még belefér a béke is.
Amikor felhozom a vérivás témát, csak akkor tudatosul bennem, hogy legutóbb Serenből ittam. Azóta nem mertem kísérletezni más vérével és ez többek között azt is megmagyarázza, hogy miért jutnak eszembe olyan dolgok a férfivel kapcsolatban, amiknek nagyon nem kellene. Az meg már megint egy másik probléma, hogy miért is keveredtem ide épp akkor, amikor ő is itt van. Szépen lassan ugrálnak a képkockák a helyükre, miközben igyekszem a beszélgetés fonalára is odafigyelni.
-Mutass már rá valakire, aki felajánlaná! –vontam fel a szemöldökömet. –Nem rég költöztem le a faluba a bátyámhoz, talán nem lenne jó ötlet. Meg aztán, ki tudja, mi lapul egyik-másik kertben, nem igaz? –mosolyodtam el és tekintetem Serenen hagytam.
Simán el tudtam képzelni, hogy valami dög véletlenül leharapja a lábamat, miközben észrevétlenül próbálok eltűnni a tett helyszínéről. Volt egy pár furcsa dolog a faluban, amikkel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
A gondolataim csakhamar visszakanyarodtak Seren felé, és ha ember lennék, most valószínűleg rákvörösen csúsznék egyre lejjebb és lejjebb a széken, így azonban csak elszórakoztattam magam azzal, hogy néztem. Mondhatjuk azt is, hogy ez abszolút nem volt szándékos, mivel kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, de egészen biztosan kellett ebben a dologban lennie valamennyinek belőlem is. Így pedig még hülyébb volt az egész helyzet.
-Mégsem voltam olyan lázas a legutóbb. –jegyeztem meg, miközben valószínűleg tökéletesen nem voltam tudatában annak, hogy miről csacsogok. –Tényleg szép szemeid vannak!
Lőjenek le! Most azonnal!

Szőke hercegem

Értékeltem, hogy Seren végre egyszer nem próbált meg kijavítani. Ez valamiféle rögeszme volt nála, amit bizonyos szinten meg is tudtam érteni, de amikor már a huszadik mondatomba kötött bele, gyakran felment bennem a pumpa, és ha egy ilyen esetben nem a férfiről beszélünk, akkor az illetőnek már nem lett volna karja a következő pillanatban.
-Látod, jobban is megbecsülhetnél! –villan fel az arcomon egy halvány görbület, amit igyekszem leplezni.
Ez már csak így megy. Seren mond valamit, én közlöm vele, hogy nem figyel rám eléggé, ő pedig elüti a dolgot. Most is ezt fogja csinálni, ebben szinte olyan biztos vagyok, mint hogy itt csücsülök. Vagy talán nem. Egyszer az életben igazán meglephetne valaki. Csak egyetlen egyszer! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de olyan régen csodálkoztam már el valamin, hogy éppen ideje lenne egy hosszabb ideig tartó szájtátásnak.
Rá kell ébrednem, hogy Serennel is csak többen vagyunk. Őszintén, még ha eridonos is az illető, mekkora az esélye, hogy van annyira beteg lélek, hogy csak úgy odaadja nekem a vérét? Megbűvölhetném, de hol itt a kaland, kérdem én? Egyébként is, az igazán pszichopatákat a Rellon falain belül kell keresni; ezért vagyunk egyre többen, irtjuk a másik ház diákjait.
-Persze, majd rögtön egy navinés után futok. –bólogatok helyeslően, hatalmas szemekkel, mintha tökéletesen egyetértenék a férfivel. –Notharték kertjében nem attól félek, hogy valami leharapja a karom, hanem attól, hogy Nothart harapja le a karomat. Kis különbség! –világítok rá a lényegre. –Elég, de ez olyan, mintha te tofut ennél. Gusztustalan! –villantom ki a szemfogaimat.
Komolyan meg kell gondolnom, hogy láttam-e már valakit tőlük élve távozni. Legendák szerint, Noelnek például sikerült, tehát ő már egy igazi hős. Minden esetre elraktározom a memóriámban egy feljegyzést, hogy ha a következő lincselésen összefutok a fiúval, ezt mindenképpen megkérdezem tőle.
Azután változik a kép. Már nekem odabent. Szépen lassan közeledett és annak ellenére, hogy tudtam, valami nincsen rendben, félretettem a megérzéseimet. Erre most mégiscsak szembe találom magam életem egyik legnagyobb hülyeségével –gratulációkat elfogadok, köszönöm!
Seren elkövette azt a hatalmas hibát, hogy közelebb hajolt hozzám, annak ellenére, hogy gyakorlatilag sütött rólam, nem vagyok magamnál. Szerintem egyikünk sem számított a reakciómra. Azt nem tudom, ő mit gondolt, de én ezt egészen biztosan nem. Az már más kérdés, hogy én ugyebár nem voltam önmagam.
Szóval, gyanítom Seren annyira nem értékelte, hogy a következő pillanatban már az ölében csücsültem és félrebillentettem a fejét. Nem voltam durva, sőt úgy bántam vele, mint egy porcelánbabával, csak éppen emberi szemmel követhetetlenül hajtottam végre a mozdulatsort.
-Semmit sem. –rázom meg a fejemet ártatlanul; mert tényleg annak érezem magam. –Még! –elővillannak a fogaim, de védelmemre szolgáljon, hogy nem akarom megharapni. Legalábbis nem igazán. Legalábbis egyelőre nem igazán.
Ja, és abban sem vagyok biztos, hogy megharapni vagy megcsókolni akarom Serent...
Ha önmagam lettem volna, valószínűleg önön kezemmel állítok karót a szívembe.

Szőke herceg


-A koporsómba. –feleltem, mintha ez teljesen természetes lenne.
Serennel szemben sokkal könnyebb volt ilyesfajta abszurd és némiképp morbid megfogalmazásokat használni, mint gyakorlatilag bárki mással. Ad egy, a házvezetőm volt. Ad kettő, többször is sikerült már megmentenie az életem és ad három, a helyén kezelte a vámpírságomat. Nem könyörgött, hogy szívjam ki a vérét és nem is próbált egy karóval sakkban tartani, minden egyes alkalommal, amikor szembe jöttem vele a folyosón. Lelki szemeim előtt felsejlett a kép, ahogyan az ingjéből előránt egy kihegyezett fakarót az iskola kellős közepén. Jézusom!
Felnevettem a megjegyzésen. Tulajdonképpen semmi bajom nem volt Konnal, sőt nem is lehetett, elvégre még nemigen volt vele alkalmam szemtől szembe elcseverészni, de a hallottak alapján örültem, hogy eddig erre nem került sor. Simán kinézném belőle, hogy viccből leharapja a lábamat; és akkor én rágcsálom mások bokáját, nem igaz?
-Rossz. –zártam rövidre a témát. Mégis milyen lehetne a tofu? –Nem, nem gusztustalan. –ingattam a fejemet, miközben Serent bűvöltem. –Vámpír vagyok, az embervér a normális táplálékom.
Végiggondolom a javaslatot, ami nem is tűnik akkora hülyeségnek. Elvégre mégiscsak kényelmesebb egy üvegből mosómaci vért inni, mintha szegény kis szőröst a karjaimban kellene szorongatnom, amíg kileheli a lelkét. Csak ugye ezek után meg ott van az a hátrány, hogy az állatok vére hamar kihűl. Összerezzentem, mikor a gondolatmenet végére értem.
-Ez annyira nem is rossz ötlet. –jegyeztem meg és elraktároztam a memóriámba az infót.
A memóriámba, ami ebben a szent pillanatban döntött úgy, hogy csődöt mond. Mintha csak azt a bizonyos kis kapcsolót valaki OFF-ra állította volna és ezáltal elveszett volna a valódi Katherine odabentről.  Az meg, hogy a jelenleg életben lévő verzió nem annyira én voltam, mint amennyire szükségszerű lett volna; nos, ez nem az én hibám.
Minden esetre a következő másodpercben már túl közel voltam Serenhez, ennél fogva gyakorlatilag képtelenné váltam az érdemi gondolkodásra. Odabent leeresztették a függönyt. Tettem, amit „tennem kellett” és eszembe sem jutott helyesen gondolkodni.
-Tudod mit gondolok? –váltottam elgondolkodóra, majd egészen közel hajoltam Serenhez. –Hogy ez nem elég jó érv. –jelent meg az ajkaimon egy ragadozómosoly és ismételten megvillogtattam csodás fogazatomat.
Nem akartam bántani Serent, ezzel annak ellenére is tisztában voltam, hogy nem én irányítottam. Nem csak, hogy nem akartam bántani, képtelen is lettem volna rá, hogy bántsam. Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán megharapjam; legalábbis számomra.
Nem moccantam, továbbra is tartottam azt a csökkentett távot és kíváncsian fürkésztem a férfi arcát.