Reggeli kakaóm - a kávé mind tudjuk, hogy végzetes következményekkel járna - mellett bóbiskolva egészen biztosan nem fogadtam volna arra, hogy a dolgok ilyen fordulatot vesznek majd. Pont ma, pont most, nem, valójában annyi minden apróságon múlt, hogy most végül itt vagyunk, hogy esélyem sem lett volna megjósolni. Még ha voltak is jelei annak, hogy errefelé haladunk - beszélgetések, bátrabb érintések, lopott pillanatok -, egyszerre tűnt távolinak és közelinek a lehetőség. Most azonban, amikor szinte már tapintható a bőrünkön cikázó elektromosság, és a bensőmben szaporán kavargó gondolatok helyét ösztönös mozdulatok töltik ki, nem érzem úgy, hogy megálljt kéne parancsolnunk magunknak. Még amikor combjaim bizonytalanul simulnak össze sem az jár a fejemben, hogy visszakozzak, csak kell egy pillanat, mire igazából fel is fogom, mire kérnek simításai. Kell egy pillanat, hogy a reflexeimmel ellenkezve lassan szét és felhúzzam lábaimat, kell egy pillanat, hogy visszaküzdjem gyomromat eredeti helyére a torkomból. Kell egy pillanat, és Henrik tekintete, egészen pontosan.
Perifériám szélén jól látom, ahogy mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, és bizony annak is kínzón tudatában vagyok, ahogy a csókok nyomán meg-megvonaglanak izmaim combom bőrfelszíne alatt. Megremegve engedek a finom noszogatásnak, térdemet kissé oldalra húzva követem kezének néma kérését, s elhallgattatva a menekülésre kényszerülő tizennyolc év alatti csipéket a fejemben, lehunyom a szemem. Csak egy pillanatra. Egy hosszú, beszívott, ám egyelőre ki nem fújt levegővel telített, bizsergő pillanatra. Csípőm könnyebbé válik, derekam és hátam átmenetben húzódik ívbe, ezzel is fokozva az arcomra kiülő pírt. Némán, remegősen eresztem ki levegőm, a kis fuvallat elvész valahol a köztünk lévő térben, de útját követi jobbom is, hogy aztán combom oldalán billegve pihenhessen meg. Minden egyes becézése, érintése remegésre készteti a legkülönbfélébb izmaimat, miközben az izgatottság a vággyal keringőzve pattog végig gerincem mentén. Élesen kapok levegő után, ahogy ujja végtelen gyöngédséggel talál utat magának, s az én ujjaim is valamikor ekkor kúszhatnak be a sötét tincsek rengetegébe. Váratlanul ér a torkomból feltörni készülő aprócska nyögés, s végül saját magamtól zavarba jőve remegek meg ismét. Nem én voltam, tagadnám le rögtön, a hang hirtelen elfojtása végül egy nyüsszenésbe torkollik tehát. Persze, ki az aki elhinné ezt egy paradicsompirosra  pipacsosodott nőszemélynek?
Megfordul a fejemben, hogy ficeregve késztessem magunkat helyzetváltoztatásra, térdem lejjebb is csúszik, de egy ügyesebb - na nem mintha a többi nem lenne történetesen ugyanígy tökéletes, helyesbít egy helyzetfelismerési képességét tökéletes mértékben megtartani képes csipe a sarokban - mozdulat hatására el is felejtem, hogy valaha is belekezdtem ebbe a mozdulatsorba. Szégyenlősségükben némára zárt ajkaim fölé csúszik hát csupán tenyerem, és jobb kezem is elhagyja Henrik tarkóját, hogy a remegések hatására meg-megfeszülő mellkasom ívét követve, azzal kiegészülve takarhassam el mindenféle "kínos és árulkodó" érzésekről mesélő mimikám. És csak sodródok, sodródok tovább.

Ezekben a pillanatokban már nem értem, miért húzódoztam korábban ennyit. Most, hajtva a sürgető szenvedélytől, vezetve a vágytól és bíztatva a kéjtől bátrabb vagyok, mint korábban remélni mertem volna - ha pontosan érződik is minden mozdulatomon a bizonytalanság, ugyanúgy a kíváncsiság, és a pontos szándék. Magam mögött hagyom a pontot, ahol még visszakoznék, engedem, hogy sóhajaim kétségeimet is magukkal vigyék, s megremegve tárulkozok ki az érintések előtt. Zavarban vagyok? Hogyne lennék. De ezen felülemelkedve még saját zavaromat is élvezni kezdem, és inkább veszem annak jeléül, hogy valami jó, valami új történik, mint annak, hogy valamit szégyellenem kellene. A fekete gólyahír csupán egy pillanatra keveredik gondolataim közé az arról való beszélgetéssel együtt, egy újabb mozdulat ismét más irányba keveri figyelmem. No meg, ezzel kapcsolatban nincs is más mire emlékezni, más mit tenni.
A szenvedély pillanatról pillanata egyre erősebben ragad magával, de még mielőtt érzéseim a várt tetőfokra hágnának, hűvös levegő siklik a két test közé, ezzel lehetetlenítve el, hogy ne nézzek fel a felettem térdelő Henrikre.
Látom Őt. Igen, olyan részeit is, amelyektől gyomrom újult erővel görcsbe rándul, de akkor sem az számít, hanem az, hogy Őt látom. Nem a falat mögötte, nem a plafont, nem a függönyt a sarokban, hanem csakis Őt. A karok gondolkodás nélkül húzódnak el arcom elől, hogy kérlelőn nyúljanak ki felfelé, s bizony inkább kúsznak ujjaim előbb a tarkóra, majd a lapockák fölé, mintsem saját arcomhoz vissza. A nyakamon ért csók keltette nyögés szinte már az ő ajkai közt hal el, s ahogy a forró köd elborítja érzékeimet, és szinte légneművé emeli fejem, nem hogy el nem bújok, még csípőmmel felfelé is húzódok, hogy találkozhassak a másik testtel. Az ujjaknak engedelmeskedve hezitálás nélkül fonom hát Henrik dereka köré lábaim, egyszerre húzódva a csók, és ágyékunk találkozása irányába, mintha csak ketté akarnék szakadni.
Beledermedek a várakozó mozdulatlanságba, ahogy a szorítás erősödik, de nem szólok, nem pisszenek, még talán lélegzetet sem veszek hirtelen, mintha testem minden idegszálával a feszítő érzés köré összpontosulna figyelmem. Más, szokatlan, de gyomrom megkönnyebbülten rándul össze a tudatra, hogy fájni nem fáj semmim. Reszketegen szökik ki ajkaim közül a levegő, s szemeim félárbócra eresztve kapok a férfi ajkai után, hogy aztán pilláimat lehunyva, remegve éljem át; milyen is eggyé válni a másik feleddel. Izmaim pillanatról pillanatra lágyulnak meg, engednek ki, ujjaim sosem ismert vágytól hajtva követik végig a lapockák vonalát, de nem kérem, hogy várjunk, innen már végképp nem, sőt, vágyom minden még csak tervezett-tervezetlen, de hamarosan bekövetkező érzést és érintést.
*csak hogy tudjátok: kidobtuk kockával