Tanárnéni

- Jó lehet neked- fanyar mosoly kúszik az arcomra, de aztán rezzenek is vissza valóságba. Nem nosztalgiázni, meg lelki sebeket gyógyítani jöttünk ide, így a feladatra koncentrálok, agyalni később is ráérek. Próbálok én minden tőlem telhetőt megtenni, és bízom benne, ez látszik is rajtam, bár ha még nem lépett le, biztos látja a próbálkozásom, meg azt, hogy ezt tényleg akarom.
- Oh... oké, ezt jó tudni, meg is jegyzem- biccentek, mégis jobb tisztában lenni azzal, mivel vethetek véget egy varázslatnak, ha már egyszer normálisan is menni fog. Egyenlőre viszont táncikálok, másodszorra már nem is ér akkora meglepetésként.
Próbáljam átélni... nos, miért is ne. Ahogy Lyra mondja mit csináljak, vele párhuzamosan csinálom is.
- Protego- még a hangom is határozottabb, és hát... számítottam erre, de talán még mindig gyorsabb volt. Remélem, azért már sikerül.

Ophelia

A "jó lehet neked" megszólalásra újra a lány szemébe néztem.
- Ne hidd - ennyit jegyeztem csak meg, nem kezdtem mesélésbe, elvégre semmi köze nem volt hozzá, hogy honnan jöttem és ki vagyok. Ahogy én sem kérdeztem őt, ugyanúgy nem fogok kiadni magamról a tevékenységünkhöz felesleges információkat.
Aztán újabb támadás, újabb próbálkozás, és láss csodát! Ez úttal sikerült.
Még kicsit reszketeg, de az átkot nem engedte át, és ez a lényeg.
- Nagyon jó! - kiáltottam fel, mikor a lepattanó átkom a földnek csapódott. - Petrificus totalus! Capitulatus! - soroltam gyors egymásutánban, remélve, hogy a lány kapcsol, és épp ilyen tempóban újra megvédi magát a pajzzsal, még ha nem is tudja, hogy mit jelentenek a szavak. Azonban ha ezzel a körrel végeztünk, akkor úgyis leülünk egy kicsit pihenni, mert nem lehet neki egyszerű elsőre ennyit varázsolni, és majd közben elmagyarázom, hogy mi, merre, hány méter.
Egyébként határozottan meg voltam elégedve azzal, ahogy haladtunk, mert beigazolódott a sejtésem, hogy idősebb diák kezdőként is jobban tud teljesíteni, mint az egyszerű elsősök. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon mennyire kitartó a leányzó, illetve, hogy mennyire van érzéke az átokhoz. A pihenő után majd azzal folytatjuk a tanulást.

Tanárnéni

Biccentek, ugyanakkor megnyugvással tölt el, legalább egy kicsit, hogy nem csak nekem volt elcseszett gyerekkorom, mert a "ne hidd" erre enged következtetni, persze nem firtatom, nincs hozzá jogom, de a tudat, hogy valaki talán.... na mindegy, ez most kellett nekem. Tényleg szükségem volt arra, hogy nem csak én vagyok az egyetlen selejt múlttal ellátott egyén ebben a kastélyban, így újult erővel állok neki a gyakorlásnak... mit gyakorlásnak, tanulásnak.
Elégedettséggel tölt, hogy végre sikerült, így tényleg úgy érzem, nem feleslegesen rabolom az idejét, persze nem sokáig agyalok...
- Protego, protego- az előzőeken felbuzdulva, még egy fél lépést oldalra is lépek a két átok között, mert mintha az elején azt mondta volna, hogy olykor ez is használ. Így meg már tényleg kezd tetszeni ez a varázslás, legalább is, a pajzsrésze már megy... és csak ezt az egyetlen varázsigét tudom, de ennyi remélhetőleg épp elég ahhoz, hogy ne darabokban végezzem, az meg sem fordult a fejemben, hogy a szakkörön nyertesként végzek, már  ha van olyan, hogy nyertes. Ha sikerül, a térdeimre támaszkodom, és kifújom a levegőt, mert azt nem mondhatom el magamról, hogy bele se fáradtam, igen is nehéz dolog, főleg így elsőre.

Több órányi gyakorlás eredményeképp sikerült még elsajátítanom pár átkot, és nyíltan kijelenthetem, lemondok az izzadtságtól büdös melegítőmről, na de... legalább így nagyobb esélye van annak, hogy egybe elhagyom majd a termet. A szobámba visszaérve azért még belevettem magam az egyik könyvbe, hátha tanulok még valami hasznosat.

Leonie

Nem tudom még magamnak sem egyértelműen megmagyarázni, hogy miért szeretném minden áron, ha Leonie elfogadná az ajándékot. Még csak nem is jó szó ez ide, mert tényleg csak arról van szó, hogy az ereklye tovább éljen, egy aktív kviddicsesnek kell megkapnia. És ki lehetne akkor más? Ha már meg kell válnom tőle, akkor az én volt csapatomból kell, hogy megkapja valaki. Ez a két kitétel, eléggé behatárolja a listát. És Leonie-ban nagyon bízom, kedvelem és ügyes játékosnak tartom. Ha mélyen a lelkem fenekére nézek, akkor pedig elmondhatom, hogy kicsit kompenzálni is akarok ezzel. Ám újabb érveimre megint csak egy újabb kifogás áradatot kapok, bár már kevésbé elutasítót, mint az előbb. Mindegyiket játszi könnyedséggel válaszolom meg.
-Rendben van, ha bezárnak a varázslók börtönébe, nem kell megtartanod, rendben? Én pedig attól tartok, hogy nem fogok már kviddicsezni többé.-
Ez az utolsó mondat nem okozott sem megelégedést,sem örömet, valamiért mégis hiányzott nekem. Nem repülhettem annyit, amennyit szerettem volna, pedig a szabadság érzése, ami a repüléssel járt, olyan töltést adott volna, amire nagy szükségem volt.
-Nem ismerek nálad rátermettebbet- Folytatom, aztán elnevetem magam a furcsa keresztelőn.
-Ja! Yaristára gondolsz? Ő már lassan profi lesz. És különben is, szerintem ő annyira bízik magában, hogy nem is értékelné ezt az amulettet. De, ha esetleg majdan valamikor abbahagynád ezt a sportot, akkor te is add tovább egy olyannak, akit érdemesnek tartasz rá. Vagy hagyd, hogy a talizmán kiválassza a következő gazdáját! - Ennek hogyan létéről nekem sincs ötletem, de hallottam már ilyet és nincs kizárva, hogy ez megtörténik majd. Valahogy engem is így választhatott. csak azt nem értem azóta sem, hogy miért engem, hisz alig telt el kis idő, azóta, hogy megkaptam és máris más fordulatot vett az életem. Lehet, hogy ezt kellett tennem és az amulett segített a döntés meghozatalában? Lehet, de ez talán soha nem derül ki már. Nyugodtan várom a lány válaszát, ha a mondókám nem győzte meg, akkor tényleg másnál van a helye, de ezen majd ráérek akkor gondolkozni, ha ismét visszautasít. De úgy tűnik hatásos a monológom. A vöröske sikítva ugrik a nyakamba, amint a halál szót kiejtem. Ha ezt tudom, előbb jövök ezzel. Mindegy, most már az övé és én örülök az örömének.
-Hozzon szerencsét!- Szólalok meg, ahogy lecsillapodik.
-Talán belevarrhatnád a mezedbe, de azt gondolom, ha elhagy téged, az az ő döntése lesz és nem tiéd. Vagyis ne aggódj! Ha elhagynád, akkor nincsen rá szükséged. Vagy valami ilyesmi. Talán a jóslástan tanárnő tud erről többet mondani. Én nem vagyok ilyen okos a témában. Megyünk ebédelni? Azt hiszem, hogy kaja idő van.- Mosolyodom el, megszabadulva egy végrehajtandó feladattól. A kedvem nem lett jobb, de a talizmán, jó kezekben van.

Domi^^

Iskola után mindig szeret kicsit egyedül lenni a gondolataival, csendben, békében, nyugodtsággal körülvéve. Van maikor ez nem sikerül, de legtöbbször testvére kitakarít mire hazaér, így nincs sok dolga és ez is megvalósulhat. Azon a viszonylag kellemes időjárású délutánon is így volt. Gondolataiban csak egy zöld nagy terület járt, és tudta, hogy van egy ilyen a kastély környékén. El is akart oda látogatni egy ideje, de valami mindig közbe jött. Most pedig itt az alkalom, amit csak ki kell használni. Magára vett hát egy zöldes kollekciót, amely nagyon illik a természethez, és mellesleg bele is olvad, ha akar. A tükörnél az öltözködés közben sokszor megállt, és új frizuráját nézegette. Nem gondolta volna, hogy egyszer átfesti a haja szőke részét is, de ez bekövetkezett, így hát ez neki még új. Minden esetre nem csúnya, és az már haladás. Na meg sokkal természetesebbnek hat.  Zöld póló, pulcsi, és egy sötétebb, de ugyanolyan színű kabát és farmer. Csizmát elég nehéz volt találnia zöldben, de sikerült, így hát el is indult. Sokat nem kellett sétálnia, mármint azokhoz a távokhoz képest, amiket meg szokott tenni felderítő útjai során. Szétnézett, majd szinte rögtön talált magának egy aranyos kis padot, amit gyorsan elfoglalt. Igaz, nem látott senkit arrafelé, de nem akarta, hogy a kinézett ülőhely másé legyen. Nagyon tud ragaszkodni elképzeléseihez, foggal-körömmel is küzdene értük, ha kellene. De nem volt rá szükség, mivel egyetlen árva lelket sem vélt látni. Így gondolataiban elmélyedve és a tájat csodálva egyedül üldögélhetett. Gondolta, ha bárki is erre jár, nagyon kevés az esélye, hogy tudja, ki ő, így meg aztán nem fogja senki felismerni, így biztonságban van, és annyit gondolkozik, amennyit akar.

Ophelia


Az ember tragédiáját szorongattam, miközben a plafont tanulmányoztam. Olvastam két sort, de agyam ismét nem oda koncentrált, ahova kellett volna, és csak azt a pici pókot tudtam figyelni, amint közelít az ablak felé, lassan, de biztosan. Örültem a csendnek, napok óta csak csend honolt a szobában, az óráimon kívül nem nagyon mentem sehova, még Veronikával sem találkoztam. Na nem mintha nem lett volna hozzá kedvem, sokkal inkább időm nem volt. Vagy ha volt, mint most is, tudtam, hogy dolgozik a lányka, ott pedig semmiként sem akartam zavaró tényező lenni.
Letettem magam elé, az asztalra a könyvet, tekintve, hogy nem haladtam vele semmit, felálltam, majd egy hatalmas nyújtózkodás mellett a szekrényhez mentem, hogy elővegyek egy pulóvert, illetve az ajtóról leakasszam a kabátomat. Megfogtam a pálcám, zsebrevágtam, hátha kint szükségem lesz rá, és elindultam ki, az épületből. A rét mellett elhaladva már láttam a szökőkút íveit, bár be kell, hogy valljam, nem számítottam arra, hogy ennyire hideg lesz idekint, így zsebre tettem kezeimet, és mentem tovább. A sötét ellenére tudtam, hogy már majdnem ott vagyok, ami eredetileg a célom volt. Néha szeretek kijárni esténként. Azonban kissé meglepődtem, mikor az egyik diákot véltem felfedezni a szökőkút peremén ücsörögni. Nem volt még dolgom takaró után kint mászkálókkal, hiszen ki az az elmebeteg rajtam kívül, aki kijön ide? Hát, úgy néz ki ez a lányka. Mivel még nem láttam ezidáig, feltételeztem, új lehet. Fél év alatt nagyjából sikerült kitapasztalnom, kik járnak ide, de őt még nem láttam. Minden mogorva, és rossz szándékot félretéve, úgy döntöttem előadom magam diáknak. Hiszen simán kinézek végzősnek, neeem? Vagy mestertanoncnak. Ó, megvan. Hetedikes leszek.
- Helló! - odaléptem a lány elé, s ezzel egy időben le is ültem mellé. Nem mondhatnám, hogy meleg volt a kút pereme, de mivel a lustaság nagyúr, így nem foglalkoztam vele. - Mi járatban erre egy ilyen szép lány, ilyen mogorva időben? - néztem magam mellé és próbáltam kivenni az arcát. Nem akartam a szemébe világítani, én is kezdtem már megszokni a sötétet teljes mértékben, így úgy vélem nekem sem tett volna jót, ha elkezdek itt világítani. Amúgy is. A hangulatot mindig is a sötét adja, legyen szó akármilyen beszélgetésről.

Ármin - olyan este 11 körül

Szép, holdfényes este. Ha az időjárási adottságokon múlna csak, hogy mikor indulok sétára, mostanában szinte biztos, hogy folyton kint lennék. De szerencsére nálam ez sok más összetevőn is múlott, mint például a hangulatomon, ami napok óta először, most volt ilyesmire megfelelő.
Hosszú fonatot készítettem a hajamból, felvettem egy fekete farmert és a szürke, jól kibélelt, igencsak meleg pulóveremet, aztán el is indultam.
Nehéz döntés volt, hogy merre menjek. Egy darabig szinte teljesen céltalanul bolyongtam a kastélyban, bár már a sétám elején biztos voltam benne, hogy valahol a szabadban fogok majd kikötni, ugyanis azért indultam neki, mert az ablakon kinézve elcsavarta a fejemet a felhőmentes éjszaka. Elég ritkán lehetett mostanában ilyet látni, szóval talán nem is csoda, hogy úgy megtetszett a látvány.
Addig bóklásztam ameddig ki nem tévelyedtem a fénylő lelkek udvarára. Ott sóhajtottam egy nagyot és úgy éreztem, hogy most itt lesz az ideje végre megállni és letelepedni egy kicsit, így a közeli padhoz léptem és lecsücsültem rá. Közben összébb húztam az egyébként rám elég bő pulcsit és összefontam magam előtt a karjaimat, ugyanis kezdtem rájönni, hogy kicsit túlságosan is lengén öltöztem a mostani időjáráshoz. A lábaimat keresztbe tettem, közben pedig, körbenézve meg kellett állapítanom, hogy gyakorlatilag senki nem volt itt kint az udvaron, rajtam kívül. Annyira ki volt halva a kastélynak ez a része most, hogy akár bárki szabadon meg is gyilkolhatott volna, észre sem vette volna senki. Na persze, azért ahhoz még nekem is lett volna egy-két szavam.

Hollym - Tizenegyet üt az a fránya óra

Ármin

Nem telt olyan sok időbe, és léptek zaját hallottam. Nem gondoltam volna, hogy pont most fog belém botlani bárki is, reméltem, hogy legalább ez az egy este nyugodt lesz. De nem. Túl nagy luxus is lett volna, hogyha ma békésen üldögélhetek itt, anélkül, hogy békémet bárki megzavarná.
A szemem sarkából pillantottam fel az ismerős hang tulajdonosára, de nem voltam hajlandó rendesen a szemébe nézni. Sőt, inkább igyekeztem hideg tekintetet erőltetni az arcomra. Ez nálam afféle védekező mechanizmus volt. Ha valakit túl közel engedtem magamhoz, azt utána el kellett löknöm magamtól, és Ármin nagyon is közel volt egykor, még ha nem is tudott róla, még ha nem is történt köztünk túl sok minden úgy igazából, sőt. Igazából, csak egy kicsi kis csók volt az egész. De azért belül valahogy mégis sikerült annyira feldúlnia a dolognak, hogy most még az arcába sem volt kedvem nézni.
- Szia. - szóltam oda neki halkan, miközben hagytam, hogy az ujjaim közé csússzon a szövetkabát. Egy pillanatra élesen rászegeztem a pillantásomat, majd illedelmesen, de mégis hűvösen elutasítottam a figyelmességet.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem. Nem vagyok fázós típus, felfázni sem fogok. - nem akartam felvenni a ruhadarabot. Nem akartam sem azt, hogy szívességet tegyen nekem, sem azt, hogy érezzem az illatát a kabátban, vagy hogy bármit meg kelljen köszönnöm neki. Hűvös és bunkó akartam vele lenni, ahogyan azt minden emberrel tenni szoktam... De annyira nehezen ment.
- Unatkoztam és láttam, hogy egész kellemes itt kint az idő, gondoltam kinézek. Szeretem ezt a helyet. És te mit keresel itt? - még mindig nem néztem rá, de azért a testtartásom nagyjából felé fordult, éreztetve, hogy figyelek. A szemeimet a nyakára és az arca alsó részére szegeztem, végignézve az ajkain is. Bárhova, csak ne a szemeibe.

Hollym

December 6.
Mikulás napja
Kaland Trixinek PART IV.  

Nem volt egy nagyon nehéz feladvány ez! Főleg az utolsó szavak, nagyon árulkodóak voltak, remélhetőleg Trixi is rájött, hogy a Fénylő Lelkek udvarába kellett megérkeznie. Amint megérkezik, máris feltűnhet neki, hogy itt valami más, mint eddig volt. Lau pirosra színezte át a szökőkút színét, pont azért, hogy nagyon feltűnő legyen, a vizet pedig behintette kis csillámmal, hogy gyönyörűséges látvány legyen ez az egész, ha Trixi megérkezik, egyből vonzza oda a lány figyelmét.
Ha közelebb megy a szökőkúthoz, s mélyen belenéz, a szikrázó vízben ékszerek pompáznak, melyek pontosan megegyeznek Trixi stílusával. Ez nem véletlen, ez is egy kis meglepetés a lánynak, amit minden bizonnyal hamar kipecázik, s máris magáénak birtokolhatja őket. A kalandnak viszont itt még korán sincs vége, az ékszerekkel együtt újabb levél jelenik meg Trixinek címezve, s a következőket tartalmazza:



Valóban ez volt az utolsó előtti állomás, a következőben már Laurena várja a lányt, felfedi kilétét és átadja a további dolgokat.

Lau )))

Trixi izgatottan érkezik meg a Fénylő Lelkek Udvarába. Kapott már zoknit, manót, de amit itt talál, attól szeme-szája eláll! A szökőkút vize megváltozott, piros és arany színekben csillog. Valami gyönyörű! És bizonyára nem volt egyszerű elkészíteni. Ráadásul ez a kastély egyik legkedveltebb helye, rengeteg diák megfordul itt. De ez az ajándék csak az övé, csak neki szól! Lelkendezve közelebb megy, és ekkor veszi észre a kút alján csillogó tárgyakat. Érdeklődve kihalássza őket, és ekkor látja, mik is azok: egy pár fülbevaló és egy nyaklánc. De milyen klasszul néznek ki! Fel is venné őket most rögtön, ha nem lennének vizesek. Így inkább csak zsebre vágja őket, és összedörzsöli a kezét, amelyek igencsak elfagytak már a hideg víztől és a széltől. Elgémberedett ujjakkal, de mosollyal az arcán bontja fel az utolsó borítékot. Az utasítások egyértelműek: A Levita toronyba kell mennie. El is indul azonnal, és közben töri a fejét. Természetesen nagyon élvezi ezt a kis kalandot, de ki állhat a hátterében? Bizonyára egy nagyon kreatív és tehetséges Levitásról van szó, hiszen a vizet tuti nem volt egyszerű átszínezni. De találgatások helyett inkább szedi a lábát, kettesével veszi a lépcsőket, és alig várja, hogy találkozzon a titokzatos jótündérével!

Benjamin

A lelátón ülve vizslatom a lényeket, amik elhaladnak előttem. Embernek nem igazán nevezném őket, főleg azt nem, aki épp az imént gáncsolta ki az egyik háztársam.
Gyökér.
És ennyi. Nem állok fel, nem megyek oda, hogy vegyen vissza és a többi, a srácnak se segítek összekanalazni magát. Sosem tengtem túl az empátiában, most sem, de hát ez is csak az elcseszett énem egy része, amit természetesen nem bánok. Nem muszáj nekem olyannak lennem, mint a háztársaim, mindenhová kell egy fekete bárány, nem? Na jó, ez így kicsit csúsztatott, mert a hajam már megint szőkén omlik a vállamra. Tök jó ez a varázslás, a festéktől már tuti tönkrement volna, és ez így azért egyszerűbb.
A szememet forgatom, mikor viháncolást hallok, na de jó, hogy egyesek ennyire tudnak örülni valaminek, nekem is dobhatnának egy keveset a lelkesedésből. Oké, tudom, hogy most energiatúltengésemnek kéne lennie, de akárhányszor rávillan a tekintetem a seprűre, én arra fel nem ülök, komolyan. Ez azért röhej, mert általában söprésre használják, és nem arra, hogy... repüljenek. Mi jön még? Ali baba szőnyege? Oké, félre kéne tennem a szarkasztikus humorom, már amennyiben ez annak nevezhető, mert tapasztalatból tudom, ez nem jön be sokaknak.
Aztán megjelenik Benjamin, nem... még nem megyek le hozzá, kíváncsi vagyok, mit csinál, és mivel nőből vagyok, késhetek. Arról meg nem kell tudnia, hogy bájitaltan helyett is itt dekkoltam, valamiért nem jön be az a tárgy, és nem szeretném rövid úton felrobbantani a helyet. Na jó... talán egy kicsit.
Futni kezd,nekem meg felszalad a szemöldököm. Ja tényleg, ahhoz az izéhez ez is kell. Te jó ég, mit aggattam a nyakamba. Először a párbajszakkör, aztán ez... le kéne állnom, és arra koncentrálni, hogy egybe kihúzzam az elsőt. Mit ne mondjak, marha felemelő érzés, tizenhat évesen a kicsikkel lenni, na de sebaj.
- Szia,kifutottad magad?- kiáltok oda neki, mihelyst látótávolságon belülre keveredek. A seprűm fent hagytam a lelátón, nem is én lennék, na mindegy.  

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...

Jaj, de szeretem én a havat. Ahogy nagy pelyhekben esik. Ha pedig egy éppen az orrom hegyére pottyan addig nézegetem, amíg az el nem olvad. Persze csak egy nagy fehér pacát látok az orrom hegyén, de én attól még nagyon jól elszórakozok vele. Most is éppen egy ilyen hópihét sikerült megtalálnom, de ez sajnos hamar elolvadt. Na, nem baj. Most úgyis hóangyalkát akarok csinálni.
Nevetve hanyatt fekszem a rét friss hótakaróján és csinálok egy szép nagy hóangyalkát. Piros bojtos sapkám, ami a fejem tetejét védi a hideg széltől egy kis glóriát is tesz a buksim közepére, amit én most, hogy már felálltam a hóból egy elégedett mosollyal konstatálom, aztán pedig lehajolok a hóba, hogy egy szép pofás kis hógolyót formázzak. Egy piros egy ujjas kesztyű virít az kezemen, ami melegen tartja ujjacskáimat, így nyugodtan csűröm-csavarom, gömbölyítem azt a hógolyót, hogy aztán odategyem a hóangyalkámnak a ruhájára, mintha az lenne a hatalmas gomb rajta. Pont ahogyan az én fehér kabátomon is van, ami nagyon jó meleg és puha a belseje. Néha ezen szoktam elaludni, olyan jó pihe-puha. De most ezt nem igazán érezni, mivel olyan jól be lettem bugyolálva, hogy csodálom, hogy mozogni képes vagyok. Nem szeretek fázni, ezért jól felöltöztem odabent. Még vastag harisnyát is húztam a fekete farmernadrágom alá, amit térdig a vastag talpú, meleg csizmám borít. A nózim persze piros, ilyen hidegben mindig úgy nézek ki, mint Rudi, a Mikulás rémszarvasa. Persze tudom, hogy ő nem létezik. Már jó pár éve megtudtam. Had ne mondjam, hogy mekkora trauma is volt az a számomra. Megtudni, hogy a mikulás nem létezik, olyan, mintha azt mondanák, nem lehet többé csokit enni, vagy gumicukrot. Képtelenségnek tűnik a dolog.

Oké, én őrült vagyok, egy épeszű ember ide be nem teszi a lábát...
Elvigyorodok, hisz pont ezért választottam ezt a dohos, penészes, és még ki tudja, milyen helyet. Már rájöttem, hogy én akárhová megyek, mindig megtalál valaki. Mintha az egész suli, kutassuk fel Opheliát, és vágjuk haza a cseppnyi jókedvét is csoporttá alakult volna.
És tehetek én bármit, mehetek én bárhová, valaki folyton megjelenik, hol az utolsó percekben csupán, hol vagy órákon át fáraszt. Ez nekem nem megy, nem bírok jó pofát vágni valakihez, aki ha csak tudat alatt is, de az idegeim tépázza.
Itt viszont jó, biztonságos, és a penészszag is elmúlik egy idő, talán, mert az orrom már hozzászokott. Mindenesetre már egy ideje bújok itt a jegyzeteim fölött görnyedve. Természetesen csak mert a szobámban sem vagyok egyedül. Oké, lehet, velem van a baj, mert túlzottan antiszociális vagyok, de akkor tessék ezt tiszteletben tartani.
Talán, ha egy pszichodoki megmondaná...
Felsóhajtok, nem, nem ér annyit az egész, hogy hagyjam, valaki az agyamban turkáljon, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mikor mi játszódik le bennem. Ebből nem engedek soha, mondhatni kőbe van vésve, és eddig  büszkén kijelenthetem, nem sikerült megszegnem ezt a fogadalmam, sőt még egyet sem. Mondhatni a régi énem még szilárdan áll, de ez nem biztos, hogy jó. Az az Ophelia, aki idejött egy időzített bomba, ezt már bebizonyítottam, nem hiába kerültem Bagolykőre, annak ugyanis valahogy ki kellett derülnie, hogy nem vagyok átlagos. Még most is önelégült mosoly kúszik az arcomra, ahogy visszaemlékszem a törött kristályokra, szétzúzott falakra.... Gregory arcára. Na az megért mindent, bárcsak láthatnám úgy még egyszer.
Egy egér fut el, mire elégedetlenül horkantok fel. Na ez a szertár adta mellékhatás, de még ezt is képes vagyok bevállalni pár perc nyugalomért.

Ophelia

~ Hű, már alig várom, hogy kipróbáljam. ~
Gondolatai egyre csak a táskájában lévő holmik körül forogtak. Nemrég szerezte be őket. Volt a csomagban mindenféle édesség; csokibéka, mindenízű drazsé, láva karamella, trükkös rágó, két méterre nyúló gumicukor...De ami miatt ennyire izgatott lett, az a Szikrás Varázs Csillagszóró. Állítólag a kihulló szikrák visszapattannak háromszor, és csak utána halnak el, közben pedig színt váltanak. Tomi már alig várta, hogy felérjen a hálókörletbe, és kipróbálja szerzeményét. Nagyon izgatott lett, mint mindig, mikor úgy érezte, tilosban jár. Igazából úgy sejtette, az iskolavezetőség nem kifejezetten díjazza, ha valaki pirotechnikai játékokkal szórakozik a kastély falain belül. Bár lehet, hogy ez inkább a Tomiéná komolyabb durrogtató eszközökre igaz ez a szabály, de ez a fiúnak igazából mindegy.
Még sosem érezte ilyen messzinek az Eridon tornyot. Épp befordul az egyik sarkon, mikor megtorpan.
~ De mi van, ha a toronyban épp vannak? ~
Körbekémlel, nem lát senkit.
~ Itt biztos nem lát meg senki. ~
Mielőtt még alaposabban átgondolta volna, már a kezében is volt a tűzijáték, s pálcájával szikrát csiholva meggyújtja annak végét.
- Wow...
A csillagszóró végéből mindenféle színű szikrák pattannak ki, amik a földről és a falakról színt váltva pattannak vissza.
- De jó...
Mosolyog a látványon, azonban az öröme gyorsan bent reked, mikor léptek zaját hallja a folyosó sarkán túl. Ész nélkül dobja be a csillagszórót az első keze ügyébe eső ajtón, ami történetesen a szertár, aztán jobb ötlete nem lévén ő is utána megy.

A mandragórát átugrom, mivel azt sikerült már az eszembe vésnem, ráadásul visítani is hallottam. Igen, valahogy elfelejtették megmelíteni, fülvédőt nem ártana felvenni, így talán nem csoda, hogy megadtam neki a legutáltabb növény címet. Persze erről egyet sem kérdeztem meg, mármint arról, hogy mi a véleménye erről, elég volt csak egyszer hallani azt az éktelen visítást, aztán padlót fogni ahhoz, hogy tudjam, soha többé nem akarok olyat látni. Márpedig, ha én nem akarok, akkor nem is fogok ugyebár.
Ezért sem járok sem bájitaltanra, sem legendás lények izébizére, mert egyszerűen nem érdekelnek. Az SVK, az átváltozás és a Bűbájtan már annál inkább, mugli ismeretre meg csak azért megyek be, hogy röhögjek a tudatlanokon.
Épp becsuknám a jegyzeteim, mikor egy izzó valami repül be az ajtón, elém úgy pár méterre. Felsikítok, mert ez hirtelen jött, majd szikrázó szemekkel lesek a srácra, aki vélhetőleg a tettes.
- Normális vagy? Talán előbb meg kéne nézni, hogy van-e bent valaki? És ha rám dobtad volna?- igen, kiabálok, mert azért na, nem kéne ennyire felelőtlennek lenni. Igen, megint magam féltem ahelyett, hogy megtudnám, mi is volt az, nem is érdekel, csak az érdekel, hogy kis híján lehet felgyulladtam.

Ophelia

Mikor becsukja maga mögött az ajtót, rájön, hogy jobb lett volna előbb körülnézni, mielőtt dobálózik. De ő végül is nem tehet róla, odakint megijesztették, ezért történt az egész. Ezt persze hiába is próbálná elmagyarázni a lánynak, aki úgy döntött, hogy a pókhálók közt tölti idejét.
- Ööööö...bocsi.
Eléggé meg van szeppenve ahhoz, hogy mást ne nagyon tudjon egyelőre hozzátenni a dologhoz. na jó, azért egy kicsit rosszul érzi magát, amiért ilyen ormótlanul rátört a másikra.
- De azért nem kéne kiabálni.
Teszi hozzá kissé sértetten. Hát persze, végül is nem történt tragédia, és különben is, a csillagszóró olyan szépen ég még mindig. Szerencsére úgy bűvölték meg, hogy ne terjedjen a tűz. Legalábbis a leírásban ez szerepelt. Máskülönben aligha merte volna meggyújtani, vagy egyáltalán megvenni.
- Különben is, minek nézegettem volna, ez csak egy raktár. nem gondoltam, hogy baj, ha megijesztem a pókokat vagy ilyesmi...
Találja meg a hangját az első megilletődöttség múltán.

A tekintetemből simán kiveheti a másik, hogy ebben az esetben többre lesz szüksége egy öhh... bocsinál. Komolyan, van az mondás, hogy, ha a szemével ölni lehetne... Nos, az én tekintetemtől nem halna meg, kínok között vergődne és csak aztán. Igen, határozottan Navinés jellem... és ez most irónia volt. A szerencse csak annyi, hogy bírom kontrollálni magam, nehezen ugyan, de még nem sikerült ellepnie teljesen az agyam annak a bizonyos vörös ködnek. Persze remegek, mert megijedtem, nem szoktam hozzá, hogy valaki égő dolgokat dobál felém, hiába nem tudta, hogy bent vagyok, alapból nem zárt térben kéne ilyesmivel szórakoznia, éghető dolgok között. Persze ezt nem fogom a fejéhez vágni, mert nem is tudnám jelenlegi körülmények között, meg... meg majd más megmondja neki. Rideg mosoly kúszik az arcomra, a szemeim még mindig hidegen méregetik.
- Örülj annak, hogy kiabálással megúsztad, meg mernék esküdni rá, hogy más nem lenne ennyire.... elnéző- igen, hallottam hírét a rellonosoknak, és hogy őszinte legyek, szívesen összefutnék egyel, talán még jól is kijönnénk. A hallottak alapján az ő jellemük jobban hasonlít az enyémhez, mint drága háztársaimé, de mint mondtam, mindenhová kell egy fekete bárány. Na azt a kijelentést nem kellett volna hozzáfűzni. Minden idegszálam megfeszül, és ökölbe szorítom a kezem.
Nyugalom Ophelia, mély levegő...
- Oh, tehát féregnek tűnök?- a hangomból ugyan csöpög a gúny, de jóformán mindenem kisugározza, hogy erre nem szeretnék helyeslő választ hallani, mert bármit lehet mondani rám, hogy bunkó vagyok, öntelt, hisztis, felvágós, alattomos, csak azt nem, hogy csúf... rengeteget küzdöttem érte, szóval tényleg nem kéne.

Ophelia

- Elnéző?
Hüledezik Tamás.
- Begubózol mint valami szobanövény, aztán meg neked áll feljebb, ha nem vesznek észre?
Láthatóan nem hat a fenyegetőzés sőt, Tamásban kezd kialakulni egyfajta csak-azért-is hozzáállás. Bocsánatot kért, vagy nem? Akkor meg nem érti, mire ez a nagy felhajtás. Különben is, nem történt semmi, nem égett ki a lány ruhája vagy ilyesmi. Bár ahogy alakulnak a dolgok, Tomi kezdi azt kívánni, bár történt volna valami.
- Nem, nem tűnsz féregnek.
Kezdi dacosan összeszorított szájjal.
- Először is nem férget mondtam, hanem pókot. Tudod, az a gusztustalan szőrös izé, ami ott mászik a fejed felett.
Persze nem mászik ott semmi, a zajtól különben is mind elmenekült, de azért jól esett így mondani.
- Másodszor pedig még póknak sem nézel ki. Inkább olyan vagy, mint egy utálatos kis béka, aki mindent felfúj.
Levegőt présel a szájába, amitől arca kissé felpüffed, hogy jelezze, mire is gondol a lány kapcsán.

- Igen, mint látod nem rántottam pálcát, viszont hallottam, hogy bizonyos pincelakóktól nem áll távol ez a cselekedet- jelentem ki monoton hangon, s csak reménykedem abban, hogy felfogja ennek a súlyát. Azt már nem tudom elmondani, hogy nem tudnék semmit kezdeni a fadarabbal, igenis jól megy már pár átok.
- Bocsánat, hogy mertem feltételezni, hogy vannak itt olyan értelmes emberek, akiknek nem áll szándékukban felgyújtani a kócerájt. Szerintem kezeltesd a terrorista hajlamaid mielőtt még tényleg megsérül valaki- pirítok rá mellőzve a begubózós részt. Mi köze van ahhoz, mit keresek itt? Csak felvonom a szemöldököm, nem félek holmi pókoktól, sem az egerektől, ha így lenne, vélhetőleg már sokkal előbb kikerültem volna innen.
- Ez az bókolj még, kérlek- gúnyosan felnevetek, közben a szemem forgatom. Persze ideges vagyok, nem is kicsit, de még mindig türtőztetem magam.
- És most, hogy lenyugodtam... nevet, házat, évfolyamot- alattomos vigyorra kúszik az ajkam. Hol van az megírva, hogy nem adhatom ki prefinek magam. Amúgy is, már rég szívattam meg bárkit is.

Ophelia

Érti a célzást, csak nem igazán érdekli. A rellonosoknak sem szabad jobban varázsolniuk, mint a többi diáknak, azt meg egyenesen kikéri magának, hogy jobban értenének az ilyesmihez, mint mondjuk az eridonosok. Persze mindez jobban hangzana, ha azt mondhatná, hogy "mint ő, Tomi", de sajnos az a helyzet, hogy ő még nem sok mindenhez ért a mágia terén. Nem baj, a fenyegetés általánosságban hangzott el, akkor nem csúsztatás általánosságban védekezni.
Mikor meghallja a prefikre jellemző szöveget, ijedtében elsápad. Ajkába harapva próbálja meg visszaszívni az iméntieket.
~ De várjunk csak... ~
Kel fel benne a gyanú.
- Hol a prefektusi jelvény?
Kérdez az iménti hangneméhez képest jóval visszafogottabban. Azért nem ejtették a fejére, ha kicsit bátrabb lenne, valami olyasmivel vágna vissza, hogy "kérem, igazolja magát". Mindeközben azon gondolkodik, mit fog válaszolni, ha netán a lány csak úgy ingujjból előhúz egy prefektusi jelvényt.

Az ő baja, hogy szemet huny efelett, én biztos nem tenném. Főleg, ha még az illető idősebb is. Láttam Lyrát, ahogy egy kis hangszerrel rendet tesz egy csapat lázongó diák között, ennyi épp elég ahhoz, hogy megválogassam, kivel szemben feszegetem a határaim. Persze nekem nem kenyerem az erő fitogtatás, büszkén kijelenthetem, hogy épp elég visszataszító tudok lenni ahhoz, hogy ne kelljen varázslathoz folyamodnom, és még csak meg sem feszülök belé. Nem hiába sok évnyi rutin végre kamatoztatja magát, talán még meg is köszönném Gregorynak a közreműködését jelenlegi jellemem kialakulásában, ha nem utálnám annyira, mint amennyire utálom.
A vigyorom csak nő, ahogy a srác szépen fokozatosan elfehéredik, szinte lépésről lépésre szemtanúja lehetek a folyamatnak, így el is könyvelem magamban, hogy ezért a látványért bizony megérte füllenteni.
- Látod? Ennyi erővel kifoghattál volna egy olyan alakot is, akinek van, és nem úsztad volna meg. Legközelebb ha egyszer olyat teszel, amit nem kéne, legalább nézz körül- forgatom meg a szemem, de a csoda az egészben, hogy a hangom jóval higgadtabb, mint pá perccel ezelőtt.

Ophelia

- Pff...sejtettem.
Veti oda felbátorodva, mikor kiderül, hogy a lány nem is prefektus. Persze az előbb nem volt olyan nagy a szája, de most nem ez a lényeg.
- Tájékoztatásul közlöm, hogy az a lény, aki sötét zugokban húzza meg magát, mint például szekrény, ágy alatt vagy szertár, és ijesztgeti az embert, nem a prefektus, hanem a mumus.
Most, hogy így kimondta, nem is tűnik túl nagy képtelenségnek, hogy nem egy diákkal, hanem egy felzavart mumussal van dolga. Mindez azonban csak egy pillanatig tűnik valószerűnek.
~ Áh, egy mumusnak lett volna prefektus jelvénye. Különben is, milyen beteg elme már az, akinek egy ordibáló szőke lány a legnagyobb félelme? Különben is, én nem is félek, csak egy kicsit megijedtem. ~
Ezt elég gyorsan lezárja magában, mikor is észreveszi, hogy mindeközben leégett a csillagszóró. Hát szép, inkább azzal volt elfoglalva, hogy vitatkozzon valakivel, akinek még csak a nevét sem tudja ahelyett, hogy a háromszor visszapattanó szikrákat nézte volna. Emiatt nem lesz jobb a kedve.
- De tudod, mit? Jó, legközelebb észben tartom. Most pedig magadra hagylak a pókjaiddal.
Azzal, mivel már nincs miért maradnia, kifordul a szertárból, és becsukja maga mögött az ajtót...lehet, hogy egy kicsit erélyesebben, mint illő lenne. Egy pillanatra felsejlik benne, hogy nem egészen úgy viselkedett, ahogy kellett volna, de ez nem tart sokáig.
~ A lányok tiszta idióták. ~
Vonja le magában a tanulságot az események tükrében.

TESÓ

Pöttöm

Eddig Félix lábnyomait követte le a hóban, közben hallgatta a hóropogás kellemes hangját ikertestvére léptei nyomán. Most már kilépett Félix mögül, mert hamarosan megérkeznek a kapuhoz.
Nem válaszolt rögtön a kérdésre. Előbb bemérte a kolosszális épületet maguk előtt. Otthon Új-Zélandon egyáltalán nem ilyen volt a suli. Ez itt inkább egy régi időkből itt ragadt gróf kastélyához hasonlított, nem igazi iskolához.
- Öreg és poros? - tippelt. Persze ez nem feltétlenül jelentett rosszat. Így kinézetre ez a vár tele lehet izgalmas, felfedezendő dolgokkal, a felfedezés pedig a Fülöp-testvérek specialitása.
Hogy miért nem kerülhettek egy házba, arra csak vállat vont. Ő is örült volna, ha együtt maradhatnak, és reménykedett, hogy az új helyen más lesz a beosztás.
- Talán anyuék írtak nekik - jutott eszébe a hirtelen ötlet, amit vigyorogva meg is osztott a mellette baktatóval.
- Tuti minden alkalommal előre figyelmeztetik az igazgatóságot, hogy ne tegyenek minket egy helyre, mert együtt elviselhetetlenek vagyunk!
Csak egy pillanatra álltak meg a kapunál, mert az nyomban kinyitódott az érkezésükre. Farkas indult meg először, mutatván az utat. Elvégre ő a nagyobb, az idősebb testvér egész hat perccel, amit nem átallott alkalomadtán testvére orra alá dörgölni.
Most már tényleg mindjárt ott vannak. A csomagjaik a szobájukban várják őket az értesítés szerint, de hogy hol lehet a szobájuk, arról még fogalmuk sincsen.
- Mit gondolsz, lesz körbevezetés?

TESÓ

Ármin

Kicsit elfintorodtam. Ármin kezdett átlépni egy bizonyos határt, ami már nálam is az undorítóság határát súrolta, így kicsit megköszörültem a torkomat és fennhangon beszélni kezdtem.
- Örülök, hogy ilyen mértékben leköt az anyagcserém, de talán most már... Eleget beszélgettünk a témáról, nem gondolod? - vontam fel a szemöldökömet, és egy sokatmondó pillantással igyekeztem érzékeltetni, hogy a válasz igen, teljesen függetlenül a fiú véleményétől.
Aztán a kabát a vállamon landolt, de én ezúttal hagytam a dolgot. Nem volt kedvem leállni megbirkózni a fiúval, ráadásul esélytelen is voltam, hiszen egy ilyen lelkes kviddicsest nem annyira könnyű legyűrni.
Végighallgattam a fiú létére viszonylag érzelgős dumáját erről a helyről és azt is hagytam, hogy rendesen válaszoljon a kérdésemre.
Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, ugyanis legnagyobb meglepetésemre, csupa újdonsággal szolgált nekem a fiú.
- Érdekes, nem is tudtam, hogy Markovits abbahagyta. - kicsit megvontam a vállamat, de csak finoman, annyira nem izgatott azért a dolog.
Aztán Ármin egy érdekes kérdést tett fel, és bár sejtettem, hogy a kérdés alapvetően nekem szólt, érdemben mégsem válaszoltam rá, hanem inkább visszafordítottam rá, és a nevében meg is válaszoltam.
- Hallom megnősülsz. - miután kimondtam a mondatot, gratuláltam magamnak. Sem a hangom nem csuklott el, de nem vágtam fura fejet... Csak a szokásos, magamhoz méltó, viszonylag hűvös és érzéketlen hangnemmel és stílusban tálaltam neki a tényeket, amelyekről ő persze régebb óta és jobban is tudott, mint én magam. Csak, hogy ezt is említsük.