Leonie

Baglyot küldtem Leonienek a mai nap reggelén, meg is jött Imi, a válasz bagoly, rövid időn belül. Ennyi állt rajta: " Találkozzunk a Kvidicspályánál! Ott leszek még ebéd előtt. Üdv. Leonie." Nemsokkal múlt el 11 óra, így ideje lenne, ha készülődnék. Félredobom a MitVallás könyvet, a Skandináv teremtés mítosztól már amúgy is zsongott az agyam. Nem árt kiszellőztetni, de nem azért akartam Leonie-val találkozni, hogy legyen indokom arra, hogy szellőztessem a fejem. Komolyabb dolgon agyaltam. Nem volt hirtelen elhatározás, de végül is úgy döntöttem, hogy meg kell tennem, mert ennyivel tartozom neki is és a csapatnak is. Én már úgy sem veszem hasznát és csak elkallódna az asztalfiókomban, nála viszont egészen biztosan jó helye lesz. Kihúzom a fiókot és kiveszem a kis kék, milyen lenne más, bársony dobozkát ás az egyenruhám zsebébe süllyesztem. Nincs több készülni valóm, a többit ott a pályán kell megoldanom. Még nem tudom, hogy mit fogok mondani neki, de a gondviselés ilyen esetekben szokott rajtam segíteni. Amint kilépek a szabadba, megcsap az élénk szél és a csípős hideg ereje, összébb húzom magamon a talárt és a sálat is szorosabban tekerem a nyakam köré. Elszántan a pálya felé veszem az irányt. Néha-néha megtapogatom a zsebemben megbújó értékes apróságot, remélem, hogy Leonie is így gondolja majd. Az az öt perc séta, nem megerőltető, de a hideg rátesz egy kicsit, mindenesetre a seprűn lovagolva, sőt kviddicsezve, jóval bántóbb lenne.
Megérkezem a célhoz, az Aréna kihalt. Nem sokára ebédszünet, már láttam gyülekezni a diákokat a Nagyteremnél. Lyukas órám lesz a következő, úgyhogy nem kell sietnem, valószínűleg neki sem, ha ilyen időpontot elfogadott. Leülök az eridonos lelátón és a szemem sarkából néhány könnycseppet törlök ki. Nem akarom, hogy bárki meglássa.

Leonie

Nem kell sokáig várnom, nem is ő lett volna, ha megvárat. Kislányként ugrándozva, ez is elvárható tőle, és majdnem a földön landolva riaszt fel, magamba roskadt gondolataimból. Vagy az időjárás vagy valami más az, ami rossz hatással van a hangulatomra, de Leonie mindig fel tudott vidítani. Mosolyogva köszönök rá, pedig nincs okom rá, de hátha a mosoly meghozza hozzá a vidámságot is. Hallottam már ilyet.
-Szia! Köszi, hogy szakítottál rám időt és beszélgethetünk kicsit. De igazából adni szeretnék neked valamit, de azt majd a végén megtudod.- Kezdem kicsit rejtélyesen a bevezetőt. Számomra is értékes, ami a zsebemben lapul és egy kicsit áldozatnak is érzem. Hátha ezzel jóvá tehetek valamit és segíthetek úgy, hogy ott sem vagyok. Nem követhetem a csapat további sorsát és nem tudok semmit a nehézségekről, mégis rábízom, hogy ezt ő ossza meg velem, ha akarja, direkt nem kérdezek rá.
-Szeretnék gratulálni neked, a kinevezésedhez! Mindig mondtam, hogy alkalmas vagy rá, csak nem hitted el soha.- Próbálom nevetésre bírni az ajkaimat, valószínű kevesebb sikerrel, majd folytatom.-Kiva-t nem ismerem, de annyit tudok róla, hogy azt mondjam, biztosan jó kapitány lesz. Mondd meg kérlek a többieknek, hogy sajnálom, ami történt, de nem tehettem mást. Így alakult és jobb ez így mindenkinek. És, ha lehetek egy kicsit önző, akkor nekem is. Ezzel kapcsolatban milyen a közhangulat? Haladtok a csapatépítésben? -Kérdezem. Kíváncsi vagyok a válaszra, de megértem, ha titkokat nem fog kiadni, csak annyi információt várok tőle, amennyit jónak lát megosztani velem. Zavarban vagyok, mert régen beszéltünk és talán már előbb kellett volna ezt megejtenem, de most ért meg az idő rá, hogy megtegyem.
-Hadd kérdezzelek meg téged, hogy van-e valami, ami a döntésemmel kapcsolatban nem világos, mert szeretném, ha megértenétek, legalább te.- Leonie most az az ember, aki a legtöbbet segített nekem és még mindig a csapat tagja. És rossz volt azt érezni, hogy az a társaság, akit én hívtam életre, majdnem miattam ment szét.
-Nem akarlak sokáig feltartani, meg mindjárt ebéd idő ...és... ha segíthetek bármiben, akkor szóljatok!- Felállok és a zsebembe nyúlok a kis dobozkáért.

Leonie

Örömmel látom, hogy a kis vörös semmit nem változott, de miért is tette volna? Lassan engem is átjár az a derű, ami belőle árad, no azért olyan széles jó kedvem nem lesz rögtön, de egy halovány mosoly megjelenik az arcomon, főleg, mert látom, hogy irtózatosan izgatja, hogy mit hozhattam neki. Izgatottsága rám is átragad és már annak örülök, hogy ő hogy fog örülni annak, amit kap. Na, most már meglehetősen túlmisztifikáltam ezt a dolgot és tulajdonképpen nem tértünk még a lényegre. Leonie szempontjából ez az ajándék lesz, de nem fogja azonnal megkapni. Azt is örömmel hallom, hogy feláll romjaiból a csapat és újak is vannak, és hogy a Lencsilány is gyúrja az izmait. Meg is tapogatom őket.
-Húúú!!! Ez aztán a muszkli! Rettegjen mindenki, mert ha te ezzel megütöd azt a gurkót, hát az meg lesz ütve! -Mosolygok és bólogatok elégedetten. Nem biztos, hogy attól, mert valaki kicsi, attól még törékeny és gyenge, sőt. Lehet, hogy annál szívósabb és kitartóbb. Könnyebben eléri a célját. A  bors is kicsi, de vannak barátai.
Rendesen felpörgött a kiscsaj én is egyre jobban belelendülök  a pozitívabb életszemléletbe. Mondtam, hogy Leonie mellett sem szomorkodni, sem unatkozni nem lehet. Egyszer hallottam azt a bölcs igazságot, hogy a síró emberen nem segítesz azzal, ha vele sírsz. Most értem csak meg, hogy mennyire igaz ez. Nem segített volna, ha Leonie leül mellem és együtt sírunk. Erre a gondolatra, na, meg hogy vizuális típus vagyok és elképzeltem, hogy sírunk rívunk itt ketten, még szélesebb mosolyra húzódott a szám.
- Hogy miért mentem el? Jobban belegondolva azért, mert Markovitsnak tanár úrnak igaza volt. Tényleg túl rágörcsöltem a játékra és ebben az esetben, jobb, ha nem játszom. Titeket is belevittelek a hangulatomba, amit restellek, de nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok, legalábbis nem egyik napról a másikra. Jót tesz egy kis szünet, meg a kviddicsnek is jót tesz, ha nem vagyok benne. Talán egy kicsit sok is volt, nem voltam elég erős, ahogy a tanár úr mondaná, kicsit ki is ábrándultam az egészből. Pihenésre van szükségem.- Mosolygok a lányra, miközben szórakozottan forgatom a kezeim között a kis kék bársony dobozt.
-Tudnod kell valamit, még mielőtt ezt odaadom.- Emelem feljebb a dobozt, és egy nagy levegőt véve belefogok, kissé hosszabb lélegzetű mondandómba.
- Van a Levitában egy szoba, amit úgy hívnak, hogy Tér-Idő szoba. Arra képes, hogy bárhová elrepítsen minket időben és térben. Így jutottunk el Jennával és a Levita házszellemével, Hannával a Kviddics Európa Bajnokságra. A lengyelek játszottak a franciák ellen és a cikesz majdnem az ölünkben landolt. De nem csak az, hanem a két fogó is. Az enyémben a francia, René Delacroix. Csak itthon vettem észre, hogy az élményen kívül, más, kézzel fogható dolog is az enyém lett.-
Kinyitom a ládikát és kiemelek belőle egy ezüst láncon függő, kicsiny, nagyon szépen kimunkált seprű medált és Leonie kezébe teszem, majd az ujjait összezárva folytatom a történetet.
-Ez a francia fogó,René Delacroix, személyes kabalája, amit tíz évig hordott magánál. Nekem már nincs rá szükségem és kié másé lehetne, mint a Tiéd. Fogadd el és hozzon legalább akkora szerencsét neked, mint neki hozott, eddig! -
Befejeztem a mondókámat. Kíváncsian fürkészem a lány arcát.

Leonie <3 //Nagy-nagy sorry!//

Kicsit kesernyés mosollyal nyugtázom, volt csapatkapitányi méltatásomat. Ha reálisan nézem a dolgot, nem tagadhatom le, hogy van benne igazság, ám, ha valaki az ellenkezőjét állítaná, akkor sem állna távol az igazságtól. Biztos, ami biztos, ha jó csapatkapitány lettem volna, nem mondtam volna le. Ez a saját véleményem, de igaznak gondolom. Viszont az is az, hogy nem voltam rá alkalmas. Bizonyos tulajdonságaim hiányoztak hozzá, amire nagy szükség lett volna. Jellememből adódóan, ezek nem is lesznek meg egyhamar bennem, ezért nem szándékozom mostanában visszatérni a harcmezőre.
Leoni visszautasítására nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ellenállhatatlan lesz az ajánlatom, de most be kell látnom, hogy az ő helyében én sem tettem volna mást. Valóban emlékek fűznek hozzá és nem csak a közös utazás, ami önmagában is egy ritkaság,hanem még az is, hogy egyszer kviddicseztem, amire lehet, hogy soha többé nem kerül már sor, de még egy okkal több, hogy ne tartsam meg az ereklyét.
-Megértem az indokaidat és el is fogadom, de hallgasd meg az enyémeket, aztán újra felteszem a kérdést.- Nézek a vöröskére, miközben tanácstalanul forgatom a kezemben a medált. Nem tudom, hogy meg tudom-e győzni a lányt, de remélem a legjobbakat, hogy végül az érveim hatására majd belátóbb lesz.
-Ez egy kviddics medál. Abban van az ereje, hogy segít ebben a csodás sportban, amit mindketten szeretünk, de kettőnk közül te vagy, aki gyakorlod is, vagyis csak nálad tudja kifejteni az erejét. Nálam csak haszontalan ékszer lenne és a szépségén kívül másra nem igen használhatnám. Ez pedig se neki, se nekem nem jó. Ő elveszíti az erejét, én meg nem élvezhetem segítő energiáját. Olyan valakinél kell lennie, aki azt értékeli benne, ami. Azt, hogy kviddics talizmán. Tíz éve az, és ereje évről-évre nő. Ha megszakítjuk a folyamatot, legyengül. Fogadd el, máskülönben meghal a benne szunnyadó mágia!- Újra felé nyújtottam a seprűt mintázó medált a lánccal együtt és szótlanul vártam, hogy mit lép erre Leonie. Érveim megdönthetetlenek és ajánlatom visszautasíthatatlan. De ha még sem, van még ötlete a tarsolyomban.

Leonie

Nem tudom még magamnak sem egyértelműen megmagyarázni, hogy miért szeretném minden áron, ha Leonie elfogadná az ajándékot. Még csak nem is jó szó ez ide, mert tényleg csak arról van szó, hogy az ereklye tovább éljen, egy aktív kviddicsesnek kell megkapnia. És ki lehetne akkor más? Ha már meg kell válnom tőle, akkor az én volt csapatomból kell, hogy megkapja valaki. Ez a két kitétel, eléggé behatárolja a listát. És Leonie-ban nagyon bízom, kedvelem és ügyes játékosnak tartom. Ha mélyen a lelkem fenekére nézek, akkor pedig elmondhatom, hogy kicsit kompenzálni is akarok ezzel. Ám újabb érveimre megint csak egy újabb kifogás áradatot kapok, bár már kevésbé elutasítót, mint az előbb. Mindegyiket játszi könnyedséggel válaszolom meg.
-Rendben van, ha bezárnak a varázslók börtönébe, nem kell megtartanod, rendben? Én pedig attól tartok, hogy nem fogok már kviddicsezni többé.-
Ez az utolsó mondat nem okozott sem megelégedést,sem örömet, valamiért mégis hiányzott nekem. Nem repülhettem annyit, amennyit szerettem volna, pedig a szabadság érzése, ami a repüléssel járt, olyan töltést adott volna, amire nagy szükségem volt.
-Nem ismerek nálad rátermettebbet- Folytatom, aztán elnevetem magam a furcsa keresztelőn.
-Ja! Yaristára gondolsz? Ő már lassan profi lesz. És különben is, szerintem ő annyira bízik magában, hogy nem is értékelné ezt az amulettet. De, ha esetleg majdan valamikor abbahagynád ezt a sportot, akkor te is add tovább egy olyannak, akit érdemesnek tartasz rá. Vagy hagyd, hogy a talizmán kiválassza a következő gazdáját! - Ennek hogyan létéről nekem sincs ötletem, de hallottam már ilyet és nincs kizárva, hogy ez megtörténik majd. Valahogy engem is így választhatott. csak azt nem értem azóta sem, hogy miért engem, hisz alig telt el kis idő, azóta, hogy megkaptam és máris más fordulatot vett az életem. Lehet, hogy ezt kellett tennem és az amulett segített a döntés meghozatalában? Lehet, de ez talán soha nem derül ki már. Nyugodtan várom a lány válaszát, ha a mondókám nem győzte meg, akkor tényleg másnál van a helye, de ezen majd ráérek akkor gondolkozni, ha ismét visszautasít. De úgy tűnik hatásos a monológom. A vöröske sikítva ugrik a nyakamba, amint a halál szót kiejtem. Ha ezt tudom, előbb jövök ezzel. Mindegy, most már az övé és én örülök az örömének.
-Hozzon szerencsét!- Szólalok meg, ahogy lecsillapodik.
-Talán belevarrhatnád a mezedbe, de azt gondolom, ha elhagy téged, az az ő döntése lesz és nem tiéd. Vagyis ne aggódj! Ha elhagynád, akkor nincsen rá szükséged. Vagy valami ilyesmi. Talán a jóslástan tanárnő tud erről többet mondani. Én nem vagyok ilyen okos a témában. Megyünk ebédelni? Azt hiszem, hogy kaja idő van.- Mosolyodom el, megszabadulva egy végrehajtandó feladattól. A kedvem nem lett jobb, de a talizmán, jó kezekben van.

Maid Cafe

- Volt három narancslé, két tálca habos-babos, két csuklás, meg három csuklyás, az összesen két dupla tár a fenekébe. Parancsoljon gazdám a számla! - köszöntem el, és lespicceltem a vendéget, egy bazi nagy tűzoltó slaggal. Ahelyett, hogy menekültek volna, egy Leperex-el oldották meg a dolgot.
- Ez így nem lesz jó. - ingattam meg a fejem. A víz, benne van az árban, el kell ázni a sárga földig! - közöltem a nedvesnek a legkevésbé sem mondható vendéggel, aztán hirtelen Aileen termett ott előttem.
- Niki! deficites a kassza! Akassz a nyakukba egy kis felárt!- súgta oda, én pedig erre, egy:
- Oké Főnök-el - válaszoltam. Halk dallamok lengték be a teret, lassan olvadozni kezdett a vendégsereg, majd felébredtem. Meredten az órámra néztem.
- Atyaég! Elaludtam! - tudatosult bennem a dolog. Felugrottam az ágyról, és a tegnap kikészített uniformisomat kezdtem magamra hányni. Igaz, tegnap már kikészített ez a cucc, nem szoktam harisnyakötőt viselni, meg ilyen hasonló parádét, de most ez a legújabb divat, mindenki felveszi. Az összes pincér. Örülök azért, hogy én csak kasszás leszek, és mindenkit alaposan megkaszálok majd, kell a Levita torony újjáépítésére a pénz, meg persze a kirándulásra sem lenne rossz, összegyűjteni egy kis pénzmagot. Majd megkérdezem, hogy a borravalót elteheti-e a személyzet, mert apám megvonta az apanázsomat, így megcsappant a készletem. Tudomást szerzett a viselt dolgaimról. Na, nem én mondtam el neki, de valahonnan megtudta. Mindegy. Sikerült valahogy felöltöznöm, és már szedtem is kettesével a lépcsőfokokat, hogy ne sokat késsek. Amikor azonban átugrottam egy elém vágó bukszust, a kötényem kötője beleakadt az ágakba. Nem történt nagy baj, csak kioldódott a masni, ezért aztán jó hátszéllel, utánam lobogó fehér kötényvitorlával, befutottam a kikötőbe, akarom mondani a sátorba, és bekötöttem a kiakadt masnit. Remélem Runa nincs kiakadva, a késésem miatt, őt nem tudom visszakötni. Lihegve, ziláltan köszöntöttem a népet.
- Sziasztok mindenki. Pánikra semmi ok, csak elaludtam egy kicsit. De a muníció betöltve, arra vigyáztam, de ezután vigyázzon más! - emeltem fel fenyegetően a pisztolyomat. Magamhoz vettem az aprópénzes bukszát, reméltem nem kell majd használnom, mert senki nem fog visszakérni, erről egyébként kezeskedem, és Aileen utolsó szavait még elcsípve a legfontosabb kérdést tettem fel, ami létezik.
- A borravalót megtarthatja a személyzet, mármint én? - vigyorogtam a lányra. Nemet ő sem mondhat, pisztoly van nálam, és nem félek használni. A válaszát már biztosan meghallom, de a köszönési kívánalmakról lemaradtam sajnos. Fogalmam sincs semmiről, de jól van ez így. Pisztoly van nálam, és nem félek használni. Hehehe.

Maid Cafe, Leonie, Lagger

Fő a konyhában az étel, a bárban a pia a fő, nálam meg fő a kötelesség, ezért megigazítottam a tölténytárnak álcázott, tartalék vizes palackot az oldalamon, megtapogattam a pisztolyomat, mi kell még? Minden megvan, indulhat a mandula. Nem voltunk még elárasztva vendégekkel, de csak most nyitottunk, nem is lehet elvárni, hogy az emberek hanyatt-homlok rohanjanak, amint meghallják a hírt. Neeem. Előtte öltözzenek fel például és hasonlók, de aztán uzsgyi, irány a Rét! Leonie is abszolút így gondolhatta, mert már messziről láttam, ahogy rohant, hogy jó helyet kapjon. Tényleg helyes, ha iparkodik, mert pillanatok alatt elfogynak a jó helyek. Reméltem, hogy idejében meg tud állni, és nem lepkehálóval kell összefogdosnom a szétszéledt részeit. Igen, Leonie nagyon szétszórt. Volt már egy fél vendég a vörös ciklon előtt is, de aztán inába szállt a bátorsága, amit egy percig sem csodáltam, elvégre eléggé rémisztően néztünk ki, pláne én, a pisztolyommal a két oldalamon. Ami ugyan vízi, de megtévesztésig igazinak látszik.
Ott tartottam, hogy Leonie befutott, aztán meg kifutott, mint a tavalyi modellek, végül mégis talált egy stabil asztalt, előzőleg néhányat kipróbálva, majd lehuppant egy strapabíró székbe, akarom mondani lehet, hogy a földre, ha Laggernek sikerült kirántania alóla. Remek ez a lány, alkalmazni kéne! Gondolom, a szolgálati öltözékéből, hogy már megtörtént. Úgy éreztem, hogy eljött az én időm, meg itt az ideje, hogy lefoglaljam magam, mert kicsit unalmas itt a préri közepén, ezért elindultam én is az eridonos asztala felé. Fürgén kerülgettem az asztalokat, hogy lecsapjak az első vendégre, aki még nem törzsvendég, mivel van keze és lába is. Mikor odaértem, udvariasan az asztalra helyeztem a számlát, a kezem ügyébe meg a pisztolyt, és kedvesen rámosolyogtam Leonie-ra.
- Íme a számlája Úrnőm. 389 galleon lesz. Visszaadni sajnos nem áll módunkban, mert a múlt héten, erre a hétre a Mágus Minisztérium, egyöntetűleg betiltotta. Kezemet jól láthatóan a pisztolyon nyugtattam, meg magamat is, hogy ne kelljen használni és Leonie fizessen. Ja, hogy még nem is rendelt?! Hát azt nem mondta senki, hogy csak utána kell kivinni a számlát.

Maid Cafe Leonie, Keith és Várffy gazda

Miután Keith azt gondolta, hogy elegánsan lerázott, azzal, hogy majd együtt fizetnek, már szóra nyílt volna a szám, hogy megmagyarázzam neki, miszerint, ha ennyi mindent rendelnek, előre kell rendezni a számlát. Elvégre kikérem magamnak, hogy kikérnek mindent maguknak, aztán ebek harmincadjára jut a sok finomság. Némának kellett mégis, hogy maradjak, mert Runa magával rántott, szinte, és még ara sem maradt időm, hogy lelocsoljam őket egy kis vízzel, előétel gyanánt, meg elősegítendő a jó emésztést, nehogy megfeküdje a gyenge gyomrukat a krumplis lángos. Visszatértem inkább őrhelyemre a kasszához, annál is inkább, mert Yarista várakozott már, hogy lerója adósságát.
- Türelem, fizető pincért terem. - vigyorogtam rá, kiesve abból a szerepből, amiben benne sem voltam soha. Nem nekem találták ki ezt az egészet, de már elvállaltam, meg fogom tudni csinálni, a magam módján. Rendesen visszaadtam az aprót Yaristának, és illendően elköszöntem, kicsit még ki is kísérve a vendéget, aki megúszta szárazon.
- Legyen máskor is szerencsénk, gazdám! - mondtam negédesen, közben azt gondoltam magamban, hogy csak egy nap a szolga világ, és a szerencse forgandó.  Visszafelé mentem a sátorba, megtapogattam az oldalamon fityegő pisztolyokat, és máris éreztem a belém áramló bátorságot, és vitézséget, nincs akadály, és úr legyen a talpán, aki engem lealáz. Még el is mosolyodtam egy kicsit erre a gondolatra, mikor megláttam Leonie-t kúszni az asztalok alatt. ~ Mire készül? ~ fordult meg az agyamban a kérdés. Aztán rájöttem. A csengőkre fáj a foga, de abból nem eszik. Rendeltek elég kaját, a csengő úgysem ehető. Előrántottam a pálcámat, és előbb Keith-re küldtem egy ujjcsomózó átkot, majd teljes figyelmemet a vörösre helyeztem.
- Pofix! - kapta a lány a nyelvragasztó átkot, és a csengettyűre szegezett pálcámat, pedig egy Fixample hagyta el. Csak össze ne keverjem, hogy a csengettyű kapja a Pofixet, de nem, sikerült helyesen, mindent célba juttatni, de a megfelelő hatást, csak remélhettem. Ha minden jól alakul, akkor a csengettyűk a helyükön maradnak, legalábbis azon a pár asztalon, ahol Leonie ügyködött, az ő pofiját fixáltam, Keithnek, pedig keze nincs, amivel segíthetne neki. ~ Niki! Ez remek ötlet volt! ~ veregettem vállon magam gondolatban, ha már más nem teszi meg. A dicséret megilleti a dolgozót, a nehéz munkában, no nem? Teljesen elégedett voltam és a jó érzés hullámain ringatózva, szinte lebegtem. Lábaim nem is érintették a földet, miközben átjárt a mennyei boldogság....aztán nagyot koppantam, mikor újra landoltam a talajon, mert megláttam a sátorba lépni Várffy-t. ~ Nem, ez nem lehet igaz. Erről nem volt szó. Ezt nem csinálom. Senki nem kényszeríthet. ~ Körülnéztem a ponyván belül és kívül is, de mindenki el volt foglalva valakivel, a konyhában is folyt a munka, Leonie-ék rendelése okán, fullon működött a kajagyár. Aztán már nem néztem fel, csak a pénztárgép billentyűit stíröltem, közben éreztem, hogy a közelemben ült le, sőt velem szemben. ~ Mi legyen most? Jöjjön valaki! Ugye jönni fog valaki?! ~ Bementem mégis a konyhába, hogy kiküldjem azt a valakit, mert Várffy  nagyon rázta már a csengőt. ~ Hogy mitől képzeltem azt, hogy csak nézelődni jött, és nem akar semmi mást?! Tiszta hülye vagyok. Találnom kell egy megfelelő embert, aki kiszolgálja, mert én nem fogom, az fix. ~
Hirtelen nagyon melegem lett, a sátor alatt, meg a főzéstől is, sokkal nagyobb volt a hőség, mint kint. Szomjas is lettem, de sehol egy pohár víz. Viszont találtam valami löttyöt, amit egy hajtásra megittam. Néhány manó ijedten nézett rám, de megnyugtattam őket:
- Semmi gond, azt az egy italt, seperc alatt pótoljátok, nem igaz? - Furcsa érzések áradtak szét bennem. Ez, és a manók ijedelme, no meg a hablatyolásuk valami bájitalról, erős gyanút ébresztettek bennem. De mit nekem bájital, ittam már olyat. - fogalmazódott meg bennem. Egyre furábban éreztem azonban magam, és csodálkozva néztem az oldalamon fityegő pisztolyokat, undorodva le is vettem mindkettőt. Aztán lábaim Várffy asztalához vittek, sőt meg is szólítottam:
- Üdvözlöm itthon Gazdám! Remélem, hogy nem hajszolta túl magát ma?! Én örömmel gondoskodom majd a pihenéséről, ha szeretné! Azért vagyok, hogy szórakoztassam, meg persze, hogy felvegyem a rendelését, és teljesítsem a kívánságait. Mit parancsol Gazdám? - ~ Úristen, ez én vagyok? ~ Még harcolt a két énem egymással odabent, de már nem sokáig. Az egyik, teljesen átvette a hatalmat. Könnyű kitalálni, hogy melyik.

Maid Cafe Várffy gazda

A normális énemmel, nem értettem volna, hogy mit keresek Robika asztalánál, ebben a szerelésben, és kikértem volna magamnak, hogy megalázkodjak előtte, ám a bájital, megtette a hatását. Érdekes fordulatokat produkál az élet, és ez a szitu, több lett volna mint nevetséges, most még sem találtam benne kivetnivalót. Mikor az asztalához értem, mindjárt a nyakamba zúdította a panasz áradatát a késedelmes kiszolgálásról, és ne lepjen meg senkit, de teljes mértékben igazat adtam neki.
- Nagyon sajnálom gazdám. Minden az én hibám, bocsásson meg! A továbbiakban igyekezni fogok, hogy ne legyen panasza rám. - Megbánásom őszinte volt, eszembe sem jutott, hogy másképpen gondoljam, mint a gazda. Hogyan jönnék én ahhoz, hogy felülbíráljam egyetlen szavát is. Biztosan el is sápadtam, meg kicsit forgott velem az egész sátor, és Várffy gazda arca is sűrűn változtatta az alakját. Hol megnyúlt, hol kerekebb volt, de most ezen sem csodálkoztam. Ha ilyen, hát ilyen. Étlapot kért, mire gyorsan felkaptam az asztalról, ami mindegyikre oda volt készítve, és kinyitva a megfelelő oldalon a keze ügyébe helyeztem, várva, hogy érte nyúljon, és elvegye. Meg is tette, de nyomban el is dobta, mondván, hogy meggondolta magát, és tőlem várt javaslatokat. Meggondolta magát?! Semmi gond ezzel, talán jobban bízik az én ajánlásomban, mivel jobban tudom, hogy mi a legfrissebb, a legjobb, a leglegleg, mert neki csak az lehet a megfelelő, és büszke is voltam rá, hogy ennyire megbízik bennem.
- Köszönöm. Megtiszteltetés, hogy ajánlhatok. Ha éhes, az omlette rice-ot javasolnám, japán specialitás, frissen készül. Desszertnek pedig a brownie-t, néhány gombóc fagyival, az ön által rendelt ízben. A süti a fagyival, remek kombináció, ha még nem ízlelte, mindenképpen ajánlom. Ha nem haragszik, én gyümölcsöset választanék, mert annak a kellemes savanyúsága, kiválóan ellensúlyozza a csokis brownie erőteljes édes csokisságát, de persze ön választ, ebben is. Italnak egy limonádé hűsítené  megfelelően a nagy melegben, esetleg néhány levél mentával megbolondítva. Természetesen gondoskodom róla, hogy minden a legfrissebb, és a legjobb minőségű legyen, ahogyan az önnek kijár, gazdám. - A hosszú szónoklat végén még mosolyogtam is, persze csak halványan, nehogy azt higgye kinevetem, vagy valami hasonló, no meg a túlzott öröm kinyilvánítása nem illett volna szolgalétemhez, és a közérzetem sem indokolta volna. Kínosan ügyeltem rá, hogy ő ebből semmit ne vegyen észre, hiszen nem azért van itt, hogy az én  nyavalyáimat hallgassa. Neki csak jót és szépet szabad és kell kapnia, amíg igényli a szolgálatomat. A következő kívánsága ledöbbentett egy kicsit, de csak a másodperc törtrészéig tartott, aztán elgondolkodtam a kérésen, és kérdések tömege merült fel bennem. Szerettem volna, ha mindennel elégedett lenne, ezért bátorkodtam a vers formai részletei iránt érdeklődni.
- Ne haragudjon gazdám, de milyen versformában adjam elő a kívánt művet, milyen rímképlet és szótagszám lenne a fülének kedves, valamint a terjedelmét, ha lenne kegyes meghatározni! Nem akarok csalódást okozni, csak azért merészeltem rákérdezni ezekre. Óhajt-e gitár kíséretet, vagy csak simán énekeljem el  Önnek? - Bár nem mutatott túl nagy hitet irányomban, hogy bármit is képes vagyok megtenni érte, én nem hibáztattam, a bájital kikapcsolt bennem minden oda nem való érzést és gondolatot, ezért nem okozott nagyobb gondot, hogy más programokat, lehetőségeket is javasoljak.
- Van-e még más kívánsága, gazdám? Hozhatok ide önnek egy plusz napernyőt, ha bántja a fény, vagy segítek megszabadulni a cipőjétől, ha óhajtja. Meglátja, kellemesebb mezítláb. Sőt egy jakuzzit is beállíttatok önnek, ha parancsolja.- Fogalmam sem volt, hogy ha tényleg rendelne egy jakuzzit, honnan akasztanék le egyet, de a logikus gondolkodásom teljes csődöt jelentett, és csak egy gondolat fért meg az elmémben, mit tehetnék még, hogy kellemesebben érezze magát? A vendégnek minden óhaja szent, így azt is teljesen helyénvalónak találtam, mikor Runát akarta közelebbről is megismerni.
- Sajnálom gazdám, ha nem nyerte el a tetszését, ahogyan kiszolgáltam, jogában áll mást választani. Óhajtja, hogy kihozzam a rendelését (ha volt)? Szólok Runának, hogy álljon szolgálatára, ha megengedi. Távozhatok, gazdám? -

Maid Cafe Várffy gazda

- Két kehely, egy puncs, citrom, és egy csoki, pisztácia. - jegyzeteltem, nehogy valamit összekeverjek. Már így sem nézett jó szemmel rám a gazdám, nem akartam még jobban magamra haragítani. Úgy látszik nincs jó kedve, fáradt lehet, vagy csak ő is rosszul van, mint én. A világ, közepén a sátorral, egyre sebesebben pörgött, és én igyekeztem állva maradni, és megtartani az egyensúlyomat. Rohamszerűen jött a felforgató érzés, néha jobb volt kicsit, néha pedig nagyon kellett vigyáznom, hogy a gazdám nehogy valamit észrevegyen.
- Értem, gazdám, nem kérdezek, csak csinálom a dolgom. - mondtam kissé bizonytalanul. Esküszöm, hogy jót akartam, de el kell fogadnom, hogy ő a gazda, és én pedig szolga. Nincs is ezzel gond, majd jobban ügyelek, hogy tartsam a számat. Mindent megértettem a gazda által mondott instrukciókból, meghajoltam illendően, és eltűntem a konyha irányába. Leadtam a rendelést a két fagyi kehelyről, majd Runát kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam hamarosan, egy rakás szendvics közül kukucskált ki. Odaszóltam neki.
- Runa! Várffy gazda téged vár, kiviszem majd a rendelését, meg énekelek neki, aztán gyere oda! Meg akar ismerni. - Míg készült a fagyi, és a díszítés, a lehető leggyorsabban visszasiettem gazdámhoz, aki már várt, útközben intve Eric-nek, hogy jöjjön velem! Ha jött, akkor menet közben mondtam el neki mit szeretnék, vagyis hát nem én, hanem a gazdám.
- Játssz valami nagyon szépet, én meg majd megpróbálok improvizálni rá. - mosolyogtam a srácra magabiztosan. Halvány szolga fogalmam sem volt, hogy mit fogok énekelni neki, csak azt tudtam, hogy muszáj sikerülnie. Izgatottan érkeztem meg gazdám elé, beálltam, ahova mutatta, ha mutatta, megvártam az engedélyét, én pedig rákezdtem. A lehető legszebb hangomat igyekeztem elővenni, és hittel, és átéléssel énekelni, teljék minél nagyobb öröme a gazdának a dalban, mert benne volt minden odaadásom.
A dal:
Varázsos személye vonzó, mint a mágnes
Ámul-bámul láttán Katalin és Ágnes.
Rajta sok, szép lány legelteti szemét,
Fess alakja gyűjti, sok tagú háremét.
Fut, liheg nyomában ezeregy cemende,
Ybl Miklós az, ki az Ő arcát tervezte.

Zajos siker övezte évzárón a lényét,
Orcáján mosolya adta az est fényét.
Legendás szorgalma tavaly gyümölcsözött,
Laza hajrában többeket legyőzött.
Első lett Ő, az egész iskolában,
Ráismersz? Nincs párja, széles e határban.

Remek góllövő, ő a kviddics gyöngye,
Ó! Szegény Nikit, párbajon legyőzte.
Bedobja a kvaffot, de a türcsit soha,
Erkölcsös jellem ő, a szerénység szobra.
Rájössz-e ki ő, kiről versem írom?
Tizennyolc sorkezdet elárulja titkom.

Nem is mertem felpillantani a zenés vers végén, csak elrobogtam a konyhába a fagyikért. Visszaúton, két kezemben egy-egy kehellyel, kicsit botladoztam a fűcsomók között, lábaim nem voltak olyan biztosak magukban, de én sem. A gyomrom, mint egy háborgó tengeren hánykolódó hajó, olyan volt, már régóta próbáltam féken tartani, de már éreztem, hogy baj lesz. Odaértem az asztalhoz, leraktam gazdám elé a két fagyi kelyhet, de ekkor már kitörőben volt a vulkán. Hiába nyeltem nagyokat, és a hajolgatás sem tett jót neki, nem beszélve a sok átélt izgalomról. Nem bírtam tovább tartani, és egy csendes öklendezéssel, a gazdám öle felé hánytam, mielőtt a szalvétát elhelyezhettem volna oda. Nem akarattal csináltam, véletlen volt. Hogyan is merészkednék arra, hogy direkt csináljak ilyet?! Ha nem jött közbe semmi, feltehetőleg, pont oda hullhatott a bájital maradéka, ahol eléggé kellemetlen látványt nyújthatna, ha az embernek elindulna a fantáziája. Ha nem történt valami csoda, vagy maga Isten nem nyúlt le jobbjával, hogy eltérítse a küldeményt, vagy egyéb hétköznapi dolog, mondjuk, hogy gazdám megérezve a veszélyt, félre ugrott, akkor célba is érhetett a csomag. Megrettenve, földbegyökerezett lábbal álltam ott. Az arcszínem gondolom a cékla és a halotti lepel között váltakozott, majd egyre inkább az utóbbi dominált, míg végül meg kellett kapaszkodnom a szék háttámlájában, majd végül leülnöm az asztalhoz, hogy ne essek el.
- Szörnyen sajnálom. - hebegtem, és más nem is jött ki a torkomon.

Várffy gazda, alias Robika kiskakas, majd Runa

Az arcomba csapódó valami hideg, édes cucc, egy kicsit magamhoz térített, de nem annyira, hogy észleljem a körülöttem tomboló Várffy-t. Nem tudott védekezni a gusztusos kis csomag ellen, amit a rendelésen felül, meglepetésnek szánt a természet. Jó humora van, jobb, mint a rellonosnak. Tönkretett bútorok, felfogatott székek, kitépett fűcsomók maradtak utána, mikor lehányt nadrágban elviharzott, ki tudja, hogy hova. Ahova ment, ott biztosan jobban fognak örülni neki, mint itt. A bájital, aminek egy részét sikerült kiadnom magamból, hatása kezdett gyengülni, és már tiszta gondolataim is akadtak, mire Runa megjelent aggódó arccal. Az érzékelésem is visszatért, ennek következtében nyilalló fájdalmat éreztem a lábamon. Lenéztem, megtapogattam a fájdalom helyét, és kezem csupa vér lett. A széttört székek darabjai, valahogy megsebeztek, de csak most tudatosult a fájdalom. A szék helyett a földön ültem, vagyis lerepültem róla, talán Várffy feldöntött, a szétrepülő faszilánkok közül néhány eltalált. A karom is vérzett egy helyen. Most a fájdalom foglalta el az agyam nagy részét, úgyhogy a gondolkozás ismét problémás volt. Hálásan pillantottam a pohár vízzel megjelenő manóra, és ittam egy kortyot is belőle. Runa aggódó kérdésére meg csak ennyit szóltam:
- Azt hiszem, elég komolyan megsérült a lábam. De foglalkozz a vendégekkel, én majd a kedves kis manóval elmegyek a gyengélkedőre! - Nem akartam, hogy ellenkezzen, nem hagyhat itt mindent, hogy engem ápolgasson, meg kísérgessen, ezért máris intettem a vizet hozó manónak, hogy segítsen felállni. A lábam sokkal jobban fájt, mint látszott rajtam. Összeszorítottam a fogam, ahogy felálltam a manó vállára támaszkodva, és elindultunk ketten a gyengélkedő irányába, közben színes karikák táncoltak a szemem előtt, és zúgott a fülem, akkora fájdalmaim voltak, hogy miután Runa nem látott már, engedtem néhány könnycseppnek, és hagytam, hogy végigfolyjon az arcomon.

FORDÍTOTT NAP

Eljött a Gyereknap, és Runával támadt az az eszement ötletünk, hogy kéne fordított napot tartani itt a mágussuliban, mert a mugli iskolában volt részem benne, élveztem is mindig. Az Igazgató bácsi meg is engedte a bulit, persze szent ígéretet tettünk, hogy nem döntjük romba az intézményt. Runának már így is a lelkén szárad a Maid Cafe, no meg a Kiskakas után maradt néhány törött szék és asztal, ezek után már mit nekünk, ha borulnak a falak is. Én biztos, ami biztos, a szabadságot választottam, és irányba vettem a Kviddics pályát. Itt nincsenek falak, nem lehet semmit összetörni, csak lezuhanni lehet, de annak megakadályozására is van néhány módszer. Aki tériszonyos, az ezen az órán, kivételes helyzetben lesz, számára különleges motiváló erőt tartogatok. Ebben a többieknél sem lesz hiány, csak kicsit másképpen, és a seprűk sem fognak a szokásos módon viselkedni. Meghökkentő meglepetések, szórakoztató játékok, földön és levegőben. Minden, mi szem-szájnak ingere és egy normális Reptan órán nem fordulhatna elő. Lesz elmélet és gyakorlat, de semmi komolyság, és ezt várom el a diákoktól is. A jó gyerekek ajándékot kapnak, a rosszak meg majd meglátják, mindenesetre nagy bulit remélek.
Egyelőre még üres a pálya füve, ahova a tanulókat várom, de hamarosan becsengetnek, és indulhat a mandula.

Rufus

Apu sütijei mindig felvidítottak, az ember lánya nem is gondolná, hogy egy sztár kviddics játékos ilyenekre is képes, sőt imádja azzal tölteni az idejét, hogy sütöget a lányainak. Hazulról a suli felé tartottam, felszerelkezve a vésztartalékkal, melyet néhány varázslatos édesség képezett. Nemcsak azért voltak varázslatosak, mert apu összes szeretete bennük volt, de emellett szeretett kísérletezni is velük, és valamit vicceset bűbájolni rajtuk. Ezek például pont úgy kacarásztak a zsebemben, mintha csiklandoznák őket. Muris lehet, ahogy elhaladok valaki mellett, és a zsebemből vihorászás hallatszik. Hoztam magammal egy nagyobbacska sárgát, meg egy kisebb kéket, két fűzöldet, valamint három vadító sárgát. Na, amit azok a sárgák műveltek, az kész katasztrófa volt. Gurguláztak és hahotáztak, én meg csendben vidultam rajtuk. Így, arcomon széles vigyorral közeledtem az iskola kapuja felé. Aludhattam volna apunál is, de kedveltem a szobámat a suliban, és mivel nem szerettem korán kelni, most úgy döntöttem, hogy visszajövök. Talán engedélyt is kellett volna kérnem, ha nála akarnék éjszakázni, na nem mintha egy kicsit is érdeklenének ezek a protokoll dolgok, de apu miatt, és csak miatta nem akartam kalamajkába sodródni. Meg aztán az is megfordult a fejemben, hogy apu talán szívesebben lenne most egyedül, illetve inkább nem az én társaságomban, hanem valaki máséban. Nem, nem mondott erről semmit, de a szerető gyermeki szív sok mindent megérez, ha erős kötelék fűzi a felmenőihez, és ránk ez igaz volt. Rebesgettek ezt-azt a faluban, azt is hallottam, hogy ki a kiszemelt és nem mondom, hogy örültem neki. Ez is ott kavargott a kobakomban, ahogy elgondolkozva beléptem a kapun. Először az sem tűnt fel, hogy valaki bőrönddel ott áll, csak simán elhaladtam mellette, mintha ott sem lenne. Aztán azonban megálltam, visszafordultam, felvettem a földről a bőröndjeit, és elindultam velük befelé. Erre csak lépnie kell valamit.

Rufus

A srác valamit mormogott magában mikor mellé értem, de nem érdekelt, mindenki úgy van el magában, ahogyan akar. Csak felkaptam a cuccait, nem is tudom milyen megfontolásból. Nem is vittem volna túl messzire, mert dög nehezek voltak, alig bírtam vonszolni őket, meg persze lebegtethettem is volna, csak nem éreztem magam elég erősnek a megfelelő koncentrációhoz, legalábbis agyilag. Sok minden mással volt tele a fejem, például apu kalandjával. Biztosan már akkor is nagy nőcsábász volt, mielőtt megismertem, mert elég jóképű ahhoz, hogy tapadjanak rá a csajok, de engem felkészületlenül ért, hogy máris osztoznom kell rajta valakivel. Szóval, szerencsémre nem kellett egész a gólya-lakig vinnem a poggyászt, mert hallottam, hogy a fiú lohol utánam kicsit, aztán, mikor megálltam, nekem szegezte a kérdést.
- Jó fej vagy. Azt neked jobban kéne tudnod. Szóval ezek a te bőröndjeid? - kérdeztem vissza, és közben végignéztem rajta, kicsit talán lesújtóan, de nem rendeztem a vonásaim udvariasabb redőkbe, jobb ha az elején felkészül belőlem.
- Én meg Hegyi...illetve Merkovszky Nikoletta vagyok, szintén levitás, de hogy te az vagy-e az egyáltalán nem biztos. - Attól még, hogy valakit a kékek közé oszt be a süveg, egyáltalán nem következik belőle, hogy levitás, legfeljebb csak annyi, hogy kék egyenruhája lesz, és ott fog lakni a Levita toronyban, de semmi több. Nagyfokú beképzeltség ez részemről, hiszen, ha jobban belegondolok, én sem vagyok tipikusan levitás jellem, de legalább a szívem legmélyéig kék vagyok.
- Ha most érkeztél, akkor a gólya-lakban lesz a szállásod, de hogyhogy így év végén? Nehéz lesz így a vizsga, vagy idén nem akarsz még? - Furcsa volt, hogy ilyenkor jött, de biztosan másik suliból vagy most költöztek ide, esetleg túl korán érkezett. Majd elmondja, ha szeretné.
- Nevet a zsebem?! Ja! csak apu sütijei. - nevettem én is, versenyt kacagva a jókedvű cukrásztermékekkel. Elővettem a három sárgák, akik most már kicsit lenyugodtak.
- Nyugodtan szolgáld ki magad, azt hiszem, hogy citromosak, bár lehet, hogy mindenizű. Az az igazság, hogy ezt nem kérdeztem meg, csak felmarkoltam néhányat. Apu kviddicsezik, de szeret sütni. A te apukád miféle? - tereltem normálisabb mederbe a társalgást, és nem mellesleg, szerettem apuról beszélni. Ő volt az ász a szememben.
- Viheted magad a cuccaidat, messze van a lakrészed. Tudod te egyáltalán, hogy melyik szárnyban található a Levita ház, és mi a jelképállata? - kezdtem máris vizsgáztatni a fiút. Ezek alap dolgok, minden kéknek illik ezekkel tisztában lenni. Gonosz vagyok, tudom, de ha elveszi a bőröndjeit, miközben beszél, vele tartok, és mutatom az utat.

Rufus

- Na, látod, hogy tudod te, de akkor nem értem, hogy miért kérdezed tőlem. - Kibírhatatlan a stílusom, bár nem mindenki váltja ezt ki belőlem, vannak azok a szerencsések, akik a kedves oldalamat ismerik, bár ha ilyen a bemutatkozásom, akkor csak kellemesen tudnak csalódni, nem igaz. Eddig még nem vált be ez a teória, de nem adom fel. Alapjában normális vagyok, csak a kisördög az nem alszik bennem, mint most sem, mikor megkérdeztem tőle:
- Te mit csináltál ott a kapuban? Imádkoztál? Nem olyan rossz hely ez, csak nem velem kellett volna összefutnod, de túl fogod élni. - Arcomon semmi érzelem. Sem gúny, sem humor, csak haláli nyugalom, és komolyság, és bár a srácnak a cérnája hamarosan szakad, nem tántorodtam meg. Szeretem a végletekig húzni mások idegeit. A nevem említése azonban felengedte a vonásaim acélkeménységét. Apu neve...már ha belegondolok is arany folyamként ömlik végig rajtam a szeretete.
- Igen! Tetszik? Nekem is. A leggyönyörűbb név  világon. Mármint a Merkovszky. Ő az édesapám, és imádom. - Valóban még nem tudtam betelni vele, hiszen 17 éve nem láttam, sőt azt sem tudtam, hogy létezik, és csak mostanában lépett be az életembe, és egyből el akarja venni tőlem valaki, akit csak talán látásból ismertem. Annyira lefoglalta elmémet ez a gondolat, hogy a tanulás sem nagyon érdekelt, és a vizsgák emlegetése, gombócot rakott a gyomrom helyére.. Ennek ellenére kívül laza maradtam.
- Áááá! A vizsgák...nem probléma,. pláne elsőben. Könnyedén átmész, ne hagyd ki semmiképpen. Esélyt kell adnod magadnak! Majd segítek.- ajánlottam fel, arról viszont fogalmam sem volt, hogy mikor fogom azt megtenni, hiszen eddig én sem nagyon készültem. Itt van példának okáért a múltkori ÁVT óra, amivel igen csak felbosszantottam Holdent, mivel készületlenül ért. Csak hálás lehetek neki, hogy nem vont le pontot a Levitától. Hihetetlen, hogy milyen rendes is tudok lenni, még sütivel is megkínálom, a drága, féltett sütimből, amiből bárkinek nem is adnék. Ízlik is neki, szerencséje, mert csúnyán néztem volna, ha nem. Apu megint kitett magáért, de mikor nem?
-Bájital tanár az apukád?! Nahát! Akkor neked az a kisujjadban van, nem?! Neked kéne engem korrepetálni, bár Felagund professzor kiváló tanár, és nem csak ezért szeretem a bájitaltant, hanem mert a tanárát is kedvelem. Nem is ismered az apádat? Én sem ismertem eddig az édesapámat, de nem olyan rég, belépett az életembe. Ne búsulj, lehet, hogy rád is rád talál. - nyugtatgattam a srácot. Kezdtem vele közösséget alkotni, mert majdnem egy cipőben járunk, közben nem vettem észre, hogy ha folytonosan apámat emlegetem, az biztosan fájhat neki.
- Ne haragudj, hogy ha esetleg fájó emlékeket szakítottam fel benned. Sajnálom, de nem tudtam. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor beszéljünk másról! - próbáltam kevésbé ingoványos talajra terelni a csevejt.
- Az ügyeletre?! - nevettem fel. - Mit tettél bele? Valami bájital hozzávalót vagy mérges bombát? - kacarásztam saját viccemen. Azokon mindig jót szoktam vidulni. Legalább én nevessek rajta. Miközben esetleg mesél, hogy mi is volt, tovább mendegéltünk a lakrésze felé. A vizsgakérdésekre is jól felet, talán elfogadható a levitás léte, de ez még sok mindenen múlik a jövőnem is.
- Előre sajnállak, hogy a gólya-lakban kell laknod, de ha igyekszel hamar kikerülhetsz. Lehangoló egy hely. - mondtam őszinte sajnálkozással a hangomban.

Rufus

Nem szeretnék prefektus lenni, nekem nem okoz örömet, hogy elkaphatom a rosszalkodókat, én inkább a másik csapatban játszom, és azon vagyok, hogy ne kapjanak el. Apu azt mondta, hogy ő is rossz gyerek volt, és nincs ezzel baj, csak egy a lényeg, hogy ne kapják el az embert. Most ezt a mondatot tűztem a zászlómra, bár ez a veszély nem fenyegetett. Messze volt még a takarodó, és társaságom is akadt, egy új gólya személyében, aki kezdett nekem egyre szimpatikusabb lenni. Abban azonban már nem voltam biztos, hogy ez az érzés kölcsönös. Szóval ezért nem leszek én prefektus, bár a tévelygőket szívesen pártfogásomba veszem, csak bírják ki!
Félrehajtott fejjel néztem a srácot, ahogy próbálja bemesélni, hogy csak a kaput nézte, holott, biztosan valami mást csinált, de arra még nem jöttem rá, hogy mit. Azt, hogy imádkozott, azt én sem gondoltam róla, nem is úgy nézett ki. Végül is elsiklottam a dolog felett, mert apura terelődött a szó és én bármikor tudok órákat beszélni apuról, lehet nem így lenne, ha régebb óta ismerném...
- Igen, imádom. Apu az első számú, mindenki más csak utána jön, de anyukámat nem ismerem. Már mint az igazit. Nem is mondtad még, hogy milyen családból származol? Mágusok vagytok? -
 Minden beszélgetésnél előbb-utóbb szóba kerül ez a téma, és jó érzés, hogy már nem kell azt mondanom, hogy fogalmam sincs róla, mert eddig nem ismertem a felmenőimet, de most apu elmondta, hogy aranyvérű vagyok. Nem tudom, hogy lehet-e a jótanulőságot örökölni, de ha igen, azt is aputól kaptam.
- Hát, jó, ahogy gondolod. Felkészülni jobb is egyedül. Én magányosan szoktam. Szeretem, ha csend van körülöttem, aztán meg elábrándozom. - nevettem rá. Persze, ha érdekes az anyag, ami azért nem sűrűn fordul elő, akkor ez nem igaz, de általában így van. Otthon, ha nagyon zúgott a fejem a sok tanulástól, akkor elmentem lovagolni. Az aztán rendesen kiszellőztette a fejemet.
- Akkor ne mond meg Felagundnak, hogy apukád miféle, pláne, hogy ha meg tényleg régen nem is láttad. Vele tényleg előfordulhat, hogy többet vár el tőled, ha tudja. Az esetedben meg így nincs jelentősége. Jobb, ha ezt nem reklámozod.- Nem akartam megijeszteni, csak felkészíteni. Nem is tudtam, hogy miért. Most jött csak, és elég rossz az elején, amikor még nem ismer senkit az ember, nem tudja, hogy hogy mennek itt a dolgok. Nekem is nehéz volt, másnak sem lehet könnyebb. Átéreztem a helyzetét, nem csak azért, mert új volt itt, hanem azért is, mert elveszítette az apukáját. Egy cipőben jártunk, én ugyan megtaláltam, de tudtam, hogy mit jelent a hiánya, bár csak utólag éreztem a különbséget.
- Nevelő apám volt, ugyan úgy szeretett, mint a saját fiát, de az igazi apa az más. Van olyan eset, amikor az ember legszívesebben elveszítené valamelyik utcasarkon, de én nem így vagyok vele. - Rövidke kis kapcsolatunk nem szolgált még teljes bizonysággal arról, hogy nem lesz konfliktus köztünk, pláne engem ismerve. Azt nem tudtam, hogy Rufusnak milyen emlékei voltak az apjáról, de azt sejteni lehetett, hogy nem túl jók. Ideje volt ezt a témát végképp ejteni, így került szóba a karácsonyi süti kérdése, meg a balul sikerült vacsora, amikor is a kórházban kötött ki a család. Utólag hallgatva már vicces a sztori, de azt akkor megélni nem lehetett túl mókás, és bár a srác is velem nevetett, elkomorult az arca, mikor megemlítettem a gólya-lakot.
- Tudod, elég sokáig laktam ott - kezdtem a mesélést - aztán sikerült bekerülnöm egy szép szobába. Az én hibám volt, nem igyekeztem eléggé. Az egész olyan, mint egy kórterem. Semmire nem ideális. El sem tudom képzelni, hogy ki az, aki hosszútávon kibírja. Menekül onnan mindenki. - Sikerült a srácot elég rendesen beparáztatnom, és már közel is jártunk az ominózus helyhez, mikor váratlanul eszembe jutott a következő kérdés.
- Te tudsz zongorázni? - Nem is értem, hogy hogy jön most ez ide.