Hallgatás, és semmi több.
Muszáj elmosolyodnia a férfi némaságát hallva, és még szorosabban karol belé.
- Tudja ilyenkor jönnek a sajnálkozó szavak. - kezd bele halkan. - És a szánakozó tekintetek. Utálok erről beszélni, épp ezért. - megtorpan, és így magával húzza a férfit is. Remélhetőleg nem sodorja el, ahogy tovább lép.
Még mindig a karját fogva, elé lép, hogy a szemébe nézhessen. Nem hozná zavarba, ha ránézne. És nem véletlenül. Egy ideig nem szól csak fürkészi az arcát, majd összevonja szemöldökét, és komolynak szánt, de némiképp incselkedő tekintettel bámul rá. Mintha keresne valamit. Aztán megcsóválja a fejét.
- Nyoma sincs szánakozásnak. - mondja végül, mintha megrovó volna, de eztán következő mosolya - ha szomorkás is a tekintete - elárulja, hogy egyáltalán nem dorgálásnak szánta.
- Épp ezt szeretem magában. Többek között. - mondja, miközben visszafordul menetirányba, és ismét elindul. Tisztában van azzal, hogy talán ha akarna sem tudna szánakozó kifejezést kicsikarni a férfiból, de ennek különösen örül. Senkinek nem tud erről ilyen tisztán, és gond nélkül beszélni. De Adam mellett jönnek a szavak, mert tudja, ő másképp értékeli az egészet, másképp fogja fel, és másképp látja. Neki pedig pont erre van szüksége. Pont ezért tud ilyen könnyeden beszélni róla. Nincs több lenézés, vagy sajnálat, nincs több felesleges tanács, ami nem ér semmit. Nincs több "tudom mit érzel", vagy "édesem, elképzelésem sincs róla, milyen lehet neked". Csak a szavak és a tények.
- Hogy hogy érzem magam az egésztől, ami történt? Rohadtul fáj. - szólal meg végül. - Értéktelenné tesz, úgymond. Mintha csődöt mondtam volna. De elmúlt, megtörtént. Én pedig továbbléptem. Tanultam belőle. Végeztem az ilyesfajta emberi kapcsolatokkal. A varázslényekkel sokkal egyszerűbb. Ott minden annyira magától értetődő. És olykor az az egyszerűbb, ami bonyolultabbnak tűnik. - maga elé hunyorog, és elengedi a mellkasában szorító érzést. Most nincs szüksége rá.
Egy ideig azért ismét hallgatva sétál Adam mellett. Sok minden jár a fejében. Arcok, szavak, mozdulatok... régi érzések, melyek ugyanolyanok felidézve, mint azelőtt. Ugyanúgy érzi azokat az illatokat, ugyanúgy hullámzik át rajta, és ugyanúgy hevesebben dobog a szíve. Aztán a rossz emlékek is legalább annyira bántóak. Mintha egy nagy kád jeges vizet öntenének a nyakába. Megborzong tőle. Borzalmas. Ennél az érzésnél nincs rosszabb. Amikor megkínoznak, megtörnek, azok, akikben bíztál és hittél. Mintha egyik pillanatról a másikra kiürülnél, és nem maradna semmi benned. Csak a legfájóbb üresség, ami valaha létezhet a világon. Végtelennek tűnik, örökkévalónak. Elengedhetetlennek.
Úgy kapaszkodik Adambe, mintha ő volna az egyetlen biztosíték a jelenhez. Próbál szép lassan visszatérni, és inkább csak kérdez. Erre pedig kap is választ.
- Milyen volt ott? Mit csinált? Voltak barátai? - kérdez rögtön. Most jobb is lenne, ha egy kicsit a férfi beszélne. Egyébként is megnyugtatja a hangja, még ha a jelenléte egyszerre borzolja és csitítja kedélyeit. Mint amikor egy tigris dorombol. Mélyről, kedvesen, de félelmetesen szépen.
Megkérdezné azt is, hogy miért döntött úgy, hogy eljön. De erre inkább nem tér ki, hiszen lehet, hogy elég személyes. Csak nézi az elnéptelenedett, szűkös kis mellékutcát. Az egyik ház emeleti ablaka félig nyitva, fény szűrődik ki rajta. Egy macska ül benne, majd észrevéve őket, fújva eltűnik. De a zene, ami kiáramlik, különösen jólesik most neki. Egy kis dallamosság az éjszakában. Szereti ezt a számot. Elengedi egyik kezével a férfi karját, majd másik kezének ujjait Adam ujjai közé fonja, megemeli a karját, és fordul egyet alatta. Cinkosan néz a vámpírra, majd visszalép hozzá, és újra belé karol.
- Itt úgysincs most senki. - von vállat, magyarázva, hogy az, hogy egyedül a férfi bolondnak nézi, az még nem gond. Bár szabálytisztelő, de azzal nem sért meg senkit, ha kissé őrült, és táncol egyet az utcán. Kell ilyen is, hogy ne legyenek olyan egysíkúak a hétköznapok.

Rose Penelope Reakwood
egy szabad hétvégén, délelőtt

Érezte ő már akkor ott a folyosón, hogy Rose nem érti őt. Aztán ahogy számmisztika órán ültek és jegyzetelt, meg rajzolgatott, azon gondolkozott, vajon Rose-nak kéne őt érteni és nem kéne-e neki megpróbálnia Rose-t megérteni. Ezek persze túl bonyolult dolgoknak bizonyultak. Egyébként is örült, hogy kiszámolta, ő 2-es és szerinte igaz rá, amit a tanár úr mondott. Aztán elmúlt az óra és mivel nem tudta, mit kéne mondania Rosienak inkább egyedül ment tovább, vissza a navinébe. Azóta nem igazán beszéltek, neki pedig volt sok ideje gondolkodni.
Igazán nem érintette rosszul, hogy most akkor nincsenek jóban. Nem először történik ilyen. Ugyanakkor elhatározta, hogy fog írni Rosie-nak, csakhogy tisztázzák, ő nem illetlen, csak nincs szüksége ilyen nagy lelkű ajándékokra, sem Rose-tól, sem a családjától, sem senki mástól. Viszont ehhez mindenképp valami szép papírt és tollat akart választani. Vagyis... Mivel a többieknél pennát és pergament látott, úgy határozott, amint lehetősége lesz rá beszerez ő is ilyesmit, s a levelet is ilyen "varázslósan" fogja megírni.
Így hát amikor megtudta, hogy szabad hétvége van, nem is várt sokat, szépen felöltözött, kivételesen nem az iskolai egyenruhába, arra ugyanis vigyáz, hanem egy világoskék-virágos szoknyába, sárgás színű kardigánnal. Felvette hozzá a fehér harisnyáját meg a barna cipellőit. A vállán átvetette a szintén barna bőrtarisznyát és így sétált le a faluba.
A nagyobb gyerekeket követte, így jutott le a Fő utczára és most egyik ámulatból a másikba esik, hiszen sosem járt még varázslófaluban. Meg-megáll a kirakatoknál és csak nézelődik hosszasan, nézi az árakat és újra meg újra megállapítja, hogy nem sok dologra van pénze, így jól meg kell gondolnia, mit fog venni. Először persze egy írószer boltot kell találnia. Csak hát... Annyi itt a látnivaló!
Le is áll a cukorkás üzlet előtt és figyeli a különleges édességeket. Venni biztos nem fog belőlük, de nézni attól még szabad, nem igaz?

Rose még mindig dühös volt Nyestére. Pedig megfogatta, hogy csak egy napig lesz rá mérges. Mikor elérkezett a nap, egyedül ment le a faluba. Őt ez egyáltalán nem zavarta. Sőt, örült is egy picit, mert így oda mehetett, ahova ő akart és nem kellet "egyesekre" várni. Rögtön beszaladt a Seprűket, és egyéb dolgokat árusító Hullócsillag Seprű- és Kviddics Szaküzletbe. Ez volt az álma. Egy bolt tele kviddicsel. Már régóta el akart ide jönni. Sokáig nézegette a bolt saját seprűmárkáját, a Hullócsillagot, majd mikor vett egy labdakészletet, hogy majd nyáron ne mugli focilabdákkal keljen játszani, és kilépett a Fő utczára, és megpillantotta Nyestét a cukorbolt előtt. Mivel ők aranyvérűek voltak, galleonból nem szenvedtek hiányt, így Rose erszényében is jó pár aranyérme, knút, és sarló lapult. Emiatt Rose megengedhetett magának egy kis kényeztetést. A kedvence a cukorpenna volt, így abból rögtön vett egy nagy adagot. Aztán vett még pár csokibékát, kifizette, és indult tovább. Kilépve újra észrevette a lányt, és tüntetően hátat fordított neki. Leült egy padra, majd falatozni kezdett, egy régebbről megmaradt bogoly berti féle mindenízű drazséból.Csöndben figyelte a lányt, figyelve arra, hogy ne vegye őt észre, majd miután egy furcsa ízű drazsétól elment a kedve az evéstől, bement az ajándékboltba, hátha talál valami szépet a szüleinek.

Rose Penelope Reakwood
egy szabad hétvégén, délelőtt

Némi nézelődés után tovább indul, azzal az elhatározással, hogyha kapott pennát meg pergament, és marad még elég pénze akkor vesz majd valamilyen cukorkát vagy más édességet. Egyelőre nem döntötte el, hogy mit, a legtöbb dolog amúgy is ismeretlen számára, mellé nyúlni meg nem szeretne, elvégre az felesleges pénz kidobás lenne. Így hát nagy nehezen elszakad a bolttól és megkeresi az írószer boltot. Eltelik jó fél óra is, míg sikerül választania megfelelő tintát, pennát és pergament, de végül úgy ítéli meg, hogy mindegyik jó minőségű és azért annyira nem is drága, még marad majd pénze bőven. Fizetés után egy szatyorba teszik neki az árut, azzal sétál vissza a Fő utczán a cukorkaboltig. Egy darabig még kint ácsorog, aztán rászánja magát és bemegy. Odabent a többi vásárlót figyeli, fülel. El-elcsíp egy-egy mondatot, hogy a sav-a-jujj cukorka az nagyon savanyú, sőt megégeti az ember nyelvét. Ezt a polcot magára is hagyja. A Minden Ízű Drazsén csak a fejét csóválja, elvégre semmi sem lehet minden ízű, meg akkor ha minden ízű, már nem is jó ízű. De hát nem is ez a fontos. Végül egy "Csavart szarv" nevű valamit vesz, mert a navine címerállatának az unikornisnak a szarva jut róla eszébe és úgy gondolja azzal biztosan nem nyúlhat mellé.
Elégedetten lép ki az utcára ismét, majd néz szét, hogy merre is menjen tovább. Ekkor pedig megakad a szeme Rosie-n. Gondol egyet, visszaszalad az üzletbe és vesz még egy csavart szarvat, aztán arra indul, ahol az előbb a rellonost látta. Ez az édesség, nagyon apró és még olcsó is volt. Viszont biztos finom és talán elég egy beszélgetés kezdéséhez.
Hamar megtalálja a másikat, és egy szó nélkül csüccsen le mellé a padra, majd nyújtja oda a finomságot, várva, hogy mi lesz a reakció

Rose megijed. Nyeste ült le hozzá, és valamilyen édességet nyújt neki. Ő tüntetően levegőnek nézi, majd eszébe jut, hogy tényleg jó volna valamilyen ajándékot venni a szüleinek. Elindul a bolt felé, mikor odaér, ráérősen megáll, és szemlélgeti a kirakatot.Mikor megtetszik neki valami, belép és megveszi. Belekukkant a erszényébe: abban még bőven volt pénz. Elgondolkodik, hogy talán beül teázni a Pillangó-varázs Étterem és Teaházba, de az nem a fő utzcán van. Leül egy másik padra, elővesz pennát, pergamen, és egy üveg fekete tintát, amiket mindenhová magával visz ha unatkozik, hisz akkor hasznosan töltheti idejét, és megírhatja a szorgalmit. Elgondolkozik, hogy talán  vesz magának színváltós tintát, de ezt a mondatot még befejezi. Feláll, de végül visszaül. fejét alig láthatóan Nyeste felé fordítja, és nézi, mit csinál a lány.

Rose Penelope Reakwood
egy szabad hétvégén, délelőtt

Nos ő megpróbálta, de ha levegőnek nézik, akkor nem izgatja magát sokáig. Megvonja a vállát, a másik finomságot, belecsomagolja a szalvétába, amit kapott hozzá, majd elteszi a szatyorba a többi szerzeménye mellé. Nézi, ahogy Rosie elmegy, egy darabig követi a tekintetével, aztán csak lóbálja a lábait a padon ücsörögve és eszegeti a csavart szarvat, amit vett.
Úgy véli, ez igazából fagylalt, csak varázslós formában. A külső ostya rész a tölcsér szerepét tölti be, belül pedig barack, pisztácia és citrom fagyit talál. A pisztácia sós, amitől nevetni támad kedve, de nagyon tetszik neki. Aztán persze rájön, hogyha ez fagylalt, akkor bizony a másik a szatyorban el fog olvadni, így kis idő múlva felpattan és abban a tudatban, hogy ő bizony már mindent megvett, amire szüksége volt visszaindul a kastélyba.
A navinében majd elteszi a csavart szarvat egy biztos helyre, hogy ne olvadjon el, aztán legfeljebb holnap megeszi. Nagyszerű tervnek ígérkezik. Nem pillant hátra, ugrándozva megy visszafelé a kastélyba.

Rose még beül a teázóba, azon gondolkodva, hogy vajon mikor fog kibékülni Nyestével. Egy hang a fejében azt mondja: "Hisz te vagy ellene! Te nem fogadtad el az édességet tőle! Ő szeretne barátkozni, de te nem!" Egy másik hang azt mondta:"Ne foglalkozz azzal a dadogó lánnyal! Lehetnek sokkal jobb barátaid is! Ha összebarátkoznál nagyobbakkal, akkor te lennél a menő! Nyeste szította a vitát, ő is kérjen bocsánatot! " Rose gyorsan elkergette fejéből a gondolatokat, majd miután megitta teáját, vett még egy pici sav-a-jujj cukorkát, aztán töklevet, meg színváltós tintát, de végülő is elindul vissza a kastélyba.Odaérve szól egy navinés lánynak, hogy rakja ezt a cetli ennek meg ennek az éjjeliszekrényére: a cetlire színváltós tintával ráfirkantott "Bocsánat!" és egy virág volt rajzolva.Aztán ő is lebagyogott a hálókörletébe, és lefeküdt, remélve, hogy Nyeste holnap reggel észreveszi a levelét.

Egyetlen rövidke mondat az egész amit kap, nem több.
Csak két szó. Nincs benne semmi rossz, vagy semmi túlzás. Nem fellengzős, nem biztató, nem erőlteti le magát az ember torkán. Nem jelent se többet se kevesebbet, mint aminek hangzik.
Mégsem mondtak neki ennél szebbet. Voltak akik bizonygatták, mennyire jó, voltak akik azt mondták, az ő hibája, miért ment bele ebbe az egészbe. Mindig csak szavak, túl sok szó. Ez viszont...
Ellágyulva néz maga elé, furcsán csillogó szemekkel. Olyan szelíd, és szeretetteljes mosoly jelenik meg az arcán, mint amilyen már nagyon régen nem volt ott. Kezei finoman feljebb simulnak a férfi karján, csak ennyivel jelezve, hogy mennyire jólesett neki amit mondott. De nem mond semmit. Nem is baj. Van, amikor feleslegesek a szavak.
Ez egy ilyen pillanat.
Átadja magát neki, és csöndesen sétál tovább. Amíg el nem hangzik egy kérdés. Felsóhajt. Hogy magyarázza el?
- Belefáradtam az egészbe, Adam. - mondja végül halkan. - Tényleg. Ez nem önsajnálkozás, vagy egy felelőtlen kijelentés. Nem azt mondom, hogy nem hiányoznak a romantikus pillanatok, vagy a gyengédség. Nem. - rázza meg aprót a fejét.
- Csak azt, hogy nem akarom. És két éve nincs is senkim. Pont ezért. Ahogy már mondtam egyszer... túl sok a kérdés. Te mit akarsz, én mit akarok, szeretsz nem szeretsz, mi a franc van... nincs rá szükségem.
Elhallgat egy időre, és csak aztán folytatja.
- Egyszerűbb a pillanatnak élni. És elzárkózni az egésztől. Házasság, gyerek? Régen akartam, igen. De ma már másképp látok mindent. A szeretet az, ami áthidal téren és időn át. Nekem pedig az is elég. Sőt. Több mindennél... többet ad, mint a vágy. Többet, mint az akarat. Amíg van, akit szerethetek... nem vagyok egyedül.
~Még akkor sem, ha magányos vagyok...~ teszi hozzá gondolatban, de ezt már nem mondja ki. Persze, hogy nem jó így neki. Persze, hogy akarna többet, és akarna mást. De már nem úgy mint régen, és jelentősen más értékrendszer szerint. Ha lassan is, de pontosan ezért lép túl olyan dolgokon, amiken régen nem tudott volna. Régen már magával sodorták volna az érzelmek örvényei. Most is ott tombolnak benne. De már kordában tudja tartani őket.
- Milyen muglik között élni? Mennyire másak, mint mi? - kérdez aztán rá, hogy ne csak róla beszéljenek. Már így is túl sokat mondott az érzelmeiről, gondolatairól. De hát végre elmondhatta valakinek, aki nem kövezi meg ezért. Ennyire mélyen még sosem ment bele, most viszont nyugodt szívvel kiadta magából.
Ám fejben egy legyintéssel elsöpri most ezt az egészet. Hiszen érdekli a válasz, és szeretné hallgatni a férfit, ahogy beszél. Még ha Adam nem is szokott hosszas szónoklatokat tartani.
- Mindig is érdekelt. - teszi még hozzá. - Apám rajongott a muglikért. Mindenféle tárgyat beszerzett tőlük, amit csak tudott. - emlékszik vissza gyerekkorára. - Imádta az anyacsavarokat, a villanykörtéket... - nevet fel halkan. - Egyszer karburátort - azt hiszem ez az a szó - szerelt fel egy seprűre, és feltett szándéka volt rá, hogy kereket is tesz rá, így multifunkcionálissá teszi. Lehet vele menni a földön, vagy repülni az égen... - ismét felnevet. - Fogalmam sincs mi értelme volt! Még mindig megvan a fészerben odahaza... - elcsendesedik, és felsóhajt. Ismét egy olyan emlék, ami bár örömteli, de végül elszomorítja.
- Gondolom maga nem ilyen őrültségeket "bütykölget". - mondja.
Jó is, hogy meghallja a zenét. Elvonja kicsit a figyelmét. Játékosan fordul egyet Adam karja alatt, ám amikor visszaállna mellé, hogy tovább sétáljanak, a férfi magához vonja, amitől nyomban felgyorsul a szívverése. Meglepetten pislog rá, ám amikor táncba kezdenek, csak szélesen elmosolyodik, és folytatja a lassú mozdulatokat a vámpírral.
- Maga mindig meglep engem, Mr.Kensington. - mondja szelíden. Pördül egyet, aztán hozzá lép, és hűvös kezeit fogva ringatózik a zenére. Ilyet is régen csinált már. Sőt. Szokott olykor egy két tánc lépést tenni az utcán, ha jó kedve van, vagy ha olyan zenét hall. Persze többnyire ilyenkor senki sem látja őt. Ám ez... hogy valakivel csak úgy táncolni kezdjen... ráadásul egy férfival... férfival talán még soha nem is volt ilyen. A barátnői szokták meg leginkább képtelen kitöréseit.
Vannak pillanatok, képek, amiket nem tud elfelejteni az életéből. Nincs sok, hiszen annyi minden történik vele mostanában... de ez, amikor az éj leple alatt, egy kihalt utcában, a halkan kiszűrődő, kellemes dallamra táncol egy vámpírral... minden bizonnyal örökre beivódott az agyába. És most ha megkérdeznék, hogy van... a sok fájdalmas dolog kimondása után is azt mondhatná: "egészen jól".

Rosemarie S. Argent
Ruha

A könyvkupacok között végig sétálva innen-onnan leemelek egy könyvet és néhány sor elolvasása után vissza rakom egy másik kupacra, mivel semmi sem kelti fel az érdeklődésem egyenlőre.
A könyvek nézegetése közben sokadszorra felteszem a kérdést magamnak "Mit keresek itt?". Reggel elindultam sétálni a jó idő miatt és negyed órácskát járkáltam a faluban és végül betévedtem ide, de azt már nem tudom, hogy mért. Talán....
A gondolataimból egy kisebb halom könyvön való átesés térit vissza a valóságba. Halkan szitkozódva megpróbálok fel állni, aminek következtében egy könyv esik a fejemre. Sóhajtok, szerencsétlenebb nem is lehetnék ma.
Kézbe veszem azt a könyvet ami előbb a fejemre pottyant és bele olvasok, hát ha lesz haszna a balesetemnek. Egy kicsit kopottas a borítójú előre fantasynak tűnő könyv a támadom.
Néhány oldal elolvasása után elmosolyodom és felállok, a sajgó tagjaimat feled, hogy kényelmesebb helyet keresek az olvasáshoz. Nem messze tőlem találok is egy fotelt, de az oda vezető utat csak néhány percnyi sorok és kupacok közötti bolyongás után fedezem fel. A megfelelő út megtalálása után szinte azonnal el is érem a fotelt és miután egy kicsit leporoltam kényelmesen elhelyezkedve elkezdek olvasni.

- Engem a más szempont érdekelne. - somolyog.
Nem volt túl hosszú válasz, és kissé rébuszokban kapta, mint többnyire, de azért mégis csak valami. Ám folytatja a férfi, amin meglepődik kissé, de hihetetlenül örül neki. Mesél egy kicsit, ő pedig érdeklődve hallgatja.
Szereti hallgatni, ahogy beszél. A hangját, a dallamosságát, a kifejezésmódját. Rásimul a karjára közben, és próbál nagyobbakat lépni, hogy összhangban maradjanak.
- Nem lehetett túl sok az a pár évtized. - jegyzi meg tréfásan, arra célozva, hogy azért nem hinné, hogy a férfi figyelmét sokáig elkerülték volna a furcsaságok. Talán csak nem foglalkozott vele, azért nem figyelt fel rá azonnal, biztosan akadt jobb dolga ennél. Aztán elgondolkodik azon, hogy milyen különös is, amikor két idő találkozik. Ez biztosan csoda a vámpírlétben. Elvégre, ha Adammel nem történik meg, ami, akkor bizonyára tényleg pap lesz, leél egy életet, aztán vége. Ennyi volt. Ő pedig megszületik ebbe az új világba, és ma este talán csak tétlenül kóborolna az utcán, és nem tudná, hogy mi hiányzik az életéből. Mindennek van ok okozata, és minden lényeges valamiért. Még ha az ember nem is gondolná elsőre. Pedig annyira egyértelműek ezek. És annyira bosszantó, hogy a legtöbben sohasem agyalnak hasonlókon. Nem érzik magukat szerencsésnek, ha belesodródnak valami jóba, csak lefoglalják a lényüket felesleges, halandó dolgokkal. Vagy értelmetlen kérdéseket tesznek fel, amikor egyszerűen csak örülhetnének is, hogy ezt így hozta a sors.
Ebben a pillanatban hihetetlenül örül annak, hogy Adam vámpír. Mert így tette lehetővé a világ, hogy megismerhesse. Még ha találkozhatott is volna a férfival egy előző életében. Ki tudja ezt megmondani?
- Nem hangzik rosszul. - mosolyodik el gondolatmenete végén. - Kívülállónak lenni. - magyarázza. - Csak szemlélni a világot, és a változását, vagy a maradandóságát.
Annyira elmorfondírozik ezeken, hogy egészen elfeledte már a benne kavargó kellemetlen érzéseket, melyeket az ex vőlegénye emléke váltott ki belőle. Sőt, még azon is túllép, amiken eddig agyalt. Hogy mit miért nem akar már, vagy min, hogyan változtatna. Ilyenkor jelentéktelenné válnak az ilyesfajta szürkeségek.
Az viszont kellemes, ahogy édesapja vidám arca felrémlik előtte. Bár fájdalom, ami eztán vele történt, de Orma nagymama mindig azt mondja: "csak arra emlékezz, ami boldoggá tett". Beszél egy kicsit az őrültségeiről, inkább csak megemlítés szinten, ám amikor megérkezik Adam válasza, elneveti magát.
- Valóban? - pillant a férfira széles vigyorral. - Azt hiszem remekül kijöttek volna egymással. És persze, hogy érdekel! Egy kísérletező, félfeltaláló, mugliimádó auror lánya vagyok. - mondja büszkén, és szeretettel, majd arcára olvad a szelídség.
- Mosolyog. - közli, egyszerű tényként. Olyan tényként, ami kedves neki. Eddig csak egyszer látott ilyet a férfi arcán, de azt igazából nem ő váltotta ki belőle. Most viszont talán. És próbálja megőrizni ezt a pillanatot.
Aztán táncolni kezdenek. Nessa néha felnevet, ahogy próbálja felidézni magában a mozdulatokat. Nem tegnap volt, hogy utoljára ilyet táncolt, és azután már nem is ezt a formát tanulta. Az viszont ide vajmi keveset érne, és már azt is elég régen csinálta utoljára. Azért még benne van a dolog, és nem változott a hajlékonysága sem. Ha megpróbálná, még mindig sikerülnének a régi mozdulatok, talán csak nem ártana előtte lazítania kicsit. Most viszont semmi más nem számít, csak a zene. Adam és ő. Egyszerűen elengedi magát.
- Nagyon jól táncol, Mr.Kensington. - jegyzi meg közben vidáman. Még a gondjait is elfeledte. Ám, ahogy minden az életben, sajnos ez is véget ér, s lassan elhal a nevetése az utcában.
Magához húzza a férfi, mire megakad a lélegzete is, és csak nézi a kék szempárt. Mindig úgy el tud veszni benne.
- Köszönöm. - suttogja, szinte nem is hallhatóan, csak a szája mozog. Ez az egész egyszerre volt romantikus, humoros, és felemelő egyben. Nagyon hiányzott ez neki. És hiányzott a férfi is. Be kell vallania magának. Felemelné egyik kezét, hogy arrébb simítson egy tincset a vámpír arcából, de inkább nem mozdul most. Jó így. Egyszerű és szép. Mint a holdfény, vagy a csillagok vibrálása az égen.

Bogolyfalva rengeteg meglepetést tartogatott Nándor számára. A legnagyobb az volt, hogy ez a bizonyos Bogolyfalva aligha lehetett egy falu. A számtalan bolt és lakóház sokkal inkább emlékeztette a férfit a budanekeresdi forgatagra, mint a csendes varázslófalura, ahonnan ő származott. Emiatt érkezésének délutánján izgatottan indult el bámészkodni a Fő utczán. Még nem sikerült elég bátorságot gyűjtenie ahhoz, hogy üzenjen Annának, nyugton maradni a lakókocsijában viszont képtelen lett volna. Az első kirakat, ami igazán felkeltette a figyelmét, az a varázslény kiskereskedésé volt. Apró, zsúfolt, és tele mozgolódó baglyokkal - pont olyan, mint amilyen az ő boltja volt. Csillogó szemekkel lépett be a kiskereskedésbe. Talán jobban járt volna, ha csillogó tekintetét az alsó polcok helyett inkább felfelé irányította volna, úgy esetleg nem verte volna be a fejét a tündérmanók ketrecébe. Se baj, egy ilyen csodás helyen még ez sem tántoríthatta el. Megdörzsölte a fájó homlokát, és ezután igyekezett óvatosabban közlekedni az élettel teli boltban. Különféle állathangok töltötték be a teret, Nándor pedig nem is tudta, hová forduljon először. Óvatosan kerülgette a lába előtt heverő ketreceket, míg végül a pult előtti hordónál kötött ki. Elragadtatott arckifejezéssel nyúlt a puffskeinek közé, és kiemelt közülük egy rózsaszín szőrgombócot.
- Hát, te szebb vagy, mint egy magnólia május idusán - nevetett a ficánkoló varázslényre. Az látszólag egy percig sem foglalkoztatta, hogy a vásárlók vajon szabadon hozzányúlhatnak-e az állatokhoz. Ő csak nyugodtan pakolgatta a különböző színű puffskeineket, mint egy kisgyerek, aki éppen most talált rá a kedvenc játékára.

Ugyan Nándornak nem állt szándékában beszerezni egy puffskeint, mégis már szinte kétségbeejtően sokáig eljátszogatott a szőrmókokkal. Hozzájuk érintette az orrát, megsimogatta őket, és mindegyikhez volt egy-egy dícsérő szava. Annyira belemerült a dögönyözésükbe, hogy észre sem vette a felé közeledő hölgyeményt. Szavaira hirtelen megrezzent, és gyorsan visszarakta a kisállatot társai közé.
- Bocs, azt hittem eladó... Tehát hogy rám akartál szólni, hogy ezt most nem lenne szabad - szabadkozott a levegőben hadonászva.
Miután sikerült kicsit lenyugodnia megismételte magában a vörös hölgy kérdését. Na, ez alapján ő is csak egy ártatlan érdeklődő lehet - lélegzett fel végül.
- Mondjad - bíztatta a másikat. - Nem ígérhetem, hogy eladó vagyok... Mármint nem is vagyok az, de értek az állatokhoz, szóval hátha.
Idegesen vakargatta a fejbúbját. Amikor magában beszélt, akkor logikusan összefüggőknek tetszettek a gondolatai, most viszont úgy érezte, az idegen hölgyemény számára kicsit zavarosnak hathattak. De Nándor hiába próbálkozott volna, ennél tisztábban úgysem fogalmazhatta meg a mondanivalóját. Pláne nem egy teljesen idegen személynek. Első pillantásra a fiatal nő ugyan nem tűnt veszélyesnek, a férfi viszont megtanulta, hogy az első benyomások csalókák tudnak lenni.

Nem állt szándékában zavart és ijedelmet okozni, így mikor az apró szőrmók kikerül  a  férfi kezéből egy pillanatra elkapja a lelkiismeret furdalás. Nem akarta ő megzavarni ezt a kettejük közötti baráti pillanatot, így hát a célja sem az volt, hogy esetlegesen kizökkentse az ismeretlent önfeledt pillanataiból.  
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak annyira úgy tűnt, hogy értesz az állatokhoz… - mondja mosolyogva, majd a kissé zavart mondatok hallatán mosolya még szélesebbé válik. Arca felderül és képtelen másra gondolni azon kívül, hogy talán önmagához hasonlatos lelkületű emberbe sikerült botlania. Hiszen mindig is nehezen kommunikált a férfiakkal, valahogy nem érezte azt, hogy neki velük kellene diskurálnia. Nem bírta soha az ellentétes neműek közötti szexuális feszültséget, és ez nem is vonzotta egyáltalán, lévén, hogy szíve mélyén Nat volt az, akihez vonzódott már sok-sok éve. Így mikor a férfi megszólalt, és ő belenézett annak csillogó és barátságos íriszeibe, azonnal eldöntötte, hogy ő lesz az első, aki férfiként a barátjává válik.
Hiszen új város, új élet, és a régiek mellé a szükséges új barátok!
- Tudod, van egy nagy fekete macskám, és mostanság kissé túlzottan ragaszkodik hozzám. Igaz, kevesebb időt tudok vele tölteni, azonban nem szeretném, hogy ne érezze jól magát. Szóval úgy gondoltam, hogy kellene neki egy barát, hogy ne legyen magányos. Mit kellene vennem, hogy ne öljék meg egymást, és a helyzet normalizálódjon? – kérdezi, és miközben ezt a hosszú mondatot megfogalmazza, tekintete végigfut a szakállon, a különc öltözködésen és a férfi egész lényén. Miután pedig teljes valójában megszemlélte, és  határozottan tetszett neki a látvány, a kezét is nyújtja a bizalom kiépítésének első lépéseként.
- Pearl Wildheart vagyok egyébként, sajnálom, hogy nem rögtön az elején mutatkoztam be. És Te?

  

A vöröshajú hölgy udvarias szabadkozásba kezdett, mire Nándor csak legyintett. Nem volt szokása ilyesmin megsértődni. Viszont ettől még továbbra is szokásos bizalmatlanságával nézett az idegenre. Csak akkor kezdett el kicsit felengedni, amikor a hölgyemény hosszasan beszámolt a macskájának helyzetéről.
- Attól függ, milyen állatra van még kapacitásod - húzta ki magát büszkén az idegen szó használata miatt. - Egy kneazlelel például hasonlóan kell bánni, és a macskáddal is tuti jól kijönne.
Végül talán nem sikerült annyira profinak tűnnie, mint szerette volna, de hé, az a "kapacitás" szó csak ért valamit, nem? Ezután a nő hirtelen kezet nyújtott neki, mire ő ösztönösen hátrébb húzódott. A helyzetet felmérve aztán gyorsan elmosolyodott, és kezet fogott vele. A bemutatkozására viszont értetlenül húzta össze a szemeit.
- Hogy mondtad? Pörl? - igyekezett kimondani a hölgy nevét. - Ez a keresztneved, igaz? Remélem, hogy az, mert másik nevedet nem hiszem, hogy valaha is ki tudnám ejteni.
Őszintén vigyorgott rá pár pillanatig, amíg eszébe nem jutott, hogy bemutatkozásért bemutatkozás kéne járjon.
- Bujdosó Nándior - hadarta, majd érzékelve a hibáját ismét nekifutott. - Nándor. Bujdosó Nándor, de a Nándit is akartam mondani közben, mint lehetséges becenevet, és... Érted.
Nagyon szerette volna, ha Pearl érti, mire gondol. A logikus magyarázatok nem igazán voltak az ő asztala, sőt.

Minden nyelvbotladozást és kínos mozzanatot félretéve a férfi tagadhatatlanul örült, hogy éppen az ő véleményét kérték ki a háziállatokkal kapcsolatban. Elmosolyodva hallgatta Pearl válaszát, majd az "őrült" szóra hirtelen lesütötte a szemét. Nem, nem, most nem rólam van szó. Csakhamar ismét felemelte a tekintetét a másikra.
- Azt nem ígérhetem meg semmilyen állat nevében, hogy nem fogják leigázni a világot - hadarta Nándor. A rövid kizökkenés után a beszélgetés visszanyerte könnyed stílusát.
- Gyémánt? - találgatott a hölgy szavai alapján Nándi. - Nem, az nem a kagylókban van... Gyöngy? Mindenesetre szép.
Hát, igen, sokkal jobban hangzik az, hogy valakit egy féldrágakőről neveztek el, mint az, hogy egy Duna menti népről. Azért Nándor most nem állt neki búslakodni a saját nevén. Főleg nem azután, hogy Pearl ilyen jókedvűen ejtette ki azt. A másik kérdésére egy értelmezhetetlen grimasszal válaszolt, és csak ezt követően szólalt meg.
- Foglalkoztam - jelentette ki az ajkát harapdálva. - Most éppen nincs munkám, csak két abraxanom a falu határában. Jópofa kis bestiák, neked viszont biztosan nem pont szárnyas lovakra van szükséged.
Gondolatmenete sokszor nem volt éppen a legkövethetőbb, de hála az égnek úgy tűnt, Pearllel így is sikerült megértetnie magát. Jóleső nyugalommal figyelte a hölgyeményt. Ezen jelenleg csak az tudott volna változtatni, ha az értetlenül visszakérdezett volna az előbbi szövegelésére. Addig Nándinak be kellett vallania, kifejezetten szimpatikus volt számára a vörös társa.

R.

3. nap - 17. óra


Minden cica csodálatos, fenséges, puha szőrű, körülbelül három másodpercig, amíg egyeseknek – nevezzük nevén a Csegéket; Csege – hatalmas pirosra nem dagad az orruk, be nem szűkül a torkuk, össze nem folyik minden testnedvük, ami az arcukon keresztül távozik, és nem szűkül be annyira a torkuk, hogy a halál szele annyira megsimogatja finomra borotvált arcukat, hogy a saját koporsójukat kezdik el megtervezni pillanatok alatt. És mégis, és mégis nincs szebb és fenségesebb hang, mint a torkuk berregtetésével létrejött elégedettségjelző, amit ifjú titánunk annyira szeret, hogy egy időben, még a a kazettás hordozhatóján is azt hallgatta.
És most megkapta. Az ő egyetlen Csiganyálpokrócától megkapta.Gyermeki módon felderül arca, székét megfogva olyan közel húzódik hozzá amennyire csak tud, majd kezét megragadva összefonja ujjaikat, fejét a vállára dönti.
- Én egyetlenem, én csodálatos Cicamorzsám, hát ilyen angyali hangon beszélj hozzám mindig, a szerelmünk onnantól örök marad, tudtam, hogy a csillagokban van megírva! - az utolsó szavaknál szinte már harsog, hadd hallja mindenki, hogy kivel van és mit csinál. Kivéltképp a pincér, aki felvont szemöldökkel, furcsán meresztgeti a szemét feléjük, miközben lepakolja az asztalra azt, amit rendeltek.
- Végre van egy cicám, amire nem vagyok allergiás – susogja még legkedvencebb Erje fülébe, mikor az úriember már távozott, majd a pohár után nyúl és felemeli a másik felé.
- Ránk!

(6 sörrel később és 2 fröccsel később)

A budapesti nagykörút doh és keserűség szagával átjárt bölcsészkocsmák sörtől, rozéfröccstől és vodkaszódától szagló sarokpadjainak mindentudást nyújtó aurájában, a világegyetem problémáira kielégítő megoldást keresve Csege két dologra jött rá valójában; soha, még véletlenül sem, egyszer sem szabad a sörbe sót keverni, aztán húzóra meginni, mert hányás lesz a vége, ráadásul borzalmas ízű, a másnap pedig már említésre sem méltó az addig átélt szenvedésekhez képest. A mértéktartást azonban nem tanulta meg.
Mikor már éppen a harmadik fröccsét rendeli meg az este folyamán, sejthető, hogy jó vége nem lesz az egésznek. Még mindig Erjéhez simulva ücsörög, ez semmi sem változott, azonban a funkciója már más – feltehetőleg ledőlne a székről, ha nem támasztana meg valami. Ez persze mit sem zavarja.
- Azt hiszem, egyáltalán nem tudod, hol lakom, pedig megígérted, hogy hazaviszel – kicsit akadozva, kicsit botladozó nyelvvel, de beleközli az addig tárgyált téma közepébe, kivert kiskutya szemeket meresztve a másikra.

Marcus

Már este elgondoltam, mit fogok másnak csinálni. Megnézem az árusokat, veszek szép ékszereket, mindent ami kell. Másnap reggel elő kerestem Csikit, a rollerom. Kötöttem rá kis kosárkát, bele helyeztem a bébimókust, és elindultam. Bolyongtam csak az iskola falai közt. Nagy nehezen megtaláltam a kijáratot. Már nagyon elfáradt az a lábam, amivel löktem magam. Inkább neki álltam sétálni. Miután nem éreztem a lüktető érzést, újra ráálltam a rollerre. Nem sokkal később oda értem a boltokhoz. Olyan sok volt, és jobbnál jobb dolgokat láttam. Nem is az utat figyeltem. A boltok elvarázsoltak. Belegondoltam, hogy ha én nem az utat nézem...Akkor neki mehetek valakinek. De már késő volt. Lehuppantam a földre, és a roller eldőlt. Lekvire pillantottam először, nem volt semmi baja. Majd felvettem és feltápászkodtam. És mi van aki elütöttem? Egy fiú elég érdekes arccal bámult rám. Egyből elszégyelltem magam, hogy azok a csúnya rossz boltok, amibe csupa jó cucc van, elvette az eszem.
-Na..nagyon sajnálom.-nem mertem a fiúra nézni, hátha elküld a búsba.-Jól vagy? -érdeklődtem, és végig mértem.

Lotte

Aktuálisan

" Veszélyes hely a Fő utcza Bogolyfalván. Mikor először jártam arra, nem várt fejlemények tanúja és áldozata is voltam egyben, mikor egy becsapódást éreztem. Persze, ahogy mindig a szerencsével együtt, egy lány talált meg akkor. Szerencse így, szerencse úgy, de ha a Szerencse hölgyének áldoz az ember gyakran kapja az ellentétét.
 Szóval, a rolleres ámokfutás kikerülése nem sikerült, az ütközést az univerzum törvényei szerint el kellett szenvednem, de jutányos árnak tekintem. Felálltam, azt mondtam, ujjammal mutogatva: - Egy pillanat. - Kiroppantottam derekamat, és már minden jól ment. Úristen hogy fájt!
- Semmiség, velem is megesik néha, ha deszkázni próbálok. És te? Te is estél, ha jól láttam a sebességtől kábultan. - Próbáltam gesztikulálni, nm tudom miért. Viszont rákérdeztem. - Mi a neved? Én Marcus vagyok, és szerintem rólam ennyi elég is. - Abban a pillanatban pillanatban menőnek éreztem magam. - biztos jól vagy?" - részlet a Naplóból

Marcus

Annyira, de annyira szégyelltem, magam. Mikor halottam, hogy ropognak a csontjai padlót fogtam. Éreztem, hogy rám jött a sírás, de leküzdöttem.
-Té..tényleg nagyon sajnálom, csak nem voltam az eszemnél...-mentegetőztem tovább.
Annyira nem is esett neki rosszul. Azt hittem neki áll velem üvölteni és legrosszabb esetben megüt. De nem, Marcus rendes srác és próbálta mutatni a nagy menőt, de tudtam, hogy azért fájt neki. -Deszkázol? Mindig meg akartam tanulni de tudom, hogy valamimet el fogom törni.-vettem egy levegőt, mert ha végig hadarom hülyének fog nézni.- Nekem semmi bajom.-mosolyogtam rá, és a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset. - Én is jól vagyok. Köszi!- pedig nagyon fájt a térdem. Kitámasztottam a rollerem, és a kosárba belehelyeztem Lekvit. Nem szándékoztam még menni, jól esne egy kis társalgás. -ÖÖÖÖÖ, Lotte vagyok ha valamit szeretnél tudni bátran kérdezz. -mosolyogtam barátságosan. -Igen, biztosan jól vagyok. - válaszoltam mosolyogva. Olyan menő, hogy nem foglalkozik magával.  
-Mióta deszkázol? És nehéz megtanulni? -kérdezősködtem. Most annyi kérdés merült fel bennem.

Lotte

" OK. Megtudtam, hogy a neve Lotte. Korát tekintve, vagy a sulimba jár ő is, vagy meglehet, hogy lakos abban a faluban. Ezt a tényt ki kellett még derítenem, mert partnert kellett találnom a nagy eseményre. Próbálkoztam rávezetni. - Semmi gáz. Ez bárkivel megeshet. De tippelhetek? Szerintem, te Eridonos vagy. Ebből a hevességből vontam le ezt a következtetést. - Vártam valami választ, habár, így is úgy is bekövetkezett volna, ami a  mostani bejegyzésem végén fog.
- Igen, tudok. Nem sokban különbözik attól, amit te csinálsz. Csak annyi, hogy nincs mit fogni. Hacsak nem akarsz másba kapaszkodni, amíg gurulsz. - Lehet, hogy vicces hangulatban voltam, lehet nem, de már nem emlékszem annyira. - Hát, már egy ideje. Trükköket nem tudok, csak gurulni. És nem, nem nehéz. Szerintem könnyű. Majd megtanítsalak? - Későbbi találkozásunk reményében mondtam.
 Itt volt az ideje a nagy kérdésnek. - Te mész a Végzős bálba? Ha igen, remélem eljössz velem. - Szülők kényszerítése alatt nehéz jó párt találni, de akkor épp sikerült, mert a sietség hozott minket össze, ami mindig jó." - részlet a Naplóból

###