Elvettem a cetlit, elolvastam majd cafatokra téptem és elszórtam körülöttünk. Így éreztem magam belül.. pont ilyen darabokban.
Nem mozdultam előle, az orrunk már szinte összeért. Ekkor hirtelen megmozdult, és megölelt. Pár másodpercig hagytam, de a két karom csak lógott a testem mellett. Majd ellöktem magamtól Yar-t.
  -Ne búj mindig Kath mögé és ne használd ki a köztünk lévő barátságot. Nem, te nem szerettél.. és nem is szeretsz.-ne kiabálok, csak halkan mondom. A hangom jeges.- És szerinted ez a jó út a változás felé? És látod?? Még egy bizonyíték, hogy nem szerettél, mert ha valakit szeretünk, akkor nem érdekel mások véleménye.- Még mindig nem emeltem fel a hangom, hisz tudtam, hogy hatásosabb lesz mintha ordibálnék. Figyeltem a fiú arcát, kíváncsi voltam a reakciójára a szavaim után.
  Egy darabig figyelmen kívül hagytam a számonkérését, úgy éreztem nem áll jogában előszedni. Csak gyilkos tekintettel figyeltem az arcát, majd az órámra néztem. Ma még akartam találkozni Kath-el is. Ő is egy fontos ok volt amiért haza siettem. A levele amit küldött tömör volt, de leírta bele a jelenlegi .. khm.. állapotát. Igaz nem válaszoltam rá, de siettem vissza.
  -Azt hiszem, hogy már nem nagyon tartozik rád, hogy mit csináltam.-villogtak a szemeim.- De azért mesélek neked.. Haza utaztam, mert hívott apám. De az esküvője előtt leléptem és visszajöttem. Ja és mielőtt elszöktem, a mostohatesóm rám mászott, és alig tudtam kidobni a szobámból. Röviden ennyi.-rávigyorogtam, de ez nem a megszokott mosoly volt, hanem gunyoros. -Igen, megváltoztam, de te, Yarista, nem változtál semmit.-
  Hátraléptem egyet, és felemeltem a bőröndömet, de nem tudtam elindulni. Vettem egy mély levegőt, léptem egy nagyot és egy csókot leheltem Yar szájára, majd mentem tovább. Lassan mentem, és kíváncsi voltam, hogy utánam jön, vagy marad.

Sharlotte

 Igazándiból, tényleg nem volt ötletem, hogy mégis mit akarnék a mai este folyamán csinálni. Igen, általában az ilyenekből lesz a jó nagy ballépés. Ha valamit nem tudok, az már régen rossz és ezáltal igen szerencsétlen lesz az estém. De talán nem. A remény hal meg utoljára, nem igaz? A fenekemen kellett volna maradnom és úgy tennem, mint mindig? Vagy esetleg nem kellett volna pont egyedül jönnöm? Már én sem tudom, mit kellett volna tennem, de lehet, hogy nem kellett volna pont ide jönnöm. Még egyszer sem voltam itt - milyen meglepő -, de hallottam már róla ezt-azt. Azt hiszem, ideje annak, hogy a sarkamra álljak. Elég érett vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mit szabad és mit nem. Különben is, tisztában vagyok a mérték fogalmával és nem lesz abból baj, ha ma egy kicsit szórakozom. Ezt csak nem én mondtam? Helló Világ, itt a másik Elizabeth. Bizony, ezt az oldalamat még senki sem látta, mivel még soha sem mutattam ki. Sőt, soha nem is akartam elővenni, de most már itt az ideje a mókának, a bolondozásnak és annak, hogy végre jól érezhessem magam. Teljesen más vagyok. Mintha nem is én lennék, aki jelen van. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor miért ne? Miért ne szórakozhatnék? Egyszer én is játszhatom a rossz kislányt, nem?
És mégis csak addig jutottam, hogy kértem magamnak egy vajsört. Nem baj, kezdésnek ez is megteszi, ráadásul egyedül nem igazán lenne jó, ha kicsit mámorossá tenném ezt az éjszakát, mert abból még baj lehetne. De nem, nem aggódom, minden rendben van. Amúgy se látom sok értelmét annak, hogy sokáig itt maradjak, ha egyedül leszek. Ám ahogy rögtön kézhez is kaptam a poharamat, elkezdődött a balszerencsém. Nem elég, hogy lebogárkáztak, majdnem ráestem egy lányra és majdnem ráöntöttem az italom. Hogy mi vagyok én? Merő szerencsétlenség! Ha nem is rólam lenne szó, akkor meglepődnék, de így sajnos nem tudok. Fölálltam és bocsánatot kértem a lánytól. Tényleg azt hittem, hogy kiabálni fog velem, vagy éppen veszekedni, de egyiket sem tette. Kedvesen mosolygott rám és még le is ültetett az asztalához. Csak nem egy pislákoló fényre találtam rá, ami kivezethet az egész éjszakás szerencsétlenségemből? Remélem, de nagyon is.
- Tényleg nagyon sajnálom - mondtam mosolyogva és helyet foglaltam az asztalnál. - Egyébként, Elizabeth vagyok.
Fogtam egy szalvétát és felitattam vele a maradék vajsört, majd letöröltem a pohár alját. Azt hiszem, most már kezdem bánni ezt az egészet. De ki tudja, még jó is származhat ebből az egészből. Csak várni kell egy kicsit. Türelem, rózsát terem.
- Te is a Bagolykő jársz? Olyan ismerősnek tűnsz - mondtam mosolyogva. Tényleg ismerősnek tűnt a lány, mintha már láttam volna. De az is lehet, hogy megint csak a szemem káprázik, mint mindig. Vagy csak egyszerűen nem olyan jó az arc memóriám. Igaz, az egyik nem zárja ki a másikat, így lehet, hogy mindkettő.  

Elizabeth

Veronika

06:47 volt. Marynek kipattantak a szemei. Kb. egy perccel később felült az ágyban. A szobatársai még aludtak. Úgy érezte, most már tényleg fel kell fedeznie a területet - az iskolán kívül is. Függetlenül attól, hogy még aszt sem sikerült rendesen felfedeznie, sőt...A Bagolykőben töltött napjai óta most először veszi rá magát, hogy nekiinduljon, és megnézze magának Bogoly falvát. Most először azt sem bánja, ha eltéved.
Felkelt, gyorsan lezuhanyozott, sebtében megfésülködött, haját a megszokott lófarokba kötötte, vett egy kényelmes nadrágot, pólót, pulcsit, csizmát, és végül egy nem túl vékony, de nem is túl vastag kabátot. Lement a nagyterembe, evett 2 szelet pirítóst, és 07:13-kor neki is vágott az útnak Bogolyfalva felé.
Mikor leért a faluba, ámulva nézett szét. Sokkal szebb volt, mint Pákozd, ahol felnőtt. Mikor már eleget bóklászott, és kicsit meg is éhezett, betért a cukrászdába, ami mellett és akkor haladt el. Pontosabban haladt volna, ha nem megy be. Igazán helyes kis hely volt, olyan otthonos, és barátságos. Mikor beljebb ment, megpillantotta Veronikát. Veronika mindig nagyon kedves volt hozzá, ezért hamar megszerette a lányt. Valójában eddig ő volt az egyetlen barátnője az iskolában, és sajnos majdnem a sulin kívül is, de ez részlet kérdés, olyan részleté, amelyik per pillanat nemigen tartozik ide. Odament a lányhoz, és köszönt neki:
- Szia Veronika! Hát te? Itt dolgozol? - érdeklődik. Mondjuk jogos. Veronika biztos itt dolgozik, különben nem lenne a pult mögött... Hát igen, Mary hajlamos egyértelmű válasszal rendelkező kérdésekkel bombázni másokat. Részben ezért is tud olyan idegesítő lenni.
- Nagyon megéheztem. - mondja, mikor megkapja a választ. - Tudsz valami fincsi sütit ajánlani? - na tessék, már megint egy egyértelmű választ követendő kérdés. Hogyne tudna ajánlani valami fincsi sütit, mikor egy cukrászdában vannak, és ő itt is dolgozik, valószínűleg már egy jó ideje? De ez láthatólag nem zavarja Veronikát, aminek nagyon örül.
- Amúgy hogy vagy? Mi újság feléd mostanában? - kérdezősködik, végre olyasmiről, ami nem egyértelmű, csak ha választ kap rá.

Jessmanci

Alexander

Hosszú ideje nem sétált már egy kiadósat. Azaz olyan két napja, de az nála már tragédia. Éppen mintha nem enne, olyan ez számára, tehát már korán reggel pótlásba kezdett. Kipattant ágyából és szokatlanul gyorsan fel is öltözött. Nem volt akkor már kedve órákat állni a szekrény előtt, meg már nagyon túráztatni akarta lábait, ezért köszönés nélkül távozott otthonról. Eleinte céltalanul bolyongott, oda-vissza is járkált, felfedezett olyan házakat, melyek addig elkerülték figyelmét, és boltok, üzletek kirakatait is vizsgálta. Útja végül a tavacskánál ért véget. Nem számított arra, hogy pont ott fog kikötni, nem fűződnek hozzá olyan nagyon csodálatos élmények. Lassan közelítve jutott eszébe minden, de annyival jobb helyzetben volt, hogy tudta mit csinál. Akkor a padon ülve eszmélt fel, így sok emléke nincs róla, csak azután. Leült hát ugyanoda, ahol pár nappal azelőtt, és bámulta a tavat. Beleképzelte magát, ahogy süllyed, és ahogy már szinte világít benne fehér kabátja. Hát igen, nem egy mindennapi dolog majdnem belefulladni egy dísztóba. De hála az Égnek, meg csapattársának, ezt nem kellett átélnie. Így egészen nyugodtan ülhetett abban a pillanatban a kiválasztott helyén, és merenghetett. Hülyeségeken és fontos dolgokon egyaránt, mert ideje teljében volt, de sosem unatkozott. Valami kósza gondolattal mindig leköthette magát. Az lehetett éppen a növényekről, a vízről, vagy a hidegről, éppenséggel az év végének közeledtéről. Merthogy az utolsó előtti nap volt az esztendőből. De nem igazán zavarta az idő múlása sem. Kifejezettem örült neki. Kábulatából akkor eszmélt fel, mikor már nem érezte az ujjait. Otthon felejtette a kesztyűjét a nagy rohanásban, ezért zsebre tétellel próbálta orvosolni hibáját. Nemigazán sikerült neki, sőt. Már érezte minden porcikájában a hideget, aminek cseppet sem örült.

Sharlotte


Új környezet. Nehéz lesz hozzászokni, de már nagyon vártam, hogy eljöhessek ide. Otthon olyan egyedül voltam. Oké, persze, ott volt nekem a családom, akik mindenben mellettem álltak, de azért jól jött volna egy olyan társaság aki korban is hozzám passzol, és lehet velük hülyülni. Azért ezt szülőkkel nehezen lehetett volna kivitelezni. Mikor tegnap este megérkeztem ide, beosztottak egy házba, rellon. Nem gondoltam volna, hogy pont ide fogok kerülni, de biztosan a sors akarta ezt, kész, nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Elvezettek a Klubbhelyiségünkbe, majd bekerültem az újoncak szobájába. Ledobáltam a cuccaimat, és azonnal lefeküdtem pihenni, amiből kiadós alvás lett. Korán kelő vagyok, ezért is mikor reggel tettem egy kis sétát odakint, nem sok emberrel futottam össze, de persze még nem ismerek itt senkit, de nagyon remélem, hogy ez hamar meg fog változni. Azóta már túl vagyok egy ebéden is, de semmi kedvem nem volt délutáni pihit tartani. Mehetnékem volt, ezért is indultam el, lefelé a falu felé. Hallottam már róla, kíváncsi voltam rá, hogy milyen is lehet. Nem tartott sokáig míg leértem, igen közel van a kastélyhoz. A főútra tévedtem, és csak sétálgattam csendben, nézegettem a kirakatokat, és minden mást amit találtam. Már majdnem kiértem a faluból, mikor egy kisebb tavat pillantottam meg. Gyönyörű szép környezetben volt, fák sokasága vette körbe. Vállat vontam, majd közelebb sétáltam, és csak akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy lányka üldögélt a padon, szemmel láthatóan idősebb volt nálam egy kicsit. Nem tudtam mit mondanék neki, ha odamennék hozzá, ezért is inkább elvetettem a dolgot, és a tó felé indultam. Nem messze tőle leültem a földre, nem érdekelt, hogy milyen hideg is van. Utálom a telet, a nyár sokkal jobban vonz. Mikor szabadnak érezheted magad, süttetheted magadat a napon, madarak csipognak. Jobb, mint ha mindenhol csak fagy van. Pár percig még üldögéltem, nézelődtem, szívtam magamba a friss levegőt, majd sóhajtottam egyet. Megadtam magamat. Feltápászkodtam a földről, majd a pad felé baktattam ahol az előbb említett lányka ült. Óvatosan és lassan közelítettem meg, majd mikor odaértem, kihúztam magamat, köhécseltem egyet, és megszólaltam.
- Zavarok? Nem tudom miért pont ezt mondtam, hiszen szemmel láthatóan egyedül van, és mellette teljesen üres a pad. Válaszát ugyan nem vártam meg, és úgy ültem le, de ha zavarok, akkor úgy is elküld majd melegebb éghajlatra. Addig is, meg folytatom a friss oxigén belélegzését és a táj csodálását. Ismerem magamat, el tudnék így lenni akár órákon át is..

Alexander

Az nap reggel korán keltem, és indultam útnak, Bogolyfalva felé véve az irányt. Körülbelül feléig érhettem a felfedező körutamnak, a faluban. Már a cukrászdát is megjártam, így frissen, jókedvűen, jóllakottan folytattam utamat. Az eszem kivételesen a közelben járt.
~ Milyen szép kis falu! ~ gondoltam magamban. ~ Nem is értem, miért nem jöttem le korábban. Olyan szép... A házak tök jól néznek ki, és az elrendezésük is jó. Vidám kis hely. ~ Ennél a mondatnál épp egy másik utcába néztem. A temetőbe. ~ Ennyit a vidámságról. Már annyi mindent láttam. Be kéne menni a temetőbe is... Olyan Halloween hangulat van bent. Szeretem a Halloween-t! ~ itt irányt változtattam, és egyenesen a temetőbe mentem. Valamiért szerettem. No nem azért, mert élvezek halottak között sétálni, hanem azért, mert tetszenek a sírok, és a temetőknek is van egy külön hangulata. Habár nem éppen pozitív, de rám valamilyen szinten, még is pozitívan ható, negatív hangulat. Na igen... A magyarázó készségem sosem volt jó. Rémesen tudok magyarázni. De ez más tál tészta.
Járkáltam a sírok között. Jobbra, balra nézve, a sírköveket kémlelve. Bár nem jártam sok temetőben, sőt, de ez volt a legnagyobb, és leginkább olyan hangulatot kölcsönző temető, amilyent én egy temetőtől elvárok. Rossz szokásom, hogy néha sétálás, nézelődés közben háttal sétálok, azaz curikkolok. Anyu mindig mondja hogy ne csináljam. Apum is mindig ezt csinálja. Nem tehetek róla na, a génjeimben van, akár csak az, hogy könnyen felhúzom magam, és hamar a plafonon vagyok. Az ilyeneket a szüleimtől örököltem. Mindent tőlük. Anyukámtól a hirtelen haragomat, a könnyen káromkodást, apukámtól a vaksiságot, néha való bambaságot, és a szépen rajzolást. Kettőjüktől pedig a nagy észt, és az emellett lévő nagy hülyeséget. Igen. Ellentmondásos ember vagyok e téren.
Szóval épp a sírokat bámultam, szokás szerint nem néztem a lábam elé, amikor az árnyékomnál, és a cipőm orránál, na meg az útnál van érdekesebb néznivalóm, így véletlen majdnem nekimentem, sőt, egy kicsit neki is mentem egy, kb. velem egy idős srácnak.
- Bocs! - mondtam, majd köszöntem is. - Szia! A nevem Mary Glotter. - nyújtottam kézfogásra a kezem, ahogy illik.

Alexander

---

Erdős Julianna tanárnő

Amikor közli velem, hogy ez igen... nos akkor már láttam a vesztemet. Elképzeltem magam előtt, ahogy leugrik a bárszékről, majd azt egy határozott mozdulattal ellöki. A szék nekicsapódik valaminek és darabjaira törik. Ezután a szemei kidüllednek, és vérbe kezdenek úszni. Fogait csikorgatja, és vicsorít hozzá. Mindemellett pedig az izmai kidagadna, a haja pedig égnek áll. Ilyen kinézettel kezd el haladni felém, de olyan lassított felvételbe, mint ahogy a filmekbe szokták mutatni. Én eközben hátrálni kezdek. Felborítok három széket, neki megyek egy boszorkánynak, aki megátkoz, miközben a véres szemű fiú csak felém tart ökölbe szorított kezekkel, miközben dörmög mellé olyanokat, hogy: Most meghalsz! Neked véged!. Végül pedig nekimegyek még valaminek, seggre ülök, ő pedig. Hát inkább nem folytatom, mert sok a vér, és 18-as karikát is átlépő jelentek következnek.
Már majdnem elindult a meleg lötty a lábam szárán, amikor is.... csak az italt sajnálja. Arcomon egy halvány mosoly jelenik meg, ami egyre szélesebb, és szélesebb, és szélesebb lesz. Hamarosan hangot is kiadok magamból kuncogás formájában, ami átvált nevetésbe, végül pedig éktelen röhögésbe török ki. Szerintem az előbbi stresszhelyzetet úgy tudom csak lereagálni, hogy röhögőhörcsögöt, akarom mondani röhögőgörcsöt kapok. Pszichológia az egész, de most nem kezdem el ecsetelni.
Látom, hogy a fiú egy egyszerű varázslattal helyreteszi, amit én elrontottam, de nem tudok megszólalni. Amúgy nekem eszembe se jutott volna, hogy ezt egy egyszerű pálcamozdulattal el lehet tüntetni. Mennyire okos, azta!
A kérdésre miszerint ráérek-e, csak biccentek, hogy igen, de a nevetéstől rendes választ nem tudok adni. Már a könnyeim is ömlenek a szemeimből, a hasfájásról már ne is beszéljünk. Levegő után kapkodok, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerül is.
Követem a fiút, majd az egyik asztalnál lehuppanok a székre. A nevetésem már csillapodik, így végre nem mindenki engem bámul olyan nagyon csúnyán. Én is követve a fiú példáját leveszem a kabátomat, és a támlára teszem, ezután pedig koccintok vele.
- Egészségedre! -
A fiú kérdése közben én iszom egy kortyot a sörből, majd mit sem törődve, hogy az orrom alatt ott a sör habja, válaszolok neki.
- Igazából fogalmam sincs. Talán kellett egy kis adrenalinlöket. Azt pedig itt bőőőőőven megkapom... - nézek körbe a helyiségbe, így utalva a sok rossz arcú alakra.
- Ezek szerint, ha jól sejtem, akkor te igen sűrűn szoktál ide járni. Ennyire adrenalinfüggő vagy, esetleg szimplán szereted a veszélyeket, vagy nem akarsz tovább élni, és arra vársz, hogy...-
Nem fejezem be a mondatot, hanem inkább egyik kezemet vízszintesen elhúzom a nyakam előtt. Ezzel elmagyarázva, hogy mire is gondolok.
Hamarosan a bemutatkozást is letudjuk, így már nem kell esetleg, Hé öcsi!-nek vagy Hé szépfiú!-nak szólítanom, ha azt akarom, hogy rám figyeljen.
- Nagyon örülök Endre. Én Odett vagyok! -
Széles mosolyát én is egy olyannal viszonozom, ha nem szélesebbel.
- Melyik ház becses képviselője vagy? -
Nem mernék most tippelni, szóval nem mondok inkább semmi butaságot.

Silana

Tökéletes karácsonyom volt, talán a legtökéletesebb amit eddig megéltem, na meg...hát mindenkinél boldogabb voltam. Az oka pedig, hogy a legszebb karácsonyi ajándékot kaptam a menyasszonykámtól, amit csak kaphattam volna. A kislányunk huszonnegyedikén jött világra, a kis csöppség pedig a Caroline Effi Elwood nevet kapta. Igaz, hogy koraszülött, de már egészséges, mint ahogy Laura is.
Kicsattantam a boldogságtól az elmúlt időszakban, főleg azután, hogy hazaengedték a lányokat. Az asszonykám nem igazán hagyja, hogy bárki is hozzányúljon a lányunkhoz, és hát kicsit hogy is mondjam...depressziós lett. Szörnyű, hogy amikor nem tartja Linnyt a kezében, akkor a tükör előtt szörnyülködik. Már az eszem megáll tőle. Mindegy, végül is tudtam milyen kis hisztis, és leginkább csak mosolygok rajta.
Ezen a csodás vasárnapon úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a babával amíg Laura pihen. Ráfér, mert eléggé kialvatlan. Én sem vagyok a toppon, de még mindig jobban vagyok, mint ő.
Elkészültem, aztán evés után "elloptam" a bébit. Babakocsi, és már indultunk is a minifaluban. Már szinte úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet, így azon kívül, hogy néha felpillantottam, végig Linnyt néztem.
A vége egyébként a sétának persze az lett, hogy amint elhaladtunk a cukrászda előtt, megkordult a gyomrom, a számban összefutott a nyál ahogy az itt készített csokoládétortára gondoltam.
Egy perc kellett hozzá, hogy a babakocsit behurcoljam a kis ajtón, majd mintha mi sem történt volna, odatoltam egy asztalhoz valahol középtájon, és a kabátom levétele után helyet foglaltam.

Ryan

Silana egyik nap kimozdult a kastélyból, hogy szemügyre vegye Bagolyfalvát. Eltervezte magában, hogy benéz minden lehetséges helyre. Nagyon érdekelte a sárkányos bolt, a hangszerbolt de legfőképpen a cukrászda. Rajong a csokiért, és ezt nem tudja letagadni. Régen, Egyiptomban, a sok csípős és furcsa ízek között mennyei felüdülés volt egy-egy trüffel vagy csokigolyó. "Valahogy mindig a hazámra terelődnek a gondolataim... De Magyarország is a hazám, félig magyar vagyok! Folyton ezen elmélkedek, inkább maradjunk a csokinál."
Ezért az első házikó amibe belépett a Czukorvarázs Cukrászda volt. Takarosan berendezett helyiségbe lépett, szépen elrendezett asztalokkal, hangulatos világítással. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. Megkocogtatta a zsebében csilingelő pénzt, és elindult az asztalok között.
Egy babakocsi!
Megszaporázta lépteit, és letérdelt a pici mellé.
- Szia picur! Milyen aranyos! Hogy hívják? - az első mondatot a babának címezte, a többit meg a mellette ülő férfinak. Valószínűleg az apja. Nem volt ideje rendesen megfigyelni a férfit, majd sort kerít rá.
- Mennyi idős? Öhh mármint a pici... Nem baj ha leülök?
A kínos szituáció miatt muszáj volt mozognia, ezért felállt és leült a férfival szemben.
- Udvariatlan vagyok, hogy be sem mutatkoztam. Silana vagyok. Silana Blueflower, uram - pajkosan uramozta a fiatalembert, mert nem volt túl öreg. Az illem, az illem. Amit ő nem nagyon ismert, de azért próbálta betartani.
Remélte, hogy sürgés-forgásával nem zavarta meg a picit.

Katkó és a távozó Endró

~ Minden rendben van, látom, hogy ők is jól érzik magukat. ~ Visszafelé tartok az asztalunkhoz, és most jövök rá, hogy nem is válaszoltam eddig semmilyen kérdésre. Minek is tettem volna? Kell egyáltalán? Illik, talán illik, szóval most összeszedem magam, és közben elérem a régi székemet, beszuszakolódom Katkó mögött és lecsüccsenek vigyorogva.
- Na, szóva’ dágáim az va’, ho Endricek etanáta, ez Nadine akar lenni, csah Apám csinátatta a póót. De ige’, nekeis tesszik, ezér’ hordóm é sígy mé’ egy kis piko…piki…pokio…pikentóriája is van az egésznek. – vigyorgok, a beszéd nem annyira megy, de ez nem gátol meg abban, hogy folytassam. Mivel már nagyon biztosan ülök, csak hallgatom a figyelmeztetést, amit Endre mond.
- Jó, nem iszok többet főnök… vagy, apa? – felröhögök, mert szerintem igen vicces, hogy Endre az apámnak képzeli magát, és most én is annak. Milyen jó fejek lennénk pedig, együtt járnánk kocsmázni és megbeszélnénk a dolgokat, meg nyomatnánk a "Darcot". Meg a biliárdot, mert abban is béna vagyok, és ha már itt élnénk nagy békességben az majdnem, hogy kötelező. Mármint jónak lenni ezekben a játékokban. Este meg két pofa sör mellett Apa segítene megírni a leckét bűbájtanból. Ezek aztán igazán jó kedvre derítenek, intek „apának” aki elmegy tőlünk.
- Te se igyá’ már többet, mer’ izé, tuod. – ingatom a fejem jobbra-balra, és még egy kacsintást is beleviszek e szép manőverbe. Mivel kettesben maradtunk e szép hölgyeménnyel, illetve én maradtam vele együtt, felkönyökölök az asztalra és felé fordítom vigyorgó tökfejemet.
- Milyen gonosz má’, hogy itt hajott, mi Kadi? – teszem fel a kérdést és egyre jobban azon gondolkodom, hogy meg kéne csókolnom. ~ Mert miért ne? Szinte úgy lángol a szeme, hívogat, hogy menjek közelebb a számmal és tapasszam az övére. Má’ nem az övére… érted. ~ Vitatkozom magammal, de persze nem merek cselekedni. Mert ha innék még két sört, megtenném, de ha nem ittam volna egyet oda is tudnék menni, így aztán marad a várakozás.
- De amúgy meggondoltam téged, vagyis magam. Nem vagyok olyan jó a Darcba, még kinevetné, azt akkor aztán vége a dógoknak, igaz? – réveteg tekintetemben alig-alig látszik értelem, viszont remekül csinálom az egészet, úgy érzem. Teljesen jól vagyok, semmi sem akadályoz meg abban, hogy most már visszamenjek a kastélyba…minek is? Mindegy, volt ott valami dolgom… Felpattanok, majd Katkóra nézek.
- Figyejj, mivel nem akarsz megcsókolni, talán vissza kéne kísérnélek tégedet, különbeh még úgy járz, mint Janó, a medve, akit elraboltak a mókusok, aztán nem ment haza és kiírták, hogy vége. – még a mutatóujjam is felemelem figyelmeztetésképpen. Hogy a mese így volt-e már nem tudom, meg, hogy a szereplők is ezek voltak-e, azt sem, de mintha valami ilyesmi lett volna.
- Szerintem későn van, és még elkésünk, aztán megbüntethecc, mer’ repektus vagy. Én meg nem bírom a fentrőtámaszt. – a vállaim automatikusan vonódnak meg, és várom, hogy elinduljunk innen… oda.

*Ákos beszéde szándékos elírásokat tartalmaz, mert részeg. Kérem ne javítsátok.*

Endre

Január 1. délután

*Szenteste óta havas az idő, de ez nem érintette a professzorékat, mert szokásosan Lengyelországban karácsonyoztak, csak 1-jén értek vissza. A kislány, ahelyett, hogy elfáradt volna még játszani is szeretett volna. Lengyelországban sokkal hidegebb volt, mint nálunk, és ott már elolvadt az összes hó, így érthetően tetszett neki a táj, amikor megérkeztek. Még csak 4 éves lesz, minden évben lenyűgözi a hó, minél nagyobb és frissebb, ő annál jobban élvezi a benne való játékot.
Végül sikerült rávennie az anyját, hogy ebéd után, de még sötétedés előtt kimenjenek a játszótérre, ahogy hétvégén szoktak. Sajnos iskolaidőben nagyon ritkán érnek rá, így kicsit nehezen, de beadta a derekát. Egy alapos (Jagelló földhöz szokott) beöltözést követően elindultak a hófödte bagolyfalvi játszótérre, ahol a kislány a játékokkal nem törődve egyenesen a hóba vetette magát. Ez nem feltétlen baj, hiszen nem örülne az anyja, hogy ha véletlen lecsúszna valamelyik játékról.*
- Riri, ne legyél sokat a hóban, nehogy átázzon a ruhád! *Lehet, hogy más szülő vízhatlanító bűbájjal látta volna el a ruhát, ám Véda nem híve ennek, a gyereknek meg kell tanulnia, hogy mit lehet bűbájjal, és bűbáj nélkül csinálni.*

Véda

Endre

*A kislány teljesen fel van pörögve, már a sapkája is vizes, annyira belefúrja magát a hóba, körülbelül 3 perc alatt 8 hó angyalka jelent meg a hóban, Véda már csak mosolyogva rázta a fejét. Javíthatatlan, kis csibész a lánya, de legalább nem lesz nehéz elaltatnia este. Már csak erre is nagyon jók a játszótéri látogatások. Annyi hátránya ugyan van, hogy ilyenkor általában mindig kitérőt is szeretne tenni a kislányka a cukrászdába, meg az ajándékboltba, meg az ég tudja még, hogy hová. Ez a kettő mindig felmerül, de valamikor egész extrém helyeket talál ki, mint a hangszer bolt, meg a kocsma. A hangszerbolt még valamilyen szinten érthető is, hiszen a nővérei mind a ketten egész jól értenek a hangszerekhez, de a kocsma? Igaz, az egyik nővére nem biztos, hogy éppen a leghatározottabban utasítja el az ott árult nedűket, viszont minden kétséget kizáróan nem vitte ilyen helyre, és nem beszélt ilyen dolgokról a kicsivel.
Végül arra a következtetésre jut, hogy el kéne kezdeni lemozogni az ünnepekkor felszedett plusz kalóriákat, és erre a legjobb mód, ha egy picit futkározik a gyerekkel. Az egészséges kezével gyúr egy hógolyót (szigorúan nem jéggé), és a kislány felé hajítja, aki nevetve felsikít, és egy másikkal megdobja az anyját, miközben tovább kacarászik.*
- Ha visszamentünk a kastélyba, jól megfürdesz egy nagy kád meleg vízben! *Mondja miközben lesöpri a havat a sapkájáról, mert nem szeretné, ha az övé is elázna. Ekkor hátulról egy hangot hall. Meglepődött, hogy egy férfias hangot hall, hiszen az apukák nem nagyon járnak errefelé, ilyenkor meg pláne nem. Lassan megfordul, miközben hátba kapja egy hógolyó. *
- Szép délutánt! *Köszön vissza egy kicsit meglepődötten. Egy fiatal fiúra egyedül pláne nem számított. Picit szétnéz mellette, hogy esetleg nem-e lapul a háta mögött egy kisgyerek, vagy valahol a közelében nem futkározik, de végül arra a következtetésre jut, hogy határozottan egyedül érkezett ide. * - Mondjuk... hetente, ha tehetjük többször. És te? * Kérdezi, bár fura egy kérdés volt, hiszen ha egyedül van nem sok semmit tud itt csinálni. Vivien jól elvolt a hintán, meg mindenféle virágokat lövöldözött a pálcájával, de az Vivi volt.* - Itt laksz a faluban, vagy nálunk tanulsz? *Teszi fel a következő kérdést, miközben ezúttal a haját súrolja egy jéggé gyúrt hógolyó.* - Kicsim, nem szabad ilyen keményre gyúrni, mert veszélyes! *Utasítja a kislányt, aki azonban nagyot kacag, és ismét az anyjához vág egy kőkeményre gyúrt hógolyót. Anyukája ekkor a fiút figyelmen kívül hagyva odamegy a kislányhoz, elmagyarázza neki, hogy nem szabad ilyet csinálni, mert veszélyes, emiatt most visszamennek a kastélyba, és korábban fekszik le.A kislány némi hiszti után belement, elbúcsúztak Endrétől, és pár perc múlva eltűntek a kastély ajtaja mögött.*

Sharlotte Johanson


Érdekes beszélgetésbe csöppenünk; eleinte elég barátságtalanul viselkedik mindkét fél, aztán végül megenyhül a szívük és elkezdenek viszonylag normálisan beszélgetni. A lány válaszol: navinés és másodikos. Viszont valamit nem ért, ezért meg is kérdezi.
- Hogy hogy kéne? Megbuktál, vagy mi? - kérdezi kicsit értetlenkedve. Chuck hamar a kedvenc témájára vált, a zenére. A lány jó műfajjal kezd, aztán folyamatosan csökkenti a színvonalat, amely elkezd zuhanni és végül menthetetlen állapotában meghal. Chuck azon kezd gondolkodni, hogy egy ember hogyan szerethet ennyi műfajt, aminek jó része meg sem felel a zene fogalmának; de hát, ő tudja mit szeret, ezt csak ő döntheti el. A lány visszakérdez, ezért Chuck válaszol, ha már felteszik neki is a kérdést.
- Hát én dióhéjban Punk-rock, metál, nu metal, metalcore és death-metal rajongó vagyok. Van egy bandánk is, amivel korszakváltásra készülünk... - hamar rájön, hogy be kéne fogni, mert a részletek nem érdekesek és fölösleges azzal traktálni a másikat, ami több, mint valószínű, hogy nem érdekli. Most jöjjön valami más téma. Nem kell túl sokat gondolkodni, hogy feltörjön hősünkben valami nagyon elmés.
- A sporttal hogy állsz? - teszi fel a kérdést kíváncsian, mert érdekli a válasz. Hirtelen eszébe jut, hogy a koncert után két nappal barátaival kipróbáltak egy nagyon jó mugli sportot, amit focinak hívnak és ilyen furcsa szerkóba kell átöltözni, még sisakot is kell viselni. Rögtön megtetszett Chuck-nak, mert elég agresszív sport, szinte mindent lehet benne. Nekimenni a másiknak, lecsapni, stb... Egyszóval király volt, jól kifáradtak, ez is örökre szóló élmény marad. Kedvence akkor is a szervezett bunyó marad, abban az egyben verhetetlen... Ismét elkalandoztunk, térjünk vissza a játszótérre Sharlotte-hoz. Kezd elég hűvös lenni, hűvösebb a kelleténél. Újabb témán gondolkodik, viszont úgy érzi, lassan fel kéne állni és sétálni, mert fázik a hátsó fele. Még bírja a hideget egy kis ideig, de nem túl sokáig, majd valamikor feláll. Zsebre dugja ismét a kezét; azért hűvös van pulóverben. Hiába, a Metallicás minta sem védheti örökké. Tetkós, izmos teste meg aztán végképp nem, csak a háj melegít. Na jó, nem ártana valamiről beszélni is, nem csak a gondolatokban merengeni.
- Mivel foglalkoznak a szüleid? - ez az ártatlan kérdés egy kis gondolkodás után kicsit gáznak hallatszik. Na mindegy, most már nem változtathat a kimondott szavakból formálódott kérdéseken. Az ő anyukája valószínűleg most is a Minisztériumban húzza az igát, apja meg még külföldön "metálkodik" és ezzel sokszorosát keresi, mint felesége. Sebaj, az a lényeg, hogy sok pénzt visz haza. Furcsa, hogy Brian a basszust szolgáltatja, Chuck pedig szólós és énekes; érdekes.

Sharlotte

 Hmm... Azért arra kíváncsi lennék, hogy mégis miért olyan közkedvelt ez a hely. Úgy látszik, többen is szeretnek ide lejárni az iskolából, ami arra következtet, hogy többen is szeretnek titokban alkoholt inni. De lehet, hogy csak én gondolom így. Inkább azt nézném ki a legtöbbjükből, hogy még nagy dobra is veszik. Hiszen, miért is titkolnák ezt a fajta tevékenységet? Biztos azt hiszik, hogy ezzel még menőbbek, akárcsak a muglik Világában, pedig egyáltalán nem az. Én sem azért jöttem, hogy ezzel nagyzoljak, különben is csak egy vajsör lett ennek az egésznek a vége, aminek majdnem a fele, az asztalon landolt. Szerencsétlenség, naivság, hülyeség. Ha ez a három szó nem lenne rám jellemző, nem is én lennék ez a személy. Bár, hozzávehetjük az őrültetés a többit. Vicces, ugyanakkor elkeserítő számomra, hogy még én magam is így látom a személyiségemet. Talán el kéne beszélgetnem valakivel, de az is lehet, hogy szimplán csak abba kéne hagynom néha a vitát önmagammal és olyanokra figyelnem, amik körülöttem történnek. Dolgok, amik jelentősek lehetnek számomra, mégsem veszem észre őket. Plusz le kéne szoknom arról, hogy újabb kérdéseket teszek fel önmagamnak és döntések elé állítom magam. Vagy csak szimplán pofon kéne vágnom magam. Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás és észhez térnék végre. De akkor miért nem tettem meg eddig? Talán azért, mert annyira hozzászoktam mindenhez, hogy egyszerűen már nem vettem észre és csak úgy elúszott minden előttem, mint egy jelentéktelen kis semmiség. Bah... Ideje, hogy megálljt parancsoljak magamnak.
Amikor a lány bemutatkozott, elmosolyodtam és belekortyoltam az italomba. Igazán üdítő volt, ráadásul még meleg is, aminek a hatására én magam is felmelegedtem kicsikét. Igen, ez kell most nekem. Ez segít abban, hogy kicsit tisztán gondolkozhassak, de lehet, hogy nem. Az sem baj. Néztem, ahogy a lány szimplán lehajtja a nedűjét és elmosolyodtam. Úgy látszik, a mai fiatalok jól bírják az alkoholt. Na jó, én magam is fiatal vagyok, de egyáltalán nem iszom és erre büszke vagyok. Éljek, én! Mentegetőzését hallgatva elnevettem magam, és csak azután szólaltam meg.
- Ugyan, hagyd már! Egyáltalán nem hiszem, hogy alkoholista vagy. Különben is, ha az lennél, akkor már rég az asztal alatt feküdnél, ahogy minden egyes nap - ujjaimmal a poharamon kopácsoltam. Én úgy látom az alkoholistákat, ahogy leírtam a lánynak, hisz én már csak tudom, milyenek ők valójában. A nagyanyám - amikor még élt -, ha nem engem ugráltatott, akkor bizony whiskeyt iszogatott. Fáj bevallanom, de igenis hiányzik. Senki nem tudja igazán, hogy milyen kapcsolat volt köztünk. Igazándiból, még én sem tudom, pedig azóta rájöttem egy, s másra vele kapcsolatban. Tudom, hogy szeretett, de mégis engem okolt, amiért anya meghalt. De most már késő gondolat. Legalább együtt lehetnek. Amint visszaért Sharlotte, rögtön jött a szokásos kérdés.
- Eridonos vagyok, ízig-vérig piros - nem szóviccnek szántam az utolsó két szót, mégis az lett belőle. Ez van, ha az ember túl sokáig gondolkozik valamin és egyszer csak, valamit kinyög. Ez az én szerencsém. Remélem, hogy most már nincs sok ebből a szerencsétlenségből és az időből sem, hogy végre kilépjünk 2012-őt és belépjünk 2013-ba.
- És te, melyik házba jársz? - kérdeztem én is. Nem tudtam eldönteni igazán, hogy melyik házba is járhat, de a Levitát és az Eridont már kapásból kizártam. A Levitát azért, mert nem igazán olyan, mint a többi kék, az Eridont meg, tudjátok miért.
- Egyébként, hogy-hogy egyedül töltöd a Szilvesztert? - hogy miért kérdeztem? Nem tudom, hiszen ezt a kérdést akár magamnak is feltehettem volna, de választ nem hiszem, hogy tudnék adni rá.

Endre &Áki - zárás

Hiába, hogy Endre nagyon magabiztosan próbál megnyugtatni, hogy Ákossal minden rendben lesz ha kimegy a hidegre, ettől még aggódok a csapattársam miatt. Egyelőre ugyanis nem vagyunk odakint, bár én már nem bánnám ha arrafelé vennénk az irányt. Illetve komolyan megfordul a fejemben, hogy jobban tenném, ha inkább én is elengedném magam, és kérnék valami töményet. De mindezek helyett csak a forralt boromat iszogatom. Nem lenne okos dolog, ha ahelyett, hogy támogatnám Ákost csak én is kiütném magam. Egyébként sem vagyok az í típus.
Közben Endrének meg aztán a visszatérő Ákosnak hála megvilágosodok én is, a fiú pólóján lévő kis hiba ügyében. Így már teljesen érthető, és tényleg csak egy betűben különbözik a Navine-től, de nekem elsőre mégis a női név jutott eszembe róla. De ez a tény már teljesen jelentéktelenné válik amellett, hogy Ákosnak már kisebb bonyodalmat okoz a beszéd is. ~ Majd támogathatjuk felfelé a kastélyba... Remélem hányni nem akar. ~
Ezek után Endre bejelenti, hogy távozik. Erre aztán igencsak szúrós, szemrehányó pillantásokat küldök felé. Elfelejthetem a többes számot a gondolataimból, mert ezek szerint csak én fogom visszatámogatni Ákost. Majd. De egyelőre kettesben maradunk, ami jelenleg egyáltalán nem jön be. Nem mintha bajom lenne Ákossal, csak jobban szeretem ha józan és lehet vele értelmesen beszélgetni. De hát mit csinálhatnék? Elköszönök Endrétől és visszafordulok Ákos felé. Furcsa dolog így látni őt eléggé kifordulva magából, most nem igazán hasonlít visszahúzódó, aranyos önmagára. Egy darabig még vicces volt, de már nem az.
- Az! Ezért még számolok vele - motyogom Endre után nézve, aki éppen elhagyja a helyiséget, nem hiszem, hogy Ákos rendesen odafigyelne a szavaimra.
- Igaz. Majd legközelebb darcozunk. - hagyom rá a fiúra. Örülök, hogy meggondolta magát, és nem nekem kell lebeszélnem róla.
Eléggé meglepődök, amikor a fiú felpattan az asztaltól, a szavaira meg aztán csak még jobban merednek a szemeim, és elpirulok. Nem értem miért kellett ezt ilyen nagy őszinteséggel közölnie, de lényegében a fiúnak igaza van. Eszem ágában sincs a közeljövőben csókolózni vele, bár, hogy egy másik helyzetben miképp reagálnék, azt nem tudom...
- Nem szeretnék úgy járni, úgyhogy kísérj! - mosolygok a fiúra és én is felállok.
- Szerintem ezt majd ne emlegesd az edzésen. És egyébként sem azzal büntetnélek - jegyzem meg vigyorogva, miközben magamra veszem a kabátomat, és a nyakam köré tekerem a sálam. Ákos is összeszedi magát, némi segítséggel a részemről, ugyanis a jobb keze sehogy sem akarja megtalálni a kabátja ujját, de végül mind a ketten menetkészek vagyunk. Anélkül kijutottunk a csárdából, hogy Ákos akár egy széket is fellökött volna, majd a tél hidegben elindultunk a kastélyba.

Inedra

Kedves Naplóm!
Túléltem a
Nem!
Apa azt
Lényegtelen!
Nemrég
Nem megy ez nekem.
Elhajtottam a tollat, ami hangosan koppant a szemközti falon és becsúsztattam a naplómat a rejtekhelyére –a fiókomba, ahol egy szemfüles sárkány őrizte. Fogalmam sincsen, miért éppen sárkány, de valahogy örző-védő szerepében ez tűnt a legmegfelelőbbnek… amikor öt éves voltam és még tízig számolni is komoly nehézséget jelentett.
Felsóhajtottam és odamásztam az ablakpárkányra. Befészkeltem magamat és az utcát kezdtem bámulni. Nem tudom, mi vonzott, talán csak úgy akartam tenni, mintha nem lennék annyira egyedül, mint amennyire éreztem magamat. Minden egyes nap reménytelenebbnek tűnt az előzőnél. Apa egyre többet tűnt el, Benjivel nem volt alkalmam hosszabban beszélgetni és Zoé óta senkivel sem találkoztam. Határozottan unalmas volt az életem. Fel kellett volna dobnom valamivel, de sajnos nem vagyok egy akcióhős, sőt még csak szuperhős sem, tehát letehetek róla, hogy hirtelen betörik az ajtómat és végre felpörög az életem.
A gondolat hirtelen jött, de a legutóbb is nagy segítséget nyújtott az édesség, amivel Zoé meglepett. Ettől az új ötlettől vezérelve kaptam fel a kabátomat és írtam egy cetlit apunak, hogy ne keressen, majd miután azt felragasztottam a hűtőre kiviharzottam az ajtón. A jeges szél az arcomba csapott, de nem érdekelt, csak meneteltem előre.
Szerettem volna egy rövid időre átlagos tinilány lenni. Csak egy kicsit úgy tenni, mintha az életem egyébként nem állna a feje tetején. Belöktem a cukrászda ajtaját és azonnal az egyik üres sarok felé vettem az irányt. Kabátomat a székemre akasztottam, fekete hullámaim pedig a vállamra csusszantak. Felemeltem az étlapot és kizártam minden mást az agyamból, csak arra koncentráltam, ami épp előttem állt –nevezetesen az evésre, amit jó lenne néha nem elfelejteni.

Vivien


Ücsörög. Egymagában ücsörög azon az átkozott padon. Semmi mást nem csinált az egész szünet alatt csak unatkozott és olvasott. Kezdte úgy érezni magát, mint egy öregasszony. Tennie kell valamit, különben belehal ebbe. Bár a múltkori szobás dolog után kicsit fél még kimozdulni a birtokról, de most szüksége van valamilyen más légkörre. Az, hogy kirabolták és felforgatták a szobáját, pont elég ok arra, hogy kicsit magába forduljon.
Így hát felkapta magát és elindult volna, ha a kabátja nem akad be a pad egy kiálló deszkájába. Azzal a lendülettel, ahogy felpattant, vissza is huppant és szépen ki is szakadt a kabátja zsebe. Mivel már ez sem igazán tudta meghatni inkább továbbment, bár még ő sem tudta hova.
Úgy gondolta, lenéz egy kicsit a faluba, hátha talál valami érdekeset, vagy valakit akivel lehet beszélgetni. Végigsétált a kis utcán, egészen le a térig. Nem tudta merre menjen tovább. Először a Pillangó varázsba akart bemenni, de azt már egészen unta. Na jó, nem unta, csak már többször volt ott mint máshol.
Így útja inkább a cukrászda felé vezetett, csokira volt szüksége.
Belépett az ajtón, és annyi édességet látott,mint még soha.
Gyorsan körbenézett, üres helyet keresve magának, meg is akadt a szeme a helyiség sarkától nem messze. Gyorsan átszelte a helyiséget, de ahogy elment az egyik asztal mellett, a kiszakadt zsebe beleakadt az asztalba, és rántotta magával az egészet. Ahogy rántotta magával az asztalt, úgy esett vissza ő is a földre. Reménykedett benne, hogy semmit nem tört össze, bár mintha fél szemmel úgy látta volna, hogy az asztal még üres, és egy feketehajú lányka ül a széken mellette.
Inedra azonnal összekapta magát, már amennyire tudta, és megpróbált felállni.
-Jajj ne haragudj, annyira sajnálom. Mostanában ilyen béna vagyok.
Amint kicsit leporolta magát, észbe is kapott.
- Bocsi, Inedra vagyok a bénák bénája. - mondta nagy zavarában, miközben felállította az asztalt.

Ruci: http://www.polyvore.com/cgi/set?.svc=twitter&id=67758616

Mesélő bácsi


Ruci: http://www.polyvore.com/cgi/set?.svc=twitter&id=67758857

Veronika

- Hmm... "mondja" Mary a sok finomság hallatára. - Igazán jól hangzik. - Teszi hozzá egy vigyor kíséretében. Mikor Veronika a vizsgaidőszakról panaszkodik, Mary a következőt veti fel a lánynak:
- Mi lenne, ha a műszakod lejárta után elmennénk egyet korizni? Akkor felszabadulnál egy kicsit, közben nem izgulnál annyira, és utána tanulnál egy jót? Akkor talán nem fogsz annyira ezen görcsölni, és kicsit elengeded magad! - reméli, hogy Veronika rábólint a dologra. Elvégre, mit árthat? Folyton csak tanul, lehetetlen, hogy ne verődött volna a fejébe az egész. Csak izgul szegény. És ha kicsit elengedi magát, nem izgul majd annyira, és utána frissen, kipihent aggyal ismételheti át, vagy tanulhatja meg azt a kicsit, amit még nem sikerült.
- Ugyan, semmi gond. - mosolyog bátorítóan a lányra. És látva a pirulást, hozzáteszi:
- Viszont ha mindenképp szeretnél kiengesztelni, azzal tudsz, ha mesélsz, ki ez a srác? - egyáltalán nem szemrehányásnak szánta, sőt! Veronika, mint ahogyan a bálon is megállapította, nagyon jól nézett ki azzal a sráccal. És Mary örült, ha Veronikát örülni látja. Nem tudta miért, de örült neki. Mary nagyon megszerette Veronikát, ő olyan igazi barát volt számára. Olyan barát, amilyen még nem volt neki. Aki mindig mosolygott ha meglátta, aki soha egy rossz szót nem szólt hozzá, aki mindig kedves volt, és akit tényleg érdekelt a hogyléte. Persze, voltak Marynek korábban is barátai, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy nem igazi barát, megszakadt a kapcsolat, vagy épp internetes volt, és soha az életben nem látták egymást. Összesen két tartós, személyes barátsága van. A két személy pedig a tíz évvel idősebb nővére, és a fél évvel fiatalabb unokahúga.
Hmm... Nem igen tudok dönteni... Tudod mit? Rád bízom magam. A döntés a tiéd, megbízom az ízlésedben! - vigyorog rá Mary. Aznap nagyon sokat mosolyog, tök jó napja van. Hogy mi az oka? Azt nem tudja. Csak azt, hogy imádja a sulit, a mágiát, és most már Bogolyfalvát is!

Elizabeth

Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, hogy ha megállnék valahol, akkor egy helyben állva is el tudnék aludni, de inkább nem csuktam be a szemem, és nem is nagyon álltam meg.
Nem volt jó ez az év. A nyakamba szakadt az SVK, maga az ötödikes lét, és ráadásul a melodimágiát is gyakorolnom kellett. Már csak arra vágytam, hogy végre levizsgázzak, Seren visszajöjjön, ha még egyáltalán visszatér valaha, és jöjjön  szünet, amikor el fogok bujdosni valahova a világ végére, lehetőleg egymagam.
Azonban addig sem állt meg az élet, Hajnal összes kajája is elfogyott, így időt kellett szakítanom arra, hogy lejöjjek a Bestiába bevásárolni.
Komolyan, mióta Kon nem dolgozott itt, hiányzott a helyből az a bizonyos hangulat, amiért szerettem ide jönni vásárolni, de azért a bácsi is kedves volt, aki most kiszolgált. Fizettem hát, és indultam is kifelé, út közben viszont elvonta a figyelmem pár szép kaméleon, bár hogy ki tartana otthon ilyet, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre megcsodáltam a színeiket, egy pillanatnyi kikapcsolódásként a rohanás közben, aztán már fordultam is volna kifelé az ajtón... csakhogy épp akkor lépett be valaki, akit lendületből sodortam el. Repült a szatyrom is, remélhetőleg nem a lány fejére, de legalább őt elkaptam és megmaradtunk a lábunkon.
- Hoppá - jegyeztem meg, miközben elengedtem őt, és rendbe szedtem magam, a szatyromért nyúlva.

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

- Semmi baj, én kérek elnézé... - itt elakadtam és felkaptam a fejem, hogy döbbent arckifejezéssel a lányra nézzek. - Te lemagáztál - konstatáltam a dolgot, ami kellően furcsa volt nekem ahhoz, hogy teljes értetlenséget szüljön az arcomon.
Az, hogy tanársegéd voltam még nem jelentett semmi különöset, mint ahogy az sem, hogy tanítottam őt is, hiszen így, hogy láttam az arcát, már felismertem. Ettől még nem kértem senkitől, hogy magázzon, mert én is ugyanúgy diák voltam, csak egy kicsit idősebb.
- Tudod nyugodtan tegezhetsz. Ötödikes vagyok - tisztáztam ezt a lány szemébe nézve, hátha ő elsősként ezt nem tudta ennek előtte. Ne legyen itt semmilyen félreértés kérem szépen, nem szeretném, ha legközelebb le lennék tanárnénizve.
Megpróbáltam elállni a lány útjából, de egyszerre léptünk, megint egymás elé kerülve, ekkor viszont már én is elmosolyodtam.
- Úgy tűnik nem tudjuk kikerülni egymást - mondtam, majd lecövekeltem az egyik polc mellett, megkapaszkodva, hogy a lány egészen biztosan biztonságosan elmehessen mellettem. - Na most indu... AU AZ ANYÁD!
Természetesen ez utóbbi már nem a navinésnek szólt, hanem a teknősnek, ami volt olyan szíves az ujjamba harapni. Elkaptam a kezem a rácstól, és átkoztam magam, amiért óvatlan voltam, de csak egy egészen kicsit vérzett a mutató ujjam, ebből nem is csináltam problémát.
- Van egy zsepid? - néztem fel a másikra várakozóan, mert azért jó lett volna valamivel elállítani a vérzést.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

Kezem újra az üvegért nyúl, amit alig pár másodperce tettem le, miközben elnézek az ünneplő társaság felé. Lehet, hogy azért ilyen felhőtlenül boldogok, mert már annyira berúgtak, hogy semmi sem számít a világon? Vagy azért mert tényleg van okuk ünnepelni. Vagy... túl sok a vagy. Mindig több lehetőség van mindenre, sőt gyakorlatilag a lehetőségek száma végtelen. Egyes esetek kivételével persze. Ha tőlem megkérdeznék, hogy mit ünneplek így egyedül magamban, azt mondanám, hogy az unokahúgom születését, ugyanis karácsony napján hivatalosan is nagybácsi lettem. Bár ez tökéletes hazugság, ugyanis hidegen hagy a baba. Nem tahóságból mondom, de ugyanúgy nem érzek iránta semmit, akár a többi ember iránt. Laura kedvéért majd mosolygok és gratulálok, na meg persze most iszom rá, de csak elméletben. Gyakorlatban meg azért iszom, hogy fogyasszam a készletet és holnap kegyetlenül másnapos lehessek. Alaposan az üveg fenekére nézve kortyolgatom a kesernyés italt, hogy aztán újra visszakerülhessen az asztalra. Cigarettámból egy nagyobb slukkot elpusztítok, miközben a velem szemben egyedül ücsörgő lányra téved a tekintetem. A lányok általában nem járnak sehova egyedül. Mindig párosával járkálnak, kivéve amikor valamelyiknek randevúja van, vagy máshol találkoznak, esetleg az egyik lány mélyen maga alatt van. Bár nem, akkor is kettesével járnak, mert az egyik vigasztalja a másikat. Ez az ötlet kilőve. Akkor a drága lánynak vagy randevúja lesz, de kötve hiszem, mert egy ilyen hely nem éppen ideális ahhoz, hogy az egyik szerelmet vallhasson a másiknak. Randevú lelőve. Az előtte lévő pohármennyiségből ítélve szál egyedül jött ide és úgy is marad. Számat rágcsálva egy ideig bámulom a lányt merő udvariatlanságból, majd kinézek az ablakon ismét és orromon keresztül kifújom a cigaretta füstjét. Ami ebben a helységben van, az már nem szimpla füstfelhő, ez már lassanként alakul át füstfallá, vagy füstfüggönnyé. Szemeimet már eléggé csípi ez a gomolygó füst, holnapra valószínűleg két vörös golflabda lesz a helyükön. Kellemes lesz ezekkel pislogni. Az üveget magamhoz véve kezdek neki egy aprócska helyzetváltoztatásnak a padon. Hátamat a falnak vetem és lábaimat pedig fölpakolom a padra. Ha esetleg, merő véletlenségből elaludnék, akkor inkább így tegyem. Az ünnepelő társaság egyre zajosabb, már egy hamiskás éneklésbe is belekezdtek és nem akarják abbahagyni, a többi vendég persze forgolódik, néhányan pedig zúgolódnak, hogy ez kocsma, nem pedig karaoke bár. Felvont szemöldökkel hallgatom az énekért járó reakciókat - vagy reklamációkat - és fejemben nem nagyon helyre tenni, hogy egy kocsmában miért ne lehetne énekelni. Ha csöndre és sherryre vágynak menjenek könyvtárba. Az üveget szorongató kezemmel kócos szőke hajamba túrva vakarom meg a fejemet, mintha tényleg nagyon elmerülnék ebben a gondolatmenetben, bár magamban már lezártam. Lehet, hogy ebből még lesz egy szép kis verekedés? Akkor a szemben ülő kisasszony jobb, ha gyorsan távozik onnan, mielőtt ő is belekeveredik.