Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Katherine Szabadság. Ennyivel tudom jellemezni az életemet. Legalábbis most. Most, hogy már majdnem egy hónapja szakítottunk Daviddel – újra -, ráadásul a vizsgáimnak is vége, nem törődöm semmivel sem. Nincs senki, aki megakadályozhatna abban, hogy valami hülyeséget csináljak. Néhány napja, újra meglátogattam a szülő városomat, illetve a szüleim sírját. Sosem hittem volna, hogy aki megölte őket, az pont egy olyan bűnöző, akit nekik kellett volna elfogniuk, ráadásul legjobb barátnőm szüleivel együtt. Ám, egyikőjük sem tudta megtenni ezt, ugyanis mindegyikőjüket a halálba sodorta az az ember. Nem tudom, hogy azóta elfogta-e bárki is, de ha igen, másképp néznék a Sorsra. Na jó, rá sosem néznék másképp, csak csúnyán, hiszen Ő rontott el mindent. Nem, igazából nem csak Ő, hanem én is. Még mindig hallom nagyi szavait a fejemben: A te hibád, hogy ez történt anyáddal! A te hibád, hogy meghalt a lányom! Ezt azután vágta a fejemhez, miután felébredtem a kórházban. Ugye milyen kedves? Mindig is magamat hibáztattam a történtek miatt, pedig én nem csináltam semmit. Persze, könnyű másra fogni mindent, de 7 évesen mit tehettem volna? Még a körülöttem lévő dolgokat is alig fogtam fel, nemhogy varázsoljak és megvédjem a szüleimet. Most már mindegy, nem igaz? Ami elmúlt, elmúlt. Ráadásul, nagyi sincs már az élők között, lassan egy éve. Mégsem érzem magam magányosnak, annyira. De csak azóta, mióta megkaptam anya nyakláncát és a képet vele együtt, ami az utolsó rólunk, hármunkról. Apa, anya és én. Mennyivel másabb volt minden akkor még, és soha nem hittük volna, hogy ez lesz a vége, még ők sem. Ahogy álltam az ablak előtt és kifelé bámultam, rájöttem, hogy most már az ősz közepén járunk, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt a szülinapom és egyúttal a szüleim halálának évfordulója. Valahogy mindig frusztrált voltam, amikor erre rájöttem, most mégsem éreztem az elmúlást. Igaz, hogy egyedül voltam, mégsem tudtam szomorkodni, legalábbis ma nem. Kiléptem a szobámból, és mentem, amerre a lábam vitt. Őszintén szólva, voltak olyan helyek a Kastélyban, amiket még nem fedeztem fel, így jól jött, hogy vakon követtem saját magamat. Mikorra föleszméltem végre, fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok. Hasonlított a Harsogó portrék folyosójára, de mégsem az volt, hiszen csöndesebb volt, sokkal. Nem sok diák sétált errefelé, de meg kellett tudnom, hogy hol is vagyok, így utamat egy szőke hajú lány felé irányítottam. Már majdnem ott voltam, amikor is megcsúsztam. Hogy hogyan? Ne kérdezzétek, nem tudom a választ. - Aú, ezt meg hogy csináltam? – a sajgó hátsó felemet fogtam, ugyanis sikerült pont rá esnem. Megmondtam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Katherine Egész életemben mindig azzal voltam elfoglalva, hogy másoknak jó legyen. Arra sosem gondoltam, hogy magamnak örömet okozzak. Egyszerűen nem volt rá szükségem, ugyanis már az is mosolyt csalt az arcomra, ha másnak segíthettem. Közben persze mindig ott volt a fejemben a kép, hogy az én hibám az egész gyilkosság. Talán ezért is menekültem ebbe az irányba. Így legalább megnyugodhattam és nem volt rossz a lelkiismeretem. Na jó, ez az egész egy nagy badarság. Ebből talán csak az igaz, hogy egész életemben segítettem másoknak, amit szerettem. Olyan nehéz mindennap úgy a tükörbe nézni, hogy ne a bűnbakot lássam magamban, hanem egy egyszerű lányt, aki tehetetlen volt akkor. Annyira, de annyira irritáló ez az egész, hogy legszívesebben kiállnék egy szakadék szélére azt kiabálva, hogy: Elég volt! Jó is lenne, szép is lenne, csak éppen ezzel semmit sem tudnék megoldani. Nem baj, most már olyan mindegy, hiszen nem tudok mit tenni az ellen, ami a múltban történt, nem igaz? Valahogy ez a gondolatmenet mégsem szegte kedvem, mert ez a nap, annyira más volt, mint a többi. Hogy miért? Nem tudom, de más volt és kész, fogadjátok el. Széles mosoly terült szét az arcomon, mint mindig. Tudniillik, én még akkor is mosolygok, amikor legbelül már rég sikítanék. Ez egy igen jó képesség, mert ezzel legalább nem kell elárulnom az igazat, úgyis mindenki beveszi. Nem mondhatnám, hogy ezzel hazudok a barátimnak, inkább csak elhallgatom a bajom. Sosem tudtam az ilyenekről beszélgetni, és nem is fogom ezt elkezdeni, legalábbis most nem. Most úgy is minden rendben van, azt hiszem. Hiszen, nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit tegyek és mit ne. Nem kell még egyszer végig szenvednem, hogy olyasvalakit veszítek el, akit igazán szeretek és szabad vagyok. Ugyan, mit kívánhatok még? Bah... sok mindent. Igaz, hogy a barátok mindenben mellettem állnak, de mégis szükségem van egy családra, A családomra. Mit tehetnék? Az ég világon semmit, és ebbe belenyugodtam, most már tényleg. Ahogy ez az egész gondolatmenet végigpörgött a fejemben, észre se vettem, hogy teljesen eltévedtem. Megakartam kérdezni egy lányt, ám még oda sem értem hozzá és máris elestem. Hogy miben, azt nem tudom, de amint megvizsgáltam, rögtön rájöttem a "titokra". Egy igen nagy tócsa terült szét a padlón és nekem sikerült pont ezen elcsúsznom. Kezdők hibája, illetve az én szerencsétlenségem. - Jól tippeltél! El kéne járnod lottózni - mondtam, és rögtön folytattam is mondandóm. - Ha esetleg nem tudnád, az egy mugli találmány. Hangomban semmi ellenszenv nem volt, egyszerűen csak tudattam a lánnyal, hogy igen ügyes a tippelésben. - Te meg Rellonos vagy, ha jól sejtem. Nem tudod véletlenül, hogy hol a búbánatba vagyok? - kérdeztem tőle, miközben föltápászkodtam. Komolyan, ennél a folyosónál még a Harsogó is jobb és ez igen nagy dicséret tőlem.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Katherine Hogyan tudnám jellemezni az életemet? Hmm, hadd gondolkodjak. Sok mindent tudnék rá mondani, de azt hogy unalmas, semmiképpen sem. Már az külön izgalom, hogy boszorkány vagyok, nem igaz? De igen. Persze félvér vagyok, de így is tudtam kiskoromban, hogy varázsló vagyok, még ha a mugli dolgokhoz is voltam hozzászokva. Persze, az arány ugyanakkora, hiszen mindkét társadalomról ugyanannyit tudok. Ez nem meglepő, legalábbis szerintem nem, hiszen félvér vagyok, mint ahogy azt az előbb elmondtam. Apa anyukája, amikor még élt, sok mindent mesélt nekem a muglikról és a szokásaikról, míg az apukája a varázslókról alakított ki nekem egy képet. Mindkettejüket nagyon szerettem, azonban már semelyikük sem él. Anyu részéről, mindketten varázslók voltak a nagyszüleim és mindketten szerettek, addig a napig, amíg nagyapa meg nem halt. Akkor nagyiban eltört valami és teljesen megőrült. Majd miután az egy szem lánya, az élete, a kincse meghalt, még jobban megutált. Kedves, nem igaz? Hát persze, hiszen mindig is engem vádolt. Egészen a halála előtti hétig. Akkor valahogy képes volt arra, hogy vége leírja, hogy szeret. Igen ám, de utána egy héttel később meghalt, ugyanis a betegség győzedelmeskedett rajta. Én meg itt maradtam, egyedül. Igazándiból, már rég egy árvaházban kellene lennem, de mégsem vagyok ott. Eddig rejtély, hogy miért, de egyszer úgyis megkapom a választ. Ha nem most, akkor hamarosan. Valahogy mindig közbeszólt a Sors, az én „öreg barátom”, szóval most sem lesz ez másképp. Igaz, már majdnem egy éve, hogy meghalt a nagyi, szóval eddig még – ismétlem, még – megúsztam. Aztán ki tudja, lehet, hogy holnap kapok egy levelet, hogy azonnali hatállyal hagyjam el a Kastélyt. De akkor sem tenném meg, de nem ám! Hiszen a kastély az én otthonom. Igazándiból, csak most jöttem rá, hogy talán mégsem kellett volna úgy sietnem és akkor észrevettem volna, az előttem elterülő nagy és széles tócsát. Mégis az ellenkezőjét tettem és megint nem néztem az orrom elé. Elizabeth, te sosem tanulsz a hibáidból? Nagyon úgy néz ki, hogy nem. Most már mindegy, már megtörtént, aminek meg kellett történnie. Bár nem lett belőle semmi baj, csak a hátsó felemet érte egy kisebb fajta ütés, az önbizalmamat nem. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki ezek után el kezd sírni, vagy összehúzza magát vagy aggódik, hogy csorba esett a „hírnevén”. Hiszen, ez minden emberrel megeshet, bár nagyobb a valószínűsége, hogy pont velem. - Az lehet, de akkor is jól tippeltél! – elmosolyodtam és az egyik festményre szegeztem tekintetem. Érdekes, hogy itt mennyivel halkabbak a portrék, bár némelyik így is képes összeveszni a másikkal. Pont ennek a részesei lehettünk a lánnyal. - Az sosem baj, legalább két bosszantó alakkal kevesebb – megvontam vállamat. Nem tudom, miért mondtam ezt, de volt benne némi igazság. Néha nagyon tudtak idegesíteni, ráadásul, az egyik igen goromba volt, még régebben. Persze, megkapta a magáét, de akkor is, semmi alapja nem volt annak, hogy belém kössön, mégis megtette. - Szóval a Fejetlenség Folyosója? Találó név – újból elmosolyodtam. – Egyébként, Elizabeth vagyok!Nem éreztem késztető szükséget arra, hogy bemutatkozzak a lánynak, mégis megtettem. Hiszen tudjátok, az illem úgy kívánja. Azért reménykedem benne, hogy nem egy bájcsevegés vagy egy monoton, száraz beszélgetés lesz ebből az egészből. Nincs kedvem hozzá, nagyon nincs.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Lucy ^^ Már magam sem tudom, mióta nem voltam odakint, főleg nem a faluban. Jó ideje már annak, hogy lelátogattam oda, de most muszáj volt egy kicsit elszabadulnom. Úgy éreztem, a szoba falai egyre jobban összezáródnak körülöttem, ha nem tűnök el onnan. Jól voltam, de mégsem. Valami bujkált agyam egyik legeldugottabb zugában, de nem foglalkoztam vele. Nem is nagyon akartam, mivel az még inkább lelombozott volna, és azt nem akartam. Jól vagyok. De tényleg. Azt hiszem, most már minden rendben velem, most már kicsit sem tudok olyan lenni, mint azelőtt. Boldog vagyok, persze nem úgy, mint a többiek, mégsem érzem úgy, hogy búslakodnom kéne. Ugyan, minek? Ha azt mondom, minden rendben, akkor az úgy is van. Nem vagyok egyedül, ezt tudom nagyon jól. Mégis, a szoba nem akarta, hogy itt bent legyek egyedül, így hát nem volt más választásom, mint kikerülni onnan és eltűnni, ahol sok az ember. Vagy a gyerek. Ugyanis, a választásom a játszótérre esett. Mosollyal az arcomon, lassan lépegettem a köveken, amik az utat tarkították. Közben pillantásomat a fákon, a házakon és a kerítéseken járattam végig. Imádom az őszt, a kedvenc évszakom. Az sem érdekel, ha majd lefagy a kezem, akkor is jobban szeretem, mint a nyarat, mivel ilyenkor minden egyes fa gyönyörű színpompás levelekkel öltözteti fel magát. Plusz, Halloween is ilyenkor van, ami tegnap volt. Emlékszem, amikor kicsi voltam, nem volt olyan Halloween, amikor apuval el nem mentünk csokit gyűjteni, utána meg megszemléltük a kosaram tartalmát és a kandalló előtt letelepedtünk, rém meséket mondtuk egy bögre forró csoki társaságában. Igen, az volt a nap fénypontja. Érdekes módon, még mindig emlékszem azokra a sztorikra, amiket ő mondott. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon, ahogy felidéztem őket, és úgy fordultam be egy ismerős utcán, míg végre oda nem értem a játszótérre. Mindkét kezem a szövetkabátom belsejében volt, de az egyiket szabaddá tettem addig, amíg ki nem nyitottam a kis kaput, ami elválasztotta tőlem a játszóteret. Csak egy-két gyerek volt ott, de így kisebb zsivaj támadt, amikor rám néztek. Integettem nekik, majd irányomat a hinta felé vettem, ahol el is foglaltam az egyiket. A másikban nem ült senki, mivel a többi gyerek inkább fogócskázott, ugrókötelezett vagy ugróiskolázott. Azért hihetetlen, hogy ilyen időben is képesek ilyen vidámak lenni és itt kint játszani. Mondjuk, az is hihetetlen, hogy én itt vagyok.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Lucy (hát, nálam se sűrűn használják a Charlotte-ot ) Igazából, nem is nagyon tudtam, hogy ma van Mindenszentek. Igaz, ez egy magyar hagyomány, de nem azért nem tudtam, csak egyszerűen ki ment a fejemből. Pedig, jó sok mindenkiért gyújtanék gyertyát, akiket elvesztettem 16 év alatt. Ott vannak rögtön a szüleim, a nagyszüleim és persze a nagynéném, aki akkor halhatott meg, amikor én olyan 1 éves lehetettem, illetve ott vannak Ginnie szülei is, akiket nem ismerek annyira, viszont a szüleim nagyon szoros barátságban voltak, így róluk is megemlékeznék. Igen, sok mindenkit vesztettem el az évek folyamán, de van olyan, akiről egyáltalán nem is tudok. Nem azért, mert esetleg nem találkoztam vele, hanem még azelőtt meghalt, hogy én felfoghattam volna, mi is az az élet. De, így hogy teljesen kiment a fejemből, kissé zavarban vagyok és legszívesebben el is ásnám magam a földbe, a legmélyére, hogy még csak véletlenül se jöhessek ki onnan. De ez legalább magyarázatot ad arra, miért voltam ma ilyen szorongó. Tényleg nem tudtam, hogy mi okozza és ezáltal a szobára fogtam, pedig nem az volt a bűnös. Érdekes, roppant érdekes. Hideg volt, én még is kezeimmel a hintába kapaszkodtam. Mások már régen zsebre dugták volna kezüket, vagy kesztyűt húztak volna, de én nem Ők vagyok, és ezt végre fel kellene már fognom. De mint már mindannyiszor mondtam, én ahhoz béna vagyok, hogy megértsem. Meg persze ön- és közveszélyes, de az már más tészta. Úgyis kiderül, amint megbotlok a saját lábamban. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy a gyerekek hogyan veszekednek egy olyan apróságon, hogy mi a litya és mi nem. Olyan aranyosak tudnak lenni, főleg amikor összevonják szemöldöküket bájos kis arcukon és felhúzzák a nózijukat, majd próbálnak úgy beszélni, mintha nagyobbak lennének a másiknál. Pedig nem így volt, mégis aranyosnak, szinte bájosnak hatott az egész. Miután végighordoztam tekintetemet mindenkin, szemem egy ismerős lány akadt meg. A nevét nem tudom, de biztos, hogy láttam már valahol, ráadásul az Eridon toronyba. Kissé esetlen volt, mondhatni, hasonlított rám. Érdekes, pedig azt hittem, én vagyok az egyedüli, aki képes út közben is mással foglalkozni, végül pedig megbotlani valamiben. De úgy látszik, minden piros diák ilyen, na jó, nem mindegyik, de egy kis része igen. Leült mellém, én szóra nyitottam a számat, amikor végre megpillantott a lány, végül elmosolyodtam és csak utána válaszoltam neki. - Semmi gond! Nem, nem mentél és nem zavarsz - hangom nyugodt volt, de még mindig mosolyogtam. Úgy látszik, ez a mai nap mindenkinél ilyen zűrös. - Elizabeth Charlotte Vane vagyok. Te is eridonos vagy, nem igaz? Mintha már láttalak volna a kh-ban. Miközben belekezdtem a monológba, lábaimmal aprókat löktem magamon, de tekintetem mindvégig a lányon maradt, miközben szám szélén barátságos mosoly ült. Úgy látszik, mégsem leszek egyedül, ami nem is olyan nagy baj.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Lucy (Akkor még jó, hogy Lucynak hívtalak ) Azért nem gondoltam volna, hogy lesz még rajtam kívül valaki, aki ide jön, főleg most, ráadásul ilyen időben. De úgy látszik, nem csak én vagyok ilyen "őrült". Persze, ezt bóknak szántam, legalábbis a lány esetében, a magam részéről viszont igazság, jó nagy igazság. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy Ő nem normális, de én nem vagyok az. És ezt mindenki tudja. Bár lehet, hogy akad olyan, aki nem. Annak nem ajánlom, hogy olyankor találkozzon velem, amikor épp készülnék elesni, mert bizony megjárja. Főleg, ha még a kezemben is van valami. Na akkor futás a közelemből. De most nem volt példa erre, és Lucy is teljes mértékben biztonságban volt. - Igen, én vagyok - feleltem. Ha máshogy nem, erről majdnem minden diák felismer. Én vagyok az egyik prefektus. Persze, már megszoktam, de néha akkor is fura, amikor rádöbbenek, hogy milyen "hatalom" van a kezemben. Persze, ezzel nem arra célzok, hogy milyen magas a rangom, mert egyáltalán nem az, csak bárkit megbüntethetek, aki rosszan töri a fejét és segíthetek a bajbajutott diákokon. Akár hiszitek, akár nem, mindegyiket szeretem. Szeretek segíteni, de ugyanakkor büntetőfeladatot is kiszabni a rosszcsontoknak. Pedig a kettő, szöges ellentéte egymásnak, nagyon is. - Nem volt kedvem bent maradni a szobában, így inkább kijöttem. Ráadásul, itt mindig gyereknek érzem magam! - válaszoltam neki, kedvesen. - És, te? Ha már Ő is megkérdezte, akkor én miért ne érdeklődhetnék? Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindent kikérdezek tőle, csak érdekelne, hogy miért pont ide jött, ráadásul, most. Mert bizony nem mindenki merészkedik le ilyenkor, ide. A gyerekek mégis megtették. Bár, nekik nem számít, milyen idő van, Ők még télen is jól érzik magukat, illetve nyáron 40 fokban is. Irigylem őket. - Van bizony, egy fehér egerem. Jack-nek hívják, és most lesz lassan négy éves - néha eszembe jut az a nap, amikor megláttam a kirakatban. Kisebb volt, mint a többiek, pedig már betöltötte az első évét. Mégis, bátrabb volt mindnél. Amikor találkozott a tekintetünk, rögtön tudtam, hogy Ő kell nekem, senki más. azóta is nagy a "szerelem" közöttünk és elválaszthatatlanok vagyunk, pedig ő csak egy egyszerű kis rágcsáló. De épp ezért szeretem annyira. Ő megért. Ő vigasztalt, amikor David megint elhagyott, és nekem Jack a legfontosabb. - Hmm? Bocsánat, nem figyeltem - éreztem, ahogy elpirultam. - Sajnálom, nem ismerek, de jó lenne, ha ismernék. Sóhajtottam egyet, majd tekintetemet nem a lesütöttem, ahogy mindig is szoktam, hanem emelt fővel néztem a játszóteret. Közben egyre jobban hajtottam magam. Ha ismernék, talán minden rendben lenne és nem emlékeznék Davidre. Talán. De Őt már sosem fogom elfelejteni.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Lucy (Igen, ebben igazad van. : DDD) Lássuk be, egyszerűen nem tudok nyugton lenni. Soha nem tudtam. Valamiért mindig ragaszkondom kellett valakihez vagy valamihez. És az a valaki, Ő. Csak azért nem nevezem meg, mert nem akarom, de így is mindenki nagyon jól tudja, hogy kiről van szó. Elfelejtettem? Talán. Túlléptem rajta? Lehet. Fáj még? Nem. Igen, azért már begyógyult minden, ami valaha megtörtént velem, legalábbis azt hiszem. Most már csak az a lényeg, hogy végre megint élvezhessem anélkül az életet, hogy bárki elrontsa azt. Igaz, nem mindig sikerül, de próbálok ezen változtatni. Fő a pozitív gondolkodás és az optimizmus. Persze, emellett még mindig maradok ugyanúgy álmodozó, de hát ellen nem tudok mit tenni. Különben is, a valóságot így is igen jól ismerem és sosem fogom elfelejteni, hogy milyen is az igazából. De most, hogy itt ülök, békésen, egy lánnyal, akivel sok mindenben hasonlítunk, rájövök, hogy mégsem vagyok egyedül, és talán alulértékelek mindent. Meg kéne valahogy dönteni ezt és végre szembe nézni azzal, hogy igenis mellettem áll mindenki és ha kell, segítenek. - Nem olyan biztos az. Szeretnélek figyelmeztetni, hogy ön- és közveszélyes vagyok. Bár, eddig még nem történt semmi - vigyorogtam. Azért azt el kell ismerni, hogy igen ügyes voltam a mai nap, mivel egyetlen karcolás nélkül megúsztam. Lehet, hogy mégsem vagyok annyira béna, mint amilyennek képzeltem magam? Lehetséges, de semmi sem biztos. Lábaimmal újra meglöktem magam és most már egyre feljebb és feljebb hintáztattam magam. Olyan jó, olyan mintha szabad lennék és újra gyerek. Bárcsak így lenne. Akkor legalább anyáék is élnének. - Csak Jacknek szólítom, mivel nem szereti nagyon, ha elkezdem becézgetni. Ő, ahhoz túl büszke egy rágcsáló - kuncogtam. Elképzeltem, ahogy a kis fehér egér mérgesen rám néz, majd kihúzza magát és vékonyka hangon elkezd cincogni, vagyis kioktatni arról, hogy vagyok képes őt becézgetni. Elég vicces egy helyzet lenne, az biztos és azt is tudom, hogy sosem fog bekövetkezni, mivel nem fogom másképp hívni, csakis a rendes nevén. - Jól hangzik, csak én nem nagyon hiszek az ilyen könyvekben - mondtam egy kissé halkabban, mint kellene. Lelassítottam a hintát, majd ahelyett, hogy a földet pásztáztam volna inkább a körülöttem elterülő játszóteret vettem szemügyre. Annyira jó a gyerekeknek, nekik nem kell ilyenekkel foglalkoznia és nekik vannak szüleik, akik vigyáznak rájuk. De tudom, anyuék is velem vannak, a szívemben, ami néha erőt ad, de akkor is más ez az egész. Nélkülük nem érzem magam annyira biztonságban, mint amennyire kellene. Ahogy elmerengtem ezen, alig hallottam a lány kérdését, de aztán felderengett, mit is kérdezett és meg is lepett kicsit. - Ugyan, miért félnének tőled? Hiszen egyáltalán nem vagy félelmetes, se gonosz, se semmi olyan, ami kihozná az emberekből a félelmet! - feleltem neki bátorító mosollyal az arcomon. Ránéztem, hogy láthassam, mit is gondol a lány. Ám ekkor fölállt a hintából és átadta helyét egy kislánynak. Szegény Lucy, vajon miért találja úgy, hogy olyan félelmetes? Hiszen, nagyon aranyos, kedves és szép lány. Talán az emberek túl előítéletesek, ez itt a gond. Nem tudom felfogni, hogy miért gondolja ezt a lány, magáról. Csak néztem Őt, az arcát a szemét, és azt, hogyan löködi a kislányt. Egyszer talán, minden rendbe fog jönni, nem igaz?
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David Ősz van. És ezzel mindenki teljesen tisztában van. Igen ám, csak nem mindenki szereti, kivéve persze engem. Ilyenkor minden olyan csodás lesz és földöntúli. Sokan úgy gondolják, hogy az ősz és a tél az elmúlás időszaka. Nem értem miért, hiszen ilyenkor mindig születik valami új, még ha néha nem is jó értelemben. A színek olyan pompázatosak, hiszen a levelek, narancssárga, piros, sárga, barna színben tündökölnek. Minden olyan más lesz, megváltozik. Én is. Ez azért van, hiszen hamarosan itt lesz a szülinapom és egyben a szüleim halálának évfordulója is. Most már nem rettegek tőle, mint korábban. Elfogadtam és valamelyest képes vagyok azzal a tudattal élni, hogy nincsenek itt mellettem. Ám a szívemben mindig jelen vannak, illetve az álmaimban, az emlékképekben is tudok rájuk emlékezni, és fel tudom idézni azokat a pillanatokat is, amikor egy-egy ölelést vagy puszit kaptam tőlük, amikor megfogtam a kezük, illetve amikor láttam rajtuk, mennyire szeretik egymást és mennyire szeretnek engem. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen azok voltak életemnek a legfontosabb emlékei. És azok is maradnak. Illetve, azért szeretem még annyira a tavaszt, mert ilyenkor hideg van. Nem azt mondom, hogy szeretek fagyoskodni, de sokkal jobban bírom ezt az időt, mint a 40 fokot. Ilyenkor legalább van okom arra, hogy teát vagy forró csokit ihassak a kandalló előtt. Igen, nekem ezek jelentik az Őszt, semmi más. Ma sem csináltam mást igazából, csak kint jártam a Kastély körül és a tájban gyönyörködtem, ahelyett, hogy elmentem volna vacsorázni. Igazából, nem is nagyon érdekel az étel, ellennék én anélkül is. Csak a gyomrom nem gondolta így, ezért indultam útnak a konyhába, hogy elcsenhessek valami finomat és ne kelljen üres és korgó gyomorral lefeküdnöm. Lassan lépegettem előre, tekintetemet előre szegeztem, hogy még csak véletlenül se mehessek neki senkinek sem, bal kezemet a pulcsim ujjába dugtam, míg jobb karommal viszont a falamat simogattam. Úgy látszik, nem tudok leszokni erről a szokásomról, de hát egye-fene. Persze, a portrék már nem voltak épp rózsás kedvükben, amikor elhaladtam előttük. Nem nagyon tudott érdekelni, sőt, amikor valamelyik elkezdett rimánkodni én csak kuncogtam, mint egy őrült. Megmondtam, hogy nem vagyok ép elméjű, ugye? Hát persze! Kinyitottam az ajtót, amint odaértem. Rögtön vagy tíz kis fejecske sündörgött előttem, és mindegyik rám nézett hatalmas szemükkel. Én is rájuk mosolyogtam és már is előadtam a "megrendelésemet": - Kaphatnék esetleg egy sonkás szendvicset és citromos teát? Tudjátok, kihagytam a vacsorát és nem szeretnék üres hassal lefeküdni - mondtam, majd megint elnevettem magam. A manók hevesen bólogattak és vidáman neki láttak az étel elkészítésének. Nem tudom mi van ma velem, olyan fura vagyok. De ha tudnám, hogy David lenne a zárt ajtó mögött, nem biztos, hogy ugyanígy itt ülnék békésen és mosolyogva. Ki tudja, mi történne akkor. Majd meglátjuk.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David Magam sem tudom miért, de olyan voltam, mint aki nem normális, és ez most a nálam megszokott őrültségnél is rosszabb volt. Kedvem lett volna mindenen nevetni vagy csak egyszerűen vigyorogni, mint a tejbetök. Igaz, úgy is tettem. Olyan voltam, akár az Alice Csodaországban a macska. Pontosan úgy vigyorogtam, mint ő csak én nem tűntem el. Pedig ha tehetném, szívesen eltűnnék. Nem tudom, de egyszerűen jól esne. Mondtam, hogy nem vagyok ép elméjű. Teljesen megőrültem, mintha nem is én lennék, vagy mintha dilibogyót kevertek volna az italomba vagy nem is tudom. Kedvem lenne táncolni, mindent elfelejteni, szórakozni. Furcsa, nagyon. Rossz előérzetem van, de mégsem. Olyan, mintha rajtam kívül lenne még valaki itt, de nem látok sehol senkit, csak a manókat. - Gyerünk Elizabeth, szedd össze magad! - suttogtam magam elé, megpofoztam magam, majd újra elvigyorodtam. A manók, akik nem az én szendvicsemmel foglalkoztak, kérdőn pislantottak felém, mire én legyintettem nekik, hogy nincs semmi baj. Elmosolyodtak és csinálták tovább a dolgukat. Most már nem csak az emberek, hanem a manók is jót röhögnek rajtam és hülyének néznek. Úgy látszik, ez valami betegség lehet, hogy nem tudok nyugton maradni és normálisan viselkedni. Ujjaimmal az asztalon kalapáltam, míg a kajámra vártam, hangos puffanásra, majd csörömpölésre lettem figyelmes. Az ajtó mögül jött, amelyik be volt zárva. Felhúztam szemöldököm, ám vigyorom már csak mosollyá halványult és úgy fordultam az említett ajtó felé. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vagy éppen ki lehet odabent. Meg akartam tudni, de szerencsére legyőztem a kíváncsiságomat, így nem mentem oda, hogy kinyissam. Nem kellett sokáig várnom és az ajtó magától kinyílt. Illetve nem is magától, hiszen egy ember nyitotta ki, ráadásul nem más, mint David. Nem szóltam semmit, csak nagy szemekkel meredtem rá és vigyorogtam. Igen, az előbb még mosolyogtam, de most már vigyorogtam. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert teljesen meg vagyok kergülve! Először észre sem vett, ami valljuk be, jól jött. Legalább rendezni tudtam arcvonásaimat. Most már úgy bámultam rá, mint egy normális ember és csak mosolyogtam. Nagy ez a kastély, de soha nem hittem volna, hogy pont itt találkozok, ráadásul pont vele. Azért, jó volt látni, hogy nincs semmi baja és még mindig ugyanolyan rosszfiú. Persze, azért megváltozott. Kissé furán viselkedett. De ez már nem az én bajom, igaz? Attól még, szeretem. A manók végre meghozták a szendvicsemet és teámat, amit rögtön le is raktak az asztalra, de én nem törődtem vele, hanem Őt néztem. Észrevett, aminek az lett az eredménye, hogy újra elvigyorodtam. Normális vagyok én? - Szép estét! Jól, köszönöm. És te? - olyannyira gépies szavak voltak, hogy nagyon. Nem tudom miért, de most valahogy így sikerült kimondanom, minden egyes szót. Próbáltam egy kis életet erőltetni magamba, ami sikerült is, valamennyire. Mikor megpuszilt, beleborzongtam, de nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Mintha minden a régi lenne, nem igaz? Hát, fogjuk rá. Sok minden történt azóta. - Pedig igazán ismerhetnél és tudhatnád, hogy nem éppen vagyok ép elméjű - kuncogtam. Csak azért se fogok eltűnni és itt hagyni. Erős vagyok, képes vagyok bármire még arra is, hogy szembenézzek a valósággal és a félelmemmel. Viszont, a kíváncsiságom megint felül kerekedett rajtam és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mégis mit csinált odabent. - Egyébként, mit csináltál te ott?Mutattam az ajtóra, majd a tea felé nyúltam, hogy megkeverhessem. Kérdem én, vajon mi lesz ebből a beszélgetésből? Tudjátok mit? Nem akarom tudni a választ. Majd meglátjuk, mi fog történni.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David Igazándiból, magam sem tudom, hogy miért vagyok most hirtelen ilyen. Ez nem természetes, ez nem én vagyok. Olyan, mintha egy csapásra megváltozott volna körülöttem minden. Ez így nem jó. Ezzel elrontok mindent. Pedig én rendesen szeretnék beszélni Daviddel, normális szeretnék lenni. Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint azelőtt volt. Még ha nem is járunk már, akkor is ő a legfontosabb az életemben. Hiszen, soha nem szerettem még így embert. Akkor sem értem, hogy miért vagyok olyan, mint aki dilibogyót vett be. Lehet, hogy reggel valamit belekevertek az italomba, csak nem vettem észre? Nem értem, nagyon nem értem. De mégis, annyira abszurdum ez az egész. Vigyorgok, még akkor is, amikor Őt nézem, pedig nem kéne. Olyan, mintha próbálnék elfojtani mindent, mintha tudatni akarnám vele, hogy jól vagyok. Az igaz, hogy jól vagyok, de mégis, én nem akarom megbántani, se téveszmékbe kergetni, most mégis azt teszem. Komolyan, valaki vágjon fejbe, pofozzon fel vagy mit bánom én, mit csinál, csak ébresszen fel. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Válasza nem éppen volt meggyőző. Nem úgy néz ki, mint aki teljesen jól van. Olyan, mintha nem is a régi önmaga lenne, hanem csak egy mása. Vajon mi történt már megint? Azt hittem, jól megvannak Emmával. De nem. Megváltozott. Talán nem kéne belemennem, nem lehet folyton kíváncsi. Csak rá tartozik és nem fogom megsérteni azzal, hogy kérdezősködök. De, mi van ha… Nem Elizabeth, állítsd le magad! A kíváncsiságom az, ami mindig elront mindent, de ezt most nem szeretném elrontani. Azóta a nap óta most találkoztam vele először és nem szeretném, ha rosszul végződne ez a pillanat. Azt szeretném, ha újra mosolygós és boldog lenne, még ha nem is velem van. Azt szeretném, ha újra olyan lenne, mint ezelőtt. Talán olyan nagy bűn? Én már nem tudom. Össze vagyok teljesen zavarodva. - Az biztos! - éreztem, hogy poén akart lenni. Nem illedelmességből, nem is azért mert megsajnáltam, hanem azért, hogy neki is jó kedve legyen, elkuncogtam magam rajta. Végül is, ha azt vesszük, igaz volt az állítás és valamilyen szinten nevetséges is. Megkavartam a teámat, de közben lesve rápillantottam és láttam, hogy mosolyog. Az a féloldalas mosoly volt arcán, amit én annyira szeretek. Legalább ezt elértem és félig-meddig mosolyog. - WC-re, mi? Na ne szórakozz velem, drága. Szóval, nem tudod – ezt kicsit azért aggasztó. Nem tudja, hogy miért volt odabent? Tényleg nem önmaga. Látszik rajta. Valamit tenni kéne. Csak bámulom Őt, mintha még sosem láttam volna, és kezemmel minduntalan csak a teámat kavargatom. A szendvicshez még mindig nem nyúltam hozzá. Ah így folytatom, nem is fogok. - Nem… nem mondtam semmit – feleltem. Éreztem, ahogy hangom megcsuklik, de utána újra visszanyertem a hangom. Egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül. – David, valami baj van? Nem éppen úgy festesz, mintha olyan jól lennél. Most már egyáltalán nem mosolyogtam. Ki akartam deríteni, hogy mi van vele. Most már nem állíthatott meg senki.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David Arra vágytam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. De már sohasem lesz olyan. Talán tovább kéne lépni az egészen, én mégsem tudok. Szeretem ezt a fiút, és nem érdekel, mit csinált. Ő az egyetlen ember, aki képes megnevettetni, megvigasztalni, hülyeségeket csinálni velem, elfogad amilyen vagyok és én annyira szeretem, mint még soha senkit. Soha nem tudnám nem szeretni, mert így is úgy is a végén mindig újra beleszeretek, akárhányszor találkozunk. Nem tudok annak eleget tenni, hogy minden rendben legyen, és hogy túltegyem magamat az egészen, viszont nem szeretni sem tudom. És akárhányszor bánthatnak, én mindig szeretni fogom és védelmezni. Talán, túl sokat akarok. Talán, túl önző vagyok. Csak magamnak akarom, de nem sajátíthatom ki, hiszen ő nem egy darab valami. Ő az életem értelme, de mégsem vagyok biztos benne, hogy a Sors azt akarná, hogy együtt maradjunk. Olyanok vagyunk, mint az elátkozott szerelmesek. Valami mindig elszakít minket egymástól. De aztán végül mindig egymásra találunk. Talán ez az egyetlen remény, ebben az egészben. Egy kis szikra is elég ahhoz, hogy elindítson egy futótüzet és felégessen mindent. Talán az az egyetlen pici kis szikra segíthet nekünk, hogy újra egymásra találjunk. De miért áltatom magam? Hiszen nem biztos, hogy Ő is ezt akarja. Szabad ember, azt csinál, amit akar és én nem akadályozom meg benne. Most mégis úgy érzem, hogy valami nincsen rendjén. Túlságosan gépiesen viselkedik, mint ha nem is lenne tudatában annak, hogy hol is van és mit is csinál. Vagy megint csak én túlzom el? Lassan elhatalmasodik rajtam az üldözési-mánia. Lehet, hogy kéne találnom valami gyógymódot rá, mert a végén öregkoromra egy őrült macskás néni leszek. Talán nem. Meg különben is, utálom a macskákat. De most nem erről van szó, nem igaz? Tudni akartam mi van vele, de leállítottam magam. Érdeklődve hallgattam, hogy mit is akart az ajtó mögött, majd néztem, hogyan tolja el maga elől a vacsoráját. Persze, közben is őt néztem a pillantását kerestem, egy árulkodó jelet. Mi történt vele? Mi történt velünk? Miért vagyok én ilyen visszahúzódó? És Ő miért ilyen furcsa? Egyikünk sem önmaga, ezt már tisztán láttam eddig is. Ez így nem normális, én mondom. Mintha nem is ugyanaz a két ember volnánk, mint azelőtt. Ez így nem mehet tovább! Rögtön rá is tértem a lényegre, és rákérdeztem, hogy pontosan mi is a baja. Láttam rajta, hogy viaskodik magával. Tudtam, ez mit jelenthet. Keze egyre közeledett felém, de aztán megállította. Lopva pillantottam arra az erős mégis gyengéd kézre, aztán megint rá. Újra a pillantását kerestem. Valami tényleg nagyon nyomaszthatta, mivel csak néhány másodperc múlván válaszolt nekem. Higgadtságot erőltettem az arcomra, amennyire tudtam. Nem bírtam tovább, jobb kezemmel, amivel a teámat kavartam, a keze felé nyújtottam és megfogtam. Megszorítottam. Azt akartam, hogy tudja, minden rendben. - Honnan tudod? Igaz, lehet, hogy elvagyunk "átkozva", de nem tudhatod biztosra - suttogtam. Mikor az átkozva részre értem, hangomat még halkabbra fogtam, majd rendesen folytattam. Igaza van, de félek beismerni. Mert mi van, ha mégsem? Mi van, ha újra megpróbálnánk és működne? Ugyan, minek is áltatom magam? Naiv vagyok. Nagyon. - Én... - nem fejeztem be. Viszont íriszeimmel még mindig őt néztem, és kezemmel a kezét szorítottam. Kérdem én: mégis, mi a fenét csinálok én?
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
SharlotteSzilveszter Szóval elmúlt ez az év is. A napok csak röpködnek össze-vissza a fejem felett és én azon kapom magam, hogy újra eltelt egy év. Még mindig fura nekem ez az egész. Már negyedikes vagyok, de olyan, mintha csak most jöttem volna az iskolába, mintha csak váltam volna el nagyanyámtól. Azóta azért sok minden történt. Jó sok minden. De valaki mindig ott volt mellettem és még ha nem is fogta a kezem, számíthattam rá. Igazán nagyszerű, hogy annyi barátot szereztem, pedig azelőtt sose voltak. Ennek sok oka volt. Leginkább az, hogy nem bíztam az emberekbe, miután elvesztettem a szüleimet. De most már minden rendben. Csodálatos barátaim vannak és ott van persze Ő is. Annyi mindenen mentünk keresztül mind a ketten, de most újra együtt vagyunk. Lehet, hogy helytelenül cselekedtem és önző vagyok, de most nem érdekel. Szeretem David-et, Ő az egyetlen, aki képes teljesen boldoggá tenni engem. Illetve, ott van még Karsa is. Ő az egyetlen, akit nem tudok becsapni, sehogyan sem, olyan mintha a bátyám és egyben az elmedokim is lenne. Hálás vagyok értük és azért is, hogy segítettek nekem és bármikor szorítkozhattam rájuk. Ki tudja, talán a Sors így akar engem kiengesztelni azért, amiért elvett tőlem mindenkit. Igaz, nincsen családom, de itt vannak nekem Ők, és nem kell más. Sőt, minden egyes nappal új ismeretségeket kötök, ami még számomra is igen meglepő. Igaz, egész életemben kedves voltam mindenkihez, akármilyen szándékom is volt vele, de most egészen más a helyzet. Nincsenek hátsószándékaim. Nem csak azért van, mert segíteni szeretnék nekik, hanem mert vágyom az emberek társaságára. Úgy látszik, mégis sikerült megváltoznom, még ha csak egy kicsit is. Ezzel a gondolatmenettel indultam útnak ezen a napon. Igazándiból, semmi ötletem nem volt arra, hogy mit csinálhatnék, de valahogy nem volt kedvem az iskolában maradni. Egy órán keresztül sétálgattam a faluban, míg - nagy meglepetésemre - egy teljesen új helyre tévedtem és életemben először, beléptem a Csárdába. Miért is ne? Egyszer az életben mindenki elengedheti magát, nem igaz? Ó, dehogynem. Elmosolyodtam és odaléptem a pulthoz. Nem volt kedvem így az elején alkohollal kezdeni, ezért rendeltem magamnak egy vajsört. Amikor megkaptam, szemeimmel egy asztalt kerestem, ahova leülhetnék, de ekkor elém állt egy fiú. - Bocsika aranyom, mész valamerre? - kérdezte hatalmas nagy vigyorral a képén. Csak úgy bűzlött a piától, meg a dohánytól. - Igen, minél távolabb tőled - ahogy elhaladtam mellette, meglöktem kicsit, aminek végül az lett az eredménye, hogy a vajsöröm negyede kilöttyent én meg majdnem belestem egy lány ölébe. - Bocsánat! Ugye nem öntöttelek le? - kérdeztem tőle, míg letettem a poharamat és szúrós pillantásokat vetettem az ismeretlen srác felé. Hát igen, ez az én szerencsém.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Sharlotte Igazándiból, tényleg nem volt ötletem, hogy mégis mit akarnék a mai este folyamán csinálni. Igen, általában az ilyenekből lesz a jó nagy ballépés. Ha valamit nem tudok, az már régen rossz és ezáltal igen szerencsétlen lesz az estém. De talán nem. A remény hal meg utoljára, nem igaz? A fenekemen kellett volna maradnom és úgy tennem, mint mindig? Vagy esetleg nem kellett volna pont egyedül jönnöm? Már én sem tudom, mit kellett volna tennem, de lehet, hogy nem kellett volna pont ide jönnöm. Még egyszer sem voltam itt - milyen meglepő -, de hallottam már róla ezt-azt. Azt hiszem, ideje annak, hogy a sarkamra álljak. Elég érett vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mit szabad és mit nem. Különben is, tisztában vagyok a mérték fogalmával és nem lesz abból baj, ha ma egy kicsit szórakozom. Ezt csak nem én mondtam? Helló Világ, itt a másik Elizabeth. Bizony, ezt az oldalamat még senki sem látta, mivel még soha sem mutattam ki. Sőt, soha nem is akartam elővenni, de most már itt az ideje a mókának, a bolondozásnak és annak, hogy végre jól érezhessem magam. Teljesen más vagyok. Mintha nem is én lennék, aki jelen van. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor miért ne? Miért ne szórakozhatnék? Egyszer én is játszhatom a rossz kislányt, nem? És mégis csak addig jutottam, hogy kértem magamnak egy vajsört. Nem baj, kezdésnek ez is megteszi, ráadásul egyedül nem igazán lenne jó, ha kicsit mámorossá tenném ezt az éjszakát, mert abból még baj lehetne. De nem, nem aggódom, minden rendben van. Amúgy se látom sok értelmét annak, hogy sokáig itt maradjak, ha egyedül leszek. Ám ahogy rögtön kézhez is kaptam a poharamat, elkezdődött a balszerencsém. Nem elég, hogy lebogárkáztak, majdnem ráestem egy lányra és majdnem ráöntöttem az italom. Hogy mi vagyok én? Merő szerencsétlenség! Ha nem is rólam lenne szó, akkor meglepődnék, de így sajnos nem tudok. Fölálltam és bocsánatot kértem a lánytól. Tényleg azt hittem, hogy kiabálni fog velem, vagy éppen veszekedni, de egyiket sem tette. Kedvesen mosolygott rám és még le is ültetett az asztalához. Csak nem egy pislákoló fényre találtam rá, ami kivezethet az egész éjszakás szerencsétlenségemből? Remélem, de nagyon is. - Tényleg nagyon sajnálom - mondtam mosolyogva és helyet foglaltam az asztalnál. - Egyébként, Elizabeth vagyok. Fogtam egy szalvétát és felitattam vele a maradék vajsört, majd letöröltem a pohár alját. Azt hiszem, most már kezdem bánni ezt az egészet. De ki tudja, még jó is származhat ebből az egészből. Csak várni kell egy kicsit. Türelem, rózsát terem. - Te is a Bagolykő jársz? Olyan ismerősnek tűnsz - mondtam mosolyogva. Tényleg ismerősnek tűnt a lány, mintha már láttam volna. De az is lehet, hogy megint csak a szemem káprázik, mint mindig. Vagy csak egyszerűen nem olyan jó az arc memóriám. Igaz, az egyik nem zárja ki a másikat, így lehet, hogy mindkettő.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Sharlotte Hmm... Azért arra kíváncsi lennék, hogy mégis miért olyan közkedvelt ez a hely. Úgy látszik, többen is szeretnek ide lejárni az iskolából, ami arra következtet, hogy többen is szeretnek titokban alkoholt inni. De lehet, hogy csak én gondolom így. Inkább azt nézném ki a legtöbbjükből, hogy még nagy dobra is veszik. Hiszen, miért is titkolnák ezt a fajta tevékenységet? Biztos azt hiszik, hogy ezzel még menőbbek, akárcsak a muglik Világában, pedig egyáltalán nem az. Én sem azért jöttem, hogy ezzel nagyzoljak, különben is csak egy vajsör lett ennek az egésznek a vége, aminek majdnem a fele, az asztalon landolt. Szerencsétlenség, naivság, hülyeség. Ha ez a három szó nem lenne rám jellemző, nem is én lennék ez a személy. Bár, hozzávehetjük az őrültetés a többit. Vicces, ugyanakkor elkeserítő számomra, hogy még én magam is így látom a személyiségemet. Talán el kéne beszélgetnem valakivel, de az is lehet, hogy szimplán csak abba kéne hagynom néha a vitát önmagammal és olyanokra figyelnem, amik körülöttem történnek. Dolgok, amik jelentősek lehetnek számomra, mégsem veszem észre őket. Plusz le kéne szoknom arról, hogy újabb kérdéseket teszek fel önmagamnak és döntések elé állítom magam. Vagy csak szimplán pofon kéne vágnom magam. Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás és észhez térnék végre. De akkor miért nem tettem meg eddig? Talán azért, mert annyira hozzászoktam mindenhez, hogy egyszerűen már nem vettem észre és csak úgy elúszott minden előttem, mint egy jelentéktelen kis semmiség. Bah... Ideje, hogy megálljt parancsoljak magamnak. Amikor a lány bemutatkozott, elmosolyodtam és belekortyoltam az italomba. Igazán üdítő volt, ráadásul még meleg is, aminek a hatására én magam is felmelegedtem kicsikét. Igen, ez kell most nekem. Ez segít abban, hogy kicsit tisztán gondolkozhassak, de lehet, hogy nem. Az sem baj. Néztem, ahogy a lány szimplán lehajtja a nedűjét és elmosolyodtam. Úgy látszik, a mai fiatalok jól bírják az alkoholt. Na jó, én magam is fiatal vagyok, de egyáltalán nem iszom és erre büszke vagyok. Éljek, én! Mentegetőzését hallgatva elnevettem magam, és csak azután szólaltam meg. - Ugyan, hagyd már! Egyáltalán nem hiszem, hogy alkoholista vagy. Különben is, ha az lennél, akkor már rég az asztal alatt feküdnél, ahogy minden egyes nap - ujjaimmal a poharamon kopácsoltam. Én úgy látom az alkoholistákat, ahogy leírtam a lánynak, hisz én már csak tudom, milyenek ők valójában. A nagyanyám - amikor még élt -, ha nem engem ugráltatott, akkor bizony whiskeyt iszogatott. Fáj bevallanom, de igenis hiányzik. Senki nem tudja igazán, hogy milyen kapcsolat volt köztünk. Igazándiból, még én sem tudom, pedig azóta rájöttem egy, s másra vele kapcsolatban. Tudom, hogy szeretett, de mégis engem okolt, amiért anya meghalt. De most már késő gondolat. Legalább együtt lehetnek. Amint visszaért Sharlotte, rögtön jött a szokásos kérdés. - Eridonos vagyok, ízig-vérig piros - nem szóviccnek szántam az utolsó két szót, mégis az lett belőle. Ez van, ha az ember túl sokáig gondolkozik valamin és egyszer csak, valamit kinyög. Ez az én szerencsém. Remélem, hogy most már nincs sok ebből a szerencsétlenségből és az időből sem, hogy végre kilépjünk 2012-őt és belépjünk 2013-ba. - És te, melyik házba jársz? - kérdeztem én is. Nem tudtam eldönteni igazán, hogy melyik házba is járhat, de a Levitát és az Eridont már kapásból kizártam. A Levitát azért, mert nem igazán olyan, mint a többi kék, az Eridont meg, tudjátok miért. - Egyébként, hogy-hogy egyedül töltöd a Szilvesztert? - hogy miért kérdeztem? Nem tudom, hiszen ezt a kérdést akár magamnak is feltehettem volna, de választ nem hiszem, hogy tudnék adni rá.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Sharlotte-Bocsi.- Most már magam sem tudom,mi volt az igazi oka annak, hogy én ide jöttem. Kezdek kételkedni abban, hogy csak az az egy célom volt ezzel az egésszel, hogy ki akarok rúgni a hámból. Ha azt tenném, akkor nem vajsörrel a kezemben üldögélnék itt az asztalnál, egy lánnyal szemben. Nem bizony. Sőt, akkor tényleg mindent megtennék azért, hogy kijöjjek a szokásos figurából. Az ellenkezője lennék saját magamnak, de lehet, hogy csak elő bújna az az oldalam, amit még senki sem ismer, még én magam sem. Szilveszter van. Mégis mi a fenét keresek én itt? Ráadásul pont itt? Most már teljesen mindegy. Nem menekülhetek el fület, farkat behúzva, ha már idejöttem, akkor itt is maradok, amíg meg nem unom, vagy amíg el nem fogy a vajsöröm. De mivel, itt van Sharlotte, ezért elég bunkó húzás lenne tőlem, ha csak úgy szó nélkül itt hagynám, nem igaz? De igen, szóval maradok. Igazándiból, most kinek is akarok én megfelelni? Egyáltalán miért teszem ezt? És a legfontosabb, miért akartam én ide jönni? Mert már tényleg nem tudom az igazságot. Mintha elbújt volna előlem és egyszerűen azt akarná, hogy én magam keressem meg. igen, én is tudom, hogy ez őrültség, de mit tehetnék? Talán... nem, egyszerűen be kéne fejeznem azt, hogy saját magammal társalgok. Azért mégis csak van társaságom, szóval egy rossz szavam sem lehet. Nem lepődtem meg, amikor a Navine házat ejtette ki a száján, de mégis valahogy úgy hangzott az egész, mintha Ő maga sem hinné el, hogy odavaló. De ha nem odavaló, akkor miért oda osztották be? Nálam ez a kérdés nem vitatott, hiszen én tényleg olyan vagyok, mint a többi Eridonos és egyszerűen imádom a háztársaimat, meg a HV-t és HVH-t is. Ők az én családom, szó szerint. Soha nem tudnék másik házba menni, ha akarnék sem. Én odatartozom és kész. - Ühüm - nyögtem ki, mikor épp kortyoltam az italomból. Igazából, elég lassan fogy, de ez azért van, mert csak néha-néha kortyolok bele, de az sem valami nagy mennyiség. Valamiért, nincs kedvem gyorsan meginni és most már felállni sem, innen. - Hogy én? Nem tudom. Nem volt kedvem az iskolába maradni és nem akartam senkit sem elráncigálni, így inkább egyedül bóklásztam és itt kötöttem ki. Na igen, ha meggyanúsítanának valamivel, ez nem jó alibi, igaz? - nevettem el magam. Úgy látszik, ma valahogy a szokásosnál is őszintébb és szókimondóbb vagyok. Pedig jó lenne, ha végre be tudnám fogni egy fél pillanatra és akkor a lány sem fog hülyének nézni. Bár, már megszoktam az ilyesmit. Nincs olyan nap, amikor én magam nem nevezném magamat őrültnek. Igaz, a kettő együtt nem ugyanaz. - Egyébként, a bátyáddal a faluban laktok? - a kérdés igen egyszerű volt, bár arról fogalmam sincs, hogy honnan vettem ezt. Az igaz, hogy csak egyszer-kétszer láttam a lányt, de aztán valahogy mindig eltűnt a kastélyból, így született meg bennem a kérdés. Lehet, hogy tényleg kezdenek elmenni otthonról? Az nem jó, nagyon nem jó.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
GinAz egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt Délután 3 óra környékén; London Magam sem tudom elmondani, hogy miért is tűntem el az iskolából. Egyszerűen csak muszáj volt. Úgy éreztem, a falak egyre jobban összezárulnak előttem és a levegő is kezdett fullasztóvá válni. Nem voltam már önmagam, egyáltalán nem. Egy másik Elizabeth köszöntött engem minden reggel, amikor a tükörbe néztem. Nem mondanám, hogy depressziós lettem volna, mert nem voltam az, hiszen örültem annak, ami körülöttem folyt, de mégis valami más volt. Megijedtem saját magamtól és ezt a félelmet már nem tudtam kordában tartani. A mosolyom már nem rejtett el semmit, és minden kezdett a másik irányba haladni, ahelyett, hogy előre léptem volna. Megőrültem volna? Nem, csak nem találtam a helyemet, nem láttam magamat rendesen, teljesen elhomályosultam. És ezen az sem segített, ha nem is vettem róla tudomást, mert akkor minden rosszabb lett. Teljesen elvesztem, zuhantam amilyen mélyre csak tudtam, és amikor kapálóztam, még mélyebbre húztak a sötétség karmai. Ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom a Kastélyt és visszamegyek oda, ahol minden elkezdődött és véget ért. Nem szóltam senkinek, csendben tűntem el, hogy még csak véletlenül se tudjak változtatni a döntésemen. Hiszen, elmondtam volna bárkinek is, akkor azon lettek volna, hogy minden erejükkel megállítsanak és segítsenek rajtam. Én meg beleestem volna ebbe a csapdába, ami megint bezárt volna abba a kalitkába. A szívem mélyén bántam a döntésemet, de ezt kellett tennem. Nem mondhatnám, hogy jól cselekedtem, de mindenkinek jár a szabadság, ami által megtalálhatja magát újra. Még erősebbé akartam válni, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy igenis képes vagyok legyőzni a saját szörnyeimet is. Hogy sikerült? Az már csak a jövő zenéje. Ennek egy éve már. Minden egyes nap, amit távol töltöttem mindenkitől és a Kastélytól távol, nehéz volt és fájdalmas, de egy idő után már elfogadtam mindent. Nem volt olyan nap, amikor ne hiányzott volna mindenki, de megérte, másképpen nem találtam volna meg a helyes utat. Érzem, hogy újra élek, a régi önmagammá, ugyanakkor még erősebbé váltam. Most már van elég erőm, hogy visszatérjek a szeretett iskolámba, ahol felnőttem és megízleltem a szerelem és a barátság fontosságát, oda, amit az otthonomnak tekintek. Az ajtó csengője szólal meg, majd hallgat el egy kis idő után. Becsukom a ládámat, majd egy „Megyek!” kíséretében a bejárati ajtóhoz száguldok, amilyen gyorsan csak lehet. Megkövülten és kissé meglepetten állok az ajtó előtt, amint kinyílik. Ginnie áll előttem, teljes életnagyságban, kissé ázottan. Nem tudnám elmondani, hogy a szemei mit tükröznek vissza. Vagyis de, eltudnám, de nem akarom. Gyorsan feleszmélek és elmosolyodom. - Rég nem láttalak, Gin! – hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem inogtam meg egy picit, abban a pillanatban, de gyorsan össze is szedtem magam. – Gyere be!Beljebb invitálom, hogy ne ott kint ázzon és fázzon. Igazság szerint, ez kissé nehéz nekem, hiszen Ő olyan, mintha a kishúgom lenne, mégis otthagytam Őt azon a napon, minden emlékkel együtt. Tudom, hogy megbántottam és azt is tudom, hogy mérges rám, amit megértek. Hiszen, ki az az épeszű lény, aki csak úgy maga mögött hagy mindent, se szó, se beszéd? Jelezném, én nem vagyok épeszű és én vagyok az egyetlen, aki ezt megtette. - Sajnálom! – talán nem ez volt az, amit vár tőlem, de jelen pillanatban csak ennyit tudok mondani. Szeretném, ha minden dühét kitöltené és addig ütlegelne, amíg kék-zöld nem vagyok, hiszen megérdemlem. Azt sem bánom, ha ordít velem, csak azt nem szeretném, ha sírna. De ahogy látom, ez nem fog bekövetkezni, hiszen az én „húgocskám”, felnőtt.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Karsa úrfi<3Vasárnap Este Egy év után végre visszatértem a helyre, ami annyira fontos nekem. Most már bizton állíthatom, hogy minden rendben van, ugyanakkor, végre azzá a személlyé váltam, amivé akartam. Többet nem fogok elsüllyedni a végzet tengerébe, nem fognak lehúzni a kezek a sötétségbe és nem adom át magam a teljes kétségbeesésnek. Megízleltem a szabadságot, megtaláltam önmagamat és erősebbé váltam lelkiekben. Mindezt nem tudtam volna megtenni úgy, hogy nem hagyom el ezt a helyet olyan váratlanul. És ha nem így tettem volna, akkor lassan, de biztosan megőrültem volna, és nemhogy előre haladok akkor, hanem elveszítettem volna mindent. És bizony akkor a gyötrelmek átfordultak volna fájdalommá. De ez most már csak feltételes módban van, hiszen nem történt meg és most már nem is fog. Hiszen sikerült összeszednem magam Londonban. Igaz, az nem az a kis falu, ahol felnőttem, de veszélyes is lett volna, ha odamegyek. De nekem is ez elég volt. Így most már visszatérhetek a Kastélyba, az otthonomba. Bár, ha aznap nem jött volna el Ginnie, akkor lehet, hogy még tovább tartott volna, míg végleg elhatározom magam. Szóval, neki köszönhető az, hogy így döntöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rá szükségem, hiszen igen is volt. Hiszen, amint megpillantottam az ajtó előtt, akkor tudatosult bennem igazán, hogy erős vagyok és képes vagyok rá. A döntésem akkor már véglegessé vált és ebben senki sem állíthatott meg. És így érkeztünk meg mostanra, a faluba. Sikerült végre ideérnem, sikerült végre újra kezdenem mindent. Berobogott a vonat a pályaudvarra, leszálltam róla. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor először jöttem ide. Fiatalon, magányosan és gyengén. De mostanra ez megváltozott. Fiatalnak még fiatal vagyok ugyan, de már nem vagyok magányos és gyenge sem. Lassan lépkedtem a falu macskaköves útján, kezemben a cókmókjaimmal, emlékekkel a fejemben. Ennél nosztalgikusabb már nem is lehetett volna! Jó érzés volt újra itt lenni, újra az itteni levegőt szívni és kóborolni. Mivel nem ettem semmit, először is ennivaló után kellett kutatnom. Sok új hely nyílt, mióta elmentem, így találomra böktem. Az ujjam a Falatozó Gyorséttermen állapodott meg, így hát arrafelé vettem irányomat. Amint odaértem, megcsapott megannyi étel illata, ami csak még jobban fokozta az étvágyamat. Megszabadultam terhemtől és már rendeltem is. - Jó estét! Egy sonkás, gombás pizzát kérek! – amint megkaptam a kívánt ételt, elindultam a tálcámmal ahhoz a helyhez, ahol az előbb megszabadultam a cuccaimtól. Jóleső érzés volt beleharapni a forró pizzába. Kiskoromban, minden hét egyetlen egy napján mi is csináltunk pizzát, így azóta is imádom. Hihetetlen, mennyit változtam, de ízlésben még mindig ugyanolyan vagyok. Az emberek változnak, változhatnak és van, hogy néha változniuk kell. Nálam az utóbbi állt fent, de most már elértem ezt a célom is.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Karsa úrfi<3 Nincs is jobb annál, amikor újult erővel nézel szembe a gonosszal. Persze, képletesen értve a gonoszt. Ez olyan érzés, mint amikor a föld felfrissül egy kiadós zápor után, vagy amikor megmártózunk a hideg vízben nyáron. Nincs is ennél felemelőbb érzés, és most én is megtapasztalhatom ezt azzal, hogy visszatértem ide. Új korszak, de mégsem. Mert ugyanakkor minden folytatódik ugyanúgy, de én mégis más lettem. Egy régi fejezet zárult le, és egy új nyílt meg előttem. Azt még nem tudom, hogy mások hogyan fogadják, de biztosan tudom, hogy bizony lesznek olyanok, akik elfogadják az új és mégis régi énemet. De az már csak a jövő zenéje, hogy a többség hogyan reagál majd. Mondhatni, annyira már nem köt le, hogy mások mit gondolnak rólam. Viszont, azt is tudom, hogy ideje lenne, hogy végre úgy viselkedjek, ahogy kell. Nincs hamis mosoly – kivéve, ha a helyzet úgy kívánja -, nincs többé könnyhullajtás és nincs zavartság, se kétség. Persze, a titokzatos énemet megtartottam magamnak, mert az is egy fontos személyiség nálam. De azért tisztázzunk valamit. Nincs tudathasadásom, szóval nem váltok át egyik személyiségből a másikba. Plusz, skizofrénnek se vagyok skizofrén… legalábbis azt hiszem. Igaz, hinni a templomba kell, én meg nem járok templomba, szóval ezt inkább hanyagoljuk egy időre. Inkább valami érdekesebb téma kéne ide, mondjuk az, mennyire finom is ez a pizza és milyen hangulatos is ez a hely! Egy éve voltam utoljára itt, szóval még szép, hogy ilyen véleménnyel állok elébe az új helynek, ami nem is annyira új, csak nekem az. Beleharaptam egy jó nagyot a még mindig forró pizzámba, majd jólesően sóhajtottam egyet. Ez az, ami igazán hiányzott nekem. Na jó, valljuk be, a barátaim hiányoztak a leginkább és a számomra fontos emberek, emlékek. De most újra itt vagyok, minden kezdődhet elölről, mert most már minden rendben. Észre se vettem mennyire elbambultam, amikor is, egy ismerős mély hang ébresztett fel gondolatmenetemből. Jól ismertem ezt a hangot és a személyt is, akihez tartozott. Karsa. Jó öreg Karsa, akit valljunk be, a bátyámnak tekintek. - Hmm… Hogy hiányoztatok-e? Fogjuk rá! – nevettem és újból beleharaptam az olasz ételbe. Rágás, rágás, majd lenyelés és újból belekezdtem mondandómba. Előtte persze még megjegyeztem magamba, hogy mennyire szereti a pizzát a fiú. Akárcsak én! - Naná, hogy össze lehet futni velem, csak nehogy tömegkarambol legyen a vége - na igen, poénokba még mindig nem szűkölködöm, még ha viccesnek éppen nem is lehet őket nevezni. – Mi újság veled Karsa? Megtaláltad az elveszett humorérzéked?Hogy sértésnek szántam-e? Ugyan, dehogy. Egyszerűen csak csipkelődtem vele, mint mindig, hiszen Ő Karsa Bálint! Igenis nagyon hiányzott, ahogy minden más is, így megérdemlem ezt az aprócska és hülye kérdés, bár a választ már előre tudom. Vagyis, inkább csak sejtem.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
Gin Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt Délután 3 óra környékén; London Én magam is tudom, hogy mennyire szörnyű ember vagyok, de ezzel már meg tudok birkózni. Csak úgy se szó, se beszéd leléptem és még csak egy cetlit se hagytam és üzenetet se küldtem senkinek, hogy hol vagyok vagy hogy jól vagyok-e. Túl nagy volt a kísértés, és Oscar Wilde szavaival élve: „Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.” Ha megszegtem volna minden felállított szabályt, amit csak felállítottam, akkor az egésznek semmi értelme nem lett volna. Igen, én is nagyon jól tudom, hogy ez még nem ok erre, de nem volt más választásom. Illetve volt, de én inkább a könnyebb utat választottam. Igen, tényleg egy szörnyű ember vagyok. És megérdemlek mindenféle „pofont”, amit csak kaphatok. Amint Gint megpillantottam az ajtón kívül, rögtön beismertem mindenfajta bűnömet, amit elkövettem azzal, hogy eljöttem egy szó nélkül a Kastélyból. Elmosolyodtam, beinvitáltam a házba és csak egy egyszerű sajnálomot mondtam, semmi mást. Tudtam, hogy ezzel sikerül egy egész lavinát elindítanom, az már más kérdés, hogy vajon kiabál-e, sír-e, vagy csak egyszerűen kioktat. De amint végigpillantottam rajta, tudtam, hogy Ő már nem az kicsi Gin, aki volt, hanem Ő is felnőtt. Nem lep meg, amikor szenvtelen hangon kér bocsánatot azért, hogy megbízott bennem. Tudom jól, hogy apróvá váltam a szemébe ez alatt az egy év alatt, és azt is tudom, hogy most nem fog soha többé megbízni bennem. És ez így van jól. Otthagytam, elárultam, pedig tudtam, mit élt át. Pontosan ugyanolyan volt, mint én. Ugyanakkor, ha nem mentem volna el, akkor Őt is magammal húztam volna és akkor Gin is ugyanúgy megsérült volna, amit egyáltalán nem akartam. Senkit nem akartam megsebezni, így esett a könnyebb útra a választásom. Nem mondom, hogy meg kell ezt értenie, hiszen ez csak arra utal, milyen gyenge és gyáva voltam, de mostanra mindez már megváltozott. Tudom mire gondol Gin. És tudom, hogy mennyire fájt neki akkor és azt is tudom, hogy kegyetlen vagyok, még mindig. Megértem a helyzetét, hiszen én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy min ment keresztül. De ahelyett, hogy ütlegelve üvöltözne velem, inkább egy szemernyi érzés nélkül, szinte már közömbös hangon szónokol nekem a lány. Kegyetlenség? Talán, de megérdemlem. Még szép, hogy megérdemlem. És talán nem is annyira kegyetlen, mint amennyire én voltam akkor. Ahogy befejezi mondandóját, sóhajtok egyet és keserűen elmosolyodom. Nem tudnám én magam sem elmondani, hogy milyen érzelmek suhannak át a tekintetemben, csak annyit tudok, hogy mennyire is hiányzott a lány. De ha ezt most elkezdeném ecsetelni, nem hatná meg. Inkább kiürítem a fejem és semmi érzelmet nem mutatok a szemeimmel. Jobb így, sokkal jobb. - Gyere velem! – megszorítom kezeit, akár engedi, akár nem és magammal húzom egy kis szobába. A székre mutatok, hogy üljön le és amint helyet foglal, én is elhelyezkedem előtte. A szoba nem nagy, de nem is kicsi, viszont annál sivárabb. Teljesen üres, csak a két szék van, ami között egy kis asztal van, azon egy cserép, amiben egy fehér nárcisz nő és egy ablak a falon. Ez az én zugom. - Hadd meséljek neked egy lányról, aki volt olyan gyáva, hogy magára hagyta az egyik legfontosabb személyt az életében. Tudod, ez a lány akkor úgy érezte, a falak amik körbeveszik egyre jobban szűkülnek, és egyre jobban elnyelte a sötétség – egy kis szünetet tartok, amíg nekem is eljut a tudatomig a mondandóm, majd folytatom. – Ezért, úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha mielőbb elmenekül és senkinek sem szól. Hogy miért nem szólt senkinek? Azért, hogy ne tudja meggondolni magát és ne tudjon megsebezni senkit se. De tudja, hogy szörnyű, amit tett és azt is tudja, hogy nem érdemel bocsánatot, hiszen azzal, hogy nem szólt, mégis csak megsebezte olyan valaki szívét, aki úgy szerette a lányt, mintha a nővére lenne. Közelebb hajolok a lányhoz és merőn a szemeibe nézek. - A lány kegyetlenséget követett el, és nem volt olyan nap, amikor ne gondolt volna erre. Marcangolta magát, és ekkor jött rá arra, hogy jobb lenne megváltozni. Szóval, ez az oka. Nem kérem, hogy értsd meg és azt sem, hogy megbocsáss nekem, de szerettem volna, ha legalább a történetet tudod. És igen, sajnálom, hogy ezt tettem, de ha elmondtam volna neked, hogy mi bánt, vagy szóltam volna, akkor magammal húztalak volna téged is, és ez volt az utolsó, amit akartam volna. – fölállok és az asztalkához lépek. – Mindennap ebbe a szobába jöttem, hogy le tudjak csillapodni és józanul tudjak gondolkodni. És ez is bizonyítja, mennyire szánalmas lény az ember. Csakis ennek a kis virágnak köszönhetem, hogy nem őrültem meg végleg, meg a szép emlékeknek, amikre visszagondoltam. Mély lélegzetet veszek és újra a lány felé fordulok. Hangom most már sokkal lágyabb és az arcvonásaimon is kicsit lazítok. - Jó látni, mennyire erős vagy! Most már nem az lány vagy, aki voltál, de ugyebár, az emberek változnak, csak az emlékek nem. – úgy van, az idő végtelen, de az emberi élet nem igazán, így az emberek hajlamosak a változásra. – Egyébként, gratulálok a Mágustusához, nagy érdem az is, amit elértél!Tudom, érzem, hogy ez a délután, nem az a tipikus, "boruljunk egymás vállára sírni" délután lesz. Ilyet most már egyikünk se tesz, vagy ha mégis, akkor én kérek elnézést. De akkor is biztos vagyok az álláspontomban. Majd elválik…
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David.Néhány nap. Néhány napja, hogy újra itt vagyok. Hihetetlen és mégis olyan, mintha nem is mentem volna el. Bár tény és való, hogy megváltoztam, és kissé újnak érzek még mindent, de attól még minden maradt a régiben. Örülök annak, hogy így döntöttem. Mert igen, a döntés csakis az én kezemben volt, nekem volt hozzá hatalmam, hogy végül válasszak: Maradok vagy megyek? És én készen álltam. Végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy visszajöjjek. De mindez nem sikerült volna, ha ezalatt az egy év alatt nem lett volna mellettem Ő, akit mindenkinél jobban szeretek. Biztos nem lett volna elég erőm, hogy visszahozzam régi önmagamat és kitörjek a sötétségből. Csakis az Ő segítségével. Davidével. Kínszenvedés lett volna, elszigetelődtem volna még a társadalomtól is, ha Ő nincs velem. És ezért még jobban beleszerettem. Az igazság az, hogy annál mélyebben már nem szerethettem volna. Talán bűn, talán nem. Ez talán olyan, mint amikor belekóstolok a tiltott gyümölcsbe. Hiszen, semmi sem vonz jobban egy embert, a tiltott a dolgok, a kísértés édes íze. Végül aztán megint elváltak útjaink. Legalábbis egy kis időre, hiszen Ő visszautazott, de nekem még maradnom kellett. Muszáj volt, hiszen a fejemben még mindig egy kis káosz uralkodott, amitől mindenképp meg kellett szabadulnom. De ennek most már vége. Újra itt vagyok, újra láthatom a fiút és újra érezhetem a szerelmet. Bár azóta, mióta visszajöttem, nem találkoztam vele. Hogy miért? Nem tudnék rá azonnal válaszolni. Először mindent rendbe kellett hoznom, hiszen csak úgy egy szó nélkül leléptem egy teljes évre. Sok elvarratlan szálam volt még, újra kellett mindent kezdenem, mintha csak most jöttem volna először az iskolába. Ráadásul bele kellett rázódnom a dolgokba, hogy minden úgy menjen, ahogy annak lennie kell. És így érkeztünk kell a mai naphoz, amikor is újra láthatom Őt. Már vártam, mikor fog feltűnni a madárka a levelével és kopogtat be az ablakomon, ami végre megtörtént. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam rá, mert bizony így volt. Hihetetlen örömmel töltött el, már vágytam erre a pillanatra. Szívem hangos dobbanásainak ütemére lépkedve, végre eljutok a helyhez, ahol már vár rám a fiú. Széles mosolyra húzom számat és felgyorsítom lépteimet. Mivel nem vagyok a látóterébe, így mögé lopózom és befogom két kezemmel a szemeit. - Maradj nyugton és nem esik bántódásod! – suttogom közel hajolva füleihez. Végre magamba szívhatom az illatát, hallhatom a hangját és láthatom a mosolyát, amit már egy ideje nem láttam. Ahogy Ő sem az enyémet, hiszen ez az egy év, nem éppen erről szólt, legalább is számomra. De attól még minden erőmmel és mindenemmel szerettem és szeretem Davidet. - Hiányoztál! – elvéve kezeimet a szemeiről, elé állok és csókot nyomok ajkaira. Istenem, mennyire hiányzott már tényleg. Ő az én életem, Ő az én mindenem.
|
|
|
|
Elizabeth Charlotte Vane INAKTÍV
'I come back.' RPG hsz: 43 Összes hsz: 453
|
David. „The rivers would stop flowing, Winds would stop blowing…”Emlékszem, anyukám mindig azt mondta nekem, hogy a szerelem nem csupán egy szó, hanem egy érzés. Szeretet és szerelem között van különbség. De csak akkor tudod megtapasztalni, ha megtalálod a számodra megfelelő személyt. Hiszen, mellette biztonságban érezheted magad, még akkor is, ha igazából veszélyben vagy. Nem számít ki vagy, a múlt elveszni látszik, mert már az sem számít, hiszen a jövő felé kacsingatsz, de mégis a jelenben élsz. Melletted áll és segít neked. De a legfontosabb, hogy nem érzed magad egyedül. Elfeledtet veled minden rosszat, megmosolyogtat és különféle érzelmeket hoz ki belőled, amiket eddig meg sem tapasztaltál. Ez új neked, ugyanakkor élvezed is. Legalábbis nekem ezt mondta akkor anya, és igaza is volt, nagyon is. De ez a szerelemsokkal mélyebb, amit érzek iránta, mintha csak egy sima szerelemről beszélnénk. Szeretem. Minden egyes perccel jobban és jobban. Ha mellette vagyok, akkor a magány, ami eddig körbevett, egyszerűen eltűnik. Ismeri az igazi énemet, mellettem állt, amikor kellett, és áll is, mindig megmosolyogtat, ráadásul segített nekem abban, hogy ne veszítsem el végleg a fejem. Ha Ő akkor nem lett volna velem, tényleg megőrültem volna. Bár néha még most is gyötörnek a rémálmok, miszerint Davidet is örökre elveszítem, vagy a barátaim, úgy, ahogy anyáékat és a nagyit. Még mindig néha felbukkan az a férfi álmaimban, ahogy vicsorogva vigyorog, majd felém jön késével a kezében. De tudom, hogy nem kell tőlem tartanom, hiszen az a fickó már meghalt, és ha még egyszer történne ilyen, biztos, hogy meg tudnám védeni őket, hiszen megváltoztam. Már nem vagyok az a gyenge kislány, aki sírva végig nézte, hogyan ölik meg védelmező szüleit. Ugyanakkor, még mindig a régi vagyok és mégsem. Nem tudnám elmondani hogyan is értem, hiszen elég bonyolult, de annyi biztos, hogy most már mosolyra áll a szám. És ezt bizony Neki köszönhetem, illetve a makacsságomnak és a kitartásomnak. De nem csak ezt köszönhetem, hiszen annyi mindent átéltem vele, jót és rosszat egyaránt, de mindig rájöttem végül a dolgok menetére. Ő az én életem, a fényem, a mindenem. Ahogy ajkaink összeérnek, a fejem és a szívem együtt reagál. Szívem majdnem minden második dobbanásánál kihagy egyet, míg a fejemben nem észlelek mást csak azt, hogy mennyire szeretem ezt a fiút. Hideg ujjai szinte égetik a bőröm, ahogy épp csak félresimítja a hajam. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak bele a csókba. Egyre közelebb és közelebb merészkedik felém, mintha csak nem akarná, hogy hirtelen eltűnjek, vagy esetleg elmeneküljek. Hogy miért ilyen fontos nekem? Mert ezzel azt sugallja, hogy szüksége van rám, ahogy nekem is Rá és ez még nagyobb boldogsággal tölt el. Hihetetlenül hiányzott már ez. - Sikerült, most már minden rendben van! – elmosolyodom, miközben kezeimmel megfogom az övéit. Annyira jó a hangját hallani, annyira jó újra érezni az érintését, pedig alig volt csak néhány hét, amit távol töltöttünk egymástól. - Jó visszatérni ide, hiszen itt kezdődött el minden. – elveszem mindkét kezem és átölelem velük a fiú nyakát. – Ráadásul Ginnie is felkeresett, nem sokkal, miután te elmentél. Legalább megtudtam, mennyire kegyetlen vagyok, de ez ébresztett rá igazán arra, hogy tényleg az volta és mennyire hiányzott nekem Gin. De most már itt vagyok és minden rendben.Bólintok egyet megnyugtatásképpen, majd ujjaimmal a haját kezdem piszkálni. Szereti, nem szereti, ez most jár nekem. - És veled minden rendben? Remélem, jó fiú voltál, amíg nem találkoztunk! – nevetek. Persze, megbízom a fiúban, de most már nem lehet olyan könnyen átverni Úgyis átlátok minden és mindenkinek, és bizony a szemek is visszatükröznek mindent. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. De ez most nem érdekes, csak az a lényeg, hogy itt vagyok és David is velem van. Újra.
|
|
|
|