Pillantásom kifogástalan állapotú körömágyamat hátrahagyva visszatalál petyagyerek rémült arcára - és hát, valljuk be, kár is volna tagadnom, érzek egy kis elégedettséget, amint a Halál szelétől kikerekedett szemeit rám mereszti, és közben húsos ajkai is elnyílnak. Mondana valamit, látom, de hiába nézem, hiába várom, hogy megszólaljon, hang egy szál se jön ki a torkán. Pedig eszemben sincs őt bántani, ugyan, ahhoz túlságosan is kedvelem. Lili nem egyszer mesélt már a kisöregről, aki szerint a drágám egy nálam sokkal kedvesebb, figyelmesebb és odaadóbb társat érdemelne (vajon kire gondolhatott a költő?), és a helyzet az, hogy tökéletesen egyetértek vele (már abban, hogy a színésznőm jobbat érdemelne. nálam. azzal nem, hogy épp a grabancánál fogva tartott kölyökre volna szüksége). Az, hogy Lili velem van, nem az én érdemem, és a tény nem is rólam mond el egyet s mást - ez róla árul el mindent; a szívéről és türelméről meg arról az akaraterőről, amivel kitartott mellettem akkor is, amikor a rossz napok hetekké, majd hónapokká híztak.
- A...? - suttogom közvetlenül utána. Hangom egészen gyengéden cseng, ugyanakkor könnyű kihallani belőle valamiféle barátságtalan élt is. Lehetséges, hogy a türelmem egyébként sem túl szilárd falán elindult egy aprócska hajszálrepedés. Tekintetem az övét kutatja, míg fejemet megbillentve figyelem, várom, hogy végre tegyen egy próbát, adjon egy gyenge magyarázatot arra, miért is áll egy köteg rólunk cikkező újság a tányérja mellett. A kis perverz, fut át az agyamon a gondolat, mikor végül úgy dönt, megszólal. A kis köcsög!, elevenedik meg aztán hirtelen a következő, mikor végül nemcsak megszólal, de egyúttal belém is köt. Ajkaim között halk nevetés-féle motoz, éppen csak felmorajlik egy, a hallottaknak hinni nem akaró kis mosoly a szám sarkából, és az ujjaim már mozdulnak is; érezhetően beleszorítok a gyerek pólójába, és közelebb hajolva az arcához, hogy az összes pórusát tisztán, óriáskráternek lássam, elkomorodó vonásokkal szólalok meg. - Nem vagy te egy kicsit szemtelen, Csepreghy? Én a helyedben csendben meghúznám magam a szobám sarkában, ha az életem legnagyobb izgalmát az jelentené, hogy másokról összehalandzsázott pletykákat gyűjtök, mint egy eszelős.
Főleg, hogy Liliről van szó. Ha másra - már Eszteren kívül (itt szeretném tisztázni veled, Petyám, hogy ha most a nővérem képeivel csíptelek volna nyakon, te már gyaníthatóan nem élnél, én meg kényszerzubbonyban tartanék a Balaton mélyén fekvő intézet ítélőbizottsága elé) - folyatná ilyen szembetűnően a nyálát, valószínűleg magasról tennék rá, de így valamelyest sajátomnak érzem a problémát. Mondhatni, közös a teher, amit itt és most fogunk megoldani, méghozzá édes kettesben.
Az agyamat elöntő méreg egy pillanat alatt foszlik szerte, és vele együtt Pétert tartó ujjaim is engednek az addig feszült szorításon. Visszaegyenesedem, arcomon kivirágzik az a jól ismert, megnyerő mosoly, amivel pontosan tudom, sohasem lőhetek félre - igaz, a gesztus ritkán őszinte. Jobbommal végigsimítok petyagyerek meggyűrődött, kissé nedves pólóján, majd megveregetve a hátát pillantok vissza az oly csúnyán hátrahagyott asztalunkra.
- Megtennéd, hogy visszaülsz? - kérdezem nyugodtan, de a hangsúlyom elárulja, hogy nem szükséges válaszolnia, sőt, beérem azzal is, ha csak szépen helyet foglal a csokitortája mögött, és engedi, hogy én is nyugodtan visszahelyezkedhessek a saját székemre. - Egyébként megtisztelő, hogy instant nárcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltál, de sajnos tévedsz. Bennem sem szégyenérzet, sem más védekezési mechanizmus nincs. Nem traumatizáltak a szüleim gyerekkoromban, és azt sem gondolom, hogy hiába minden, a világ nem akar megérteni. Mondjuk, abban, hogy egy kissé önző vagyok, van némi igazság. Talán ezért sem tetszik, hogy szabadidődben a csajomat kóstolgatod.